It's so easy, To think about Love, To Talk about Love, To wish for Love, But it's not always easy, To recognize Love, Even when we hold it.... In our hands.
Már három hét telt el azóta, hogy az életem pokollá változott, én meg napról napra egyre jobban érzem azt, hogy a titkom felemészt, nagyon nehéz szembe néznem a saját bűnömmel, főleg úgy, hogy korábban még soha nem fordult elő velem ilyesmi. Bár egész jól bele jöttem a szerepembe, nem hiszem, hogy Lisan, vagy bárki más gyanút fogott volna - ki nézne ki belőlem ilyen mocskos dolgot? -, de a bűntudatom attól még nem igazán enyhűl, sőt csak egyre inkább kínoz. Szeretnék valóban ki verni mindent a fejemből, nem akarok semmi másra gondolni csak arra, hogy nemsokára férjhez megyek és, hogy milyen mesébe illő élet vár majd ránk, de időközönként újra meg újra felbukkan előttem a Ricc arca is, ami annyira összezavar, hogy kevésbé vagyok abban biztos, hogy férjhez akarok menni. Mi lesz, akkor ha megbánjuk majd, vagy ha mégis kiderül, hogy nem illünk egymáshoz? Nem... az teljességgel ki van zárva... hiszen mi vagyunk a tökéletes pár, akikre mindenki csodálattal néz fel. Olyanok vagyunk, mint két össze illő puzzle darabka, akikhez más nem is passzol. Szerencsére Riccardo sem nehezíti túlságosan az életem, nem kell nagyon megerőltetnem magam ahhoz, hogy elkerüljem, hisz Ő is hasonlóan tesz, de attól még nehéz uralkodnom magamon. Annyira szeretném le tisztázni vele a köztünk lévő félreértéseket. Bár először nem akartam eljönni erre a jótékonysági bálra, amit a kórház igazgatója szervezett, főleg úgy nem, hogy Lisan ma épp nem ért rá, hogy a kísérőm legyen, de végül egy kis győzködés hatására mégis beadtam a derekam. Szükségem van arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, na meg nem is akarok túl nagy feltűnést kelteni, hisz már így is olyan érzésem van, ahogyan az emberek rám néznek, mintha mindenki tudná, hogy mennyire besároztam magam egy pillanatnyi fellángolás miatt. Mosolyogva nézek körbe a Miranda oldalán, aki hozzám hasonlóan szintén rezidens és gyermekőrült, csak Ő épp abban a szerencsés helyzetben van, hogy kisbabát vár, ami nekem nem valószínű, hogy valaha is össze fog majd jönni. A hatalmas díszterem gyönyörűen van kidíszítve, a bézs és bordó kombináció tökéletesen illik egymáshoz, a hófehér terítékek az asztalokon makulátlanul állnak, és a rajtuk lévő finomságok is szinte csábítsák az embereket. Mi Mirandával egy a bejárattól távoli kis asztalnál álltunk meg egymással szemben, és azon kapom magam, hogy akaratom ellenére is jár a tekintetem a megérkezők között, mintha csak arra várnék, hogy valaki még betoppanjon, akit eddig hiába kerestem, de nem láttam. Egészen addig, amig ismét nem nézek a bejárat felé, ahol ebben a pillanatban lép be Ricc, egy vöröshajú lány társaságában, aki büszkén bele karolva, kecses léptekkel halad mellette. Hallottam néhány pletykát arról, hogy Merionnal milyen csúnyán vesztek össze, ennek a lelkem legmélyén tényleg őrültem is, de nem értem, hogy most mit keres mellette az a másik nő. Olyan, mintha mindig lenne neki egy tartalékban. Dühösen veszek el egy pohár pezsgőt az épp mellettünk elhaladó pincér tálcájáról és kortyolok bele egy nagyobbat, figyelve arra, hogy a szerelmespárt véletlenül se veszítsem szem elől. Miért érzem azt ismét, mintha egy árulás áldozata lennék? - Deb, jól érzed magad? Olyan sápadt vagy. - gondolataimból a Miranda hangja ébreszt fel, amire felkapom a fejem és egy újabb kortyot iszok, hogy csillapítsa valamennyire a dühömet. Meg közben jó figyelem elterelésnek is, hiszen nem szeretnék megint én lenni az, aki oda megy a férfihez, számonkérően követelve tőle azt, hogy menjenek máshová romantikázni. Pedig legszívesebben ahhoz lenne kedvem. - Semmi bajom. Csak kicsit kezd szűk lenni a hely. Egyre többen érkeznek. - válaszolok végül mosolyogva, időnként még mindig arra pillantva, amerre a legkevésbé kellenne.
Az elmúlt három hétben sok minden történt, nagyjából helyre jöttem a balesetből és már csak néhány horzsolás, meg a kezemen lévő kötés utalt arra, hogy valami történt. A munkában semmi sem változott, sok teendő volt, mint mindig, aminek igyekeztem is eleget tenni. Talán még jól is jött a munka, mert amíg dolgoztam, addig lekötöttem az agyamat és nem arra gondoltam, hogy mennyire szarul esett az, hogy az ajándékomat csak úgy kidobta a kukába, vagy hogy azóta egy szót sem váltottunk egymással. Mondjuk hiába is akartam volna vele beszélni, ez egy halott ügy volt, hisz korábban sem sikerült zöld ágra vergődnöm vele, és minden nap arra kellett emlékeztetnem önmagam, hogy jobb nekem úgy, ha elfelejtem, mint hogy szenvedjek valami olyasmi végett, ami még csak el sem kezdődött. Ettől függetlenül még rossz volt látni őt a folyosókon, tudva azt, hogy ott van a közelben, még sem léphetek oda hozzá, hogy beszéljünk. Nem szívhatom magamba az illatát, nem csókolhatom meg…nem volt egyszerű. Persze próbáltam mindig arra gondolni, hogy ez biztosan csak egy fellángolás és semmi több. De a francba is, hát mégis, meddig tart egy ilyen fellángolás? Egyik este aztán, amikor a bánatomat sörbe akartam fojtani a közeli pub-ban, teljesen véletlenül futottam össze egy vörös hajú nővel, akiről kiderült, hogy a kórházban pszichiáter és épp próbálja kiheverni a válását. Egész jót beszélgettünk, egyik ital követte a másikat és végül egymás ágyában kötöttünk ki. Neki furcsa volt, mert ez volt az első ilyen eset a válása után, nekem nem volt másabb, mint az eddigi egy éjszakás kapcsolataim, talán csak annyiban, hogy vele el lehetett dumálgatni egész normálisan. Egyikünk sem tervezte, hogy ebből lesz újabb találka, de megtörtént, majd lett még egy és még egy, és valamiért azt éreztem, hogy ennek az egésznek egy esélyt kell adnom. Talán nem tudatosult bennem az, hogy leginkább csak a Deb-el kapcsolatos érzéseimet akartam kiirtani magamból, valószínűleg ezért kapaszkodtam ennyire ebbe az új kapcsolatba, ahogyan Claire is a férjét próbálta elfelejteni. Ez egyikünkben sem tudatosult, és ami azt illeti, nagyon is jól éreztük magunkat együtt. Olyannyira, hogy megkértem, jöjjön el velem a kórház által rendezett jótékonysági bálra, és jelenjen meg mellettem úgy, mint a barátnőm. Ennek a kérésnek eleget is tett, egy kicsit izgult még az