dear Auntie

“I’m sorry for what I’ve said when I was hungry.”

A szervezett bűnözési osztályon sokszor nem lehetett hallani a dicsérő hangokat, látni az örömet vagy megkönnyebbülést az arcokon, a futó ügyeket összegző táblákról pedig gyakran hónapokig nem kerültek le az oda tűzött arcok, helyszínfotók, megjegyzések. Habár azzal ellentétben, amit a tévé állított, a gyilkossági ügyek is gyakran húzódtak el akár évekig, hiszen az emberek felejtenek, a nyomok kihűlnek, az analitikus laborok pedig el vannak havazva munkával, ez mind semmi a szervezett bűnözési osztályokhoz képest. Az egység vezetője, Alton, régi motoros volt már a szakmában, megélt már bukást és fellendülést, kétségbeesést és perzselő dühöt, ha nem kapták meg a megfelelő büntetést, vagy alkut kellett kötnie. Mert sokszor ezen múltak a dolgok; az alkukon. A meghunyászkodáson, a törvények megkerülésén, néha egérutat kellett adni egy-egy piti dílernek vagy tagnak, hogy a nagyobb halakhoz vezessenek.
De az élet így is sokszor pusztán megfigyelésből állt, amik vagy sikeresek voltak, vagy nem.
– Szép munka volt, Novak! – veregetem hátba a társamat, miután tíz hosszú óra után ismét beesünk az őrsre. Csak átöltözni és egy gyors zuhanyra, igazából; egész nap megfigyelésen voltunk, kivételesen sikeresen.
– Csak jó lett volna elkapni azt a másik kettőt is…
– Hé, ne törj már le a negativitásoddal! A mai célpont Delgado volt, és most is ott csücsül a fogdában. Nap teljesítve. A többi miatt meg majd aggódunk holnap – bújok bele a barna bőrdzsekibe, majd felkapom a kocsikulcsokat az asztalról. Bár odakint jelentősen didergett a hőmérő csíkja, kivételesen igénybe vettem a Fordot, amit néhány éve szereztem, s azóta már civil rendőri járműként tartottak nyilván, a rejtett villogókkal együtt. New York nem a legautóbarátabb környezet, a dugókat csak jelentős kerülővel lehetett kivédeni, de a társam, Santos, aki rendszerint vezetett, épp szabadságon volt. A főnöknek úgy kellett megfenyegetnie, hogy vegye ki végre a napjait; sosem voltunk emberbőségben, de még kevesebb pénz akadt arra, hogy a bent maradó szabadnapokat kompenzáljuk.
– Biztosan nem jössz velünk inni egyet? – lép mellém Novak. Megtévesztően hatalmas termete van, ami rosszabb napokon, mikor fölém vetül az árnyéka, még engem is megrémiszt, ám valójában a legkevésbé félni való emberek közé tartozott. Fiatal volt, néhány hónapja került fel a járőrök közül, és úgy tűnt, nem csak nyomozói tapasztalatot szeretne szerezni, hogy aztán tovább ugorjon.
– Nem, most nincs kedvem, de kösz. – Leoltom magunk után a villanyt; Alton még a saját külön irodájában végezte a papírmunkát, séta közben elhaladunk mellette, és beintegetünk neki. Csak egy szórakozott tollrándításra futja tőle.
– Ja, persze, én is inkább haza mennék, ha otthon várna a barátnőm – mosolyodik el Novak. Még nagyon fiatal, alig több huszonhatnál, és azt hiszem, még a szüleivel lakik. A nagyvárosi árak és a rendőri fizetés mellett ezen nincs mit csodálkozni.
Csak mosolyogva bólogatok, aztán elköszönünk egymástól a parkolóban. Még egyszer belebokszolok a vállába és megdicsérem; kissé bizonytalan még a srác, kell neki a megerősítés.
Abban viszont valószínűleg igaza van, hogy ezen a fagyos estén minden ember inkább haza sietne a barátnőjéhez, hogy felmelegítsék egymást. Netflix and chill. Nem a véletlen vezetett azonban oda, hogy jó pár háztömbbel odébb, a kerület egy másik sarkában parkoltam le az autót az egyik csendesebb utcában.
Az autó kellemes fűtése után arcon csap a kinti hideg, úgy érzem, megdermeszti az orromat, mint a szappanbuborékokat azokban a videókban Chicagoból. Sietős léptekkel szelem át a járdát és a felhajtót, majd becsöngetek; valamiféle furcsa pingvintáncot lejtek a küszöbön, míg ki nem tárul előttem az ajtó. – Nicky néni! Szia! – Testbeszédemből érezhető volt, hogy kicsit gyorsabban szerettem volna túljutni a kötelező ismerkedési körökön, és amint lehet, bekerülni a lakásba. Nem gondoltam át ezt a dzseki dolgot; a megfigyelés alatt „álruha” volt rajtunk, dokkmunkásnak kellett tűnnünk, így szakadt és koszos pufi kabátot viseltünk. Abban mégsem állíthattam be ide.
