Dommiel egy báránybőrbe bújt farkas, akivel nem nehéz összebarátkozni, hisz java részt ő is állandóan mások társaságát keresi - s meg is találja - csak éppen azok érdemi megtartására nem mindig képes. Valószínűleg sosem lesz igazán senki Bestieze. Szerelem...? Azt meg inkább hagyjuk is...

Egyke gyermekként egy dús gazdag családban érthető módon minden földi jóval ellátták a szereteten kívül, melyet inkább pénzben, játékokban és édességben mértek a számára. Meg is lett az eredménye, hiszen mai napig borzasztó édesszájú, aki előszeretettel szórja a szülei pénzét és ami a játékokat illeti... jártál már a szobájában? Egy bizonyos ponton megakadt a fejlődésben úgy 8 éves korában, ami elsőre talán fel sem tűnik, amíg be nem lépsz a plüssökkel teli szobájába. Vaaagy le nem tekintesz a lábbelijére, ami szokás szerint vagy fűző hiányos, belebújós vagy tépőzáras. Nem hülye ő, sőt, mire kettőt pislantassz, már az ujjai köré csavar, megrág és úgy elpöcköl, mint egy rágógumit. De a cipő megkötését, na azt sosem tanulta meg, s a dadus, aki gyakorlatilag szüleit pótolta, nem szerette annyira, hogy ilyen semmiségekre is megtanítsa.
De nem csak a - sokadik - dadusa nem kedvelte. Úgy isten igazából senki a házban. Még a szülei sem igazán, mert noha kicsiként még egészen normális volt, picit kotnyeles, kíváncsi - ezek ma már pedig félelmetes méreteket öltöttek benne - de az elfoglalt szülőknek túl sok fejfájást okozott a fiúcska. Nem is azért volt, mert akarták, hanem, azért, hogy legyen. Nem is törték maguk nagyon, hogy embert faragjanak belőle, bár, amit meg lehetett fizetni, azért nem féltek a tárcájukba nyúlni. A legjobb magántanárokat kapta, aztán unszolás néhány tanácsadót, akik megpróbálták korán elindítani életútján. Nem éppen a sajátján, de számít az...? Végül kamaszkorára már gyakrabban járt hozzájuk pszichiáter, mint tanár. Gyermekkorában ugyanis történtek dolgok, melyeket a szülők nem szerettek volna nyilvánosságra hozni...

Kinézetre hozza azért azt a Cute, but psycho stílust. 180 körül teng-leng, átlagos magasságúnak számít. Nem jár konditeremben, de mivel alapvetően is nehezen ül el a seggén, ezért a sok édesség zabálás ellenére sem kövér, sőt egészen elviselhető teste van, bár kockái nincsenek. Bájosan kócos haja szőkére festett, valamiért nem kedveli a sötétbarna hajszínét, ami egyébként egyezik nagy gombszemei színével is. Uhh...gombok, erről jut eszembe... Hobbikra ne felejtsünk el később kitérni... Ruházatilag, hát ugye vannak az egyszerűbb cipők, vagy ha lóg a fűző, őt az se zavarja. Öltönyt nem hord. Ha nagyon muszáj, esetleg inget, de azt is úgy, mint egy pont mindent leszaró középiskolás.


