Egy valamire nem tudok soha igazán felkészülni, mégpeddig arra, hogy azok a kismamák, akik hosszú órákon át vajúdnak, hogy aztán életet adhassanak kínlódások árán a kisbabájuknak, nem mindig mosollyal az arcukon nyugszanak meg. Épp egy váratlan esetre lettünk behívatva az egyik doktornővel a szülőszobába, aki már bőven készül a nyugdíjas éveire - én viszont rengeteget sikerült tanulnom tőle -, mert komplikációk merültek fel a szülés alatt, és amig a nőgyógyászok és bábák az anya életével küzdöttek, addig mi vártuk a kisbaba érkezését, felkészülve minden szükséges vizsgálatra. A baba azonban nem sírt fel, ellenben az anyával, aki olyan pokoli sikoltozásba kezdett azon nyomban, hogy kiderült, hogy a gyereke holtan született meg, hogy szinte az egész szoba beleremegett abba. Azt hiszem, hogy még soha nem érintett meg semmi ennyire, mint az a pár perc, amit odabent töltöttem. Mert amint mindenki az anyához sietett és nyugtatgatta, külöböző injekciókat nyomva belé, én csak görcsösen szoríttam az ajtó kilincsét, és végül, mint aki nem kap odabent elég levegőt sietek ki onnan, tovább nem is bírva vissza folytani a könnyeimet. Egyszerre sajnálom az anyát, aki sosem ölelheti a gyerekét, és a babát, akinek valamiért az volt a sorsa, hogy soha ne találkozzon a külvilággal. Néha nem értem, hogy miért van az, hogy a rossz embereknek kijár a kilenc élet, miközben annyi ártatlan gyerek hal meg szempillanat alatt, holott nekik még semmi bűnük nincs. Miközben végig haladok a folyósokon minden egyes részlegen benézve az orvosi szobákba, hogy épp melyiket találom üresen - mert egyedüllétre van szükségem -, eszembe jut a saját valóságom is, ami nagyban hasonlít az épp szenvedő anyáéhoz, akinek 40 éves korára adatott volna meg végre az a csoda, hogy megtapasztalja milyen érzés szülővé válni, és az álma ezáltal pillanatok alatt szerte is foszlott. Talán már soha többé nem lesz lehetősége arra, hogy ilyent érezzen. Épp úgy, ahogyan én sem biztos, hogy képes leszek a teherbe esésre, ha pedig mégis, akkor fenn áll a vetélés kockázata, amit az előbb látottak után sosem szeretnék tapasztalni. Egyedüli gyengeségem a gyerekek felé érzett felhőtlen szeretetem, és úgy tűnik, hogy a sors épp attól fosztana meg. Vajon, ha Lisan ezt tudná, akkor is feleségül akarna venni?
Végül sikerül rátalálnom az egyedüli üres helyiségre, és hálát adok az égnek, hogy lejárt a műszakom mára, mert képtelen lennék tovább bármire is koncentrálni. Ahogyan haza menni sem tudok addig, amíg nem sikerül megfelelően rendbe szednem magam. A legfélreesőbb és kevésbé feltűnő helyet kiválasztva ülök le az egyik fotelbe és előre dőlve könyökem a térdemre támaszta, temetem arcomat a tenyerembe és kihasználva, hogy egyedül vagyok adok ki mindent magamból, ami jelenleg bennem van. Nem is tudom mennyi idő telhetett így el, csak akkor kapom fel a fejem, amikor egy már jól ismert hang megszólít. Szégyenkezve, hogy így kell újra találkoznunk Roccardoval, húzom ki magam és törülöm meg a szemeimet, mert bár általában nem szokott érdekelni, hogy ki milyennek lát, vagy mit gondol rólam, de most zavar, hogy nem úgy találkozunk, mint legutóbb. Akármilyen furán is hangzik, de jól éreztem magam vele.
- Én csak... sajnálom, azt hittem, hogy egyedül leszek. - szólalok meg végül, igyekezve arra, hogy kerüljem a tekintetét, és bár ki akarok bújni a válasz alól, mert ha valamit igazán utálok akkor az az, hogy sajnáltassam magam, vagy panaszkodjak bárkinek is bármiről, hiszen a tökéletes életemben minden rendben kéne, hogy legyen, de mégis olyan jó lenne valakivel beszélni. - A szemem láttára omlott össze egy édesanya, akinek holtan született a kislánya. - válaszolok végül újra megtörölve a szemem, hogy megakadályozzam a következő kibuggyanó könnycseppek megindulását. - Soha többé nem szeretnék ilyent látni. Sem tapasztalni. Az csak egy gyerek volt... - kezeimet lustán ejtem az ölembe, és közben fogalmam sincs, hogy miért vagyok még mindig itt. Csak elnézést kellett volna kérnem és lelépni. Nem akarom ezzel untatni.  

Mindig is érzékenyen érintettek a gyerekekkel kapcsolatos témák, és amióta tudomásom van a betegségemről, azóta még inkább a szívemen viselem azok a nők sorsát is, akik hozzám hasonlóan talán sosem tapasztalhatják meg az anyává válás örömeit. Ha a húgom itt lenne és látna, akkor minden bizonnyal az Ő sajátos szarkasztikus stílusával megjegyezené, hogy mennyire egy elcseszett gondolatmenetem van, hiszen ahelyett, hogy örülnék annak, amim megvan - mindenem -, olyan ember nyomorán siránkozok, akit nem is ismerek és akit valószínűleg a büdös életben többet látni sem fogok, amint kikerül a kórházból. Részben igaza is lenne, azonban még az Ő kedvéért sem tudom megváltoztatni a jellemem, bár néha igazán örülnék, ha sikerülne legalább fele annyira lazán vennem egyes helyzeteket, mint amennyire azt Ő is teszi. Akkor nem kéne minden egyes nap azon kattognia az agyamnak, hogy tulajdonképpen, ha meg van mindenem, akkor mégis miért érzem azt folyamatosan, hogy valamim mégis csak hiányzik? Kicsit néha olyan, mintha egy olyan életet élnék, amilyent a környezetem vár el tőlem, már egészen gyerekkorom óta. Deborah a gondoskodó testvér, a makulátlan gyerek, jó barát, akire mindig számítani lehet, és a tökéletes feleség jelölt egy szintén tökéletes férfi számára. Hiszen amióta csak ismerjük egymást Lisannal, mindenki azt állítja, hogy össze illünk. Mi pedig szépen lassan, a gyönyörű szavakhoz alkalmazkodva, annyira hozzá szoktunk ahhoz, hogy együtt valami csodát alkotunk, hogy elképzelni sem tudnánk azt, hogy valaha is külön válljunk. Így azzal az elkeseredett anyával,  - aki nem oylan régen szült meg egy halott babát - együtt, minden más is eszembe jut, így mire Riccardo is felbukkan a semmiből, még azt sem tudom eldönteni pontosan, hogy mi is a legnagyobb bajom. Annak ellenére, hogy egyedüllétre lenne szükségem, mégis örülök annak, hogy végül nem hagy magamra, bár az okát megmagyarázni aligha tudnám. Talán csak jól esik beszélni valakivel, vagy csak egyszerűen élvezem a társaságát, bár az utóbbit talán nem szívesen vallanám be még magamnak sem, hiszen az egyedüli férfi akivel jól érezhetem magam, az a vőlegényem, akivel mostanában mintha csak még inkább távolodnánk el. Mintha Ő is csak a közelgő esküvőnk miatt félne, és az miatt akarna távolságot tartani. Legalábbis sokkal könnyebb ezzel megmagyarázni a távolságot, ami közénk állt.
Mozdulatlanná dermedek, amint a Ric megérint és igyekszem nem adni az egésznek túl nagy jelentőséget és arra sem gondolni, hogy miféle pletykák is terjengnek róla. Azt beszélik, hogy egy igazi nőcsábász, és bár én nem szoktam felülni semmifél szóbeszédre, nem is foglalkoztat legtöbbször az, hogy ki és miképpen él, de azt hiszem, hogy rosszul érintene, ha a kedvessége mögött csak annyi lenne, hogy épp engem is fel akar szedni. Én nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve, főleg nem olyan, aki hűtlen lenne a párjához. Mert nem lehetek ilyen, igaz? Az ölelésétől mégsem hátrálok ki, sőt akaratom ellenére is jó érzés fog el, miközben arcomat a nyakába fúrom.
