A tegnap történtek olyan mélyen éríntettek, hogy ma egyszerűen még ahhoz sem volt erőm, hogy be menjek a kórházba, így már a kora reggeli órákban betelefonáltam azzal az indokkal, hogy szabadnapra van szükségem, az itthoniaknak pedig egy kis rosszullétre fogtam az egészet, mert legalább volt indokom a szobámba zárkózni, és azon gondolkodni, hogy miért is kellett mindent ennyire elrontanom magam körül. Anya csak időközben jött be, hogy le ellenőrizze jól vagyok-e miközben az ágyban össze görnyedve bizonygattam, hogy igen, pedig semmi sem volt rendben velem. Mindenféle gyógyszerek hozott be, amelyek csillaíthassák a kitalált rosszullétem, külön nekem csinált levest, ami az egészségem egy kicsit helyre állíthatná, de sem étvágyam, sem pedig kedvem nem igazán volt a  társaságához, túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy bárkivel is beszélgetni akarjak. Még vigyorogva arra is rá kérdezett, hogy nem-e vagyok terhes, ezzel pedig újabb okot adva a szomorkodásra, én pedig újra meg újra el kellett mondanom, hogy nem, csak valami rosszat ettem. Sosem szerettem hazudni, nem is volt erősségem igazán, de mivel a rosszullétem valódi, csak épp a lelkemet érinti, így nem esett nehezemre kitalálni bármit, amivel egymagam lehetek. A gondolataim azonban még mostantra sem javultak, pedig már bőven beesteledett, sőt csak egyre kellemetlenebbül érzem magam, miközben az ágyban forgolódok. Képtelen vagyok aludni, még mindig olyan nyomasztó érzésem van, mintha a tegnapi tettemmel az egész világom romokba dőlt volna, pedig ki feltételezhetné éppen rólam azt, hogy micsoda egy alattomos dolgot tettem? Át fordulok a hátamra, a hajamba túrok és hálát adok az égnek, hogy már mindenki alszik, mert már unom újra meg újra elmondani mindenkinek azt, hogy jobban vagyok. Pedig rohadtul nem. A szobát körül ölelő sötétséget mindössze csak a az éjjeli szekrényemen lévő lehalkított telefonom világítja ki, ami után reflexszerűen nyúlok, hogy Lisan nehogy felébredjen. Meglátva azonban a kijelzőn szereplő "Claudia" nevet - ezt a tegnap történtek miatt írtam így át -, tágra nyílnak a szemeim, és sebesen ülök fel az ágyba, egy kicsit még meg is szédülök a hírtelen mozdulatomtól. Végül az mellett döntök, hogy ki nyomom a hívását, mert azt gondolom, hogy a tegnap mindent megbeszéltünk, amit meg kellett. Egyáltalán mi a fenének hív épp ebben az órában? Aztán rögtön azután a telefon ismét pillogni kezd, de ezúttal egy üzenet érkezik Ric-től, amit kétszer is elolvasok, hogy biztos legyek abban, hogy jól értelmezem, azt amit írt. Egészen biztos, hogy megőrült. Mit csinál itt? Egyáltalán honnan tudja a címem? Rémülten ugrok ki az ágyból és a rövid, selyem, fekete hálóingemre, épp, hogy rá kapok egy hozzá illő szintén selyem köntöst, a telefonomat el kapom, hogy azzal világítsam ki a sötét lakást, nehogy valaki is felébredjen, majd szélsebesen hagyom el a szobánkat, a köntösömet épp csak össze fogva magam előtt, és nyargalok végig a házon. A kopogásra össze rezzenek, és már szinte szaladva megyek a bejárati ajtóhoz, amit dühösen nyitok ki. Értetlenül, remegve és morcosan nézem a küszöbön ácsorgó férfit, aki úgy tűnik, hogy mindenképp azt akarja elérni, hogy ne menjek férjhez. Mi másért jött ide?
- Megőrültél? Mi a fenét keresel itt? - a szavaimat suttogva ejtem ki, miközben kilépve az ajtón, halkan csukom az be magam mögött, hogy Riccardot kezdjem a lehető legtávolabb taszigálni a háztól. Felpillantok az emeletre, hogy meggyőződjek arról, hogy még mindig mindenki alszik - a még mindig lekapcsolt lámpák erre utalnak -, majd egy nagyobb rózsabokor végéig meg sem állok, remélhetőleg Ricc sem akadékoskodik. Amint megállunk a bokor mögött, ami eltakar bennünket, hátrébb lépek egy keveset, mert újra érzem, hogy hatalmába kerít valami ostoba érzés.
