Mondják munka után édes a menekülés, ez pedig duplán igaz, ha az ember fia kettős életet él és nagyon nem fekszik neki az orvososdi, a csendben ücsörgés és bólogatás. Kész felüdülés, mikor le kell mondanom egy-egy beteget, mert a Úrnő újabb küldetésre szán. Persze így is fent kell tartanom a látszatot, így általában a kórházból való távoztam után egyenesen valamelyik tetszetősebb edzőterembe megyek. Kell a mozgás, különben egy idő után már túl sok lesz bennem a feszültség, ami ront a munkám minőségén, erről pedig nem tehetek. Azt pedig kifejezetten kínzásnak élem meg, mikor fél napokat kell ülve töltenem, hogy panaszáradatokkal ostromoljanak, én pedig mindezt jófej orvosként nem csupán türelmesen meghallgatom, de még olyan tanácsokkal is ellátom betegeim, amikről tudom, hogy úgyse fogadják meg. Kell a pihenő, és a távolság ettől a helytől. A gondolataim elterelése, amihez anno Cale is értett. Talán lassan egy hónapja már, hogy utoljára láttam, azt is Sonorán. Bár abban biztos voltam, hogy túlélte az ostobaságát, csak azt nem tudtam akkor, merre keveredett tovább. Lila pedig kérésem nélkül is elárulta Kitty-n keresztül, hogy visszament Brooklyn-ba. Nem örülök neki, hogy már ketten tudnak róla, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt jó ötlet beavatni a hajós ügy végett a mi kis tech macskánk. Nem bocsájtottam meg tetteit Cale-nek és továbbra sem állítanám, hogy együtt tudnék élni azzal a gondolattal, hogy kedvtelésből, vagy unalomból ártatlan embereket öl, de attól még... hiányzott egy idő után. Nem töltöttünk túl sok időt együtt, de azok emlékezetesek maradtak. Már csak amiatt is, mert azokban a pillanatokban másképp viselkedett, mint szokott. De meg kellett hoznunk egy döntést, mert se ő, se én nem bírtuk elviselni a másik bizonyos jellemét. Ez most is helyénvaló döntésnek bizonyult, hiszen távolabb tőle, kevésbé vagyok fogékonyabb a körülötte vagy általa elkövetett bűnökre. De attól még hiányzik. Sokkal borzalmasabb és bonyolultabb egy se veled, se nélküled kapcsolat, mint amilyennek kimondva hangzik. És még csak nem is biztos, hogy kölcsönös, mert noha vallomásai lehettek őszintén érzelmesebb pillanataiban, azt is tudom, hogy a következő pillanatban már gond nélkül lyukasztotta volna ki a mellkasom, mert megjelent Lila. Végtére is nem derült ki, melyikünk lépett le előbb, az viszont kétségtelen, hogy az eltelt idő óta, én kerestem fel először. Azért állok a túl puccos házának ajtaja előtt.
Most nem munkából jövet érkeztem, mert sokszor, sokféleképpen át kellett gondolnom mit akarok és mi volna helyes. Ezek pedig nagyon is ütköznek egymással. Egy sötét farmer és egy sötét pólóban voltam, hála a jó időnek, amit a tavasz hozott. Bevallom, nem csupán a hiányának köszönhetően vagyok itt, mint inkább bűntudatból. Már ha létezik előre bűntudat. Ugyanis a nagy főnöknek szemet szúrt néhány emberek, akik így vagy úgy, de útban vannak, hogy mi haladhassunk a saját munkánkkal, így tetszik vagy sem el kell őket tűntetnünk. Őket speciel nem sajnálom, de Braxton háta mögött az embereit mészárolni azért... okoz némi szívfájdalmat. Függetlenül attól, hogy jelenlegi álláspontunk szerint már külön utakon járunk. Egy hónap sok idő, ha egy kapcsolat végét nézzük, szóval egy pillanatra az is megfogant fejemben, hogy szerzett valaki mást maga mellé. De mondom... csak egy pillanatra.
Csengettem és kopogtam is, de már vagy tíz perccel ezelőtt. Kicsivel később érkeztem, mint anno, de azt gondoltam ilyenkor még bőven itthon van, Vagy már bőven... De úgy tűnt magamat kell beengednem, így letéve a neki szánt apróságokat - mert egy igazi férfi nem állít be üres kézzel sehová, pláne, ha bocsánatot akar kérni - elővettem egy zár feltörőt, és szépen megoldotta a problémát. Motoszkálást sem hallottam bentről, így nem feltételezem, hogy csak duzzogásból nem nyitott ajtót. Majd leszek meglepi... Hangos meglepi, mert amint kattant a zár és nyílott az ajtó, megszólalt a biztonsági rendszer is. Zavaró volt, de annyira nem, hogy rá is vegyem magam a kikapcsolására, így csak kaptam a holmikat és besétáltam. Becsukva magam mögött az ajtót, vagy legalábbis behajtva azon töprengtem vajon mennyi esélye lehet, hogy pont ebben a pillanatban ér haza... Szerintem semmi. Viszont, kétlem, hogy a biztonsági rendszer ne volna összekötve a telefonjával, így az biztos riasztja, hogy valaki jár a házban. Szóval ha csak nem jár a világ végén, hamarosan itt lesz. Nem is nagyon mentem beljebb, csupán a konyhába tértem be, ahol az asztalra tettem az ajándék táskában lévő meglepetést, majd a hűtőhöz lépve, kinyitottam azt, abban a reményben, hátha találok valami gyümölcslét. Ha találtam abból töltöttem magamnak, ha nem, marad a víz. Edzés után ugyanis nem csak a zuhany esik jól, de a folyadékot is pótolni kell. Amíg vártam rá, a hűtő melletti pultnak döntöttem hátsóm, lábaim pedig keresztbe tettem, míg szabad kezemmel a pultot támasztottam.

Tévedtem. Mármint nyilván nem abban, milyen okkal érkeztem, inkább abban, hogy nincs e itthon. Itthon volt, csak nem házon belül. Hát... előfordul. De mentségemre szóljon, hogy a zárat nem tettem tönkre, csak megpiszkáltam kicsit. A közeledő borzasztó számból tudtam, hogy ő az. Ha csak nem vett fel már egy házvezetőnőt és kényszerítette rá, hogy ilyesmiket hallgasson. Még mindig nem tudom megérteni vonzalmát e műfaj iránt, de ettől függetlenül mosolyt csal arcomra a gondolat, hogy legalább az ízlése nem változott. Ki tudja, talán, ha egy nap rocker stílusra váltana, rám is rám unna. Az ember ugyan nem változik, de az ízlése és stílusa szinte mindig. Szerintem a házasság is pont ezért nem működik hosszútávon.