– Ne haragudj, remélem, nem jöttem rosszkor… De az igazat megvallva, te ajánlottad olyan meggondolatlanul, hogy bármikor átnézhetek – mosolygom rá egy gyerek szertelenségével. – És remélem, azért is kiengesztelhetlek, hogy most bepofátlankodom a hűtődbe! – Jártam már itt, a konyhába vezető út egyértelműen rajzolódik ki, és még egy perc sem telik el azóta, hogy belépek, már egy bagellel kanalazok valami fűszeres szószt. – Ez nagyon finom. Mi ez? Humusz? Te csináltad? Ah, három napja zacskós kaján élek. Ma tíz órát feküdtem egy konténerben. Olyan testrészeim is elmacskásodtak, amiknek a létezéséről sem tudtam… És már majdnem elgondolkodtam azon, hogy nem is olyan rossz ötlet az a pelenka, amit az egyik IU-s emlegetett. Na, ilyenekről biztosan nem volt szó az Akadémián. Meg a könyveidben sem, lefogadom!
Rekord idő alatt tüntetem el a bagelt. Nem kerüli el a figyelmem, hogy valami most is sül és fő, de annyira még tudom kontrollálni magam, hogy abba ne dugjam bele az orrom vagy az ujjam, mint egy kisgyerek. – Hogy-hogy így egyedül? Fred túlórázik?

Cole       Nicky

Freddel olyanok vagyunk mi ketten, mint egy jól működő gépezet. Majdnem harminc év házasság után ez nem is annyira meglepő, szinte már egyetlen pillantásból tudom, ha valami nem stimmel nála, vagy azt, hogy mit akar mondani. Pontosan ennek volt köszönhető az is, hogy tájékoztatott, ha tudnom kellett valamiről. Jelen esetben arról, hogy bizony később fog végezni a munkahelyén, ezért ne ijedjek meg, ha nem ér haza a szokott időben. Szerencsére így nem kezdtem hozzá olyan korán a vacsora elkészítéséhez, mert azt szerettem volna, hogy frissen kerüljön az asztalra, amikor megérkezik.
Sokan talán meglepődnének rajta, de igazából nagyon szerettem főzni, mert kikapcsolt. Mást az írás, vagy az olvasás, engem meg ez, hiszen az előbbi a munkám részét képezte, bármennyire tekintettem is hobbinak félig-meddig. Így, hogy felszabadult némi időm, megírtam még néhány oldalt az éppen készülő könyvemhez, csak hogy hasznosan töltsem azt a másfél-két órát. Csupán ezt követően láttam neki az előkészületeknek, időnként ellenőrizve az órát.
Mire a hús a sütőbe került, én pedig elégedetten terveztem hátradőlni, már besötétedett odakint. Lámpákat kapcsoltam, valamint a nappaliban lévő kandallóban is meggyújtottam a tüzet, ami már előre oda volt készítve. Jobban szerettem, sokkal hangulatosabbá és otthonosabbá varázsolta az egész teret, nem beszélve a kellemes melegről, amit adott. A művelet közben a felhangzó csengő hangja akasztott meg, mire értetlenség ráncai szaladtak a homlokomra. Nem vártam senkit, így persze egyből görcsbe rándult a gyomrom, hogy nehogy a rendőrség álljon a küszöbömön, rossz hír hozójaként.
Nos, tényleg egy rendőr állt kint, ám szerencsére nem olyan, akinek ne örültem volna. Arcom egyből fel is vidult, miután szélesre tártam az ajtót, az aggodalom minden jele nyomtalanul eltűnt, még mielőtt felfedezhette volna rajtam.
- Cole! Hát te meg mit keresel itt? – gyorsan számot vetettem magamban, hogy előre megbeszéltük-e, de nem rémlett. Márpedig akkor biztos, hogy nem volt szó látogatásról, mert erre szoktam emlékezni. Hiába van naptáram, azért nagyjából mindent észben tartok magamtól is. – Jézusom, hogy vagy felöltözve?! – néztem végig rajta megrökönyödve, aztán gyorsan arrébb is álltam. – Tudod, ha móresre akarnálak tanítani, akkor be sem engednélek, de rossz rád nézni! – fintorogtam továbbra is morcosan, aztán intettem egyet. – Gyere már be, az istenedet! – és amint belépett, már zártam is magunkra a bejáratot. Még itt kihűti nekem az egész lakást.
- Dehogy jöttél, mindig örülök neked! – mondtam őszintén, figyelve az otthonom meghódítását. – A hűtőm is szívesen lát, de azért már tényleg ki kell engesztelned, hogy normálisan még nem is üdvözöltél. Na, gyere, hadd nézzelek! – mentem szorosan a nyomában, és ha tartott két másodperc szünetet, akkor már tartottam is az arcomat egy puszira. – Mi a francért nem eszel normális kaját? – két karomat összefontam magam előtt. – Vedd le azt a kabátot, mielőtt rád sül, és ülj le rendesen, ha enni akarsz nálam! – adtam szép sorban az utasításokat, de ezt már megszokhatta tőlem. Elég határozott nőszemély vagyok. – Avokádó. – helyesbítettem, miközben eltüntette a tálkában lévő krém egy részét.
