Az emberek többségét úgy szereti, mint a pácienseit: csöndben, holtan.
Angol úrias visszafogottság jellemzi, ami legtöbbször távolságtartásként vagy egyszerű bunkóságként jön le. Ő az, aki úgy tesz, mintha nem venne észre a folyosó végén és mindent megtesz, csak hogy ne kelljen kínos fél percet eltöltenetek a liftben. A szociális interakciók legtöbbször elvesznek rajta; másoktól megérti őket, saját magától azonban idegennek tűnnek a gesztusok, és inkább tartózkodik tőlük.
Mondhatnánk, hogy azokkal, akik közel állnak hozzá, máshogy viselkedik, de ez sem volna igaz, az egységes ódzkodása az ölelésektől és fellengzős érzelmi kiteregetéstől kiterjed kevés közelebbi ismerősének összesére is. A törődését szinte kizárólag tettekkel fejezi ki, és azok sem feltétlenül egyértelműek.
Ez nem jelenti azt, hogy ne beszélne. Tulajdonképpen a legtöbbek szerint feleslegesen sokat jár a szája, és általában olyasmiket mond, ami másokat kiakaszt, ennek teljes tudatában pedig magában még vigyorog is hozzá. Szeret bosszantani másokat; ha valaha elmenne pszichológushoz (ami valószínűleg nem ártana), ennek gyökereit minden bizonnyal a tényben keresné, hogy négy testvérből a második legfiatalabb, nem rendelkezik sem a bátyjai sajátos magabiztosságával vagy úttörő mivoltjával, sem húga mindenkit lenyűgöző könnyedségével. A szüleit is nehéz volt lenyűgöznie, főleg, mivel a legtöbb döntése elég közel állt az Ő kívánalmaikhoz, hogy ne szólhassanak rá, de pont elég távol, hogy elégedetlenek legyenek.
Hajlamos elsiklani olyan apróságok felett, mint hogy a legtöbb ember nem olyan környezetben nőtt fel, mint Ő, hogy nem volt megszokott a szakács vagy az inas, hogy óvodába jártak illemórák helyett. Ha olyat lát, ami nem illik bele a tanított értékrendjébe, kijavítja. Valószínűleg ez magyarázza azt is, hogy a legtöbbekkel nem jön ki jól. A munkája sem könnyíti meg a helyzetét, a legtöbben csodabogárnak tartják azért, mert őszintén lenyűgözi a boncolás minden aspektusa; ha nem egyenesen őrültnek. Megítélésen valószínűleg nem segít az sem, hogy majdnem 190-es magassága mellé megdöbbentően halk léptek járnak, és hajlamos egyszer csak megjelenni az emberek mögött, mint a Karácsony rébuszokban beszélő szelleme.
A patológia szó ógörög eredetű, mint a legtöbb orvostani kifejezés; két tőre vezethető vissza, pathosz, mint szenvedés és -logia, mint tanulmányozás. Ahogy tekintetem végigpásztázza a hangulatos duruzsolásba burkolózó étterem tömegét, biztos vagyok benne, hogy kiváló tanulmányt lehetne írni az arcomra kiülő szenvedésből. Elvégre, nem minden nap kell megtalálnod az anyósod és apósod, akikkel még sosem találkoztál korábban. Ez különösen hangzik, ha hozzátesszük, hogy Maya és én már egy éve vagyunk házasok, legalábbis addig, míg hozzá nem teszem: egy Elvis-imitátor adott össze minket olyan véralkoholszint hatása alatt, ami már a klinikai halál állapotának vaskos ajtaján kellett volna belökjön minket, nem pedig egy olyan nyálas és buta kápolnáén.
Mint kiderült, a mondással ellentétben nem marad minden Vegasban, ami ott történik.
Ahogy lenézek azonban Mayára (még ha a másnapi észhez térésem fő érzete a dobogó fájdalmon kívül a kristálytiszta pánik is volt), ő pedig rám villantja azt a szobákat felragyogtató mosolyát, nem lehetnék boldogabb, hogy így alakult. Úgy érzem, még egy első világháborús, kaotikus csatatéren is átrohannék egy szál alsóban, ha úgy kívánná tőlem.