Megkockáztatom, hogy lelő, mert nem vonulok fedezékbe, vagy veszek elő valami védekezéshez valót, de nem is érzem szükségét. Elég impulzív figura, de azt azért megszokta érdeklődni, ha valaki pont őt keresi, akarja megölni. Szóval türelmesen vártam, míg belépett. Addigra pedig az utolsó korty almalét is kiittam a pohárból, amit egyenlőre a pultra helyeztem. Ne kelljen feleslegesen mosogatni, jól jöhet az még. Nem hangosan, de így is elkuncogtam magam csukott szájjal a zene szövegén, amit éppen ideálisnak és egyúttal roppant szórakoztatónak találtam a körülményekre való tekintettel. Azt pedig kifejezetten aranyosnak találtam, hogy kis sértődést mímelve rám sem néz, de a testbeszéde még is arról árulkodik, hogy zavarban van, míg én vele ellentétben egy picit sem érzem kellemetlennek a szitut. Hm, ez biztosan nem fordítva kéne, hogy legyen? Nem. Mert ez azt jelenti, hogy hiányoztam neki, talán majdnem pont annyira, mint ő nekem. Láttam, hogy szemet szúrt neki a lila szívecskés ajándék táska, mint mikor a szülinapos kisgyereknek is szemet szúr egy újabb ajándék, amiről tudja, hogy az övé, de a tortáig megpróbálja figyelmen kívül hagyni, persze kevés sikerrel. Mosolyogva figyeltem, ahogy első pillanatra kerülte a tekintetem, de végül csak el jutottam a válaszig, mikor rám nézett.
- Hiányoztál. - felelem egyszerűen, de nyomatékosítva a magam hangsúlyában. - Nagyon. - tettem hozzá, miközben lassan én is karba tettem a kezeim és úgy figyeltem engem kerülő tekintetét és reakcióit. Fura, de a házán belül mindig olyan visszafogott és kevésbé harcias. Foghatnám a pillanatokra, de azt gondolom, ez máshol másképp nem ugyanígy történne. Ha úgy láttam néhány másodperc múlva, hogy továbbra sem hajlandó rám nézni, ellöktem magam a pulttól és az asztalhoz sétálva, közelebb toltam felé a táskát. Én magam nem mentem közelebb, mert akkor tuti megakarnám ölelni vagy csókolni, amit ő lehet nem hagyna, és ezt most inkább nem kockáztatnám meg.
- Ne haragudj. - szólaltam meg immáron az asztal mellől figyelve. Ha belenézett a táskába, nyilván oroszlán nem volt benne, legalább is élő nem, de a boltban lehetett venni felnőtt méretben is oroszlános sapkát, ami mellett a táskában volt még egy lila, cukorból készült azt hiszem bazsarózsa nevű szál virág és egy eredeti Wonka csoki, természetesen karamellás és aranyjegy nélküli. A bocsánatkérés ugyanúgy érvényes volt arra, hogy eddig bántottam, és arra is, hogy majd eztán is fogom, noha most már inkább parancsból, és leginkább az emberein keresztül.

Szomorúnak tűnt, de nem azért, mert itt voltam. Hanem, mert végül tényleg megtettem ezt a lépést, amit talán ő maga sem tudott, hogy akart. Nagyjából átérzem, és meg is értem. Viszont én speciel pont ilyenkor nem szeretem túl gondolni a dolgokat. Tétováztam eleget a napokban, de végül úgy döntöttem, hogy eljövök, mert épp annyi szól mellette, mint ellene. Viszont nagy különbség, hogy miként éreznék. Ha nem jöttem volna el, valószínűleg örökké bántam volna, még ha a végén ki is teszi a szűröm. Viszont most még kár volna ezzel foglalkozni. Láthatóan tetszett neki az ajándék, vagy pusztán az a tény, hogy hoztam neki. Lehet, hogy sokaknak  ez egy komoly kihívás, de ez még csapaton belül is egy jó szokás. Attól még, hogy világuralomra akarunk törni és embereket ölünk a célért, mi is emberekből vagyunk, és pláne a fiatalabbak nagyon tudnak örülni neki, ha kapnak valami apróságot figyelmességképp.
Hagytam, hogy a fejemre húzza az ajándékát, bár kétséget kizáróan neki jobban állna, már csak a színe miatt is. Viszont még mielőtt odalépett volna hozzám, leengedtem kezeim, így mikor mellkasomra simította kezeit, én az övéire fogtam, de csak gyengéden, semmi erőszakosság nem volt benne. Hirtelen nem tudtam, hogy mit köszön, de feltételeztem az apróságokra értette, így félmosolyra húztam ajkam.
- A Doki jobban tetszik... - mosolyogtam rá, félvállról megjegyezve, mert nekem aztán mindegy, milyen beceneveket aggat rám. Anno én sem fogtam vissza magam, pláne, mikor ideges voltam. Az viszont meglepett, hogy a közeledését követően megint eltávolodott. Még ha a menekülés miatt is, hogy egyen valamit, akkor is meglepett. Azt gondolom neheztel még, és erőteljesen őrlődik. Ha pozitívan szeretnénk zárni a napot, arra lesz szükségem, amiben így sem szűkölködöm. Türelemre. Visszalépek a pultokhoz és neki dőlve hallgatom.
- Na igen... lelkem mélyén bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb behoznak majd hozzám egy kényszerzubbonyba, de nem volt szerencsém... - jegyzem meg vicceskedve, hiszen butaság volna szimplán megerősíteni, lévén, hogy én jöttem el.
- Tudom, hogy még haragszol és arra még a vitáink is rátettek, hogy ki kit csal meg kivel, de tényleg sajnálom, ami történt. - pillantok felé, bár ez csupán rész igazság. Továbbra sem helyeslem, hogy ártatlan embereket öl, de attól még nem kellett volna így szétválnunk.
- Úgy döntöttem, hogy szemet hunyok ezen... öhm... hibád felett. - értem itt ezalatt a gyilkolászásos fétisét. - Csak gyere vissza hozzám. Mert szükségem van rád. - húztam le fejemről a sapkát és lábammal kihúzva az egyik széket, leültem vele szemben. Nem tudtam volna igazán hatásos könyörgő szemeket produkálni, mert ő már ismer annyira, hogy tudja, az nagyon nem én volnék, aki olyan fejet vág, mint Csizmás Kandúr a Shrekben, de ettől függetlenül tényleg komolyan beszéltem.

