Már jó ideje tart a nyomozás a merénylettel kapcsolatban viszont a rendőrség még semmire sem jutott...legalábbis én úgy gondolom. Nyilván nem fognak mindent az orromra kötni, de azért jó lenne annyit tudni legalább, hogy nem a sötétben tapogatóznak.
Hogyan telnek a napjaim? Nos, kb mindegyik egyforma: felkelek, csinálok valami könnyed reggelit utána pedig letudom a napi edzésemet, főzök ebédet vagy éppen rendelek, sorozatozok és olvasok. Micsoda érdekfeszítő programok, mi? Sokkal élvezetesebb lennének a mindennapjaim, ha a gyilkossági kísérlet óta nem alakult volna ki nálam agorafóbia. Tényleg szó szerint a kertbe alig merek kimenni, pedig nagyon jól tudom, hogy mindig van rendőr a ház előtt. Paranoiás módon mindig figyelem a műszakváltást. 2,5 perc szokott eltelni mire ideér a másik rendőr. 2,5 perc alatt bármi megtörténhet és borzasztóan aggaszt, hogy erre nem gondolnak a hatóságok. Bevallom mióta több időt töltök el Aubrey-val azóta kicsit elkezdtem jobban érezni magamat. Néha elmond bizalmas információkat és ki van képezve is minden eshetőségre így teljesen biztonságban érzem magamat mellette. Jó, meg kell hagyni azt is, hogy rohadt jól néz ki és csak 7 év van köztünk. Voltam már szerelmes, de ő az első pasi úgymond az életemben akinél azt érzem, hogy tényleg mindentől megtudna óvni és a tenyerén hordózna. Mégsem merem közölni vele az érzéseimet, főleg mivel csak nemrégiben került ide a városba ráadásul az én ügyemen dolgozik, szabályellenes lenne, ha kapcsolata lenne velem. Nem beszélve arról, hogy fogalmam sincs ő mit érez, egyáltalán vannak-e érzései az irányomba vagy szimplán csak a kötelességét végzi.
Felkapom a fejem a kopogás hangjára ugyanis nem várok vendégeket a rendőrők pedig akik váltják egymást azok pedig nem szoktak beköszönni. Mindegy, lemegyek és ajtót nyitok.
- Aubrey. – meglepődök amikor ajtót nyitok és őt pillantom meg. Már az elején megbeszéltük, hogy tegeződjünk, mert nem annyira öreg ő hozzám képest, hogy magáznom kelljen.
Megpillantom a kezében lévő kínai kajás dobozt, elmosolyodok, de közben meg is lepődök, miért hozta magával a kajáját? A rendőrök általában a saját kocsijukban eszik meg a kajájukat.
- Nem tudtam, hogy ma te vagy beosztva. – mondom kedves hangnemmel és neki dőlök az ajtófélfának. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem most ilyenkor. Be kellene hívjam? De mi van ha nem akar bejönni? Akkor saját magamat égetném le előtte. Gondolom így is csak egy kislány vagyok a szemében aki a testéből él.(nem félreérteni, nincs közöm olyan ügyletekhez) Aubrey egy felnőtt férfi, megélt már pár dolgot én meg...be vagyok kb depressziózva és nem tudom hogyan kellene talpra állnom.

Be kell vallanom az őszintét, örülök, hogy végül Aubrey itt van. Mindig örülök a társaságának, még akkor is ha még csak magamnak sem merem bevallani, hogy elkezdtem érezni valamit a férfi irányába. Tudom, hogy nem lenne szakszerű, ha kialakulna kettőnk között valami. Addig legalábbis nem, amíg a gyilkossági ügyön dolgozik. Félek, hogy ha együtt lennénk akkor levennék őt az ügyről azt pedig nem akarom, mert tényleg biztonságban érzem magamat mellette. És azt is szeretem amikor ő van a házam előtt, jó érzés tudni, hogy vigyáz rám. Volt már jó pár esténk amit úgy töltöttünk, hogy főztem neki éjszaka kávét, kivittem neki és a kocsijában ülve beszélgettük át az éjszakát. Nevettünk, néha sírtam, de sosem szégyelltem magamat előtte amiért megmerem mutatni neki az érzéseimet. Nyilván a többi rendőrrel nem vagyok és nem is tudnék ennyire közvetlen lenni.