- Nem ronthatsz csak úgy ide, ha a kedved úgy tartja. - förmedek rá ezúttal egy kicsit hangosabban, de még mindig vigyázva arra, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést. Már csak az hiányozna. - Na és ha valaki meghallott volna? Mivel magyaráztad volna ki? - soha életembe nem voltam még ilyen helyzetben, épp ezért nem is igazán tudom, hogy hogyan kéne ezt kezelnem. Legyek túl szigorú hozzá? Vagy inkább hagyjam, hogy megélhessem a pillanatot? Nem... az lehetetlen. - Egyáltalán honnan tudod, hogy hol lakom? - még mindig semmit sem értek, de abban csak reménykedek, hogy nem valami zaklató, akit ha akrnék - kicsit mégsem akarom - sem tudnék lerázni magamról. Ha ezt csinálja mindent tönkre fog tenni.

Még akkor sem hiszem el, hogy mindez megtörténhet, amikor kinyítva az ajtót megpillantom előtte ácsorogni Riccardot. Nem tudom hová tenni az egész helyzetet, mindenre fel voltam készülve, de arra semmiképp, hogy képes lesz ide jönni az otthonomba, ahol mellesleg a vőlegényem is lakik. Szerencsére elég késő van ahhoz, hogy talán egy kis szerencsével senki se vegye Őt észre, nem nagyon tudnám mivel megmagyarázni, főleg, mert nem tudok és nem is szeretek hazudni. Azonban úgy gondolom, hogy az, amit most titkolni próbálok mindenki elől inkább csak egy kegyes hazugság, mert az egész jövőm függ ettől. Ric meg fogja magát és idejön...mert beszélni akar velem. Ez kész őrület. Nem tett már eleget tönkre mindent? Már csak az hiányzik, hogy a nyakamra is kezdjen járni. Kerülnünk kéne egymást, de főleg nem kéne beszélnünk semmiről. Azt hiszem, hogy a tegnap túl sokat is mondtunk egymásnak, amiket egyáltalán nem kellett volna, de legalább a súlyos szavak elegeknek kéne, hogy legyenek ahhoz, hogy ne is akarjunk semmit megbeszélni. Ezért kezdem el taszigálni a lehető legtávolabb a bejárattól, ami a lebukásunkat jelenthetné, mert nekilehet, hogy megérné ezt az egészet, de nekem egyáltalán nem. Nem leszek senki életében egy kaland, miközben egy tökéletesen hozzám illő társ van az oldalamon.
- Ugye nem gondolod, hogy az ajtóban fogunk beszélni, vagy be hívlak majd egy kávéra? - mert mivel ide jött, azt gondolom, hogy nem fért volna bele az az opció, hogy csak simán rá csukom az ajtót. Elég elszántnak tűnik, épp ezért muszáj meghallgatnom a mondanivalóját, mielőtt mindent elront, amit hosszú évek alatt építettem fel. Egy kicsit pedig mégis örülök a jelenlétének, de akkor is hiba volt ide jönnie. A minket eltakaró bokor valamennyire biztonságot nyújt, egész addig, amig nem kezd a kezével hadonászni. Kimeresztett szemekkel nézem, hogy mit csinál, majd dühösen nyúlok a kezei után, hogy megakadályozzam abban, hogy lebuktasson, mert mi van ha valaki véletlenül pont kinéz az ablakon?
