Már három hét telt el azóta, hogy az életem pokollá változott, én meg napról napra egyre jobban érzem azt, hogy a titkom felemészt, nagyon nehéz szembe néznem a saját bűnömmel, főleg úgy, hogy korábban még soha nem fordult elő velem ilyesmi. Bár egész jól bele jöttem a szerepembe, nem hiszem, hogy Lisan, vagy bárki más gyanút fogott volna - ki nézne ki belőlem ilyen mocskos dolgot? -, de a bűntudatom attól még nem igazán enyhűl, sőt csak egyre inkább kínoz. Szeretnék valóban ki verni mindent a fejemből, nem akarok semmi másra gondolni csak arra, hogy nemsokára férjhez megyek és, hogy milyen mesébe illő élet vár majd ránk, de időközönként újra meg újra felbukkan előttem a Ricc arca is, ami annyira összezavar, hogy kevésbé vagyok abban biztos, hogy férjhez akarok menni. Mi lesz, akkor ha megbánjuk majd, vagy ha mégis kiderül, hogy nem illünk egymáshoz? Nem... az teljességgel ki van zárva... hiszen mi vagyunk a tökéletes pár, akikre mindenki csodálattal néz fel. Olyanok vagyunk, mint két össze illő puzzle darabka, akikhez más nem is passzol. Szerencsére Riccardo sem nehezíti túlságosan az életem, nem kell nagyon megerőltetnem magam ahhoz, hogy elkerüljem, hisz Ő is hasonlóan tesz, de attól még nehéz uralkodnom magamon. Annyira szeretném le tisztázni vele a köztünk lévő félreértéseket.
Bár először nem akartam eljönni erre a jótékonysági bálra, amit a kórház igazgatója szervezett, főleg úgy nem, hogy Lisan ma épp nem ért rá, hogy a kísérőm legyen, de végül egy kis győzködés hatására mégis beadtam a derekam. Szükségem van arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, na meg nem is akarok túl nagy feltűnést kelteni, hisz már így is olyan érzésem van, ahogyan az emberek rám néznek, mintha mindenki tudná, hogy mennyire besároztam magam egy pillanatnyi fellángolás miatt. Mosolyogva nézek körbe a Miranda oldalán, aki hozzám hasonlóan szintén rezidens és gyermekőrült, csak Ő épp abban a szerencsés helyzetben van, hogy kisbabát vár, ami nekem nem valószínű, hogy valaha is össze fog majd jönni. A hatalmas díszterem gyönyörűen van kidíszítve, a bézs és bordó kombináció tökéletesen illik egymáshoz, a hófehér terítékek az asztalokon makulátlanul állnak, és a rajtuk lévő finomságok is szinte csábítsák az embereket. Mi Mirandával egy a bejárattól távoli kis asztalnál álltunk meg egymással szemben, és azon kapom magam, hogy akaratom ellenére is jár a tekintetem a megérkezők között, mintha csak arra várnék, hogy valaki még betoppanjon, akit eddig hiába kerestem, de nem láttam. Egészen addig, amig ismét nem nézek a bejárat felé, ahol ebben a pillanatban lép be Ricc, egy vöröshajú lány társaságában, aki büszkén bele karolva, kecses léptekkel halad mellette. Hallottam néhány pletykát arról, hogy Merionnal milyen csúnyán vesztek össze, ennek a lelkem legmélyén tényleg őrültem is, de nem értem, hogy most mit keres mellette az a másik nő. Olyan, mintha mindig lenne neki egy tartalékban. Dühösen veszek el egy pohár pezsgőt az épp mellettünk elhaladó pincér tálcájáról és kortyolok bele egy nagyobbat, figyelve arra, hogy a szerelmespárt véletlenül se veszítsem szem elől. Miért érzem azt ismét, mintha egy árulás áldozata lennék?
- Deb, jól érzed magad? Olyan sápadt vagy. - gondolataimból a Miranda hangja ébreszt fel, amire felkapom a fejem és egy újabb kortyot iszok, hogy csillapítsa valamennyire a dühömet. Meg közben jó figyelem elterelésnek is, hiszen nem szeretnék megint én lenni az, aki oda megy a férfihez, számonkérően követelve tőle azt, hogy menjenek máshová romantikázni. Pedig legszívesebben ahhoz lenne kedvem.