- Akkor is igazságtalannak tartom, hogy ilyesmi történhet. Csak úgy, mert valaki így rendelte el. Az a nő túl van a negyvenen, ez lett volna az első gyereke... és talán az utolsó is. - sóhajtok egy mélyet, bár azt kár lenne tagadnom, hogy mennyire megnyugtat a Riccardo jelenléte. Ő jó barát, és ha majd egyszer lesz barátnője - mert most úgy tudom nincs -, akkor azt hiszem, hogy az a nő szerencsésnek mondhatja majd magát. Nem mintha én magam is nem lennék az amiatt, hogy ott van nekem Lisandro. - Bárcsak elég jó lennék ahhoz is, hogy életre keltsem azt a kisbabát. - tudom, hogy mi halandók kevesek vagyunk ahhoz, hogy az égiek akaratai szembe menjünk, pedig én néha olyan szívesen megtenném. Elhúzódva Riccardotól, mégis megpróbálok egy mosolyt varázsolni magamra, mert nem biztos, hogy épp előtte akarom megmutatni, hogy valójában nem is vagyok olyan erős, mint amilyennek mutatni szoktam magam. Kérdésére így csak bólintok, hogy aztán a kisírt szemeimet megtörölhessem ismét, megfogadva saját magamnak, hogy nem rontom el az Ő kedvét is. Éppen elég, ha nekem pocsék napom van, nem kell, hogy magammal rántsam Őt is a szomorúságba.
- Köszönöm, hogy próbálsz megvígasztalni. Ez tényleg jól esik. De ha csak azért akarsz velem kávézni, hogy hagyjam abba a sírást, akkor... szóval jól vagyok. - magyarázom zavartan, de nem azért, mert nem szeretnék vele tovább maradni, csak azt nem akarom, hogy csakis a sajnálkozás miatt akarja a társaságomat. - Bár most pont ráérek. - teszem azért még hozzá, hogy tudatosuljon benne, hogy még mindig nem szeretném, ha magamra hagyna, csak azt hiszem, hogy szeretem kérleltetni magam. Mégis felpattanok a helyemről, amint találkozik a tekintetem egy fiatal, csinos lánnyal, aki ebben a pillanatba toppan erre a kis eldugott helyre, ahol éppen a magány miatt akartam meghúzni magam. Próbálom figyelmen kívül hagyni a furcsa tekintetét, amilyennel minket méreget, de azért egy kicsit megszégyellem magam, hisz a kórházban mindenki tudja, hogy vőlegényem van. Egyáltalán nem szeretnék a pletyka tárgya én magam lenni. Mégis, miközben szótlanul halad el mellettünk és végig húzza mutató ujját a Ric vállán, a szemöldököm rögtön a magasba emelkedik és megköszörülöm még a torkomat is. Nem mintha rám tartozna, hogy miért csinálja ezt a lány, de valamiért az az érzésem van, hogy ismerik egymást. Talán közelről is. És ez engem nem is kéne, hogy érdekeljen egyébként.   

A gyerekek iránti szeretetem akkor alakult ki bennem igazán, amikor megszületett a húgom, szinte már az első pillanattól fogva, ahogy a kezembe adták, olyan volt, mintha tudtam volna, hogy ez az az út, amit nekem találtak ki. Azt hiszem, hogy akkor is döntöttem el igazán, hogy nem csak az orvosi pályát szeretném útiránynak, de mindenképp a gyerekekkel is szeretnék foglalkozni, és onnantól kezdve szinte megállíthatatlan lettem. Ez mellé pedig még hozzá társult az is, hogy mennyi büszkeség csillan a családom szemében, amikor azt látták, hogy kíváló tanulóként törtetek előre, egy idő után már szinte elvárás volt felém, hogy megmaradjak ezen a mindenki számára kedvező úton. Egyedül csak azzal nem számoltam, hogy az orvossá válás együtt jár kellemetlenségekkel is, olyanokkal, amilyent az imént láttam, és szinte a retinámba égődött a szenvedő édesanya arca, ahogyan megtudta, hogy a kisbabája, akit hónapokon keresztül a méhében hordott, nincs életben. Ezért, és az egyébként is bennem lévő feszültségek miatt szerettem volna félre vonulni kicsit mindenkitől, hogy kiadjam magamból mindazt, ami belülről szinte felemészt. A közelgő esküvőm, a zavaros gondolataim, a betegségem, és a sehová sem tarozásom egyszerre túl soknak bizonyul, mégis annak ellenére, hogy magányra vágyok, örülök a Ric társaságának. Sokkal jobban is, mint azt szabadna, de ezt persze igyekszem el is hessegetni magamtól, mert a vőlegényem lehet az egyedüli férfi, aki mellett igazán jól szabad éreznem magam.
- Tudom, csak... nagyon megsajnáltam azt a nőt. Soha nem láttam még senkit ennyire maga alatt lenni. - sóhajtom, miközben kibontakozok az öleléséből és megtörlöm a könnyes szemeimet. Tisztában vagyok azzal, hogy nem cipelhetem a vállamon a világ összes terhét, de azért olyan rossz tehetetlennek lenni, miközben más a tekintetével szinte a segítségemet várja. De nem lehet vissza hozni egy halott gyereket, ha lenne ilyen képességem, akkor soha, egyetlen anya sem szenvedne el ekkora fájdalmat. A kávé meghívásnak örülök, talán még jobban is, mint az helyes lenne, de azt megpróbálom azzal kimagyarázni, hogy jól esik társaságban lenni. Most meg éppen Ő volt az, akivel a véletlen össze hozott. Nincs ebben semmi rossz. Azt hiszem.
- Nem. Nem akarok többet sírni, már fájnak miatta a szemeim. Kávézzunk. - mosolygok rá még mindig nem túl őszintén, de azt viszont komolyan gondoltam, hogy abba akarom hagyni a búslakodást, mert a könnyeim nem túl sokat oldanak meg. Sem a nő helyzetén nem segítenek, sem pedig az enyémen. Riccardo viszont, ha már ilyen rendes hozzám, akkor az a minimum, hogy össze szedem magam. - Csak kevés cukorral. - válaszolok a kérdésére, és szinte azonnal felállok ülő helyzetemből, amint társaságunk akad. Úgy érzem magam, mintha valami csínytevésen kaptak volna épp rajta, bár az én meglepettségem is pont olyan nagy, mint a másik lányé, ahogy azt látom, hogy megérinti Ricet. A tekintetéből szinte látszik, hogy szikrákat küld felém, és én igazán nem akarom ugyanezt tenni, de valahogy saját magamon is azt érzem, hogy nem barátságosan méregetem, ennek a miértjét azonban egyenlőre még nem tudnám megmagyarázni, még saját magamnak sem. Ahogyan azt sem, hogy miért küldök meg egy gúnyos mosolyt a csinos lányka felé, amikor Ric az én társaságom mellet dönt inkább.
- Menjünk. Amúgy sem szeretem ezt a kávét. - és már meg is indulok kifelé szapora léptekkel, mintha attól tartanék, hogy Ric meggondolja magát és inkább mégis itt maradna a khm... ki tudja miért. Még a vak is észre vehette volna, hogy több van köztük puszta ismeretségnél. Ez csak azért háborít fel egy kicsit, mert sosem díjjaztam az ilyen titkos románcokat, főleg azt nem, ha két ember nem vállalják fel egymást. Hisz semmi rossz nincs abban, ha jól érzik magukat együtt. De minek kell titkolni?
- Semmi komoly? - értetlenkedek és valamiért még meg is könnyebbülök a magyarázatától, de mégis rosszul esik. Mármint nem az, hogy volt bármiféle kapcsolat is köztük, hanem az, hogy rá döbbenek, hogy Ric egyértelműen a kalandok híve. Mintha ez számítana az én életemben bármit is. - Mármint úgy értem, hogy nem kell nekem magyarázkodnod. A ti dolgotok. - bizonygatom, de nem nézek rá csak a földet bámulva haladok előre a folyóson és próbálok elfojtani  mindent, amire gondolok, de leginkább azokat, amikre nem lenne szabad.
- Nem... igazából semmi rossz nincs abban, ha jól érzed magad. Vagyis, hogy... szóval nekem nem úgy tűnt, mintha a nő részéről is csak egy kis "affér" lett volna. - megállok az egyik autómata előtt, és végre sikerül egy újabb mosolyt is magamra varázsolnom, amivel újfent azt sugallom neki, hogy semmi probléma, pedig nagyon is van. Csak a jó ég tudja, hogy még hány ilyen különleges kapcsolata lehet. Az Ő élete, tényleg nem az én dolgom, de akkor is. Remélem nem azért ilyen kedves velem is, mert azt gondolja, hogy majd én is bele esek a csapdájába. Neem... tudja, hogy nemsokára férjhez megyek. Csak azzal nincs tisztában, hogy mennyire szeretnék abból kihátrálni. Mostanában egyre több olyan bűnös gondolatom van, amelyek azt sugallják, hogy nem vagyok biztos abban, hogy a jövőmet úgy tervezem, ahogyan elképzeltem.
- Biztosan még nagyon sok ilyen van az életedben. Persze még mindig nincs hozzá közöm, de érdekelne, hogy ez miért jó neked? Úgy értem, hogy nem lenne jobb megmaradni egyetlen egy mellett? Még nem érezted soha egyik ilyen viszonyod után sem azt, hogy megpróbálj komolyabb szándékkal közeledni felé? - az iménti jelenet bebizonyította azt, hogy a pletykák nem csak amolyan szóbeszédek, engem pedig most már zavar. Az itt dolgozó nő társaim miatt természetesen - mi másért? Ki tudja, hányuknak törte már össze a szívét...  