Érthető módon félt. Ez pedig még csak nem is annyira szokatlan. Ki ne félne egy csalódás utáni újra kezdéstől? Az ember bizalma oda veszik és sok esetben jogosan. Újra bízni meg szinte lehetetlen, sokszor inkább csak álltatják maguk. De itt és most úgy érzem, képes volnék végig sétálni azon a mélységek fölé feszített kötelen, anélkül, hogy bizonytalanná válnék a most meghozott döntéseimben. S annak tudatában, hogy valószínűleg nem fogok végig érni, mert a dolog egy nap kiderül, és ha kiderül, nem fognak számon kérni. A főnököm saját maga fog tarkón lőni. Nem kértem a múltamból, de én is szeretnék alkalomadtán boldog lenni, aminek pedig tudom a módját. Az a valaki pedig éppenséggel itt toporog és őrlik előttem.
Csak némán felvonom szemöldököm a mentes kakaó láttán és elbizonytalanodom, hogy valóban nem e változott meg az ízlése. De nem teszem szóvá, inkább csak szép csendben sokkolódom. És akkor még az oliva bogyót szólta le...? Nem vártam, hogy egyből a nyakamba ugorjon, de megleptek szavai. Attól függetlenül is, hogy átéreztem problémáját.
- Tudod, az emberek jó része nem ok nélkül vág ilyen kalandokba tizenévesen. Szükség van a tapasztalatra, arra, hogy olykor olyan dolgokban is részesüljünk, ami fáj, de mivel ezek elkerülhetetlennek lesznek a felnőtt életben, fiatalként könnyebben hozzászokhatunk idővel. - nézek le rá, amíg ő még mindig a kakaós dobozt szorongatja bizonytalanul. - Nem azt mondom, hogy csak azért dönts mellettem, mert ezt mondom most, ha nem azt mondom, hogy mikor az ember el ér bizonyos élet tapasztalatot a korával, és szerelmes lesz, és szerelmét odaadja valakinek a szívével együtt, azt utána... nem tudja csak úgy vissza venni, eldobni vagy elfeledni. Az onnantól, egészen az utolsó lélegzetvételéig azé lesz, akinek odaadta. - magyaráztam, majd álla alá nyúlva szem magasságba emeltem. - A hibáink azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Ezt még egy szociopata sem vonhatja kétségbe, nem igaz? - mosolyodom el.
- Én már elígértem magam neked. És azt gondolom, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy szerelmet vallottál nekem, onnantól te is. Igen, visszaéltem a bizalmaddal, ha nem is akarva, és igen, te is visszaéltél a nem létező türelmemmel. De a házasok sem véletlenül esküdnek meg azzal, hogy "Jóban, rosszban". Mások apróságok miatt hagyják el egymást, aztán életük végéig bánják, de egyikükben sem lesz annyi bátorság, hogy lépjen és kijavítsa hibáját. Én most megtettem. Leginkább azért, mert tudom, hogy bármikor bármelyikünket agyonlőhetik, szóval szeretném kihasználni azt a ki tudja mennyi időt, ameddig még egymásé lehetünk. - néztem a szemeibe, elengedve állát, és kivéve kezéből azt az undorító szmötyit, amit az asztalra tettem, mindkét kezemmel arcára fogtam két oldalt.
- Azt mondod nem tudod, pedig a dolog egyszerű, hogy tényleges választ adj saját magadnak is. Tedd fel magadban azt a kérdést, amit én is feltettem magamnak néhány órával ezelőtt. Ha ma elutasítasz, és holnap reggel az a hír fog fogadni, hogy gyilkosság áldozata lettem, megfogod bánni, hogy akkor elutasítottál vagy képes leszel túllépni rajta és folytatni, amit elkezdtél? - kérdeztem, hiszen pont ilyen egyszerű. A bizonytalanságunk nem lehet mentség a jövőnkre, amiről azt sem tudjuk hogy alakul.

Időbe telt, bár nem olyan sokba, de végül sikerült áttörni kételyeiből épült falát. Ezt már akkor tudtam, mikor az idézet után vigyorra húzódtak ajkai. De azért nyomatékosítottam benne gondolataim, és igen, talán egy kicsit manipuláltam is vele. A türelmemen még dolgoznom kell, de addig is olykor élhetek ezzel a módszerrel.
- "Az óvatosság minden formája közül talán a szerelemben tanúsított óvatosság a legvégzetesebb az igazi boldogságra nézve." Ha hiszed, ha nem, ezt is ő mondta, szóval hallgass csak rá ez utóbbiban, és maradj az enyém. - mosolyodtam el félszegen, miközben fürkésztem tekintetét. Már kevésbé volt bizonytalan, már nem kerülte a szemkontaktusunk. Most meg vagy.
Hozzá hasonlóan én is átkaroltam, bár szokásomhoz híven derekánál, és még annál is közelebb húztam, mint amennyire eddig volt, úgy viszonoztam a csókot, amibe akaratlan is belemosolyogtam. Az bizonyos, hogy most már tudjuk kire mi vár, gyakorlottabban viseljük majd a másik hülyeségeit, és amíg velem van, addig biztonságban is tudhatom őt.
A második csóknál lejjebb csúsztak kezeim és a fenekébe markoltak, mind amellett, hogy arra a rövid időre, amíg viszonoztam a nyelvem is áttoltam a szájába. A csókot követően hagytam, hogy fejét a vállamra hajtsa, én pedig egyik kezemmel a hajába simítottam. Másikkal pedig továbbra is a hátsóját és a derekát simogattam. Csendben hallgattam, majd mikor kimondta a varázs szót, széles mosoly ült az arcomra, aztán a nyakába csókoltam egy hangos cuppanósat.
- Tudod jól, hogy nem emiatt jöttem ide... Nem csak emiatt, dee... ugye emlékszel még a hajó út elejére...? Valamibe nagyon beleakartunk kezdeni... Csak sajnos közbe avatkoztak... - duruzsoltam neki, perpill itt leginkább a kabinban félbeszakadt eseményre gondoltam, de ami azt illeti... - Persze... táncolni is megtaníthatlak... - tettem hozzá elmosolyodva. - Vagy ha van más ötleted... hallgatlak... - csókolgattam lassan végig az arcát, míg el nem értem a fülét, amibe pimaszul bele is haraptam. - Mit szeretnél csinálni, szerelmem...? - kérdeztem fülébe súgva, amit az előbb csócsáltam meg. Engem izgalomba hozni nem nehéz, neki, de, ha mást szeretne, most hajlandó vagyok engedelmeskedni. De addig is, míg döntött vagy kitalált valamit, lefoglaltam magam vele, ha már hetekig nélkülöznöm kellett. Így nehezítve a dolgát - ha csak el nem húzódott időközben - fenekén lévő kezem, feljebb csúsztattam, míg felsőjére rá nem markoltam és ki nem húztam nadrágjából, hogy aztán eleresztve az anyagot, nadrágjába csúsztassam kezem.

