to: my angry little
princess

“ Take it If she gives you her heart Don't you break it, Let your arms be a place She feels safe in She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her on days when It feels like the whole World might cave in, Stand side by side And you'll make it She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her like that ” || ANNO 2018, Sacramento → Lake Theodore // 2024, New York, Brooklyn

– Komolyan?! – bohókásan kerekítette el a szemét, elnyitott ajkakkal döbbenten mosolygott. – Hm... Szóval Jennifer Adler vonzódik a rosszfiúkhoz, értem; ez... mondjuk egy olyan szakmában, ahol elég erőteljesen ez a zsáner, rám nézve annyira nem előnyös – mélyen elgondolkodó, egy kissé talán már előre sértődött szemöldökráncolással nézett keresztül a szélvédőn; az, ahogyan az ajkait egymásnak feszítette közben, nem tudta elfedni a ravasz mosolyát. Nyilvánvalóan nagyon jól szórakozott, Jennifer kárára. – És mennyire? – hirtelen kapta felé a fejét. – Tehát mindenféleképpen kell beszereznem motort, bőrdzsekit, meg pilóta napszemüveget? Tűzzek a számba fogpiszkálót? Vagy kezdjek el cigizni? Szakállat is növesszek? És az első tetoválásomat hova varrassam? – vállát előre húzva, karját ide-oda mozgatva nézett végig magán, kutatva a legmegfelelőbb felületet, és közben pofátlan jókedvvel nevetett, mígnem aztán megérezte a rakoncátlan ujjakat a combján masírozni, és a vígan gurgulázó rötyögés egyszeriben csitult el; valahol a torkán akadt a levegő... Lassan pillantott le, markában halkan nyikorgott a kormány bevonata, és izgatott nyugtalansággal tenyereiben morzsolgatta tovább. Kiegyenesített könyökökkel szinte belepréselte magát az ülésbe, még a füle is pattogott, olyan nagyot nyelt, ahogy igyekezett előre koncentrálni. Észre se vette, mikor mozdította közelebb a térdét...
– Nem azt mondom, hogy mindenképp járuljunk hozzá a statisztikához, de... miért is ne kísérthetnénk a sorsot? – meg kellett köszörülnie a torkát, mert a képzeletéből bevillanó képektől ércesre váltó zöngével vesztette el a hangszalagjai feletti irányítás jogát. A nyakukba zubogó víz, a nő háta, ahogy a mellkasának feszül; az aláhulló barna tincsek, és a róluk játékosan legördülő cseppek, melyeknek szenvtelenül követheti egymásba torkolló útjukat szerte a testén... A puha simítások a bőrén ujjbegyeivel, és a hév, amivel a csípőjébe kapaszkodik. A zuhanykabin párás üvegére csattanó tenyerek, a lágy gesztus, ahogy rávezeti a kezére sajátját, egymásba fésülve ujjaikat. Az elsuttogott félszavak, az artikulálatlan sóhajok, a csókok, a csoda...
És a legnagyobb csoda mégis az, hogy a képzelgései közepette nem vezette egy fának az autót...
(...)
– Tetszik ez a besorolás! – hiába, hogy őszintén gondolta, nevetése már-már baljósan hiteltelen volt, mert, noha ő maga is szeretett megfeledkezni róla, tudott, amit tudott. Kimerítette a görcsös igyekezet, amivel nap nap után zsonglőrködött ezzel a Jennifer elől eltussolt titokkal, de megtette, ugyanis tisztán látta, nincs más választása. Olyan legalábbis, ami mindenki számára üdvözítő lehet, biztosan nem, ezért inkább hallgatott, ostobán bízva, a gond idővel megszűnik, ha nem figyel rá. Mert ha nem figyelt – márpedig általában nem tette –, ott találta magát egy, a mindennapok nehézségeitől bár terhes, mégis lehetetlenül káprázatos életben, és nem volt az az igazságérzet, az a becsületbeli ügy, amiért kockára merte volna tenni kettejük tiltott idilljét. Persze időnként elgyengült, és belátta, a nőnek joga van tudni az FBI vele szemben indított eljárásáról, az évek dolgos kutatómunkájáról, a mellé sorolásának indítékairól, de lazított az erkölcsén, tudván, az őszinteségével egy játszmában, ahol nyílt lapokkal indít, nem győzhet... Ő pedig olyan szentnek bizonyult, akinek ez esetben maga felé is hajlott a keze.
A gondolat, hogy bár joga van tudni, legalább annyi joga van boldognak lenni, időlegesen meg tudta nyugtatni, hisz nem fért hozzá kétség, látva, érezve, hogyan reagál egy-egy csókjára, érintésére, ölelésére, hogy Jennifer márpedig boldog. Nem akarta ezt elvenni tőle... ha elhallgatja is a bizalmával játszik, ezt tudta nagyon jól, de akkor, a szerelemtől tompa aggyal úgy gondolta, még mindig kegyesebb elrejteni előle, mintsem látni a csalódottságot, az árulás fájdalmát kiülni az arcára. Elvégre Wyatt mindvégig ezt tette: elárulta, spicliként járt-kelt körülötte, félrevezette és elnyerte a bizalmát, színlelt és tettetett, mígnem végül már nem játszott tovább... Rájött, nem a munka miatt maradt késő estig az irodában, azt véletlen se szerette annyira, annál is inkább Jen társaságát. A halkan búgó gépek, a maguk körül szétrakodott papírok felett az ügy részleteiről személyes beszélgetésekbe forduló túlórákat, a kávéjukba hortyogott nevetéseket, és a bögre oldalán az ujjbegyeikkel kínosan eldobolt ritmusokat, ha kellemetlen témát érintettek. Valamilyen különös oknál fogva az emberek őszintébbek, nyitottabbak, ha leszáll az éj, és ő imádta az annak jótékony leple alatt közösen elköltött időt; azt, hogy mikor a társává tették, gondolni se merte volna, de mellette, miatta tudott önmaga lenni. Még inkább, hogy a nőn ugyanezt látta, és akkor már tudta, bármit megtenne azért, hogy ha csak egy hely is akad, ahol biztonságban érzi magát, benne találja meg azt... Ennek, noha az lett az ára, hogy a végsőkig kitartson egy, a kezdetektől fogva lehetetlen elképzeléshez ragaszkodva, kész volt megfizetni, ha Jennifert azzal meg tudja védeni attól, amit a feletteseik aggattak a feje fölé, várva, mikor zuhan roppant terhével a nyakába.
Elbűvölt mosollyal, szemében szeretetteljes csillogással nézte, és lenyűgözötten hallgatta – lenyűgözötten tőle, és a jövőtől, amit egyértelművé tett, közösen álmodnak. Hüvelykujjával eltörölte a nő szeme sarkán megült könnycseppet, és miután oltalmazón hosszú csókot nyomott homlokára, ajkai után hajolt. Nem tagadta, megindító volt az a végtelenül bensőséges, érzelmes pillanat, de a szívét perzselő forrósággal mindössze csak maguk közé mosolygott.
– Én már így is nyertem...

---

---

Hadarásának ellenkezője, ahogy a szekrénynek borulva mélyeket lélegzem – vagy csak azt hiszem, hogy így teszek –, mintha azzal magamba szippanthatnám, és elsajátíthatnám a figyelemelterelés szándékát.
– Semmi baj... – mentem fel sóhajjal kísért, levegős hangon. Nem mozdulok, csupán a szememet nyitom fel, hogy lapos pillantás alól nézzek rá, ajkaimat nedvesítve közben. – Rég nem ettél? – nem most... úgy amúgy. Múltkor, fedetlen testével a kezem alatt... felfutó ujjaim meg-megugrottak a bordáin, szemeim előtt még most is látom az áttetszősen világos bőre alól kirajzolódó hullámokat; nehéz lenne felejtenem. Nem ez a kérdés, aminek a válasza megnyugtatna, de sejtem, szándékosan nem képzel mögé célzást, legyen bármilyen egyértelmű, hogy azzal a felelete is részrehajló lehessen.
– Azt hiszem, inkább az utóbbi – nevetem reszelősen, dallamtalanul. Sam, ha itt lenne, nagyobb pánikban törne ki, mint amit rajtam látna, és kényszeres ügybuzgóvá előlépve magára venné a feladatot, hogy megváltsa a helyzetem – én pedig, hogy elkerüljem, inkább kikiáltanám, hogy nincs semmi bajom. Merthogy nincs: ez csak egy pánikroham, hamarosan elmúlik...
Annyira nevetségesen gyermeteg a gondolat, ami a kényszert táplálja, nyúljak ismét a keze után, mikor visszatelepszik a földre, de nem teszem, hiába felbújtó az emlék, milyen is volt korábban az ujjait morzsolva fellélegezni. Most csak ezek a felszínes, levegőtlen pihegések maradtak utána...
– Most már... – bólintok, és a szekrényajtó mentén félrebillentett fejjel kísérlek meg rámosolyogni. – Tehát ezért nem haladtunk mostanság semmivel, mert felváltva bújta a várostérképet és a Bibliát? – pedig ha tudná, mennyire nincs rá szükség... Hogy nincs bűn, amiért bárkinek is egy spontán templomtúrával kéne vezekelnie; hogy felesleges energiákkal sajnálja az ujjamon látott gyűrű társtulaját, csalást kiáltva. Hogy nincs miért átkozódni, utálkozni. Elmondhattuk volna... de mikor? Hogy? Miért?... Miért, mikor nincs, kinek el kéne számolnunk? Aki bármit is érthetne abból, miért olyan piszkosul lehetetlen elszakadni, mikor minden, mi korábban volt, regénybe illően tökéletes, de mégis, miért gyötrelmes az, ha maradunk?... És mi vajon értjük?
– Igen, hát... – sokáig nézem a lehengerlően zöld szemekbe kapaszkodva, mielőtt krákogva elfordítanám róla a tekintetem –, valami könnyebben teljesíthető? – mert ha nem is lenne ez, ez az abszurd, rám nézve abszolút nevetséges, degradáló helyzet se lennék jól, és azt hiszem, ez olyasvalami, amihez nem szükségeltetik okfejtés, hogy ne csak számomra legyen tény.
– Pedig de – a középsőujjam körömágyáról felszakadt bőrdarabkát kapirgálva, leszegett fejjel bágyadtan mosolygok. – Nagyjából addig, amíg... – amíg azt nem mondtad, szeretsz... Igen. Lomhán emelkedő szempilláim mögül sandítok fel rá – rezignált másodpercek rostokolnak felettünk, ahogy alsó ajkamat nedvesítve őt nézem; végül úgy döntök, befejezetlenül hagyom a gondolatot. Nem szorul magyarázatra... Akkoriban, egymást ölelve, szeretve, hiszem, minden élénkebb volt: a színek, az illatok, az érzések, az érintések... Mára nem csak a város nőtt körénk állandó borújával, mi magunk is beleszürkültünk ebbe a tompa, élettelen semmibe.
– Olyan nincs, hogy valaki ne tartana itt dugiban – fejemmel az éléskamrák felé bökök. – De nem kell róla beszélnünk... – teszem hozzá elcsigázottan. Nézem, hogy dörzsölődnek egymásnak ujjbegyeim feszülten, idegesen, és aztán is folytatom, hogy lehunyt szemmel hátra vetem a fejem. Igaza van... biztonságos menedék volna csupán, egy mindentől elzárt palota, vagy épp egy kis viskó, ahová az elménket rejthetnénk, de mit számít, ha a fizikai valónkat nincs semmi, mi megvédje? – Hm? – nevemet hallva dünnyögöm, azzal, hogy közben rá nézzek, következő kérdéséig nem bajlódok. Magam elé, valahová az álmennyezet lyukacsos paneljeire meredek, mielőtt előre billenteném a nyakamat, leejtve rá a fókuszom. Pontosan tudom, hová biccent, mire kíváncsi anélkül is, hogy akár futólag lekövetném mozdulatának irányát... Tekintetem két szeme közt ide-oda cikázik, valahová lezuhan, fogódzót keres, de végül újból visszatalál hozzá. Tarkómmal együtt az arcom is lángra lobban, az ajkaim közt bekúszó levegő kiszárítja a szám, a torkom. Nem akarom...
Egyetlen kérdést tett fel, én pedig... mint mikor egy, a sírással küzdő embertől kérdezik, mi a baj?, és tudom:
Most nyílik Pandora szelencéje...
Aurája az enyémbe simul; hiába a körülöttem pattogó feszültség, dacolva vele furakszik be a külvilág ellen felhúzott védfal mögé. Mindig ő volt az egyedüli, ki képes volt rá, és most, lábamra felfutó kezét érezve elfog ez az abszurd, bosszantó gyengeség, a velőtrázó, állhatatos zavarodottság, ami egyre csak pulzálva vetít és győzköd, mondjam el. Keserves grimaszba torzítja arcomat az agyam önmaga ellen vívott tehetetlen csatája, ellenzőként a homlokomra tűzött tenyerem mögé menekülve hajtom le a fejem, csak pár pillanatra, gondolom... Helyette végtelenül hosszú időbe telik, hogy megtörjem a monoton alapzajtól terhes csendet.
– Szánalmas, ugye? – fájdalmas, ugyanakkor beletörődő vigyor ül a képemre. Kevesen süllyednek ennyire mélyre, hogy azzal magyarázhatnánk, mindenki életében vannak krízisek; és én, azon kevesek egyikeként, aki képes volt, és megtette, hogy ennyire mélyre süllyedt, épp most dobom el magamtól azt a csekély, még megmaradt méltóságomat... – Apámnak volt igaza – három végtelenül könnyed szó, és én mégis remegek ettől a kénytelen vallomástól – nem bírom el a súlyát... Hangomat fröcsögve itatja át a gunyoros ellenszenv, legalább annyira táplálva az öregem, mint magam iránt ezt a kaotikus, dacos kölyköket idéző utálatot, és megint annak a tehetetlen gyereknek érzem magam, aki akkor voltam... Soha, még Jen előtt se beszéltem szívesen a megboldogult Gregory Leneghan-ről, hisz ha nem is szolgálta meg, hogy ezzel felmentsem, legalább a szokást tisztelem: halottról jót vagy semmit. Emlékezhet, milyen vadul tiltakoztam, ha bárki említette, ha vele, vagy a nevével azonosított, így sejtheti, mit jelent, hogy végül be kell látnom, hiába az életen át tartó, apámmal szembeni görcsös ágálás, mert igaza volt... A síron túl is képes rá, hogy ő üljön tort felettem: ezúttal is nyert. – Ilyenekre van szükségem – két ujjam közé csípem a zakóm anyagát idegesen, és annál dühösebben rázva meg, hadd zörrenjenek össze a mit sem érő gyógyszerszemek –, mert ahhoz is gyenge vagyok, hogy a saját elmémet leküzdjem. Ez – keserű nevetéssel koppintok a halántékomra, tekintetembe hívatlanul tobzódik a kétségbeesés, a legyőzöttség, és ha nem is szívesen veszek róla tudomást, a félelem zavaros elegye; nem akarok így, ezzel a röhejes fizimiskával rá nézni, de máshová nem bírok – már csak katasztrófákat szül, kivéve… – ha leszedálom… Azzal az irritáló tudattal, hogy a sírás fojtogatja a torkomat, hagyom, hadd hömpölyögjön fel rajta egy futó nevetésfoszlány, és feldúltan tapasztva a számra a kezem, feltartóztatva azt, amit talán nem szeretne hallani, elfordulok tőle. Hiszem, hogy anélkül is, hogy mondanám, tudja – pedig Ő, ki előtt nem volt titok a magam iránt érzett aggályaim egyike sem, nem ilyennek ismer; ez nem én vagyok, hacsak nem mindvégig efelé tartottam. Nem lehet minden emberi fejlődéstörténet pozitív, az a filmek sajátja... elbagatellizálnak, csettintésre simítva el és oldva meg a problémákat, legtöbbször azzal az eszménnyel ferdítve, a szeretet ereje bármit legyőz. Engem legyőzött...
– Szégyellem magam. Szégyellem ezt – jelentőségteljesen széles karmozdulattal mutatok végig az egész lényemen, ezen a nyomorult, emberi romhalmazon. Szégyellem, akivé lettem, és kifogytam a szándékból, hogy megpróbáljam elhinni, nincs rá okom. Karjaim az ölembe csapódnak, megzuhannak a vállaim. Forró iszapként bugyog fel bennem a pánik szülte kényszeres igazmondás, a vágy, hogy ez majd hidegzuhany lesz a lelkemet mardosó lángnyelvekre; de most még csak a szememet hevíti, amit a legőszintébbnek érzek, és mégse hagyom kiengedni, hisz billogként éget a tettleges erőszakkal rám kényszerített mantra – egy férfi sosem sír.
– És haragszom... annyira rohadtul haragszom, mert egy – fortyogó, reményvesztett nevetésbe forduló sóhajjal, az emésztő dühtől remegő kézzel emelem magam elé a mutatóujjam –, egyetlen egy célom volt ebben a nyomorult életben... Gondoskodni azokról, akiket szeretek, megvédeni és biztonságban tudni őket mindennel szemben, erre? – lendítő csuklómozdulattal felé gesztikulálok, eltéveszthetetlen jelzésértékkel, mielőtt ujjaim az izzadságtól nyirkos nyakszirtem mentén csúszva szétmarnák a mellény feletti utolsó gombot az ingemen. Legalább a bőröm jusson levegőhöz, ha már én nem tudok... – Végig én voltam, akitől meg kellett volna védeni titeket... – akkor eszmélek rá hangom korábban zihálva tajtékzó élére, mikor már érzem, nincs több erőm, hogy hasonlóan folytassam; megfáradt szuszogással feltörő gyászos hang csupán, nem több, ahogy a szám elé emelt kézfejemre súgom a bántóan őszinte beismerést. Bántóan őszinte... Egyedül engem bánt.
Minden lélegzetvételért küzdenem kell. Szívem vad lüktetésétől imbolyog a felsőtestem, képtelen vagyok megacélozni a tartásom, mikor érzem a hátamra csapódva, a mellkasomban rezonálva minden zabolátlan pulzálását. Nem egyenletes, nem ritmikus; sose ismert mélységekből fakasztja az ereimbe a vegytiszta adrenalinnal oldott vért... Ennek kéne életben tartania, most mégis, mintha sav csörgedezne a felhám alatt, és hiába dörzsölöm torkomra tapasztott kézzel a bőröm, egy sejtje se pusztul, hogy szabadulhatnék vele a kínzó érzéstől. Rémisztő az agy és a test feletti kontroll teljes hiánya – olyan, mint utasnak lenni egy, a hegyszirtnek tartó, szélsebesen robogó vonaton. Senki nem tudja megfékezni, így nézem végig, hogy száguldok az elkerülhetetlen felé, és ennyi... Legalább ennyi biztos: előbb-utóbb vége lesz.
– Thomas meghalt – suttogom, de inkább hat kellemetlen kerepelés hangjaként a gégémet feszítő gombóctól ez az érces, idegen orgánum. Kegyetlen, mégis alig sérti fel a kettőnk közé telepedett fagyos némaságot... Most mondtam ki először így, ezekkel a szavakkal, de olyan távoli, olyan lehetetlen, hogy egy pillanatig még el is hiszem, nem én voltam. Pedig be kell látnom... én tettem. Én miattam nincs már a gyerekeinek apja. Én tiportam el egy szeretetteli házasságot. Én vetettem véget egy közel két évtizedes barátságnak. Én tettem végérvényesen tönkre egy családot. Nem is csak egyet... – Ott voltam. És tudod, mit csináltam? – sietve, attól mérgesen, hogy már ezt se tudom uralni, indulatosan törlöm meg a szemem. – Beküldtem a mellé a kurva bomba mellé...