Az egyébként is rossz hangulatomra rá tesz az is, ahogyan a csinos lány illegetve magát hírtelen bukkan fel és érinti meg Riccardot. Igyekszem azon lenni, hogy a legkevesebb figyelmet se szenteljek a különös jelenetre, de nem túl egyszerű, mert hiába semmi rosszat nem tettünk, ami miatt szégyenkeznem kéne, mégis úgy érzem a rosszalló tekintetéből, mintha Őt is legalább annyira zavarná az én jelenlétem, mint engem az övé. Kész lennék távozni - bár kicsit nem jó szívvel -, hogy véletlenül se én legyek az, aki bele rondít valamibe, azonban úgy tűnik, hogy Ric továbbra is az én társaságomat akarja. Ebből arra merek következtetni, hogy semmi olyan nincs köztük, aminek túl nagy jelentősége lenne, így továbbra sincs ellenemre a kávé meghívása, bár az egyértelmű, hogy nem kívánok a harmadik fél közelében maradni. Már csak azért sem, mert zavart, ahogyan méregetett. Meg talán egy picit az is, ahogyan Riccel viselkedett. Nem, mintha rám tartozna, tényleg semmi közöm az egészhez, de mégis azt érzem, hogy bosszant. Ki lépve a teremből is azon kattog az agyam, hogy vajon még hány ilyen összetört szívű nővérke lehet a kórház falain belül, akikkel Riccardo előszeretettel játszadozik. Bár ha rajtam múlna nem is feszegetném ezt a témát, de mivel saját magától is magyarázkodni kezd, így miért ne mehetnék bele ebbe mélyebben én is? Barátok vagyunk, már ha létezhet ilyen egyáltalán. Maradjunk a munkahelyi kapcsolatnál. Vagy a jó ég sem tudja. A lényeg, hogy legutóbb is jól éreztem magam a társaságában. Sokkal jobban is, mint kellett volna. Szinte zavarba jövök attól, ahogyan kiejti, hogy csakis a testiség az, ami köztük volt. Ez nekem azért furcsa, mert soha eszembe sem jutott, hogy bárkinek is csak egy eszköz legyek, amit időnként elővesznek. Lehet, hogy maradi vagyok ezzel a gondolkodással... vagy csak túl régóta vagyok kapcsolatban ahhoz, hogy ilyesmikkel foglalkozzak. Lisan már 10 éve az életem része, és már csak egy hajszál választ el attól, hogy hivatalossá is tegyük a szerelmünket. Ettől valahogy egyre jobban pánikolok.
- Ha attól félsz, hogy elmondom bárkinek is... lakat a számon. - és még egy láthatatlan cipzárt el is húzok az ajkaim előtt, hogy ezzel is biztosítsam, hogy tőlem ugyan nem fogja megtudni senki. - Viszont nekem féltékenynek tűnt... mármint ahogyan rám nézett. Szóval nem vagyok abban biztos, hogy Ő sem jártatja el a száját. Mindegy, hogy miről szól a kapcsolatotok, szerintem Ő többet lát bele. - magyarázom még mindig egy enyhe zavart érezve, pedig ez a téma tényleg valami olyasmi, amivel nem kéne foglalkoznom. Mégis bosszant. Miért kell olyannak lennie, aki a nők érzéseivel játszik? Persze ez még mindig mindegy nekem, hisz én hál' istennek boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek, viszont akkor sem örülök annak, hogy ilyesmiket csinál. Nem, mintha lenne jogom ítélkezni, vagy számonkérni, hisz mindenki úgy él, ahogyan akar, és azt a terhet cipeli, amit magára vesz.
- Valami mégis kellett, hogy történjen, ha így viselkedik. Lehet, hogy neked könnyű arra fogni, hogy ez csak egy játék, de... a nők nagyon érzékenyek tudnak lenni, Ricc. Úgy értem, hogy... nekünk mindig szükségünk van arra, hogy fontosnak érezzük magunkat és ne valakinek, akit csak eszközként használnak. - bár nekem sosem volt olyan problémám, a vőlegényem mindig is kitartott mellettem, ahogyan én is mellette, a tökéletesség vagyunk együttesen, de attól még nőből vagyok, és néha igenis többre is van szükségem, mint amit kapok. Az idő hiánya miatt is gyakran érzem magam elhanyagoltnak, viszont ha végre egy hosszú és fárasztó nap után újra együtt vagyunk, akkor még mindig azt érzem, hogy boldoggá tesz. Még akkor is, ha a gondolataimban gyakran felmerül az, hogy valami másra is szükségem van, mert elveszítettem közben önmagam. Ric például időnként eszembe jut azóta az este óta, de ezt mindig csak azzal könyvelem el, hogy nagyon jól éreztem magam azon az estén vele, és csak maga az emlékek azok, amelyekre gondolok. Mert nem lehet ez másképp. - Szerintem beszélned kéne vele erről és lezárni, amig nem lesz késő. - adom az újabb tanácsot, és tényleg bízok abban, hogy be fogja fejezni ezt az akármilyen kapcsolatot, ami köztük van. Csak egy baráti jó tanács akar ez lenni, de mégis, ha a szívem legmélyébe nézek, akkor tényleg azt akarom, hogy többet ne legyen köze ahhoz a másik nőhöz. Egészen biztos, hogy megártott a mai nap, mert már megint hülyeségekre gondolok, amikhez semmi közöm nincs is, és nem is szabadna foglalkoztasson.
- Nem mondanám, hogy az vagy... de attól még nem szép, amit csinálsz. Tényleg ne viselkedj seggfejként. - most először pillantok rá, mióta elhagytuk a pihenőszobát, és még egy vékonyra sikeredett mosolyt is produkálok felé, majd nézem, ahogyan az autómatával szórakozik. Aztán az jut eszembe, hogy mennyivel könnyebb lenne a társaságában lennem, ha tudnám, hogy van barátnője. Vagyis van az elmémnek egy olyan elrejtett zúga, ahol mindenféle ostoba gondolatokat őrzök, figyelve arra, hogy azok véletlenül se szabadulhassanak ki onnan. És épp egy ilyen gondolatom közé tartozik az is, hogy mennyire vonzónak találom egyébként. Észrevétlenül még a fejemet is megrázom, és ismét nyugtatom magam azzal, hogy hűséget fogadtam, nem vakságot. Nem tehetek róla, de a múltkori esténk után, akaratom ellenére is beindított valamit a fantáziám, ami ne helyes, de mégsem tudok parancsolni neki.
- Ez butaság... ha egyszer megszeretsz valaki, akkor arra mindig lesz időd. - bölcselkedek ismét, bár ezt valóban így gondolom. Aztán eltöprengek azon, hogy nekünk Lisannal akkor miért van mostanában olyan kevés időnk egymásra? Néha az az érzésem, mintha szándékosan kerülnénk egymást, máskor pedig az, hogy csak véletlenül jön ki úgy a lépés, hogy ne legyen alkalmunk túl sokat találkozni. Persze mindketten a karrierépítést szeretnénk először nyélbe ütni, még rengeteg időnk lesz egymásra. Mindig mindenre sikerül valami magyarázatot kitalálnom. A kávé után nyúlok, de a kezem megáll a levegőben, ahogy Ricc ismét megszólal, majd vissza is húzom azt, mintha el akarnám rejteni az ujjamon csillogó ékszert. Helyette pedig inkább a másik kezemmel veszem el tőle a felém nyújtott poharat.
- Köszönöm. - a kávéra értem ezt, de Ő arra is érthette, hogy a gyűrűmre tett megjegyzése az, amiért hálás vagyok. Hát nem. De azért ismét magamra erőltetem a már jól megszokott mosolyomat, mert eszembe jut, hogy azok az emberek, akik házasodni készülnek, boldogok kell, hogy legyenek. Valamilyen szinten persze én is az vagyok. - Nemsokára. Már nagyban folyik a szervezkedés. - a húgom nemsokára befejezi a ruhámat, amit Ő maga akart megtervezni, persze az én elképzeléseim szerint, az anyám össze írta a vendéglistát, le vannak foglalva a helyszínek, és bár én nem csinálnék belőle ekkora felhajtást, de egy ilyen tökéletes párnak, tökéletes esküvő is kell. Szóval már csak a meghívók kihordása maradt hátra és a napok, amelyek egyre közelebb visznek az új életem felé.
- Le megyünk az udvarra? Szükségem van egy kis levegőre. - mert azt érzem, hogy megfulladok az össze-vissza gondolataimtól és a rám nehezedett nyomás alatt. Miért érzem magam ennyire bizonytalannak? Na és miért érzem ilyen ostobán magam a Ricc társaságában? Mintha valami kamasz kislány lennék, aki először kávézik a számár kiszemelt sráccal. Szedd össze magad, Deby!