elején, de biztosítottam arról, hogy erre nincs oka, mert ha az ex-férje - aki történetesen orvos- netán feltűnne a színen, azt a problémát majd ráérünk akkor kezelni. Gyönyörűen kicsípte magát, mosolyogva karoltam belé, ahogy haladtunk befelé és azt kell mondanom, hogy tényleg jól éreztem magam a társaságában. Még egy csók is elcsattant köztünk, amikor besétáltunk a terembe, azonnal körbenéztünk, lenyűgöző volt az, ahogyan kidíszítették a termet, az ételekről már nem is beszélve. Olaszként imádom a hasam, máris szemet szúrt néhány finom falat, de mielőtt neki álltunk volna enni, fel kellett kérnem őt táncolni. Nevetett először, mintha szégyellős lenne, de nem hagytam, hogy ellent mondjon, meg is táncoltattam a parketten, aztán, hogy szusszanjunk egy kicsit, arrébb álltunk, hagyva másoknak is terepet. Claire ekkor kiszúrta néhány kolléganőjét a pszichiátriáról és egy röpke csókkal hagyott magamra, ha nem bánom, míg kicsit beszélget. Miért is bánnám, nagy fiú vagyok, feltalálom magam. Nekem is voltak ismerősök, akik szembe jöttek, azokkal kezet is fogtam, majd elindultam egy kis körútra, hogy begyűjtsem a legfinomabb falatokat. Valahogy így keveredtem a túloldalra, aztán pechemre egy táncoló pár egyik tagja nekem jött, így kissé hátra tántodorva neki koccantam valaki vállának. - Elnézést - fordultam meg egyből, a nyakkendőmre került egy kis sütikrém, de az még jobban lekötötte a figyelmem, hogy kibe is botlottam bele. Deborah volt az, ki más? Az a nő, akit jó ideje kerültem már, most viszont ott állt tőlem alig egy fél lépésnyire. Pillantásom azonnal végig futott rajta, gyönyörű volt, vonzó, nagyon is. A tekintetem aztán a szemein akadt meg, hirtelen nem is nagyon tudtam neki mit mondani, a barátnője viszont azonnal rám köszönt vigyorogva, mert hát, mi is ismertük egymást. Szerintem a csajnak bejöttem, mert párszor dolgoztunk együtt és akkor mindig úgy éreztem, hogy flörtölni próbál, nekem viszont ő nem jött be, ellenben a mellette álló Deb. - Mi újság? - csúszott ki belőlem a kérdés, mondjuk nem hiszem, hogy kíváncsi voltam arra, hogy Díszpinty éppen hová viszi nyaralni, vagy megvolt-e már az esküvő, vagy hányszor hancúroztak a héten, és hogy akkor is az a hálóing volt-e rajta, mint amiben a házuknál láttam Őt.
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
It's so easy, To think about Love, To Talk about Love, To wish for Love, But it's not always easy, To recognize Love, Even when we hold it.... In our hands.
Hála annak, hogy Miranda tele van boldogsággal és imád róla beszélni, egészen jól sikerül elterelnie a figyelmem arról, hogy Riccardot egy újabb nő társaságában lehet látni. Egy idő után már nem is próbálom őket a tekintetemmel keresni, elég volt annyi, hogy látom miképpen tapadnak egymásra az ajkaik, így inkább a kolléganőmre koncentrálva hallgatom a szavait, és végig mosolygok azon, hogy mennyire egy fantasztikus élete van. Tényleg örülök annak, hogy végre megtalálta aszámára tökéletes párt, tudom, hogy mennyi csalódás érte, megérdemli, azonban a gyerekvállalásukat egy kicsit korainak tartom, hiszen pár hónap ismeretség nem biztos, hogy elég ahhoz. Persze ezt nem teszem szóvá csak próbálok megértően bólogatni minden egyes szavára, de közben egyre jobban érzem azt, hogy hiba volt ide jönnöm. Számíthattam volna arra, hogy Ricc is itt lesz, ki nem hagyná az alkalmat, az viszont meglep - vagyis ha őszinte akarok lenni: idegesí -, hogy nem egyedül jött. Még az a pár hét sem volt teljesen elegendő ahhoz, hogy el tudjam engedni a köztünk történteket, pedig tényleg minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elfelejtsem, hisz az a legjobb mindenkinek. Soha nem utáltam még ennyire magam, mint az elmúlt hosszú napokban, valahányszor a vőlegényemmel vagyok, újra meg újra eszembe jut, hogy mit tettem vele. Még az sem segít túl sokat, hogy az összes erőmet össze szedve próbálom kikerülni a férfit, aki az egész bajom okozója. Azon kapom magam, hogy a pezsgős poharam kiürült, így sóhajtva taszítom arrébb az üres poharat, és legszívesebben elkiáltanám magam. Nem is nagyon szoktam alkoholt inni, de most mégis azt érzem, hogy egy újabb pohárra van szükségem. Csakis az tart vissza, hogy rontana a jó híremen az, ha véletlenül a fejembe szállna, amit igazán nem szeretnék. Bár már nem érzem, hogy az a hibátlan Deborah lennék, aki mindig is voltam, de azért próbálom annak mutatni magam. Muszáj, hogy annak lássanak, mert engem egyszerűen az éltet, ha az embereket büszkeség tölti el, ha rám néznek. Csak akkor sikerül a gondolataimból vissza térnem a valóságba, amikor valaki a vállamnak ütközik, erre pedig ösztönösen fordulok is arra, majd megdermedve, kimeresztett szemekkel tudatosul bennem, hogy Ricc volt az. - Semmi baj. - válaszolok még mindig döbbenten, és, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést Miranda előtt még egy halvány mosolyt is magamra erőltetek, pedig legbelül fortyogok a dühtől. Nagyon jól áll neki az öltöny és nyakkendő is. A kolléganőm felé fordulok ismét, akit láthatóan fellelkesít az, hogy Riccardo a semmiből bukkant fel, próbálok nem gondolni arra, hogy ennek a hátterében vajon mi lehet. Aztán heves integetésbe kezd, mintha valaki rég nem látott személyt pillantott volna meg, és egy bocsánatkérést követően magunkra hagy minket. Nagyszerű. Idegesen fogom meg az üres pezsgős poharat, mindkét kezemmel és csak akkor fordulok ismét a férfi felé, amikor megszólal. Mostanában valahogy nem megy a beszélgetés köztünk, nem is értem most megint miért akarja azt erőltetni. - Nálam minden a régi. - válaszolok szinte fél válról, a lehető legnagyobb nyugodtságot színlelve, pedig idegesít a jelenléte. - Nálad viszont valami változott. Meriont leváltottad egy vörösre. - tényleg nem a kötekedés a célom, csak egyszerűn nem bírom magamban tartani. Miért van az, hogy állandóan nők leselkednek körülötte? Néha azt érzem, hogy szándékosan akar az őrületbe kergetni, máskor pedig tudatosítom magamban azt, hogy ilyen Ő, és az a sok pletyka, amelyeket hallottam, valójában mind igazak. Ő egy nő csábász, akinek semmi sem szent. - Ez valami újabb csel volt, hogy a közelembe tudj férkőzni? - utalok arra, hogy nem olyan rég belém jött - mondjuk nem bánom -, és igen...arra célzok, hogy szándékosan csinálta.