In the deep of the night where the shadows are still dancing around in the hallways, my mind drifts back to you. It entangles itself in the memory of you and the way your voice was like a soothing melody in the darkest of times. The memory of your laughter echoing down the hallway and the way you would always cover your mouth when you had to laugh, all of those little things are still alive within my mind. Each thought of you is like a bittersweet symphony now and the essence that you left behind is like a haunting melody, destined to stay int he corners of my heart until the end of time... to:Wyatt Leneghan

The past beats inside me like a second heart.

Visszanyelte a már feltörni készülő szarkasztikus válaszát, amihez természetesen köze volt a hirtelen következő kérdésnek is. Wyatt csipkelődni is úgy piszkálta, ahogyan vezetett, sétált, vagy ahogyan nyakatekert ügyeket oldott meg: nyugodtan, kecsesen és fegyelmezetten. Mindenben, amit csinált ott motoszkált a figyelmeztetés; a saját sírunkat ássuk vele szemben... Jennifer gyakran érezte így, talán éppen emiatt, ezért hívta fel magára a figyelmét korábban. A kezdetleges ellenszenvét hamar felváltotta a lenyűgözöttség érzése, és még az ilyen rövid csépléseik során is általában elbűvöltnek érezte magát. Régebben nem volt az életében olyan ember, akivel szavakkal birkózni tudott volna... Ha nem is szeretett veszíteni, szórakoztatta ez a fajta vesztes-érzés, az állandó küzdeni akarás. Most mégis beharapva ajkait, megszeppenve felelte: - Magam ellen hívnám a sorsomat, ha erre őszintén válaszolnék... - az émelyítő és izgalomba hozó képekkel a fejében nehezére esett komolynak maradni, mégis minden arcizmával igyekezett azt a látszatot kelteni; nem sült bele az ülésbe. A fantázia margójára az ablak felé még sóhajtott egy utolsót; a makulátlanból lett rosszfiú fantomja a gondolatai között bujkált. Melyik lányt ne bűvölné el egy olyan dögös pasi, mint amilyen Wyatt, főleg, ha még kellően rossz is?! Aztán nevetett. Megcsóválta a fejét, újra a hajába illesztve a vesztesnek járó tiaráját. Vagy? - Hát pedig egy olyan forróságtól gőzölgő kabinban megfulladni ér... - pajkos somolygásba kezdett, majd a férfi combjára simított tenyerével, ami egy kígyó kecsességével siklott azon - Nem a víztől, az igaz - egyszerűen nem értette, hogyan lehetséges ez. Életében nem flörtölt soha, talán most is gyönge próbálkozást tett a másik hívó szavára, mégis elégedettséget érzett attól, milyen hatást tett bőrére már csak az említett fantazmagória felgöngyölítése lelki szemei előtt. Nevető tekintettel, de enyhén elnyílt, játékos ajkakkal leste a férfi reakcióját. Gyöngyöző nevetéssel fordult el tőle, hátha meglát, majd lát valamit, ami elvonja figyelmét, talán a megérkezés.
[...]
- Akkor ez már egy egészséges kapcsolatnak minősíthető! - botorkálása közben nem lett a szavak úrnője - máskor sem volt az. De egy normális szituációban gondtalanul ellátta több tevékenység egyidejű végzését, most bekötött szemekkel, a szeretett férfi kezének érintésétől mégis sebezhetőnek érezte magát. Na, meg persze zavarban is volt, mint általában, ha a férfi a közelében volt. Egy orra bukás elrontotta volna a lehetőségeit... Így inkább figyelt a mozgására, mint uralta volna a száját. De aztán újra nevetett, amíg a rötyögése egy „jó ég”-be fordult át. - Na, mi? - őszinte, ártatlan kíváncsisággal szegte fel állát, nem burkolt szándékkal, hogy a férfi bőre, ajkai, forró lehelete közelebb férkőzhessenek hozzá. Még közelebb. Élvezettel nyögte a csókok hagyatékát. Valahol, valamikor egészen biztosan átlépett egy láthatatlan kapun és egy másik, szabályellenes, bizarr dimenzióban létezett tovább, mert irreálisnak tűnt, hogy hozzá tartoznak a reszketeg térdek, a folyton hullámzó gyomor és a gerince mentén futkorászó apró, forró, zizegő fuvallat... Ez mind nem ő. És mégis. Nem tudta orvosolni a gyöngeségét, a sóvárgását, a tudatát annak, hogy Wyatt hirtelen már nem csak ekkora területet - az egész testét tulajdonképpen - uralta, de a részévé is vált. A legkedvesebb, legerősebb, mégis a leggyöngébb részévé.  
Ölelésben erősítette a bizalmát, szorosan átfogó, ragaszkodó, féltő, szerető karokkal. Az érzelmi kinyilatkoztatás idegen, szinte bántó lehetőség volt mindig az életében, most mégis felszabadította, és Jennifer tényleg, olyan nagyon, igazán szerelmes volt, hogy egy világvégét hozó aszteroida sem tudta volna megbontani azt a szeretetteljes ölelést, amivel most kifejezte érzelmeit iránta... A becsontosodott magány felszíni ridegségét levetkőzte végre, engedte, hogy ez a gyöngeség átjárja, hogy áradjon belőle és végre valódi, erőteljes legyen - megkapja őket. A jég-hercegnő attitűd porosodhat a polc tetején, nincs szükség rá... - gondolta, és ennek a gondolatnak biológiai utánfutója lehetett a szeme sarkába kiülő, duzzadt könnycsepp.
- Miért ne? - búgta csendesen, a természet neszezésében - Ha nyerünk, megvesszük ezt a helyet és felhúzunk rá egy palotát, vagy egy kis viskót és járhatunk ide üdülni - ha csomót kötöttek volna a nyelvére sem vette volna észre, miért maradt csendben - mert ujjai már a szőke fürtökbe merültek, a tarkóján zongoráztak és a finom ütközések, édes nyomások adták tudtára a teste minden pontján, hogy még mindig igazán közel maradtak egymáshoz, ölelkeztek. Ha évekig kínozták volna később, akkor sem tudta volna megmondani, hány percig, mennyi órán át maradtak így akkor. Lehetetlenül andalító, szerelmes éjszakát töltött Sacramento csillaghullása alatt Wyatt karjaiban megbújva - New York éber és zsúfolt világa számára soha meg nem érthető balladákat lehetne költeni róla...