Bólintok, és igazából nem is értem, hogy mit köszön meg abban, hogy biztosítom arról, hogy taratni fogom a számat. Ez számomra olyan természetes, hisz mindig utáltam másokról beszélni, sőt, igazából soha nem is foglalkoztatott annyira senki élete, hogy azon csámcsogjak napokig. A pletykálkodás azokhoz a női dolgokhoz tartozik, amiből szeretem kivonni magam, már csak azért is, mert én magam sem szeretem, ha valaki rólam beszél. Nagyon bízok abban is, hogy a Riccardo kis barátnője, vagy mit tudom kije sem fog féltékenységből semmi hülyeséget kitalálni és összeesküvés elméletek gyártani csak azért, mert épp kettesben fogott meg minket. Nem lenne jó, ha a Lisan fülébe jutna a történet kicsavart verziója.
Érzem ahogyan a vér felfut az arcomba, és a fehér bőröm pirossá változik miatta, ahogyan megfeledkezve magáról kezd el dícsérni, és most kéne azt mondanom, hogy ne essen túlzásokba, de mégis képtelen vagyok megszólalni. Mert nagyon is jól esik, hogy túlzásba esett. Nem azért... de minden nő szereti azt hallani, ha valaki szépnek találja, de ez a Riccardo szájából mégis valahogy másképp cseng. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy kezdek megőrülni a túlzott stresz miatt, amit a közelgő esküvőm vált ki belőlem.
- Köszönöm. - nyögöm ki végül még mindig zavartan és próbálok nem arra következtetni, hogy bókolni akar úgy, ahogyan azoknak a lányoknak is szokott, akiket elcsábít, hogy csakis a vágyai kielégítésére használja majd őket. Én egyáltalán nem vagyok vevő az ilyesmire, nekem szükségem van mindig egy társra. Lisandro a tökélet erre a szerepre. Ezt mindenki így látja. - Nem csak a nők között. Te még sosem érezted, hogy féltékeny vagy? - tényleg érdekel, hogy valóban ennyire kőből van-e a szíve - már ami a kapcsolatokat illeti -, vagy volt már olyan az életében, aki miatt úgy érezte, hogy érdemes létezni. Esetleg csalódott valakiben, aki miatt elzárja a szívének azon részét, ami képes érzelmekre. Mindenki az élete során megtapasztalja azt a szerelemnek nevezhető akármit. Nekem is a vőlegényem az első, akinél ilyent éreztem. És az utolsónak is kell lennie, mert nemsokára össze házasodunk.
- Én hiszek neked... azért annyira nem tartalak rémes alaknak, hogy azt gondoljam, hogy játszol mások érzéseivel. - mert ugye nem olyan? Nem mintha ez bármit is számítana. De mindig is szerettem az emberekben a jót sokkal hamarabb észre venni, hisz hibája mindenkinek van, ezért vagyunk emberek. De kicsit rosszul esne mégis, ha kiderülne, hogy Ricc szándékosan töri össze a női szíveket. Mert nagyon sok olyan férfi van, aki abban leli örömét, ha naív lányokat aláz meg a viselkedésével. Ilyen téren nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert Lisan mindenféle szempontból pont az a társ, akire minden nőnek szüksége van. Megértő, gondoskodó, és bár nem mindig értünk egyet mindenben, de meg tudunk oldani mindig mindent. Ráadásul nagyon jó ember, aki sosem lenne képes arra, hogy akár csak szavakkal is megbántson. Akkor mégis miért érzem azt állandóan, hogy valami hiányzik az életemből?
- Nem tudom... biztosan vannak. De attól még nők, és nem szép kihasználni azt, hogy valaki épp magányosnak érzi magát abban a pillanatban. Szerintem az ilyen nők csak pillanatnyilag érzik azt, hogy csakis kalandra vágynak, de általában ez mögött a szeretet hiánya rejtőzik... - legalábbis én így gondolom, na meg úgy érzem, hogy ki kell állnom a női méltóság mellett, mert egyre több nő van elnyomva a gyengeségünk miatt. Pedig a férfiak fele annyi mindent sem bírnak ki, mint mi... - Épp ez az... valami játszódik a háttérben ami miatt nem akarnak kötőttséget, de ezt szerintem csak makacsságból gondolják így. Vagy azért, mert egy adott férfi, már az elején kijenelti, hogy semmi többet nem akar. Mi nők mint mondtam érzékenyebbek vagyunk, és egy kis figyelemért cserébe sok mindenre képesek vagyunk... - nem áll szándékomban megbántani, főleg nincs kedvem annak a nőnek a pártját fogni, de valahogy muszáj volt ki fejtenem a véleményem, még akkor is, ha még mindig úgy gondolom, hogy semmi közöm az életéhez. Nyílván azzal és azt csinál, amit akar... még ha ez nem is tetszik nekem jelen állás szerint. Olyan jó lenne, ha sikerülne megmagyaráznom a fejemben lévő miérteket, de egynelőre semmiféle válaszokat nem tudok adni magamnak. Abban mégis egyre biztosabb vagyok, hogy zavar, ha a szeretőiről beszél.
- Csak vele nem lesz az, vagy másokkal sem? - ezt, amint ki mondom meg is bánom, de már nincs mit tennem. Hogy jövök én ahhoz, hogy megszabjam neki, hogy kivel és milyen kapcsolatot ápoljon? Még csak közünk sincs egymáshoz ennél több. Csak jól érzem magam vele és ennyi. És azt is csak úgy, mintha barátok lennénk. Egyáltalán akarok a barátja lenni? Na és Ő az enyém? Neem... egyértelműen elég a munkatársi kapcsolat, mert a barátok csinálnak közös programokat. mi nem tehetünk ilyent, mert férfiból van, és bár Lisan nem az a féltékenykedő és uralkodó tipus, de én sem örülnék, ha lány barátokkal töltené a napját.
- Biztos, hogy igazam van. És szerintem, előbb vagy utóbb Te is emberedre találsz. Mármint jönni fog majd valaki, akit nem fogsz tudni kiverni a fejedből és nem elégszel meg annyival, hogy csak egy kaland legyen. - bólintok mosolyogva, mint, aki valóban őszintén is gondolja a szavait, de az igazság az, hogy nem vagyok abban biztos, hogy mire ez megtörténik még mindig az élete része akarnék lenni. Mármint remélem, hogy megvárja, hogy előbb férjhez menjek, mert feleségként talán helyre pattan az agyamban elpattant szálacska, ami miatt hülyeségekre gondolok. Mint például az, hogy el akarom rejteni a gyűrümet, amit észre vett az ujjamon, pedig még csak nem is most került az oda. Most először érzem azt, hogy bilincsként tart fogva, pedig milyen boldog voltam, amikor oda került. Illetve most is az vagyok. Csak kicsit másképp. Ez olyan bizonytalan boldogság.
- Igen. Elég sok mindennel jár, de szerencsére kapunk elég támogatást és segítséget. Mert tökéletesnek kell lennie. - bólintok helyeslően. Nem is lehet az másképp. Két ennyire össze illő ember, minimum egy nagy lagzit érdemel. Mindenki ezt is várja el tőlünk. Meg hát az ember élete során egyszer megy férjhez - ha szerencsés -, szóval mindenképp az a normális, ha hibátlan lesz majd minden. Épp annyira, mint az elmúlt éveink is voltak amiket együtt töltöttünk. Amolyan túl szép, hogy igaz legyen kapcsolatunk van. De ez létezik.
- Jól vagyok, csak... kezd nyomasztó lenni itt minden. - nyugattom meg, majd meg is indulok vele együtt a lift irányába, amire nagy szerencsénkre nem kell még percek hosszát várnink. Igyekszem nem túl közel megállni hozzá, mutató ujjammal a kezemben lévő poharat kopogtatom, és próbálom kitalálni, hogy miért érzem úgy, hogy csábít a gondolat, hogy kettesben vagyunk. Mármint úgy kettesben, hogy senki még csak körülöttünk sem jön megy. Csak egy apró pillanatra pillantok fel rá, majd hamar el is kapom a tekintetem róla, mert az ahogyan néz csak még jobban beindítja az agyamnak azon részét, amelyet rejtve próbálok tartani. Nyugi Deby... mindjárt leérünk.