- Semmi bajom. Csak kicsit kezd szűk lenni a hely. Egyre többen érkeznek. - válaszolok végül mosolyogva, időnként még mindig arra pillantva, amerre a legkevésbé kellenne.

Hála annak, hogy Miranda tele van boldogsággal és imád róla beszélni, egészen jól sikerül elterelnie a figyelmem arról, hogy Riccardot egy újabb nő társaságában lehet látni. Egy idő után már nem is próbálom őket a tekintetemmel keresni, elég volt annyi, hogy látom miképpen tapadnak egymásra az ajkaik, így inkább a kolléganőmre koncentrálva hallgatom a szavait, és végig mosolygok azon, hogy mennyire egy fantasztikus élete van. Tényleg örülök annak, hogy végre megtalálta aszámára tökéletes párt, tudom, hogy mennyi csalódás érte, megérdemli, azonban a gyerekvállalásukat egy kicsit korainak tartom, hiszen pár hónap ismeretség nem biztos, hogy elég ahhoz. Persze ezt nem teszem szóvá csak próbálok megértően bólogatni minden egyes szavára, de közben egyre jobban érzem azt, hogy hiba volt ide jönnöm. Számíthattam volna arra, hogy Ricc is itt lesz, ki nem hagyná az alkalmat, az viszont meglep - vagyis ha őszinte akarok lenni: idegesí -, hogy nem egyedül jött. Még az a pár hét sem volt teljesen elegendő ahhoz, hogy el tudjam engedni a köztünk történteket, pedig tényleg minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elfelejtsem, hisz az a legjobb mindenkinek. Soha nem utáltam még ennyire magam, mint az elmúlt hosszú napokban, valahányszor a vőlegényemmel vagyok, újra meg újra eszembe jut, hogy mit tettem vele. Még az sem segít túl sokat, hogy az összes erőmet össze szedve próbálom kikerülni a férfit, aki az egész bajom okozója. Azon kapom magam, hogy a pezsgős poharam kiürült, így sóhajtva taszítom arrébb az üres poharat, és legszívesebben elkiáltanám magam. Nem is nagyon szoktam alkoholt inni, de most mégis azt érzem, hogy egy újabb pohárra van szükségem. Csakis az tart vissza, hogy rontana a jó híremen az, ha véletlenül a fejembe szállna, amit igazán nem szeretnék. Bár már nem érzem, hogy az a hibátlan Deborah lennék, aki mindig is voltam, de azért próbálom annak mutatni magam. Muszáj, hogy annak lássanak, mert engem egyszerűen az éltet, ha az embereket büszkeség tölti el, ha rám néznek. Csak akkor sikerül a gondolataimból vissza térnem a valóságba, amikor valaki a vállamnak ütközik, erre pedig ösztönösen fordulok is arra, majd megdermedve, kimeresztett szemekkel tudatosul bennem, hogy Ricc volt az.
- Semmi baj. - válaszolok még mindig döbbenten, és, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést Miranda előtt még egy halvány mosolyt is magamra erőltetek, pedig legbelül fortyogok a dühtől. Nagyon jól áll neki az öltöny és nyakkendő is. A kolléganőm felé fordulok ismét, akit láthatóan fellelkesít az, hogy Riccardo a semmiből bukkant fel, próbálok nem gondolni arra, hogy ennek a hátterében vajon mi lehet. Aztán heves integetésbe kezd, mintha valaki rég nem látott személyt pillantott volna meg, és egy bocsánatkérést követően magunkra hagy minket. Nagyszerű. Idegesen fogom meg az üres pezsgős poharat, mindkét kezemmel és csak akkor fordulok ismét a férfi felé, amikor megszólal. Mostanában valahogy nem megy a beszélgetés köztünk, nem is értem most megint miért akarja azt erőltetni.