Feszültséggel telítődött a levegő körülötte. Megalázottan kapja el a tekintetem, tudom, semmit sem jelent az, amit gondolok most, vagy mondanék... Megbetegít, hogy így kell látnom. Saját felelősségemnek érzem azt, hogy helyrehozzam, ami vele történik, pedig nincs hozzá jogom. Még azelőtt így teszek, hogy átgondolnám: én egy újabb stresszforrás vagyok...
Elkerekednek szemeim, de hamar felváltja megdöbbenésem a sajnálat iránta, szemöldökeim szomorú ívet rajzolnak homlokom közepébe. Ha vágytam is rá - talán az elszakadásunk első felében - már rég nem akarom, hogy ezt mondja, kimondja nekem. Lélekjelenlét segít hozzá, hogy tisztában legyek vele, hogy ez az egész, ez a fuldoklás, ez a halk nyöszörgés, ami gyönge fantomja mindannak, amit helyreállítani már talán nem is lehet, csak illúzió, tévedés.
Mély levegővel öblítem le felkavart jelenségemet, változtatok a hozzáálláson és szilárdabban szegezem rá a tekintetem. Kisimítom a barázdáimat és megragadom a helyzetünket, hogy uralni tudjam: szüksége van rám. Nem, mint feleségére, de talán még barátként sem, most mint kollégára. Valódi erőre van szükségem ahhoz, hogy visszahúzzam a karjaimat tőle. Reflex. A tudatalattim alattomos árulása indít merényletet ellennem, vonnák magamhoz, ahogy rám tekint hátra zuhanó fejjel. Alig hallgató reccsenés, mégis pontosan tudom, felismerem a zaj forrását. Csak a szívem az... 
- Ja, hát nem akart kiengedni - hadarom, hiszen érzékelem, mennyire szüksége van elterelésre, egy hangra, bármire, amibe belekapaszkodhat -, és és és én meg szomjas voltam meg éhes. Vagyok! Az arcomba tolta a kis jelvényét, milyen aranyos! Ebben az épületben... Igen, azt gondolta, hogy csak neki van. Nem ettem és a rohadt életbe, ha tényleg nem jutunk ki innen, akkor a székemben ülve is... Meg tudod, tele gyomorral is leéghet a hajam... [...] Ne haragudj! - elkapom a tekintetemet, pedig fel sem vettük a szemkontaktust. Megdörzsölöm az orrnyergemet a jóvátehetetlenség fagyasztó érzésével a bőröm alatt. Bizonyos tény, hogy nem szerepel a legtutibb tippek között krízishelyzet közepén egy pánikrohamot kapó embernek ecsetelni, miért mindegy mit csinálunk az utolsó perceinkben!?
- Bárcsak itt lenne most Sam, ő tutira tudná, hogy mit mondjon, vagy legalábbis az agyadra menne, hogy más miatt ne fájjon a fejed - lejjebb engedem a súlyomat, az ujjaimmal babrálva nézek fel rá, majd a pihenő csendes, árnyékolt sarkaira terelődik pillantásom. Lenyelem a következő szavakat, szövegkönyvet írok, újra próbálom, hiszen van rá idő, Wyatt állapotát látva, tudom. Görbe gerinccel, megereszkedett térdekkel hullok le közvetlenül elé, hogy kérdezzem, mit tehetnék kétségbeesésemben.
- Nem kell... - ezt ő is tudja. Sem mosolyognia, sem megköszönnie, vagy beszélnie a szükségesnél többet. A szorongás elhatalmasodása alól rám mosolygó arca árulkodó: semmi esélyem a küzdelmeivel szemben. Apró bólintások, véletlenül sem ígéretgyanús fejbiccentéssel nézek el a küszöb irányába, mielőtt válaszolnék: - Vége lesz - nos, ékes példáját láthattuk annak, miért nem való nekem a túszdráma. Sem megnyugtatni, sem támogatni nem tudom őt. A kezem a levegőbe indul, megállítja. Apró, gyenge húzást érzek, ahogy érintés virága nyílik a kezeinkben. Lesütöm a tekintetem és a földre szegezem. Nem látja az arcomat, nem is kell. Mosolyogva kódolom el: ha visszaszámolok és a valódi csúf ígéretével ránk robban a bomba, a kezét foghatnám közben... És akkor újra eszembe jut: hogyan gondoltam rá akkoriban, milyen erőtlen volna egy meteor támadása az atmoszférán át a szívünkbe, amíg őt ölelhetem... Fenébe.
- Csak duzzog, hogy nem fontátok be egymás haját, mielőtt... - a gumimacikkal térek vissza mellé. Minden porcikám rezignált, lomha, levert és álomittas. Ennek ellenére, mintha koffeint fogyasztottam volna - Wyattre kiéleződött minden érzékszervem. Figyelemmel kísérem, követem és odaadó, felkészült társasággá avanzsálom magam. Mire kimondom az első gondolatomat, már késő bánat. Apró somolygás, enyhe vállrántás a kísérete. - Szerintem határozottan te jártál jobban, én azóta is azt hallgatom, hányféleképpen fogok a pokolra jutni... - bocsánatkérő, de legalább valamelyest ívesebb mosollyal követelem kékjei fókuszát - Tudtad, hogy több, mint ezerötszáz templom van Brooklynban? - képzeletbeli hullámvasúton érkezik a számba a következő piros maci, mielőtt folytatnám - Templomtúrát javasolt, egész jó kalóriaégető útvonalat tervezett nekem - kuncogok kicsit. A fejem nemleges irányba kezdem rázni, ahogy előre dőlök, közelebb hozzá - testbeszéd. Elhalványodik a nevetés legutolsó nyoma is arcomon, fürkésző pillantásom függesztem övére.
Valahol mélyen legbelülre nevetek, ábrándos, de leesett pillantással. Az eddig járó kezem a csomagolás szájában reked, üresen húzom ki az ujjaimat belőle. Az oldalamra pakolom és felhúzom a térdeimet, hogy ölelésbe vonhassam, mert érzem, meg kell támasztanom a vázamat ehhez a beszélgetéshez. Időutazásra hívtam, megérdemlem a fapados járat kényelmetlenségeit... Rám néz, nekem pedig eláll a lélegzetem, talán a szívem is rémületében dermed meg.
- Boldoggá tenne, ha jól lennél... - belekapaszkodom a megszerzett tekintetébe. Izzadni kezd a tenyerem, megfeszül a mellkasom, hevesebben ver a szívem és érzem, hogy a mélyre szorított aggódás, most hirtelen kétszeres erővel tör fel a felszínre. Emlékszem... ~ a nosztalgia hulláma erőszakosan elmossa bármiféle törekvésemet a folytatásra. Megfulladok a hullámai alatt, erőtlenül kapálózok, aminek illusztrációja egy bátortalan, halovány mosolyt fest ajkaim szélére.
- Nem is igaz... - halk, törékeny nevetés hagyja el a számat, képtelenség, hogy az a férfi, aki a fejemben megjelenik, abban a pillanatban tartott volna bármitől is... Mégis hallgatom, iszom a szavait, az akkori érzéseiről. Egy ideig kizártam a lehetőségét annak, bármi igaz lett volna belőle és bemocskolta az átejtésem rögeszméje, de ahhoz mindig túlságosan igazinak tűnt. Egymásba fonódik tekintetünk és nekem nincs hatalmam hozzá, hogy arra utasítsam, fogja be. Nem akarok beszélni egy olyan életről, ami kettőnk közül csak nekem volt teljesen valódi. - Vodkába kellett volna mártanunk a macikat, ha most arról akarunk beszélgetni, hogy milyen tökéletes volt akkoriban... - bátorító félmosollyal nézem őt. Olyan esetlen és megviselt, elgyengült így előttem, hogy képtelen vagyok teljességgel elutasítani a beszélgetésünket, bármennyire marcangolja szét a belsőmet. - Tényleg tökéletes volt... - ismerem el, mielőtt még én is, még inkább összetörném ebben az egyébként is szerencsétlen helyzetünkben - Wyatt? - nedvesítek ajkaimon, mielőtt bármi mást mondanék. Fenyeget a halál rideg markával, meg persze a kirúgásomra tett fogadalma Jacksonnak, minket ismerve pedig, így vagy úgy, de nem fogunk leülni teázni sem a túlvilágon, sem valamelyik állatbarát cukrászdában, hogy beszélgessünk azokról a dolgokról, amik igazán fontosak...
- Mikor fogunk beszélni róla? - állammal enyhén a zsebe felé bökök, de talán a hangsúly és a nézésem milyensége elegendő hozzá, hogy kitalálja, mire vagyok kíváncsi. Akkor este nem volt alkalmam rákérdezni, nem volt lehetőség rá az állapota miatt. Talán ez sem a legideálisabb, sőt. De mikor volt olyan, ha rólunk volt szó! Halogathatom-e tovább? - Mi történik veled? - nem tudom, hogy mi hangzik el akkor, de azon kapom magam, hogy egészen közel húzódom hozzá. A lábunk összeér és tenyerem már a lábszárán keres fogást magának. Suttoghat, vagy üvölthet: de most beszélnie kell. Egyszerűen nem lehet, ez nem maradhat a titka tovább, ha minden mást ott is felejtünk, ahol elszakadtunk [...] de ezt, nem engedhetem... És ezt tükrözi a tekintetem, minden egyes rezdülésem.

to: my angry little
princess

“ Take it If she gives you her heart Don't you break it, Let your arms be a place She feels safe in She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her on days when It feels like the whole World might cave in, Stand side by side And you'll make it She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her like that ” || ANNO 2018, Sacramento → Lake Theodore // 2024, New York, Brooklyn

Sokan bizonyára nem értették volna azt az átszellemült mosolyt, ami vonásaira kívánkozott valahányszor tetten érte Jennifert azokon a kényszerű, leleplező látszatmozdulatokon. Wyatt tudta, hogy zavarában csinálja – azt is, hogy az még inkább zavarja, hogy úgy érzi, ilyeneket kell csinálnia –, és végtelenül aranyosnak találta ezt a fajta sebezhetőséget, gyengeséget; tőle, aki – kisebb-nagyobb szívinfarktusokat okozva ezzel – gondolkodás nélkül állt volna tíz kitartott pisztoly csövének végére, és mégis a körömágyát kapargatta egy szívélyes, ha nem épp pajkos vigyortól.
– Tudod, egyes pszichológiai nézetek azt taglalják, hogy az elfojtott gondolatok megbetegítenek, szóval nehogy itt magadban tartsd nekem őket! – és csak nem hagyott fel a cukkolásával, pimasz kifejezéssel az arcán fordult felé. – Tán nem kéne, hogy tetszen? – elnagyoltan húzta fel a szemöldökét, alsó ajkára, ahogy Jennifer járomcsontja felett halvány rózsaszínből egyre élénkebb árnyalatra váltott bőrének tónusa, szórakozott vigyorral csípett rá. – Pedig egy közös reggeli tusolásban még nem fulladt meg senki. Nagy kár... – sejtette, rajta felejtett tekintete már-már zavarba ejtő; olykor, hogy figyelmével tartani tudja az útviszonyokat maguk előtt, elfordult, de nem bírta megállni, hogy vissza ne nézzen rá, ezt a belülről támadt erős késztetést pedig leplezni se akarta. Emiatt feledkezhetett bele abba a Nap fényétől egészen rikító zöld szempárba, és elragadtatott mosollyal figyelte a nőn látott elégedettséget.
(...)
– Egyébként határozottan nem szeretném, ha kitörnéd a lábad! – halkan nevetett a kérlelő felszólítás abszurditásán, tarkóját, ahogy kimondta, a szükszégszerűsége borzolta. – Az az igazság, hogy az én munkámat az hátráltatná a leginkább, ha nyaktól felfelé céloznál, de kicsit remélem, hogy erre azért nem jelentkeznél ilyen lelkesen – játékosan színlelte a riadalmát, hogy türtőztesse a torkát csiklandozó röhögést. – És tudod, mi igaz még? – kérdezte elkomorultan, azon a bársonyosan lágy, fátyolos orgánumán, mint mikor álmából ébredve a nap első szavait hívja a szájára. – Hogy én véletlen se nekik szeretnék nélkülözhetetlen lenni... – duruzsolta; ajkai, bizalmasan búgó hangjának párája, míg vágyálmát kettejük titkává formálva súgta maguk közé, a nő hívogatóan puha bőrét cirógatták. Lehunyt szemekkel kizárólag az érzékeire hagyatkozott: puszikat felejtett a nyomvonalon, ami egészen a nyakáig vezetett, hogy ott megállva mélyen belecsókolhasson, elhúzva, és ujjai közé simítva az útját álló, sötétbarna tincseket. Gyakorisága okán az újdonság varázsának már nem nevezhette, úgyhogy a vegytiszta örömnek, és az iránta érzett végtelen hálának tulajdonította a remegést, amitől a gyomra liftezett. Meg valami egészen másnak... Valaminek, amire mindig vágyott, de bármennyire igényelte, sose kapta meg. Valaminek, ami túl szépnek, túl drágának tűnt ahhoz, hogy azt épp rá fecséreljék. Valaminek, amiről lemondott, azzal nyugtatva magát, úgy egyszerűbben kerülheti el a csalódást. Valaminek, amire az apja a fejében lesújtón dörrenő hangja emlékeztette, nem méltó.
Pedig méltó, mennyire, hogy méltó! Csakhogy ez a valami nem érkezhet akárkitől, és ott, arcán kisfiús mosollyal, szívében határtalan csodálattal hálát adott, amiért soha senki korábban nem koptatta a jelentőségét annak a Jennifer hangján megindítóan szépen csengő szónak: szeretlek. Bármeddig el tudta volna hallgatni, tudva, sose unná meg; de tőle, csakis tőle, akinek érintései gyengédséggel igazolták, ami mindkettőjük szívét melengette. Sose gondolta, hogy jó kezdőcsomaggal indult az életben, többnek látta – ha nem pont azért, mert többnek láttatták – a hiányosságait, mint amennyi erősséget a neve mellé írt, de arra, hogyan bánt a szavakkal, és úgy általában a kifejezőkészségére soha nem lehetett panasza – addig. Mint rájött, azért, mert korábban nem volt kitől úgy éreznie, megkopott a szókincse, de meglepő, hogy nem aggasztotta, amiért sokáig képtelen volt többre, minthogy ölelje; olyan közel, olyan szeretettel és ragaszkodással, talán megbocsájtható mértékű birtoklással, ami úgy érezte, szétcincálja, ha ezeket a véráramában túlcsordult energiákat nem élheti meg. Vele...
Csókjuk után se távolodott messzire, két tenyere közt arcával pirospozsgássá virult bőrét simogatta hüvelykujjaival.
– Nem – ismételte, hangja, hiába suttogott – mert ő se tudta ugyan, miért, de suttogott –, hangsúlyt kapott, ahogy a fejét ingatva, melytől abban a közelségben az orrhegyük is összetalálkozott, felkacagott. – Akkor? – nem távolabb, csak, hogy ráláthasson, hátra húzta a fejét. – Megyünk, és meg se állunk a következő boltig, ahol lehet venni sorsjegyet? Ennyi szerencsével, ami nekünk van... – vigyorgott. Jennifer kezeivel a nyaka körül a nő oldalán, lapockáján keresztül kalandoztak vállára, felkarjára ujjai, külső ívükkel cirógatta, úgy nézett le rá pajkos somolygással kékjeiben, mielőtt átölelte. Beleborzongott, és libabőrös lett a tarkóját simító érintésektől. – Azért ez megnyugtató...

