Az elmúlt időszakban a hazugságok annyira az életem részévé váltak, hogy azon kaptam magam, hogy még csak különösebben megerőltetnem sem kell magam ahhoz, hogy kitaláljak valamit, aminek köze sincs a valósághoz. Azt mondtam otthon, hogy az egyik árvaház egy kis európai körútra viszi el a benne lévő gyerekeket, mert sikerült egy kis adomány gyűjtéssel elég pénzt össze gyűjteniük hozzá, és engem, mint az árvaház gyakori látogatóját kértek fel az egyik kísérő orvosnak, még azt is elő adtam, hogy ez mekkora lehetőség a számomra, hogy a karrierem még inkább szárnyalhasson. A legrosszabb pedig az egészben az, hogy mindezt képes voltam úgy előadni, hogy szinte még én magam is elhittem, hogy valóban erről van szó, és egyáltalán nem a hűtlenségemről, mert mégis ki nézné ki belőlem, hogy minden egyes szó, amit a számon kiejtek, csak hazugság? Bár ott motoszkál bennem a bűntudat minden formája, de mégis, a Ricc kezét fogva a szíciliai tengerparton sétálva, úgy érzem, hogy képes vagyok ezt a pár napot csak kettőnkre szentelni és megfeledkezni arról, hogy mindez csak illúzió. Még mindig ott a gyűrű az ujjamon, ami azt jelzi, hogy férjhez készülök menni, de valaki máshoz. Szeretem Lisant, ennyi év után nem is érezhetnék máshogyan, de Ricc mellett valahogy felszabadultabbnak érzem magam. Egy olyan veszélyes játékba mentem bele, aminek a lebukásával nagyon sok mindent tehetek tönkre. Nem csak a vőlegényemmel való kapcsolatomat, de a női méltóságomat is. Mégsem bánom. Jelenleg legalábbis semmiképp. Csak meg akarom élni a pillanatokat, és közben nem agyalni azon, hogy mi lesz a jövőben.
- Milyen furcsa... nem kell itt bújkálnunk senki elől. - jegyzem meg halkan, miközben becsukom szemeimet és magamba szívom a tenger illatát. Imádok utazgatni, de nem csak ez volt a fő ok, hogy elfogadtam a Ricc meghívását. Épp azt szerettem volna érezni egy röpke pillanatig, hogy milyenek lehetnénk, ha nem kell azon aggódnunk, hogy ki és hol láthat meg. Itt nem ismer senki minket, és azok lehetünk, akik csak lenni szeretnénk. Szerelmesek? Nem... az túlzás. Valamiért a szerelem szóról még mindig Lisan jut eszembe, hisz normális körülmények között, Ő kéne legyen az az ember, aki iránt azt érzem. Mert szeretem Őt, az biztos. Csak mintha már nem lenne ott bennem az a szikra, ami a kapcsolatunk elején perzselt. Mintha az idő során valami kihűlt volna a kapcsolatunkban, és nem tudom, hogy ezt Lisan is így gondolja-e, de néha azt érzem, hogy igen. Mégsem akarunk tenni semmit az ellen, hogy újra lángra lobbantsuk azt, ami olyan erős volt köztünk. Talán feladtuk a lelkünk mélyén mindketten? Nem hiszem...mert még mindig az esküvőnkre készülünk.
- Nem hiányzik neked Olaszország? Sosem mesélted, hogy miért jöttél New Yorkba. - szólalok meg ismét, hogy eltereljem a gondolataimat, meg amúgy is kíváncsi vagyok. Nem is tudok róla túl sokat. Csak annyit, hogy valahol itt született, és nőcsábász. Az utóbbira inkább nem is szívesen gondolnék, de azért néha akaratom ellenére is arra gondolok, hogy ha nem velem van, akkor mégis kivel? Egyáltalán jogomban áll elvárni tőle a hűséget, amikor én magam még mindig a házasságomra készülök? Egyszerűen még sem lehetőségem, sem pedig elég bátorságom nem volt ahhoz, hogy szembe álljak Lisannal és mindent elmondjak neki. Valami ostoba kettős játszma részese lettem, és ezt a terhet nem is olyan könnyű cipelni. De egyenlőre van még pár közös pillanatunk, amikor nem is kell ezen gondolkodnom.  

Úgy érzem magam, mintha valami lázadó kamaszok lennénk, akik titokban szabad csak találkozzanak, hiszen a szerelmük a társadalom szemében elfogadhatatlan. Még egyenlőre mindig nem látom, hogy az az út, amelyen elindultunk hová vezet, de abban egyre biztosabb vagyok, hogy ameddig csak bírom szeretnék a Ricc oldalán sétálgatni rajta. Annak ellenére, hogy mennyire szeretem a vőlegényemet, a mellettem lépkedő férfire is épp annyira szükségem van. Valahogy egy teljesen más Deborah-vá változok mellette, nem olyan vagyok, mint Lisan mellett. Ez pedig jól esik, még akkor is, ha tudom, hogy mennyire nem helyes, amit teszünk. De egyenlőre talán csak élveznem kéne azt, hogy van lehetőségünk megtenni bármit, amit otthon nem szabad. Most kezdem igazán megérteni azt, hogy mit értenek az alatt, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb. Többszörösen estem már bűnbe, és az a legrosszabb, hogy piszkosul élvezem. Egyedül csak a lelkiismerem az, ami időközben megszólal bennem és annyira nehéz azt figyelmen kívül hagyni. A mellkasának ütközve pislogok felé nagyokat, és kicsit oldalra döntöm a fejem, amikor a nyakam kezdi csókolgatni, a vágyakozástól pedig egy halk sóhaj szakad fel a torkomból, míg aztán az ajkaink össze nem érnek. Fogalmam sincs, hogy mit művel velem, de egyre jobban kezdek a függőjévé válni. Szinte nehezemre esik elszakadni tőle.