- Nálam minden a régi. - válaszolok szinte fél válról, a lehető legnagyobb nyugodtságot színlelve, pedig idegesít a jelenléte. - Nálad viszont valami változott. Meriont leváltottad egy vörösre. - tényleg nem a kötekedés a célom, csak egyszerűn nem bírom magamban tartani. Miért van az, hogy állandóan nők leselkednek körülötte? Néha azt érzem, hogy szándékosan akar az őrületbe kergetni, máskor pedig tudatosítom magamban azt, hogy ilyen Ő, és az a sok pletyka, amelyeket hallottam, valójában mind igazak. Ő egy nő csábász, akinek semmi sem szent.
- Ez valami újabb csel volt, hogy a közelembe tudj férkőzni? - utalok arra, hogy nem olyan rég belém jött - mondjuk nem bánom -, és igen...arra célzok, hogy szándékosan csinálta.

Sosem hittem a sorsban, meg az előre megírt jövőnkben, mindig azon az elven voltam, hogy mi magunk alakítsuk az életünket úgy, hogy az megfelelő legyen, azonban mostanában kezdek kételkedni ebben az elméletemben, hiszen olyan, mintha valami felsőbb erők kezei lennének benne abban, hogy Riccel akarva-akaratlanul, de mindig egymás mellett kössünk ki. Talán át kéne kéressem magam egy másik kórházhoz, mondjuk abba, amelyikben Lisan is van, de félek, hogy a hírtelen változás sok mindenkiben gyanút keltene, na meg egyébként is úgy vagyok vele, hogy miért én kéne az legyek, aki menekül? Miért is kéne egyáltalán megfutamodnom? Elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy kellő önkontrolt tudjak parancsolni magamnak, és úgy tenni közben, mintha nem is ismerném a mellettem ácsorgó férfit, aki még az újabb barátnője nevét sem szégyelli az orrom alá dörgölni, pedig egyáltalán nem kérdeztem. Kit érdekel, hogy kivel szórakozgat? Úgyse komoly mellette senki, egyszerűen képtelen arra, hogy megálljon egyetlen egy nő mellett. Erre mondhatnám akár azt is, hogy szerencsémre, de valahol azért felháborít, hogy úgy cserélgeti a barátnőit, mint más a zokniát. Meg hát nekem egyébként is mindegy...
- Claire? Fantasztikus. - gúnyosan mosolygok rá, és igyekszem nem felhúzni magam, mert úgy tűnik, hogy szándékosan akarja elrontani ezt az estémet is. Biztos lehet abban, hogy nem fogom hagyni neki, és csak azt bánom, hogy Lisan nélkül vagyok itt jelen, mert szívesen megmutatnám Riccnek azt, hogy ki oldalán vagyok igazán boldog. Aztán össze szorul a gyomrom a gondolattól, hogy már odáig jutottam, hogy a vőlegényemet lennék képes felhasználni arra, hogy féltékennyé tegyem azt az embert, akivel hűtlen voltam hozzá. Mintha a csókunkkal egy másik emberré is változtam volna. Vagy csak kimutatkozott belőlem az az énem, amelyet mindig is próbáltam vissza tartani, mert tudatalatt tisztában voltam azzal, hogy távol állna a tökéletességtől mindaz, ami talán mindig is bennem volt.
- Nem. Azt Te gondolod, hogy minden belőled áll. Nem tudtad feldolgozni, hogy van valaki, aki ellen tud állni neked. - valóban ellenálltam volna? Hisz vissza csókoltam mindkét alkalommal. Még csak meg sem próbáltam kihátrálni. - Arra gondolok, hogy miért is vagy itt mellettem a partnered szórakoztatása helyett? - bár az agyam szándékosan akarja elűzni, de a szívem az ellenkezőjét suttogja. Az nagyon is azt szeretné, ha maradna, még akkor is, ha muszáj megtartanunk a köztünk lévő távolságot, hiszen túl zsúfolt ez a hely ahhoz, hogy át léphessünk egy határt. Épp ez az egyetlen mentsváram és az ad elég erőt ahhoz, hogy megpróbáljak még mindig higgadt maradni, pedig a következő szavaival érzem, hogy megint bántani akar. A saját szavaimat használja ellenem.