Egyáltalán nem baj, csak a rengeteg emberből valahogy éppen belé sikerült botlanom, mintha csak a sors is folyton egymáshoz lökdösne minket. A jósokban, horoszkópokban, de még a kártyavetésben sem hiszek, ezért ezt a gondolatot azonnal el is vetem, ellenben nem kerüli el a figyelmemet az, hogy mennyire jól néz ki ma is. Rajta is marad a tekintetem, és csak később pillantok a barátnőjére, Mirandára. Egy kicsit még örülök is annak, hogy nincs Deb egyedül, így megúszhatok egy kínos beszélgetést, de Mira ekkor dönt úgy, hogy jobb távozni, mert heves integetésbe kezd, és látom már, ahogy el is indul az ismerősei felé. Remek, ahogy ez a parti is. Összehoz mindenkit mindenkivel, csak épp minket ne sodort volna egymás közelébe. Visszapillantok Debre, nem igazán tudom, hogy úgy egyébként mit is mondhatnék neki a történtek után. Próbáltam elfelejteni, levegőnek nézni, de egyrészt ez nem könnyű, ha valaki tetszik az embernek és megmagyarázhatatlan módon még érzései is vannak, másrészt meg ott van a harag és a csalódottság, ami még mindig bennem van, ha arra gondolok, hogy hogyan bánt velem és miket mondott. Azért meglep, hogy az illedelemből feltett kérdésemre milyen mosollyal válaszol, ezek szerint ő már túllépett a történteken. Ez jön le elsőre, mégis, fura az a kis mosoly az arcán, ahogy a tekintetéből is más érződik, és amikor megszólal…kezdődik elölről. Szemöldököm feljebb vonom, mert már megint célozgat. Nem vagyok hülye, érzem rajta, hogy úgy mondja ezt, mint akinek problémája van. - Igen, Claire-nek hívják - még a nevét is elmondom, már csak azért is, hogy ne hasonlítsa Merionhoz. Közel, s távol sem egyforma a két nő, míg Merionnal el sem tudtam volna képzelni egy esténél többet, addig Claire pontosan olyan nő, akivel akár hosszú távon is tervezhetnék. A közeledő pincér tálcájáról elemelek magamnak egy pohár töményet, most rám fér a whiskey, kortyolok is belőle, de be is szalad, így meg kell köszörülnöm a torkomat, amikor Deborah megvádol. Először értetlenül nézek rá, aztán hitetlenül, felháborodott mosollyal rázom meg a fejem. - Te mégis miről beszélsz? Azt hiszed, hogy minden körülötted forog? - nézek a két szép szemébe. - Nem akarok a közeledbe férkőzni, ez egy jótékonysági bál a kórház szervezésében, gondolhattad, hogy itt leszek. Óóó, esetleg Claire-re gondolsz? - bökök a hátam mögé, bár kétlem, hogy ott áll a barátnőm, aki egy ideje már a terem egy távoli szegletében cseverészik a kollégáival. - Köze nincs hozzád, kedvelem őt, és megfogadtam a tanácsod, hosszú távra tervezek vele - még egy mosolyt is párosítok a szavaimhoz. Ez eddig egyébként még csak fel sem merült bennem, de úgy felbosszantott, hogy zsigerből jöttek a szavak. Nehogy úgy gondolja, hogy amiért kikosarazott, azért örökkön örökké utána fogok sírni. - De látom, téged zavar - kicsit közelebb is hajolok hozzá, és a fülébe súgok. - Csak nem féltékeny vagy?- és most először szökik arcomra az a szemtelen mosoly, amivel fürkészem az arcát.
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
It's so easy, To think about Love, To Talk about Love, To wish for Love, But it's not always easy, To recognize Love, Even when we hold it.... In our hands.
Sosem hittem a sorsban, meg az előre megírt jövőnkben, mindig azon az elven voltam, hogy mi magunk alakítsuk az életünket úgy, hogy az megfelelő legyen, azonban mostanában kezdek kételkedni ebben az elméletemben, hiszen olyan, mintha valami felsőbb erők kezei lennének benne abban, hogy Riccel akarva-akaratlanul, de mindig egymás mellett kössünk ki. Talán át kéne kéressem magam egy másik kórházhoz, mondjuk abba, amelyikben Lisan is van, de félek, hogy a hírtelen változás sok mindenkiben gyanút keltene, na meg egyébként is úgy vagyok vele, hogy miért én kéne az legyek, aki menekül? Miért is kéne egyáltalán megfutamodnom? Elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy kellő önkontrolt tudjak parancsolni magamnak, és úgy tenni közben, mintha nem is ismerném a mellettem ácsorgó férfit, aki még az újabb barátnője nevét sem szégyelli az orrom alá dörgölni, pedig egyáltalán nem kérdeztem. Kit érdekel, hogy kivel szórakozgat? Úgyse komoly mellette senki, egyszerűen képtelen arra, hogy megálljon egyetlen egy nő mellett. Erre mondhatnám akár azt is, hogy szerencsémre, de valahol azért felháborít, hogy úgy cserélgeti a barátnőit, mint más a zokniát. Meg hát nekem egyébként is mindegy... - Claire? Fantasztikus. - gúnyosan mosolygok rá, és igyekszem nem felhúzni magam, mert úgy tűnik, hogy szándékosan akarja elrontani ezt az estémet is. Biztos lehet abban, hogy nem fogom hagyni neki, és csak azt bánom, hogy Lisan nélkül vagyok itt jelen, mert szívesen megmutatnám Riccnek azt, hogy ki oldalán vagyok igazán boldog. Aztán össze szorul a gyomrom a gondolattól, hogy már odáig jutottam, hogy a vőlegényemet lennék képes felhasználni arra, hogy féltékennyé tegyem azt az embert, akivel hűtlen voltam hozzá. Mintha a csókunkkal egy másik emberré is változtam volna. Vagy csak kimutatkozott belőlem az az énem, amelyet mindig is próbáltam vissza tartani, mert tudatalatt tisztában voltam azzal, hogy távol állna a tökéletességtől mindaz, ami talán mindig is bennem volt. - Nem. Azt Te gondolod, hogy minden belőled áll. Nem tudtad feldolgozni, hogy van valaki, aki ellen tud állni neked. - valóban ellenálltam volna? Hisz vissza csókoltam mindkét alkalommal. Még csak meg sem próbáltam kihátrálni. - Arra gondolok, hogy miért is vagy itt mellettem a partnered szórakoztatása helyett? - bár az agyam szándékosan akarja elűzni, de a szívem az ellenkezőjét suttogja. Az nagyon is azt szeretné, ha maradna, még akkor is, ha muszáj megtartanunk a köztünk lévő távolságot, hiszen túl zsúfolt ez a hely ahhoz, hogy át léphessünk egy határt. Épp ez az egyetlen mentsváram és az ad elég erőt ahhoz, hogy megpróbáljak még mindig higgadt maradni, pedig a következő szavaival érzem, hogy megint bántani akar. A saját szavaimat használja ellenem. - Nagyszerű. Akkor az esküvői meghívómra mindkettőtök nevét bele írom. - vágok vissza ösztönösen, rezzenéstelen arccal, és a háta mögött valóban a vörös szépséget keresem, abban bízva, hogy nincs a közelünkben, de nagy szerencsémre nem látom Őt, így egy kicsit megkönnyebbülök, hogy még egy kicsit lovagolhatunk egymás idegein. Bármennyire is dühít néha, azért valahol tetszik ez a macska-egér harc, ami köztünk van. - Már miért zavarna? - kérdezem bizonytalanul, és ahogy közelebb hajol hozzám, ismét érzem, hogy a szívverésem miképpen kezd gyorsulni. Nem tudom, hogy miért csinálja ezt, de szinte fuldoklom a közelségétől. Nem szabadna ilyent éreznem. Sikerült ráharapnia a lényegre... valóban féltékenységet érzek, ha arra gondolok, hogy mit művel más nőkkel. Egyáltalán helyes ilyent éreznem? Miért tetszik az a mosoly, amit felém villant? Össze húzott szemöldökkel állom a tekintetét, majd bizonytalanul rázom meg a fejem. - Ne légy nevetséges. Mégis miért lennék féltékeny? Ugyan kérlek... - még halkan el is nevetem magam, miközben arrébb lépek, hogy egy kicsit kihátráljak a túlzott közelségétől, mert a zavaromat mindenképp lepleznem kell. Mi a fenéért szórakozik velem állandóan? - Elárulod, hogy mi volt abban a dobozban? És azt, hogy miért küldted? Legutóbb nem volt időm, sem kedvem megkérdezni. De érdekelne, hogy egy olyan férfi, akinek hetente van új barátnője, miért küld bármit is valakinek, aki nemsokára férjhez megy? - kicsit megszokottá vált köztünk az egymás szurálása, mintha így akarnánk elrejteni azt, hogy talán sokkal több van köztünk, mint az helyes lenne. Nekem legalább nem szabadna még csak gondolnom sem arra, hogy mennyire szeretnék vele kettesben maradni. Megőrültem, ez már teljesen biztos.
