Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Idegesen dobolok a lábammal az íróasztalom mögött ülve, közben pedig az jár a fejemben, hogy hogyan szabaduljak ki innen. Gyűlölök minden egyes másodpercet, amit ebben a házban kell eltöltenem, talán épp ezért döntöttem úgy, hogy munkát keresek, ennek még a nagybátyám örült is, mert szerinte ez az első lépés a rendes emberré válás felé. Csak épp azzal nincs tisztában, hogy a célom nem az lenne, hogy életem végéig a négy fal között ülve arra várjak, hogy mikor lesz vége a zsarnokoskodásának és csak majd dolgozni járjak el itthonról, hanem épp az ellenkezője. Szeretnék minél hamarabb pénzhez jutni, hogy a saját lábamra állhassak, és úgy élhessek majd ahogy nekem jól esik. Ehhez viszont bármennyire is nincs kedvem hozzá, de munkára van szükségem. Soha életemben nem dolgoztam még semmit, tapasztalatom sincs semmi, mégis reménykedek abban, hogy ez nem lesz akadály majd. Elvégre mindenki megérdemli az esélyt, meg amúgy is gyorsan tanulok és könnyen alkalmazkodok. Talán. Próbáltam először a munkák között nézelődni, még az újságokat is böngésztem, de valamiért nem tudom magam elképzelni sem egy kocsmában a részeg emberek társaságában, sem pedig egy Super Marketben a kassza gép mögött ücsörögni, vagy ami még rosszabb, polcot pakolni. És igazából minden hírdetés valami ilyesmiről szólt, így gondoltam kezembe veszem az irányítást, mert csak hívhat majd valaki egy másik munka lehetőség miatt is, nem?
Abban a pillanatban ahogy megszólal a telefonom, és a kijelzőn egy idegen szám jelenik meg, magabiztosan veszem fel azt, és közben felkészítem magam, hogy udvariasan mit mondjak majd, hogy vissza utasítsam a lehetőséget, mert egészen biztos, hogy semmi olyan munkát nem szeretnék ahol el kell adnom valamit, vagy takarítanom kéne. Ehhez képest szinte ledöbbenek a férfi ajánlatán. Kicsit felvonom a szemöldökömet amint ki mondja az összeget is mellé, és végül gondolkodás nélkül bólintok rá. Bár nem igazán értem ennek a munkának a lényegét, azt sem, hogy miért nem csinálja meg ő maga azokat a fotókat és viszi el hová akarja, de az ajánlat igencsak kecsegtető, és ahogy beszél úgy tűnik, hogy még alkudozni is képes lenne. Szóval majd ha személyesen is találkozunk, talán mondani fogok egy kicsit nagyobb összeget, ha már megéri neki egy ilyen hülyeségért fizetni. Én mindenképp jól járok. Amint le tesszük a telefont, felpattanok a székemről, és igyekszem elfogadhatóan felöltözni, bár fogalmam sincs, hogy egy ilyen munka elvégzéséhez milyen ruhadarab lenne az ideális. Végül egy farmer nadrág mellett döntök és egy egyszerű türkiz kék pólónál, mert nem szeretnék túl kihívó sem lenni. A nagybátyám meggyőzése sokkal hamarabb ment, mint gondoltam volna, még a szem is csillogott attól, hogy hová készülök, bár nyílván nem az igazat mondtam neki. Úgy tudja, hogy egy kisebb céghez tartok épp, ahol elnyertem egy titkárnői poziciót. Nem tudom, hogy honnan jött ez az ostobaság, de a lényeg, hogy bevette. Adott pénzt taxira, és természetesen időhöz és néhány feltételhez kötött. Két óra múlva itthon kell lennem, amint vége egyből haza jövök, nincs félre mászkálás, nem kábítószerezhetek. Mindenre szófogadóan bólintok, bár egyértelműen csak azért, hogy megnyugodjon. Én magam is tudom, hogy mit szeretnék csinálni.
Szerencsére nem volt túl nagy a forgalom, így a taxi amint megáll a hely előtt, ahová a találkozót beszéltük meg, kifizettem a fuvart, aztán kissé idegesen lépek be a kávézóba, körbe pillantva, bár nem igazán tudom, hogy kivel kell találkoznom. Mivel senkit sem látok egyedül, így leülök az egyik üres asztalhoz, mert valószínűleg elsőnek érkeztem. Utálok késni, sőt van egy olyan rossz természetem, hogy mindig a megbeszélt időpont előtt kell megérkeznem. Mindenhová. Bár azt hiszem, hogy nem is keltenék túl jó benyomást, ha késve érkeztem volna. Miközben várok, idegesen kezdek ismét dobolni a lábammal, de ez azt hiszem, hogy sokkal inkább van az elvonási tüneteim miatt, mert már egy hét telt el azóta, hogy tiszta vagyok. Ez pedig egyáltalán nem könnyebb, csak nehezebb. A telefonomat nyomkodva próbálom elterelni a figyelmem, majd felkapom a fejem, amint meghallom a férfi hangját.
- Ehm... hello. - fogalmam sincs, hogy hogyan kéne köszönjek neki igazából. Nem néz ki túl idősnek - vagy csak jól tartjamagát -, de határozottan nem egy korosztály vagyunk. - Nem. Azt hiszem, hogy én jöttem egy kicsit korábban. Nem szeretek késni. - vallom be és rá mosolygok, mert így végig nézve rajta, nagyon úgy érzem, hogy jól fogunk együtt működni. Legalábbis így elsőre egészen barátságosnak tűnik. Elfogadom a felém nyújtott kezét, de hamar vissza is húzom azt, mert az óvatosságom mindig meg van az emberek felé.