- Mi ütött beléd? Ezt ne csináld! - szólok rá, és amint abba hagyja, vissza húzom a kezeimet újból hátrálok tőle, mert sokkal job számunkra, ha tartjuk a kellő távolságot egymástól. Mint tudjuk, nekünk nagyon árt a másik túlzott közelsége. - Láttam. De talán azért nem válaszoltam egyikre sem, mert nem akartam veled beszélni. Nem jöhetsz mindig ide, ha nem veszem fel neked a telefont. Nem voltam egyedül a szobában. - nem szeretek embereket bántani, de mégis adok egy újabb döfést a számára, hogy tudatosuljon benne, hogy foglalt vagyok. Meg azt gondolom, hogy ha sértegetni kezdem, akkor majd a lehető leghamarabb elmegy, és remélhetőleg többet eszébe sem fog jutni ide jönni. Túl kockázatos. Vádlóan figyelem és várom, hogy a feltett kérdéseimre válaszoljon, de helyette hülyeségeket kezd beszélni, én meg először nem is igazán értem, hogy miről beszél. Majd lefele pillantva, tudatosul bennem, hogy az öltözékem nem valószínű, hogy egy ilyen beszélgetéshez megfelelő. Zavartan fogom össze magam előtt a köntöst, mindkét kezemmel, hogy véletlenül se legyen belátása sehova, közben meg érzem, hogy mindjárt elsüllyedek a föld alá szégyenembe. Hogy keveredhettem bele egy ilyen helyzetbe?
- Nem volt túl sok időm átöltözni. - magyarázkodok, és próbálok nem arra gondolni, hogy ugyanazt próbálja tenni velem, amit mindenki mással. Nem lát bennem semmi többet, csak egy testet, amit még nem kapott meg. Ezért van itt... mert sérti a férfiú büszkeségét, hogy nem hagytam Őt tovább menni, pedig így is sokkal több történt köztünk, mint az helyes lett volna.
- Kértem egy pár szabadnapot. Kicsit kimerültnek érzem magam. - válaszolok végül, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik annak a gondolata, hogy aggódik értem. De mégis miért? Mi a fene történik köztünk? Őt megértem... csak hozza a formáját, minden nővel ezt teszi, de én? Miért tartom még mindig túl vonzónak? Nem csak Őt, de ezt az egész helyzetet is. Aztán elérkezve a kínos részhez, amiről épp, hogy nem akarok beszélni, szeretném befogni a füleimet, hogy ne is halljam a szavait. Mégis csak mozdulatlanná meredve állok, földbe gyökerezett lábakkal, még mindig szorosan átölelve magam, hogy ne lásson belőlem ennél is többet és próbálom figyelmen kívül hagyni azt, hogy már megint veszélyesen közel lépett hozzám. Észnél kell lennem. Legalább nekem...
- Én...én már nem is emlékszem semmire. Te is tedd ezt! Csak felejtsd el. - ismétlem azt, amit a tegnap is annyiszor a fejéhez vágtam, pedig az igazság az, hogy nagyon sokat járt a történteken az agyam, ami miatt utálom magam. Nem szabadna jelentősége legyen. Mégis van. Azt gondolom, hogy ha megpróbálok tagadásban élni, akkor sokkal egyszerűbb lesz elengedni a dolgot. - Túl sokat képzelsz bele az egészbe. Nekem semmit sem jelentett az a csók. Meg sem történt. - hadarom el az újabb hazugságomat és próbálom kerülni a tekintetét, hogy ne láthassa rajtam, hogy hazudok. Bocsánatot kéne kérnem tőle minden egyes szavam miatt, amelyek a tegnap a számon kijöttek, de mégis képtelen vagyok. ha megteszem, akkor nem megy el. Félek, hogy bárki is meglát minket. Ráadásul Ő is csúnya dolgokat mondott...
- Ami a tegnap történt egy hatalmas hiba volt, Ricc...ezt Te is tudod. Épp ezért nem is akarok erről beszélni. Amit mondtál utoljára... megbántottál. Épp ezért, nem hiszem, hogy a továbbiakban bármilyen kapcsolatba is kéne maradnunk. - nehezemre esik kimondani a szavaimat, érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kalimpál és ha nem megy el most rögtön, akkor bele fogok ebbe őrülni. - Ezért kár volt idáig jönnöd. - még mindig nem bírok rá nézni, csak össze font kezeimmel súrolom meg mindkét vállam védekezve a hűvös ellen, és egy kicsit lábujjhegyre magasodok, hogy láthassam a házunkat és megnyugtassam saját magam, hogy még mindig sötétség van.  