- Nem, a könyveimben ennyire nem szoktam kitérni a részletekre. Nem kell, hogy az olvasóimat ezzel untassam, sokkal izgalmasabbnak tűnnek a hősies karakterek. – azért jót mosolyogtam az ötleten. – Figyelj drágám, Monroe nem főz rád rendesen? Legalább rendelnél valamit! – forgattam a szemeimet. – Majd adok neked, és vacsorára is itt maradsz! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Narancsos kacsát sütök, édesburgonyával meg salátával. – soroltam el a ma esti menüt, és ezzel egy időben be is kukkantottam a sütőbe, hogy ellenőrizzem a hús állapotát.
- Igen, szólt délután, hogy később jön. – bólogattam, miután felegyenesedtem. – Kérsz valamit inni? Egy pohár bor, vagy egy kis sör? Narancslével is tudok szolgálni, de teát is kaphatsz, ha valami melegre vágysz. – szerettem, ha otthon érzi magát – a hűtős incidensből kiindulva ezzel nem is volt probléma -, de azért mégiscsak megkínáltam, mert így illik. – Közben elmesélheted, hogy van a húgod, illetve, hogy miféle megfigyelés volt ma. – természetes, hogy a munkája is érdekelt, de ez szakmai ártalom.

   dear Auntie

“I’m sorry for what I’ve said when I was hungry.”

Alapvetően igen udvarias gyereknek neveltek (úgy is mondhatnám, hogy kifejezetten szigorúan fogtak, vasárnap reggel mise, szerda este bingó-barbacue, minden nap keresztény megbánás), de valahogy mindezt sikeresen magam mögött hagyom, mikor a nagynénémékhez jövök, mintha ahogy átlépek a küszöb felett, valami láthatatlan kéz segítené le rólam ezt a kabátot. Olyan lett, mint a második otthonom; habár a szüleim sem laktak messze, és lássuk be, anya főztjénél úgysincs jobb, Nickyé szoros második, és sokkal kevésbé feszélyező jelenség. Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem szeret a szülei orrára kötni, főleg akkor nem, ha az apja egy többszörösen kitüntetett, morgós veterán, akinek minden történetről valamely háború jut eszébe, vagy valami olyan politikai összeesküvés, ami csak az ő fejében  áll össze – a háború és a politika az a két dolog, amire jelenleg legkevésbé van szükségem.
De tagadhatatlanul éhezem.
– Érdekes nevelési módszereid vannak. Kicsit spártaiak – jegyzem meg szórakozottan, alig állom meg, hogy ne fordítsam az ég felé a szemem. Valószínűleg ez is megadja az otthonosság érzését; olyan, mint az anyám, csak ő sosem fenekelt el a Bibliával, ha nem ettem meg a brokkolim. Mondjuk ezen fenyegetése után lehet, hogy mégis megtette volna. – Ugyan már! Nincs is kint olyan hideg. – Legyintek, és nem túl feltűnően törlöm le a szemöldökömre ragadt hópelyheket, mert igenis hideg van kint, de ez nem olyasmi, amit egy férfi bevall, főleg, ha nem megfelelő kabátot választott. A bőrdzseki és a mínusz tizenöt fok nem jönnek ki jól egymással.
Ellenben a bagett és a humusz (avokádó)…! Széles vigyorral fordulok Nicky felé, és bár szorosan átölelem, a háta mögött (szó szerint) még bekapok egy falatot. Jóformán fel sem tűnt eddig, milyen éhes vagyok, a gyomrom viszont kezdett egy alvásból felébresztett rozsomák módjára morogni. – Eszek én, ha van idő…! De biztos tudod milyen ez. Vagy veled még sosem volt, hogy annyira belemerültél az írásba, hogy enni is elfelejtettél? – Költői kérdés, mert egészen biztosan tudom, hogy volt, sőt, néhányszor szemtanúja is lehettem az évek alatt. Ha nem tudnám, azt hinném, ez a munkánk iránti elköteleződés, amikor képesek vagyunk egyszerűen teljesen és tökéletesen belemerülni a gondolatainkba, hogy észre sem vesszük a körülöttünk lévő világot, családi örökség. Vagy ökörség? Nem vagyok biztos benne, Fred miként viszonyult felé.
Én határozottan engedelmesen követem a kérésnek még csak álcázni sem próbált parancsait, és fogom a kis bagettet meg a tálkát, hogy lerogyjak a konyhapulthoz húzott egyik székre. Tömött pofával hámozom le magamról a kabátot és a háttámlára terítem; valószínűleg úgy festhetek, mint egy mókus, vagy mint aki legalábbis hetek óta éhezik, úgyhogy nem lep meg, mikor egyszerűen nem hagyja annyiban a kérdést. Mit hazudjak? Jól esik, ha foglalkoznak az emberrel. Persze, Monroe is foglalkozott velem, csak az… Az más. Főleg újabban. – Öhm, nem arról van szó, hogy Roe ne szeretne megpróbálni főzni nekem, inkább arról, hogy egyszerűen nem tud. Ő meg a konyha nem jönnek ki jól egymással. Mikor utoljára próbált vacsorát főzni, majdnem felgyújtotta a konyhát és új pirítót kellett vennem. – Saját döntés volt, hogy Monroe-t csak akkor engedem a főzés közelébe, ha én is ott vagyok; bevallom, nem a legokosabb húzás, mert így nem csak soha nem fogja megtanulni, de csakis magamra számíthatok, pedig nem hiszem, hogy olyan jó szakács volnék. Sky sokkal ügyesebb; neki van érzéke hozzá, én csak a receptet követem. Ezt megtaníthattam volna Roe-nak is, de valójában tudom, hogy katasztrófa volna; túl türelmetlen vagyok tanárnak, és nem áll szándékomban kiabálni olyannal, aki fontos nekem. – A végén még megijedek, Nicky néni – mosolygok fel rá, az utolsó falat bagettel küzdve. Miután kiürül, jobb híján az ujjammal törölgetem ki a kis edénykéből a szósz maradékát is. Csak remélhetem, hogy Fredet nem fűzte hozzá különösebb kötelék, mert akkor nagyot kell majd csalódnia.