- Nagyszerű. Akkor az esküvői meghívómra mindkettőtök nevét bele írom. - vágok vissza ösztönösen, rezzenéstelen arccal, és a háta mögött valóban a vörös szépséget keresem, abban bízva, hogy nincs a közelünkben, de nagy szerencsémre nem látom Őt, így egy kicsit megkönnyebbülök, hogy még egy kicsit lovagolhatunk egymás idegein. Bármennyire is dühít néha, azért valahol tetszik ez a macska-egér harc, ami köztünk van.
- Már miért zavarna? - kérdezem bizonytalanul, és ahogy közelebb hajol hozzám, ismét érzem, hogy a szívverésem miképpen kezd gyorsulni. Nem tudom, hogy miért csinálja ezt, de szinte fuldoklom a közelségétől. Nem szabadna ilyent éreznem. Sikerült ráharapnia a lényegre... valóban féltékenységet érzek, ha arra gondolok, hogy mit művel más nőkkel. Egyáltalán helyes ilyent éreznem? Miért tetszik az a mosoly, amit felém villant? Össze húzott szemöldökkel állom a tekintetét, majd bizonytalanul rázom meg a fejem. - Ne légy nevetséges. Mégis miért lennék féltékeny? Ugyan kérlek... - még halkan el is nevetem magam, miközben arrébb lépek, hogy egy kicsit kihátráljak a túlzott közelségétől, mert a zavaromat mindenképp lepleznem kell. Mi a fenéért szórakozik velem állandóan?
- Elárulod, hogy mi volt abban a dobozban? És azt, hogy miért küldted?  Legutóbb nem volt időm, sem kedvem megkérdezni. De érdekelne, hogy egy olyan férfi, akinek hetente van új barátnője, miért küld bármit is valakinek, aki nemsokára férjhez megy? - kicsit megszokottá vált köztünk az egymás szurálása, mintha így akarnánk elrejteni azt, hogy talán sokkal több van köztünk, mint az helyes lenne. Nekem legalább nem szabadna még csak gondolnom sem arra, hogy mennyire szeretnék vele kettesben maradni. Megőrültem, ez már teljesen biztos.

Minden egyes szavában érzem a benne rejlő szarkazmust, ami normális körülmények között talán nem is zavarna, de az, hogy éppen Ő vsielkedik így velem, eléggé bosszantó. Nem olyan régen még önfeledten tudtunk nevetni egymás társaságában, most pedig képtelenek vagyunk megtalálni a közös hangot. Olyanok vagyunk, mint két kamasz, akik bár tudják, hogy tetszenek egymásnak, de mégis inább csipkelődnek az helyett, hogy lépéseket tennének a másik felé. A gond csak annyi, hogy sem tizenévesek nem vagyunk, sem pedig szerelmesek nem lehetünk, mivel én épp az esküvőmre készülök, most meg már neki is barátnője van. Vagy lesz. Fene sem érti, hogy ez, hogy működik nála. De az biztos, hogy bármi is legyen köztük azzal a vöröshajú nővel, engem nagyon zavar. Akkor is, ha nem kéne, hogy foglalkozzak azzal, hogy ki és milyen céllal van az életében. Felvonom a szemöldököm a nevetése miatt, és inkább jobbnak látom arra sem reagálni, hiszen hiába a gúnyos él a hangsúlyában, azért Ő is tudja, hogy sokkal nagyobb ellenállást tanúsítottam, mint eddig azok, akiket le vett a lábukról néhány kedves szóval. Ha nem lenne Lisandro és megtehetnék vele bármit lelkiismeretfurdalás nélkül, akkor is képtelen lennék bízni benne, hiszen annyira már ismerem, hogy tudjam: szeret játszani mások érzéseivel. Most pedig az enyémmel akar, ez pedig egyáltalán nem tetszik nekem. Leginkább azért, mert veszélyt jelent a boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatomra.