- Szükségem van a munkára. Szóval a lalkesedésem ki is fog tartani egészen addig, amíg kezembe nem kapom a pénzt. - még akkor is, ha elég furcsa egy munkának tűnik ez, de amig fizetnek érte nekem mindegy. - Köszönöm. De azt hiszem beérem egy kávéval is. Sajnos olyan túl sok időm nincs. - gondolom ez a  munka nem vesz fel olyan sok időt, mert két óra múlva otthon kell lennem. A nagybátyám másképp biztosan kinyír. Bár persze ha valamit csinálok azt mindig rendesen csinálom meg. Szóval ha mégis hosszabb idő lenne, akkor majd kitalálok valamit otthon.  - Tényleg csak ennyi lenne a feladatom? Nincs ebben semmi átverés ugye? A pénzt is megkapom? Kérem ne értsen félre, csak... egy kicsit nehezen bízok az emberekben. - le sütöm a szemem, és remélem, hogy nem ért félre vagy sértődik meg, de nagyon nem szeretném ha átverődnék.

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

A bizonytalanságom nem a férfi ellen szól, semmi rossz szándékom nincs azzal, hogy nem fogadomel a felém nyújtott kezét, csak valamiért jobbnak látom ha megtartjuk a távolságot. Nem azért vagyok itt, hogy barátkozzunk, csak minél hamarabb teljesíteni akarom a rám szabott feladatot, ami az mellett, hogy izgalmasnak tűnik azért egy kicsit furcsa is. De határozottan jobb, mint bármilyen más monoton munka. Az arcáról valamiolyasmit olvasok le, mintha egy kicsit rosszul esne neki ez, így megszégyellem magam, de már mindegy. Nem tudom vissza fordítani. Rá mosolygok mikor az ellenkezőjét állítja, mint amit látok rajta, de mégis úgy vagyok vele, hogy nekem aztán mindegy, hogy megsértődött-e vagy sem. Csak épp ne gondolja meg magát emiatt, mert tényleg szükségem van erre a munkára.
- Az apám arra nevelt, hogy tiszteletlenség várattatni az embereket. - válaszolok és igazán örülök, hogy ezzel legalább talán szereztem egy jó pontot, mert azt hiszem, hogy az első benyomás az nagyon fontos. És talán így el lesz felejtve az is, hogy nem ráztam vele kezet. Még talán azt sem bánja annyira, hogy elutasítom a süteményezést, ami szintén nem ellene szól, csak olyan furán érezném magam miatta. Nem tudom, hogy miért, de valahogy van ebben a férfiban valami, amitől egy kicsit azt érzem, hogy jobb lenne távol maradnom tőle, de aztán a kedvességével mégis az ellenkezőjét bizonyítja, így rájövök, hogy bizonyára csak azért érzem ezt, mert a nagybátyámnak köszönhetően csak ritkán van alkalmam emberek között lenni. Így szinte el is felejtettem azt, hogy milyen voltam azelőtt, hogy az életem ennyire felfordult. Mert amúgy imádok ismerkedni és új helyzeteket is kipróbálni.
- Semmiképp sem szeretném, hogy ne legyen időm elvégezni a munkát. - bólogatok helyeslően, mert tényleg csak meg akarok tenni azért mindent, hogy a feladat után azt mondja, hogy megérdemlem a jussom. Talán még lesz ilyesmi feladata a számomra máskor is. Ilyen könnyen sok pénzhez jutni igencsak vonzónak tűnik. És talán sokkal hamarabb sikerülne a saját lábamra is állnom úgy. Jogosnak érzem még mindig a bizonytalanságom, mert valahogy ez az egész olyan túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz is legyen. Kicsit kihúzom magam, amint elő veszi a pénztárcáját, és a szavaira csak bólintok ismét, mert igazán nem tűnik nehéznek az, amit csinálnom kell. Mégis nagyon nagy bennem a kíváncsiskodás, bár valószínűleg nem tartozik rám, hogy mi is ez az egész.
- Értettem. Megbízhat bennem. Ezt a munkát nekem találták ki. Komolyan. - miközben beszélek elgondolkodok azon, hogy vajon mi lehet ennek az embernek a foglalkozása, ha ilyen könnyen, ilyen apróságért ennyi pénzt ad. Lehet, hogy ha nekem is lenne mondjuk egy hatalmas szálloda láncom vagy valami, akkor én is mindent valaki mással végeztetnék el. Hiszen akinek pénze van, az bármit megtehet. Ezt a nagybátyámon is látom jól. Bár ő túl fukar ahhoz azért, hogy ilyen apróságok miatt csak úgy ki adja a kezéből a pénzt. Kicsit meglepődök az elém csúsztatott pénz láttán, felnézek a férfire, hogy komolyan gondolja-e, majd körbe pillantok az emberek között, hogy meggyőzzem magam arról, hogy senki sem néz minket. Végül a kezem rá teszem a pénzre, és kicsit felvonom a szemöldököm mikor a velem szemben ülő össze csapja a tenyerét és ismét körbe pillantok, miközben sebesen rejtem a pénzt a táskám zsebébe. Bár még mindig nem nagyon néz minket senki, de valamiért olyan, mintha ez azért lenne, mert nem mernek.
- Köszönöm. - mosolygok rá ismét és próbálok úgy tenni, mintha nem is hallottam volna azt, amilyen jelzővel az itt lévő embereket illeti. Csakis a pénz lebeg a lelki szemeim előtt, így nem is akarok azzal foglalkozni, hogy miért tűnik mindenki olyan aprónak a munkaadom mellett. Bele bújok a felsőmbe, ami a szék karján pihent, magamhoz ölelem a táskámat és bólintva állok fel, hogy követhessem őt a pultig. A kávémba egyetlen egy cukrot kérek csak, nem nagyon vagyok édes szájú, közben a táskámat a vállamra dobom, hogy megüresedjen a kezem, amibe a kávé kerül. Amint megállunk egy cabrio mellett, tátott szájjal bámulom a kocsit végig amig a férfi simét beszél, és értem, hogy miről beszél tökéletesen, csak valahogy nem tudom le venni erről a szépségről a szemem. Tényleg ezzel fogunk utazni? Még sosem ültem ilyen autóban.