– Micsoda borzalomra leszek itt kényszerítve, hét fogásos vacsora…! – nyögök fel túldramatizálva a helyzetet; igazából azt is mondhatta volna, hogy disznólábat párol csontvelőben, valahogy érzem, hogy neki még az is fenségesre sikerülne. Olyan, mint Martha Stewart. Csak az adócsalás nélkül. Tudom, hogy ha a kuzinom ma itt lehetne köztünk, sosem vallaná be (mi férfiak hajlamosak vagyunk erre), de neki volna a legjobb anyukája az egész világon. És ha volna felesége, akkor fel kellene kötnie a gatyáját.
A nagybátyámat érintő kérdésre csak mindent értően bólogatok. Néha én is látástól vakulásig nyomtam a papírmunkát, pedig egyelőre nem vagyok osztályvezető (még ha szeretnék is majd egy nap, s ezért vállalom a plusz iktatást is), úgyhogy szimpátiámat Brooklyn másik felére küldöm számára. Talán megérzi. – Nem-nem, kocsival jöttem – rázom meg a fejem az ital említésére, még ha egy jó sörrel leöblíteni a vacsorát mennyei érzés is. – De egy narancslevet elfogadnék. Talán javítja az immunrendszerem. A fél őrs a padlón gurul az influenzától. Éljenek az anti-vakcinisták – csóválom meg a fejem; én csak azért nem oltattam be magam, mert allergiás vagyok az egyik hatóanyagra, egyébiránt viszont lényegében bármit megtennék azért, hogy ne kelljen otthon betegeskednem, mikor annyi munka vár még rám. Igazából egy kicsit most is rosszul érzem magam, amiért itt ücsörgöm, pedig nem mennék vissza. – Tudod, hogy folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek – somolygok fel rá, ahogy magamhoz veszem a narancsleves dobozt. – De maradjunk annyiban, hogy jó fülest kaptunk, és a csillagok is korreáltak, vagy mit szokott mondogatni Sky… Na meg a csapat is jól működött, annak ellenére, hogy Santos, a társam is épp kényszerszabadságon van, szóval emberhiány van nálunk. Ami mondjuk nem újdonság. A lényeg, hogy elcsíptünk egy terjesztőt elég kompromittáló helyzetben, úgyhogy vádalkuért cserébe hajlandó együtt működni egy nagyobb hallal szemben. – A narancslé savanyúságától összeugrik a szám, de egy orráncolást követően lenyelem az első kortyot, és rögtön küldöm is a következőt. – Sky pedig rendben van. Többnyire. Amennyire Ő rendben tud lenni… Tudod, milyen.
Sóhajtva dőlök hátra, és így a pultnál ülve, kezemben egy üvegpohárral (narancslé vagy whisky, majdnem mindegy), Nickyvel a pult túloldalán, majdnem úgy érzem magam, mint egy kocsmában. Most jön a jelenet, hogy kiöntöm a lelkemet a csaposnak, azt hiszem. – Kitalálta, hogy nyitni akar egy kávézót. Csak úgy. Tudod, egészen pontosan mennyi üzleti tapasztalata van? Semennyi. De ott van az a fura haverja, az az ázsiai… Bocsánat, japán srác, és azt hiszem, neki is van hozzá némi köze. Hogy maradt volna a kontinens másik felén, már bocs. Sky pont eléggé tele van álmokkal már így is, nem kell még megfejelni néhánnyal, mert így sose jut sehová. Tudod, hogy milyen! – Ezt már mondtam, én is rájövök, de kezdem belelovallni magam a panaszkodásba. – Nem gondolkozik reálisan. Ez a város tele van kávézókkal, meg huszonévesekkel, akik azt hiszik, ők találták fel a spanyol viaszt azzal, ha házi készítésű kávét meg teákat árulnak, megfogják az Isten lábát. Szeretném, ha kicsit reálisabban látná a helyzetet, de egyáltalán nem hallat rám. Vagy te is azt gondolod, hogy irreális az aggodalmam?

Cole       Nicky

- Legalább egyből megtanulnád, hogy öltözz fel rendesen, amikor ilyen hideg van odakint. Még a tavasz közelében sem vagyunk, mégis elég rád néznem, hogy azt gondoljam, eltévesztettem az évszakot… - ingattam a fejemet, de azért nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá szélesen. Sajnos én nem tudtam rajtuk kívül senkit felnevelni, pedig kíváncsi lettem volna időnként, hogy vajon milyen anya vált volna belőlem, ha egy kicsit több idő jut ezt a szerepet gyakorolni. Így többé-kevésbé kiéltem rajta és Sky-on.
