Nem tudom, mennyire jó ötlet egy rendőrnek - vagy volt rendőrnek - áthágni a törvény határait. Azon határokat, amelyeket nem mi írtunk. Amelynek következményei lehetnek. Ahogy én látom, ebben a lehetőségben benne van az, aminek az eredményét röviden úgy lehetne hívni, hogy szívás. A rosszakat a társadalom törvényei sújtják, a jókat pedig Murphy törvényei. De van az a bizonyos belső késztetés, vagy akár kényszerítés, amely nem hagyja nyugodni sem a lelket, sem az agyat, és ebben a nyughatatlanságban általában a fájdalomtól való félelem mozgat. A világ egy undorító hely, és senki nem tud akkor ütni az ember pofájába, mint az élet. Az egyetlen, ami motivál, ami segíthet elviselni a létezést, az a győzelem iránti vágy. Én pedig nyerni akarok. Le akarom győzni a démonjaimat, amik uralják az életemet. Mariana-árok mély megfigyeléseim önmagam és a világ részére is tanulsággal szolgálhatnának, ha író lennék, már több kötetben adtam volna ki ezeket, feltéve ha bárki is kíváncsi lenne rájuk.
Arrébb tolom a kávés bögrét, még mielőtt sikerülne egy mozdulattal ráborítanom az asztalon heverő mappára. Arra, amelyben az Adriana által megszerzett képek lapulnak. Fura, hogy azok után, hogy rábólintott a segélykérésemre, és leszállította nekem, amit a nyomozásról tudni kell, a volt partnerem fel is szívódott az éterben. Nyilván meggondolta magát, vagy valami úton-módon kiborult a bili, és az apja megtiltotta neki. Az azért kényes helyzetet eredményezhet, ha a rendőrfőnök lánya keveredik bele egy fekete szimatolásba, vagy ebből kifolyólag egy veszélyes helyzetbe. Ha sarkon fordult, és úgy döntött, a továbbiakat oldjam meg magam, semmi gáz. Tényleg, a legkevésbé sem haragszom rá, inkább csak csalódottnak érzem magam. Egyedül nem sokra megyek. Mégis, sétáljak be a volt munkahelyemre, vagy törjek be éjszaka? Az első esetben rövid úton ki lennék dobva, a második verzióban meg csakhamar egy fogdában találnám magam, és tekintve azok számát, akik miattam ülnek a sitten, nem hiszem, hogy ez felérne egy életbiztosítással. Nem szeretném az elkövetkezendő időszakomat sem összeverve tölteni, sem úgy, hogy az éjszaka folyamán arra kell ébrednem, hogy a cellatársaim úgy döntenek, én leszek a csapatban a kislány. Brr... még a gondolattól is gyomorgörcsöt kapok. Szóval, kell valami más megoldást találnom, és talán sikerült is. Néhány percen belül elválik.
A rendőri hivatásban a legszebb talán a csapatmunka. New York hatalmas város, a bűnügyek pedig olyanok, mint a polip, rengeteg karjukkal átnyúlnak hol ide, hol oda, szövevényes hálót alkotva. Ebből kifolyólag nagyon sokszor hozza úgy az élet, hogy más városrészek nyomozóival kell összedolgoznunk. Ilyenkor köttetnek olyan ismeretségek - esetlegesen barátságok is - amelyek előránthatóak a pakliból, ha szükség lenne rá. És momentán pont egy ilyen helyzetre apellálok. Lehet, hogy lyukra futok, de az esélyt azért meg lehet adni, nem?
Mackenzy Blake Cooper. Így hívják egész pontosan a mentőövet, amibe kapaszkodni próbálok. Erős csúsztatás lenne azt állítani, hogy barátok lennénk, de dolgoztunk már együtt, és azt hiszem, egyformán megbecsültük mind szakmailag, mint emberileg a másikat. Na persze ez közel sem jelenti azt, hogy örömmel és dalolva fog a tenyerembe csapni, és lelkesen felajánlani a segítségét, lehet, hogy azon nyomban faképnél hagy, vagy rám hívja a fehér kabátos embereket.
Szemben ülök a bejárattal, a kirakaton keresztül is látom már a sötét hajzuhatagot, néhány másodperc múlva fel is csilingel az ajtó fölé helyezett csengő, amikor Cooper nyomozó a kávézóba lép. Körbehordozza a tekintetét, felemelt kézzel jelzem neki, merrefelé tartson, és igyekszem egy megnyerő kis mosolyt az arcomra erőltetni. Fogalmam sincs, mennyire lehetek hiteles, a szemem alatt húzódó fekete karikákkal, meg azzal a nyúzottsággal, amellyel úgy nézek ki, mint egy laboratóriumból frissen szabadult zombi.