- Azt azért meg szabad tudnom, hogy mi lesz abban az ajándékban? Biztos, hogy örülni fog neki az, aki kapja? Úgy értem... nem fog rám haragudni majd vagy valami, igaz? - kérdezem kicsit félve, mert nem szeretem ha valaki dühös rám, azt meg főleg nem ha kiabálna is. Épp zért szeretném tudni, hogy ha már kézbesítek egy csomagot, tudjam, hogy mi lesz abban. Szememmel követem ahogyan beül az autóba, de én csak állok még egy darabig kicsit hezitálva azon, hogy vajon ez tényleg a legjobb ötlet-e. De aztán ismét eszembe jut a pénz, és amiatt semmiképp sem szabad ki hátrálnom. Mert nagyon nem szeretnék el menni egy étterembe se mosogatónak apró pénzért. Ez a munka sokkal kézenfekvőbb.
- Nem zavar. Vagyis az ön kocsija. Nyílván úgy vezeti, ahogy akarja. - vonom meg a vállam és végül be ülök mellé és csak bízok abban, hogy nem fogom megbánni. Miközben ismét beszél be csatolom a biztonsági övet, a kávémat szorongatom és egyre jobban kezdek izgulni. Remélem, hogy nem rontok majd el semmit, és képes leszek jó munkát végezni. - Szeretem a vicces embereket. - nyugtatom meg mosolyogva, bár a temetős hasonlatában éppen semmi poénosat nem hallok. - Hogy érti azt, hogy a világ egy nagy temető? - nézek rá érdeklődve, mert gondolom oka van annak, hogy ezt mondja, csak én épp nem értem. Kicsit olyan furcsának tűnik amúgy is ez az ember. De mivel elindul a kocsi, már nincs időm meggondolni magam. Nem mintha nem lennék olyan, aki betartja a szavát amúgy is. Nem hátrálhatok ki az utolsó pillanatban csak azért, mert ilyen furcsa humora van. Attól még lehet jó ember is. Sőt... inkább annak néz ki.
- Ha ezen a munkán túl leszünk, akkor esetleg lenne még majd más is? Én tényleg szívesen megcsinálok bármit. - pillantok rá, és közben bízok abban, hogy látni fogja bennem azt, hogy mennyire nagyon szükségem van most erre ahhoz, hogy minél gyorsabban megteremtsem a saját életem.

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Alig bírom ki, hogy ne nevessem el magam a megjegyzésén, amit az apámra tesz, mert mindent tudok rá mondani, csak épp azt nem, hogy bölcs ember lett volna. Végül csak rá mosolygok, mert amúgy semmi kedvem róla beszélni. Biztosan sokan jó embernek látták, de csak azért, mert nem tudják, hogy hogyan viselkedett otthon a családjával. Vagyis inkább csak az anyámmal, mert minket nem bántott.
- Igen. Az volt. Meghalt. - vonom meg a vállam könnyedén és rezzenéstelen arccal, mert még a mai napig úgy gondolom, hogy ez volt a legjobb, amit valaha értünk tett. Hogy lelépett egy másik világba. Már ha létezik egyáltalán olyan. Mert én egyáltalán nem hiszek az olyasmiben, meg nem is igazán szoktam azzal foglalkozni, hogy mi történik velünk azután, hogy már nem leszünk. Ki érve a kocsihoz is még érzem magamon a bizalmatlanságom, mert mindig arra tanítottak, hogy nem szerencsés egy idegen autójába beülni, de jeleneg semmi más nem lobog a szemeimelőtt csak a pénz, amit nem kaphatok csupán a két szép szememért. Bár kicsit fura embernek tűnik, de egyáltalán nem rossznak, talán még igazán jóban is lehetnénk. Amint felvilágosít arról, hogy semmi olyan dolgot nem kell átadnom annak az embernek, ami veszélyes lehet, megkönnyebbülten sóhajtok fel, és ezzel eltűnik minden sötét felhő a fejem fölül, ami miatt kételkednem kéne abban, hogy valami olyasmit teszek majd a tudtomon kívül, ami árthat valakinek. Bár az még mindig nem tiszta, hogy miért nem egy rendes futárral akarja elküldeni a csomagját, de mindegy is. Nekem is épp annyira szükségem van a pénzre, mint bárki másnak. Szóval azt hiszem, hogy ez jó móka lesz.
- Akkor megnyugodtam. - vigyorodok el, mert az nekem épp elég tudatnak, hogy nem ártok senkinek ezzel a munkával és rám sem lesz dühös senki. - Remélem, hogy így lesz. Mert kicsit nehezen viselem, ha valaki mérges rám. - bár ha ezt állítja, akkor biztosan igaz. Azok alapján amiket elmondott, hogy a csomagban találhatóak, nem hiszem, hogy bárkinek is okot adnának arra, hogy dühöngjön. Annak pedig, hogy miért nem ő maga adja át az ajándékát, biztosan megvan az oka és talán nem rám tartozik. Még akkor sem, ha amúgy nagyon kíváncsi vagyok, hogy miről is szól ez az egész. Most még nem kérdezek, de azt hiszem, hogy nem fogom tudni majd sokáig vissza tartani az érdeklődésem.
- Nagyon remélem. Mert szerintem minden munka sokkal szórakoztatóbb úgy, ha közben lesz amin nevetnünk. - nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne a munkák terén, de bizonyára így van ez mindennel. Jobban telik az idő is ha jó a társaság, meg az embernek a kedve is nagyobb a munkához. Azt mondjuk nem igazán értem, hogy miről beszélt, ezért is kérdek vissza és érdeklődve is hallgatom a válaszát, amitől még a hideg is kiráz egy kicsit.