- Öhm.. - a kérdései ismét váratlanul érnek, egyre inkább érzem a zavaromat, de végül ismét rá nézek, megpróbálva elrejteni minden ostoba gondolatomat magamról. - Már 10 éve. Az Egyetemen ismertük meg egymást, amolyan szerelem volt első látásra dolog történt velünk. Szóval igen... elég komoly, ami köztünk van. - vagy legalábbis ezt hiszem. Ezt csak gondolatban teszem hozzá, és szabad ezemmel meglegyezem magam, mert érzem, hogy kezdek elmelegedni. Aztán a lift hírtelen áll meg, és egyszerre lesz még zsúfoltabb a hely. Hogy mindenki elférjen húzódok be a sarokig és dőlök neki a lift falának, csak épp azzal nem számoltam, hogy Riccnek is hasonlóan kell tennie. Olyan közel kerülünk egymáshoz, ami szint már bűn. Szaporábban kezdem kapkodni a levegőt és próbálom kizárni a fejemből a közelségét, magamban számolok, hogy a lehető legahamarabb megérkezzünk és kiszálljon mindenki, és mi újra meg tudjuk úgy tartani a távolságot, de mintha az idő megállt volna. Megsúrolom a nyakam, közben pedig próbálok mindenfelé figyelni, csak épp Ricc-re ne kelljen rá néznem. Fel pillantok a kijelzőre, amely azt mutatja, hogy hányadikon tartunk épp, és ekkor tudatosul bennem, hogy mi nem lefele megyünk, hanem ismét felfele. Hát igen... a betegek az elsők. Aztán az ajtó ismét nyílik, megköszörülöm a torkom egy kicsit, mert érzem, hogy teljesen ki van száradva, a következő pillanatban pedig újra magunkra maradunk. Most kéne mozdulnom valamerre, de csak bambán állok továbbra is, mintha arra várnék, hogy előbb Ric mozduljon... különben is elállja az útam. Aztán az agyam egy része megint azt szeretné, ha inkább így maradnánk, mert baromira vonz az, hogy bűnbe essek. Csak egy kicsit.
- Meg kéne nyomnod a gombot, hogy... - szólalok meg szinte suttogva, de ezúttal nem fordítom el a tekintetem, csak az övét keresem. - Szóval, hogy leérjünk végre. Én innen nem érem el, és... - fogalmam sincs, hogy miről beszélek, az arcomat érzem még mindig, hogy tűzpiros, és tudom, hogy észnél kéne maradnom, de nagyon tetszik az, ami történik, még ha nem is történik lényegében annál több semmi, hogy nézzük egymást. - Az a... lány valószínűleg most lenne nagyon mérges, mert... szóval most már elférünk. - a szívem egyre hevesebben ver, és bár a szavaimmal arra célzok, hogy arrébb kéne húzódnia, de mégis ennek az ellenkezőjét érzem. Tiszta káosz, ami bennem történik.

A zavaromat továbbra sem tudom leplezni, a legrosszabb pedig az egészben az, hogy még mindig élvezem mindazt, amit mond, pedig valószínűleg ugyenezeket a dumákat be adja minden második nőnek, akiben épp meglát valamit, ami számára vonzó. Épp ezért csak mosolyogni tudok és nem is adni rá túl nagy figyelmet, mert végülis mindegy, hogy mit miért mond, nekem ott van Lisandro, és csaki rá kell koncentrálnom. Mintha az olyan könnyű lenne. Mostanában olyan, mintha valami át mosta volna az agyam, és semmi mást nem akarok, csak kitörni ebből a monoton életből, amibe bele keveredtem. Szükségem van valami újra, valami izgalomra, amitől azt érezhetem egy kicsit, hogy élek. De akkor meg eltűnik az a tökéletes Deborah, akit mindenki annak lát, és aki mindenkinek meg akar felelni. Mert egyszerűen olyannak vagyok beprogramozva, aki nem okoz csalódást senkinek.
- Talán majd leszel... és akkor eszedbe jutnak a szavaim. - mert olyan nincs, hogy egy ember sose tapasztalja az élete során azt a fusztráló érzést. Vagy csak hazudik, mert attól tart, hogy rombolna az imidzsén az, ha kiderülne, hogy voltak már hasonló gyenge érzései, mint a féltékenység. Vagy tényleg még sosem volt szerelmes úgy igazán. Ez pedig csak újabb bizonyíték számomra ahhoz, hogy mindig olyan volt, aki szórakozik a női szívekkel. Amit még mindig nem is értek, hogy engem miért foglalkoztat ennyire. - Amig nekem nem ártasz, addig nincs amiért elítéljelek. - vonom meg a vállamat, bár nem is igazán lenne olyan, amivel nekem ártani tudna. Hisz én sosem tartozhatok azok a női szívek közé, akiket összetör, mert meg van a saját magam élete. Sőt... én igazából olyan vagyok, aki arra sem képes hosszú távon haragudni, akire kéne, szóval tényleg távol áll tőlem az ítélkezést. De attól még a véleményemet kimondom, mert nem tartom fairnek azt, ahogyan a nőkkel bánik. Nem mintha olyan sokat tudnék a magánéletéről,de elég épp annyi, amiket eddig mesélt arról a kellemetlen incidensről, ami nem olyan rég történt a pihenőben. Már el is feledkeztem arról, hogy alig fél órával ezelőtt milyen összetörtnek éreztem magam. Szóval, ha Riccardo valamiben igazán jó, akkor az az, hogy hogyan tudja elterelni a figyelmem. Szinte ledöbbenve hallgatom a történetét egy dotornőről és közben azon gondolkodok, hogy vajon ez igaz-e, vagy csak most találja ki, hogy jobb színben tűntesse fel magát előttem. Mégis egy furcsa mutra jelenik meg a szájam szélén, ami talán úgy tűnhet, mintha a hűtlen nő miatt lenne, aki kikezdett Ric-el, pedig igazából - bár ezt nehéz bevallanom -, valami olyasmit érzek, mint a korábbi nőcske miatt. Nem annyira érdekelnek a szerelmi történetei.  
- Oké... vissza szívom, amit mondtam. De attól az még mindig túlzás, hogy áldozati bárány lennél. Mert gondolom annak a férjezett doktornőnek nem mondtad azt, hogy "bocsi, de neked férjed van". - forgatom meg a szemeimet és még halkan el is nevetem magam, mert igazán aranyos ahogy elő adja magát. Nem tudom... ha férfi lennék és egy sima ilyen haveri beszélgetés lenne ez, akkor lehet, hogy megérteném és tanácsot is tudnék adni, de jelen pillanatban nem igazán tudom, hogy mit lehet az ilyenekre mondani, főleg, mert még soha csak el sem követtem hasonló bűnöket. Nem is jutott eszembe. Nem tudom, hogy ha valaki megcsal valakit, az miért teszi. De gondolom mindenképp a boldogtalanság lehet a legfőbb oka.
- Mondhatna, viszont lehet, hogy abban reménykedik, hogy épp azzal bolondít majd magába, ha szét teszi a lábát. Vagy csak simán telhetetlen. - vigyorgok felé, és úgy érzem, hogy kezdek egyre jobban bele jönni ebbe, bár mindenre vágytam csak arra nem, hogy ilyen jól kibeszéljük a szexuális életét. Persze én sem vagyok jobb, mert azért újra meg újra folytatom, ahelyett, hogy a hallgatás mellett döntenék inkább. - Merion? Így hívják - nem is értem, hogy a mondandójából miért csak a név marad meg bennem. Már el is képzeltem, hogy utána fogok nézni mindenképp, hogy ki az. - Vagyis úgy értem, hogy helyesen teszed. - javítom ki egy helyeslő bólintással, és a szívem mélyén örülök is annak, hogy sikerült rá vennem, hogy hagyja abba ezt a különleges kapcsolatát azzal a másikkal. Persze, ha igazat mond és tényleg szándékában áll beszélni majd vele. Zavartan túrok a hajamba az ostoba kérdésem miatt, ami valahogy úgy jött ki belőlem, hogy meg sem gondoltam igazán. Pedig általában először gondolkodni szoktam és csak azután beszélni. A válasz pedig annak ellenére sem tetszik, hogy még mindig semmi közöm semmihez, amit csinál.
- Hát ez igazából most olyan, hogy ígéred, aztán ki tudja, hogy így lesz-e. De ha sikerült elérnem, hogy kevesebb szív törjön össze, akkor hálás leszek mindenképp. - bizonygatom úgy, mintha értenék ezekhez a dolgokhoz. Az a leganygobb hibám, hogy minden emberről azt gondolom, hogy jók, és főleg mindig a női társaimat gondolom ilyen helyzetben áldozatnak, pedig nekem is van olyan ismerősöm, akik épp úgy viselkednek, mint az a doktornő, akiről Ricc mesélt. Gátlástalanul. Ezt a lelkem mélyén el is ítélem, mert mindig amondója voltam, hogy ha valaki nem boldog egy adott kapcsolatban, akkor inkább lépjen ki, mint saját magát megalázza. De hát mindig könnyebb kívülről pofázni, mint egy történetet annak a főszereplőjeként megélni. - Nem... nem arról van szó... szóval, ha beszélni akarsz erről, én meghallgatlak. De az én világom egy kicsit másabb, nem igazán értek ezekhez a dolgokhoz. - vallom be bocsánatkérő tekintettel, de azért megkönnyebbülve sóhajtok is, mert tényleg nem szeretem hallgatni a nőkkel való kalandjait, mert biztosan van még jó pár abból.