- Tudom, hogy hol vagyunk. De megtehetted volna, hogy nem jössz, hisz pontosan tudtad, hogy én is itt leszek. - nyílván ez fordítva is igaz, de miért nekem kellene elbújnom, amikor a nagyobb vétkes még mindig Ő? Hová tűnt az a barátságos Riccardot, akit edidg ismertem?Mert jelenleg egy nagyképű tuskó áll előttem, aki kihasználva azt, hogy a nők bálványa, itt játsza az eszét. Én pedig olyan szívesen felképelném az állandó beszólogatásai miatt... - Nemsokára Ő is jön, ne edd magad. - hazudom, hogy vissza döfjek neki amolyan csakazértis alapon. Mondjuk több, mint valószínű, hogy velem ellentétben Őt egyáltalán nem zavarná a dolog, sőt szinte biztos, hogy gúnyt űzne abból is. Ezért is jó, hogy Lisan nélkül jöttem, mert kevesebb az esélye, hogy Ricc hülye megjegyzéseket tegyen előtte, felhívva magunkra a vőlegényem figyelmét is. Soha nem találkozhatnak!
- Csak azért úszod meg a pofont, mert túl sokan vannak itt! De vigyázz a szádra Ricc! - emelem felé a mutatóujjam fenyegetően, mert úgy érzem, hogy túllépett egy elég kényes határt. Nem hozhatja ezt mindig fel ellenem, hogy még jobban éreztesse velem azt, hogy milyen rosszá váltam azzal, hogy nem utasítottam Őt el. Most már semmitől sem különbözök azoktól, akiket megkapott. Egy játékszer lettem én is a számára és még közben jól is szórakozik rajta. Hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe? Mi lesz, ha nem fogja tartani a száját és tovább adja majd mindenkinek? Az apám mindig azt mondta, hogy az a titok, amit egy embernél többen tudnak, az nem is titok. Mi ketten vagyunk ebben, de vajon mennyire bízhatok benne? Végtére is neki nincs akkora veszítenivalója, mint amekkora nekem. Igyekszem kiábrándítani a féltékenységre tett megjegyzése miatt, hiszen nincs az az isten, hogy beismerjem, hogy valóban nagyon zavar már a puszta gondolata is annak, hogy mással van. Még akkor is, ha tudom, hogy velem nem lehet, mert vőlegényem van. Hiába távolodok el, Ő szemtelenül képes követni, újból piszkosul közel kerülve hozzám. Érzem, hogy a zavarom ismét urrá lesz rajtam, az arcom sem a melegtől vagy a bennem lévő pohárka pezsgőtől tüzel. Szeretnék megint hátrálni, de a derekamon pihenő keze megakadályoz ebben, a szavai pedig, amelyeket a fülembe súg, nagyon is izgatóak, annak ellenére, hogy mennyire dühös vagyok, hogy ilyen helyzetbe hoz. A szívem egyre hevesebben ver miközben a tekintetét kerülve próbálom eldönteni, hogy mivel vághatnék vissza, de túlságosan szorult helyzetben érzem magam. Csak most tűnik fel igazán az is, hogy mennyire csábít a parfümje illata.
- Mit akarsz tőlem, Ricc? Miért játszadozol velem? Én nem...nem szoktam rád gondolni egyáltalán. Túl sokra gondolod magad... - nehezen tudom kipréselni a szavakat az ajkaim közül, és a leginkább talán a felismerés fáj, hogy tulajdonképpen igaza van. Tényleg vágyok az érintéseire és csókjára és mennyire örülnék annak is, ha nem lenne senki, aki közénk állhatna. De van, épp ezért kell észnél lennem. Érzem, ahogyan végig fut rajtam a hideg, ahogyan kezét végig húzza a derekamon, és bár rosszul esik, hogy abba kell hagynia, de mégis megkönnyebbülve sóhajtok fel, majd hátrálok tőle egy lépést, és idegesen túrok bele a hajmba. Minden bizonnyal az a terve, hogy még jobban el vegye az amúgy sem helyén lévő eszem. Bár mindennél jobban érdekel, hogy mi volt a dobozban, de végül nem is firtatom azt tovább, mert meglehet, hogy sokkal jobb is, ha nem tudok róla. Amiatt pedig, amit az előbb tett velem, talán már nem is vagyok rá annyira kíváncsi. Egyszerre érzem azt, hogy haragszok rá, de mégsem.