- Örülök, hogy látom, Cooper nyomozó - állok fel udvariasan, mikor az asztalomhoz ér. Az arcán egyszerre látok némi gyanakvást és kíváncsiságot. Tekintve, hogy mindössze annyi üzenetet kapott tőlem, hogy szeretnék találkozni vele, és egy kávé mellett beszélgetni, ezen a legkevésbé sem csodálkozom. Remélem nem hiszi, hogy valamiféle randira hívnám, vagy fel akarnám szedni, esetleg egy éjszakás kalandok kérnék tőle. Már csak azért sem tenném, mert szerintem itt helyben venné elő a pisztolyát, és lőne keresztül.
- Bevallom, kíváncsi voltam, eljön-e - foglalok újra helyet, mikor ő is leül. - Meghívhatom valamire? A kávé egész elfogadható, a sütemény pedig egy darabka a mennyországból - teszem hozzá. Lehet - sőt biztos - hogy kissé zavartan és idétlenül viselkedem, de mégsem ronthatok neki azonnal egy információhalmazzal. Hagy szokja előbb a helyzetet. Adrianával kissé könnyebb volt dolgom volt, lévén, hogy annak idején a társakként dolgoztunk, de ez egy teljesen más szituáció. Idegesebb is vagyok, ez tagadhatatlan. Az ujjaim a mappán dobolnak, tudom, hogy le kéne állnom, de képtelen vagyok, csak működök, mint az a cintányérozó majom, amit felhúznak, és addig csinálja a csinadrattát, amíg le nem jár. Mégis, hogy a fenébe kezd neki az ember egy ilyen volumenű dolognak, amit most én mondani készülök neki?  

Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Mégis amikor megkapom az üzenetet mégis rábólintok. Hogy miért? Talán... először hajt a kíváncsiság, hogy miről akarhat velem beszélni. Másodszor talán a bizonyítási vágy, még mindig, hogy az apámnak megmutassam jó nyomozó vagyok. Vagyok legalább olyan jó, mint ő maga. Tudom.... tisztában vagyok vele, még ha ő maga nem is. Nem mellesleg igazán jó indoknak tűnt, hogy lemondjam az anyámmal való közös reggelit. Inkább ez, mint, hogy megint az unoka iránti vágyáról hallgassam, meg, hogy már elmúltam harminc éves. Mintha ezt nem tudnám magamtól is. Ha... tudná, hogy már van egy unokája aki tíz éves, aki miatt bűntudatom van. Persze, fiatal voltam és naiv, nem éreztem magam késznek, hogy anya legyek, főleg egy egy éjszakás kalandból. Nem voltam felkészülve rá, és mivel a szüleimtől távol voltam... könnyen elsimítottam a dolgokat. A szülés után sem igazán döntöttem el mihez is akarok kezdeni a csöppséggel. Aztán az élet szépen megoldotta helyettem, ugyan is egyik napról a másikra.... hirtelen eltűnt. Valaki ellopta, én meg úgy voltam vele, végül is mindenhol jobb helyen lehet mint egy kamasznál... aki még csak azt sem tudja mit jelenet az anyaság. Sokszor megbántam a dolgot azóta, és minden alkalommal a bűntudat vasököllel szorítja a szívem. De... ha már egyszer így történt nincs mit tenni ellene. Ezért sem foglalkozom tovább a dologgal, inkább örülök, hogy a reggeli kávém nem anyám társaságában kell majd eltöltenem. Ahogy újabb férfit próbál rám sózni.... amit aztán szépen el is akarok felejteni. Vagy, hogy apámmal próbál kibékíteni, mert mindketten önfejűek vagyunk. Neki nem tetszik, hogy rendőr lettem, mert szerinte ez nem túl nőies foglalkozás... én ennek dacára amint megszereztem a nyomozói vizsgám első dolgom volt jelentkezni a gyilkossági osztályra. Ez egy olyan patthelyzet, hogy ha egyikünk sem fog engedni... továbbra is a kapcsolatunk a hideg háborúhoz fog hasonlítani, és mint igazi Cooper... nos, nem egyikünk sem fogja feladni, vagy engedni fog.