Azt mondják, hogy a férfiak agya később érik, mint a nőké, ezért csak egy szemforgatással adom a tudtára a véleményem, és jobbnak látom nem is bele menni tovább ebbe a témába, mert úgy tűnik a közeljövőben nem áll szándékában lekomolyodni. Azt se tudom eldönteni, hogy ennek örüljek-e vagy sem. Végül  aztán valahol a két érzelem között döntöm el, hogy jobb lenne inkább a levegőre menni, mert kezd elegem lenni a kórház hangulatából. - Nyomasztó. - erősítem meg a korábbi szavaimat, és örülök, hogy nem kérdez rá, hogy miért érzem így, mert nehezen tudnám megmagyarázni. Még én magam sem tudom. De amint be szállunk a liftbe, meg is bánom, hogy nem a lépcsőzést választottam inkább, ahol néhány kíváncsi szempár még figyelemmel követhetne. Valami olyan furcsa érzésem támad attól, hogy túlságosan magunkra vagyunk, hogy ha tehetném elmenekülnék. A kapcsolatomat fírtató kérdésére próbálok úgy válaszolni, mint akit még annyi év után is ellep a rózsaszín köd, de nem túl egyszerű. Sőt, nem is tudom, hogy miért esik olyan nehezemre beszélni arról, hogy Lisannal mesébe illő történetünk van. Akkor mégis mi bajom?
- Ha valakit nagyon szeretsz, akkor komolyan gondolod azt, hogy "míg a halál el nem választ". Az esküvő az csak formalitás hozzá. - ezt úgy mondom, mint aki mindezt el is hiszi. Vagyis igen, tényleg ezen az elven vagyok, és valóban nagyon szeretem Lisant. Csak talán már nem úgy, mint a kapcsolatunk elején. Olyan, mintha valami az idő teltével kihalt volna köztünk. Mégis még mindig ott vagyunk egymásnak, és várjuk, hogy ki mondhassuk mindketten a boldogító igent. A kávémba még mindig nem ittam bele, csak zavartan fogom a kezembe, és közben hálát adok az égnek, hogy újra nyílik a lift ajtaja, mert abban reménykedek, hogy így kevésbé lesz kellemetlen az, hogy ennyire magunkra vagyunk. De az, hogy a túlzott sokaságunk miatt ennyire közel kerülünk egymáshoz, csak még nehezebbé tesz mindent. Mélyeket lélegezve próbálok nem figyelni a közelségére, sem a pillantásaira, de még akkor sem bírok eltávolodni tőle, amikor ismét megüresedik a helyiség és lenne jó nagy helyünk ahhoz, hogy kevésbé legyünk egymásra majdnem rálapulva. Neki kéne először mozdulnia, és nekem kéne rászólnom, de hülyeségeken kívül semmi mást nem bírok kimondani. Az érintése az arcomon pedig csak még inkább elbizonytalanít. Megpróbálok még jobban meglapulni a sarokba, menekülési útat keresve, pedig a szívem mélyén nagyon is akarom.
- Ric... - csak suttogva ejtem ki a nevét miközben látom egyre közelebb kerülni hozzám az arcát, és tudva, hogy mi fog történi csukom be a szemeimet, és még a kezemben tartott kávé is a földön landol, az eszem pedig, ha eddig nem volt elmenve, hát most teljesen elment. Az agyam azt suttogja, hogy ne viszonozzam a csókját, de mégis a szívemre hallgatva hagyom azt figyelmen kívül, és épp olyan mohón hagyom, hogy az ajkaink össze érjenek, ahogyan Ő kezdeményezett. A magam mellett leengedett kezem is óvatosan emelkedik fel, és pihentetem meg mindkettőt a mellaksán, mintha pajzsként használnám kettőnk között, de egyáltalán nem áll szándékomban leállni. Még akkor sem, ha tudom, hogy mekkora hibát követek el, és, hogy épp olyan játékszerré válok, mint azok a nők, akikről nem olyan régen beszélt. Érzem, ahogyan a kezem ellenére sikerül közelebb húznia magához, majd a hátam a falnak ütközik, és teljesen elveszítve önmagam szabadítom ki a kezeimet végül kettőnk közül, hogy a nyakát átölelve tartsam minél közelebb magamhoz. Veszélyesen közel. Aztán valami történik, és, mint akit fejbe kólintottak támasztom a tenyerem a mellkasára, hogy eltaszítsam magamtól, zihálva és szégyenkezve.
- Én sajnálom.  nem akartam. Bocsánat. - szólalok meg, amint elhúzódik tőlem, de a szemeibe nézni nem tudok. Olyanná váltam, mint akiket mindig elítéltem. - Én... én nem vagyok ilyen. - rázom meg a fejem, majd először a hajamba túrok, végül pedig elrejtem tenyeremmel az arcomat is. - Ez nem szabadott volna megtörténjen. Én nem leszek egy játékszered, sem pedig... felejtsd el, ami történt. - fakadok ki rá hárítva az egész felelősséget, pedig én is épp olyan bűnös vagyok. De vajon én el tudnám felejteni? Csak fel kellett volna pofoznom, amikor láttam, hogy mire készül. Ezt jól elcsesztem. Mi lesz ha el fogja mondani valakinek? Na és ha Lisan fülébe jut? Akármennyire is azt érzem, hogy ezt akarom, tudom, hogy annyi hosszú évet nem áldozhatok fel egy pillantnyi fellángolásért. - Nem beszélhetsz erről senkinek. - el veszem a tenyerem az arcom elől és kétségbeesetten nézek rá, miközben még mindig epekedve vágyok az érintéseire. Egészen biztos, hogy megőrültem. Ilyen nincs.

Már lassan én magam sem értem, hogy mit miért mondok, vagy mit hogyan gondolok, de abból, ahogya az előbb bókolgatni próbált, valamiért az az érzésem támadt, hogy ugyanazt próbálja elérni, mint azoknál az "áldozatainál", akiket az ágyába csábított néhány kedves szóval. Én nem vagyok olyan nő. Még akkor sem, ha a lelkem mélyén vágyok arra, hogy tovább mondja a dícséreteit, holott tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nem helyes. A szavaival pedig talán valamennyire meg is nyugtat, mert az jön le belőlük, hogy engem nem akar becserkészni és tiszteletben tartja a közelgő esküvőmet. Vagyis nem fog nekem azzal ártani, hogy ezt megpróbálná. Bár látva az értetlenséget rajta, legalább annyira nem tudja, hogy miről beszélek, mint én. Újra meg újra sikerül zavarba hoznia, amit egy ostoba féloldalas mosllyal próbálok elrejteni, de a tűzpiros arcom elég árulkodó jel lehet.
- Nem. Valóban nem vagyok olyan. És te sem vagy olyan férfi, aki ne tartaná tiszteletben mások családi állapotát. - bólintok határozottnak mutatva magam, egyre kevésbé bízva saját magamban is, meg hát az Ő története a doktornőről sem arról tanúskodik, hogy zavarnák az olyan apróságok, hogy valaki házas, vagy éppen jegyben jár. Egy olyan férfi, akit a farka irányít. Vagy legalábbis ilyennek adja elő magát folyamatosan. Én sosem voltam kamaszként sem olyan, akit a rossz fiúk vonzottak, soha nem vágytam arra sem, hogy rossz társaságba keveredjek, mindig el voltam a saját magam kis makulátlan életében, mostanában mégis úgy érzem, mintha most akarna elő bújni belőlem az a lázadó énem, akit mélyen eltemettem magamban. Ez elég kellemetlen gondolatokkal is együtt társul, meg azzal, hogy kezdem elveszíteni önmagam. Mintha valami színjátékot játszanék, hogy véletlenül se vegye rajtam észre senki azt, hogy más Deborah vagyok a fejemben, mint akit a külvilág felé próbálok mutatni.
- És az ilyen kis játékaid miatt nem félsz, hogy egyszer egy fétékeny férj rád töri az ajtót? Tudod attól, mert Te még nem érezted soha azt, hogy féltékeny vagy, léteznek olyan férfiak, akik nem tűrik az ilyesmit. - nem tagadom most már kicsit kezd szórakoztató lenni a helyzet, bár egyértelműen csak cukkolni akarom, de attól eltekintve még benne lenne a pakliban egy ilyen kellemetlen szituáció is. Ezt gondolom úgy, hogy még mindig nem rám tartozik az egész. Vagyis nem kellene, hogy rám tartozzon. A titkai mindenképp biztonságban vannak nálam, még akkor is ha nem tartom helyesnek azt az életformát, amit követ. - Mert szórakoztató, ahogy előadod magad. - válaszolok abba hagyva a nevetést, de azért a vigyorom továbbra is megmarad, de csak addig amig ismét meg nem szólal. Az agykerekeim pedig automatikusan kezdenek kattogni és próbálom fejben kitalálni, hogy melyik doktornő lehet annyira csinos, hogy nehéz volt neki ellenállni. Nem, mintha mindenkit ismernék, de a "csinos" szócska azért igencsak sérti a fülem.