- Ezt meg tudnám szokni. - mosolygok rá a tekintetében elveszve és a vigyor az arcomról még akkor sem tűnik el, amikor újból kéz a kézben nem folytatjuk az útunkat. Bárcsak minden ennyire egyszerű lenne, mint a ránk váró pár nap, amit kettesben tölthetünk el. Anélkül, hogy bárki mástól is függenünk kellene. Érdeklődve emelem felé a fejem miközben beszél, azt érzem, hogy mindent tudni szeretnék róla. Utoljára azt hiszem, hogy Lisan iránt érdeklődtem ennyire, akkor, mikor az egyetemen megismerkedtünk.
- Oké, de... most, hogy itt vagyunk nem érzed úgy, hogy ide tartozol? - én New Yorkban születtem, és bár imádok utazgatni és világot látni, de azért egy idő után a szívem mindig vissza húz oda, hisz az az otthonom. Elképzelni sem tudnám azt, hogy valahol máshol éljek, távol a szeretteimtől. De ez a röpke idő most mindenképp jól fog esni, és azt hiszem, hogy épp ezért is fog hamar eltelni. - Szívesen megismerném Őt. Tudod én nagyon jól kijövök az idősekkel. Mindig megtalálom velük a közös szót. Úgyhogy, majd ha mindenen túl leszünk, akkor szeretném, ha el vinnél hozzá. - nyílván ezt úgy értem, hogy ha sikerül rendet raknom az elmémbe, mert jelenleg fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes döntés. Nem hiszem, hogy örülnének annak, ha kiderülne, hogy jegyben járok valaki mással úgy, hogy közben a Ricc kezét fogva sétálgatok a tengerparton, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Vagyis azt akarod mondani, hogy nincs hozzá szokva, hogy lányok miatt utasítod Őt vissza? - vigyorgok rá kicsit pimaszul, mert azért jól esne azt hallani, hogy ilyent nem szokott csinálni mások miatt. Még mindig nem hiszek abban, hogy éppen én lennék az, aki ennyire különleges helyet foglal el a szívében, főleg mert tudom, hogy szeret kicsapongva élni, de ezekre sem szeretnék most gondolni, csakis a jelenünkre koncentrálni. Mert szükségem van most arra, hogy egy kicsit mindent magam mögött hagyjak és úgy éljem meg a perceket, mintha nem lenne holnap. - Sajnálom. Biztosan nagyon rossz lehetett az számotokra. Egy apát és férjet elveszíteni nem lehet egyszerű, és főleg nagyon nehéz lehet feldolgozni. - megállva mellette adok egy puszit az arcára, majd helyet is foglalok az elterített pokrócon. Kicsit hátra dőltöm a fejem, és élvezem ahogyan a nap sugarai az arcomat csiklandozzák, végül pedig a hasamra fekve várom meg amig Ő is mellém jön, így közelebb csúszva hozzá támaszom meg kezemmel a fejem, a másikat pedig a mellkasán pihentetem meg.
- Az apám politikus, pontosabban államtitkár, anyu pedig politológiát tanít az egyetemen. - szólalok meg végül a kérdésére válaszolva, majd sóhajtok is egyet. - Igazából elég szigorúan neveltek, mindig sokat adtak, de cserében sokat is vártak el. Leginkább tőlem. Szinte kötelező volt a tökéletesség és az, hogy nem hibázhatok. Vagyis mindenben a legjobb kellett lennem. Igyekeztem is azon lenni, hogy ne kelljen bennem csalódniuk soha. - mostanáig legalábbis. Részben a családom is az oka, hogy még mindig nem szántam rá magam arra, hogy beszéljek Lisannal. Őt nagyon könnyen elfogadták, fiúkként szeretik, és nem hiszem, hogy megbocsájtanának egy ekkora baklövést. - A húgom 10 évvel fiatalabb nálam, neki annyival könnyebb, hogy akkorra már voltam én, aki megfelelt minden elvárásuknak, így vele kicsit engedékenyebbek minden téren. Ő divattervezést tanul. Nagyon ügyes benne. Az esküvői ruhámat is Ő... - itt el is hallgatok, mert eszembe jut, hogy nem biztos, hogy éppen Ricc lenne az, aki szeretné tudni azt, hogy hogyan zajlanak az esküvői előkészületeink. - Szóval semmi érdekes nincs a családunkban. Annyira nem, hogy még a nagyszüleim is politikusok voltak, mind a két ágról. A szüleim nem is szerelemből házasodtak össze, hanem amolyan muszájból. De annak ellenére is tisztelik egymást. Ráadásul meg az anyám spanyol nemzetiségű. Félig spanyol, félig amerikai vagyok. - adom a tudtára az újabb információt, ezzel remélhetőleg sikeresen eltereltem a figyelmét is arról, hogy majdnem sikerült elszólnom magam. Egyre nehezebben megy a kettős szerep, amit játszok. De semmiképp sem szeretném elrontani a hangulatot, ami itt körbe ölel minket. Olyan meghitt minden.

Mintha azzal, hogy magunk mögött hagytuk New Yorkot, ott maradt volna az a gátlásokkal teli nő is, aki mindig törekedett arra, hogy tökéletes legyen, és aki készül az esküvőjére élete szerelmével. Itt egy teljesen új Deborah lehetek, olyan, akit senki nem ismer, épp ezért jogom van arra, hogy ezt a pár napot kihasználva, úgy éljek, ahogyan korábban nem nagyon tehettem meg. Nem azt mondom, hogy nincs bennem semmiféle félelem és ne bántana az, hogy ennyire átverem a szeretteimet, leginkább a vőlegényem, de képtelen vagyok leállni azzal, hogy ne akarjak minélt közelebb kerülni Ricc-hez. Semmi mást nem akarok ez a pár nap alatt, csak egymásra összpontosítani és elhinni, hogy talán lehet közös jövőnk. Még akkor is, ha ez jelenleg annyira kilátástalannak tűnik. A szívem azonban egy kicsit mégis össze szorul, ahogyan arról beszél, hogy a jövőben szeretne ide költözni, és mindezt egyáltalán nem úgy mondja, mintha a tervei között én is szerepelnék. Mégis rá mosolygok, mert semmiképp sem szeretném rá erőltetni magam senkire. Főleg mert az én helyzetem sem túl rózsás jelenleg. Még mindig nem tudom, hogy hogyan oldjam meg ezt a zavaros állapotot, amelybe saját magamat kevertem belle.