Dühösen fújtatok miközben a nagy rózsabokor felé terelem Riccardot, és egyszerűen nem tudom elhinni, amit mond. Komolyan képes lenne bejönni hozzánk kávézni, azzal az indokkal, hogy a kollégám? Nem szoktam éjjel haza hordani egyetlen kórházban dolgozó személyt sem. Sőt, nappal sem igazán. Mindig vigyáztam arra, hogy a kórházban lévő embereket ne engedjem annyira közel magamhoz, hogy az otthonomba is bejárásuk lehessen. Szerettem megtartani velük a munkatársi kapcsolatot, jól kijövök mindenkivel, de ennyi. Ezért nem is értem, hogy Ric honnan fért hozzá a címemhez, pedig elvileg a kórház szigorú szabályzata közé tartozik az is, hogy egyetlen ott dolgozóról sem adnak ki személyes információt. Erről azonban a figyelmem tökéletesen eltereli, amikor azt látom, hogy az ablak felé hadonászva akar mindenképp tönkretenni. Bár távolságot akarok tőle, de mégis kénytelen vagyok a kezei után nyúlni, hogy ne sikerüljön még ennél is kellemetlenebb helyzetbe hoznia, mint amilyenben már amúgy is vagyok.
- És ha valaki felébred? Szerinted kicsit sem gyanús, hogy egy bokor mögé megbújva súgdolózok egy mindenki számára idegen férfivel? - még a hülye is rá tudna jönni, hogy mi is a helyzet, bár már én magam sem igazán tudom követni a saját életemben történő eseményeket. Sikeresen felforgatott mindent körülöttem. A tegnap óta úgy érzem, mintha valaki más lennék és nem az, aki eddig voltam. Ez egyáltalán nem jó a jövőmre nézve, mert ha kitudódik, hogy mit tettem, mint egy kártyavár úgy fog minden összehullni. Vajon Lisan képes lenne megbocsájtani? Talán a lelkiismeretmre kéne hallgatnom és én magam mondani el neki mindent, mielőtt magától jön rá? El fogom Őt veszíteni, ami annyit jelent, hogy saját magamat is. Nélküle nem tudok tökéletes lenni, mert mi csak együtt, vagyunk azok.
- Remélem, hogy nem is válik ez a szokásoddá. - még csak az hiányozna, hogy rendszert csináljon a hírtelen látogatásaiból. - Honnan tudod a címem? - kérdezem meg ismét, hisz az előbb nem adott rá választ, de engem nagyon is érdekel. Csak bízni tudok abban, hogy nem azt a választ fogom kapni, hogy össze szűrte a levet az információkat megadó hölgyekkel is. Nem... egyáltalán nem érdekel, hogy kikkel van olyan kapcsolatban, ami túl lép egy bizonyos határt. Zabartan húzom össze magam előtt a köpenyem és próbálok nem figyelni arra, ahogyan néz, de nem túl egyszerű mindez azok után, amit a tegnap csináltunk. Hisz én is tudom, hogy pont annyira bűnös vagyok, mint amennyire Ő, de nem tudom beismerni, mert amint az megtörténik a csúnya igazságommal is szembe kell néznem: mégsem vagyok annyira makulátlan, mint amilyennek mindenki ismer, és amilyennek lennem kell.
- Ne gondold, hogy minden rólad szól. Semmi köze az egésznek hozzád. Csak szükségem van pár nap pihenőre. - hazudom szinte szemrebbenés nélkül, és lesütöm a szemeimet, hogy azok se áruljanak el. Mert a tegnap óta igazából minden róla szól. Ez pedig megijeszt. Nem szabadna rá gondolnom, főleg most nem, hogy közeledik az esküvőm, azzal a férfivel, akit egyébként az életemnél is jobban szeretek. Ezért kell úgy csinálnom, mintha semmi sem történt volna, mert ha én elhiszem, akkor másokkal is könnyebb lesz elhitetnem. Bárcsak ne nehezítene meg ennyire mindent Ricc...
- Csak ne lovagolj ezen a témán többet... kérlek. - sóhajtok, és egyre inkább kellemetlenebbé kezd válni ez az egész helyzet. - Nem nyúltam a kezed után. Ne csináld ezt... nem mondhatom azt, hogy mindez megtörtént, mert akkor tényleg a valósággá válik, és abban a valóságban én rossz vagyok. Nem akarom azt, Ricc. Nem...történt...semmi...köztünk! - sziszegem a fogaim közül ingerülten, és ha nem itt állnánk az udvarunk közepén, akkor valószínűleg most el is rohannék a közeléből. De félek, hogy akkor ismét kopogni kezd az ajtón, ami számomra egyenlő lenne a halálos ítéletemmel. Nem veszíthetem el az egész életem egy apró hiba miatt. Mert hiba volt minden köztünk... annak kell lennie.