- Örülök, hogy örülsz, jól esik - mosolyodom vissza, de pontosan tudom azt, hogy a megjegyzése inkább gúnyos, mint sem őszinte. Látszik rajta az, hogy zavarja, ami akár még imponálhatna is, de inkább csak bosszantó annak fényében, hogy minden egyes alkalommal le akarta tagadni azt, ami köztünk volt. Én meg elfogadtam, mi mást is tehetnék? Nem fogok olyan szekér után futni, ami nem akar felvenni. Tényleg tovább szeretnék lépni, de ez a nő folyton felbukkan és mindent összezavar. Most például azt hiszi, hogy miatta van Claire és tovább bőszít. - Ellenállni? Ne viccelődj Deb - nevetve rázom meg a fejem, ezt ő sem gondolhatja komolyan. Éppen csak azért nem hozok fel neki illetlen példát, mert rengetegen vannak ezen a helyen, és félő, hogy nyakig belevörösödne. - Már elnézést, de ez egy rendezvény, nehogy azt hidd, hogy kizárólag miattad jöttem ide - kissé összeráncolom a homlokom, mert idegesít. Megtehette volna, hogy lelép és sarkon fordul, miután köszöntem, de Ő itt maradt és basztat. Mi ez, ha nem az érdeklődésének a jele? - Én nem vagyok vele úgy összenőve, mint Te a Díszpintyeddel. Kész csoda, hogy most nincs itt - jegyzem meg csak úgy mellékesen, majd kortyolok inkább az italomból, a meghívók hallatán meg egy fura vicsorgós mosoly szökik ki csak belőlem. - Meg akarod hívni azt a pasit, akivel a múltkor smároltál a liftben? - kérdem tőle szemtelen mosollyal, mert jobb odaszúrni, mint hogy puffogjak azon, hogy hamarosan gyűrűt húznak az ujjára. Felnőtt nő, megtehetné, hogy ott hagyja a pasit, de nem, mert számára az a fickó maga a tökéletesség, csak tudnám, hogy miért jobb nálam. Ez bosszant rohadtul, de még csak véletlenül sem vallanám be senkinek. Ahogy nyilván azt sem, hogy valahol mélyen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok elég rangos és előkelő ahhoz, hogy egy politikus lánya akár csak időt is fecséreljen rám. Valahol mélyen tudom, hogy nem vagyok hozzá elég jó. Ez most valahogy még sem lüktet elég erősen a fejemben, mert látom rajta, hogy féltékeny és ki is használom a helyzetet, már-már egy kicsit nyeregben is érzem magam. A kérdése újabb mosolyt fakaszt az arcomon, és bár távolabb lép, én szinte követem őt, így újra közelebb állok hozzá és kihasználva az alkalmat, hogy pincérek hada libasorban halad el mellettünk, újra a füléhez hajolok, miközben tenyerem érinti a derekát. - Mert valójában Te engem akarsz azóta az este óta. Hogy érintselek, csókoljalak és keményen lökjelek a lift oldalának újra és újra… - oké-oké, biztosan elvesztettem a sulykot ezzel, de már volt bennem egy kis whiskey, és Ő is elvette az eszem, olyan jól nézett ki ebben a ruhában. Legszívesebben most is pont azt tettem volna vele, amit a fülébe súgtam, de mivel a pincérsor eltűnt, így nekem is el kellett húzódnom tőle, ujjaimmal pedig végig simítottam az oldalán, mielőtt végleg levettem volna róla a kezem. - Sosem fogod megtudni - csupán ennyit mondtam az ajándékkal kapcsolatos kérdésére, mert elég szánalmas lett volna bevallanom, hogy egy csomag cukorkát raktam bele, annyira nagyon a kedvében akartam járni. Talán még képen is röhög, ha elmondom, higgye inkább azt, hogy egy bunkó seggfej vagyok, annak már úgyis elkönyvelt. A whiskey maradékát ekkor húztam le, az üres poharat leraktam a közeli asztalra, majd Debre néztem. - Fölösleges cseverészünk, tényleg. Hacsak nem vagy képes arra, hogy felvállald az érzéseidet. Ha mégis meggondolnád magad…odakint megtalálsz - pillantásommal a kertbe vezető ajtó felé böktem, majd ott hagyva őt, elindultam, kezembe vettem egy újabb poharat és meg sem álltam a kertig, hogy ott kicsit kiszellőztessem a fejem. Jól esett a benti meleg után a friss levegő, és kellett is, hogy egy kicsit észhez térjek, mert azt hiszem, hogy túllőttem a célon. Alapból el kellett volna sétálnom, nem pedig hergelni őt a hülye dumámmal…
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
It's so easy, To think about Love, To Talk about Love, To wish for Love, But it's not always easy, To recognize Love, Even when we hold it.... In our hands.