– Izgulsz? – kérdezi kíváncsian, bár tudja a választ.
Egy kicsit késve reagálok, ebből a szögből ugyanis túl tökéletes rálátásom nyílik a dekoltázsára, hogy figyelmen kívül hagyjam. – Én? Olyannak ismersz? – Kétélű kérdés. Ha felkerül a fehér köpenyem, az olyan, mint valami pajzs a Star Warsból, semmi sem hatolhat át rajta, nem érhet el hozzám, mitől kellene félnem? Lehet, hogy az emberek néha szó szerint harapnak a labor környékén, de azok a pillantások, amiket egy-egy rendőr buta malac szemei lövellnek felém megéri. Ha nem akarnak orvosi szakkifejezéseket, kérjenek fel egy utcaseprőt. Nem azért tanultam tizenegy évet, hogy a foramen magnum ot lyuknak hívjam.
Az orvosi mivoltomon kívül már nehezebb a helyzet. Ha egy undorító zöldre mázolt folyosón kívül mutatkozol be orvosként, rosszabb helyeken megfejelnek. És nem érdekli őket, hogy az nem lyuk.
Maya tekintete is végigsiklik a tömegen, miközben lesegítem róla a kabátját. Tudom, hogy megtalálta őket, mert alig húzza ki a kezét a szövetkabátja ujjából, máris vad integetésbe kezd és felragyog az arca. – Ott is vannak! – mosolyog fel rám. Egy középkorú, szinte prosztata megbetegedésekkel kapcsolatos reklámba illő pár integet vissza az egyik távolabbi asztaltól. Anya lelkes, apa visszafogottan, tiszteletet parancsoló nyugalommal örül.
Egészen addig, míg tekintetük összefonódó ujjainkra nem vetül. Úgy olvad le a mosolyuk, mintha hirtelen lebénultak volna. Kettőt meg kettőt diploma nélkül is össze lehet adni.
– Nem említetted nekik, hogy fehér vagyok, jól sejtem?
Egyértelműen nem, különben nem bámulna úgy rám egy nyugdíjas afro-amerikai pár, mintha kukluxklán-indulót daloló, neonfényes konföderációs zászlóba csavarva jelentem volna meg.
Maya arcára rémület ül ki. – Miért, te fehér vagy? Jézusom, miért nem mondtad korábban?!
– Persze, gúnyolódj csak rajtam – forgatom meg a szemem, nem hagyva, hogy Maya nevetése ellágyítson. – Szerintem apád mindjárt szívrohamot kap.
– Milyen szerencse, hogy a férjem nagymenő doktor, ugye? – trillázza, és már magához is veszi a kezdeményezés jogát. Legszívesebben lecövekelnék az ajtóban, eljátszom a főpincért, ha kell, de a "nagymenő" jelzővel levett a lábamról, úgyhogy követem. Akkor is, ha minél közelebb érünk, annál égetőbbé válik a gondolat, miszerint ennyi év tanulás (és diákhitel) ellenére sem tanították meg, hogyan műtsek ki egy desszertvillát a saját torkomból. Márpedig ez akkut vészhelyzetnek tűnik a Mr. Palmer nyakán duzzadó ér alapján.
– Anyu, apu! – Maya korát meghazudtoló, gyermeki elánnal veti magát az édesanyja karjaiba, aki ölelésre várva áll fel s lép túl az első sokkon. Igyekszem nem elengedni a kezét, de be kell látnom, hogy muszáj, különben igen kellemetlen helyzetbe kerülünk. Így is túl későn veszem rá magam a cselekvésre és majdnem kibillenek az egyensúlyomból. Jobb híján a székbe kapaszkodok, ami azonban nekiütődik az asztalnak, a terítek csörömpölve koccan össze. Magamon érzem az apósom gyilkos tekintetét.
– Kicsikém, olyan jó újra látni! – Mrs. Palmert nem zökkenti ki az incidens, eltökélten öleli magához legkisebb gyerekét. Maya azért küld egy jelentőségteljes pillantást felém az anyja válla fölül.