- De, volt már ilyen. – vallottam be töredelmesen, mert ebben bizony igazat kellett neki adnom. Tényleg előfordult, hogy olyan jól haladtam egy-egy könyvemmel, hogy az evés sokadlagos időtöltésnek tűnt. – Pedig az evésre mindig kellene időt szakítani! – jelentettem ki, kicsit talán ellentmondva saját magamnak is. – Máskülönben olyan hangos koncertet fog adni a hasad, mint most is. – hallottam ám, hogy korog, csak egy süketnek nem tűnt volna fel. Azért egészen szórakoztatónak találtam, és máris jobb kedvem lett, hogy hívatlanul ugyan, de beállított vacsoraidőben.
- Nos, igen… így érthető. – bólogattam, mint aki mindent ért, és igyekeztem komoly arcot erőltetni magamra. Sohasem értettem, hogy valaki hogyan lehet totálisan analfabéta a főzéshez. Szerintem az olyan dolog volt, amire bárki képes, aki tud olvasni. A recepteknek csak követni kellett az utasításait, és kész. Oké, van, akinek a vérében van – például nekem -, de még a férfiak is képesek elsajátítani a konyhaművészetet. Legfeljebb csak nem akarta az a lány eléggé, de ezen véleményemet inkább bölcsen megtartottam magamnak. Nem volt szokásom finomkodni, de azért teljesen Cole lelkébe sem akartam gázolni azzal, hogy rossz véleménnyel vagyok a menyasszonyáról.
- Azt azért még én sem vállalnám be egy hétköznap este! – kuncogtam fel, mert valljuk be, azért simán megfőztem volna egy lakomát, ha valamilyen ünnep van. A hálaadás nálunk nagy esemény szokott lenni, olyankor mindig meghívom az egész családot, és kiteszek magamért. Még a szokottnál is jobban. A karácsony már más tészta, olyankor mindenki ezerfelé mászkál, de egyszer azért igyekezni szoktam én is összegyűjteni minden rokonomat, aki csak elérhető távolságra lakik tőlem. Az szokott a legrosszabb lenni, meg Richard születésnapja. És a halálának az évfordulója, de erre most igazán nem akartam gondolni.
- Máris adom, reggel facsartam frissen! – tájékoztattam, miközben félig eltűntem a hűtőben, hogy előhalásszam a kancsót. Ezt követte a szekrényből leemelt pohár, és hamarosan már ott is volt előtte a gyümölcslé. – Kapsz mellé egy kis C-vitamint, meg multivitamint is! – közöltem, ha már így szóba hozta az influenzát. Elővettem a kis dobozokat, és a két tablettát odaejtettem elé. – Ennél többet jelenleg nem tehetek érted, bár ne is csodálkozz, ha ilyen kabátban flangálsz odakint. Nem a kollégáid tehetnek majd róla, ha holnapután az orrodat fújod naphosszat, hanem te magad! – böktem felé kioktatóan, egyik szemöldökömet felvonva, ahogy a vonásait méregettem. Annyira hasonlított a fiatalkori apjára, hogy az valami fájdalmas volt.
- Ó, hát ez nagyszerűen hangzik! Gratulálok! – mosolyodtam el büszkén, amúgy is mindig izgalmasnak találtam a rendőri munkát, de ilyen családdal ez nem is meglepő. – Benne lesz az újságokban is, vagy annyira azért nem volt nagy akció? – érdeklődtem tovább kíváncsian. – Talán majd a nagyobb hal? – ez már inkább csak költői kérdés volt, és mivel elfordultam, így lemaradtam a fintorgásról is, amit a narancslé váltott ki belőle. Míg a húgáról mesélt, addig ellenőriztem a sütőben piruló kacsát, aztán a hűtőből elkezdtem előszedni a saláta hozzávalóit.
- Hogy valami hasznodat is vegyem, és megdolgozz a vacsorádért, ezeket elkezdenéd összevágni? – pakoltam le elé a pultra az uborkát, salátaleveleket, paprikát, és mindenféle zöldséget. Vágódeszkát és kést is kapott mellé, na meg egy üvegtálat, amibe apríthat. – Értem! – figyelmesen hallgattam a beszámolót, könyökömmel a pultra támaszkodva. – De ugye ez a srác legalább nem lakik nálatok? – szűkültek össze a szemeim, mert pontosan tisztában voltam azzal, hogy milyen az unokahúgom. – Igen, tudom… - sóhajtottam, beletúrva szőke tincseimbe. – Úgy gondolod, hogy ez a fiú izzította be a fantáziáját? – pislogtam elgondolkozva a velem szemben ülő Cole-ra.