Minden egyes szavában érzem a benne rejlő szarkazmust, ami normális körülmények között talán nem is zavarna, de az, hogy éppen Ő vsielkedik így velem, eléggé bosszantó. Nem olyan régen még önfeledten tudtunk nevetni egymás társaságában, most pedig képtelenek vagyunk megtalálni a közös hangot. Olyanok vagyunk, mint két kamasz, akik bár tudják, hogy tetszenek egymásnak, de mégis inább csipkelődnek az helyett, hogy lépéseket tennének a másik felé. A gond csak annyi, hogy sem tizenévesek nem vagyunk, sem pedig szerelmesek nem lehetünk, mivel én épp az esküvőmre készülök, most meg már neki is barátnője van. Vagy lesz. Fene sem érti, hogy ez, hogy működik nála. De az biztos, hogy bármi is legyen köztük azzal a vöröshajú nővel, engem nagyon zavar. Akkor is, ha nem kéne, hogy foglalkozzak azzal, hogy ki és milyen céllal van az életében. Felvonom a szemöldököm a nevetése miatt, és inkább jobbnak látom arra sem reagálni, hiszen hiába a gúnyos él a hangsúlyában, azért Ő is tudja, hogy sokkal nagyobb ellenállást tanúsítottam, mint eddig azok, akiket le vett a lábukról néhány kedves szóval. Ha nem lenne Lisandro és megtehetnék vele bármit lelkiismeretfurdalás nélkül, akkor is képtelen lennék bízni benne, hiszen annyira már ismerem, hogy tudjam: szeret játszani mások érzéseivel. Most pedig az enyémmel akar, ez pedig egyáltalán nem tetszik nekem. Leginkább azért, mert veszélyt jelent a boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatomra. - Tudom, hogy hol vagyunk. De megtehetted volna, hogy nem jössz, hisz pontosan tudtad, hogy én is itt leszek. - nyílván ez fordítva is igaz, de miért nekem kellene elbújnom, amikor a nagyobb vétkes még mindig Ő? Hová tűnt az a barátságos Riccardot, akit edidg ismertem?Mert jelenleg egy nagyképű tuskó áll előttem, aki kihasználva azt, hogy a nők bálványa, itt játsza az eszét. Én pedig olyan szívesen felképelném az állandó beszólogatásai miatt... - Nemsokára Ő is jön, ne edd magad. - hazudom, hogy vissza döfjek neki amolyan csakazértis alapon. Mondjuk több, mint valószínű, hogy velem ellentétben Őt egyáltalán nem zavarná a dolog, sőt szinte biztos, hogy gúnyt űzne abból is. Ezért is jó, hogy Lisan nélkül jöttem, mert kevesebb az esélye, hogy Ricc hülye megjegyzéseket tegyen előtte, felhívva magunkra a vőlegényem figyelmét is. Soha nem találkozhatnak! - Csak azért úszod meg a pofont, mert túl sokan vannak itt! De vigyázz a szádra Ricc! - emelem felé a mutatóujjam fenyegetően, mert úgy érzem, hogy túllépett egy elég kényes határt. Nem hozhatja ezt mindig fel ellenem, hogy még jobban éreztesse velem azt, hogy milyen rosszá váltam azzal, hogy nem utasítottam Őt el. Most már semmitől sem különbözök azoktól, akiket megkapott. Egy játékszer lettem én is a számára és még közben jól is szórakozik rajta. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Mi lesz, ha nem fogja tartani a száját és tovább adja majd mindenkinek? Az apám mindig azt mondta, hogy az a titok, amit egy embernél többen tudnak, az nem is titok. Mi ketten vagyunk ebben, de vajon mennyire bízhatok benne? Végtére is neki nincs akkora veszítenivalója, mint amekkora nekem. Igyekszem kiábrándítani a féltékenységre tett megjegyzése miatt, hiszen nincs az az isten, hogy beismerjem, hogy valóban nagyon zavar már a puszta gondolata is annak, hogy mással van. Még akkor is, ha tudom, hogy velem nem lehet, mert vőlegényem van. Hiába távolodok el, Ő szemtelenül képes követni, újból piszkosul közel kerülve hozzám. Érzem, hogy a zavarom ismét urrá lesz rajtam, az arcom sem a melegtől vagy a bennem lévő pohárka pezsgőtől tüzel. Szeretnék megint hátrálni, de a derekamon pihenő keze megakadályoz ebben, a szavai pedig, amelyeket a fülembe súg, nagyon is izgatóak, annak ellenére, hogy mennyire dühös vagyok, hogy ilyen helyzetbe hoz. A szívem egyre hevesebben ver miközben a tekintetét kerülve próbálom eldönteni, hogy mivel vághatnék vissza, de túlságosan szorult helyzetben érzem magam. Csak most tűnik fel igazán az is, hogy mennyire csábít a parfümje illata. - Mit akarsz tőlem, Ricc? Miért játszadozol velem? Én nem...nem szoktam rád gondolni egyáltalán. Túl sokra gondolod magad... - nehezen tudom kipréselni a szavakat az ajkaim közül, és a leginkább talán a felismerés fáj, hogy tulajdonképpen igaza van. Tényleg vágyok az érintéseire és csókjára és mennyire örülnék annak is, ha nem lenne senki, aki közénk állhatna. De van, épp ezért kell észnél lennem. Érzem, ahogyan végig fut rajtam a hideg, ahogyan kezét végig húzza a derekamon, és bár rosszul esik, hogy abba kell hagynia, de mégis megkönnyebbülve sóhajtok fel, majd hátrálok tőle egy lépést, és idegesen túrok bele a hajmba. Minden bizonnyal az a terve, hogy még jobban el vegye az amúgy sem helyén lévő eszem. Bár mindennél jobban érdekel, hogy mi volt a dobozban, de végül nem is firtatom azt tovább, mert meglehet, hogy sokkal jobb is, ha nem tudok róla. Amiatt pedig, amit az előbb tett velem, talán már nem is vagyok rá annyira kíváncsi. Egyszerre érzem azt, hogy haragszok rá, de mégsem. - Nekem nincsennek érzéseim feléd, szóval felesleges lesz rám várnod. - szólok utána, dühösen fújtatva a levegőt, majd egy újabb pohár pezsgőt veszek le a tálcáról, aminek a tartalmát szinte sikerül is egyszerre magamba öntenem. Tudom, hogy nem az alkohol a megoldás a problémámra, de talán segít abban, hogy sikerüljön kevésbé józan döntést hoznom, ami lehet, hogy nem is lenne annyira elítélendő. Körbe pillantok, majd megakad a tekintetem a Ricc legújabb barátnőjén, aki boldogan hahotázik valakikkel, aztán anélkül, hogy átgondolnám mit teszek, indulok meg a kertbe vezető kijárat felé. Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni tovább. Odakint nem nehéz megpillantanom Riccet, hiszen nincsennek túl sokan, mindenki a benti kellemes zenét élvezi, így ugyan kicsit bizonytalanul, de mégis Ricc mellé lépek, és a kezét megfogva húzom Őt az egyik nagyobb fa takarásába, majd annak neki támasztva a hátam, markolom meg két kezemmel a zakóját. - Szóval játszani szeretnél? - kérdezem, aztán ha csak nem tiltakozik közelebb húzom magamhoz és ezúttal én tapadok az Ő ajkára. Szükségem van rá, még akkor is ha fogalmam sincs, hogy milyen kapcsolat lehetne köztünk. Semmi... valószínűleg nem is akarna mást azon kívül, hogy az ágyába is el tudjon csábítani. De jelen pillanatban azt érzem, hogy a közelségére vágyok. A többin meg majd rá érek gondolkodni holnap...