Végül (jóval hosszabb idő után, mint szeretném) elengedik egymást. Maya mellém lép, ismét érzem tenyerét az enyémben, és egy kevés levegőhöz jutok, anélkül, hogy a falak összezárnának körülöttem.
– Apu, anyu, ő itt Tristan. A vőlegényem – mosolyog fel rám. Mert ezt beszéltük meg: ahelyett, hogy elmesélnénk a valódi, vegasi sztorit, úgy teszünk, mintha egyelőre csak jegyesek lennének. Mayát egyébként is megilleti egy szép, rendes esküvő; ráadásul Mr. Palmer tekintetének lőtávolságán belül úgy érzem, nem is hozhattunk volna jobb döntést.
George Palmer elszántan mered rám és a felé nyújtott, üdvözlő kezemre. Tikkel a szeme. – Dehát ez fehér!
– George! – Apa!
Kínos félmosollyal húzom vissza a kezemet. George nem törődik a feleségétől és lányától egyszerre érkező pirítással. Felháborodottan csap az asztalra. – Mi van? Ti nem látjátok? Sápadt, mint az abrosz!
– Látjuk, George, de az istenért, halkabban...!
Igen, George, hallgass az asszonyra!
– Megértem a döbbenetét, Mr. Palmer. Maya nekem sem említette, hogy Önök feketék. –  Mosolyogni próbálok, hogy elvegyem a mondat élét, de ez sokszor akkor sem sikerül, ha épp nem félek attól, hogy egy nagy darab fickó nekem ugrik az asztal túlfeléről. Azt hiszem, a Brexit jogi hátterét is előbb kibogozzák, minthogy oldani tudjam a hangulatot.
Fenyegetően szegezi rám az ujját. – Gúnyolódsz rajtam, kölyök?!
– Én... én nem, dehogy, uram...!
– Mert ha gúnyolódsz...!
– Vegyél már vissza a hangerőből, George, mindenki minket néz!
– Tojok én rá! A lányom egy bugris fehér tacskót tol az orrom alá egy városban, ahol tiszta metrót is könnyebben talál, mint ilyen hófehérkét! Jogom van kiakadni! Különben is, mi a frászért beszél így...? Debil?
– Tristan brit, apa. Angol. – Maya irritáltan cicceg. – Hiszen mondtam!
– Mondtad-mondtad! Bezzeg azt nem, hogy miféle, ugye?!
– Azt hittem, a bőrszínnek nem szabad számítania – hunyorog Maya, majd esdeklően néz az anyjára. Én nem merek megszólalni. Valamiért úgy érzem, abból a szalvétagyűrűből tökéletes fojtóeszközt tudna készíteni.
Mrs. Palmer kedvesem mosolyog ránk; nem kell nagy ész ahhoz, hogy rájöjjünk, Maya melyikőjüktől örökölte. – Nem is számít, kicsikém. A lényeg, hogy legyél boldog.
– Már hogy ne számítana? Szeretném, ha az unokáim anélkül mehetnének a tengerpartra, hogy rákká piruljanak!
Egy pincér lép oda hozzánk és jól hallhatóan megköszörüli a torkát. – Elnézésüket kérem, de ha nem fogják vissza magukat, kénytelenek leszünk megkérni önöket, hogy távozzanak.
– George, esküszöm a vasárnapi misére és mindenre, ami szent, ha még egy étteremből kitiltanak miattad, a kanapéra költözöl!
– De hát...! – Mrs. Palmer megsemmisítő pillantást küld férjére a szemüvege fölül. George még morog magában egy sort, majd elfordul, mint egy duzzogó gyerek. Ekkor veszem csak észre, milyen régóta bent tartom a lélegzetem, és mennyire kezdek beleszédülni. Halkan sóhajtok és megköszönöm valami felsőbb erőnek azt a hatalmat, amit a feleségeknek adott. Maya kajánul kacsint rám, miközben kihúzom a székét, majd segítek visszahelyezkedni. Mrs. Palmer réveteg örömmel figyel minket.