- Megértem, hogy aggódsz érte, de lehet, hogy sikerülne az álmát valóra váltani, és megtalálná az útját. Vagy rájönne, hogy ez nem való neki, bár elég költséges lecke lenne, az tény. – húztam el enyhén a számat. – Szerinted teljesen alkalmatlan lenne rá? – kérdeztem komolyan, őszinte véleményt várva. – Tudod, ha én hallgattam volna a tanáraimra, most egyetlen könyvvel sem büszkélkedhetnék. Azt mondták mindig, hogy középszerű és fantáziátlan vagyok, erre nézz meg most! – tártam szét a kezeimet, aztán megcsóváltam a fejem. – Szerinted, ha adnék neki egy kis löketet, az hiba lenne? – kikértem ugyan a véleményét, de szerintem mind a kettőnk számára egyértelmű volt, hogy úgyis azt fogom csinálni, amit én jónak látok.

   dear Auntie

“I’m sorry for what I’ve said when I was hungry.”

A narancs savanyúsága összerántja az arcom, önkénytelenül is grimaszolok egyet, de hősiesen küzdök vele. Így legalább azt a grimaszoló szemforgatást is be lehet tudni a nyelvemen égő fanyarságnak, mert miután egyszer válaszoltam egy kérdésre (miért nem öltözöl fel rendesen?), majd esetleg még egyszer elismételtem a biztos megértés kedvéért, többször már nem szeretem ugyanazt hangoztatni, mint egy papagáj. – Egy orrfújást talán túlélek – felelem komisz mosollyal. Mondjon a tévé bármit a „férfi-influenzáról”, én sokkal több olyat ismerek, akinek a fél karját is levághatnák, akkor is csak Monty Phyton örökzöldjét idéznék: Ez csak egy karcolás! Ez a sok betegség sem volna olyan feltűnő, ha kivételesen nem lennénk égető munkában. Vagyis, próbálunk abban lenni; talán jobb, ha most dőlnek ki, minthogy később, mikor már a bíróság várja a peranyagokat.
– Köszönjük – bólintok büszkén; legyen az ember hat éves vagy harminc, jól esik neki, ha elismerik a munkáját és megdicsérik.  A kérdés második felére csak legyintek. – Á, ugyan, tudod, hogy az nekünk nem jár. Nem vagyunk mi drog vagy gyilkossági osztály… – Volt egy időszak, egy igazából elég hosszú időszak, ami csak újabban kezdett véget érni, amikor bármit megadtam volna azért, hogy olyan nevet szerezhessek a „gang squad”-nak, mint ami a gyilkossági nyomozókat veszi körül. Lehet, hogy gyilkosság azóta van, hogy az emberek feltalálták a fegyvert (sőt, ha jól tudom, némely emberszabásúnál, például a csimpánzoknál is felfedezték már az indokolatlan erőszakra való hajlamot), és mi is nagyobb figyelmet kaphattunk, mikor még a „nagy gengszterek” rótták New York utcáit… de még mindig itt vagyunk. A gond most már nem is annyira a szervezett bűnözés, amely jóval kisebb számban, meglepően sokszor legális üzletek mögött áll, hanem a velük egy kalap alá húzott bandaháborús övezet, ami ma nem csak NYC, de az egész Egyesült Államok területét jellemzi. A Bloods vs. Crips örökös Montague-Capulet ellentéte, csak sokkal, sokkal véresebben és ostobább módon. Mégsem mondanám, hogy növelték volna az apám által igencsak elhintett vagy elhinteni próbált rasszizmus-magokat, főleg azért, mert abszolút nem tud érdekelni, kinek milyen a bőrszíne; a megkülönböztetésből fakadó elfogultság egyébként is megalázást, az pedig radikalizmust szül. Ördögi kör.
Mindenesetre, ezek az esetek általában eseti figyelmet kapnak, kisebb cikkek, ha valami megbotránkoztató vagy különösen vérengző történik, de egyébként a háttérakciókkal senki sem foglalkozik. – Igen, talán majd a nagyobb hal. – Úgyhogy nem, nem hiszem, hogy ebből bármi lenne; és szerencsére lassan elérek oda, hogy örülök is a néminemű anonimitásnak.
– Hasznomat? Azt hittem, vendég vagyok, az ételemért pedig a fergeteges társaságommal fizetek! – tettetek felháborodást, de természetesen rögtön magamhoz is veszem a kést és a deszkát, hogy elkezdjem összevagdosni őket. – Hogy vágjam őket? Szelet, kocka… Julienne? – Külön élvezettel ejtem franciásan az utóbbit, amit csak az egyik buta főzőműsorban hallottam. Éjszaka rendszerint meglepően gyér a felhozatal a műsorok tekintetében, lényegében TeleShop, milliószor látott retrofilmek, meg ez. Egyik sem dúskál az izgalmakban, de ettől legalább összefut a nyál a számban.
– Még csak az kéne! – ráncolom össze a szemöldököm, szinte felháborodottan a gondolattól is, hogy még egy lusta, tohonya éhesszájat etessek, aki ráadásul se nem vérrokonom, se nem tervezem, hogy közös rokonaink lesznek. Legalábbis nagyon ajánlom neki, hogy ne legyenek ilyen tervei a húgommal, mert általában kimaradok az életéből, amennyire csak lehet, és nem szép dolog a fegyveremmel fenyegetőzni, de tényleg jó lövész vagyok. – Nem tudom, hogy ő volt-e, de biztosan önti az olajat a tűzre.