- És azért ne jöjjek, mert nagyságod itt lesz? Ne nevettess - elnevettem magam és még a fejem is megráztam erre a képtelenségre. Azért a doktornőn érződött, hogy elkényeztették és valószínűleg mindent is megkapott egész életében, amire csak vágyott. - Jöjjön, hol érdekel? - vágtam oda, mintha közömbös lennék, de nagyon is bosszantott az a gondolat, hogy fel fog bukkanni a Díszpinty. Nem akartam őket együtt látni, mert épp elég volt az, amikor néhány hete megláttam őket a kórház recepciójánál, köszöntem, jó időre a retinámba égett a kép. A cukiskodásuktól a falra akartam mászni, már az is irritált, amikor láttam, hogy a keze Deb csípőjét érintette, vagy mikor ajkaival az övéire tapadt. Bárcsak én tehettem volna mindezt nyilvánosan, és bárcsak a nap végén velem jött volna haza. Erre viszont csak várhattam, mert ez a nőszemély nem akarta elismerni, hogy van köztünk valami, bele is gebedhettem, akkor is ragaszkodott ahhoz a hülye, tíz éves kapcsolatához. Még most is ez villant át az elmémben, talán ezért is szúrtam neki oda még párszor, és szólogattam be, amivel sikerült felmérgesítenem, ez látszott is rajta. Sőt, nem álltam le, az alkohol kihozta a rosszabbik énem, és látva, hogyan is reagált Claire-re, mindent elkövettem, hogy ráébresszem arra, engem akar, még úgy is, hogy ha nem voltam az est legkorrektebb csávója. A szemtelenségemnek nem szabtam határt, de miközben azokat a szavakat súgtam a fülébe, éreztem rajta, hogy továbbra sem közömbös. Még ha nem is akart rám nézni, kerestem a tekintetét és láttam rajta, hogy tetszett neki az, amit a fülébe súgtam. Ettől pedig csak még inkább kiült a vigyor az arcomra, mert ezt akartam elérni. Pontosan ezt. - Hagyjuk ezt Deb, pontosan tudom, hogy mi jár most a fejedben…- jegyeztem meg, láttam, hogy sikerült ismét kizökkentenem a határozottságából. Legszívesebben újra közelebb lépnék hozzá, hogy odaszorítsam az asztalhoz és megcsókoljam, de nem tehetem. Ez jobban belegondolva nekem épp úgy büntetés, ahogy neki, hiába is akartam revansot venni, attól még saját magamat is sikerült rossz helyzetbe hoznom. Igaza volt, nem kellett volna a közelébe jönnöm, mert ennek mostanában mindig ez lesz a vége. Még sem tudom kiverni a fejemből, hogy most mit tehetnénk, vagy mennyivel másabb lenne minden, ha végre elismerné, hogy ez valami több. És nem csak vonzalomról van szó, mert nekem a beszélgetéseink is hiányoznak, az a sok együtt eltöltött szünet, kávézgatás. Borzasztóan hiányzik. De megint tagad, újra kezdi, ettől pedig mehetnékem támad, mert nem bírom tovább hallgatni. Még felhívom a figyelmét arra, hogy ha meggondolná magát, akkor hol talál, de utána ott is hagyom… A hűvös jót tesz odakint, csillapítja a hőséget, kicsit helyre teszi az elmét és csitítja a vágyakat. Van is miből, mert nem tudom kiverni a fejemből, hiába érkeztem Claire-el, mégis csak Deb jár a fejemben és ez megőrjít. De nem fog jönni, ahhoz túlságosan makacs, és ragaszkodik ahhoz a hülye, mázas életéhez. Tíz éve vannak együtt, és még csak most házasodnának? Mi ez? Őrület… Magamban bosszankodtam, jól esett volna még egy ital, már épp meg akartam fordulni, amikor Deb mellém lépett, ezzel pedig meglepett. Mindenre számítottam, erre viszont nem, és azt hiszem, hogy ez még az arcomra is kiült. Bizony, láthatta rajtam a döbbenetet, ami még mindig ott virított a képemen, amikor a kezemnél fogva egy fa takarásába húzott és megragadott a zakómnál fogva. Tényleg ledöbbentem, nyeltem is egy nagyot, mert ezúttal én éreztem magam csapdában. Míg addig a helyzet ura voltam, ezúttal én estem a csábításának hálójába és elég nehéz volt bármi másra koncentrálnom. Benyöghettem volna egy ‘na én megmondtam’ féle mondatot, de mielőtt megszólalhattam volna, Deborah magára rántott és megcsókolt. Nem tudom, hogy mi ütött belé, hisz eddig mindig én kezdeményeztem, most viszont elég egyértelműek voltak a szándékai, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Sőt, nekem sem kellett több, mert olyan hévvel csókoltam vissza, ahogyan Ő csapott le az ajkaimra és ez már nem volt elég. Kezeim azonnal érintették, míg egyik a nyakára futott, addig másikkal először a combján vándoroltak feljebb az ujjaim, aztán onnan beljebb vándoroltak és meg sem álltak a csinos ruha takarta öléig… Eszünket vesztve, kapkodva vetkőztettük egymást, ha Deb segített, hamar kattant az öv és csúszott a cipzár, s hacsak nem gondolta meg magát, akkor a vágyak kavalkádjában, szenvedéllyel olvadtam vele össze, combját szorosan ölelve, a lassú barangolást követően újra, s újra löktem rajta, fokozva a tempót, elmerülve ebben a varázslatban, amit Ő hozott nekem…
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
It's so easy, To think about Love, To Talk about Love, To wish for Love, But it's not always easy, To recognize Love, Even when we hold it.... In our hands.
Azt érzem, hogy mindegy mit mondok, Ricc el van a saját maga kis világában, és egyáltalán nem is érdeklik a szavaim. Sóhajtok egyet lemondóan, hisz bele fáradtam az örökös harcba, amit egymás ellen vívunk. Miért? Mert elkövettünk egy hatalmas hibát, amit úgy tűnik, hogy nem csak én bántam meg, de Ő is. Nincs mit tennünk, az időt vissza forgani lehetetlen, talán ha megtehetnénk sem cselekednék másképp. Mert bármennyire is nehéz beismernem és haragszom is érte magamra, de akkor a pillanat hevében élveztem azt, ami köztünk történt. Korábban sosem hibáztam, vagy legalábbis nem ilyen hatalmasat, és mindig jóvá is tudtam tenni, azt, amit rosszul csináltam, vagy épp nem gondoltam át megfelelően, de vajon ezt hogyan fogom tudni kimagyarázni? Ha még saját magamnak sem tudtam megbocsájtani, akkor hogyan várhatnám azt el a vőlegényemtől? Na és a szüleimtől? Leginkább az apám volt az, aki a tökéletességre próbált nevelni, aki mindig egyengette az utamat és megtanított arra, hogy lehet hibátlanul is élni. Most meg egy olyan mély gödörbe taszítottam saját magam, amelyikből nem tudom, hogy hogyan mászhatnék ki. Ricc pedig nem is igazán akar segíteni abban, hogy megtaláljam a kiútat ebből a helyzetből. Folyamatosan kellemetlen helyzetbe hoz, mint ahogyan a fülembe suttogott szavaival is teszi. Még csak elég erőm sincs hozzá, hogy tiltakozzak a vádjai ellen, mert nagyon is igaza van. Tudatalatt semmi másra nem vágyok, csak rá. Olyan, mintha azt szeretné, hogy megőrüljek. Jó úton is halad az felé. Már majdnem ott a nyelvem hegyén, hogy beismerjem, hogy mennyire igaza van, de végül vissza nyelem a ki kivánkozó szavaimat, mert félek, ha hangosan is kimondom, akkor csak még nagyobb lesz a bűnöm, ráadásul semmi értelme beszélnem bármiről is, hiszen szemmel láthatóan csak a kihasználásom a célja. Soha nem voltam még senki játékszere, és ezután sem kívánok azzá válni. Főleg nem úgy, hogy van egy szerető férfi, aki kész arra, hogy feleségül vegyen és egy egész életet mellettem leélnie. Szeretem Lisant, és ezen semmi sem tud változtatni. Ricc számára csak egy kihívás vagyok, és amint sikerülne megtörnie, már tovább is állna. Mégis, ahogyan magamra hagy, rövid hezitálás után, na meg a pezsgő ösztönzésére döntök úgy, hogy utána megyek, bár tervem az nem igazán volt. De valahogy érzem, hogy ha nem teszem ezt meg, ha nem megyek én is ki hozzá, akkor még jobban el fog távolodni tőlem. Hiába lenne az a legjobb, de valamiért fájdalmas is. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a kelleténél is tovább megyünk... +18 Halkan nyögök bele a csókunkba, miközben érzem az ujjait egyre érzékenyebb pontokra vándorolni, és még én ostoba az ellen sem tiltakozok, hogy az alsóneműm le csúszzon a lábaimon, és amint a bokámig ér, még ki is lépek belőle. A pillanat hevében képtelen vagyok normálisan gondolkodni, ezért is nyúlok az övéhez, hogy a lehető leghamarabb szabaduljon meg Ő is a rajta levő feleslegektől. Kicsit még a kezemmel is rásegítek a kiszabadult férfiasságára, majd tiltakozás nélkül ölelem át lábaimmal a derekát és fogadom Őt magamba. Kezeimmel a nyakába kapaszkodok, időnként hátra vetve a fejem, és kénytelen vagyok az alsó ajkamra harapni, hogy vissza fogjam a ki kivánkozó hangokat, amelyek a jól eső érzést írnák körül. Időnként ismét az ajkára tapadok, a hajába túrok, és a külvilág is megszűnik körülöttünk. Nem zavar még az sem, hogy egy olyan helyen hagyom, hogy a magáévá tegyen, ami kockázatos, és egyáltalán nem hozzám méltó. Aztán érzem, hogy a testem remegni kezd a közelgő gyönyör miatt, majd erőtlenül, halkan sóhajtva döntöm neki homlokam az övének, közben pedig azon gondolkodok, hogy mennyivel lenne másabb minden, ha egy kényelmesebb helyen tettük volna ezt meg. - Ezt nem szabadott volna... - a bűntudat ismét eluralkodik rajtam, amint feleszmélek arra, hogy mi is történik, és a maradék erőmet össze szedve, a vállába kapaszkodva mászok le róla, hogy a lehető leghamarabb hajolhassak le az alsóneműmért, amit vissza is húzok magamra, nem törődve azzal, hogy Ricc esetleg még szerette volna-e folytatni. Nem akarom Őt megint megbántani. Megigazítom a ruhámat és ismét a fának dőlök, pánikolva nézve rá. Most biztosan azt gondolja rólam, hogy egy könnyűvérű nő vagyok, aki csak megjátsza magát. Pedig még sosem csináltam ilyent. - Én nem vagyok ilyen. - hebegem ismét ugyanazt, amit a liftbe is, és érzem, hogy a könnyeim záporozni kezdenek. Hogy tudjak így az emberek szemébe nézni? - Most mi fog történni... velünk? - kérdem rá nézve, mintha szabadna arról beszélni, hogy bármi jövőnk is lehetne. Azon kívül, hogy csak még jobban eltávolodunk.