+ 18 Kérdésére csupán vállat vontam mosolyogva, mert ebben a pillanatban csak ennyi futotta tőlem. Észben már amúgy is más felé kalandoztam.
- Fogalmam sincs. Még anno egy egyetemista lány mondta nekem, mikor... ehm... kicsivel kalandvágyóbb voltam, mint most... - forgattam szemeim utalgatva a szó mögötti huncutságról, bár ennek fele sem igaz valójában. Gőzöm sincs róla, pontosan milyen ember lehettem fiatalkoromban, bár sanszos, hogy nem voltam mindig olyan karót nyelt orvos. Az idézetet Kitty-nél láttam, mikor elraboltuk. Fogalmam sincs, így a csapatban, még távolabb az emberek normális életétől, vágyik e még valaha ilyesmire vagy hiányzik e neki, de egyenlőre nem panaszkodott. Mondjuk fura módon azt sem tette szóvá, mikor megtudta, hogy Cale-el kavarok, annak ellenére, hogy még jóval korábban egy éjszaka a hülyeségeink közepette vele is összefeküdtem. Egyszer. S ez azóta is titok. Bíztam benne, hogy nem is akadunk fent a témán, bár egyre kevesebbszer szólaltunk meg, ahogy szép lassan elmerültünk a másikban, csókjaiban. Még igazán akkor sem vettem vissza a tempóból, mikor ő már a vállamon pihentette buksiját. Persze megadtam a lehetőséget, hogy visszakozzon és mást csináljunk, ha ő inkább mással ütné el idejét, de én addigis lefoglaltam magam vele.
- Bolond vagy, szerelmem. Táncolni épp olyan jó, sőt jobb, mint dalolászni... - csókolgattam végig nyakát oda vissza, miközben kezemmel már nadrágjában matattam. Nyilván csak addig merészkedtem, amíg fájdalmat még nem okoztam neki, így az ujjaimmal nem babráltam még. Nyögését jó pontnak vettem, már, ami a célom illette, még is meglepett és bevallom kissé csalódottan ért, mikor megállított. Ki is húztam kezem, mert arra számítottam, hogy most majd leül enni, vagy befejezi, amit elkezdett mikor én megzavartam. Sikerült összezavarnia, egészen a konyha ajtóig, mert mikor kibontotta övem, már tudtam, hogy csak helyszínt változtatunk, tevékenységet nem. El is vigyorodtam, és ha nem zavartam meg a vetkőztetésemben, úgy a nappaliba átballagás közepette is csókokkal halmoztam el ajkait, állát, arcát. Feltűnhetett volna, hogy ő most sokkal kapkodósabb, mint én, mert a nappali közepénél tartva én még csak a felsőjét tudtam le róla, míg ő már a sliccemmel foglalatoskodott. Gyorsan lekaptam a felsőm is és a fotelbe dobtam, de arra már nem volt lehetőségem, hogy én is levetkőztessem őt. Össze is vontam szemöldököm, hogy most akkor mi ez a felállás, mikor a kanapéra döntött, és letérdelt elém. Nagyobb döbbenetet okozott, mintha fegyvert rántott volna, nem is nagyon tudtam miképp reagáljak rá hirtelen, de talán most először hozott zavarba annyira, hogy kicsit elpiruljak. Azért ez nem olyan dolog, amit akárki, akárkivel bevállal, ha csak nem pénzért. Cale pedig kiváltképp másképpen működik, már csak abból is kiindulva, hogy még az első légyottunknál is milyen zavarban volt.
Igazából már azzal elvarázsolt, hogy belefogott a dologba, és attól jóval keményebbé váltam, hogy előttem térdelve hozzám ért. Én pedig végig is nézhettem. Az első pár rántásnál felsóhajtottam, majd beharaptam alsó ajkam, miközben a karfára könyökölve, hajamba túrva tartottam fejem oldalra döntve és főleg arcát figyelve. Vajon mi vette rá erre? Vagy miért pont most? Bizonyítania nem kellett volna semmit, hiszen pláne ilyen téren nincsenek elvárásaim felé. Szeretem, hogy tapasztalatlan, hogy rám hagyja magát, de azért... most, hogy ilyen lelkesen vetette bele magát a játékba, igazából nincs ellenemre, hogy ily elégítse ki kíváncsiságát, vagy szerezzen több tapasztalatot. Mikor forró ajkaim először tudtak maguk mögött, még a hasizmom is megrándult, és egy elharapott nyögéssel döntöttem hátra fejem, még mindig részben kezemmel támasztva. Le is hunytam szemeim kicsit, mert ez a nedves és forró, kényeztető érzés azért bőven felül múlta elvárásaim. Ha nem ismerném, azt hinném gyakorolt.
- Ó, istenehm... - nyögtem rénézésre kínlódó ábrázattal, mialatt teljesen libabőrössé váltam, már csak a hangoktól is, nem, hogy még a kényeztetéstől. Fejem támasztó kezeim kisujjába haraptam, miközben ismét lenéztem rá, de minden második bólintásánál felnyögtem. Nem csoda hát, hogy pillanatok alatt hadba vágtam magam odalent, és mikor kicsit megszívtam, egy mélyről jövő nyögéssel spricceltem a szájába, bár ez még csupán néhány csepp volt, de, ha így haladunk, nem fogunk tudni ágy akrobatikázni. Legalább is nem azonnal.
Már most lángolt a bőröm, és dübörgött a szívem, miközben mennyei játékának köszönhetően totál eszem vesztem.
- Ehz jóóh... fihnom... - nyögöm halkan, s jó dolgomban néha majdnem el is dőlök a karfa felé, amin könyöklök. Végül szabad kezemmel elnyúlok felé és ujjaim barna tincsei közé fúrom. Tudom, érzem, hogy meg van egy határ, aminél többet magának sem enged még, ezért megígérem magamnak, hogyha nagyon elvakítana a kényeztetés és az örömömmel való megajándékozása, elengedem, mielőtt mélyre nyomnám, de addigis jó érzés volt kezem a buksiján tartani, néha finoman hajába markolni, de nem húzni. Egyedül azt bántam, hogy nem tudtam közben csókolni, és valamiképp kényeztetni. Néhány perc múlva már lihegéshez hasonlatos nyögések hagyják el torkom, miközben hátra vetem fejem.
- Váhrj... íhgy elfogohk mehhnni... - mozdult meg olykor akaratlan is csípőm, de arra még figyeltem, nehogy így lökjem magam mélyebbre a száján. Nem azt mondom, hogy nem tudnám elviselni hosszú ideig, hogy a szájában vagyok, de azzal ő aligha nyer valamit, én pedig szívesen mutatnék neki még új pozíciókat.