Igazán hamar sikerül átverekednem magam a korai new-york-i forgalmon, de még nem mozdulok a kormány mögül. Nem vagyok benne biztos, hogy be kéne mennem, de abban sem, hogy nem. A kíváncsiság olyan hajtóerő... ami ellen nem tudok és nem is akarok tenni, így hát előre tudom, hogy be fogok menni hozzá. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem randevú... akkor el sem jöttem volna, és abban is tisztában vagyok, hogy valami olyan ügyről akar beszélni amivel nem kéne neki foglalkoznia. Hiszen már nem rendőr. Nem igazán vagyok tisztában azzal kapcsolatban miképpen lett exrendőr, de nem is akarom tudni igazából. Egyszer dolgoztunk egy közös ügyön, és igazából még most is jó zsarunak tartom. Sajnálom azokat, akik így hátra hagyják a hivatásukat, elég sok az enyves, mocskos kezű a szakmánkban, jó lenne több tiszta érzésű zsaru. Olyan, mint az apám... vagy Bernard, mindkettő igazán befolyásolta a döntésemet, amikor úgy döntöttem megpróbálkozom ezzel a szakmával. Biztos vagyok benne, ha férfi lennék apám annyira büszke lenne rám, hogy minden sörözés alkalmával csak velem dicsekedne a haverjai előtt. De azzal is tisztában vagyok, hogy talán csak félt engem... esetleg, de attól még mindig én döntök a saját életemről. Amíg ezt nem látja be... addig nos ilyen hűvös lesz a kapcsolatunk.
Inkább kiszállok a kocsiból, megigazítom a bőrdzsekit magamon ahogy belépek az étterem ajtaján. Ilyenkor nem sokan lézengenek itt, gondolom nem rég nyithatott ki. Egyre biztosabb vagyok, hogy olyan dologról akarhat velem Elias beszélni amiket kíváncsi fülek nem hallhatnak. Meg így nem jut apám fülébe minél előbb, gondolom ezzel is lenne problémája, mint úgy általában minden tettemmel és döntésemmel kapcsolatban van. Határozott léptekkel indulok el felé, majd egy barátságos mosollyal viszonzom az övét. De hamar lehervad az arcomról, átveszi a helyét a kíváncsisággal vegyes gyanú. Ha probléma adódna nem kell félnem.... hiszen vagyok annyira talpraesett, hogy megvédjem magam.
-Egy dupla lattét elfogadok,- válaszolok neki lassan ahogyan helyett foglalok vele szemben,- őszintén szólva sokat gondolkodtam eljöjjek-e. Végül győzött a kíváncsiság. Miről akart velem beszélni, Mr. Anderson?- pillantok bele nyíltan az íriszeibe, azonnal a közepébe vágva a dolgoknak. Nem szeretem a köntörfalazást. Mindig is az a fajta ember voltam, aki nem kerülgette a forró kását.

A bizalom nehéz dolog. Főleg, ha olyan ember kezébe helyezzük, akit szinte alig ismerünk. Ilyenkor több szempontból is a kés élén táncolunk: nem csak az a kérdés, vajon meg tudják-e őrizni a titkunkat, hanem hogy segítenek-e abban, hogy elérjük a magunk elé tűzött célt. Nem könnyű elviselni, ha rést ütnek a falon, amelyet gondosan maga köré von az ember, és mindig ott van a félelem, hogy akit beengedünk a saját kis erődünkbe, vajon nem fog-e visszaélni a lehetőséggel, és csakugyan baráti jobbot nyújva érkezik-e majd hozzánk. Minél inkább feltárjuk a lelkünket egy másik ember előtt, annál sebezhetőbbé válunk. De van, amikor mindent fel kell tenni egy lapra, és reménykedni benne, hogy a másik ember, akinek ajtót nyitunk a világunkba a sikert, és nem a kudarcot hozza majd magával.
Ha belegondolok, nem éppen a legokosabb, legtörvényesebb dolog, amit tenni készülök, és nem is kész életbiztosítás. Egyetlen percig sem kárhoztatom Adriana Lane-t, amiért kiszállt az események sodrából. Holott azt nem kértem tőle, hogy vesse magát egy fejessel bele a sűrűjébe. Csupán információkat szerettem volna, mert tisztában vagyok vele, hogy ennek az útnak a vége könnyen lehet, hogy annak a golyónak a párjában fog kiteljesedni, amit egyszer már nekem szántak: csak ezúttal éppen majd nem vétik el. Ő ragaszkodott hozzá, hogy helyszínelni jön velem, én pedig rábólintottam, holott már akkor tisztában voltam vele, hogy ha kell, leütöm és egy székhez kötözöm, mert nem vagyok hajlandó kockára tenni az életét. A sajátoméval én gazdálkodom, de nem fogom sem végignézni, sem végigasszisztálni, hogy más is komoly bajba kerüljön miattam. Bárhogy is, el sem jutottunk eddig a pontig: az után az egyetlen látogatás után, mikor Adriana a lakásomon felkeresett, és elhozta a képeket, eltűnt az életemből. Valójában azon sem csodálkoznék, ha valamiképpen lebukott volna, és az apja keményen megtiltotta volna neki, hogy újfent a közelembe jöjjön, mert tartom annyira becsületesnek és karakánnak a volt társamat, hogy ha meggondolta volna magát, azt is szemrebbenés nélkül közli velem.