Gyermekkorában ADHD-val diagnosztizálták, de szülei felelőtlensége miatt, kezeletlen maradt. Nagyobb korára, leginkább a környezeti tényezők miatt végül erőteljesen mutatni kezdte a szociopátia tüneteit. Az állat kínzás csak egy apró szegmense volt, annak, amiket ő művelt, de máig figyelemre áhítozik, amit, ha meg megkap, nem tud vele mit kezdeni.
A problémája nem összekeverendő a pszichopátiával, ő ugyanis nem csak, hogy érez, de olyan szinten dúskál az érzelmekben, hogy legtöbbször képtelen kontrollálni azokat. Általában nem tartja magában, ha valamit közölni akar, és úgy közli, ahogy épp összeállnak fejében a szavak. Ez lehet egyszerre aranyos - főleg mikor érzéseit próbálja szavakba önteni és a szemed láttára küzd értük - és rettentő félelmetes is, mert bár empatikus, előszeretettel beszél olyasmikről is, amikről épeszű ember nem beszélne. Vannak hangulat ingadozásai - ezeket pedig nem lehet nem észrevenni - és ha létezne ilyen szó, azt mondanánk, hiper agresszív. Mert az. Hasonlóan a pánikrohamhoz, egy pillanat alatt letudja verni ilyenkor a víz, elkezd zihálni, akár sérülést is okozhat magának körmeivel, hajtépéssel, ütlegeléssel, és akkor arról ne is beszéljünk, hogy mit csinál azzal, aki vagy ami kihozza olyankor a sodrából. Amit amúgy nem nehéz. Ha igaza van, azért. Ha nem, akkor pedig próbálja erősíteni a saját igazát. Többnyire üvöltéssel, mint egy kisgyerek, de nem fél kezet emelni. Otthon is szabad volt neki, főleg kicsiként.
Vannak események, olyanok, melyek ha mélyen érintik nehezen vagy egyáltalán nem képes feldolgozni. Ilyen, ha olyasvalakitől kap visszautasítást, akinél fel sem merült benne. Vagy ha elveszik tőle kedvenc plüssét Octopusziet, a kifordítható polipját. A következményekkel nem számol, nem is érdekli, és utána sem méri fel, ha hibát követett el. Nem azért, mert biztosan tudja, hogy szülei megoldják helyette a gondokat, hanem, mert egyszerűen nincs meg benne az az érzés, hogy aggodalmaskodjon mi lesz a következő pillanatban.
Az ő szeretet nyelve az édesség, az érintés. Mármint visszafelé. Ha ő "megszeret" valakit, az elég fájdalmas módon mutatja ki.

És akkor ott vannak a hobbijai...
Nem, nem az állatkínzással töltötte napjait. Igazából egy kedvesnek induló gesztusból született meg ez a groteszk elfoglaltsága, hogy gombokat varrt a tetemek szeme helyére. Nem, már nem. Mostmár nagyfiú, leszokott róla. Jobbára. A másik kedvenc hobbija a kockuláson kívül a plüssök gyűjtése. Mennyivel cukibb, nem?
De szeret játszótéren ülni - játszana is, csak hát jah... - és úgy tenni, mintha fejecskéjében minden szipi-szupi lenne. Néha fogja magát és betör lakásokba, házakba, hogy nézelődjön vagy ellopjon valamit, amit aztán félúton hazafelé úgy is eldob. Miért? Ne kérdezd. Olyan, mintha unalomból tenné. Van valami logikája, de ne kíváncsiskodj, úgyse értenéd.

A munkahelye? Okkal van egy ilyen névtelen cégnél, a sok, életunt irodista közt. Szülei intézték, hogy legyen valami nem túl megerőltető, és lehetőleg hírnevet kerülő munkahelye. Ők már akkor sejtették, hogy egy nap kiborul a bili. Hiszen mikor anno kihisztizte, hogy suliba járhasson, ott is piszkerálták. Aztán másik suliba ment, és újabba, míg végül megint magántanuló lett, de olykor, mintha ott tanuló diák volna, visszajárt.

Amit még érdemes tudni...
Nincsenek allergiái. Tehát, ha pirosak a szemei, az a sírástól van, bármennyire is tagadja. Szokott ő sírni. Elég sokat.
Ami a szexuális aktivitását illeti, nos az minden csak nem normális, több szót pedig nem is ejtenék róla.
Hiába felnőtt, gyakorlatilag mindig lekenyerezhető édességgel vagy plüssel. Már ha tudod, hogy ez a gyengéje. Imádja a kindertojást.
Bár vannak pillanatok, mikor elég együgyűnek tűnhet, ez ne tévesszen meg. Sokat figyeli az embereket, s bár nem a legjobb barát keresésben, alapvetően mindig a szándék mögé lát.
Brutális hisztigép tud lenni, ha nem kap meg valamit, amit akar.

Jó tanács, ha a barátja akarsz lenni:
Nem árt a türelem és eleinte ne légy túl szigorú hozzá. Először kezeld úgy, mint egy kisgyereket, ha, jó úton jársz, éreztetni fogja veled - de ne ijedj meg a furcsa közeledésétől - és ha ez megtörtént, adj neki némi bizalmat, hogy ő is adhasson neked.

(Minden más esetben, megfog keresni, beszökik a házadban az éjleple alatt és ott fog állni egy késsel a kezében az ágyad végében, a sötétben. Onnan fog figyelni...)