Megvonom a vállamat. Nem igen találkoztam a sráccal, és általában Sky sem igen szeret mesélni a dolgairól, szóval valamilyen szempontból indokolatlan az ellenszenvem, de nem tudok segíteni rajta. – A statisztika igencsak ellene szól. Ha látnék valami konkrét üzleti modellt tőle, én lennék a legnagyobb támogatója. De ez így, önmagában csak egy újabb hóbort – sóhajtok, figyelmemet inkább a zöldségek felé fordítva. Nem akarom megint belelovallni magam a háborgásba, mint ahogy azt már jó párszor megtettem a húgommal. Nicky kérdése mégis meglep egy kicsit; kell pár másodperc, mire felfogom, hogy tényleg nekem beszél. Bár még mindig nem egészen értem, miért kéri ki a véleményemet, mert úgyis azt csinál, amit szeretne, senkit nem fordítok senki ellen; úgyhogy felmerül bennem a lehetőség, hogy ez valami női furfangos kérdés, aminek nem értem a lényegét, de majd úgyis el kell szenvednem. Nem azért, mert direkt csinálná; csak ilyenek. – Hát, igazság szerint…
De a mondatomnak hamar vége szakad; szerencsére, mert nem tudom, hogy folytattam volna. Szerencsére elégszer vágtam már zöldséget ahhoz, hogy akkor se vágjam el a kezem, ha közben az érkezőre pillantok. – Fred! Jó újra látni – biccentek felé jobb híján. A kézfogás alapvető lenne, de tiszta zöldségleves vagyok. Míg ők üdvözlik egymást, vissza is fordítom figyelmemet a szeletelésre. Valaki más otthonába bepofátlankodni megkövetel egyfajta behódolást; ráadásul Fred az utolsó személyek egyike, akiket ki akarnék hívni magam ellen. Egy kicsit apámra emlékeztet, a jobbik felére. Azt hiszem, ő is ilyen lenne, ha nem kattant volna el valami nála az Öböl-háború alatt.
Elvileg az ember ösztönösen utánozza a körülötte lévők, főleg a társalgópartner gesztikulációt, mozdulatait, tetteit; azt viszont mégiscsak a véletlen számlájára írnám, hogy én is pont akkor iszom bele a narancslevembe, mikor Fred. – Csak a szokásos családi drámát – vonom meg a vállam, mintha egyébként nem lett volna komoly a kérdéskör. Egyelőre viszont még ráér, és inkább lefutnám a szokásos köröket. – Megvagyok, kösz. Kicsit sok volt a meló mostanában. Az emberek mindig megőrülnek télen… Állítólag a Nap hiánya teszi. Szerintem csak a hosszabb sötét órák. – Na nem mintha ezt pont Neki kellene magyaráznom; habár szeretek a gyilkosságiak mellett a DEA-n is csámcsogni néha, ez teljesen bajtársias poénkodás, ugyanis az ügyeink sokszor fedik egymást. Habár New York is tipikusan olyan város, amelyik sosem alszik, azért fényes nappal ritkábban jut az embereknek eszébe a nyílt utcán lövöldözni vagy kétes ügyleteket bonyolítani. Véletlenül persze megesik, de az éjszaka továbbra is a sötét üzelmek terepe. – És neked? Hogy ízlett a papírmunka? – küldök felé is egy pimaszul széles vigyort. Hogy ezt ellensúlyozzam, közben már az utolsó paprikákat kezdem el összeszeletelni, a többit pedig kötelességtudóan Nicky felé tolom.
– Hát, tudod, hogy van ez a tengerészgyalogságnál… Egy kis poláris vortex meg se kottyanhat! – ingatom meg a fejem. Úgy tűnik, ma mindenki a kabátom végett aggódik, mintha azon az öt méteren fáznék meg, amíg a kocsihoz ki meg be jutok. – A dzseki saját hozomány. De tényleg megfigyelésen voltam. Tíz óra a B489-es konténerben… Szerintem két éven belül aranyerem lesz. – Nem tartom szükségesnek különösebben fejtegetni, mit csináltunk a konténerben, meg milyen érzés volt, mert alighanem pontosan jól tudja.
– Viszont, amiről épp beszélgettünk! – emelem meg a kést úgy, mintha a mutatóujjam volna. – Fred, te mit csináltál huszonkét évesen? Csak úgy tengtél-lengtél, vitt tovább a szél, mint valami tengeri uborkát? – Biztos vagyok benne, hogy a tengeri uborkát nem viszi a szél, már csak azért sem, mert a nevében ott van a tengeri, szóval gondolom víz alatt van, de a kérdéshez tulajdonképpen mindegy is. – Ami engem illet… Én Irakban voltam. Tettem valamit, a világért, az országért, a rajtársaimért. Olyan hülyeség volna elvárni, hogy a húgom is megtegye ugyanezt? Mármint, nem azt, hogy vonuljon be, jézus, dehogy; de hogy tegyen valami maradandót, valami olyat, ami számít, és komolyan gondolkodjon el a tettein. Más generációt képviselünk, de azért ti is érzitek, hogy a mai huszonévesek olyan… hasztalanok, nem?