---

---

Bólintok – lassú, alaposan megfontolt mozdulat ez, de gyorsabbra, főként határozottabbra nem futja. Hirtelenkedés nélkül is mintha átszakítani készülne a szegycsontomat a vadul ide-oda kalapáló szívem, nem kockáztatok ennél a kimért, lomha tompaságnál többet. Kényszeresen összeszorított szemekkel – mert valamiért még mindig elhiszem, a feszültségteli mozdulatok, gesztusok segíthetnek a lelazulásban – hallgatom cipőjének kopogását, és míg az, ha azok távolodását állapítanám meg, nem lepne meg, közelítésük megdöbbent. Fáj, hogy megdöbbent...
– Annyira sajnálom... – bizonytalan kézzel emelem, és simítom nyúzott, izzadtságtól csatakos képemre a tenyeremet. Annak takarásából hangom alig lehet több egy erőtlen nyöszörgésnél – még én se hallom sokkal többnek annál, talán hozzá már el se ér; de én tényleg sajnálom. Több mindent is, minthogy számon tudnám tartani. Többet annál, amihez elég lehetne egy ilyen otrombán egyszerű, primitív szó, hogy az elnézését adja ő, vagy bárki más, akinek ezzel tartozom. De most elég ez... ez a szánni való pillanat, amiben még csak annyi lélekjelenlétet se találok, hogy megpróbáljak vállalható színben feltűnni előtte, ne úgy gubbasszak a ki tudja, talán a kosz és mocsok együttesétől, nem eredeti színe szerint szürkéllő padlón, mint egy magába szakadt csődtömeg; de, ha kellemetlen is, talán jobb, ha tudja, mivé lettem: egy orvosi papírokkal igazolt emberi roncsra tekinthet le.
Halálhörgésnek inkább tűnik a torkomból felbukó hang, mintsem nevetésnek, pedig annak szánom, amikor, ha laposan is, kinyitom a szemeim, hogy felnézzek rá. Fejem a konyhaszekrény ajtajának koccan, szükségét érzem a támasznak most, hogy a legutolsó porcikám is zsibong, fékevesztetten remeg, mint egy nyomorult jégveremben.
– Mit tett? – kérdezem, és máskor eszembe nem jutna, zavaros tekintetemmel most mégis megsürgetem. Kell, hogy lekössön, hogy a valósághoz láncolja a gondolataimat, máskülönben félő, elvesznék... Hiába, hogy a helyére csúsztattam az ezüstös dobozt, kezemet megrögzötten ott tartom közvetlenül a belsőzsebem felett. Meg ugyan nem nyugtat, de a biztonság téves képzetével hiteget a tudat, hogy ott van, és nem csak, hogy most... Közel két éve, hogy ha nem messzebb, mindössze a mosdóig, vagy egy bögre kávéért is megyek, egy tapodtat se mozdulok nélküle – sose lehet tudni... A rettegésszerű félelemnél, hogy minden olyan piszkosul kiszámíthatatlan, egy az ijesztőbb: ha az emberben már szemernyi akaraterő sincs, hogy a problémáit önállóan kezelni tudja, és megalkuszik az ilyen látszatintézkedésekkel, mintsem, hogy erőfeszítést tegyen önmagáért. Beletörődtem, vagy inkább belefáradtam, de nem, vagy nem csak az elmúlt évekbe; a megelőző negyvenegy az, mely meggyengített és kisemmizett, ahelyett, hogy felvértezett volna a tapasztalataival, hogy bírjam ezt az egész, életnek csúfolt egyoldalú küzdelmet – nincs már fegyverem ellene... Röhejes, még a zárt osztály említése is a kartonomban – főként az –, és ha belegondolok, semmi se jobb azóta. Egyedül abban látom a változást, hogy nincs rács az ablakokon körülöttem.
Üresnek hathat a még akkor is rajta csüngő pillantásom, mikor leguggol mellém, de hálás vagyok, végtelenül hálás... az arcomra kényszerítek egy bágyadt mosolyt, hogy bizonyítani tudjam, bármilyen gyenge kísérlet is ez.
– Köszönöm – jobbára tátogják ajkaim, a meleg levegőn kívül hang alig szűrődik ki közülük. – Csak arra, hogy vége legyen... – nem konkrét, véletlen se segítség, pedig tudom, amennyire próbál ő engem gyámolítani, annyira kéne nekem is őt navigálnom, hogy tudná ezt megtenni, de nincs ismert eszköz a kezemben, egyedül az idő az, amiben bízhatok. Vakon vagyok, épp, mint ő... Összerezzenek az érintésére, érzem a hát- és vállizmaimat megfeszülni a váratlan közelségtől, de hamarabb nyúlok utána, mintsem azt gondolhatná, nem vágyom rá – az egyedüli, amire pontosan tudom, hogy szükségem van, az épp ez. Épp Ő... Nézem, hogyan vész el kézfeje a tenyerem alatt, apró simításokat felejtek porcelánbőrén, mintha én nyugtatnám... mintha nem én lennék, aki a pániktól szűkölve, veszettül zihál, de jobb így. Végre érzem, nem hiábavalón próbálkozom, kapok levegőt – mint mikor az érintett szintről alászálló, körülöttünk gomolygó por- és füstfelhőben az arcomra tették az oxigénmaszkot. Most Jennifer ad erőt, hogy fellélegezhessek, ezért is veszem nehezen, mikor kicsusszan a keze az ujjaim közül...
– Ha már úgyis olyan sértetten szokott rám nézni, mintha kérdés nélkül megettem volna az utolsó adagot a kedvenc kajájából – reszelős nevetéssel illegetem a fejemet a szekrény ajtaja mentén. Az utóbbi időben a protokollszerű udvariassági köröknél, a közös ügyeket érintő megkerülhetetlen témáknál többet nem beszéltem vele... vele sem, de ami őt illeti, talán jobb is így. Lábait figyelem, ahogy visszasétál, a szemébe nem merek nézni. Nem tudom, ő hogy gondolja, a múltkor történtek mennyiben jogosítják fel Sam-et, hogy mosolyszünetet kiáltson, de jobb nem kérdeznem...
Kiveszek egyet a gumimacik közül, de nem eszem meg, helyette széltében és hosszában nyomorgatom, figyelve a nonfiguratív alakzatokat, amiket felvesz az ujjaim alatt. Jen kérdésével hagyok fel a figyelemlekötőnek szánt abuzálással, elmerengve, nem a válaszon, mint inkább azon a napon gondolkodva nézek magam elé. Megmosolyogtat…
– Bár ott lehetnénk – a kérdésétől független vágyódásnak tűnhet, holott mindennél jobban ezt kívánom... Bár ott lehetnénk a lehetetlenül tökéletes eufóriában, abban a pezsdítő, tiszta szeretettől mámoros valóságban, egymás oltalmat adó ölelésében. A világ azóta mintha kifordult volna a négy sarkából, és mi ott lebegnénk valahol a légüres, érzéketlen térben. – Szeretnélek megint olyan boldognak látni – ismerem be, mélyre, valahová a karikagyűrűm irányába süllyed a tekintetem, erőt gyűjtök jó néhány nagy levegőkorttyal, hogy a kezemről arcára nézzek. Vad kijelentés annak tükrében, hogy miattam nem az... de miattam volt az, persze ez mára mit se számít. Ijesztő, hogy én talán már csak azzal tudnék a kedvében járni, ha aláírnám a papírokat... – Emlékszem, mennyire majréztam, hogy felsülök – nevetem halkan. A gumicukortól ragacsos ujjbegyeimet összedörzsölöm, mielőtt jobbomat felszabadítva, azzal a térdemre könyökölve simítom tarkómon a verejtéktől összetapadt tincsekre a kezem. – Persze erőn felül hárítottam azzal, hogy „nem, minden a legnagyobb rendben lesz!”, de folyamatosan kételkedtem, magamban, leginkább... Nem abban, hogy mit érzek, abban egy pillanatig sem, hanem... – egymásnak préselt ajkakkal szusszanok, a nyugtalanság torzította vonásaim átalakulnak, mikor gyengéd, szomorkás mosolyra vált szám íve. Reszkető szívvel, merőn nézem. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a hátamon végig gördülő, hideg izzadságcseppet. – Annyira az elején voltunk még, és akkor is azt akartam, hogy minden tökéletes legyen Neked, nekünk... És mennyire az volt – reszelős sóhajba csomagolom ezt a végtelenül egyszerű, őszinte vallomást. Ujjaim felszántva a hajamat kapaszkodnak meg benne, így dőlök előre, naiv reménnyel, hogy mindössze ennyi kell, hogy testközelbe hozhassam a lelki szemeim elé sorakozó emlékképeket: az öleléseket és csókokat, a nevetéseket és mosolyokat, a mindenről és semmiről folytatott beszélgetéseket ott a leterített pokrócon. Hogy feküdtünk összegabalyodva, egymást dédelve és szeretve, a másikra inkább, mint a csillagos égre figyelve. Hogy cirógatott, mellkasomat, arcomat és a hajamat simítva, míg késő este, abban az idegen, de légiesen könnyed békességben el nem nyomott az álom. Vajon most is ennyire megnyugtatna?... – A legtökéletesebb pillanataink egyike...

In the deep of the night where the shadows are still dancing around in the hallways, my mind drifts back to you. It entangles itself in the memory of you and the way your voice was like a soothing melody in the darkest of times. The memory of your laughter echoing down the hallway and the way you would always cover your mouth when you had to laugh, all of those little things are still alive within my mind. Each thought of you is like a bittersweet symphony now and the essence that you left behind is like a haunting melody, destined to stay int he corners of my heart until the end of time... to:Wyatt Leneghan

The past beats inside me like a second heart.

- Hát persze! -  jelentette ki határozottan, azzal a felsőbbséggel, ami a Jó és Helyes dolgoknak kijár. Elnevette a visszaválaszt és lenyelte az éles replikát, mielőtt még kibontakozott volna, mert legyőzöttnek érezte magát. Wyatt olyan sugárzó, diadalittas arccal nézett rá, amitől Jennifer szíve megint azt a furcsa, kalimpáló dolgot kezdte csinálni. Kegyetlenül elvonta a figyelmét a szavak formálásáról, helyette olyan pótcselekvéseket csinált, mint: megvakarta a füle tövét, vagy ujjait gabalyította egymásba, esetleg nem létező szöszöket szedegetett össze. Bármit, csak uralhassa a testét. Mint máskor, mint általában. Wyatt mellett sebezhetőnek érezte magát, amikor hagyta, hogy az érzései elragadják. Kivéste a pillanatból az elgyengülése, a biztonságot nyújtó kormányzás mögül... Egy része persze egyáltalán nem bánta, hiszen boldog volt, mégis szerette ő szabályozni, kézben tartani a Mindent maga körül és ez a rend egy ideje már felborult. Bizonytalanságot érzett, gyöngeséget, és a hosszú évekig tartó bezártság miatt nehezére esett nyitni, nyílni a férfi felé, miközben semmi másra sem vágyott igazán. Kaotikus érzelemösszes.
- Mondhatok cifrábbat is! - enyhén összecsípett ajkakkal, duzzogva fordította el a fejét és vele együtt minden további testrészét, hogy az ablakból meredhessen kifelé. Felugró mosolya megtörte a drámai színjátékát. - És ez tetszik neked? Ez szörnyű! A végén kiderül, hogy rosszfiú vagy... - halk kuncogás követte a férfi nevetését. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az égő arcát. Úgy döntött, biztos az ablakrésen befutó szél a felelős érte, nem pedig a zavara. - Ezek után felejtsd el, hogy valaha a víz közelébe menjek veled! Mert nem fogok! - ha volt is benne szándék, hogy folytassa a szellemi birkózásukat, elmosta azt a bőrének tapintása. Simogatni, cirógatni kezdte és a hangulata menetirányt váltott. Elvitorlázott édesebb vizekre, merengésbe ringatta, emlékeket hordott a felszínre, ígéreteket, szerelmet, olyan erős és édes szerelmet, amitől az ember elfelejtheti a nevét és a korábbi készülődés közben érzett aggodalmának már nem maradt nyoma.
Gyengéden elmosolyodott a kijelentésére, kutakodón nézve az arcát, vajon hányszor gondolhatta azt, hogy továbbra sem ismerte ki őt?
- Hát ez aztán a nyerő szelvény... - elégedetten hátratolta vállait és nemes egyszerűséggel kihúzta magát.
[...]
Elakadt a lélegzete, a mellkasa gépies tempóban emelkedett és süllyedt. Újra és újra. Nyelt egyet és megpróbált összeszedettnek tűnni; bizonyos értelemben a felvázolt utópia negédes, csöpögős, szirupos ígérete is elegendő lett volna hozzá, hogy térdei megremegjenek, - mert semmi másra sem vágyott jobban, mint a férfi társaságára a nap huszonnégy órájában, - de a bőrére lehelt csók megbontotta megacélozott vázát. Rést ütött és találatot szerzett, ami egy öblös sóhaj kíséretében hagyta el a száját.
- Azt hiszem a következő akció közben egyszerűen csak kitöröm a lábam. Biztosan megoldható... - prüszkölte a szavakat egymás után. Ha valaki nem ismerte volna, azt hinné, hogy morbid humora van, de Jennifer komolyan gondolta. Hajlandó lett volna elszenvedni a fájdalmat, ha cserébe efféle jutalomban részesül. - Már csak azt kell kitalálni, hogy téged miért engednének el hosszabb szabadságra. Te nélkülözhetetlen vagy nekik! [...] Eltörhetem a kezed, ha szeretnéd - elfojtotta a nevetését. Ki szeretné azt, hogy bármelyik csontját eltörjék!? Valami különös oknál fogva könnyebb volt ezt mondania, mint; Vagy csak megmondjuk, hogy rád és csakis rád van szükségem... Hiszen akkor még nem ismerte be, nem mondta ki, hogy mit érez. Csak később, amikor...
Ott, a tó partján, miután valahogy elfordította a tekintetét a festményre illő tájról, Jennifer fejében az élet furcsaságáról, eltörött végtagokról, szőke tincsekről, és kommunikációs nehézségekről futottak át ködös, megragadhatatlan gondolatok. Aztán már nem gondolt semmire, mert a létezés széthullott, ahogy Wyatt teljes átéléssel fogadta őt. Az érzései viszonzásra leltek és a világ, - bár sosem volt szentimentális - új színekbe költözött, melegebb, békésebb lett. Sztoikus, lassú öleléssel simult bele a másik testébe, átkarolta, húzta-vonta magához, de csak gyengéden. Nem férhetett el ebben a jelenetben sürgetés, durvaság. Érzékeny testrészek koccantak egymáshoz, egy arasznyit kellett csak pipiskednie hozzá, hogy Wyatt nyakáról lélegezzen és csókokkal borítsa be. Megtette már korábban is, most azért volt ennek az egésznek súlya a szívén, mert már kimondott érzelmekkel tette. Az érintéseivel mesélt, tovább folytatta a megkezdett vallomását. Talán éppen ennek köszönhetően cirógatta szüntelenül, szorította közelebb magához, hogy a megfelelő komolyságot csikarja ki ezekből a percekből és olyan nyomot hagyjanak egymás emlékgyárában, amire később visszaemlékezve is tudják majd, hogyan is történt... Jennifer jól tudta, - igen, már ekkor - hogy soha sem fog senkit sem olyan átéléssel és odaadással szeretni, mint az akkor előtte álló férfit és bizony, masszív mérföldkőnek számított az életében, hogy elmondta, mit érez iránta; nem azért, mert korábban nem volt rá példa, hanem pont azért, mert egyáltalán példa lett belőle. Lapos pillantással nézett át a férfi válla fölött, mélyre gyökereztetve a gondolatát, hogy viszont szeretik őt... 
A következő pillanatban a tekintetük találkozott, és a férfi valamit észrevehetett benne. Őt ismerve, mindent. Csókba forrtak ebben a valószínűtlen gyöngyházfényű ragyogásban. Hosszú és érzelmes csókba. Az öntudatlanság határán vitorlázni kifejezetten édesnek bizonyult. A csendet csak a természet neszezése törte meg, majd az, ahogyan mindketten kiengedték a régóta bent tartott levegőt.
- Nem? - közben a szél enyhén feltámadt. Kábán, kissé vontatottan emelte fel a fejét, hogy végre a kék íriszek rabságába eshessen. Szeretettel nézett fel rá, csodálattal és azzal a rájuk jellemző játékossággal, amit még most, így egyben sem tudtak levetkőzni. - Mondhatsz bármit, mázlistának érzem magam! - megbabonázva figyelte a férfi ajkait, amik majdan azokat a szavakat formálták, melyek a világát pillanatok alatt porig rombolták... De akkor, ott jól érezte magát, igazán szerencsésnek, hogy érezheti a testéből áradó hőt, hogy a figyelmével őt, csakis őt tüntette ki és nem utolsó sorban, hogy szereti. Őt! Wyatt viszont szereti őt!
Csökönyös ragaszkodással fonta körbe karjait a férfi nyakán: csontos kezei kígyókként szántották végig a vállait, hogy az ujjai a tarkójára marhassanak óvatosan, szelídül. Borzolva, csiklandozva a puhább szálakat azon. - Ki vagyok én, hogy megállítsalak benne? - szórakozottan nézett fel rá, azzal a rá - máskor nem jellemző - odaadással, törődéssel, szeretettel, ami a szívéből, testéből, életéből szólt neki. És csak neki...