- Szerintem ez badarság. Mármint én nem hiszek ebben. Szerintem mikor meghalunk, akkor csak vége mindennek egyszerűen. Biztosan nem születünk újra utána. Vagyis ha mégis úgy lenne, akkor emlékeznem kéne arra, hogy még valamikor éltem, nem? - nem mintha már haltam volna meg, hogy tudjam, hogy az milyen, de biztosan hülyeség, amit mondott. Vagy élünk, vagy nem. Olyan nincs, hogy feltámadunk, meg más testben ébredünk meg ilyen ostobaságok. Hallottam már sok történetet ezekről, de sosem hittem el, hogy igaz lehetne. Nagyon örülök annak, hogy lesz még nekem való munkája, és ez még nagyobb lelkesedéssel tölt el. Talán épp ez az ember lesz, aki segít abban, hogy a saját lábamra tudjak állni.
- Nem fogok csalódást okozni. Vagyis megpróbálok jó munkaerő lenni. - motyogom, mert még ezt a feladatot sem teljesítettem, hogy tudajam mire vagyok képes és mire nem, de szerencsémre elég ambiciós vagyok ahhoz, hogy ne adjam fel.
Amint megállítja az autót és kiszállok belőle, csodálkozva nézek körbe és csak most tudatosul bennem, hogy a kávémba bele se ittam. Valahogy elfelejtettem. Kicsit félve követem be a házba, majd fel az emeletere, közben pedig a fejem ide-oda jár, igyekszem nem kimutatni túlságosan a kíváncsiságom, de itt minden annyira menő. Vajon ez az ő lakása? Igazából azt sem tudom, hogy hol vagyunk, azt meg főleg nem, hogy innen, hogy fogok eljutni arra a címre ahová majd mennem kell, de szerencsére, amig a telefonom ott lapul a farzsebembe, nem lehet baj.
- Ez nagyon klassz hely.  - jegyzem meg és nem győzöm legelteteni a szemem mindenfelé. Le teszem a kávémat az asztalra, majd tovább nézelődök, ami tudom, hogy illetlenség, de sosem jártam még ilyen helyen. A pillantásom megáll egy elég furcsa ruhán, oda lépek hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, megtapogatom és úgy fordulok vissza a munkaadómhoz. - Cuki ez a ruha. Kié? - kérdem kíváncsian és csak bízok abban, hogy nem zavarja, hogy ennyire kíváncsiskodok, de nekem minden amit itt látok újdonság. Meg hát azt sincs honnan tudjam, hogy egyedül él-e itt - ha itt él egyáltalán -, vagy van esetleg családja. Biztosan van. Mindenkinek van valakije.  

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Minél több időt töltök a társaságában, annál inkább szeretném tudni, hogy milyen ember is. Mert van benne valami félelmetes, titokzatos, de ugyanakkor kedves is. Ez a három egyszerre pedig arra ösztönöz, hogy mindent megtegyek, hogy jobban megismerjem. Csak még most nem merek túl sokat kérdezni, mert azt nem biztos, hogy mindenki szereti. Az sem, hogy kapnék egyáltalán válaszokat a kérdéseimre, mert elég sok olyan ember van, aki nem szívesen beszél az életéről. Például én sem. Épp ezért örülök, hogy ő sem kérdez az apámról, és remélem, hogy az sem tűnt fel neki, hogy mennyire megkönnyebbültem a halála miatt. De nem azért, mert ne szerettem volna. Mert a magam módján igen. Csak az élet nem tetszett, amit miatta éltünk. De ez már mindegy is. Nem igazán szeretek a múlton rágódni, mindig is jobban szerettem a jelenemmel foglalkozni, és az most arról szól, hogy rendbe kell tennem magam, mert amiben vagyok az egyáltalán nem tetszik. Nem hiszek a sorsban, de örülök, hogy találtam valakit, aki szívesen khúz a bajból, még az is mindegy, hogy mit vár el cserében. Olyasmit biztosan nem, amit ne lehetne teljesíteni.
- Én szeretek nevetni. Bár a legtöbb ember a nevetéssel rejti el a fájdalmát. Szerintem azok az emberek, akik mindig boldognak mutatják magukat a legszomorúbbak.- legalábbis velem ez van. Én utálom ha valaki látja rajtam ha valami bánt, mert ha kimutatjuk a gyengeségünket, akkor nagyon könnyen sebezhetővé válunk. Én pedig megtanultam, hogy mindig magam előtt tartsam a pajzsomat, ami a mosolyom, és csak kevés embernek hagyom azt, hogy mögé lásson. Csak annak, akiben igazán megbízok. És abból elég kevés van. Egyre kíváncsibbá tesz azzal, amiről beszél, és nem tudom eldönteni, hogy igaz-e az amit mond, vagy csak rémisztgetni akar. Mégis olyan, mintha saját tapasztalatból mondaná azt, amit.  
- Milyen megfelelő eszközök? Például az a villamos szék meg ilyesmi? Ki olyan nem normális, aki vissza akarna emlékezni az előző életére? Én biztosan nem vagyok rá kíváncsi, ha létezik is ilyen. Örülök annak, ami most van. Ki tudja, hogy az előző életem még ennél is rosszabb volt?- megborzongok egy kicsit, mert ez számomra olyan abszúrdnak tűnik, de persze nem vitázhatok egy nálam idősebbel. Ha így gondolja, biztosan tudja, hogy miről beszél. Szeretek tanulni, bár lehet, hogy éppen nem ilyesmit.
Bármennyire is próbálom elrejteni a kíváncsiságomat és izgatottságomat mikor be lépünk egy házba, majd annak a műtermébe, ami tökéletesen fel van szerelve mindenfélével, amire szükségünk van ahhoz, hogy elvégezzük ezt a munkát, és kár is lenne tagadnom azt, hogy ez mennyire tetszik. Egy ruhában akad meg a legjobban a tekintetem, ami igazán érdekes, bár azért én biztosan nem venném magamra.