Cole       Nicky

- És gondolod, hogy csak a gyilkosságiak, vagy a drog osztály eszik? – vontam fel a szemöldökömet rosszallóan. Micsoda ostobaság ez? – Legközelebb inkább ugorj be reggel, és adok neked szendvicset. Abba csak nem hal bele senki, ha azt benyomod nap közben. – tudom én, hogy néha túlzásba viszem a gondoskodást, de nekem nem adatott meg, hogy valakinek az anyja legyek. Legalábbis nem annyi időre, mint amennyire szerettem volna, így Cole és Sky voltak sokszor az elszenvedői eme hiányosságomnak. Reméltem, hogy azért nem bánják annyira mégsem.
- Édesem… - néztem oda úgy az unokaöcsémre, mint egy tanár néni a kisdiákra, aki valami bődületes ostobaságot talált mondani. – Te itt sohasem vagy vendég. Itt otthon vagy, így aztán kénytelen vagy bevállalni bizonyos feladatokat, ha enni akarsz. Tudod, hogy mit gondol erről Fred… - utaltam a továbbra is késő férjemre. Nem sajnálta ő az ételt a rokonaimtól, csak megvolt időnként a kissé csípős véleménye. Ezzel nincsen semmi probléma, csak nem vagyunk egyformák.
- Micsoda szakszavakat tudsz! – nevettem el magam jóízűen. – Az uborkát lehet karikákra, aztán negyedelve, a paradicsomokat szeletekre, a paprikát ahogy jól esik, a salátát pedig csak aprítsd. Mondjuk csíkokra. – válaszolgattam céltudatosan, mert én mindig tudtam, hogy mit és hogyan szeretnék. Muszáj volt, mert azt vallottam, hogy az életben csakis így lehet boldogulni. Ezért is aggódtam időnként az unokahúgom miatt, de hát egy kis terelgetéssel csodákat lehet elérni, igaz?
- Tehát nincsenek konkrét ötletei, meg tervei, csak egy álomkép? – próbáltam tisztázni, hogy jól értem-e a dolgot. – Se elképzelés, hogy honnan lesz pénz, és mi mennyibe kerülne, vagy hogyan lenne megvalósítva? – kérdezősködtem tovább, mert így már egészen más volt a helyzet. Pénznyelőbe nem akartam fektetni, mert annyira azért még én sem dúskáltam a pénzben, hogy meggondolatlanul elszórjam. Csak és kizárólag akkor nyújtottam volna segítő kezet, ha tényleg látom az elhivatottságot, de Cole elbeszélései alapján ez nem nagyon született még meg.
Mindenesetre kíváncsi lettem volna az unokaöcsém egyéb meglátásaira is, ám az ajtó abban a pillanatban nyílt, majd csukódott, amikor belekezdett volna a véleménynyilvánításba. Ilyenkor nyugodok meg igazán, hogy Freddel minden rendben van, és túlélt egy újabb napot.
- Szervusz, Drágám! – üdvözöltem mosolyogva, hátrapillantva az érkező felé a vállam felett. Természetesen egyből kapja a figyelmeztető pillantást is, mert nagyon is hallom azt a szarkazmust, még ha nem is direkt csinálja. – Nem, nem a középiskolában. Az egyetemen! – teszem hozzá, amitől szerintem még rosszabb az egész. Pályám hajnalán, fiatal erős titánként, aki az egész világot akarja, valahogy nem estek jól az említett szavak. Azóta megtanultam, hogy ne törődjek az ilyesmivel, meg persze elég dicséretet zsebeltem be ahhoz, hogy kedvem legyen a valamikori tanárom orra alá dörgölni.
- Csak Skyról beszélgettünk. – pontosítottam sietve a bizonyos családi dráma tárgyát, aztán hagytam, hadd tárgyalják ki a munkával kapcsolatos dolgokat. Persze jót mosolygok az orrom alatt azon, hogy még Fred is szóvá tette Cole lenge öltözetét, de tudom, hogy neki nem szívesen szólna érte vissza. Ettől találom csak még mulatságosabbnak az egészet. – Nem is tudom, hogy Fred egyáltalán tud-e tengeni-lengeni. – szaladt ráncba a homlokom, ahogy jobban elgondolkoztam. – Szerintem ez belőle gyárilag kimaradt. – mosolyodtam el szélesen, közben pedig elkezdtem kikeverni a dresszinget a salátához.
- Ne általánosíts. Azt hiszem, hogy még nem teljesen fogta fel az élet súlyát. – adtam hangot máris a véleményemnek. Nem akartam én védeni, de azért egy kicsit mégis, hiszen ő nem volt itt, hogy megtegye ezt saját magáért. Márpedig afelől semmi kétségem nem volt, hogy megtenné. – Nem mindenki képes arra, hogy maradandót alkosson, főleg nem ennyi idősen. Mások vagyunk, ő még szinte gyerek. Te egy tejesen más vonalat képviselsz, Cole, a húgod pedig szerintem nem találja magát, vagy legalábbis azt az utat, amit megfelelőnek tart. Amit a sajátjának érez úgy igazán. Nem tudom, hogy mikor nő be a feje lágya, de remélem, hogy nem valami drasztikus és szörnyű esemény kell hozzá… - mert én a magam részéről bizony ettől tartottam.