Ma estére csillaghullást jósoltak... Gondoltam, talán ha ma felhívom, talán ha ma... Gondoltam az ölelésekre. Az ígéretekre. A szerencsémre. Az igenekre. A színekre és a fényekre, a katarzisra, a nevetésére. Mindarra, ami elveszett. Két ujjam között pörgettem a tollat, aztán lecsaptam. Úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt, vagy harapok. Éhezem, a gyomrom szüntelen kuruttyolása több tekintettel lát el, mint azt szeretném most, vagy bármikor. Az idegösszeroppanásnak hallható puffanásaitól szabadulnék, a kétségbeesett hívások, a zokogások, az, ahogy felnőtt emberek összeomlanak a várakozás és tehetetlenség terhe alatt, ingerel. Az empátia a véremben máris nulla, felváltotta a túlélési ösztön: menekülés és tagadás. A telefonom az asztalomon hagyom, de az egyébként sem rezeg más miatt: Sam. Szerencsére ő sincs az épületben, eggyel kevesebb aggodalomforrás...
A frusztráció tol fel a lábaimra, majd vezet kifelé. Lassan egy teljes napja nem ettem semmit... Biztosan nem ez a legégetőbb probléma egy ilyen krízishelyzetben, mint ami kitört körülöttünk, de ha kispados lettem, mi mással kéne foglalkoznom? Ez indokolhatja azt, hogy ököllel igazítom el a két lábon járó akadályt előttem? Felfüggeszthetnek... Tegyék azt mindenki mással is, aki a folyosón lökdösődik és kiabál.
A pihenő küszöbe fölött torpanok meg végül. Halk, reszketeg sóhaj bukik ki a számon, szeretnék szólni, talán kiabálni, segítséget hívni - mégsem teszem. Végignézem földbe gyökerezett lábakkal, hogyan roskad össze, hull darabokra előttem. Először azért horpasztja be gyomorfalam a rettegés, amit látok. Pár lélegzetvétellel később pedig azért, mert rádöbbenek, hogy ő is itt van. Nincs okom rá, hogy félni kezdjek? A rohadt életbe... A tekintetem ide-oda cikázik, mentőövet keresek, ötleteket gyártok, terveket szövegetek a pillanat töredékében, hogyan állíthatnám meg mindezt, miféle tudással és stratégiával vethetnék véget ennek a drámának - mert kockán forog már nem csak az én, de az ő élete is. És ez a tudat emészteni kezdi az eddig megőrzött nyugalmam, felkaparja a tettvágyamat. Emellett pedig a látvány, ahogy a gyógyszereivel babrál, ... És felnéz rám.  
Egy pillanatra elmélázok. Nem akarok azonnal válaszolni a kérdésre. Biztosan nem az első válasz a helyes is.
- Egy ideje... - ismerem el. A szemem sarkából kémlelem, ahogy végre pár lépéssel csökkentem a távolságot közöttünk. Nem tehetek úgy, mintha nem kavart volna fel mindaz, amit láttam... Foghatnám arra, ami körülöttünk történik; a haláltorkában mindenkiből előtörhetnek furcsa, megmagyarázhatatlan érzelmek, kifejezések és viselkedések. De. Nincs bennem akarat, hogy elbeszéljek mellette... A tekintete ebben a félhomályban kifejezéstelen. Megfáradt. A hosszú játszmák kiöltek volna belőle mindent? Ez az eset viselte meg? Testtartása görnyedt, vállai előre estek, mintha a nagy terhek súlyától az évek alatt megrogyott volna. Megfeszülnek arcizmaim, ahogy ácsorogva előtte keresem a megfelelő kérdéseket...
- Holnap már valószínűleg nem leszek - csak optimistán, mintha nem éppen az imént néztem volna végig, hogyan zuhant alá... És mintha ne lebegne fejünk fölött egy végzetes robbanás lehetősége - Kiütöttem Jacksont, vagy hogy hívják - megrántom a vállamat, erőltetve egy féloldalas mosolyt mellé. Valószínűleg a legkevésbé sem erre van szüksége, én mégis a korábban már megszokott feszültségoldó fegyverünket használom fel: a humort. Csak a ránk telepedő sötétségben bízhatom, hogy nem süt tekintetemből a bensőmben lüktető törődés...
Résnyire nyílnak ajkaim, a kérdése megbűvöl: egyszerre élénkít és feledtet.
- Hát persze... - bólintok mélyen, és mint aki megkapta a vágyott zöldet, közelebb megyek hozzá. Halovány mosollyal, egészen közel. Mellette guggolok le, hogy azonos magasságban legyünk, mindkettőnk érdekében.
- Mire van szükséged? - nézek végig rajta, mintha a sérüléseinek volnának látható nyomai  - Tudom, hogy hol rejtegeti Sam a dugi-nasit, kérsz? - nyúlok előre, bár a kelleténél bátortalanabb mozdulattal. Ujjaim ráfonódnak alkarjára, enyhén megszorítom, hogy a valóságba rántsam, véget vetve annak, ami maga alá temetné és gyűri folyamatosan. Mindenre nem lehet gyógyír - ezt jól tudom -, de ha tényleg ránk omlanak ezek a falak, nem akarom így... Hirtelen felkelek, hogy a szekrény jobb felső polcának hátuljából előkaparjam szeretett kollégánk tartalékait.
Zörgök kissé az elemózsiánk csomagolásaival. Törökülésbe húzom lábaimat, ha már sikerül helyet foglalnom a közelében, majd egy megbontott gumicukor zacskóval kínálom. És mivel fogalmam sincs, hogyan segítsek, arról kérdezem, ami eszembe jut: - Ma csillaghullás van.., szerinted mit kellene kívánnunk?

to: my angry little
princess

“ Take it If she gives you her heart Don't you break it, Let your arms be a place She feels safe in She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her on days when It feels like the whole World might cave in, Stand side by side And you'll make it She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her like that ” || ANNO 2018, Sacramento → Lake Theodore // 2024, New York, Brooklyn

– Azért vigyázz, mit mondasz – fürkészőn emelte a szemöldökét, ahogy féloldalt felé fordult –, ha plafon nincs is felettünk, a kocsi teteje még a nyakunkba tud szakadni – lassan bontakozott ki ajkain egy mindentudó, ravasz mosoly. Korábban, mikor a UPenn-en pszichológiát hallgatott, tanult a szeretetnyelvekről, és miután minden kétséget kizárva tudta, ahogy ő igényli az a testi érintés – másszor a minőségi idő vagy az elismerő szavak, mikor hogy változott a szükséglete –, abban se kétkedett, hogy az öt közül – többek között – egy hatodik, sajátos formája az, ahogyan a szeretetét kifejezi, mivelhogy a tudományban a piszkálódás véletlen se elfogadott annak kinyilvánítására. Imádta, hogy Jen ebben is tökéletes partner volt.
– Hűha… Öt perc alatt már másodszor? – rácsodálkozva, pimasz elégedettséggel nézett a műszerfal órájára, onnan át Jenniferre. – Eddig még csak nem is sejtettem, de most már biztosan tudom, hogy maga vagyok az ördög – és mint valaki, aki abszolút megelégedett az új szerepkörével, vidáman felnevetett. – Az égre esküszöm!... – fogadkozott sunyi vigyorral, hasonló szellemben tette hozzá –, hogy nagyon gyorsan kihúználak a vízből, miután lenyomtalak alá – negédes kedveskedéssel úgy pislogott rá, őszinteségét az övéhez mérten egészen apró kézfejére simítva igazolva, hogy közben véletlen se hasonuljon meg a szemtelen éle mind a hangjának, mind a szája szélére görbített félmosolynak. Már-már meglepte, hogy Jennifer mindezek után a tarkójára simító kezével édesen cirógató érintéseket felejtett a bőrén, nem egy jókora pirosló foltot egy lesújtó tasli képében – persze véletlen se ágált ellene, sőt…
– Hm – elismerő bólintásokkal felszegte az állát –, ennyi év után is kész rejtély vagy – a szeme sarkából kitekintett rá, mosolygott, és tovább metszette ajkainak csintalan ívét a felé sugárzó elégedettség. Ha csak belegondolt, mennyi mindent rejteget ő a nő elől magáról, kettejükről, támadt a kérdés: ugye joggal szántott keresztül rajta a bűntudattal vegyes aggodalom?
(...)
– Hát mondjuk úgy balra, nagyjából két-három... na jó, neked inkább négy-öt lépés távolságra ne nagyon akarj meglódulni. Mi lenne velünk azután, hogy keresztül estél azon a rönkön? – sóhajtja megjátszott színpadiassággal. – Mi várna ránk a munka, folyamatos gürcölés helyett, hm? Mondjuk, hogy kiapadhatatlan popcorn készlettel összebújva végig néznénk a filmes bakancslistádat? Nem is tudom... – suttogta incselkedve a bőrére, apró puszit lehelve a füle alatti hívogatóan puha területre. Kellően meggyőzőnek bizonyult a lelki szemei elé festett kép ahhoz, hogy megkockáztassa, annál is magával ragadóbb, mint amilyen panorámában végül a tó mellett volt részük.
Szemközt fordulva lezuhant, és el se fordította sziporkázón meleg tekintetét a nő arcáról. Eszébe jutott, milyen elégedetlen prüszköléssel véleményezte a szóvá tett megfigyelését, miszerint, ha egy kicsit megkapja, és barnít a bőrén a Nap, egészen láthatóvá válnak az orrát, orcáját pettyező szeplők. Akkoriban nem mondhatta, de Wyatt nem, hogy elbűvölőnek találta, imádattal csüngött azokon az aprónyi, bájos kis foltokon – később, hogy lehetősége nyílt rá, felszentelt küldetésének érezte, hogy szavakkal, vagy a lopva csalt pillantásokban, megrészegült mosolyokban megbúvó rajongással hozza a tudomására, mennyire odáig van értük, Érte. A legvarázslatosabb mosolyért, amit volt olyan szerencsés, hogy nem csak, hogy láthatott, ő maga is csalhatott az édes görbétől egyszeriben kiviruló, minden tekintetben gyönyörű arcára. A kacéran csilingelő, önfeledt nevetéséért, ami olyan derűt ébresztett benne, hogy úgy érezte, az egész világa fényesebbé, a lelke pedig maradéktalanul teljessé válik mindahányszor hallhatta. A buja szemöldökrándulásokért, a célzón felé ejtett, a kihívó szándék mögött valahogy mégis végtelenül szégyenlős pillantásokért, azért, ahogy játékosan az orrát húzta, vagy épp sértettséget tettetett vele. A törtetéséért, lelkiismeretességéért, a megingathatatlan elhatározásaiért. Azért, milyen odaadón beszélt és mesélt a szeretteiről, a számára egykor fontos dolgokról, és ebbe valahogy egészen belelágyult. Még akkor is, ha az aggályai, a kétségei és eltussolt fájdalmai elől menekülve magába zárkózott. A lehetetlenül zöld szemeiért, melyek, mint a lélek ténylegesen valós tükrei, a külvilágra vetítették a hangulatát, érzéseit.
Leginkább mégis a biztonságot szerette, amit nyújtani tudott, a sose tapasztalt, felszabadult boldogságot, ami a szívében gyúlt, ha vele, mellette volt, és ettől a semmivel össze nem hasonlítható örömöt, ami a nő szavaitól robbant a mellkasában, elementáris erővel zúdította rá. Olyan szorosan, olyan gyermekinek ható ragaszkodással fogta, ölelte, mint korábban sosem, noha azelőtt se fukarkodott az efféle kifejezéseivel – ha szavakban nem is merte, hogy el ne riassza, gyengéd, meleg érintéseivel mindig igyekezett értésére adni, mennyire becsüli. Hogy mennyire szereti... Idegen érzés volt: őszintén, tisztán szeretni és szeretve lenni. Számára a világ úgy festett, mint az óceánjárók legénységének, részévé vált a bizonytalanságból eredő szakadatlan rettegés. Nem látott mást, mint a borús, sötét éggel egybeérő, bosszúsan fölé törő óriáshullámokat, amiből elég lett volna egy, hogy magával sodorja, és örökké maga alá temesse, de Wyatt a körülményekkel dacolva beletanult, hogy éljen azon a roppant keskeny mezsgyén, ami ha biztonságot nem is, lehetőséget adott, hogy a vízfelszín felett tudjon maradni. Néha, kellően közel állva a peremhez megalkudott volna, hadd győzedelmeskedjenek felette az ormótlan hullámoszlopok, de akkor, holott nem is remélte sosem, meglátta a komor viharfelhők csoportján keletkezett résen átütő fényt, és tudta, követnie kell.
Jenniferrel a karjai között elcsendesedtek a kételyekből gerjesztett viharvert, zavarosan fodrozódó gondolatok a fejében, és átadva magát lágyan ringatózott az odavisszás bizalomban, a lényét nyugtató biztonságérzetben. Áthatotta a lelki intimitás tudata, hogy az ölelés az, amikor két ember szíve a legközelebb van egymáshoz, majdhogynem egybeér – érezte, mindkettőjüké ugyanazt a veszett ritmust veri, és dörömbölt tovább akkor is, mikor már csókolta.
– Nem! – halk, gurgulázó nevetéssel csóválta a fejét. Arcának legutolsó kis izma is azon fáradozott, hogy tovább húzza elbűvölt mosolyát. – Nem, ehhez nincs köze semmiféle szerencsének. Csakis Neked – övének billentette a homlokát, érezte a bőrük között pattanó apró, a tarkójára libabőrt serkentő kisüléseket. Nem csak a fizikai, a szellemi vonzalom, amit az irányába érzett, épp úgy borzolta. – Nos – játékosan csücsörítve a száján fonta össze ujjait a dereka mögött, közelebb ölelve magához –, mondhatnánk, hogy azt, hogy soha el ne múljon, de véletlen se akarnám, hogy olyan dolgokra pazarold a kívánságaidat, ami anélkül is előre elrendelt... Tőlem már nem szabadulsz, Adler!