- Ez jól hangzik, de... azt akarod mondani, hogy szeretnél ide költözni majd? - kérdem végül azért meg, igyekezve nem kimutatni azt, hogy mennyire nem tetszik jelen állás szerint ez a gondolat. Elég nagy hiba már egyébként az is, hogy elképzeljem magunkat együtt évek múltán is. Ha nem fog sikerülni beszélnem Lisannal, és meg lesz tartva az esküvőnk, akkor mindenképp abba kell hagyjuk ezt az egészet, ami köztünk van, még nem is igazán értem, hogy hogyan jutottunk idáig el. Úgy felgyorsultak körülöttem az események, hogy azon kaptam magam, hogy egyszerűen nem tudom már irányítani a saját életem, pedig mindig is nagyon megfontolt voltam, épp azért, mert tudtam, hogy mennyi kárt okozhat egyetlen egy rossz lépés is. Azzal, hogy hűtlen lettem nem csak Lisannak ártok, de a saját családomnak is, na meg a jó hírnevűknek, hiszen egy politikus lányának mindig tudnia kell, hogy mikor és mit tehet. Amit jelenleg én csinálok, az nem épp elfogadható a társadalom szemében. Főleg nem az apáméban, aki annak ellenére, hogy nem szerelemből vette el az anyámat, soha egyetlen pillanatig sem volt hűtlen hozzá. Nekem megadatott az, hogy olyan társat válasszak magamnak, aki iránt érzéseim is vannak, és mégis mit teszek... Mégsem bánom még mindig. - Hmm... ez igazán megtiszteltető, Dr. Monti. - vigyorgok rá, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez egy kicsit nem tölt el jó érzéssel. - De azért kérlek majd ne mondd el neki, hogy én tehetek róla, mert nem akarom, hogy rossz ponttal indítsak majd nála. - megforgatom a szemeimet is, majd hamar le veszem róla a tekintetem, hogy ne vegye észre rajtam, hogy még mindig fogalmam sincs, hogy mit szeretnék tenni. Talán nem épp a legjobb ennyire előre ugornunk a jövőnkbe, mert egyenlőre még elég sok akadály van köztünk. A saját magam iránt érzet bizonytalanság is, hiszen még mindig nem teljesen állok kész arra, hogy a csodálatos életemet felrúgjam valakiért, akiért bár vonzódok, de korántsem vagyok abban biztos, hogy megéri mindent kockára tennem érte. Mármint annyira még nem sikerült elnyernie a bizalmam. Kicsit mindig félek az új helyzetektől, a Riccel való kapcsolatom pedig nagyon is olyasmi, ami újdonság, Lisan ezzel ellentétben viszont egy biztos pont az életemben, aki évek óta a társam, a másik felem. Örülök, hogy egy kicsit nagyobb belátást nyertem a családjába, én is igyekszem az enyémről a legtöbb dolgot elmesélni, hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást ezáltal. A pokrócon fekve, teljes közelségben hozzá ismét sikerül teljesen kizárnom a külvilágot, olyan minden, mintha csak mi ketten lennénk az egész világon. Ez pedig tetszik, sokkal jobban is, mint kellene. Bólintok a visszakérdezésére, látom rajta, hogy egy kicsit meglepi, hogy nem teljesen egy átlagos család elsőszülőttje vagyok, de a figyelmem sokkal jobban elvonja az érintéseivel és azzal a pimasz mosolyával, amit annyira szeretek.
- Valóban? Mert olyan sok spanyol csajjal volt már dolgod? - emelkedik fel az egyik szemöldököm, miközben érzem, hogy a szívverésem ismét felgyorsul a csókjától. Fogalmam sincs, hogy mit csinál velem, de sikerült annyira el vennie az eszem, hogy ha nem vagyunk együtt is, szinte mindig Ő jár a gondolataimban.
- Ők a családom, Ricc... vagyis szükségem van rájuk. Meg egyébként azért annyira nem drasztikus a helyzet. Csak vannak olyan dolgok, amiket az apám nem tolerál. - mint például a hűtlenség, de ezt inkább már nem fűzöm hozzá, egy sóhajjal folytom magamba. Hisz a hűtlenségemet még én sem tudom megbocsájtani saját magamnak, másoktól hogyan is várhatnám el? Mégis piszkosul élvezem, annak ellenére is, hogy tudom mennyire helytelen mindaz, amit teszek. A pimasz megjegyzése egyszerre hoz zavarba és lázba is, de nem ad esélyt arra, hogy bármit is válaszoljak, mert az ajka imét az enyémre tapad, így aztán a hátamra fekve, mindenféle tiltakozás nélkül hagyom, hogy ismét feldezze a testem minden négyzetméterét, ahogyan én is az övét.

Elveszve a pillantásában, semmi mást nem érzek csak azt, hogy mennyire boldog vagyok miatta, és semmi mást nem szeretnék, hogy ez soha ne érjen véget. Bármi is legyen az, ami köztünk történik, nagyon tetszik. Egyszerűen azt érzem, hogy rá van szükségem. Vagyis rá is.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Mit kezdenénk itt mégis? Én hosszú távon egyébként sem bírok el lenni sehol. Egy idő után mindig honvágyam támad. - nem mondom, hogy azért nem játszok el a gondolattal, hogy milyen is lehetne, ha mindenkitől távol itt maradhatnánk kettesben, de sajnos bármennyire is vonzó ez az ötlet, akkor sem kivitelezhető. Szerintem egyébként Ő sem gondolja komolyan. A családjaink, a karrierünk... minden New Yorkban van. Itt nekem legalábbis semmim nincs, ami elég ösztönzés lehetne a maradásra. Ricc persze itt lene... A kérdése mondanám, hogy váratlanul ér, de sajnos számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb úgyis rá térünk arra, hogy még mindig az ujjamon a gyűrű. A megfelelő válasszal azonban mégsem készültem fel...