- Nekem nincsennek érzéseim feléd, szóval felesleges lesz rám várnod. - szólok utána, dühösen fújtatva a levegőt, majd egy újabb pohár pezsgőt veszek le a tálcáról, aminek a tartalmát szinte sikerül is egyszerre magamba öntenem. Tudom, hogy nem az alkohol a megoldás a problémámra, de talán segít abban, hogy sikerüljön kevésbé józan döntést hoznom, ami lehet, hogy nem is lenne annyira elítélendő. Körbe pillantok, majd megakad a tekintetem a Ricc legújabb barátnőjén, aki boldogan hahotázik valakikkel, aztán anélkül, hogy átgondolnám mit teszek, indulok meg a kertbe vezető kijárat felé. Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni tovább. Odakint nem nehéz megpillantanom Riccet, hiszen nincsennek túl sokan, mindenki a benti kellemes zenét élvezi, így ugyan kicsit bizonytalanul, de mégis Ricc mellé lépek, és a kezét megfogva húzom Őt az egyik nagyobb fa takarásába, majd annak neki támasztva a hátam, markolom meg két kezemmel a zakóját.
- Szóval játszani szeretnél? - kérdezem, aztán ha csak nem tiltakozik közelebb húzom magamhoz és ezúttal én tapadok az Ő ajkára. Szükségem van rá, még akkor is ha fogalmam sincs, hogy milyen kapcsolat lehetne köztünk. Semmi... valószínűleg nem is akarna mást azon kívül, hogy az ágyába is el tudjon csábítani. De jelen pillanatban azt érzem, hogy a közelségére vágyok. A többin meg majd rá érek gondolkodni holnap...

Azt érzem, hogy mindegy mit mondok, Ricc el van a saját maga kis világában, és egyáltalán nem is érdeklik a szavaim. Sóhajtok egyet lemondóan, hisz bele fáradtam az örökös harcba, amit egymás ellen vívunk. Miért? Mert elkövettünk egy hatalmas hibát, amit úgy tűnik, hogy nem csak én bántam meg, de Ő is. Nincs mit tennünk, az időt vissza forgani lehetetlen, talán ha megtehetnénk sem cselekednék másképp. Mert bármennyire is nehéz beismernem és haragszom is érte magamra, de akkor a pillanat hevében élveztem azt, ami köztünk történt. Korábban sosem hibáztam, vagy legalábbis nem ilyen hatalmasat, és mindig jóvá is tudtam tenni, azt, amit rosszul csináltam, vagy épp nem gondoltam át megfelelően, de vajon ezt hogyan fogom tudni kimagyarázni? Ha még saját magamnak sem tudtam megbocsájtani, akkor hogyan várhatnám azt el a vőlegényemtől? Na és a szüleimtől? Leginkább az apám volt az, aki a tökéletességre próbált nevelni, aki mindig egyengette az utamat és megtanított arra, hogy lehet hibátlanul is élni. Most meg egy olyan mély gödörbe taszítottam saját magam, amelyikből nem tudom, hogy hogyan mászhatnék ki. Ricc pedig nem is igazán akar segíteni abban, hogy megtaláljam a kiútat ebből a helyzetből. Folyamatosan kellemetlen helyzetbe hoz, mint ahogyan a fülembe suttogott szavaival is teszi. Még csak elég erőm sincs hozzá, hogy tiltakozzak a vádjai ellen, mert nagyon is igaza van. Tudatalatt semmi másra nem vágyok, csak rá. Olyan, mintha azt szeretné, hogy megőrüljek. Jó úton is halad az felé. Már majdnem ott a nyelvem hegyén, hogy beismerjem, hogy mennyire igaza van, de végül vissza nyelem a ki kivánkozó szavaimat, mert félek, ha hangosan is kimondom, akkor csak még nagyobb lesz a bűnöm, ráadásul semmi értelme beszélnem bármiről is, hiszen szemmel láthatóan csak a kihasználásom a célja. Soha nem voltam még senki játékszere, és ezután sem kívánok azzá válni. Főleg nem úgy, hogy van egy szerető férfi, aki kész arra, hogy feleségül vegyen és egy egész életet mellettem leélnie. Szeretem Lisant, és ezen semmi sem tud változtatni. Ricc számára csak egy kihívás vagyok, és amint sikerülne megtörnie, már tovább is állna. Mégis, ahogyan magamra hagy, rövid hezitálás után, na meg a pezsgő ösztönzésére döntök úgy, hogy utána megyek, bár tervem az nem igazán volt. De valahogy érzem, hogy ha nem teszem ezt meg, ha nem megyek én is ki hozzá, akkor még jobban el fog távolodni tőlem. Hiába lenne az a legjobb, de valamiért fájdalmas is. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a kelleténél is tovább megyünk...