Volt egy álmom. ...vagy ez a valóság?... Nem először éltem át, de most valahogy sokkal... igazibb volt... Álmodok egyáltalán? A munkahelyemen vagyok. Átlagos napnak tűnik. ...De nem az... Nem ijeszt meg a tervem, az, amire készülök... Gyilkosság! Nem érzek semmit. Nem állíthat meg senki sem. ...még én magamat sem... Egy kicsit még dolgozom, bár, ahogy eddig most sem viszem túlzásba. A határidő még odébb van, én pedig fele annyi idő alatt végzem vele, mint mások. ...értem a dolgom... Jobb vagyok, csak lusta. Nem is kapok elismeréseket, de nem érdekel. De igenis, érdekel! Úgy teszek, mintha nem hallanám őket, zavaró is nagyon, szinte a képernyőbe bújok, de még így is hallom, ahogy a szomszédos fülkében rólam sugdolóznak. Nem értem mindent, nem is akarok, de attól még zavar... ...utálom őket... Szőke tincseimbe kócolok, nehéz koncentrálnom. El is nyúlok az energia italom felé, de üresnek bizonyul. Pedig ha megrázom a fülem mellett, hallom, hogy akad még benne néhány csepp. Próbálom elterelni a figyelmem. ...de nem megy... Hallom, hogy a kinézetemet ócsárolják. Nevetnek is valamin. Biztos tudják, hogy hallom őket. ...rühellem mindet... Annyira lefoglal, hogy ne halljam őket, hogy már a munka sem megy. És szomjas is vagyok. Feltolom magam a gurulós székből, aminek nyikorgása hallattán elnémulnak. Én pedig még oda is pillantok bamba képpel, mintha nem is tudnám, hogy mindvégig én voltam téma. Egyszerre pislognak rám, s bár ajkuk egyenesben, szemeik most is rajtam röhögnek. Csak egy lopott pillantás volt, és kilépve a fülkéből indulok el a konyha felé.
Kávé? Jelenleg csak az van. És csap víz. De mióta azt pletykálják, hogy a karácsonyi bulin valamelyik annyira részeg volt, hogy ott könnyített magán, meg se közelítem. Csoki turmixra vágyom. ...vagy vaníliás shakere... A fejem is fáj, és különben is... Kitárom a hűtő ajtaját és körbenézek. Mindenhol felcímkézett ételes dobozok és italok. Mindenki félti a holmiját. Mintha egy kidobható kis cetli bárkit is megállítana, aki felakarná zabálni a dobozban lévő... akármiket is. Rendelnék én kaját, de mire kiérne már éhen halok. Kiveszem a polcos részéből a tejszínhabos sprayt és miközben behajtom a hűtő ajtaját nyomok is a számba. Majdnem félre is nyelem, mert ...ez az idióta... ott ácsorog és vigyorog rám idétlenül. Magasabb mint én, erősebb is. Régebben pedig még barátok is voltunk... én azt hittem... De tévedtem. Kihasznált, és a bizalmam úgy dobta sutba, mintha egy fecnire írt rossz vicc lett volna, amiért nem kár, ha a wcben landol. Hosszú pillanatok telnek el úgy, hogy csak bámul rám, én meg zavaromban csak kortyonként nyelem le a képembe fújt nagy adag tejszínhabot. Mire megszólalnék beelőz.
- Meg van még a szüleidtől kapott sport kocsid? Nem adod kölcsön? Te úgy sem tudsz vezetni... Én meg villoghatnék a csajoknak... - vigyorogta, s bár számomra is abszurdan hangzott a dolog, anno, mikor még elhittem, hogy van valamiféle baráti viszony köztünk, igen, erre is képes lettem volna rábólintani. És most...? Dögölnél meg... Sokat mondó pillantást vetettem rá fel, de egy ideig teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy haragvó elutasítással reagáltam felé. Aztán megforgatta szemeit és ki is került, hogy elhagyja a csatateret, amin valahogy még is én éreztem magam vesztes. ...mindig megalázva lenni...