- Bárhogy is, de örülök, hogy végül te vagy itt. Ne add tovább, de a többi kollégád nagyon karót nyelt, nem lehet velük beszélgetni. – mondom felnevetve, majd arrébb állok az ajtóból ezzel is jelezve a számára, hogy jöjjön beljebb. Ha jól emlékszem akkor a házamban még nem járt, szóval örülök, hogy most együtt tudunk vacsorázni.
- A kínai az mindig jöhet. – mondom nevetve, majd a nagy és tágas nappalin keresztül átvezetem Aubreyt az amerikai elrendezésű konyhámba, ahol végül lecuccolhat nyugodt szívvel.
- Melyik a kedvenc kínai kajád? – tekintve, hogy nem tudom mi található a dobozban gondoltam rákérdezek, meg szeretek is beszélgetni vele. Hátat fordítok neki, odasétálok a fiókokhoz és előveszem a pálcikákat, de a biztonság kedvéért magamhoz veszek rendes evőeszközöket is. - Tudsz pálcikával enni vagy kérsz villát? – kérdezem mosolyogva és odasétálok velük a konyhapulthoz és leteszem rá, hogy tudjon választani. Személy szerint én imádok kínai pálcikával enni. Még egészen fiatalkoromban tanultam meg használni amikor kint voltam Tokióban egy fotózás/kampány miatt. Imádom azt a várost, a nyüzsgés, a fények, az emberek és a kultúra. Munka után a többi lánnyal bejártuk éjjel a várost, street foodokat kóstoltunk, elmentünk megnézni nevezetességeket, tényleg tökéletes napokat töltöttünk ott. Ez pedig annyira hiányzik...hiányzik, hogy dolgozhassak, hiányoznak a többiek, ráadásul nemsokára kezdődik a Victoria’s Secret fehérnemű kampány amit gyerekkorom óta imádok és mindig is imádtam ezzel a céggel dolgozni, de egyszerűen nem tudom legyőzni az agorafóbiámat...fogalmam sincs mit kéne tennem. A modellkedésből élek és habár jelenleg van még bőven pénzem, de fogalmam sincs, hogy ez meddig fog kitartani. Akármeddig nem vegetálhatok, vissza kell majd térnem a való életbe és minél több időt töltök szimplán csak a négy fal közé bezárva, annál nehezebb lesz visszatérni. Még a kertbe se vagyok képes kimenni a medencéhez, nemhogy akkor még beutazzak a belvárosba, a sok ember közé akik közt akár ott lehet a merénylő is...

Tényleg őszintén örülök annak, hogy itt van. Mindig jól érzem magam a társaságában és ez most sincs másképp. Olyan hétköznapi dolgokkal képes megnevettetni és mosolyt csalni az arcomra, mint például a kínai kaja vagy a pálcikák. Szerintem fogalma sincs arról, hogy milyen hatással van rám a hangja, az illata, a nevetése és a mosolya. Azt hittem, hogy csak a nyálas tiniromantikus filmekben van az, hogy pillangók vannak a főhős gyomrában, de minden egyes alkalommal amikor ránézek a férfira, én is érzem a pillangók csapkodását a gyomromban. Sosem éreztem még ilyet, bár az is igaz, hogy egész életemben a munkámra fókuszáltam és nem nagyon helyeztem előtérbe a pasizást. Igen, még sosem volt barátom, nem volt romantikus kapcsolatom, egyedül a csók volt amiben nem vagyok már kezdő – hála az égnek.
Megtorpanok hirtelen amikor kicsúszik Aubrey száján, hogy az a kedvenc kínai kajája amit velem eszik. Ez most azt akarja jelenteni, hogy ő is úgy érez irántam, mint én ő iránta? Ahhh, annyi kérdés kavarog a fejemben, de nem merem feltenni neki.
- Hmm. – elkondolkodok a kérdésén miközben kipakolom a kajákat és előszedek mindent. - Talán a levesek a kedvenceim azok minden mennyiségben, illetve pirított tészta bambuszrügyes csirkével. Imádom ezeket, bár szénhidrátot keveset eszek, de szerintem az, hogy megakartak ölni, jó indok egy kis tészta evésre. – elmosolyodok, bár szerintem lehet látni rajtam, hogy ez nem teljesen őszinte mosoly. Félelmetes belegondolni abba, hogy a férfi még mindig odakint mászkál és bárhol lehet...bármelyik árnyékban megbújhat, követhet, figyelhet…
- Kérsz egy kis bort? Imádok este inni 1-2 pohárral, segít az elalvásban. – ezzel lényegében közlöm vele, hogy a merénylet óta aludni sem tudok igazán csak akkor ha iszok. Nem várom meg a válaszát, előveszem a szekrényből a bontatlan bort illetve 2db boros poharat, mosolyogva felé nyújtom az üveget, hogy nyissa ki. Nem lenne jó ha valamit lelőnék a parafadugóval. Szeretem a házam berendezését és olcsó sem volt.