---

---

– Uram! – megtorpanásra késztet a felszólítón a mellkasom fölé emelt tenyér. – Senki nem hagyhatja el a helyét! – lesüllyed a tekintetem biztonsági felszereléshez hűen vastag, fekete kesztyűbe bugyolált kézre, onnan a fejemen nem mozdítva, de megemelt szemöldököm alól a sisakja plexijén át a fiatal srác szemébe nézek. Stressztől feketéllő pupillák, tág orrlyukak, a kicsapódó párát látva egyértelmű, a levegőt is kapkodja… homlokán jókora cseppekben gyöngyözik az izzadtság, nem kritizálhatom; a kellemetlenül a hátamra tapadó ing a bizonyítéka, semmivel nem vagyok nyugodtabb, csakhogy neki közel biztos, az első éles bevetéseinek egyike a mostani, onnan a riadalom, és hiába tűzszerész, nem riasztották még bombához – bár ne lennék tapasztaltabb nála… Nekem ez a torkomat fojtó pánik forrása.
– És én ezt meg is értem, de…
– Üljön vissza, kérem!
– Ki tudja már, mióta várunk – folytatom eleresztve a felszólítást. Ha hagynám, visszatolna ujjhegyeinek végén erősítve a rám mért nyomást; muszáj vagyok ellenállni. – És mennyit fogunk még. Csak egy pohár…
– Az előírás értelmében (…)
Zárt ajkak mögül kurtán nevetve szökik ki az orromon a levegő, belerezdül a rekeszizmom. Ellehetetlenít a zaklatottság, hogy artikulálatlan morajlás helyett értelmes mondatokként raktározzam a fejemre olvasott, a közbeavatkozása nélkül is tudott szabályokat. Máskor megérteném, megkockáztatom, követném is az utasításokhoz való merev ragaszkodásában, de most nem több, egy újabb komponens, ami tovább tornássza a pulzusszámom... Megalkuvónak szánt felesleges kérlelés helyett kerülöm ki, felindult vállrántással visszafordulva haragvó pillantásom csak addig sújtja, míg le nem söpröm a karom után nyúló kezét – nem foglalkozok se vele, se az itt-ott, jobbára még a földön is üldögélő tehetetlen kollégákkal – eddig se tettem, nem volt rá érkezésem, hogy felmérjem, kik a sorstársak –, mikor elnyújtott, sietős léptekkel a pihenő felé indulok, közel menekülve. Mintha vesztegzár alatt lenne hová...
A mosogató szélére könyökölve hallgatom a megeresztett hideg víz monoton zubogását – ha más nem, hát a fejünk felett szlalomozó helikopterek repesztő hangját ideiglenesen tompítja. Ujjaim összeakaszkodva feszülnek a tarkómra, és míg azok lefelé nyomnak, testemmel igyekszem ellene tartani az erőnek, naiv bizakodással remélve, ez majd rendezi a vérnyomásomat. A kiszolgáltatottá tett düh a gerincem mentén borzongat, a tüdőmet égetve szaporázza a levegővételeimet, mintha csúcsra törni vágyó medencehosszokat úsztam volna az elmúlt órákban... Órákban? Lehet csak percek voltak, nem tudom. Fájdalmas grimaszba facsarodó arccal feszítem tenyerem élét a homlokomnak. A pozitív önbeszéd segít... segítenie kéne, a Doki is ezt mondta. Megváltoztatja a negatív gondolkodási mintákat, amik csak erősítenék a kellemetlen tüneteket, elősegíti a belső nyugalmat és a kontroll érzését. Akkor miért érzem hiábavalónak szajkózni, hogy „Ez csak egy pánikroham, hamarosan elmúlik”? Azzal, hogy „Biztonságban, jól vagyok” meg se próbálkozok, hisz nem vagyok.
Reszkető szívvel, hasonlóan bizonytalan kézzel mártom a csuklómat a vízfolyam alá, fagyossá dermedt ujjaimmal nedvesítem az arcomat. Se szorongásoldó, se antidepresszáns nem volt elég hatékony, de még az idő se segített, bármennyire is remél tőle sokat az ember, hogy az egymást kergető emlékek élét tompítsák. Állóképpé merevedik lehunyt szemeim fekete vásznán minden, az agyamat folyvást ostromló gondolat. Narancssárga, robbanó fényben felizzó porfelhő, az épület megrogyó szerkezete, az éktelen ricsaj, az orromba kúszó meszes, mégis égett szag, a lábaim körül heverő üveg- és téglatörmelékek, a dermedt csendben felsivító szirénák... A tehetetlenség fájdalmától torzult arcok, az elesett gyász felettünk terjengő némasága, a hullazsákkal takart hordágyak, egy, amitől képtelen voltam elszakadni – talán azóta se tudok.
Pohár után nyúlok, két, a zakóm belső zsebéből elő kotort rivotrillal iszom ki a tartalmát – ha nem ereszteném időben, biztosan összeroppantanám az üveget. Az elnyomó, letaglózó gyengeségnek engedelmeskedve, hátammal támasztva a konyhaszekrényt csúszok a földig annak mentén. Újabb elkeseredett próbálkozás a helyzet kezelésében, a „pep talk” nyilvánvaló kudarcra ítéltetett – 3-3-3-as módszer. „Mozgasd meg három testrészedet.” Felhúzom a térdem, jobbra-balra billentem a fejem, ujjaim között forgatom a fém gyógyszeres dobozt. „Mondj három hangot, amit hallasz.” A pirulák csörgése, halk beszélgetés duruzsolása, cipőkopogás. „Nevezz meg három dolgot, amit látsz.”, kinyitom a szemem. Jen...
A meglepettségtől földhöz szegezett kézzel tolom feljebb magamat ültömben, fel viszont nem állok, nem tudnék...
– Régóta állsz ott? – kúszik elő reszketeg hangon az első, rozoga erővel érkező gondolat, ami kezdetben bár úgy hangzott, „ugye nem láttál semmit?”, némi szépítésre szorult; ha nem, azzal rögtön beismerném, hogy lett volna mit – nem, mintha ne gondolnám, magától is sejti. Nem szoktam merő passzióból romhalmazként a mosogatókagyló előtt ülni, noha nem állítanám, egyáltalán nem volt rá korábban precedens. Próbálom úgy visszacsempészni a zakómba a gyógyszertárolót, hogy ne kezdjenek vad zörgésbe a tabletták; próbálom... – Olyan rohadtul reméltem, hogy nem vagy bent... – de épp most nem támadt mehetnékje a buzgó tettvágytól, pont ma nem sikerült egy, a sorok közül kiolvasott gondolatébresztő szócskával tovább lendítenie magát egyik ügyében se, hogy rögtön kocsiba akart volna ülni feltett szándékkal, hogy megváltja a világot – megmosolygom a gondolatot, még ha piszkosul szomorú és enervált is ez a gesztus. Bárhol biztonságosabb lenne, mint itt, ebben a „vagy-vagy” szituációban. Vagy felrobbanunk, vagy nem, ki tudhatná?
– Velem maradsz? – nem tudom, várhatok-e tőle ilyet, nem is értem, miért próbálkozok; olyan nyeszlett határozatlansággal kérdezem, hogy tudhatja, már a felvetés pillanatában megkérdőjeleztem nem csak a kérés létjogosultságát, magamat is, de szemem esdeklőn emelem az arcára. Szükségem van rá...

In the deep of the night where the shadows are still dancing around in the hallways, my mind drifts back to you. It entangles itself in the memory of you and the way your voice was like a soothing melody in the darkest of times. The memory of your laughter echoing down the hallway and the way you would always cover your mouth when you had to laugh, all of those little things are still alive within my mind. Each thought of you is like a bittersweet symphony now and the essence that you left behind is like a haunting melody, destined to stay int he corners of my heart until the end of time... to:Wyatt Leneghan

The past beats inside me like a second heart.