+ 18 Túlzás nélkül mondhatom, pokolian élveztem, így mikor - kérésemre - felhagyott vele, akaratlan is kettős érzések támadtak fel bennem. Akartam, hogy folytassa, még szép, hiszen borzasztóan jó érzés lett volna így elmenni. Ugyanakkor nem akartam kényeztetés nélkül hagyni őt sem, már pedig innentől maximum, én is csak utánozós majommá válhattam volna, hisz jobb híján ugyanígy kényeztettem volna. Tudom, borzasztó vagyok és hihetetlenül telhetetlen. Ez mindig is így lesz. Szerettem kényeztetni, kicsikarni belőle a nyögéseket, a sóhajokat, érezni ajkaimmal bőrének forróságát, illatát, tenyerem alatt izmainak görcsbe rándulását, vagy csak nézni, ahogy vonaglik, míg a Mennyekbe nem repül. Csodálom milyen jól bírta nélkülem. Azt meg végképp, hogy én milyen jól bírtam nélküle, mert nem volt ám azalatt az egy hónap alatt félrekacsintás sem. Őt akartam. Csak dühös voltam. De már másnap eszembe jutottak a szép pillanatok, amiket együtt töltöttünk. Megakartam őket ismételni, és újakat is akartam a sok rossz helyett.
Mikor eleresztett odalent és elkezdett felmászni hozzám, hozzá hasonlóan hangosabban szuszogva, ejtettem le kezem magam mellé, amivel eddig a tincseivel babráltam. Csak akkor emeltem fel a másikkal együtt és simítottam arcára, mikor ő felemelkedett hozzám, én pedig lejjebb hajoltam ő hozzá, hogy félúton már ajkaira tapadhassak. Ujjaimmal megállás nélkül cirógattam arcát, még akkor is, mikor elváltak ajkaink egy idő után. Elmosolyodtam megjegyzésén.
- Ha én ezt tudom... előbb érkezem... - somolygom ajkainak, és rögtön utána viszonzom is csókját, játékosan pimasz harcba hívva nyelvét. - Azért meglepett a profizmusod... - suttogtam két csók között szándékosan megjegyezve, hátha zavarba hozom. Ha így volt, felhagytam a cirógatással, és kicsit jobban közre fogva arcát, vigyorgás közepette nyomtam egy cuppanós csókot ajkaira.
- Na gyere... Ideje téged is kezelésbe venni... - simítottam derekára kezeim, és feljebb invitáltam, hogy aztán a kanapé üres részén el is fektethessem, fejét a karfának dönthessem, és hamar letudjam róla is a nadrágot. Jól láthatóan számára is jótékony hatással volt a kényeztetésem, vagy annak látványa, mert ő is elkezdett felizgulni. A háttámlához közelebbi lábát felraktam rá, hogy útban se legyen és tartania se kelljen, míg a másikat is kitoltam oldalra, hogy kényelmesen közéjük furakodhassak. Persze ettől függetlenül előfordulhat majd, hogy akaratlan is összeszorítja majd őket, de egyenlőre így a legpraktikusabb. Vállai felett támaszkodtam meg a támlán feje mögött, és végig kúszva lassan meztelen testén, ajkaihoz hajoltam ismét, mert csókból sosem elég.
- Szeretlek, ugye tudod? - néztem szemeibe, míg két kezemmel tincseibe túrtam oldalról. Újfent elcsattant egy csók, de annyi időnk nem volt, hogy viszonozhassa is, mert utána egyből lejjebb csúsztam, hogy mellkasára is hinthessek néhány csókot. Egyik kezemmel továbbra is feje mellett támaszkodtam, de másikkal addigra már oldalát cirógattam, míg számmal lassan elértem egyik mellbimbóját, amire előbb szintén csak rácsókoltam, majd számba véve finoman rá is haraptam. Csak addig játszottam vele, ingereltem nyelvemmel, míg meg nem keményedett, aztán ugyanezt eljátszottam a másikkal is, utána viszont ismét lejjebb kúsztam néhány centit, végig csókolgatva hasát, körbe köldökét, míg végül kénytelen voltam a távolság miatt elhúzni feje mellett támaszkodó karom, és a derekát cirógatót is, amiket lábai közé helyeztem. Végig nyaltam hasától egészen az öléig, majd szemeimmel feltekintettem rá.
- Ha véletlenül megrúgsz közbe... megharaplak... - figyelmeztettem egy pimasz mosoly kíséretében. Noha azt nem tettem hozzá, hogy ez lehet anélkül is meg fog történni, hogy ő akarva-akaratlan is árt nekem. Ilyen helyzetekben kifejezetten szeretek neki "fájdalmat" okozni.

+ 18 Kifejezetten viccesnek és tipikusan a kapcsolatunkat jellemző abszurditásnak találtam, ahogyan tisztáztuk, hogy mindenki nagyon szeret mindenkit. Végülis ezt jó, ha megbeszéljük előre, mert haragudva nem is lehet egymás a szánkkal kényeztetni. Az még is hogy nézne ki? A türelmetlenségén pedig még jót is nevettem, mikor már lábai közt pihentem, szándékosan el nem sietve a nyalakodást. Szinte követelőzött tekintetével, ajkaiba harapva. Tréfából be is mutattam neki középső ujjammal, bár lehet nem is látta, majd ugyanazon ujjam be is kaptam, hogy ne szárazon kelljen használnom és meggyötörnöm vele. Ha most volt valakivel az elmúlt pár napban, az itt és most ki fog derülni ám, ahogy az is, ha esetleg hiányom próbálta "pótolni". Tenyerembe köptem - na nem abban, amivel majd lentebb játszom vele - és ráfogtam tagjára, hogy rántsak rajta néhányat is első körben, csak aztán hajoltam oda ajkaimmal is, és csókoltam helyére egyet-kettőt, majd nyelvem hegyével kezdtem ingerelni a későbbiekben öröm könnyeket ejtő nyílást. Ujjammal még vártam a megfelelő pillanatra, majd amikor már kellően felizgul, hogy a fájdalom is érzékien hasson rá, de ne annyira, hogy görcsbe ránduljanak izmai. Néhány pillanattal később számba vettem makkját, nyelvemmel amennyire lehet körbejárva, s ezt addig csináltam, míg kicsit ki nem pirosodott. Mindeközben persze lentebb is kényeztettem kezemmel, de ahogy idővel centikről centikre haladtam számmal, egyre kevésbé volt erre lehetőség. Az egészet nem kaptam be, de alig néhány centi hiányzott, akkor pedig már fejem is elkezdtem mozgatni rajta. Olykor teljesen el is engedtem számmal, hangos cuppanással, majd ismét számba vettem és kicsit megszívogattam. Megvártam, míg megajándékozott az első cseppekkel, de a számmal való kényeztetéssel nem hagytam fel addig sem, maximum néhány pillanat erejéig, amíg lenyeltem az adagot. Ez főleg azért volt fontos, hogy a kényeztetés által előcsalt cseppek miatt is rászoríthat odalent izmaival, és akkor bedugni az ujjam se neki, se nekem nem volna jó. Azután viszont továbbra is munkálkodva szerszámán, ujjaimmal megkerestem bejáratát, majd finoman felnyomtam neki középső ujjam, de elsőre tövig. Mindeközben végig figyeltem testének reakcióit, élveztem vörösödő arca látványát és torkából felszakadó hangját, ami jelen pillanatban zene füleimnek. Nem sokkal utána kihúztam középső ujjam, egyúttal felhagyva szerszámának játékával is, de csak addig, amíg újra nedvesé nem tettem őket, aztán újra számba csúsztattam és folytattam, mialatt két ujjam helyeztem fel neki. Most még azt sem bántam volna, ha így megy el, mert utána úgy is addig döngetem, amíg megint lázba nem jön és el nem élvez. De azért nem akartam órákig ujjazni, mert már én is lüktettem odalent. És ezen a látvány sem segített, ahogy kezeim közt "kínlódott". Gondoltam míg kellően ki nem tágul, addig is játszom vele kicsit, hogy a végén már ő könyörögjön érte, hogy megdugjam. Óvatosan elengedtem számmal, egy utolsó csókot nyomva makkjára, majd combja belső részét kezdtem el harapdálni, míg szabad kezemmel újra szerszámát kényeztettem.