- Ricc... - mutató ujjam az ajkára rakom, hogy csendre intsem, majd kibújva az öleléséből ülök fel. Nem akarom, hogy megint megharagudjon rám. - Adnál még egy kis időt nekem? Tudom, hogy megígértem, de ez nem ilyen könnyű... - sóhajtom ismét felé nézve, és annyira szeretném neki megmagyarázni mindazt, amit érzek, de egyszerűen nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne. Hogy lehet leírni valamit, amit én sem értek igazán?
- Azt beszéltük meg, hogy ezen a pár napon csak mi ketten leszünk... kérlek ne rontsuk el a pillanatot. - valahol megértem, hogy bosszantja a dolog, de nem tudom semmissé tenni a Lisanhoz fűződő múltamat és jelenem. Nekem mindketten nagyon fontos szerepet játszanak az életemben, és nagyon nehéz ez így. - Mi lenne ha inkább be mennénk a vízbe? Szerinted nagyon hideg lehet? - próbálom inkább eleterelni a figyelmünket, mert valóban nem szeretném, ha duzzogással telne el az itt töltött időnk.

Megkönnyebbülést érzek a szavait hallgatva, pedig még csak nem is lehet a közös jövőnkről beszélni, hisz a jelenünket sem igazán tudom megmondani, hogy miről szól. Olyan hosszú és bizonytalan út áll előttünk, hogy nem vagyok abban sem biztos, hogy egyáltalán végig fogunk-e tudunk lépkedni azon úgy, hogy közben egyikünk se adja fel. Bár már kezdem elhinni neki, hogy több vagyok azoknál, akikkel korábban volt kapcsolata, de attól ez még semmit sem változtat azon a tényen, hogy össze vagyok zavarodva. Jól érzem magam mellette, felszabadultnak, de attól még mindig úgy érzem, hogy szükségem van a vőlegényemre is, hisz Lisannal közösen vagyunk egyek.
- Szép tervek... - szólalok meg végül, és igyekszem urrá lenni a szomorúságomon, ami időközben a hatalmába kerít. Valamiért úgy érzem, hogy ezekbe az ábrándjaiba én nem illenék bele. Még csak az sem biztos, hogy valaha is tudnék anya lenni. Ezt a titkot olyan féltve őrzöm, mintha attól tartanék, hogy akkor válik valóságossá csak, ha kimondom hangosan is. Pedig akárkit is válasszak, mindenképp joga van tudni azt, hogy milyen betegségem van. Senkitől sem szeretném megfosztani azt az élményt, hogy szülő lehessen csak azért, mert én nem biztos, hogy lehetek. A családja rövid bemutatása azonban már ismét mosolyt csal az arcomra. Sőt... azon kapom magam, hogy annak ellenére, hogy semmiben sem vagyok biztos, terveim vannak vele a jövőnket illetően. Meg akarom ismerni a családját, és én is szeretném Őt bemutatni a sajátomnak. Talán, majd egyszer...
- Nem tudom... bárkire foghatod igazából, csak ne rám. És ne is valamelyik ágyasodra. Mondjuk biztos vannak barátaid... - forgatom meg a szemeimet nevetve, majd én is bele kezdek a családom rövid bemutatásába, amiből talán már sejtheti azt is, hogy miért nem olyan egyszerű az, hogy az eddigi életem feladva, kezdjek vele újat. Eddig mindig én voltam az, aki lépésről lépésre követte mindazt az elvárást, ami már gyerekkorom óta belém van nevelve, sosem hibáztam, ha mégis, akkor tudtam, hogyan kell azt helyre hozni. A szüleim büszkén meséltek rólam mindig mindenkinek, és engem ez éltetett. Most meg hibát hibára halmozok, egyre többet hazudok mindenkinek körülöttem, és mégis élvezem. Izgalmas az, amiben jelenleg vagyok.
- Nem. Inkább tartsd meg magadnak. - rázom meg a fejem határozottan és még mutrázok is egyet közben, mert inkább nem szívesen gondolok arra, hogy hány nő volt eddig az életében, és milyen fajta nemzetiségűek. Nem is tudom miért kérdezek olyant, aminek a válasza csak felbosszantan egyébként is. A családomra tett megjegyzésére csak egy halk sóhajjal válaszolok, hisz egyértelműen más neveltetésben volt részünk, éppen ezért Ő nem értheti azt, ami az életemben zajlik. Hisz ez nem is arról szól, hogy éppen hol élek, hanem arról, hogy mekkora csalódás leszek majd az apám szemében, ha fény derül arra, hogy mit tettem. Lisan nem érdemli meg azt, hogy ilyen csúnyán szúrjam hátba. Az első alkalmat rá foghattam egy apró hibára, pillanatnyi elgyengülésre, de mostanra már valami másról szól az egész. Ricc boldoggá tesz. Ezért teszem félre ismét mindenféle gátlásomat a parton és, hagyom, hogy újból a szenvedély uralkodjon el rajtunk..
- De hisz bújkálni izgalmas, nem? - vigyorgok rá, holott a lelkem legmélyén én is örvendenék annak, ha szabadon megtehetnénk bárhol bármit. De mégis sokkal nagyobb bennem a félelem az miatt, hogy csaláódást okozok magam körül mindenkinek. Hogy megbántom Lisant, aki egészen eddig az életemben a legfontosabb személy volt. Most is az. Még mindig nagyon fontos szerepet tölt be a szívemben. Csak épp osztoznia kell azon a helyen mással, mert valami olyasmi történik velem, ami ellen nem bírok tiltakozni, pedig nagyon sokáig próbáltam. Szerencsére azonban Ricc még mindig megértő velem, így valamennyire megkönnyebbülök, mert tényleg nem szeretném, ha ezt a csodálatos pillanatot elrontanánk bármivel is. Gondolom majd az idő úgyis mindent megold. A kezét megfogva mosolygok rá, majd pattanok fel a pokrócról, hogy elmerüljünk a tengerben...

Fogalmam sincs, hogy hogyan keveredtünk egy esküvő kellős közepébe, de nevetve próbálom tartani a lépést Ricc-el. Bár kezdetben volt bennem némi félelem, hogy mi lesz, ha rá jönnek, hogy nem tartozunk az ifjú pár hozzátartozói közé, de szerencsére itt olyan sok ember van, hogy senkinek még csak fel sem tűnik, hogy valójában semmi keresnivalónk nincs is itt.