A végén még szentimentális leszek, gondolta Jennifer, és a tekintetét erővel elfordítva kuncogott tovább. Sértődött, duzzogó hölgyet színlelt, a történelmi korokat megelevenítő elegenciával, mielőtt kirobbant volna belőle az addig elfojtott nevetés és felháborodás együttes erőkkel. A lenézése és a neheztelése nyilvánvaló volt... Nyilvánvalóan szórakozott.
- Nem azért! - vágta rá számtalan diplomáciai tárgyalás rutinjával és hahotázással a kijelentése végén - Azért, mert aggódnék, hogy nem bontassz szárnyakat! Mert nincs meg a rutinod és hajlamos vagy megfeledkezni magadról, amikor elönti a helyes mindenségedet az a csakis rád jellemző adrenalin... Ezért vetném magam utánad, nem azért, hogy rád essek! Aggódnék és inkább mennék utánad, mint tétlenül várakozzak fenn! - vette elő legprofesszionálisabbnak vélt, higgadt hangját, amely a beismerő vallomások kicsikarásakor sikerre vitte, és még a hisztirohamok alkalmával is bevált. Nem nála. Ő sosem hisztizett! - Bár most perpillanat nem biztos, hogy annyira aggódnék... - mosolyodott el bizalomgerjesztően, legalábbis szándéka szerint bizalomgerjesztően. Minden nap, - amióta megismerték egymást - sziporkázott közöttük ez az odavisszás-csipkelődésük és hiába lágyultak el egymás felé, ez nem változott. Jennifer hálás volt érte; a kapcsolatuk forrósága, a kémiai robbanások és perzselő vágyak, gondolatok mellett szükség volt valamire, amibe kapaszkodhatott, amin még biztos lábakon állt. A gúnyolódás és játszadozás Wyatt részéről az volt. Biztospont. Ha bosszankodott is miatta, legrejtegettebb valójában élvezte. Hiszen minden neki szánt élcelődéstől különlegesnek érezte magát, ami a jelek szerint tehát nem volt indokolatlan megérzés... Egy nyomozó számára ez felettébb nagy megkönnyebbülés volt!
A helyzet szemmel láthatóan immár menthetetlen volt. Talán nem a legjobb taktika volt szóba hozni a tudatlanságát. Nem mintha bármikor rejtegette volna, - az, hogy senkinek nem beszélt róla, egyértelműen az ő hibájukból eredt, ők nem kérdeztek rá, tud-e úszni. Ekkor mégis kibökte, ha pedig nem lett volna elegendő ok a megbánásra, hogy Wyatt milyen kitartóan manőverezgetve incselkedett vele ezzel kapcsolatban azóta is, nem segített, hogy a megjegyzéseire mostanra már kristálytiszta, pimasz huncutságot is csepegtetett: irgalmatlanul zavarba ejtően. - Gonosz vagy, ugye tudod? Mindenki iszonyodik valamitől... És teljesen természetes, ha nem próbál ki mindenki mindent! - de azért nevetett. Lehet, hogy maszkolni próbálta a kétségbeesését a téma hirtelen irányváltása miatt, vagy tényleg mulatatta a férfi igyekezete, hirtelen nem tudta volna megmondani. - Vonzó ajánlat... - el kellett ismernie. Belevinni a rosszba, valami extrém, a férfi számára biztosan idegen helyzetbe és élvezni a kétségbeesését, azt, hogy szüksége van rá valamiben, nagyon is csábította. - Vigyázol rám? Nehéz megállapítani, hogy ez fenyegetés, vagy ígéret... - ugratta.
Sugárzó mosollyal figyelte az érintését követő reakciókat. Elnézte őt egy darabig, majd anélkül, hogy egy pillanatra is fontolóra vette volna a továbbhaladás lehetőségét, kibökte, hogy részéről nem ütközne akadályba, ha itt és most... Wyatt arckifejezését látva kis híján vörösre váltott át arcszíne: nem a zavarától, inkább a visszafojtott nevetésétől, ami a férfi megjegyzésétől végül csak kibukott belőle.
- Minden nőt lelkesítenek a pletykák, csak van, aki jól titkolja... - nem titkolt elégedettséget tükröz ábrázata, amiből egyértelműen magára utal. Meglehet, hogy üss-vagy-fuss helyzetekben leginkább az első megoldást támogatta, hamarabb ült lóháton, mint terült el a strandon a barnulás reményével, és nem igazodott el a sminkek végeérhetetlen választékában sem, de ezektől eltekintve igazán nő volt és emellett nyomozó is. Szerette a pletykákat... Elkerekedett szemekkel pislogott rá a férfira, előre fordult, arcára azonnal negédes vigyora ült, majd hangos nevetés kerekedett belőle. Jóízűen, gyomorból. - Azért, ha szükséged lesz egy tanúra a tárgyaláson, örömmel fedezlek... - a fejét csóválta ugyan, de a nevetése nem hagyott alább. Abban biztos volt, hogy a részleteket nem akarta tudni, honnan eredt és egyáltalán miért indult útjának a pletyka forrása...
[...]
Megtorpant. - Szóval pontosan hova, merre ne lépjek? - fültől fülig érő mosollyal kívánt flörtölni tovább a férfival, ha már volt olyan galád, hogy olyan képeket fessen behunyt szemei alá, mint kiszolgáltatottnak lenni neki... Természetesen a később feltárt látvány után elpárolgott belőle a rakoncátlansága és megbűvölt lett. Elöntötte a nyugalom. Szinte dermedten fogadta be az édes ráhatását mindannak, ami történt vele... Most egyszerre: a kapcsolatuk feszültsége, ahogyan átsugárzott a meleg bőrén, miután ölelésbe vonta magával. Homlokát a férfiénak támasztotta, csak egyetlen másodperc erejére. Geometriailag hibátlan forma: ahogy boltívet alkottak árnyékaik... Ekkor már tudta, hogy ennél tovább nem titkolhatja mit érez iránta és vállalnia kell a kockázatát annak is, ha visszautasítják, vagy nem lelt viszonzásra ezidő alatt, de beszélnie kell róla... Biztosan ujjal mutogathatott volna a hormonokra, akart is, de egyre csak azon kattogott, milyen gyönyörű ez a férfi előtte... És ha már ennél a megállapításnál tartott, külsőre tényleg minden gyönyörű volt rajta. A tengerkék szemszín, ami csak és kizárólag a tiszta víz legszebb, legritkább foltjaiban fellelhető, ahogyan most a szemöldöke íve alól előragyogtak, és az arca, ahogyan megtörtek sziluettén a nap kései sugarai és még inkább irreális, már szinte mesés aurát kölcsönzött neki. Mintha maga a természet is támogatta volna azt, hogy ennyire szemetgyönyörködtető legyen... Az arccsontjai elegáns íve, a sűrű, hullámos haja, ami valahogy most is mint minden egyes alkalommal tűnt a párnája melléktermékének és mégis kivételesen ápoltnak, befésűltnek. De mindez egyébként nem számított már, mert tudta, hogy: a belbecs, az összes be nem fejezett érintésük, néma - soha ki nem mondott mondatok, ahogy találkozott a tekintetük, és az elsuttogott félszavak, vagy a kötelező évzáró, társasági események, amik mind csak addig szórakoztatták, amíg Wyatt is jelen volt.., mind-mind ehhez a pillanathoz vezettek, amikor végül összeálltak a kirakós darabkái. Bizonyítékok, megterhelőnek ez a mostani gesztus számított csak igazán. És bárki mástól csak hálát fakasztott volna mellkasában, de hogy pont Wyatt igyekezett így a kedvében járni, már valami más is virágát bontotta... Halovány nevetése nem is hallatszott igazán, miközben követte nem csak tekintetével, de kezének megmozdulásával is a férfi viccesnek szánt megindulását. Mosolygott rá, habár bárki kérdezné, nem sokra emlékezhetett már abból, ami ekkor történt, mert a következő pillanatban már a szívéből szóltak a szavak, ha akart is tenni ellene, lefegyverezte mozgatóizma és kitárulkozott...
- Nem baj, ha te nem, csak azt akartam, hogy... - mondta volna, hogy csak a tisztánlátás kedvéért szaladt ki belőle a meggondolatlan vallomás, ha így is maradnak, legalább tudja, hogy minden következő érintésének súlya van a nő szívén, mégis, többre sem volt lehetősége, nem csak mert képtelenségnek tűnt leolvasni bármit Wyatt arcáról, vagy csak ő nem merte sokáig vizsgálgatni azt, amit láthatott - a következő pillanatban már összekoccant mellkasuk és egybefonódtak. Ha a jelenben bármikor visszagondolt rá, mindig olyan érzése volt, mintha erősebben érezhette volna akkor a virágok édes, de fűszeres illatát, a szél is megcirógatta, körtáncot járt, mintha ünnepelt volna, a színek élénkebbek lettek, a víz fordozódó felszínén megcsillanó fénygömbök lelkesen libbentek egyik pontokról a másikra... Az egész istenverte természet táncra kelt, ahogy ölelték egymást és szerették, de mennyire szerette... Jennifer soha életében korábban nem érezte még, hogy valaki ennyire fontos is lehet, ilyen nagyon és létszükséglet az, hogy szeressék viszont. És a delírium, az émelyítő gyengédség csókokkal záródott, ő pedig hagyta, sőt követelte, nevetett és boldog volt, hogy átélheti, hogy a szeretetének nincsen útjában kihívás, nehezítés. Könnyed volt, annak ellenére, hogy a csókokat szenvedéllyel töltötte meg, további kimondatlan vágyakkal és álmokkal... De amit ezután hallott, a levegőbe mart utána és felébresztette, hátrébb húzódott, mindössze pár centiméterrel csak, el nem engedhette, egy ilyen parancsra a teste ellenszegült volna... Meg is esküdött volna rá, hogy talán csak a képzelete színezte ki mindazt, amit átélt, akkor is, ha térdének remegéséből, mellkasának heves emelkedő - süllyedő mozgásából tudta ennek valószínűtlenségét.
- Igen? Szerencsém van... - Jennifernek fel sem tűnt mióta, de mindkét kezével szinte marta a férfi ruhájának anyagát, talán tényleg csak délibábnak hitte egy igen racionális része. Félt, hogy elillan, vagy majd felébred az éjszaka közepén és kiderül álmodta csak... - A gond csak az, hogy most nem tudom, mit kívánjak, ha lehullik egy csillag...

to: my angry little
princess

“ Take it If she gives you her heart Don't you break it, Let your arms be a place She feels safe in She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her on days when It feels like the whole World might cave in, Stand side by side And you'll make it She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her like that ” || ANNO 2018, Sacramento → Lake Theodore

Kitartó, arcátlanul szórakozott vigyorral figyelte, ahogy a kérése mentén engedékenyen cselekszik, végül éles röhögésbe torkollott a derült jókedve, mikor Jent szemmel láthatóan utolérte a felismerés, csak ugratja. A torz „bókot”, belesóhajtva a nevetésbe magára vette, amolyan „mit lehet mit tenni?” bólogatásokkal helyeselve, mint aki valóban tudja, tényleg felettébb vicces.
– Mert ha én már lent vagyok, biztos lehetsz benne, hogy ha minden kötél szakad, már szó szerint, akkor legalább puhára esel, mi? – kekeckedett tovább a komolytalan kis vitájukban. – Micsoda opportunizmus, Ms. Adler! – mintegy dorgálón, sűrűn ciccentett a nyelvével közvetlenül mielőtt vidáman rámosolygott. Szerette, és rendre felvillanyozták ezek a bohókás csipkelődések, függetlenül, hogy a támadó vagy az áldozat szerepében állt – legtöbbször mondjuk az előbbiben tetszelgett a megosztó humorával. A szót, hogy véletlenül se találja saját magát a középpontban, tapintatos ügyességgel terelte másokra – de ha nem is sikerült, becsülendő lehetett az igyekezete –, és bár rajtuk köszörülte a nyelvét, jó érzéke volt hozzá, hogy közel se legyen bántó. Jennifer esetében különös gonddal őrizte azt a hajszálvékony határt, amin átlendülve már sértővé válhatott volna, holott mióta csak ismerték egymást, nem telt el nap, hogy ne csépelte volna, a nő – úgy vélte – legnagyobb bosszúságára. Nem mondhatta magát a legkezesebb társnak, de nem is azért rendelték mellé…
– Most miért? – erősködött állhatatos vigyorral szegülve ellene az elutasításnak. A szeme sarkából látott kalimpáláson már vele együtt nevetett. – Nem, én egészen biztos vagyok benne, hogy piszkosul szexi lennél még kiskacsás karúszókkal is! Kaphatsz hozzá ilyen fánk-dizájnos úszógumit is, mert hát a biztonsággal nem viccelünk! És esküszöm, még csak el se sütném, hogy milyen ennivaló vagy… mások előtt legalábbis nem – dölyfös elégedettséggel hozakodott elő a jobbnál jobb ötleteivel – bár kétségkívül csakis arra voltak alkalmasak, hogy tovább bosszantsa és cukkolja velük. – Na de komolyan! Egy próba. Egyetlen egy, és ha nagyon utálod, abbahagyjuk. Végig ott leszek melletted, és vigyázok rád. Cserébe pedig te is próbára tehetsz bármiben – alkudozva emelte a szemöldökét olyan konkrét kijelentésekkel bombázva, mintha már áldást kapott volna az ötletére. Hiába, meglátta a potenciált abban, hogy benavigálja az élete egy addig rejtett szegletébe, és ha már adódott az alkalom, élni szeretett volna a lehetőséggel.
Sose tudott volna betelni a rajta felejtett érintéseivel. Szemmel látható bizonyítékként árulkodott a testét és lelkét egyidőben átjáró komfortról, mennyire le- és ellazult már attól, ha Jennifer ujjai épp csak súrolták a bőrét. Ajtókat nyitott meg, és kételyekből épített vaskos falakat, nem, hogy ütött át, döntött le benne… A feszült figyelemmel mérsékelt magatartásának idegenje volt, hogyan oldódik és válik kihívóvá, szertelenné a társaságában. Döbbenten nyitotta el ajkait, nyelvét a felső fogsora belső ívének tolta, úgy játszott kurta mosoly a szája szegletében a válaszát hallva. Kissé még a pedálokba is beleemelt, de türtőztette magát.
– Most majdnem kockásra fékeztem a kerekeket… – mormolta egy fojtott törökköszörülés alatt. Nyugtatónak szánt mély levegőt vett, végül belenevetett, egy pillanatra feszítette is a mellkasát, de nem annyira, mint a tudat, hogy nem sokon múlott, hogy egy kis kényeztetésért kitegye az elakadásjelzőt a leállósávban, ezért pedig egy cseppnyi bűntudata se támadt. Megállta ugyan a késztetést, de az idejekorán kioltott vágyait Jen combjára simítva kárpótolta.
– Pletykát – bólintott lassan formálódó, meglepett görbével ajkain fordulva felé, ahogy a nő ficánkolni kezdett mellette. – Nem is tudtam, hogy ennyire lelkesítenek a pletykák – és nem szemrehányást tett, valójában aranyosnak találta, látszott a leutánzott vigyorából. – Én semmit! – fennhangon visszakozott, szótagokra szabdalta a hangját a torkából felszakadt nevetés. – De az biztos, hogy mi egy jó ideig egérutat nyerünk, és nem kell tartanunk semmitől, amíg azt híresztelik, a saját csapatomban játszok… – fél szemöldökét felhúzta, száját összepréselve figyelt, de látszólag is küszködött, hogy lefojtsa a nevetését, míg nem látja Jen reakcióját. Akár fel is háborodhatott volna a feltételezésen, helyben kikérhette volna magának, de nem látta szükségét, hogy bármit is bizonyítson olyan kérdésben, ami rajta és a partnerén kívül sokakat nem érint.
Visszafogott mosolyra görbült a szája, kicsit fel is húzta, ahogy az elismerő szavakat hallgatta, és főként, ahogy igyekezett elfogadni őket.
– Igen, hát… – kétkedő grimasszal vakarta meg és dörgölte át a tarkóját – … igen – persze, elkerülhetetlen volt, hogy tudja – bár számon nem tartotta –, milyen statisztikával dolgozik, mégse telt el úgy nap, óra, vagy akár perc, hogy ne bontogassa a kétely egy aprónyi csíráját az agyában. Mások, nála önteltebbek bizonyára felvágtak volna az egymásra halmozott sikerekkel, ő jóideje már mégis csak arra tudott gondolni, ha rosszabbul teljesít, talán nem kérik át, és állítják Jennifer ügyének élére…
(...)
– Körbe dongani, és aztán befeküdni melléd az ágyba? Fárasztani úgy, hogy még csak elmenekülni se tudsz? Hm… azt hiszem el tudnám viselni – latolgatta viccelődve, de hamarabb leeresztette a kezét, mintsem, hogy megeshetett volna az elgondolt baleset. Wyatt épp úgy elképedt a szemük elé tárult látványon, mint ahogy azt Jenniferen tapasztalta – akarta, de végül nem volt lehetősége elszakadni, hogy megnézze és feltérképezze a környéket, így egyedül a Google keresések, és főként a Yelp vált a legnagyobb cinkosává a helyszín kiválasztásában. Neki már csak drukkolnia kellett, hogy a megelőző napokban ne essen az eső ormótlan tócsákat hagyva maga után, és ha egy mód van rá, mikor megérkeznek se tarkítsák felhők az eget. Úgy tűnt, minden nekik kedvez.
A lába mentén a földre eresztette a magukkal hozott táskát, hogy felszabadítva a kezét két karral is magához tudja ölelni. Ott, abban a festővászonra kívánkozó tökéletes pillanatban, ahogy összesimulva körbe vonták őket a melegen cirógató napsugarak, mindennél jobban érezte a szimbolikus jelentését a mögöttük elnyújtózó, egymásba olvadt árnyékainak. Tudta, azután sose akar már kettejükre másként tekinteni, pedig titkon félt. Igazság szerint mindig is félt a szeretettől, hiába, hogy nemcsak a legtermészetesebb, de a legfontosabb is egy ember életében, ő mégis rettegett; hogy a visszautasítástól, a kiszámíthatatlanságtól, vagy, mert kételkedett saját magában, abban, hogy tudja-e viszonozni, előtte se volt tisztázott. Folyton megkérdőjelezte azt, amit örökül kapott, ezáltal azt is, akivé vált, és arra gondolt, mi van, ha kiderül, ő se különb, mint az apja volt? A magába zárt, mindenki elől elhallgatott múltja mindent indokolt anélkül, hogy neki kellett volna magyarázatokat gyártania, de egyre csak úgy festett, meghasonulni látszik a merev elrendszere. Hisz amikor azt felállította, még nem ismerte Őt, aki mellett elhitte, még a lehetetlen is lehetséges.
Nem jobban, csupán annyira oldotta a köré font karjait, hogy zavartalanul meg tudjon fordulni, ahogy pedig letekintett az arcára, kényelmes szorítással vonta újból magához. Elbűvölt ábrázattal mosolygott, kíváncsiskodó ujjaival a nő vállára omló hullámos hajzuhatagot simította, egyengette a háta mögé. Megérezve a tenyerét tarkóján jóleső melegség hömpölygött végig a gerincén előjeleként a fellobbanó lángnyelveknek, amik a csókjával gyúltak benne, és élvezettel sütkérezett ebben a forróságban azután is, hogy különváltak.
– Várjalak meg a kocsiban? – ahogy megmozdult, mintha indulni készült volna, de már a szándék komolytalanságán is elnevette magát. A nő szavai könnyed mosollyá lágyították szórakozottságát. – Én vagyok a legboldogabb, amiért lehetőségem van rá… – igyekezett keresni a tekintetét, összevonta a szemöldökét, amiért nem találta. Finoman, mégis jelentőségteljesen erősített a keze fogásán. – Baj van? – hangja nem volt több gyenge puhatolózásnál, aggodalmasan ráncolta a homlokát, míg rögtön utána Jennifer folytatta. Csendben, odafigyelve hallgatta, szíve frusztrált zakatolása ellenére is készítette magát, hogy ha a szükség arra szólítaná, megértő és elfogadó legyen, de a csalódottság helyett a csodálat simította ki a vonásait. Nehezen hitte el, hogy tényleg azt hallotta, amit hallott; tekintetét ide-oda kapkodta az arcán, azt gondolva, valahol tetten érheti, egy kontrollálatlan rezdülésben, a szemöldökének rándulásában, ami leleplezi, és igazolja, csak a bolondját járatja vele. A szorongás szülte megküzdőmechanizmusnak tulajdonította, amiért az agya a visszakozást várta, eredménytelenül.
Ajkai elnyíltak, artikulálatlan rezdülésük elült, amint a legfényesebb mosolya villant rajtuk. Ahogy végül az élénkzöld szempárra talált a pillantása, meg se próbálta titkolni a meghatottságát, igaz, nem is időzött sokat a szemkontaktusban – karjai alá húzódva úgy vonta magához, mint még soha senkit az előtt. Nem tudta, mit, mennyi erőt engedhet meg magának, milyen elánnal kérheti a lehető legközelebb, de remélte, hogy nem bánja, amiért nem látja tisztán a határait. Ölelte, mégis olyan érzése támadt, inkább ő az, aki Jennifer kezei közé bújik, akinek soha nem látott szüksége van erre – és még így se annyira neki, mint inkább a három egyszerű, de a mindent jelentő szóval megszólított, rég elfeledett belső gyermeknek. Annyi év sötétség után életében először a fényre csalogatták azzal, amire talán mindig is vágyott, és amit végre megkaphatott. Tudta, megérte kivárnia; sose érezte magát olyan sebezhetőnek, mégis ennyire szabadnak. Tenyere a tarkójára vándorolt, megtartotta, ahogy arcát a dús hajzuhatag mögött a nyakába fúrta. Vékony bőréről vette a levegőt, lehunyt szemhéjai mögött szinte perzselte a szemét a megkönnyebbülés. Nem tudta volna megmondani, mióta álltak összegubancolódva, mielőtt eltávolodott tőle, csak, hogy két keze közé fogva az arcát csókolhassa elragadtatottan, sugárzó boldogsággal a szívében. Lenyűgözőt szeretett volna mondani, hangzatos, nagy vallomást, de nem találta a megfelelő szavakat, a kevésbé megfelelőket is alig.
– Én is szeretlek!...