– Szóval, Tristan... Angliában születtél? – pillant rám, mikor már mindannyiunk poharában drága vörösbor csillog. Mr. Palmer még mindig duzzog, de már egyszerre megrögzötten bámul is engem.
– Igen, a keleti parton születtem, Bristolban, de aztán Oxford mellé költöztünk. Ott nőttem fel.
– Anglia varázslatos! Mindig is el akartunk látogatni oda, ugye, George?
George, mivel oldalba bökték, láthatóan egyébként nem olyan finoman, mint ahogy azt a kedves hölgyből kinéznénk, mogorván rám hunyorog. – Nem szeretem az angolokat. Meleg sör és hideg eső. Pff. Semmit se tudtok rendesen csinálni.
– Azért volt egy-két jó megmozdulásunk az elmúlt kétezer évben.
– Az én őseim gyapotot szedtek a hozzátok hasonló hófehérkék földjein, vérrel és verítékkel, hogy aztán meghaljanak a vöröskabátosok ellen. Vannak ellentétek, amik megalapozottak! – Úgy böködi az asztalt, mintha valami ott lévő dokumentumot akarna a figyelmembe ajánlani. Talán a képzeletbeli Függetlenségi Nyilatkozatot. Az amerikaiak valamiért oda voltak érte. Csak azért nem teszek megjegyzést arra, hogy a függetlenségi háborút eleve az amerikaiak kezdték, mert a feleségem igen csúnya pillantásokat küld felém, feltételezhetően azért, mert felismerte a szándékaimat.
Szerencsére Mrs. Palmer megint közbelép. – És hogy-hogy itt kötöttél ki?
Ez az a rész, ami néhány évvel ezelőtt még nehezemre esett volna összehazudni. Nem mintha, szigorúan nézve, hazugság volna; elvégre, csak kihagyok néhány részletet. Néhány részletet, amelyek szerint egy gyilkosság gyanúsítottja voltam.
– Mindenképpen szerettem volna külföldi tanulmányokat folytatni azért, hogy úgy mondjam, szélesítsem a látókörömet, és az Egyesült Államok kutatási nagyságrendjével egyedül a távol-keleti országok vehetik fel a versenyt. Illetve a franciák. De ők igazán nem számítanak – nevetek fel önkéntelenül; Maya csak a fejét rázza, én pedig megköszörülöm a torkom. – Elnézést. Angol humor.
– Az anyai nagyanyám francia volt – közli George.
Hát persze.
– És mivel foglalkozol, Tristan?
– Törvényszéki orvosszakértő vagyok, hölgyem.
– Ugyan, csak hívj csak Maynek! Az pontosan mit is jelent?
– Különleges esetekben végez vizsgálatokat az elhunytakon, rendőrségi ügyekben segít, a bíróságon tanúskodik...
– Szóval hullákban turkál. – Palmer megint olyan közönséges hangot üt meg, amitől a szomszéd asztalnál gomba-spárga krémlevesüket élvező idős pár meghökkenten bámul felénk. Érzem, hogy ez egy nagyon hosszú és nagyon kényelmetlen este lesz. – Igen, uram. Tizenegy évig tanultam, hogy hullákban turkáljak. Ez a pontos megfogalmazás. Bár ha megengedi, bizonyos értelemben mind járkáló hullák vagyunk...
Maya nagyot sóhajt, és int a pincérnek. – Elnézést, tudna hozni még egy üveg bort? Nem-nem, az üveget hagyja csak itt...


Amint leparkolok a 15 Williams St mélygarázsában a lakáshoz járó helyen (ötezer dollárért ez a minimum), megfejelem a kormányt és felhörgök.
– Ennyire azért nem volt rossz! – nevet fel mellettem vidáman Maya. Nem tudom, ez a természetétől fogva joviális jelleme vagy az elfogyasztott fél üveg bor hatása-e. Jobb karom köré fonódik, arcát a vállamhoz nyomja. – Igazából jobban ment, mint számítottam rá.