- Veled szívesen vagyok még őrült is. - válaszolok a csókunk után, és vidáman szállok be én is a vonatozók közé, még az sem igazán zavar, hogy igazól sem az olasz nyelvhez nincs semmi közöm, sem pedig a kultúrájukhoz, de mégis képes vagyok beleolvadva a környezetembe élvezni a bulit. Ricc mellett egy teljesen új emberré változtam és ez tetszik. Kicsit hírtelen ér az, ahogyan egy pörgetéssel húz magához, bele is ütközök a mellkasába, ami miatt felnevetek, de végül a nyakát átölelve veszem át a lassúbb ritmust, és a tekintetében elveszve teljesen elvarázsolva érzem magam. Érzem, hogy a szívem ismét erős kalimpálásba kezd, mint ahogy mindig, ha túl közel kerülök hozzá. Nem tudom, hogy milyen érzések kavarognak bennem, de abban már szinte biztos vagyok, hogy nem akarom Őt elveszíteni. Még a szó is bennem ragad a fülembe súgott szavai miatt, csak valami olyan tekintettel bámulom Őt, mint mikor az ember először találkozik élete szerelmével. Lassan semmit sem kezdek érteni abból, ami velem történik, és abból sem, ami bennem zajlik le.
- Mi? - értetlenül nézek rá, majd elnevetem magam, ahogyan a kezemnél fogva kezd maga után húzni a megvágott torta felé, hisz nem gondolom, hogy az nekünk is járna, de mivel úgysem tűnt fel senkinek, hogy nem szereplünk a vendéglistán, talán mindegy is. - Jó, de csak egy falatot, mert én este nem nagyon szoktam enni... főleg nem édességet. - bizonygatom, de azért már tátom a számat, hogy megkóstoljam az egyébként magát nagyon is kívántató édességet. Időm azonban alig van, hogy lenyeljem, hiszen meghallva az ismerős hangot, aki a nevemen szólít, szinte érzem, hogy bele fehéredik az arcom. A fenébe is! Ennyit arról, hogy itt senki sem ismer. Ösztönösen lépek kicsit távolabb Ricctől, hiszen egyértelműen semmi keresnivalóm nem lenne itt, főleg nem egy olyan férfivel, aki nem a vőlegényem.
- Cassy? - pislogok a volt egyetemi társam felé legalább annyira értetlenül, mint ahogyan Ő méreget engem, mert túl nagy fogalmam nekem sincs arról, hogy mit keres egy olasz esküvőn. Csak ritkán tartjuk a kapcsolatot, bár így vissza gondolva, mintha említette volna, hogy megismerkedett egy olasz férfivel. talán valami rokon lehet az ifjú pár valamelyikével. Hát ez csodás. - Dr. Monti a kollégám, akivel közösen kellett elutaznom ide azért, hogy... - zavartan túrok a hajamba, majd Ricc felé pillantok valami segítség félét várva tőle, de aztán rá jövök, hogy talán meg is bánthattam, sőt még szégyellem is magam a szavaim miatt. - ... szóval az Ő rokona a vőlegény és ha már itt vagyunk, megkért, hogy kísérjem el, mert... - kifújom a levegőt magamból, de ezúttal nem nézek Riccre, csak bízok abban, hogy megértő lesz velem és nem kell haraggal zárnunk ezt a csodálatos napot. - Mindegy is. Lassan úgyis mennünk kell... - a hangom egyre bizonytalanabb, miközben szégyenkezve nézek ismét Ricc felé, bocsánatkérő pillantásokat küldve felé.

Bár hívatlan vendégek vagyunk ezen az igazán jól sikerült esküvőn, mégis annak ellenére, hogy Riccen kívül senki mást nem ismerek, azt hiszem, hogy sikerül igazán feloldódnom és megfeledkeznem arról, hogy én valójában nem is vagyok ilyen. Annyira jól érzem magam, hogy simán el tudnék itt táncolgatni akár reggelig is. Szükségem volt már arra, hogy egy kicsit kiszakadjak a környezetemből és a saját komfortzónámat is sikerül átugranom, ami nagyon is jó érzéssel tölt el. Kicsit félek is attól, hogy ha mindennek az álomszerű pillanatnak vége szakad, akkor hogyan fogok tudni vissza illeszkedni az amúgy már jól megszokott életembe. A szívem egyik része szeretne örökre ilyen vidám maradni, a másik viszont még mindig tart attól, hogy ha a tökéletességemet elveszítem akár egy pillanatra is, akkor az egész életem kártyavárként dől majd össze. Ahhoz pedig, hogy megmaradjak olyannak, amilyennek mindenki ismer, szükségem van a vőlegényemre és a mesébe illő szerelmünkre is. Ugyanakkor Riccel minél több időt töltök el, annál nehezebbnek érzem az elszakadást tőle. Szerencsére még van bőven időm azon agyalni, hogy mi lesz majd akkor, ha innen haza érünk, hogy hogyan hozom újból egyenesbe az életem, és mikor szánom rá magam arra, hogy felbontsak egy jegyességet, már ha sikerül eldöntenem, hogy tényleg azt szeretnám-e. Most egyenlőre sokkal fontosabb az, hogy megéljek minden egyes pillanatot Riccardo mellett. A torta valóban nagyon finom, már épp mondanám, hogy mégis megszegem a saját szabályomat és kérek egy újabb falatot, amikor az ismerős hang vissza zökkent a saját kis világomba. Mint akit valami csínytevésen kaptak rajta, úgy lépek távolabb Ricctől is és próbálom kimagyarázni azt, hogy miért vagyok itt, bár sokkal lényegesebb az, hogy miért épp Vele. Kicsit bizonytalanul nézek Riccre miközben Ő is beszélni kezd, befejezve az én félbe hagyott mondataimat, és mivel már sikerült Őt elég jól megismernem, pontosan látom rajta, sőt a hangjából is kivehető a sértettsége. Persze ez valahol érthető is, de mégsem állhatok elé az igazsággal...Ezt Ő is nagyon jól tudja.