- Még vállogatós is vagy? - ugrik fel az egyik szemöldököm, még mindig úgy téve, mint aki rohadtul kíváncsi erre az egészre. Komolyan pont nekem kell csinos doktornőkről beszélnie? - Mégis mi kell ahhoz? - rá szegezem a tekintetem, komolyan érdeklődve, mert valóban érdekel, hogy milyen tipusú lány lenne az, aki annyira el tudná venni az eszét, hogy csakis rá gondoljon utána. Nem azt mondom, hogy ez bármit is számítana az esetemben, de... mégis valamiért tudni akarom. Elég csak annyi, hogy gondolatban eljátszak azzal, hogy mennyire találnék bele abba a képbe. Na és miért is érdekel, hogy ki az a Merion? Pff... az egész fejemben tiszta káoszt okozott, már mindjárt tartani sem tudom vele a fonalat.
- Ezért panaszkodnak annyit a sürgösségi ellátás miatt... mert az ott dolgozók khm... mással vannak elfoglalva. - még egy fintor is megjelenik az ajkamon, mert hiába nem vagyok én olyan, aki bárkit bármi miatt elítélne, de ez már több a soknál. Megértően bólintok, mint aki elhiszi, hogy nem szándékosan nyúlt a Merion bugyijába, és inkább nem is mondom ki tovább a véleményem, mert a felháborodásom egyre nehezebb vissza fognom. Mindössze csak egy doktornőről és nővérről tudok, de mégis beleborzongok, mert a jó ég tudja még hányan lehetnek a kórházon belül, akik előszeretettel elégítik ki a kedves Riccardo vágyait.
- Semmi baj... remélem, hogy sikerül leráznod magadról Meriont, meg a csinos doktornőt, meg még ki tudja kiket. - szinte egymás után hadarom el a szavakat még mindig nyugodtságot színlelve, pedig valami megmagyarázhatatlan ok miatt azt érzem, hogy fel tudnék robbanni. Ez a téma meg a szóba került házasságom egyszerre okoznak bennem valami kellemetlen érzést, és mindenképp azt érzem, hogy levegőre kell jutnom. A liftben azonban tovább kérdezősködik a kapcsolatomról, én próbálok is minden kérdésére kielégítő válaszokat adni, úgy téve, mintha lelkes lennék, pedig azt hiszem, hogy még sosem voltam ennyire összezavarodva. Mindig én voltam az, aki képes ésszerűen dönteni, figyeltem arra, hogy ne hozzam sem magamat, sem a környezetemben élőket kínos helyzetben, mégis az a közelség amibe kerültünk, egy pillanat alatt borít le mindent, amit felépítettem. Valami olyan furcsa vágy kerít a hatalmába, ami felett képtelenség uralkodnom attól a pillanattól fogva, hogy ismét magunkra maradunk a liftben. Már akkor éreztem, hogy mi fog történni, amikor megérinti az arcomat, mégsem szólok rá, csak mozdulatlanul, becsukott szemekkel várom, hogy megtegye azt, amire készül. Mert abban a  pillanatban ezt éreztem. Szükségem van arra az újdonságra, amit a Riccardo közelsége okoz. Mintha minden más megszűnne körülöttünk létezni. Nem számít sem a kiömlött kávém, sem az, hogy vőlegényem van, sőt még az sem, hogy bármikor bárki ránk törhet. Csakis az a lényeg, hogy milyen szenvedéllyel vagyunk képesek egymás ajkán elveszni és bár kezdetben van bennem egy kicsi tiltakozni akarás, de nagyon hamar sikerül feloldódnom. Minden egyes érintésébe szinte beleremegek és teljesen elveszítem az irányítást saját magam felett. Még halkan bele is nyögök a csókunkba, mikor a kezei egyre jobban érzékeny területekre kezdenek vándorolni ezzel csak még jobban azt sugallva bennem, hogy meg akarom tenni, azt ami tilos. Csak akkor tudatosul bennem, hogy mit teszünk, amikor a nadrágomat készül kioldani, és bár még mindig azt érzem, hogy akarom, de mégis ellököm Őt magamtól. Egyszerre kavarog bennem a bűntudat és vágyakozás érzése miközben levegő után kapkodva szeretném felképelni saját magamat. Még csak nem is a hűtlenségemet bánom, hanem azt, hogy mennyire piszkosul élveztem. Csak azért szégyellek rá nézni, mert rettegek attól, hogy ezzel most egy nagyot estem a szemében. Hiába próbál megnyugtatni, egyszerűen képtelen vagyok rá.
- Most tényleg seggfej vagy. - dünnyögöm nehezen bírkózva meg a ki kivánkozó könnyeimmel, pedig nem is rá haragszom a leginkább, hanem saját magamra. Ő csak azt tette, amit minden nőnemű lénnyel megtesz. De én... nekem észnél kellett volna lennem. Elrejtve az arcomat egy kicsit abban reménykedek, hogy mire el veszem a kezeimet az arcom elől majd minden meg nem történtté fog válni, és felébredek egy ostoba álomból. Közben azért megpróbálom én előadni az áldozat szerepét, pedig mindketten tudjuk, hogy ez a vásár kettőnkön állt. Épp annyira ludas vagyok, mint amennyire Ő.
- Hallottad... nem akarom, hogy játszadozz velem is. - vágom ismét felé a szavaimat dühösen, ésazt hiszem, hogy a tisztaságom eddig tartott. Ennek a felismerése bánt a leginkább. Olyan vissza fordíthatatlan hibát követtem el, amire nincs bocsánat. Mégis egy apró porcikám azt suttogja, hogy egyáltalán nem is bántam. Mert ha most haragszom is magamra, de a pillanat hevében jól éreztem magam. Aztán eszembe jut, hogy mennyire haragudtam mindig azokra, akik a hűtlenségüket a véletlenre fogták rá, mert mindig azt gondoltam, hogy az ilyesmi tudatosan történik, most pedig ott tartok, hogy valóban úgy érzem, hogy ez nem volt szándékos cselekedet.
- Nem én... én nem akartam, hogy ez legyen. Sajnálom. Hiba volt, hogy viszonoztam a csókot. Csak kérlek felejtsd el. - kérem még mindig félve a következmények miatt, és egy kicsit abban is reménykedek, hogyha majd mindketten elfeljtsük ami történt, akkor olyan lesz, mintha nem is történt volna semmi. Rémült pillantásom végül mégis rá szegezem, és így tisztán látom azt is, hogy a szavaimmal talán megbántottam. De nem tudok jelenleg normálisan gondolkodni. Én nem tudom, hogy mit akar tőlem, ahogyan azt sem, hogy én mit szeretnék tőle.
- Akkor miről szól, Ric? Arról beszéltél nekem, hogy csinos, házas doktornőket szedsz fel, meg, hogy nincs időd kötöttségekre, meg nem érzel senki iránt semmit... hogy értelmezzem ezt, ami történt, ha nem úgy, hogy egy újabb trófea lettem a gyűjteményedben? - még mindig azt a módszert alkalmazom, hogy a felelősséget rá hárítsam, nem is gondolva arra, hogy megbánthatom azzal, hogy vissza élek a korábban elhangzott szavaival. De sokkal könnyebb lesz talán úgy a tükörbe néznem, ha elhitetem magammal, hogy nem én vagyok a hibás. Pedig dehogynem. Aztán makacsul rázom meg a fejem az újabb kijelentésén, majd a falnak lapulva próbálok nem közel kerülni hozzá ismét, de nem sokat segít ezen a helyzeten. Nem is tőle akarnék menekülni, hanem sokkal inkább magam elől, meg a bennem lévő kavargó érzelmektől.
- Nem... nem jelent semmit. - a hazugságomat halkan suttogom, majd felemelem azt a kezemet, amelyiken a gyűrűm mutatja, hogy foglalt vagyok. - Én férjhez fogok menni. - emlékeztetem, mintha nem tudná ezt egyébként is, és talán még saját magamban is megakarom erősíteni ezt a  tényt, hogy mielőtt újabb őrültségre készülnék, jusson eszembe, hogy mennyire nem helyes. - Nem akarom, hogy ilyen közel kerülj hozzám. Többet soha. - a szájam teljesen az ellenkezőjét mondja annak, amit valójában érzek, mert pont, hogy jól esik ennyire közel kerülni hozzá. De én akkor sem vagyok olyan, aki hagyja, hogy egy liftben elégítsenek ki. Meg olyan sem, aki hűtlen a párjához. Mégis a keze után nyúlok, hogy azt megfogjam, és a szavaim ellenére megakadályozzam a távolodásban. Lisan nem ezt érdemli. Engem nem érdemel meg.