- Sajnálom, ha megbántottalak, de azért egy kicsit jogos volt minden. - hisz a történtek előtt egy kicsivel mesélt nekem arról, hogy előszeretettel fektet meg bákit, akit csak tud. Mit kellett volna akkor gondolnom, mikor úgy rám vetette magát? Igen, én is hibáztam, mert nem képeltem fel, de már megtörtént. Csak el kéne engednünk valahogy... A saját magam megnyugtatása miatt és azért, hogy leplezzem a zavaromat emelkedek lábujjhegyre, hogy a házunkat vizsgálva könyveljem el, hogy még mindig korom sötét van, majd helyeslően bólintok a Ricc szavaira.
- Az lesz a legjobb. - nem is szabadott volna ide jönnie. Rezzenéstelen arccal, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyom, miközben próbálom leküzdeni a vágyat, hogy utána szóljak, hogy egy kicsit még maradjon. Mert nem maradhat... túl veszélyes. Még mindig piszkosul vágyok rá, ez a legrosszab az egészben. Ahhoz, hogy el tudjak engedni mindnet, ami történt az kell, hogy ne akarjon a közelembe lenni. Aztán megáll és visszafordul, én meg nyelek egyet és érzem, hogy a szívem ismét hevesebben kezd verdesni. Akarnék szólni, hogy ne jöjjön közelebb, de a szájam nem nyílik, sőt, amikor ismét megszólal, még óvatosan a fejem is megrázom. A rohadt életbe... nem akarom, hogy elmenjen. Figyelem a kezét amely a nyakamra vándorol, aztán a tekintetét, végül pedig az ajkát, ami ismét veszélyesen kezd közeledni az enyémhez. Mégsem tiltakozok. Valami olyasmi fut át az agyamon, hogy ha már egyszer megtettük, ha mindenképp sáros lettem, akkor miért ne tehetnénk meg újra?... utoljára. A csókja ezúttal sokkal érzékibb, mint a legelső volt, nekem pedig még a kezeim is lecsúsznak a mellkasom elől, amelyekkel a köntösöm fogtam össze. Hozzá viszont nem érek, csak hagyom magam ismét elveszni a bűnbe. - Nem jelenthet semmit... - suttogom elszakadva tőle, de ezúttal nem távolodok el, csak aprókat sóhajtva, értetlenül nézek a szemeibe. Fogalmam sincs, hogy mit kell tegyek, pedig mindig olyan könnyen ment határozott döntéseket hoznom. Egyik részem azt akarja, hogy maradjon a bűntársam még egy kicsit, a másik pedig az, hogy tűnjön el az életemből.
- Mit akarsz tőlem, Ricc? - még mindig nem bírok tőle eltávolodni, csak Őt figyelve várom, hogy valami olyan választ adjon, ami miatt nem fogom magam olyannak érezni, mint azok, akiket eddig megszerzett magának. Nem, mintha lenne bármi jelentősége, hisz férjhez fogok menni...valaki máshoz.   

A kérdésemre feltett válaszán hitetlenkedve nézek rá, majd mintha valaki valami jópofa viccet mesélt volna, nevetem el magam. Egyszerűen nem fér a fejembe ez az egész. Képes volt kutakodni utánam, mert...aggódott? Ez egyszerre háborít fel, ugyanakkor csábít is, de arra nem igazán merek gondolni, hogy ennek bármi jelentősége is lehetne. Mármint egyértelműen csak azért csinálja, mert nem hagytam, hogy az ágyába csábítson, mint a többi áldozatát, és ezt nehezen tudja elviselni az egója. Talán, ha akkor tovább megyünk, nem lennék más a szemében, mint Merion, vagy az a doktornő, aki a férje mellől nála keresi a vígaszt.