+18
Halkan nyögök bele a csókunkba, miközben érzem az ujjait egyre érzékenyebb pontokra vándorolni, és még én ostoba az ellen sem tiltakozok, hogy az alsóneműm le csúszzon a lábaimon, és amint a bokámig ér, még ki is lépek belőle. A pillanat hevében képtelen vagyok normálisan gondolkodni, ezért is nyúlok az övéhez, hogy a lehető leghamarabb szabaduljon meg Ő is a rajta levő feleslegektől. Kicsit még a kezemmel is rásegítek a kiszabadult férfiasságára, majd tiltakozás nélkül ölelem át lábaimmal a derekát és fogadom Őt magamba. Kezeimmel a nyakába kapaszkodok, időnként hátra vetve a fejem, és kénytelen vagyok az alsó ajkamra harapni, hogy vissza fogjam a ki kivánkozó hangokat, amelyek a jól eső érzést írnák körül. Időnként ismét az ajkára tapadok, a hajába túrok, és a külvilág is megszűnik körülöttünk. Nem zavar még az sem, hogy egy olyan helyen hagyom, hogy a magáévá tegyen, ami kockázatos, és egyáltalán nem hozzám méltó. Aztán érzem, hogy a testem remegni kezd a közelgő gyönyör miatt, majd erőtlenül, halkan sóhajtva döntöm neki homlokam az övének, közben pedig azon gondolkodok, hogy mennyivel lenne másabb minden, ha egy kényelmesebb helyen tettük volna ezt meg.
- Ezt nem szabadott volna... - a bűntudat ismét eluralkodik rajtam, amint feleszmélek arra, hogy mi is történik, és a maradék erőmet össze szedve, a vállába kapaszkodva mászok le róla, hogy a lehető leghamarabb hajolhassak le az alsóneműmért, amit vissza is húzok magamra, nem törődve azzal, hogy Ricc esetleg még szerette volna-e folytatni. Nem akarom Őt megint megbántani. Megigazítom a ruhámat és ismét a fának dőlök, pánikolva nézve rá. Most biztosan azt gondolja rólam, hogy egy könnyűvérű nő vagyok, aki csak megjátsza magát. Pedig még sosem csináltam ilyent. - Én nem vagyok ilyen. - hebegem ismét ugyanazt, amit a liftbe is, és érzem, hogy a könnyeim záporozni kezdenek. Hogy tudjak így az emberek szemébe nézni?
- Most mi fog történni... velünk? - kérdem rá nézve, mintha szabadna arról beszélni, hogy bármi jövőnk is lehetne. Azon kívül, hogy csak még jobban eltávolodunk.  

- Ahogy képzelted? Mégis mióta fantáziálgatsz erről? - pislogok felé nagyokat és közben érzem, hogy libabőrös leszek az újabb érintéseitől. Egyszerűen akarom Őt, ez pedig számomra is nagyon meglepő, hiszen mindaddig amig el nem kezdtünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, nekem Lisan volt az egyedüli férfi, aki folyamatosan az elmémben motoszkált. Még csak nem is a megbánás az, amit érzek, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy csalódást fogok okozni a környezetemben élőknek, ha megtudják, hogy milyen gátlástalan dolgot tettem. Mégis ha vissza kell emlékeznem arra, hogy az imént mi történt köztünk, valami megmagyarázhatatlan boldogság kerít a hatalmába. Bár jelenleg - ha későn is - de a leállás mellett döntöttem újból, mert sem a hely, sem pedig az idő nem hiszem, hogy a megfelelő lenne ahhoz, hogy tovább fedezzük fel az egymásban rejlő lehetőségeket. A fának dőlve próbálom a Ricc arcából kiolvasni azt, hogy mit érezhet jelenleg, és mintha csalódottságot látnék rajta. Nem tudom mi többre vár tőlem. Már így is túl messzire mentünk, lehet, hogy most a gyönyör hatása alatt vagyunk még, de mi lesz, ha holnap mindketten megbánjuk? Őt is odabent várja a barátnője...