- Hülye pöcs... - jegyezte meg fél hangosan vissza se nézve, amire nekem majdnem könnybe lábadtak szemeim, de a gyomrom így is görcsbe rándult. Hetekig gyászoltam a nem létező barátságunk, míg ő le sem szarta, hogy a lelkembe taposott. ...elég tétel, az kell nekem... Hirtelen ötlettől vezérelve markoltam fel a pulton lévő forró kávéval teli kancsót és vertem vele fejbe oldalról üvöltve. A kávéból ő is és én is kaptam. El is dobtam, de még mindig ordítottam. Azt hiszem ilyenkor kezdem kiokádni azt a megannyi felgyűlt érzést, amitől már hónapok óta rosszul voltam. Csak ennek keserű az íze és nem marad nyoma. A padlón. Legalábbis... nem kéne, hogy maradjon. Morogva csúszott le az ütéstől a hűtő mentén, bár úgy tűnt csak megütöttem, nem vérzik, nem haldoklik. Még... Lábbal taszítok hátán, ő pedig elvágódik, hasra ugyan, de meg is fordul szinte egyből, miközben fejéhez kapva felakar ülni. De addigra én felkapok egy üveg poharat és mellkasára ülve kezdem vele ütni a fejét. A pohár idővel megreped, a kezeimben roppan szilánkokra, de addigra az adrenalin nem csak megvakít és süketít, de a fájdalmat sem érzem, amit az apró szilánkok okoznak a bőrömbe mélyedve. A végén már csak ököllel ütöm. Észre sem veszem, hogy már nem is védekezik, ahogy azt sem, hogy már alig hasonlít fejre, a vértócsa pedig eléri a koszos tornacsukám hegyét. Az folyamatos ordításomra rohannak be néhányan. Megijednek, amit érzékelek is, ezért abbahagyom azt, amit csinálok... az ölését... és felnézek rájuk lassan realizálva, hogy a fájdalom az öklömben és az ütés okozta zsibbadás az ujjaimban valódi. A könnyek az arcomon, szintén. A rémült arcok. Lepillantok a nyaktól fel felé egészen különös valamire, majd vissza fel a riadt népre.
- Nem én voltam. - motyogtam megszeppenve, ártatlan gombszemekkel meredve, az egyértelműség ellenére. Aztán persze sikoltva kezdett mindenki menekülni. Nem szólt a riasztó, csak rohangált mindenki kiáltozva, míg én szépen felálltam, leporoltam magam és a tejszínhabos flakonnal együtt visszasétáltam a helyemre. Szürreális látvány volt, ahogy mint a bolondok, úgy menekültek szanaszét, összevissza, míg én csiga tempóban csoszogtam végig a folyosón az irodáig, még néhány adagot a számba fújva a habból. Mire elértem a fülkém, már üres volt az iroda. Tisztára, mint mikor túlórázni vagyok bent. Ledobtam hát magam a székembe, letettem a billentyűzet mellé a szerzett finomságot és miután befejeztem a munkát, nekiálltam Super Mario-ni. Őszintén? Nem aggódtam... Olyan érzés volt, mint, amikor otthon kiborítom a kakaót. Majd valaki feltakarítja...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Miközben a lapodat olvastam, végig azon gondolkodtam, hogy igazából cukinak tartalak-e vagy inkább egy eszelős őrültnek, de a végéhez érve sem tudtam teljesen eldönteni azt, hogy mi is a véleményem rólad  Mégis imádtam a karakterlapod minden egyes sorát, de leginkább azt, ahogyan játszottál a szavakkal és az aranyos kisfiút folyamatosan bemutattad kevésbé aranyos szerepben is.    Azt gondolom, hogy a családod és az a környezet amiben felnőttél a leginkább felelős azért, hogy mára az lett belőled aki, talán minden alakulhatott volna máshogyan is, ha egy kicsivel több szeretetet és figyelmet kapsz gyerekként. Az viszont egy igazi rejtély a számomra, hogy amit az előtörténetedben leírtál a valóság volt-e vagy csak egy rossz álom?  Remélem, hogy inkább az utóbbi, mert olyan nehéz elhinni egy olyan srácról, aki nem tudja bekötni a cipőfüzőjét és plüss macikat gyűjt, hogy képes lenne hideg vérrel megölni valakit.  Én mindenesetre kedvelem a személyiséged, még akkor is ha nem biztos, hogy mernék a barátod lenni  Nem is tartalak fel tovább, már így is vártál eleget.
Színt és rangot, majd egy admintól fogsz kapni, de addig is érezd jól magad. Köszönöm, hogy olvashattalak  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!