A lényeg, hogy ott tartok, ahonnan elindultam. Oké, talán egyetlen lépéssel beljebb, bár a saját fotóimtól, ahol a véremben fetrengek a nyílt utcán, még mindig rémálmaim vannak. Újabb rémálmaim, igaz az eddigiekhez hozzátéve ez már nem oszt, nem szoroz. Ott egye a fene. Amire most igazából kíváncsi vagyok, az az, hogy vajon Miss Cooper hogyan fog reagálni, ha előadom a kérésemet, már ha egyáltalán megjelenik itt.
Erre a kérdésre gyorsan megkapom a választ, mert felhangzik az ajtó fölötti csengő, és belép Miss Cooper. Szeme végigfürkészi a helyiséget, kb két másodpercébe kerül, hogy meg is találjon. Mosolyogva az asztalhoz sétál, de mire helyet foglal velem szemben, addigra ez az önkéntelen gesztus el is tűnik az arcáról, a vonásain már semmi mást nem látok, csak kíváncsisággal kevert gyanakvást.
- Én is örülök hogy látom - biccentek felé kimérten. Nem fogok ajtóstól rontani a házba. Felemelem az ujjamat, leadom a rendelést, és miután a felszolgáló elsétál, újra minden figyelmem Miss Cooper felé fordítom.
- Igen, sejtettem hogy hosszas hezitálásába fog kerülni, hogy találkozzon-e velem vagy sem - értek vele egyet, aztán szapora pislogásba fogok, mikor Miss Cooper in medias res a dolgok közepébe vág egy kérdéssel. Atyaég, mint Adriana Lane klónozott énjével ülnék egy asztalnál. Minden zsaru ilyen lényegretörő? Én is ilyen voltam rendőrként?
- Mr. Anderson - ismétlem utána alig hallhatóan. Még mindig fura, hogy már nem Anderson nyomozó vagyok. Vagyis, egy év alatt volt időm, hogy megszokjam ezt a megszólítást, bár így, egy rendőr társaságában jövök csak rá erre. Na mindegy.
- Engedje meg Miss Cooper, hogy elmondjam, miért ide hívtam, ebbe a kávézóba. A rendőrségen is felkereshettem volna, de tartok tőle, hogy ott a falnak is füle van, és meglehetős feltűnést keltene a látogatásom. Esetleg minden alapot nélkülöző pletykáknak adna alapot - villan fel a szám sarkában egy apró mosoly. Néhányan az őrsön - bármelyikről is legyen szó - a kelletnél merészebb fantáziával vannak megáldva. - Hosszabb bevezetőt terveztem, de úgy látom, ön is az a típus, aki szeret azonnal a lényegre térni - sóhajtok. - Hát legyen. Nem szeretném a kelleténél tovább fenntartani, már csak azért sem, mert talán ha már megosztottam önnel az információimat, pánikszerűen távozni szeretne. Természetesen a legkevésbé sem fogom hibáztatni érte - vonok vállat, majd a táskámba nyúlok, és előveszem a dossziét, benne az Adriana által megszerzett nyomozati jegyzőkönyvvel és fotókkal.
- Kétlem, hogy rendőri körökben ne forgott volna közszájon, ami egy évvel ezelőtt történt velem - mondom, miközben Miss Cooper elé tolom a papírokat. - Nem szándékozom azzal terhelni, hogy az elmúlt évemre mennyiben nyomta rá ez az éjszaka a bélyegét. Azért szerettem volna beszélni önnel, mert a segítségét szeretném kérni. Nézze, ha akar, most felállhat, és távozhat. Ha marad, akkor részletezem, miről is lenne szó. Előre szólok Miss Cooper, hogy az ügy nem teljesen legális. Önnek kell tudnia, kockáztat-e egy vadidegenért, aki végeredményben vagyok, de pillanatnyilag ön az egyetlen, akihez fordulhatok ebben az ügyben.