– Persze, mert te tudtad, hogy apád ki fog akadni! – morgom, továbbra is a kormánykerékre dőlve. – Nem vagyok ehhez hozzászokva. Engem kedvelni szoktak a szülők.
– Anya kedvel.
– Apád meg az esküvőn belefojt a csokiszökőkútba.
– Legalább édes halálod lesz.Nem vicces. Fáradt sóhajjal egyenesedem fel s kötöm ki lassan a biztonsági övemet. – Szerinted elmondhatjuk majd nekik valaha is az igazságot?
– Persze – vonja meg a vállát könnyedén, majd kiszáll, magassarkújának kopogása visszhangzik a kihalt parkoló betonpillérei között. – Majd ha apa meghalt.
Ez az este a sóhajoké, újra meg újra ezt tudom csak tenni, hátha így beindul az agyam oxigénellátása, és kevésbé tűnik majd az egész olyan szürreálisnak. Maya a lift felé indul, én viszont ott maradok a kocsi mellett. – Még elszívok egy cigit.
– Igazán leszokhatnál már! – forgatja meg a szemeit.
– Minden orvos dohányzik.
– De te nem is vagy igazán orvos.
– Kösz, tudom. Apád is mondta.
Meg az enyém. Ha rajta múlott volna, még mindig Angliában élnék, és a nővérem férjének magánklinikáján praktizálnék; kétséges, hogy sokáig engedett volna traumatológusként dolgozni, mint az elején szerettem volna, és hamar átirányított volna valami olyan szakképzettség felé, ami szerinte jövedelmezőbb és nagyobb presztízst kínál, mint a plasztika vagy az érsebészet.
Ha rajta múlott volna, nagyon sok dolog máshogy alakult volna. Kezdve azzal, hogy nem csak Mayát nem vettem volna el (a nagyapám, az a vén rasszista pöcs, bizonyára úgy forog a sírjában, mint egy ventillátor), de Lorát sem. Lora ugyan minden egyéb szempontból megfelelt a kritériumoknak (jó családból való volt, pénzes, okos, leendő ügyvédként jó szakmával és lehetőségekkel), de nem volt stabil. Erre én is későn jöttem rá. Túl későn; az ember mindig követ el hibákat, ez benne van a természetünkben, de nem mindenki hibái kísértik később az embert. Szó szerint.
Mikor egy kéz jelenik meg a perifériámon, először fel sem fogom igazán a jelentőségét, csak akkor, mikor már a nyakam köré fonódik, és olyan erővel vág hozzá a kocsihoz, melynek támaszkodtam, hogy csillagok kezdenek táncolni előttem.
– Helló, szépfiú! – Alsó hangon harminc év kitartó alkoholizmus és dohányzás összehozta hang recseg a fülembe, tisztulni kezdő látóteremben pedig egy ocsmány arc tűnik fel. Olyan, amin látszik, hogy sokszor törték már ripityára, de ugyanakkor tudod, hogy a másik sokkal rosszabbul járt. – Rég láttuk a képed!
– A tiéd is mérhetetlenül hiányzott, Fonzie! – nyögöm nagy nehezen, bár igen nehéz úgy megszólalni ha a gégédet egyrészt egy bokszkesztyű nagyságú kéz, másrészt a pánik csomója tömíti el. Pozitív állítás volna, ha azt mondanám, száz, hogy nem Fonzie a valódi neve, de igencsak hasonlít arra a karakterre, ráadásul nem szándékoztam megtudni az igazi nevét. Valószínűleg az lenne az utolsó dolog, amit hallok.
Nem engedi, hogy elforgassam a fejemet, az Audi ajtajának vonala a lapockáim közé vág. Nem látok rajta és a sötétbe burkolózó mélygarázson kívül semmit, de tudom, hogy vannak még itt, valahol az autó hátulja körül ácsorogva. – Igazán nem akarom elrontani a szórakozásodat, de azt hiszem, itt pont vannak kamerák...
– Vannak, vannak. De most sajnos épp üzemen kívül. – Afenébe. Fonzie érdes sóhajt hallat. –  Egy kis pénzzel sok dolgot el lehet intézni. Kamera-leállás, hogy a portás elfordítsa a fejét, zöldhullámot, eltűnő terhelő bizonyítékot...