- Szerinted nem rossz dolog a hűtlenség? - szeretném azt gondolni, hogy nem, szeretnék tényleg olyan lenni, aki semmiségnek veszi az egészet, de ez nem ilyen egyszerű. Nem vagyok olyan, aki mások érzéseivel játszik, Lisan egyáltalán nem ebbe az énembe szeretett bele. Nem is tudtam, hogy tudok ilyen lenni. Jól esik persze egy kicsit máshogy cselekedni, mint amit elvárnak, de mindez még nem enyhít a bűntudatomon, sem pedig azon a tényen, hogy megcsaltam a vőlegényem. Azt a férfit, aki már évek óta a támaszom. Nem ezt érdemelte volna... Mindezek a kusza gondolatok váltják ki belőlem a könnyeket is, de ez egyáltalán nem Ricc ellen szól... csak olyan nehéz szembe néznem a tettemmel. Mert most maximálisan én vagyok a hibás. Csakis a bennem levő pezsgő az, ami a mentségemre szólhat. - Nem azért sírok. Csak... én nem tudom, hogy hogyan kell kezelni egy ilyen helyzetet. - vallom be szégyenkezve, majd hírtelen kapok a fejemhez. Nem védekeztünk... - Ricc mi... vagyis én nem használok fogamzásgátlót. - ha figyelembe veszem a betegségemet, akkor elég kevés a lehetőség arra, hogy épp a szeretőmtől essek teherbe, de nem lehetetlen. Már komolyan csak az hiányozna. Meg a hatalmas kérdés, hogy mi lesz most ezután. Mert az azt hiszem, hogy nyílvánvaló, hogy a történtek után nem tudok olyan könnyen lemondani erről az egészről. Ricc mellett sokkal jobban önmagam tudok lenni. Most érzem talán először azt, hogy az ujjamon lévő gyűrű mennyire nehéz, bilincsként köt hozzá egy másik emberhez.
- De hisz ezt te is tudtad... - emelem fel a kezemet, amelyiken a gyűrű van, de csak egy röpke pillanatig, után azonnal a hátam mögé rejtem, mintha nem szeretném, hogy bárki is lássa. Pedig nincs olyan ember, aki ne tudná, hogy épp az esküvőmre készülök. Ki lesek a fa mögül, hogy meggyőződjek arról, hogy tiszta a terep, de Ricc keze, amint elzárja a menekülési utat, újból kiegyenesedek és zavartan rázom meg a fejem. Hogy lehet az, hogy mindkét férfit azt szeretném, ha az élete része legyen? Egyáltalán ez lehetséges?
- Hogy tehetném ezt meg? Lisan sosem bocsájt meg nekem... - ismét könnybe lábad a szemem, de közben egy pillanatra sem tudom le venni a tekintetem az övéről. Egyáltalán nem akarom Őt megbántani, de a vőlegényemet sem. Sosem voltam még ennyire nehéz helyzetben. Jobb kezem óvatosan emelem fel és teszem az arcára, majd lágyan csókolom meg újra. - Beszélek vele majd valahogy... de időre van szükségem. - bár olyan határozottnak tűnhetek, de közben egyáltalán nem vagyok az. Hogy lehet egy ilyen hosszú kapcsolatból ilyen egyszerűen csak kilépni? Ezt akarom egyáltalán? Szeretem Lisant...  Na és ha nem fog működni semmi köztünk, én meg feleslegesen rúgok fel mindent magam körül?
- Egyébként meg rád vár odabent a barátnőd... - fűzöm azért hozzá, mert bár fogalmam sincs, hogy mi ez ami köztünk van, de mindenképp csak jobban zavar az, ha másokkal látom. - El mehetnénk innen valahová, ahol nem kell bújkálnunk... - mert minden perc rizikós, amit itt töltünk el. Meg a továbbiakban is az lesz. Addig mindenképp amig össze szedem minden bátorságomat, hogy beszéljek Lisannal... már ha képes leszek arra egyáltalán.