- Milyen...? - dolgod. Kezdenék bele, de inkább elharapam a kérdésem végét, mert nem hiszem, hogy ezt lehet úgy értelmezni, hogy nem félreérthetően. Így viszont már egyre biztosabb, hogy haragszik rám... - Rendben. - teszem végül hozzá, de a pillantásomból láthatja, hogy igazából semmi sincs rendben. Sőt, szeretnék utána is menni, de Cassy továbbra is feltart, én meg még mindig nem szeretném, hogy véletlenül is akár megsejthesse bárki is azt, hogy sokkal több van köztünk, mint munkatársi kapcsolat. Veszek egy mély levegőt, miközben Cassyt hallgatom, és minden erőmre szükségem van, hogy közben ne kapjam fel a vizet, és így még körbe is nézek tekintetemmel Riccet keresve, hogy nehogy valamelyik unokahúg csapdájába kerüljön épp.
- Nem. Még egy kicsit maradok. Dr. Montinak egyébként is barátnője van, meg hát Ő nem az a fajta, aki félre lépne... Szóval mindenképp vissza várom, mert egyébként is ugyanabban a hotelben vagyunk megszállva. - ennél kínosabban talán még életemben nem éreztem magam, és csak reménykedek abban, hogy kellően bele jöttem a hazudozásba ahhoz, hogy ne buktassam le magam. Mindössze csak az asztalon lévő telefon kivilágosodott képernyője tereli el a figyelmem, és bár nem szokásom mások telefonjában kutakodni, de amint feleszmélek arra, hogy a készülék tulajdonosa Ricc, és egy félig meztelen női test színte a retinámat kiégetve pillog a szemembe, nem bírva uralkodni magamon veszem azt a kezembe, és nyitom meg az üzenetet is, ami annyira feldühít és meglep, hogy szinte nem is hallom a barátnőm további szavait. Semmi más nem jár az eszembe csak, hogy minél hamarabb számon kérjem érte a férfit, aki megígérte, hogy minden barátnőjével be fejezte a különleges kapcsolatait. A telefont végül vissza csúztatom az asztalra, és Cassyre mosolygok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Ja persze... majd össze futunk. Mindenképp. - mivel az üzenet elvette a figyelmem a mondandója eleje lemaradt, csak a végét sikerült elcsípnem, és igaz, hogy kicsit megkönnyebbülök amiatt, hogy Ricc visszatért közénk és nem hagyott magamra itt, de azért a haragom is belülről őröl. Szeretném már most a képébe nyomni a saját telefonját, amihez jogom sem lett volna hozzá nyúlni.
- Holnap elég hosszú napunk lesz, szóval, ha a doktorúr megitta az italát akár mehetnénk is. -  ismét Ricc felé nézek, el veszem az asztalon felejtett telefonját és közeleb lépek hozzá, hogy az üres kezét megfogva dühösen adjam azt oda, ha nem lennének itt ennyien, meglehet, hogy inkább hozzá vágnám. Megérdemelné. - Megállás nélkül pittyeg. Talán fontos. - a bennem lévő feszültség kezd egyre jobban eluralkodni rajtam, és utálom, hogy nem adhatom ki magamból azt, ami bennem van. Talán ha rá néz a telefonjára majd megérti, hogy miért lenne sürgös a távozás. Úgy tűnik, hogy a mai nap túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...

Fellélegzek amint Cassy végre hosszas búcsuzkodás után el megy, miután újra megígérem, hogy majd össze futunk New Yorkban, ha az időnk engedi, meg még nem is tudom miben maradtunk el, igazából alig vártam, hogy végre egy kicsit távolabb kerüljön tőlünk, hogy számon kérhessem Riccardot az üzenet miatt, aminek a tartalma egyáltalán nem egy baráti meglátogatásnak tűnt, sokkal inkább úgy, mintha még mindig köze lenne ahhoz a nőhöz. Éppen ezért jogosnak tartom a felháborodásom, mert ha valamit nagyon utálok akkor az az, ha bárki is átver. Ricc pedig szemmel láthatóan még mindig nem hagyta abba a kicsapongó életét, és ismét azt érzem, hogy én is csak egy megszerzett trófea vagyok, akivel talán el van ideig óráig, amig nem talál valaki jobbat. Újból elgondolkodok azon, hogy megéri-e miatta feldobnom a jegyességemet és megérte-e egyáltalán ilyen alattomos módon hátba szúrni a vőlegényemet azért, hogy valakinek a játékszerévé váljak. Már mindegy, hogy hogyan döntök, mert ha egyszer is kiderül a viszonyom Riccel, Lisan maga fog szakítani velem. Még csak nem is haragudhatnék miatta, hisz jogosan érezheti, hogy becsaptam. Ahogy én is ezt érzem most. Ricc továbbra is több vasat tart a tűzben, ez pedig nem tetszik. Idegesen várom meg, hogy rá jöjjön, hogy mi is a problémánk forrása, közben karba fonom a kezeimet magam előtt és szinte várom, hogy valami magyarázatot adjon, hogy azt mondja, hogy ez csak valami tévedés, mert már nagyon régóta nincs köze ahhoz a nőhöz, aki ilyen egyáltalán nem normális üzeneteket írogat neki. Magyarázatként azonban nem azt kapom, amire számítottam, így mindkét szemöldököm a magasba emelkedik, miközben megrázom a fejem és magamban újra próbálom értelmezni a kijelentését, hogy hátha csak rosszul hallottam valamit.
- Ezt nem értem... megismételnéd? - igyekszem megtartani a nyugodtságom és a hangszínem sem emelkedik, figyelembe véve a helyszínt és azt, hogy mégis csak van itt olyan, aki ismer, de nem olyan könnyű uralkodnom magamon. - Hogyan is tervezed kezelni azt a problémát? - nem tudom, hogy szándékosan csinálja-e ezt, de egyáltalán nem tartom mulatságosnak, sőt... Ráadásul a körülöttünk lévő hangzavar is egyre jobban idegesít. A következő kérdése miatt azonban mégis megszégyellem magam egy kicsit, mert nekem egyáltalán nem szokásom senki telefonjában kutakodni, de most valahogy nem bírtam megállni. Mégis azt hiszem, hogy nem ez a legnagyobb problémánk jelenleg, amiről beszélnünk kéne.