A szívem egyre hevesebben ver, attól félek, hogy kirobban a mellkasomból, és egyszerűen itt hagy. Tudom jól, hogy mire céloz.
– Bár úgy tűnik, utóbbit mégsem.
– Figyelj... Meg tudom magya... – rázni, akarom mondani, de a kéz erősebben szorul a torkomnak. Fehéredik a látóterem széle.
– Nem kell itt magyarázni semmit, szöszi.Világos, mint a nap: átbasztál minket. Minket, akik önzetlenül fizettséget ajánlottak a szolgálataidért, mikor elég lett volna csak a fejedhez vágnunk azt a pár fotót, amit aztán a Scotland Yard is megkapott volna...
Nem tudok válaszolni neki, ez neki is feltűnik, és egy egészen kicsit enyhít a szorításán, de azért a mihez tartás végett gyomron vág. Legszívesebben összegörnyednék az aszfaltra, de nem tudok. – Nem vertelek át... Esküszöm, dehogy...
– Akkor magyarázd már meg, Lloyd, hogy a picsába picsázott el ma a főnök azért, mert használható DNS-mintát találtak azon a helyszínen?!
– Nem én találtam. A helyszíneket nem mi vizsgáljuk, csak a testeket...
– Nem az én bajom.
– Nem... Nem tüntethetek el csak úgy bizonyítékot... – Kezdek kifogyni a szuszból. Olyan, mintha nem is én beszélnék, és a válaszait is alig hallom, annyira dobol a vér a fülemben.
– Nem az én bajom! Oldd meg! Ez volt az alku! Igazán szomorúak lennénk, ha fel kellene bontanunk az egyességünket... Majdnem olyan szomorú, mint a kis nejecskéd lenne, ha megtudná az igazságot az elődjéről. – Randán vigyorog rám, és még randábban nevet; látom a hátsó fogaiban lassan elrothadó töméseket is. A látóteremen kívül többen visszhangozzák a kacajt.
Olyan közel hajol hozzám, hogy az orra majdnem az enyémhez ér. Egyértelműen be van drogozva, mint a legtöbbször; bár azt hiszem, az én szemem is kezd olyan véreres lenni, mint az övé. – Oldd meg. Tüntesd el azt a DNS-bizonyítékot. Különben te és a csokibabád is kibaszott nagy szarban lesztek.
Ellök magától, a zselévé váló térdeim pedig beadják az unalmast. A földre esek a kocsi mellett, kezem valami nedveset érint, és csak remélni tudom, hogy egy másik kocsiból kifolyó hűtővíz.
Geometrikus formák lejtenek balalajkát előttem, és mire észbe kapok, már csak a távolodó alakját látom. Az egyik nagyobb darab verőlegény még engem figyel, bután és mélán. – Menő verda – közli Húsgombóc egy hét éves kisfiú értelmi szintjének megcsillogtatásával.
Értetlenül, fáradtan és általában véve kurva szar érzéssel pillantok fel rá. – Köszönöm.
Ezzel előkapja a viperáját, és akkorát vág a hátsó ablakra vele, hogy egyből apró, kerekded szilánkokra hullik az egész, majd mint aki jól végezte dolgát, a többiek után röfög a riasztóm csipogásával háttérzeneként. Mint egy nagyon, nagyon elbaszott, feketére és bőrre koncentrálódó divatbemutatón.
Húsgombóchoz hasonló értelmi szinttel bámulom a földre hullott cigarettám égő végét. Képtelen vagyok felállni, jó darabig. Aztán előbb veszem elő a telefonomat, és pötyögni kezdek Mayának; dolgom akadt, mégsem tudok felmenni, habár nagyon csábító az ígéret, amivel a kocsiban csábított azért, mert ilyen türelmesen bírtam a ma estét.
Hazudok neki valamit. Azt mégsem mondhatom, hogy ki kell találnom, milyen indokkal lophatok el egy gyilkossági nyomozásban szereplő bizonyítékot.