Nyögései csak még jobban izgatták fantáziámat, már nehezen tudtam betelni az érintésekkel, ennél sokkal többre vágytam. Túl régóta kísértettük már egymást, túl sokszor kellett visszafognunk magunkat, hogy ne lépjük át a határokat, most viszont semmi sem állíthatott meg, s úgy tűnt, hogy már Deb előtt sem voltak akadályok, Ő is akarta. Eszünket vesztve estünk egymásnak, nem tudtam vele igazán gyengéd lenni, de azt hiszem, hogy ez most őt sem zavarta, sőt…ha épp nem nyögés hagyta el az ajkait, akkor szenvedélyesen csókolóztunk, élveztem, ahogy a hajamba túr, ahogy szorosan húzódik hozzám, miközben egyre gyorsabb ütemet diktálva hajtom magunkat az élmények örvénye felé. Ujjaim az arcára futottak, pillantásom mélyen fúrtam a tekintetébe és megcsókoltam újra, miközben altestem mohón ostromolta az övét. Éreztem, hogy már én sem bírom tovább, s amint a teste remegni kezdett, úgy feszült meg az enyém is. Mélyről jövő nyögés hagyta el az ajkaimat, miközben ölének legmélyebb pontjára hatoltam, hogy megtöltsem üres kelyhét. Ott és abban a helyzetben fel sem merült bennem az a gondolat, hogy nem védekeztünk, mert egész máshol járt az agyam. Még mindig benne voltam, miközben tartottam a testét és magamhoz öleltem, hagyva, hogy a vállamon pihegjen. Közben apró csókokkal hintettem a bőrét, ott ahol értem, tenyerem gyengéden simítottam végig a testén és pillantásom újból ráemeltem. Még mosolyogtam is, de ez is csak addig tartott, míg azt nem mondta, hogy ezt nem kellett volna. - Ne mond ezt, sokkal jobb volt annál, mint ahogyan képzeltem - suttogtam ajkaink közé, szabad kezemmel végig simítottam az arcán, Deborah azonban lemászott rólam és máris a ruhái után kapdosott, amit láthatóan sietve húzott vissza magára. Rosszul esett, már csak azért is, mert el tudtam volna képzelni azt, hogy folytassuk, de Debbie meggondolta magát. Emiatt magam is visszahúztam az alsómat, aztán a nadrágomat és már az övcsatommal bajlódtam, amikor ismét azt kezdte hajtogatni, hogy ő nem ilyen. - Ne csináld ezt Deb, most úgy viselkedsz, mintha valami rossz dolgot követtünk volna el - megráztam a fejemet, nem volt ő apáca, mégis úgy viselkedett, ez pedig bosszantott. Ráadásul még sírni is kezdett, amitől meg egyenesen falra tudtam volna mászni. - Ne már, hogy sírsz, mintha annyira rossz lett volna - kezdtem egy kicsit magamra venni a dolgot, mert tényleg bántó volt a viselkedése. Senki nem kényszerített rá semmit, ráadásul Ő jött utánam és húzott magára, most meg zokogott úgy, mint aki élete legszarabb palacsintáját ette volna. Az övemet közben sikerült visszacsatolnom a helyére, de az ingem még lógott, azt próbáltam begyömöszölni vissza a helyére. - Nem tudom Deb…Te vagy az, aki folyton azt hajtogatja, hogy férjhez megy. Mit tudok tenni ellene? - kérdően pillantottam rá, amint elé léptem és tenyeremmel megtámaszkodtam a fa törzsén. - Szakítanál vele, hogy megtudjuk, mi lehet ebből? - mélyen néztem a szemeibe, most nem hátrálhatott meg.
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
It's so easy, To think about Love, To Talk about Love, To wish for Love, But it's not always easy, To recognize Love, Even when we hold it.... In our hands.
- Ahogy képzelted? Mégis mióta fantáziálgatsz erről? - pislogok felé nagyokat és közben érzem, hogy libabőrös leszek az újabb érintéseitől. Egyszerűen akarom Őt, ez pedig számomra is nagyon meglepő, hiszen mindaddig amig el nem kezdtünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, nekem Lisan volt az egyedüli férfi, aki folyamatosan az elmémben motoszkált. Még csak nem is a megbánás az, amit érzek, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy csalódást fogok okozni a környezetemben élőknek, ha megtudják, hogy milyen gátlástalan dolgot tettem. Mégis ha vissza kell emlékeznem arra, hogy az imént mi történt köztünk, valami megmagyarázhatatlan boldogság kerít a hatalmába. Bár jelenleg - ha későn is - de a leállás mellett döntöttem újból, mert sem a hely, sem pedig az idő nem hiszem, hogy a megfelelő lenne ahhoz, hogy tovább fedezzük fel az egymásban rejlő lehetőségeket. A fának dőlve próbálom a Ricc arcából kiolvasni azt, hogy mit érezhet jelenleg, és mintha csalódottságot látnék rajta. Nem tudom mi többre vár tőlem. Már így is túl messzire mentünk, lehet, hogy most a gyönyör hatása alatt vagyunk még, de mi lesz, ha holnap mindketten megbánjuk? Őt is odabent várja a barátnője... - Szerinted nem rossz dolog a hűtlenség? - szeretném azt gondolni, hogy nem, szeretnék tényleg olyan lenni, aki semmiségnek veszi az egészet, de ez nem ilyen egyszerű. Nem vagyok olyan, aki mások érzéseivel játszik, Lisan egyáltalán nem ebbe az énembe szeretett bele. Nem is tudtam, hogy tudok ilyen lenni. Jól esik persze egy kicsit máshogy cselekedni, mint amit elvárnak, de mindez még nem enyhít a bűntudatomon, sem pedig azon a tényen, hogy megcsaltam a vőlegényem. Azt a férfit, aki már évek óta a támaszom. Nem ezt érdemelte volna... Mindezek a kusza gondolatok váltják ki belőlem a könnyeket is, de ez egyáltalán nem Ricc ellen szól... csak olyan nehéz szembe néznem a tettemmel. Mert most maximálisan én vagyok a hibás. Csakis a bennem levő pezsgő az, ami a mentségemre szólhat. - Nem azért sírok. Csak... én nem tudom, hogy hogyan kell kezelni egy ilyen helyzetet. - vallom be szégyenkezve, majd hírtelen kapok a fejemhez. Nem védekeztünk... - Ricc mi... vagyis én nem használok fogamzásgátlót. - ha figyelembe veszem a betegségemet, akkor elég kevés a lehetőség arra, hogy épp a szeretőmtől essek teherbe, de nem lehetetlen. Már komolyan csak az hiányozna. Meg a hatalmas kérdés, hogy mi lesz most ezután. Mert az azt hiszem, hogy nyílvánvaló, hogy a történtek után nem tudok olyan könnyen lemondani erről az egészről. Ricc mellett sokkal jobban önmagam tudok lenni. Most érzem talán először