- A szemem láttára villant fel egy félmeztelen nő képe, aki NEKED írt. Sajnálom, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg. Te csináltad róla azt a fotót? - nem fogom hagyni, hogy engem hozzon ki hibásnak, hogy a saját szennyét takargassa. Talán még mindig nincs jogom ahhoz, hogy bármi miatt is számon kérjem, de akkor meg ne hazudjon olyant, hogy mindenkivel le zárta a románcát. - Mégis miért lennék féltékeny? Ugyan már... ne tereld a szót. - igyekszem tagadni a nyílvánvalót, mert közben nagyon is az a bajom, hogy féltékeny vagyok, még ha nem is akarok az lenni. De idegesít a tudat, hogy ki tudja mi mindent csinál másokkal miközben én elhiszem, hogy egyedül vagyok jelenleg női személy az életében.
- Ki az a nő? És mi a fene közöd van hozzá? Miért ír neked ilyeneket? - miközben a kérdéseimet sorba hadarom el, le emelek egy pohár bort a pincér tálcájáról, majd türelmetlenül figyelem a férfi válaszát, miközben bele iszok a pohárba és tekintetemmel egyetlen pillanatra sem engedem el az övét. A szemembe nézve kell, hogy válaszoljon mindenre és elmondani, hogy miért is szórakozik velem. - Jobb, ha tudod, hogy én nem leszek második soha senkinél! Szóval... tiltsd le a számát és... töröld ki az olyan gusztustalan képeidet, amiket tartasz a szeretőidről, vagy mit tudom én kikről. - ezúttal már egy kicsit hisztérikusabb a hangom, így ismét iszok a pohárból, hogy csillapítsam a bennem lévő haragot és a szégyent is, hogy ilyesmit kérek tőle, miközben nekem is van más az életemben rajta kívül. De a kettőnk helyzete úgysem ugyan olyan. Mert Ő tudja, hogy nekem vőlegényem van, én meg úgy tudtam, hogy az Ő életében csakis Én vagyok.

A szavaival egyáltalán nem nyugtatni próbál, hanem csak még nagyobb feszültséget vált ki belőlem és kénytelen vagyok rá harapni az alsó ajkamra, hogy ne mondjak ki semmi olyant, amit később megbánnék. Mert meg lenne a véleményem arról, hogy hová menjen el a félpucér szeretőjével együtt. És még azt várja el tőlem, hogy bízzak benne feltétel nélkül és adjam fel érte az egész életem. Közben pedig csak a jó ég tudja, hogy hány ilyen hasonló üzenetre bukkantam volna a telefonjába, ha egy kicsit mélyebben is bele ásom magam. Mellette valahogy teljesen más ember vagyok... kihozza belőlem. És nem csak a jót, de a rosszat is. Lisan hosszú évek óta a párom, e még soha egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy bele nézzek a telefonjába, most meg úgy viselkedek, mint aki megőrült.
- Oké, sajnálom, hogy bele néztem a telefonodba, de... - veszek egy mély levegőt, amit lassan fújok ki, de még ez sem igazán csillapítja a bennem gyűlemlő haragot. - ... vagyis tudod mit? Nem sajnálom! Mert így legalább kiderült, hogy tartasz mellettem másokat is. - a hangomból érezheti a sértődöttséget és csalódást egyszerre, holott talán nekem van a legkevesebb jogom ilyesmik miatt kiborulni. Hiszen éppen én vagyok az, aki kettős játékot játszik. Talán sokkal egyszerűbb lenne elengednem a témát, ha Ő is megértőbben állna hozzám, de természetesen muszáj kihoznia magából ismét azt az énét, amelyiket annyira utálom. - Ez nem a féltékenységről szól, Ricc... hanem a büszkeségemről. - rakom helyre a fejében levő tévképletet, holott természetesen a féltékenység is közre játszik a különös viselkedésemben, amit még én magam sem tudok megmagyarázni teljesen, hogy mitől van bennem. Még a saját szavaimon is sikerül meglepődnöm, hiszen ki vagyok én, hogy bármit is megtiltsak számára? Egyáltalán milyen alapon várom el tőle azt, hogy a kedvemre tegyen, csak azért, mert én valami ostoba oknál fogva azt gondoltam, hogy sokkal többet jelentek a számára? Kicsit meglep amikor rám szól, és az is váratlanul ér, hogy elkapja a karomat, épp annyi időm marad, hogy le rakjam a kezemből a boros poharat, amelynek a tartalmát majdnem mind meg is ittam idegességemben. Botladozva követem, abban bízva, hogy a friss levegő majd jót tesz mindkettőnknek, de Ő csak tovább szítja a tűzet.
- Te velem ellentétben tudod, hogy van egy vőlegényem! De én abban a hitben éltem egész mostanáig, hogy abba hagytad azt, hogy mindenféle nőcskéket hordasz az ágyadba! Ne keverd össze a kettőt, mert egyáltalán nem ugyanaz! - már nem vigyázok a hangerőmre, egyre hangosabban jönnek ki belőlem a szavak, és közben próbálok nem a mellettünk elhaladó bámészkodókra figyelni, akik nem is valószínű, hogy bármit is értenek ebből a nevetséges párbeszédből. - Én nem hülyítlek egyáltalán és ezt te is tudod... - a szememim tágra nyílnak miközben tovább hallgatom, és szinte nem jön, hogy elhiggyem mindazt, amit hallok. Megint ez a bunkó stílusa van előtérben, amitől falra tudnék mászni. - Hallod Te, hogy miket beszélsz? Szerinted oda kellett volna álljak Cassy elé és közöljem vele a tényt, hogy a szeretőm vagy, mert amúgy a vőlegényemnek fogalma sincs arról, hogy együtt vagyunk, egyébként nem is munka ügyben, hanem csak, hogy kettesben lehessünk. Komolyan ezt vártad volna tőlem? - valahol talán megértem, de ugyanakkor mégse. Neki kellene megértenie az én álláspontomat, mert kettőnk közül én szívom a nagyobbat, ha így bukunk le. - De várj... Te most azt várod, hogy válasszak köztetek? - persze azt én is tudom, hogy míg a viilág nem élhetünk így, de valahogy a fejemben még mindig nincs rendben minden, és valahányszor felteszem saját magamnak azt a kérdést, hogy Lisan vagy Ricc, a válasz mindig kettejük között van. Az eszem és a szívem harcolnak egymás ellen, és hiába szeretném a szívemet követni, az eszem végül újra mond valamit, ami miatt nem tudom egyszerűen ilyen hamar rá szánni magam arra, hogy le mondjak mindarról, amit hosszú évek óta építgettünk. - Ricc... megbeszélhetnénk ezt inkább a szállásunkon, kicsit nyugodtabban? - közelebb lépek hozzá, és ha nem haragszik annyira, hogy tiltakozzon átölelve a nyakát tapadok az ajkára, de csak röviden, hogy a bent mulatozó barátnőm nehogy véletlenül felbukkanjon. - Igazad van, hogy haragszol, de... nekem is épp annyi okom van erre. Csak annyit kellett volna mondanod, hogy semmi közöd ahhoz a nőhöz. De Te csak tovább húztad az idegrendszerem, csak azért is... - tényleg nem akarom ezt a szép napot elrontani ezzel, de természetesen ha még kedve van veszekedni, akkor kiállok magamért. Vagy csak simán megfordulok és itt hagyom, hogy had csillapodjon le.