+ 18 Őszintén szólva épp úgy élveztem a számmal való kényeztetését, mintha szimpla előjátéknak vetettük volna egymást alá. Még csak furának sem mondanám, bár nem mondanám túl gyakorinak e pillanatot. Akárkiét azért nem veszem a számba, sőt. Cale igazán megtisztelve érezheti magát emiatt. Jó érzés volt számban érezni teljesen merev szerszámát, lüktető tapintását, nyelvemmel sokat sanyargatott makkját. A látvány pedig... nos, az önmagáért beszélt. Egyszerre nyugtat meg és tüzel fel, ahogy kezeim közt vonaglik, izzad és remeg. Ahogyan morog körmei alatt a kanapé durva anyaga, ahogy biztosra veszem, hogy hangos lihegéseinek köszönhetően már igencsak kiszáradthatott a torka, még is mindig képes mélyebbeket nyögni, hangosabbat, kéjesebbet. Igyekeztem változatosan és tempósan megdolgozni tagját, noha pulzálásából éreztem, hogy nem sokára itt a vége. Felkészültem rá, így nem ért meglepetésként, mikor kaptam néhány adag lövést a számba, jó részt a nyelvemre.
Számból ugyan kihúztam utána férfiasságát, de nem akartam lenyelni az egészet, mert most kurva élet, hogy nem lesz síkosítóért mászkálás. Míg húztam egy-kettőt farkán, miközben ujjaim is kihúztam belőle, majd saját szerszámomra fogtam és a le nem nyelt adagot nemes egyszerűséggel ráköptem, majd azt el is kentem, főleg a makkomnál.
- Ugye bírod még szusszal? - kérdeztem kézfejemmel megtörölve szám, miközben mosolyogva néztem le rá, már feltérdelve lábai közt. Nem akartam elsietni, bár én már tologattam volna javában, viszont azt akartam, hogy teste kicsit lenyugodjon. Főleg azért, mert így akaratlan is összehúzza izmait, amik miatt nem jutnék be. Fájdalommentesen biztos nem. Fölé magasodtam, és szabad alkarommal feje mellett támaszkodtam a karfán, miközben nyomtam egy rövidke csókot ajkaira, fürkészve még bőven a kéj mámor hatása alatt lévő tekintetét.
- Na milyen voltam...? - dörgöltem orrom hegyét az övéhez eszkimó puszi gyanánt egy mosoly kíséretében. Ezúttal nem a figyelmét szándékoztam elterelni, hiszen ha lecsillapodott kicsit - amit a légzéséből hallani fogok - izmainak nem lesz annyi ereje hirtelen, hogy megállítson, mikor behatolok. Viszont addig sem tétlenkedtem odalent, hanem tőle nedves makkommal hol megsimogattam valamelyest kitágult barlangját, hol finom nyomást gyakoroltam rá. Ennél még én is képes voltam eleinte annyira uralni vadságom, hogy mellette még csókokkal is elhalmoztam, jobbára ajkait, de nem kíméltem arcát és nyakát sem.
Az első néhány finomkodó nyomásból éreztem, hogy megint picit szűkre vettem. Maximum nem bohóckodom annyit, hanem betolom az egészet egy szuszra. Annyira nem szűk, hogy sérülést okozzak, csak rám fog feszülni kicsit, de ügyes, nagy fiú már, ki fogja bírni. Férfiasságom hegyét az erőlködéstől és ujjaimtól kipirosodott bejáratához illesztettem, majd felszabadult kezem derekára simítottam, majd gyengéden rá is fogtam, hogy majd ne tudjon eltolni magától, akár akaratlan is.
- Szeretlek, te kis majom... - suttogtam a fülébe, majd még mielőtt pont került volna a mondat végére áttörtem magam a szúk bejáraton, ami még nekem is okozott némi kellemetlenséget, ugyan akkor, mikor tövig értem benne és közre fogott, mint egy finom, meleg takaró, jólesősen felnyögtem. Derekát markoló kezemmel felhagytam addigi szorításomból és feljebb simítottam, egészen míg tincseibe nem túrtam, míg fejem elhúztam nyakától és arcára néztem, mennyire szenvedte meg azt a néhány pillanatot, és most épp mennyire kínlódik.
- Imádom, hogy csak az enyém vagy... - duruzslom ajkainak. - Hogy ilyen szűk és forró vagy... De csak az enyém, senki másé... - nyalok végig állától ajkaiig.

+ 18 Jobban viselte, mint legutóbb, bár, ha azt vesszük, már nem is szűz e téren, tudja mi az, ami vár rá, amire számíthat, még ha ettől függetlenül kellemetlen is. Amíg kicsit szoktattam magunkat hozzá, és vártam, hogy picit hozzám táguljon, elhalmoztam szerelmes csókokkal, és kiélveztem az együtt töltött időnk mindent percét, maximálisan. Bár most igazán zargatni sem tudnának, mivel lenémítottam a telefonom. Nyilván nem a legjobb ötlet, ha az ember kettős életében gyakoriak az akciók, a fontos üzenetek, de akkor sem mennék vele többre, ha épp alszom vagy élvezem az izomlazító, forró fürdőt. A nap nagy részében így is mindig elérhető vagyok, ez az egész pedig úgy sem lesz rendszeres, hisz, ha utazásra kerül a sor, jó ideig nem láthatjuk egymást. Ezért most egy percig sem szeretnék másra figyelni, mint ő rá.