Elnevetem magam amikor a pálcika kerül szóba. - Pedig nem nehéz, én Tokióban tanultam meg. – mondom nevetve, majd oda sétálok mellé és gyengéden behelyezem a két evőpálcikát a kezébe, kezemmel fogom a kezét és irányítom az ujjait, hogy hogyan kell használni. Nem tudom, hogy vajon ő is érezte-e, de a bőrünk gyengéd érintése felmelengette a bőrömet. Jól eső érzéssel töltötte el az egész testemet.

Olyan jó érzés végre tudni, hogy ma éjszaka fixen nem fog bántódásom esni. Tudom, hogy Aubrey egész éjjel itt fog maradni, ha tehetné szerintem mellőlem se mozdulna el, de sajnos feltűnő lenne, ha mindig azt kérné, hogy ő legyen mellém beosztva. Tetszenek a bókolásai és amiket mond azokból arra engedek következtetni, hogy ő is azt érzi irántam, mint amit én ő iránta. Persze nem akarom semmibe se beleélni magam, mert az életemben jelenleg nincs szükségem még egy fájdalmas dologra. Így is elég lesz az, ha viszonzatlanok az érzéseim...egyenlőre még nem gondoltam bele, hogy mi lesz akkor amikor elkapják a tettest, nem lesz kötelező neki itt lennie és kevesebbet fogom látni. Nagyon szeretek vele lenni, élvezem a társaságát. Mellette valahogy úgy érzem, mintha...élnék.
- Vigyázz, mert szavadon foglak. – mondom nevetve, de le is hervad a mosoly az arcomról amikor azt mondja, hogy legközelebb mozduljunk ki és menjünk el együtt valahova kajálni. - Tudod, hogy nem megy...egyszerűen nem vagyok képes kitenni a lábam a házból, hiába jár hozzám pszichológus. Folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy mi van ha követ valaki, ha ismét megpróbálkoznak lelőni vagy bármi ilyesmi… Nem, egyszerűen nem megy. – feszülten beletúrok a hajamba és veszek egy mély levegőt. Muszáj megnyugodnom. Rögtön ahogy ezekre kezdtem el gondolni az egész testemet elkezdte átjárni az a hatalmas feszültség és félelem amit a merénylet óta szinte mindennap érzek és nem tudok tőle szabadulni, csupán csak néhány pillanatra amikor sikerül elterelnem a figyelmemet.
- Nem muszáj innod. – felelem végül mosolyogva miután sikerült picit megnyugodtom és töltök azért közben a poharakba bort. - Az eset óta én mondjuk nem tudok alkohol nélkül elaludni...vagy altatók nélkül. Félek, hogy mire ennek vége lesz vagy alkoholista leszek vagy gyógyszerfüggő. – mondom nevetve, bár lehet érezni, hogy ez csak keserédes, erőltetett nevetés. Nem akarom valami lecsúszott hírességként végezni. Sikeres akarok lenni, de egyszerűen hiába próbálok az említett szerek nélkül aludni, nem megy. Muszáj valamit csinálnom, hogy ellazuljak és a testemet ne járja át a félelem minden egyes pillanatban.
- Igazából az eleje volt nagyon nehéz. Nagyon sok castingra kellett menni és meg kellett találni a legjobb ügynökséget, akik eltudják érni azt, hogy a legnagyobb divatcégek figyeljenek fel rád. Bár persze van árnyoldala annak, ha ismert az ember. Bármikor készülhet róla gáz kép, az emberek utálkozhatnak a social médiában róla, de engem ezek a dolgok sosem érdekeltek, mert csak az számított, hogy azt csinálhatom amit szeretek és amiről kiskorom óta álmodoztam. – mondom mosolyogva. Bár az is benne van a pakliban, hogy ha nem lennék híres akkor valószínűleg megölni se akartak volna.