- Megértettem. Rendben. De... miért olyan fontos az, hogy az akinek viszem a csomagot ennyire emlékezzen? Vagy miért felejtett volna el bármit is egyáltalán? - kérdezem még mindig puszta kíváncsiságból, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez őt nem zavarja. Ennek pedig rülök, mert szeretek választ kapni minden kérdésemre. Ahogy egyedül maradok, az ablakhoz lépek és csak a tájban csodálkozok. Olyan szép ez a hely. Bár még mindig nem igazán tudom, hogy hol vagyunk, de már egyre kevésbé is érdekel ez. Felkapom a fejem, amint hallom, hogy ismét nyílik az ajtó és a férfi felé pillantok, aki abba a ruhába öltözött, amit az előbb nézegettem. Jól áll rajta, csak valamiért a hideg is kiráz ettől. Lehet csak amiatt, mert gyerekként sem szerettem a cirkuszokat. A bohócoktól például egyenesen rettegtem. Mégis közelebb lépek hozzá, és figyelem, hogy mit csinál a fényképező géppel, de egynelőre túl bonyolultnak tűnik mindez. Mindegy. Képet csinálni azért tudok vele ha megmutatja, mit kell hozzá megnyomnom. Miközben állítja a gépet, neki dőlök az asztalnak, és sikeresen dőltöm fel ezzel a kávémat, amit nem olyan rég oda tettem.
- Nagyon sajnálom. Nem volt szándékos. Le is törlöm azonnal. - egyenesedek fel és félve nézek a férfire, majd egy darab zsebkendővel, amit az asztalon találtam szintén, kezdem törölni a kiömlött italt és csak remélem, hogy semmiben nem tesz kárt. Ahogyan abban is bízok, hogy nem zavar majd el emiatt, mert nem vagyok ám mindig ilyen két bal kezes. Meg tudom csinálni a munkát.

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Egy olyan témáról beszélgetni, amit még senki nem bizonyított be igazán az elég érdekes. Mármint én is hallottam olyan törtneteket, hogy emberek meséltek az olyan élményeikről, hogy vissza tértek a halálból és mit tapasztaltak, vagy arról, hogy azt ecsetelték, hogy előző életükben mi mindent tettek, vagy épp  miket tapasztaltak, de azt senki nem bizonyította még be, hogy amit állítanak igaz is lenne. Szóval szerintem amig mindezt nem tapasztalom meg, nem is valósag. Főleg ha a kábítószerek váltanak ki ilyen élményt. Köztudott tény, hogy  a drogoktól az ember képzelőereje sokkal intenzívebb lesz. Ezt tudom, mert függője vagyok. Bár igyekszem azon lenni, hogy be tartsam azt az ígéretem az anyámnak, hogy nem nyúlok többet semmihez, de nem túl könnyű. És egészen biztos, hogy nem is fogom tudni már sokáig tartani magam.
- Ebben szerintem sosem fogunk egyet érteni. Mert az ilyesmi csak az ember képzelőerején múlik. Az agyunk játéka. De nem biztos attól, hogy igaz is. - rázom meg a fejem még mindig ellenkezve azzal, amit ő állít, de persze mindenki abban hisz, amiben csak akar. Szerintem ez egy nagy hülyeség akkor is. Én elég sok féle kábítószert használtam már az elmúlt pár évben, de még sosem láttam azt, hogy milyen volt az előző életem. Mondjuk unikornisok jelentek meg. Szóval... ja. Az agyunk képes gúnyt űzni belőlünk.
Egyre bátrabban beszélek már hozzá, és a ház ahová hozott sem tűnik már olyan félelmetesnek annak ellenére sem, hogy idegen minden. Talán azért mert ilyen barátságos hozzám képes vagyok elhinni, hogy jó lesz ez az egész. Sőt... egyre biztosabb vagyok abban, hogy még szeretnék ilyen apró munkákat vállalni, mert nincs bennük semmi rossz. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mit mondjak a nagybátyámnak, mikor a munkáról kérdez, mert halvány gőzöm sincs, hogy egy titkárnő mit csinál. És én jelenleg egy olyan munkát készülök betölteni. Ő ezt tudja. De az igazsággal nem állhattam elő, mert egészen biztos, hogy még a szobámba is képes lenne bezárni és akkor mindennek annyi. A tervemnek. De majd kitalálok valamit egészen biztos.
- Ez igazán kedves. Biztosan értékelni fogja. Remélem, majd nekem is lesznek ilyen barátaim. Bár itt New Yorkban még elég kevés embert ismerek. - minél többet beszélünk, annál biztosabb vagyok abban, hogy jó emberbe botlottam bele. Türelmes, megértő és még látszik is rajta, hogy a szeretteivel mennyit törődik. Az pedig, hogy a kávém kiborult és még segít is a feltakarításában, ezt még jobban megerősíti bennem. Szerencsémre nem tettem tönkre semmit. Bár szerintem még azért sem haragudna. Amúgy sem hiszem, hogy ne tudna bármit újra szerezni, ha elromlana. Mert valószínűleg még  a bőre alatt is pénz van. Rá mosolygok mielőtt elveszem tőle a gépet, és amint pózolni kezd, elkezdem kattogtatni azt, de időnként azért elnevetem magam, mert igazán vicces ez az egész. Nem megsérteni akarom azzal, hogy kacagok, viszont nem tudom abba hagyni. Mert ebben a ruhában ezek a pózok igencsak szórakoztatnak, bár néha el el komolyodok, mert úgy néz ki, mintha valami horror film főszereplője lenne. Egy kicsit bámészkodok azon, ahogyan trükköket csinál egy kártyával, de végül megrázom a fejem és ismét a feladatomra koncentrálok.