Érzem, hogy miképpen szalad ki a talaj a talpam alól, és bármennyire is azon vagyok, hogy megpróbáljam a helyzetet az Ő szemszögéből látni, vagy legalább elképzelni magam az Ő helyébe, nem megy. Minden egyes vitánkánál nem tartom igazságosnak, hogy az ujjamon lévő gyűrűvel támad és az eljegyzésemmel, miközben máskor nem is teszi szóvá azt, úgy tesz, mintha nem különösebben zavarná, hogy másis van az életemben. Nincs joga számon kérni rajtam semmit, hisz úgy fogtunk ebbe bele, hogy pontosan tisztában volt a helyzetemmel. Sosem hazudtam vagy hitegettem, de főleg nem hülyítettem. Épp ezért sem értem, hogy miért vág ilyesmiket a fejemhez, mikor nagyon jól ismer, és tudja, hogy szándékosan senkinek sem ártanék. Csak valahogy most így jött ki a lépés az életemben, amire még mindig nem vagyok büszke, de fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék belőle kikeveredni úgy, hogy közben senki se sérüljön körülöttem. Olyan szinten megváltoztatott a Riccel való kapcsolatom, hogy igazából még én sem ismerek saját magamra. Korábban sosem voltam az a kiabálos, féltékenykedő, saját magát meghazudtoló személyiség, sőt... igyekeztem távol maradni a konfliktus helyzetektől, bíztam a társamba és soha nem emeltem még csak a hangomat sem fel senkire. Lisannal elég csendes kapcsolatunk van, és talán az a külömbség a két férfi között, hogy Ricc túlságosan is az a fajta ember, aki mindig kimondja azt, amit gondol. Engem pedig idegesít, mert én meg pont nem szeretem, ha mindenféle köntörfalazás nélkül szembesítenek a valósággal, mert nehezen megy az, hogy megvédjem magam, mert közben folyamatosan attól tartok, hogy ha bármi olyasmi is kijön a számon, akkor a másikat megbántom.
- Na és szerinted az milyen érzés lenne nekem, ha így derülne ki az, ami köztünk van? - minden bizonnyal nekem sem esne jól, de mégsem értem, hogy miért lepődött így meg, hiszen mióta csak tart köztünk ez az egész, titokban tartsuk. Nem gondoltam abba bele, hogy valami másfajta bemutatást szeretett volna inkább. Olyant, ami lehetetlen még egyenlőre, ezzel Ő is tisztában van. Épp ezért nem értem, hogy a telefonjáról, hogyan is terelődött a szó erre. Főleg, hogy hogyan akarhat arra kényszeríteni, hogy bárkit is választanom kelljen? Mármint nyílvánvalóan egyszer sort kell kerítenem arra, de ez nem megy nekem csettintésre, bárhogy is szeretné. Talán úgy tűnhet, hogy a fehér zászlót a félelem miatt lobogtatom meg, pedig igazából csak tényleg a békülés a célom, mert nem csak, hogy nem szeretek veszekedni, de vele ez nagyon rosszul esik.
- Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek ennél többet? - kérdem meglepetten, és amikor visszautasít és elenged, én is akárcsak Ő hátrálok egy kicsit és csalódottan fordítom el a tekintetem róla, inkább egy földön heverő apró kavicsra koncentrálva. Csak akkor nézek ismét rá amikor a csendet megtöri. - Igen, volt... amit Te sem zártál le megfelelően ezek szerint. - mert ha úgy tett volna, akkor az a félmeztelen nő nem akarna vele találkozni, valami ostoba vizsgálatra hivatkozva, vagy nem is értem a lényegét annak az üzenetnek még mindig. Egyszerűen felfordul a gondolatától a gyomrom. A szívverésem felgyorsul mikor ezúttal Ő lép közelebb hozzám, a tekintetével szinte rabul ejti az enyémet, egy kicsit érzem, hogy megkönnyebbülök, küldök felé egy halvány mosolyt is, ami azon nyomban le is lankad rólam, ahogy megszólal. Szinte pofoncsapásként ér minden, amit a száján kiejt. Szeretném azt mondani neki, hogy beszéljük át az egészet, de helyette megrázom a fejem, és a büszkeségemet hagyom győzedelmeskedni, ami ennek az ellenkezőjét súgja. Ha képes ilyen könnyedén lemondani kettőnkről, akkor valóban felesleges minden bocsánatkérő szó.
- Igazad van. Hiba volt el jönnöm veled ide. Én férjhez megyek, te pedig repülj haza a szeretődhöz, mert úgy tűnik, hogy nagyon vár rád. - sziszegem a fogaim közül, és bár szeretnék utána rohanni, de mégis csak csalódottan nézem, hogy miképpen távolodik tőlem, még egy apró könnycsepp is kibuggyan a szemeimből.