azt, hogy az ujjamon lévő gyűrű mennyire nehéz, bilincsként köt hozzá egy másik emberhez. - De hisz ezt te is tudtad... - emelem fel a kezemet, amelyiken a gyűrű van, de csak egy röpke pillanatig, után azonnal a hátam mögé rejtem, mintha nem szeretném, hogy bárki is lássa. Pedig nincs olyan ember, aki ne tudná, hogy épp az esküvőmre készülök. Ki lesek a fa mögül, hogy meggyőződjek arról, hogy tiszta a terep, de Ricc keze, amint elzárja a menekülési utat, újból kiegyenesedek és zavartan rázom meg a fejem. Hogy lehet az, hogy mindkét férfit azt szeretném, ha az élete része legyen? Egyáltalán ez lehetséges? - Hogy tehetném ezt meg? Lisan sosem bocsájt meg nekem... - ismét könnybe lábad a szemem, de közben egy pillanatra sem tudom le venni a tekintetem az övéről. Egyáltalán nem akarom Őt megbántani, de a vőlegényemet sem. Sosem voltam még ennyire nehéz helyzetben. Jobb kezem óvatosan emelem fel és teszem az arcára, majd lágyan csókolom meg újra. - Beszélek vele majd valahogy... de időre van szükségem. - bár olyan határozottnak tűnhetek, de közben egyáltalán nem vagyok az. Hogy lehet egy ilyen hosszú kapcsolatból ilyen egyszerűen csak kilépni? Ezt akarom egyáltalán? Szeretem Lisant... Na és ha nem fog működni semmi köztünk, én meg feleslegesen rúgok fel mindent magam körül? - Egyébként meg rád vár odabent a barátnőd... - fűzöm azért hozzá, mert bár fogalmam sincs, hogy mi ez ami köztünk van, de mindenképp csak jobban zavar az, ha másokkal látom. - El mehetnénk innen valahová, ahol nem kell bújkálnunk... - mert minden perc rizikós, amit itt töltünk el. Meg a továbbiakban is az lesz. Addig mindenképp amig össze szedem minden bátorságomat, hogy beszéljek Lisannal... már ha képes leszek arra egyáltalán.
- Már egy ideje - mosolyodtam el szemtelenül, ezen nem volt mit tagadnom, de azért az furcsa volt, hogy Őt ez ennyire meglepte. - Azt ne mond Deb, hogy Te nem fantáziáltál rólunk, ha letagadod, sem hiszem el - vigyorogtam tovább, de ez a felhőtlen jókedv és játékosság is csak addig tartott, amíg a nő rá nem ébredt arra, hogy már megint hülyeséget csinált, és vissza nem furakodott fejébe a Díszpinty. Utáltam már most azt a faszit, pedig még csak nem is ismertem. Ráadásul Deb pillanatok alatt visszaváltozott azzá a nővé, aki tagad és menekül és hárít, meg persze zokog. Ehhez őszintén nem volt túl sok kedvem, zavart és bántott az, hogy már megint háttérbe tolt és egy kicsit sem gondolt arra, hogy nekem is lehetnek érzéseim. - Rossz dolog a hűtlenség, de csak akkor lesz valaki hűtlen a társához, ha valami nincs köztük rendben, én a helyedben inkább ezen gondolkodnék el - kapta meg a választ a kérdésére, ez volt a véleményem erről az egészről. Nekem Claire-el még csak alig pár hetes volt a kapcsolatom, egyikünk sem tudta igazán, hogy mit akar a másiktól, nem voltak köztünk olyan szoros kötelékek, mint amilyenek Deb és Lisan között. Jó lett volna az, ha mondjuk egy kicsit el tudja engedni magát, és nem rögtön arra gondol, hogy mit tett, de még ezt a kis örömöt is elvette tőlem, tőlünk, hogy a korábbi pillanatoknak teret engedjünk. Semmit nem utáltam jobban annál, mint hogy egy nő sírt, mert az általában rosszat jelentett, márpedig ha a velem együtt töltött percek után elsírta magát, az már most nyomott halálfejes csókot kettőnk sorsára. - Nincs rá recept…de talán őszinte kéne, hogy végre legyél magaddal és vele is - ennél jobb tanácsot sem kaphatott volna tőlem, de életkedvem már nem volt sok, és ezt láthatta is rajtam, mert minden egyes könnycsepp és sopánkodás, ami elhagyta az ajkait, az számomra felért egy tőrdöféssel. Sóhajtva hajoltam le a nyakkendőm után, amit visszaakasztottam a nyakamba, azután kaptam a pillantásom Deb-re. - Baszki - csúszott ki a számon, amikor közölte, hogy ő nem használ fogamzásgátlót. Megráztam a fejem, mert tudtam azt, hogy mekkora felelőtlenséget követtünk el most. Még sem akartam ráhárítani a felelősséget, ugyanúgy nyakig benne voltam, ahogyan Ő. - Jó figyelj, higgadjunk le. Hirtelenek voltunk és meggondolatlanok…írhatok fel eseményutánit, ha szeretnéd - amilyen riadtnak tűnt, ezt az egyetlen megoldást láttam, már csak azért is, mert feltételeztem, hogy nem fog lemondani a Díszpintyről. Valamiért az elmúlt percek siránkozásából is azt szűrtem le, hogy neki ennyi voltam csak, egy kufirc és semmi más. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy újra megvillantotta a gyűrűjét, mintha nem mondta volna el már vagy ezerszer, hogy neki van valakije. - Látod? Most is csak azon kattogsz, hogy Lisanod mit és hogyan bocsájt meg neked. És én? Ennyire nem számít az, hogyan esik nekem az, amit már hetek óta leművelsz? - tört fel belőlem és úgy éreztem, hogy jogosan vágom most hozzá ezeket a kérdéseket, mert már jó ideje bosszantott ez a dolog. Felhúztam magam, ezt Ő is láthatta rajtam, mert csalódott voltam és rossz kedvű. Le akartam lépni, de akkor megéreztem az arcomon a tenyerét, ekkor pillantottam vissza rá. - Oké, beszélj vele - mi mást is mondhattam volna? Nem akartam sürgetni, de valahol mégis zavart az a tudat, hogy ezután most majd hazamegy hozzá és egy ágyban fognak aludni. Nem örültem ennek. - Nem a barátnőm…vagyis, még friss az egész - jegyeztem meg, hogy érezze, semmi komoly dologról sincs szó, mint ahogyan azt korábban beállítottam. Claire kedves nő volt és csinos, de semmit sem éreztem iránta. Deb ellenben nagyon is vonzott, még most is, egészen közel hajoltam hozzá, ahogy a tekintetét fürkésztem. - Pedig izgalmas…- jegyeztem meg, majd megcsókoltam, de utána rábólintottam. - Oké, bemegyek, szólok Claire-nek, hogy el kell intéznem valamit, várj meg a parkolónál - rámosolyogtam, azután visszamentem, hogy kimagyarázzam a távozásom okát, majd Deb-el együtt léptem le a parkolóból.
“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”
Kezdőlap