- Még kell sok ilyen fénykép? Mármint igazán élvezem, csak... csak semmi. - legyintek végül és csinálok egy újabb fotót, mert végülis ezért fizet. - Amúgy... ha már nincs meg az a cirkusz, akkor... most mivel foglalkozik? - kérdem közben érdeklődve, mert valóban érdekel, hogy hogyan lehet ennyi pénzhez hozzá jutni. Mert gondolom nem azzal kezdte, hogy fotókat készített idegenekről. Bár vannak olyanok, akik bele születnek ebbe.  

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Sosem voltam túl jó emberismerő, van egy olyan tulajdonságom, hogy a rosszakban is igyekszem a jót meglátni, bár most egészen biztos vagyok abban, hogy nem tévedek és tényleg egy olyan embert sodort elém az élet, akit nem fogok megbánni, hogy ott van. És nem csak az anyagiakra értem - bár az a fő célom, hogy minél többhöz jussak a lehető legkevesebb munkával - , hanem a társasága is jót tesz nekem. Egy kicsit megfeledkezek arról, hogy igazából milyen pokol fog rám várni, amint haza érek. A nagybátyám annyira komolyan veszi a szerepét, hogy mindent elkövet azért, hogy rossz legyen nekem. Épp ez motivál jelenleg is a legjobban, hogy minél gyorsabban találjak egy lakást és lelépjek. Ha igaz az, hogy kapok még sok hasonló munkát, akkor meglehet, hogy hamarabb megtörténik az amit szeretnék, mint gondoltam volna. Bár nem igazán szeretek előre tervezni, mert az általában nem úgy sül el soha, viszont most igazán elszánt vagyok. És úgy tűnik, hogy még a megfelelő segítséget is megkaptam hozzá. Megmosolyogtat az, hogy milyen kedves ajándékkal készül a barátjának, és ez még inkább arra ösztönöz, hogy megtegyem, amit kér tőlem. Jó móka is, kedveskedés is, és még pénzt is kapok érte. Mindenki jól jár ezzel.
- Én nagyon szeretek barátokozni amúgy. Csak ritkán van lehetőségem elhagyni a házat, ahol élek... azt hiszem, hogy szükségem lesz majd még egy aprócska szívességre is, ahhoz, hogy majd még munkákat tudjak vállalni. - vallom be, közben pedig megforgatom a szemeimet, mert szinte biztos vagyok abban, hogy ő akár meg is győzhetné a nagybátyámat, ha az nagyon nem hisz a munkámban. Ha meg már ilyen szívélyesen kijelentette, hogy lehetünk barátok, akkor azok segíthetnek egymásnak nem? Fogalmam sincs amúgy, hogy még mennyi időm maradt abból, amit megszabadtak nekem, de igazán bele jövők a fotózásba, bár azigaz, hogy elég viccesnek tűnik ez az egész. Ha tudtam volna, hogy lehet ilyen egyszerűen pénzhez jutni, akkor sokkal előbb feldobok egy hírdetést hozzá. Örülök, hogy a munkánk első részén túl vagyunk, megkönnyebbülve sóhajtok egyet és egyre közelebb érzem magamhoz a pénzt is emiatt.
- Egy gyümölcslevet elfogadok. - csak most érzem amúgy is, hogy mennyire ki van száradva a torkom, így követem a konyháig, és meg is iszom szinte egy húzásra a kiöntött italt. Amint vissza érünk a terembe, kicsit megvakarom a fejem a rajz dolgok láttán, és a szavai csak még inkább elbizonytalanítanak. Utoljára azt hiszem, hogy még iskolás koromban rajzoltam. Nem isigazán az erősségem. Úgyhogy azt hiszem, hogy a feladataim közül ez lesz a legnehezebb. Le ülök a lapok és ceruzák elé és kíváncsian fürkészem a férfit is. Az üres lapokra téved a tekintetem, majd vissza a munkaadómra és tanácstalan vagyok. Muszáj ezt most? El veszem az egyik ceruzát, és idegesen kezdem azt forgatni a kezemben. Én tényleg gondolkodok, de fogalmam sincs, hogy hogyan kezdhetnék bele.
- Azt hiszem, hogy ez nem fog nekem menni. - ismerem be zavartan, még mindig az előttem lévő papírt fürkészve. Fogytán van az időm és tényleg nem akarom ezt ezzel húzni. - Tényleg szükség van erre is? A fotók nem elegek? Vagy nem tudnánk valami mást kiatlálni ez helyett? - nézek végül a férfire, és bízok abban, hogy van ennek valami más megoldása is. Persze ha nagyon ragaszkodik, akkor rajzolok valamit. De azt nem garantálom, hogy jó is lesz. Ahhoz túlságosan izgulok.   

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Egyszer egy barátnőm azt állította rólam, hogy apakomlexusban szenvedek és akkor leröhögtem emiatt, emlékszem még arra is, hogy rá kerestem a neten, hogy az igazából mit is jelent, és basszus, lehet, hogy igaza volt? Mert az igaz, hogy ezt a férfit, aki nem is olyan szigorú, mint egy főnöknek kéne lennie, valamiért olyan közel érzem magamhoz, mintha egész életemben ismertem volna. Pedig most találkoztam vele először. Azt tudom magamtól is, hogy milyen könnyen ragaszkodok emberekhez, főleg olyanokhoz, akik kedvesek hozzám, de ilyen sokat nem nagyon szoktam beszélni. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje vagyunk együtt ebben a házban, de sokkal több figyelmet kaptam eddig tőle, mint azóta senkitől, hogy New Yorkba jöttem. A fényképezős feladat igazán tetszett, elelntétben a rajzolással, mert valahogy nem vagyok abban biztos, hogy az menni fog nekem. Általában jobban bízok magamban, de most mégsem érzem ezt a feladatot a magaménak. Ezért is próbálkozok, hogy hátha valahogy másképp is meg lehetne ezt oldani. De nagyon úgy tűnik, hogy hajthatatlan, mindenképp ragaszkodik a rajzhoz, én meg a pénzhez, szóval megoldom valahogyan. Megmosolyogtat az, ahogyan elmeséli, hogy a beteg gyerekekkel milyen élménye volt, és emiatt csak még szimpatikusabbá válik.