- Kilested a gépéből? - szólalok meg aztán megismételve a szavait, hogy hátha valamit rosszul értelmeztem. - Akkor miért voltál nála? Kitalálom... Ő is az egyike azoknak, akik... - legyintek inkább félbe hagyva a mondatot, hisz jobbnak látom, ha nem merülök ebbe bele, már így is épp elég feszültség van köztünk. Ráadásul nem is biztos, hogy tudni szeretném a választ. Hihetetlen, hogy egy pillanat alatt mennyire elcsúsztak a dolgok. Egy aprócska hiba, és máris képes romba dönteni mindent körülöttünk. A tegnapi napig úgy gondoltam, hogy nagyon könnyű szót érteni vele, mindig élveztem a társaságát, egyszerű volt megtalálnunk a közös hangot, most meg szinte elbeszélünk egymás mellett. Ő nem ért engem, én pedig Őt. Nekem muszáj úgy tennem, mintha semmi sem történt volna, mert vele ellentétben nagyon sok veszítenivalóm van. Ahelyett, hogy könnyebbé tenné a lelkem, csak tovább csinálja ezt... nehezen tudok önmagam lenni a közelében. Vagy ilyen lennék valójában, csak sosem mertem kimutatni igazán? Valamiért olyan nehéz elfogadnom, hogy nem vagyok annyira makulátlan, mint amilyennek mindenki ismer. Ez akkor is bebizonyosodik, amikor ahelyett, hogy tényleg távozna, vissza fordul, és ismét megteszi azt, amit a tegnap, én pedig csakúgy, mint akkor, most is képtelen vagyok arra, hogy kihátráljak. Érzem, hogy végig fut rajtam valami bizsergés, ami olyan jó érzéssel tölt el, hogy abba hagyni sem akarom. Most először érzem azt, hogy Lisanon kívül is van életem, csak még azt nem tudom, hogy hogyan lehet azt élni is. Meg nem is biztos, hogy akarnám.
- Nem jelent semmit... - a szavaimmal még mindig tiltakozok, de az arcom valami másról árulkodhat, mert egyértelműen hazugság minden, amit kimondok. Épp az a baj, hogy nagyon is sokat jelent ez az őrület, de még mindig nem tudom megmagyarázni, hogy miért. A kérdésemre adott válasza azonban, egy kicsit újra elbizonytalanít, mert valami mást akartam volna hallani. Nem ezt, és nem így, hogy bárhogyan lehetne értelmezni.
- Én már vagyok valakié. - sóhajtom végül kissé csalódottan, még mindig elveszve a tekintetében, mintha azt várnám, hogy azt mondja, hogy szeretné, ha csakis az övé lennék.   Valahogx úgy érzem magam, mintha valami agymosást végzett volna rajtam, bárhogy is próbálok nem tudok reálisan gondolkodni. Odabent alszik a vőlegényem, én meg itt, elveszítve önmagam képzelek el undorító dolgokat. Ebben a pillanatban pedig észre veszem az ajtónál lévő fényeket, amelyek vissza zökkentenek a saját valóságomba és szembesítenek azzal, hogy milyen ostoba vagyok. Dühösen taszítom el magamtól Riccet, mintha valami szőrnyeteg lett volna, aki az akaratom ellenére támadt rám. Pedig mennyire akartam és akarom még mindig.
- A fenébe, Ricc! Nézd mit tettél! - förmedek rá amint megpillantom az apámat, és ösztönszerűen lépek még közelebba bokorhoz, megfogva a Ricc kezét is, hogy hasonlóan tegyen Ő is, mert egyáltalán nincs kedvem az amúgy is kínos szituációt még meg is magyarázni. - El kell tűnnöd innen! Nincs jogod felforgatni az egész életem.. - még mindig halkan beszélek, hogy véletlenül se vegyen észre az apám, aki szerencsére csak az ajtó előtt állva telefonon beszél valakivel, de mégis végig fut rajtam a gondolat, hogy mi fog történni, ha meglát. Soha többé nem fordulhat ez elő... nem lehet semmi közöm Riccardohoz.

