To Savannah “Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”

Késő volt már, fáradt is voltam egy hosszú műszak után és lett volna sokkal jobb dolgom is, mint hogy a betonon caplassak előre a pálya széléhez. Ez viszont megint egy olyan helyzet volt, amikor a nagybátyám egyik „ismerősének” szüksége volt orvosra. Ahogy fejben számolgattam, csak a Presbyterianben volt legalább ezer orvos, emellett mentők és ápolók. Mégis pont én rohantam be nyitott szájjal a f...erdőbe, és rám várt most az a nemes feladat, hogy valami feketén rendezett versenyen ügyeletesként dekkoljak és lógassam a tökömet, hátha valaki a falnak rohan, én meg menthetem meg az életét. Pedig csajozhatnék is. Elmehettem volna műszak után a kollégákkal egy bárba, ihatnám most a kedvenc italom és ehhez talán még csatlakozna is hozzám egy szép szőke, vörös vagy barna. De nekem ez maradt, az esőáztatta, még mindig nedves beton, a hűvös szellő és a motorszag.
Közeledve a pályához, láttam, hogy kiszúrt magának két, tagbaszakadt szekrény, ikreknek néztem őket a sötétben, pedig csupán annyi közös volt bennük, hogy mindkettő bőrkabátot viselt, és mindkettőnek kuglira volt formálva a koponyája, haj nélkül. Már régen is felmerült bennem a kérdés, hogy feltegyem nagybátyámnak, vajon őket használják-e faltörő kosként a rablásoknál, de inkább lakatot tettem a számra és az erőviszonyokat felmérve, most sem dobtam be a találós kérdést, nehogy végül én is koponyával a betonban végezzem, rosszabb esetben anélkül.
- Mit akarsz itt töpszli? - szólt be az egyik, és azért kikérem magamnak. Nem nyomok százötven kilót és két méter se vagyok, de az egy méter nyolcvan azért megvan és némi izomzat is húzódik rajtam, amit elfed kicsit a drága mama sütije és pizzái.
- Mondanám, hogy agyat műteni, de esetedben menthetetlen vagy – ehh, így szaladj bele egy pofonba. Már ráncolta is össze a pofáját, láttam, hogy vérszemet kaptak, tipikusan úgy, mint azok a surmó focidrukkerek, akik csak azért mennek ki a meccsre, hogy parajra verjenek valakit. Én is erre számíthattam, de ekkor szaladt oda a háttérből egy nyurga napszemüveges, nyakig Adidas szettet – abból is a csicsaneon verzió – viselő faszi.
- Ő a doki te vadbarom. Gyere Ricco – vállon veregetve kezdett terelni az egyik ott parkoló verda irányába, miközben füstölögtette kezében azt a szart, nevezzük cigarettának. Fura érzés volt mellette sétálni. Mikor a kórházban voltam, ott úgy éreztem, hogy egy normális közegben vagyok, ott illik viselkedni, emiatt még a gondolataimban sem merült fel szitokszó. Ott tudtam szofisztikáltan beszélni, úgy és ahogy a kedves betegek és kollégák megkívánták. A két Golyó, meg a fuxos cifra fazon mellett meg úgy éreztem, hogy fröcsöghetnék is akár, teljesen visszarántott.
Rámutatott a dekkoló autóra, mondta, hogy nyugodtan pakoljam rá a holmimat és csak maradjak ott. Nagyszerű. Ezután ott is hagyott, így maradtam egyedül a táskámmal, a hűs levegővel, meg a gondolataimmal. Az órámra pillantottam, már menni akartam, vártam, hogy induljon a verseny és menjen már le az a rohadt kör.

outfit

music