- Jó, rendben. Ez egyébként is egy szép gesztus. Megpróbálom. De nem ér majd kinevetni miatta. A rajzokat pedig majd szeretném megnézni. - ismét a lap felé fordulok és neki is látok a rajzolásnak, bár kicsit még a tenyerem is izzadni kezd az izgatottságtól. Közbe fel fel pillantok rá, hogy hasonlóan próbáljam őt megalkotni, mint ahogyan ül, de nyílván nem vagyok Picasso, így be kell érnie azzal, amit tudok. Igyekszem arra koncentrálni, hogy kivehető legyen az, amit firkálok, de nem olyan egyszerű feladat ez. Amint meg van egy kanapén ülő férfi, akit nem abba a ruhába rajzolok, mint ami rajta van, - mert a képeken bővel elég szerintem az -, rajzolok neki angyal szárnyakat is, bár a madáréhoz lehet, hogy jobban hasonlít. Azt mondta, hogy olyannak rajzoljam, amilyennek látom. Én pedig arra töregszem épp. Még itt ott javítok az alkotásomon, néhány helyen kitörlöm, majd újra rajzolom és közben hallgatom ahogyan beszél.
- Megoldom, azt hiszem. Remélem, hogy valóban örülni fog neki. - és nem rontsa el a meglepetést a rajzom sem, amivel minél jobban haladok, annál büszképp vagyok rá. Nem is olyan vészes, bár az emberkém egy porcelánbabához lehet, hjogy jobban hasonlít, mint hozzá. De a szándék a fontos nem? Le teszem a ceruzát a kezemből és meglepetten hallgatom a férfit. Vajon miért akar nekem mindenképp segíteni? Mindenkivel ilyen?
- Egyenlőre azt hiszem, hogy elég lesz a munka. Köszönöm. - válaszolok, mertnem akarom, hogy azt gondolja, hogy ennyire rá támaszkodok. Pedig hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esik jól, hogy van egy ember, aki ennyire kedves hozzám. Ez amúgy a gyengepontom. - Nem nagyon szeretek beszélni az életemről. De azért ezt észben tartom. Talán majd egyszer. - vonom meg a vállam, és a rajzzal a kezemmel állok fel, hogy közelebb léphessek hozzá. Felé nyújtom a rajzomat, és igyekszem nem rá nézni közben. Mert elég ciki lenne, ha ki nevetne.
- Remélem ez jó lesz. - muszáj jó lennie, mert egészen biztos, hogy nem fogok újat csinálni.

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Ha a reggel még valaki azt mondja, hogy ma találkozok egy furcsa apafigurával, biztosan kiröhögöm miatta. Bár kezdetben volt bennem egy kicsi bizalmatlanság, azt gondoltam, hogy nem lesz ez annyira tisztességes munka, hiszen túl könnyűnek tűnt ahhoz, hogy igaz is legyen, de mostanra az a véleményem teljesen megváltozott. Szinte képtelenségnek tartom, hogy ez az ember más lenne, mint amilyennek mutatja magát. Kedves, figyelmes és tényleg azt látom rajta, hogy érdekli az, hogy merre tart az életem. Vajon ha megtudná, hogy miért kellett idáig jönnöm, is ilyen lenne? Nem vagyok büszke arra, amit tettem, ahogyan sok minden másra sem, viszont úgy vagyok vele, hogy a nővéremért bármikor újra megtenném. Még akkor is, ha megbántott és azóta, hogy elhagytam az otthonomat nem is beszéltem vele. Pedig iszonyatosan hiányzik, csak a sértődöttség sokkal nagyobb bennem ahhoz, hogy fel hívjam őt telefonon. Anyától néha szoktam kérdezi a hogyléte felől, de mindig felbosszant mikor azt hallom, hogy mlg mindig azzal a sráccal randizgat, aki miatt minden történt. Azt hiszem, hogy a testvérem még nálam is naívabb. Így csak még jobban örülök annak, hogy megismerkedtem ezzel az emberrel, mert mellette képes vagyok tényleg szívből mosolyogni. Tetszik, hogy ilyen kedves hozzám, és egészen biztos, hogy bármikor máskor is találkozok majd vele. Még akkor is, ha épp nem lesz egy számomra ideális munkája. Nem tudom mondjuk azt még egyenlőre, hogy hogyan oldom meg azt a nagybátyámmal, de bízok abban, hogy elég leleményes tudok majd lenni.
- Köszönöm. De azért óvatosan az ilyen ígéretekkel, mert még a végén az agyára megyek annyit fogok telefonálni. Az egész életem tele van problémával, szóval mindennap lenne mit meséljek. - vallom be egy váll vonással, de azt hiszem, hogy azért még ahhoz idő kéne, hogy annyira megnyíljak, hogy el is meséljem neki mindazt, amiken keresztül mentem. Nem azért, mert ne bíznék a jó szándékában, hanem inkább amiatt, mert utálom ha valaki sajnál. Azt még jobban, ha elítél. Meg amúgy is megszoktam már, hogy mindig mindennel egyedül kell megbírkóznom. - Nem nagyon vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy valaki úgy legyen kedves hozzám, hogy cserében semmit sem vár. - sajnos minél jobban telik az idő, annál inkább jövök rá arra, hogy az emberiség mennyire önző. Mindenki csak a saját hasznát lesi, képesek vagyunk átgázolni bárkin a céljaink eléréséért és egyre rosszabb lesz emiatt a világ. Mert senki nem érti meg a másikat, mindenki csak ítélkezik anélkül, hogy a dolgok lényegébe látna.  