Nem igazán vagyok hozzá szokva, hogy bárki is olyan lépéseket tegyen értem, amelyek nem éppen tisztességesek, így természetesen meglep, hogy Ricc képes volt meglesni a címem. Értem tette egyáltalán? Vagy csak saját magáért, mert nem bírta elviselni, hogy visszautasítottam? Vagyis félig meddig. Bárcsak már az elején is olyan határozott tudtam volna lenni, akkor most nem lennék ebben a helyzetben. Annyira haragszom saját magamra, hogy még a tükörbe is alig tudok bele nézni, nem, hogy a szeretteim szemébe. Lisandroéba. Sosem fogja nekem megbocsájtani azt, hogy hűtlen voltam hozzá. Bár nem kell, hogy a tudomására jusson, de ismerem magam...túl lelkiismeretes vagyok ahhoz, hogy egy ilyen súlyos teherrel éljek a vállamon, amit egyedül nehezen is tudok cipelni.
- Talán nem elég csinos? - vonom fel a szemöldököm, csak azért is még egyet bele döfbe, de azért nem tagadom, hogy örülök, hogy ezt a választ kaptam. Nem mintha bármi közöm is lenne hozzá. Még mindig én vagyok a legutolsó, aki bele szólhat abba, hogy kivel és mit csináljon, hisz épp az esküvőm szervezése közepén vagyok. A napok, mintha egyre jobban gyorsulnának, én pedig annál inkább érzem a bizonytalanságomat is az esküvőmmel kapcsolatban. A tegnapi nap pedig még jobban rá segített arra, hogy elgondolkodjak, valóban ezt akarom-e? A fejemben pedig újra meg újra ugyanaz a válasz jelenik meg: Nincs Deborah Lisandro nélkül. Mindezek tudatában pedig ismét hagyom, hogy az ajkaink egymásra tapadjanak, közben pedig a szívem az eszemmel vív valamilyen láthatatlan csatát, és hiába próbálok az utóbbira sokkal jobban rá koncentrálni, úgy tűnik, hogy a szívem sokkal erősebb. Hiába próbálom tagadni, nagyon is tetszik az, hogy egy kicsit tilosban járhatok, még akkor is, ha tudom, hogy valaki a végén sérülni fog. Hogy az ne én legyek és ne is a vőlegényem, akivel hosszú évek óta egymás támaszai vagyunk... hát maradok a tagadásnál, amit Ricc sehogysem akar elfogadni. Épp ezért maradok csendben, mintha a hallgatásommal fogadnám el végül azt, hogy neki van igaza. Tényleg sokkal többet jelentett ez az egész, mint amit ne lenne szégyen bevallani. Az én kérdésemre adott válasza azonban nem nyűgőzött annyira el, semmivel sem érzem magam különbnek a többi zsákmányától, de nincs időm ebbe ennél is jobban bele merülni - lehet, hogy úgy jobb is -, mert teljesen megzavar a felgyúlt lámpa, majd az apám látványa. Védekezésből pedig ismét előjön belőlem a tegnapi támadó jellemem, és úgy förmedek rá Riccre, mintha nem lennék legalább annyira hibás, mint Ő. Az rendben van, hogy nem én hívtam ide, viszont... kicsit túl lőttünk a célon. Elbújva mindenféle tekintet elől pedig úgy érzem magam, mint két szerelmes tinédzser, akik titokban lehetnek egymáséi. Tiszta káosz. Amint találkozik a tekintetünk, elfordulok tőle, majd megkönnyebbülten fújom ki magamból a levegőt amint apa befejezi a telefonálást és mi így megúszva a bűnünket maradhatunk ismét kettesben.
- Azt is fogom tenni. Te pedig maradj ki belőle! - ahogy szokták mondani, legjobb védekezés a támadás, én pedig előszeretettel alkalmazom is ezt, hisz úgy érzem, hogy túlreagálja a dolgokat. Még csak nem is jogos a sértődöttsége, hisz nagyon jól tudta, hogy vőlegényem van. - Mit tudsz Te az én boldogságomról? Hagyjuk ezt Ricc... nincs ennek semmi értelme. - sóhajtom szinte már fájdalmasan, és próbálom figyelmen kívül hagyni azt, amit a fejemhez vágott. Én nem élek tagadásban... csak egy kicsit össze vagyok zavarodva. Bele vitt valami ostobaságba, amiből mindketten tudjuk, hogy semmi jó nem származhat. Épp ezért nézem végig rezzenéstelen arccal ahogy egyre távolabb kerül tőlem, magamban bosszankodva ezen az egész mindenségen. Sosem gyűlöltem még ennyire magam.