Miután hátsója már szorított bejáratánál annyira, hajába simítottam és lassan elkezdtem mozogni.
- Amiatt nem aggódom... nagy eséllyel max egymást nyírjuk ki a féltékenységünkkel. - mosolyodom el, legalábbis míg meg nem harap, mert utána megnyalom felső ajkát, majd a lassú mozdulatok mellett újfent csókba forrasztom ajkaink. Miután viszont befejezzük, felegyenesedem, két kezem két oldalt derekára simítom, és valamivel gyorsabb tempóban kezdek elmozogni, erőteljesebb lökésekkel, amik közben hallható, de halk nyögések hagyják el szám.
- Ahh, igen... - harapom be alsó ajkam, miközben kicsit hátra szegem fejem is, és még egy kicsit gyorsítok, de csak néhány lökés erejéig, puszta mazochizmusból, mert nem akarok elmenni még, de nem árt mellette megedződnöm. Néha akaratlan is jobban rá markolta derekára, ahogy erősebben vontam magamhoz minden lökésnél, minél mélyebbre jussak benne. A nyögéseim is felerősödtek, és megjelentek az első verejték cseppek is testemen, ahogy az egész romantikus hangulatú táncunk szép lassan vad játékká vált. Egy ponton ismét lehajoltam hozzá, annyira, hogy testemmel is hozzá tudtam simulni, miközben egyik kezemmel feneke alányúlva megemelte kicsit, másik kezemmel pedig feje mellett támaszkodtam. Homlokom az övéhez nyomtam, miközben visszább vettem a tempóból, de lassú így sem volt, ellenben olyanokat löktem rajta, amiktől csattogott a hátsója rendesen. Imádtam hallgatni, ezért én jobbára csak halkan "hangoskodtam". Egy ponton túl aztán fejem a nyakába fúrtam, amibe aztán bele is haraptam, bár nem erősen, inkább érezhetően és úgy mozogtam benne tovább.

+ 18 Nem túl különös módon, mikor az ember éppen tövig elmerül a másikban, és a kényeztetésükben, érthető okokból a gondolatai, melyek általában pozitívak, úgy repdesnek ez alatt fejében, hogy igazán meg sem tudná fogni őket. Abban a pillanatban pedig, ahogy közeledünk ahhoz a jól ismert eufórikus pillanathoz, azt sem mindig tudjuk megmondani, hogy fiúk vagyunk e vagy lányok. Számomra még is felidéződtek a hetekkel ezelőtti utolsó találkozásunk momentumai, annak ellenére is, hogy be voltam nyugtatózva. Mikor begyorsítok annyira, hogy nem csak az én szívem vesz fel gyorsabb tempót, de hallhatóan rá is pozitív hatást gyakorlok vele, a nyögései közben feldereng a pillanat, mikor a mélység felett egyensúlyoztunk, és számonkért, ami akkor őszintének tűnt, noha szerintem pontosan tudta rá a választ. Még is pocsék bűntudatom volt utána, és sokszor felidéződött bennem a pillanat, bár magam sem értem miért. Biztos hülyéskedett, és igazából röhejes, hogy kefélés közben is beugrott a pillanat, még is valamiért úgy érzem, hogy erre még sokáig emlékezni fogok. Úgy volt bűntudatom, hogy valójában okkal haragudtam rá. De persze ez a frusztráló emlék nem zavart be szenvedélyes légyottunkba, csupán különösnek véltem, hogy bevillant.
- Tetszett, mih? - szuszogtam hangosan mosolyogva, mikor visszább vettem a tempóból, mert túl hosszan fentartani azt az őrületes ütemet én sem tudnám. Csak belevittem egy kis vadságot. A mozgással továbbra sem hagytam fel, csupán felvettem egy lassabb ritmust, míg lekúsztam hozzá. Felső testünk ugyan sokszor simult egymáshoz, deréktól lefelé több helyünk volt, így nem azt is éreztem, ha esetleg a játék hevében újra éledezni kezdett volna. Bár ő inkább csak "elszenvedője" volt az első békülő aktusunknak, verejtéktől nedves haja már így is itt-ott tincsekbe állt össze, igaz, beletúrni így mozgás közben nem nagyon volt rá lehetőségem. Pedig imádom cibálni sörényét, bár ezt ő is tudja. Ki is ült arcomra egy széles vigyor, ahogy közölte velem, hogy nem bánná a keményebb bánás módot. Ha nem ismerném, azt hinném csak a kedvemre akar tenni, úgy, hogy ő addig is szenvedhet. Olyan sokáig fogtam fogaim közt bőrét, hogy fel nem sértettem, de megmaradt a nyoma piros pontokban. Visszaemelte arcom az övéhez megjegyzése nyomán, de hülye lennék visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Nyomtam egy futó csókot ajkaira, bár tudtam, hogy hamarosan úgy is elfogok nyúlni rajta, aztán elemelkedtem tőle, s miután elengedte csuklóm, ismét derekára fogtam.
- Aztán nehogy a kutyusaid azt gondolják, hogy éppen kínozlak... - nyaltam meg ajkaim, pimaszul lenézve rá. Ami engem illett, én előszeretettel "bántom", hogy ily módon hallhassam örömködéseit, de tény, hogy örülök neki, hogy legalább szomszédjai nincsenek. Nem fecsegtem többet, a lassú mozgást, ismét felváltotta egy kicsit gyorsabb, amit elnyújtottam pár percig, s mikor éreztem, hogy innentől már ha akarnám sem tudnám tartóztatni magam, megint rágyorsítottam, majd annál a pontnál, mikor elélveztem, a lehetőlegmélyebbre toltam magam benne, miközben izmaim megfeszültek ez idő alatt, én pedig nyögtem egy jó korát. Annyira magamra szorítottam, hogy ujjaim is elfehéredtek egy pillanatra, és miután engedtem a szorításból, bőrén meglátszottak a piros foltok. Nem akartam egyből kihúzódni belőle, sőt, ha csak el nem ment ő is - már ha ez idő alatt is sikerült lázba hoznom - el sem feküdtem rajta. De amúgy, ha össze is mocskolta magát, elnyúltam rajta hangosan szuszogva, derekát eleresztve, de a karfánál lévő résnél bedugva kezeim, átkarolta hátánál és mellkasára fektettem kobakom. Kellemesen elpilledtem a maiak után, pláne a mozgalmas óráktól, szóval lehunytam szemeim, de el nem aludtam, csak szép lassan felvettem az ő szuszogásának ritmusát.