Kicsit félve figyelem miközben a rajzomat fürkészi, de nem nevet ki miatta. Sőt, elégedettnek tűnik, ami az én magabiztosságomat is vissza hozza. Nem is volt olyan nehéz ez. De azért remélem, hogy nem bíz rám többé ilyen feladatot inkább, mert nagyon nem szeretek rajzolni.
- Ha mindenkivel ilyen kedves, mint velem, akkor elég nehéz rosszat feltételezni. Remélem nem fogok eltévedni, és abban is bízok, hogy a csomagot jó embernek adom majd át. - forgatom meg a szemeimet, mert elég ciki lenne ha épp az utolsó feladatnál buknél el, ami a legegyszerűbbnek tűnik az egész közül. Vagyis a cím megtalálást leszámítva. - Ha tényleg ennyire tetszett, akkor rajzolhatok még. Bár nem tartozik a hobbijaim közé. - de az van, hogy nem szeretek az embereknek nemet mondani, örülök annak, ha mosolyt csalok az arcukra, és emiatt ha rajzolnom kell, akkor legyen. Nem is olyan vészes amúgy.

Cale & Katniss Don't mix up probability and reality.

Úgy tűnik, hogy nem minden férfi rossz és kegyetlen. Csak valahogy eddig én olyanokkal voltam körbevéve, de talán ha lehetőségem adódik szabadabban élni, akkor lesz még nagyon sok lehetőségem arra, hogy ismerkedjek és talán elhalványul majd a véleményem az életről is, amit eddig elég nagy szívásnak tartottam mindig. Ez azért lehet, mert valahogy sokkal több rossz élmény történt az életemben, mint jó. Eddig kételkedtem abban, hogy éppen New York lesz az a hely, ahol szeretném kiengedni a szárnyaimat és repülni, de így, hogy az ölembe pottyant egy ilyen lehetőség, egészen biztos, hogy élni fogok vele. Mert őszintének tűnik a segítő szándéka. Mégsem szeretném majd, hogy azt gondolja rólam, hogy valami mániákus vagyok, aki minden apróság miatt tőle vár segítséget. Mert sajnos az van amúgy, hogy nagyon ragaszkodó természetem van, és ha valakit igazán megkedvelek, akkor az alig tud levakarni magáról. Bár kevés ilyen ember van az életemben, itt New Yorkban pedig egy sincs. Még.
Megkönnyebbülök attól, hogy meg van velem elégedve, bár azt még nem tudom, hogykomolyan tetszik-e neki a rajzom, vagy csak jófejségből mondja, de mindegy is. A lényeg, hogy látszólag elégedett a munkámmal és így talán lesz még lehetőségem ismét eljönni és megcsinálni bármit. Egészen addig, amíg képes leszek önállósodni. Mert ez számomra nem csak egy munka volt, hanem jól is éreztem magam. És biztosan, hogy élni fogok még a lehetőségeimmel. Talán sokkal többre vagyok képes, mint eddig az gondoltam volna. Széles vigyorra húzódik a szám, amint vállon veregetve tovább bíztat, és komolyan elhiszem azt, hogy megoldom majd. Elvégre nem olyan nehéz megtalálni egy embert úgy, hogy meg lesz adva a címe. Csak épp bíznom kell abban, hogy otthon találom az illetőt.
- Hát azért művész szerintem sosem leszek. De igyekezni fogok. - nem olyan vészes ez a rajzolás amúgy. Csak kicsit olyan furán éreztem magam miatta. Olyan volt, mint az általánosban, mikor elém raktam egy vázát és azt akarták, hogy rajzoljuk le úgy, ahogy látjuk. Sosem értettem, hogy mi értelme van annak, bár valahogy az olyan feladatokat is megoldottam. Bár akkor nem is gondoltam volna, hogy majd egyszer azzal fogok pénzt keresni. Egy rövid ideig csak bámulom a felém nyújtott összeget, de végül el veszem és a zsebembe rejtem. Ez nagyon gyorsan ment. Már csak a csomagot kell megoldanom valahogy.
- Én is köszönöm. Tényleg nagy segítség ez most nekem. - mosolygok rá és közben eltöprengek azon, hogy vajon mi történne akkor, ha a csomagot nem jó embernek adom át? Vagy ha nem találom otthon? Ha nem akarja átvenni? Vagy ha valaki útközben mondjuk ki lopja a kezemből? Nagyon mérges lenne? Vissza kéne fizetnem a pénzt? Elvégre a képeket és a rajzokat is azért csináltuk, hogy be kerüljenek a dobozba... szóval ha elbénázom, akkor az egész munkám kárba veszik. Azt hittem, hogy ez lesz a legkönnyebb feladat, de talán inkább a legnehezebb. Mert minden azon múlik, hogy a csomag megérkezzen ahhoz, akinek címezték. Bár elég türelmes volt eddig is, még a kiömlött kávéért sem haragudott meg, így talán abból sem lenne olyan nagy baj, ha elbaltázom az utolsó feladatomat. Bár ez nem történhet meg. Muszáj, hogy megoldjam ahhoz, hogy még a segítségemre legyen.
- Jelentkezek még. Én tényleg köszönök mindent. Ön igazán jó ember. Remélem majd egyszer én is viszonozhatom valahogyan a kedvességét. - mondjuk nem hiszem, hogy tudnék olyant adni, amilye nincs, vagy bármi hasznomat vehetné ezen kívül, amit most csináltunk és csinálok, de sosem lehet tudni. Én nem felejtem el soha azt, ha valaki jó volt hozzám. Épp úgy, ahogyan a rosszat is mindig megjegyzem.