A vállaimat nemtörődően vonom meg, ezzel éreztetve vele, hogy nekem aztán mindegy, hogy a galibáiból, amiket okoz, hogyan mászik ki, de valamiért van egy olyan sejtésem, hogy elég rafinált ahhoz, hogy a titkos kis románcai ne derüljenek ki. Ha meg még mégis, akkor biztosan kellően megoldja, mert elég felnőttnek néz ki hozzá. Meg egyébként ez a téma sem érint engem túlzottan, hiszen én nagyon is tisztában vagyok, hogy hol a helyem, úgy gondolom, hogy a vállamon suttogó kisördög mindegy, hogy mit mond, a józan eszemre mindig is tudtam hallgatni és ha nagyon nehéz is, de igyekszem továbbra is azon lenni, hogy ez ne változzon. Nem is tudom, hogy miért lovagolok még mindig ezen a témán, mikor már régen le is zárhattuk volna. Egyszerűn zavar, ami a pihenőben történt azzal a Merion nevezetű nővel, az pedig még inkább ahogyan a történeteit meséli a szeretőiről. Mi vagyok én, valami ivós cimborája, aki majd jókat röhög ezen? Hát nem... nem tartom mulatságosnak. Ahogyan azt sem, hogy a képembe mondja, hogy vállogat, mert hát miért is ne tehetné meg? Uramatyám... mintha bele keveredtem volna valami szappanoperába, vagy nem is tudom. Egyre jobban idegesít, hogy erről beszélünk, ugyanakkor mégis a kíváncsiságom hajt. Csak azért, mert szeretnék végre hallani valami pozítiv dolgot is... nem is tudom pontosan, hogy mire gondolok. De egyáltalán nem arra, hogy arról is meséljen, hogy milyen tipusú nők jönnek neki be. Én mivel nemsokára férjhez megyek, ez annyira nem is az én dolgom.
- Gondolom az alap elvárás, hogy legyen foga, meg ne hiányozzon a füle, vagy mit tudom. Oké... megértettem. A te dolgod ez igazából... - bár ott van a nyelvem hegyén, hogy rákérdezzek, hogy milyen tulajdonságokért van oda, csak kíváncsiságból, hogy bennem az megtalálható-e, de végül el is kergetem magamtól ezt a gondolatot, mert nekem amúgy is mindegy kell ez legyen. Ahogyan az sem kéne foglalkoztasson, hogy mi kell ahhoz, hogy bárkit is magába bolondítson. Látva rajta a megdöbbenést, kicsit el is szégyellem magam, hogy olyasmibe akarom bele ütni az orrom, amihez az égvilágon semmi közöm nincs. A szerelmi élete abszolút nem tartozik rám.
- Tényleg nem. Csak... kíváncsi voltam. Mármint úgy általánosan kérdeztem, hogy mi tetszik neked egy lányban. De nem olyan fontos a válaszod. - próbálok magyarázkodni és el is hitetni magammal azt, hogy valóban csak ennyiről van szó. Mi más is lehetne? Nevetségesen viselkedek. - Mindenki? Oké... hát én nem is szívesen tartoznék ezek közé... mármint szerintem csak túlzol. - eldönteni sem tudom, hogy erre a megjegyzésére büszke legyek-e, vagy érezzem kellemetlenül magam amiért ennyire ki lógok a sorból. Egyértelműen az első, mert sosem játszanék a becsületemmel, főleg nem adnék fel ennyi év kapcsolatot holmi kalandokért. Nem hinném, hogy megszületett az a férfi, akiért el hagynám Lisant. Aztán ismét azt érzem, hogy túl löttem a célon, hisz semmi jogom megmondani, hogy kivel és milyen kapcsolatot folytasson. Halványan mosolygok rá, ártatlan pillantásokat küldve felé, hisz mi mást tehetnék? Miért kell ennyire jártassam a szám?
- Azt mondtad, hogy Merion csak egy...kaland az életedben. - emlékeztetem kicsit megdöbbenve, hisz meglehet, hogy valamit félre érthettem, de miért mondja, hogy az a nővér az élete része? - Oké... igazad van. Nem érdekel ez a téma tovább, a női ügyeidbe egyáltalán nincs kedvem bele ásni magam. - és ezt valóban így is gondolom, hisz eddig is jóval többet tudtam már meg, mint amennyire kíváncsi voltam. Remélem nem értette félre az érdeklődésemet. Talán csak le tudta ezt egy baráti beszélgetésnek, még ha egyre kevésbé is hiszek abban, hogy létezhet köztünk olyan kapcsolat.
Ez a liftben be is bizonyosodik, amint magunkra maradunk és Ő úgy esik neki az ajkamnak, mintha már nagyon régóta erre vágyott volna. Én ostoba pedig az elutasítás helyett még bele is megyek a játékba, amit olyan gusztustalan módon élvezek is, hogy már szinte az nekem fáj. Az agyam arra utasít, hogy ellenálljak, de a testem valahogy máshogyan reagál az egészre. A pillanat hevében azt éreztem, hogy erre van szükségem. Rá. Aztán hírtelen gyorsul fel minden, és mikor rá eszmélek, hogy ennél nagyobb bűn is ki fog sülni ebből az egyébként is hatalmas ballépésből, eltaszítom magamtól, mert mindketten muszáj, hogy észhez térjünk. Egyáltalán nem volt helyes amit tettünk. Főleg nem az én részemről. Tíz év alatt, amióta Lisan az életem része, soha nem fordult elő velem még ilyesmi. A megbánás minden formájában látszódhat rajtam, leginkább a szavaimból, amelyekkel mindenképp Ricet vádolva, förmedek rá, mintha így akarnám saját magam tisztára mosni. Pedig nagyon sáros lettem.
- Azért mert olyan erőszakosan ugrottál rám... - vágok vissza szinte azonnal, dühösen és csalódottan, pedig semmi erőszakosság nem is volt a mozdulataiban. De mégsem ismerhetem be, hogy mennyire ezt akartam én is. Már így is elég kellemetlenül érzem magam. Bárcsak megjelenne itt egy hatalmas, fekete lyuk, hogy el tudjak süllyedni a föld alá. Hogy fogok ezek után a vőlegényem szemébe nézni? Na és a családoméba, akik a tökéletességet látják bennem? Deborah, aki soha nem hibázik, most hatalmas nagyot vétkezett. Egy idő után pedig már azt sem tudom, hogy miről beszélek, csak fecsegek össze- vissza, nem gondolkodva arra, hogy a szavaimmal esetleg megbánthatom. Márpedig minden egyes válasza azt bizonyítja, hogy dühös. Legyen is az... mert az ami történt, soha többet nem ismétlődhet meg. Akkor sem, ha minden porcikámmal arra vágyok.
- Nagyon is sok köze van... - a hangom egyre hisztérikusabb kezd lenni, de csakis a magatehetetlenségem miatt. - Tulajdonképpen igen... simán el tudom képzelni, hogy mindezt előre kitervelted. Nem is tudom... talán az olyan nők vonzanak, akik szíve foglalt, vagy... vagy mit tudom én, hogy mi jár a fejedben. - még mindig nem rá vagyok mérges, hanem saját magamra, amit így tudok levezetni, pedig kedvem lenne bele verni a fejem a falba az ostobaságom miatt. Örülök annak, hogy egy kicsit eltávolodik tőlem, ugyanakkor mégsem. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire zavarodottnak. Saját magamtól undorodom, mert ilyen helyzetbe keveredtem. A tökéletes Deborah talán itt veszítette el önmagát. Amint visszakérdez megrázom a fejem, határozottságot színlelve, pedig a legnagyobb baj az, hogy nagyon is jelentett valamit, még ha nem is jövök rá, hogy tulajdonképpen mit. A gyűrümet tudom felmutatni egyedüli védő pajzsnak, amely azt bizonyítja, hogy semmi sem szabad történjen köztünk. Mert férjhez fogok menni. Ennek a gondolata pedig most csak még jobban megijeszt. Ha kiderül, hogy mit tettem, akkor az egész eddig felépített életem megváltozik majd. Hogyan tudnám azt elviselni? Mindez csak azért, mert Riccardo a kalandvágyat kergeti. A szavai olyan fájdalmasan érintenek, hogy kedvem lenne itt helyben felpofozni. Érzem, hogy hatalmasat zuhantam a szemében, és ez még rosszabbul esik.
- Ezt még tőled sem vártam volna...Mekkora egy tuskó vagy. - igyekszem nem elsírni magam, hogy a gyengeségem ne lássa rajta, mégis ahogyan ridegen elfordul tőlem és megnyomja a lift gombját, valami keserű szomorúságot érzek a torkomban. Talán épp ezért is nyúlok a keze után, bocsánatot akartam kérni, de mivel elutasító velem, így csak vissza húzom a kezem és szótlanul várom meg, hogy a lift végre megálljon velünk. Jobb is, ha nem beszélünk... sőt soha többet nem akarom még csak látni sem. El kell felejtenünk mindent, meg nem történtté tenni. A lift végre megáll és szeretnék ismét szólni, de már nincs kihez. Olyan hírtelen hagy faképnél, mint amilyen hírtelen bukkant fel a pihenőszobában. Csak csalódottan nézek utána, és próbálom kitalálni, hogy mit kéne tennem a továbbiakban.