Lehet, hogy durván játszom, és olykor egy érzéketlen dögnek tűnök, de kifejezetten szerettem, mikor simogat, vagy ölelget. Nyilván mástól is jól esik, de így, hogy Cale iránt jóval többet is érzek, mint mások iránt, más, ha ő simogat, mintha valami egy éjszaka alatt megismert nő személy. Nem csak neki, nekem is szükségem volt egy kis időre, amíg kiszuszogtam magam annyira, hogy szóhoz jussak.
- Nagyon helyes... - mosolyodtam el tréfálkodó nagyképűséggel, miközben oldalát cirógattam. - És én is élvezhetem még a hátsód kényelmét... - pillantottam fel rá elvigyorodva, de fejem nem emeltem el tőle, csak felnéztem rá addig.
- Örülök, hogy nem húztuk tovább a dolgot, és kibékültünk. - sóhajtottam ismételten lehunyt szemekkel, mert most túl kényelmes volt így, hogy egy-kettőre ne álmosodjak el kicsit. - Jövőhéten két hétig ugyanis elérhetetlen leszek. Addig pedig nem bírtam volna ki, hogy legalább egy próbát ne tegyek a békülés érdekében. - tettem hozzá, továbbra is cirógatva oldalát körmeim hegyével. - Munkaügyben utazom el, de aztán úgy tervezem, hogy veszek ki egy kis szabadságot, amit esetleg... tölthetnénk együtt is... - pillantok fel rá, és ez még csak nem is hazugság, mert örülnék neki, ha azt a néhány napot sülve főbe együtt töltenénk, miután letudtam a munkát. Arról persze hallgatok, hogy abban a két hétben kettős életem másik felével kell foglalkoznom, és mindkettőnk nagy sajnálatára az ő embereit kell kicsit megritkítanunk. Őrültség volna ebbe beavatni, viszont pont emiatt még a szokottnál is körültekintőbbnek kell lennünk. Nekem és Lila-nak is. A többieket nem ismeri, illetve Kitty és Zombie úgysem hiszem, hogy terepre jönnek, Lila arcát viszont ismeri, és ha lebukik, nekem meg kell mentenem, onnantól pedig hajszál választ majd el a végleges lebukástól. éppen ezért reméltem, hogy az azt követően vele együtt töltött idő kellően eltereli a figyelmet arról a két üres hétről. Azért kellett róla szólnom, hogy ne figyelgessen vagy keressen, ha netán nem venném fel a telefont vagy ilyesmi.
- Jönnek a jó idők, most már úgy is több felé el lehet menni. Bár nem vagyok oda a túrákért, szóval egyenlőre ötletem sincs mihez kezdhetnénk... - pillantottam fel rá kíváncsian. - Neked van valami ötleted?

Talán még sem volt olyan jó ötlet most felhozni. Talán telefonon kellett volna vele közölni. Úgy is tud faggatni, de kevésbé feszélyezne a tekintete és a közelében lévő szúró, vágó fegyverek, noha én jelenleg még mindig rajta fekszem, ráadásul benne. Számonkérésére, megjátszott zavartsággal vonom össze szemöldököm, miközben elmosolyodva felnézek rá. Megpróbálok enyhe terelésbe kezdeni.
- Te most ugye nem féltékeny vagy...? - mosolygom, mert ha így is volna, jogosan kérdezhetném. - Az előbb tisztáztuk, hogy nem adunk okot rá, szóval nyugi, nem a szeretőmhöz utazom. - csóválom fejem még mindig somolyogva a feltételezésen, noha egy percig sem állította. Nekem viszont azt kell tudatosítanom benne, hogy ezt feltételezte most.
- Ez komoly...? - néztem rá, mert valószínűleg továbbra is elvárta tőlem a választ. Nagy vonalakban. - Most békültünk ki, de már számoljak be a munkámról...? Ne már, ezt te sem gondolhatod komolyan. Oké, lehet kicsit túlzó volt azt állítanom, hogy nem leszek elérhető, de téged ismerve nem lesznek félnapjaim, hogy hosszasan ecseteljük egymásnak, hogy a hotelben csak francia ágyas szobák voltak. - vicceltem el kicsit, ám, ha láttam rajta, hogy még most sem kanyarult mosoly arcára és egy percig sem elégedett a válasszal, megforgattam szemeim, mint aki már-már beadta derekát. - Eddig azért nem meséltem róla, mert elég zavaros volt a kapcsolatunk, és legtöbbször csak akkor kerestük egymás társaságát, ha éppen volt időnk egymásra... - válaszoltam, majd még hozzá tettem. - Hosszú program, de olykor-olykor mindig voltak ilyenek, ha nem is évenként. Ez nem csupán egy konferencia. Több helyre látogatok el többedmagammal, hasonló szakemberekkel, orvosokkal és tudósokkal más kórházakba és intézetekbe, miközben néha konferenciákon is részt veszünk és megosztjuk a tapasztalatainkat. Nem Kínába utazom, de sok helyen megfordulunk majd országszerte, azért tart olyan sokáig. Fárasztó lesz, és bár számomra izgalmas, sok esetben elég monoton és vontatott. Azért szóltam, hogy figyelmeztesselek, nem fogok tudni idejárkálni, vagy hívogatni, mert sanszos, hogy mire ágy közelbe kerülök, egyből be is vágódom oda. Így rendben vagyunk? - néztem rá és megcirógattam arcát. - Nem ígérem, hogy minden alkalommal, de ha tudlak kajálás mellett majd kereslek, oké? Nem kefélek félre, ne aggódj már. Ha másra vágynék, miért jöttem volna vissza hozzád? Ökörség... - vonok vállat, összevont szemöldökkel, mosolyogva, és erősen efelé terelve a témát, hogy aztán ő is belássa, hogy nincs miért aggódni. Borzasztó, hogy mennyi hazugságot képesek vagyunk összehordani, hogy fenntartsunk egy kapcsolatot. Hogy ne kelljen tovább állnom méregető tekintetét, végül leszálltam róla.
- Na jó. Elég volt a pihiből, gyere zuhanyozni... vagy fürdeni, mindegy... - húzódtam ki belőle óvatosan, majd lemásztam róla és nyújtóztam egyet. Necces egy két hét lesz az tuti. Pláne, hogy van olyan jó érzéke az őrültségekhez, hogy pont akkor hívjon, mikor elintézzük embereit. Nem szívesen hazudtam neki, de a telefont biztos nem fogom felvenni. Max, ha épp nem akciózunk, de a mi szakmánk sem napi 8 óra, szóval érdekes lesz ez így.
- Inkább élvezzük ki, hogy most még kettesben és nyugiban vagyunk...