In the deep of the night where the shadows are still dancing around in the hallways, my mind drifts back to you. It entangles itself in the memory of you and the way your voice was like a soothing melody in the darkest of times. The memory of your laughter echoing down the hallway and the way you would always cover your mouth when you had to laugh, all of those little things are still alive within my mind. Each thought of you is like a bittersweet symphony now and the essence that you left behind is like a haunting melody, destined to stay int he corners of my heart until the end of time... to:Wyatt Leneghan

The past beats inside me like a second heart.

Wyatt nevetése, az arcán elterülő igazi mosolya, az amelyik egy nukleáris reakciót is képes lett volna beindítani, és egy pillanat alatt eltörölhette volna az egész női nemet, befészkelte magát a szívébe és csillagokat robbantott a bordakosarakra. Elegendő volt hallania hozzá azt a mindig gyöngyöző kacagását. És emiatt szénként izzott benne az akkoriban elpusztíthatatlannak hitt boldogsága. Ahogy a férfi kuncogásával kísért szedelőzködése közben hallgatta, semmi másra sem tudott gondolni, csak hogy ez most már igazán valóságos. Egyszerre vágyott erre és rettegett is tőle, és ahogy elkészülve rápillantott Wyattre a küszöbön: élénk árnyak sávozták az elbűvölő arcát, a háta mögül beszűrődő fény aranykoronát font fürtjei köré, és Jennifernek már fogalma sem volt, hogy vágyhatna valaha is bármi másra, mint rá és az érzésekre, amiket gerjesztett benne. Olyan érzése volt ahogy az autó felé haladtak, mintha lezuhanna egy szikláról. Mintha megindult volna alatta a hegyoldal, minden egyes - munkán kívül - közösen eltöltött idővel egyre gyorsabban száguldott afelé, hogy megsemmisüljön az, aki eddig volt. Még soha korábban nem érzett ilyesmit, de összeállt benne egy utolsó gondolat: már régóta jobban szerette ezt a férfit, mint valaha bárkit...
- Hogyne! - követte az utasításokat, gyors reflexének köszönhetően hamarabb kattant a zár, mint ahogyan a szavak lehorgonyoztak benne. Hirtelen kapta elkerekedő tekintetét a kormány mögött ülőre, és csak vonakodva bontotta szét megdöbbent arckifejezését, valami sokkal lágyabbra és játékosabbra. - Haha, nagyon vicces vagy! De majd csak ha ugrottál, akkor vetem magamat le bárhonnan is... Gonosz vagy! - játékos rosszallással horkantott, bólintott is, de azért titokban élvezte, hogy a másiknak miféle hatalma van fölötte, hogy játszadozik vele és kedvére ugratja, szórakozik rajta. Sosem vallotta volna be, hogy örömét leli benne, mégis így volt és ez újabb döbbenetre adott okot. Nem ismerte korábban, hogyan működik egy kapcsolat tematikája, nem, ha ennyire erős és gyönyörű. Szeme sarkából többször lopott emlékképeket Wyatt profiljáról, mint valaha bárkiről, intenzív késztetést érzett rá, hogy megérintse és akkor is mellette akart lenni, amikor nem volt rá lehetősége. Egyszerűen kinevette mindig azt, aki romantizál mindent, de mióta azon a reggelen együtt kezdték meg a napjukat, már nem nevetett olyan jóízűen. Képtelen elszakadni tőle, és a gondolattól, ami ott motoszkált a bőre alatt azóta is, ki nem mondta korábban, Wyatt tudtára nem adta mennyire rétegelt, komoly. Pedig róla van szó. Az érzés pedig ott csüngött rajta azóta is...
- Ne már! - próbált védekezően tiltakozni a másik reakciója láttán. Így is rendkívül szerencsétlennek érezte magát, amiért nem tartozott az úszás a megszerzett képességei közé, de talán jobb volt ezt jó előre leszögezni, mielőtt további kellemetlenségeket szülne. Fültől fülig érő mosollyal kezdte el fürkészni a férfit. - A lehetetlen megfejtések és küldetések Mesterének újabb kihívása akadt, de le kell, hogy törjem a lelkesedésedet iránta, mert abszolút kizártnak tartom, hogy én valaha megtanuljam, nem. Én előbb fulladok meg egy két centis pocsolyában, minthogy a hullámokba vessem magam... Nem értem a kéz-láb összefüggést és hidd el, csak kiábrándítana a látvány, ahogy vergődök, mint egy... - be sem fejezte a mondatot, kalimpált kelekótyán és nevetéssel zárta a mondatát. Bízott abban, ha Wyatt el is raktározta ötletgyára következő megoldandó problémájának, avagy közös, extrém időtöltésének, hát majd emiatt biztosan le tesz róla.
A motor dorombolását követően nem sokkal már megbontotta a fizikai távolságot kettejük között. Cirógatása litánia, ígérete annak a közös mézédes csodának, amiben részük volt, amióta meglátták egymásban a lehetőséget rá. Rekedt nevetéssel konstatálta a férfi pajkosságát, nagyon szerette, megbűvölte, hogy ezt az oldalát csak ő láthatta, ő ismerhette, hogy milyen kacérkodó is tud lenni és főleg olyankor élvezte, amikor az irodában kellett suttyomban egymás tudtára adniuk, hogyan is vannak igazándiból.
- Én ráérek, úgyhogy... - rekedtes nevetése szinte csilingelt, ahogyan meggyőzni próbálta, tegyen úgy. Lebuktatta magabiztos replikáját az, ahogyan megremegett a gyomra a gondolatra, a szíve is vadabbul karistolta a mellkasát - próbálta elnevetni, tényleg, de abba nem hagyta a férfi dédelgetését, mert nem csak őt akarta kényeztetni, neki is szüksége volt arra, hogy érintse, hogy hozzáérjen és kifejezze tettekkel azt, amiket szavakkal képtelen lenne. A felelettel összekovácsolt érintése feledtette vele minden zavarát, páraként oszlott el a kétségbeesése. A tekintete lezuhant a combját érintő kézre, talán semmi értelme nem volt, de újra levonta a következtetést, mennyire szép keze van... Ajkait egymáson préselt mosollyal nézett róla a férfira, halovány mosollyal, több odaadással és hálával azért, hogy érti őt. Az érintése minden kérdésre a válasz.
- Pletykát? - nőkre jellemző csillogással a szemeiben fordult felé, már szinte teljes törzsével és egy fogvillantós vigyorral. Nem mintha Wyatt ne lett volna egyébként is a beszélgetések egyik kedvenc témája, a maga kiismerhetetlen mindenségével...  - Mit csináltál? - kuncogott őszintén, ahogy feje megbicsaklott és a támlának döntve nézte tovább a férfit. Az arcjátéka emberi kaleidoszkópként hasonult a témaváltást követve. Meghatódott kissé, megnevetette és felderítette, hogy a jelek szerint nem csak ő sóvárgott a másik után egész nap, ha csak egy gyors „Szia” is az. - Sajnálom, hogy ennyire terhelnek, de húzd ki magad, mert meg van az oka rá! Már annyira nem idegen kimondani, hogy milyen zseniális vagy! - enyhén felhúzta az orrát, miközben ránevetett - Minden, igen, el tudtam indulni időben, volt két kihallgatásom a végén, de szerencsére nem húzódtak el.  
[...]
- Ugye tudod, hogy ha kitöröm a bokámat, te fogsz ápolgatni? - sutogott csak, mert a látáscsökkenéshez valamilyen megmagyarázhatatlan ösztöne azt súgta, hogy csendben is kell lennie. Nem habozott, minden mozzanatából sugárzott az, mennyire megbízik a férfiban, akkor is, ha érződött emellett az is, mennyire ügyetlenül mozog behunyt szemekkel. Vajon van olyan ember, aki nem?! Mindenesetre ügyelt rá, hogy kövesse a férfi kéréseit, parancsait. És amikor kinyitotta a szemét, egyidőben váltak szét ajkai és csüggedtek le vállai szintén. Áhítattal csodálta az elé táruló látványt, nem mellesleg az őt ölelő karok miatt is megremegett a lába, de az egész, így egyszerre valahogy kirántotta lába alól a talajt és megsemmisítette - a szó legjobb értelmében, ha volt.
Arca kipirult, villant arcán egy nevetésre emlékeztető grimasz a férfi tréfálkozása után, de ahogy kibontotta az okát annak, miért vannak itt... Olyan érzése támadt, hogy teljesen elveszítette az ép eszét. Igazság szerint erre már gyanakodott: az állandó leskelődés, vajon miatta nyílt-e a lift ajtaja, esténként a telefonját szorongatta, választ remélve a „Jó éjszakát KisHerceg” üzenetekre, a tekintetének vonzása a gyűlésekkor és a felvillanyzó feszültség, az a jóleső borzongás, ami szorongatta és csiklandozta egyszeriben, amikor hozzáért, amikor végre együtt lehettek. Mint most... És Wyatt nyilvánvaló okokból nem láthatta, hogy Jennifer szemeire ködfátyol ereszkedett. Remegett a keze, ahogyan az alakját ölelő karokat kezdte el simogatni, gyömöszölni, kapaszkodókat látott benne, a valósághoz. Erőteljesebb érintésekre volt szükség, mint korábban az autóban. Nem csak a szívét érintő honvágy miatt, a farm, vagy a húga, vagy a gesztus, hogy emlékezett rá, mit csináltak kislányokként... Ez önmagában is elegendő lenne hozzá, hogy valaki, bárki összeomoljon és a csillagok felrobbanjanak a szívében, mert ez több is, mint ami elvárható. Legalábbis Jennifer szerint, akinek sosem volt tapasztalata. Most csak addig ficánkolt és kecmergett Wyatt ölelésében, hogy szemben legyenek egymással.
- Annyi mindent mondanék - de tudta, hogy nem lenne értelme, így kapkodó lélegzetvételével, félig leeresztett szempillákal csak ennyit búgott kettejük közé, mielőtt felnyúlt volna érte, a tarkója mögé, hogy csókba hívja, könyörögje, kérje őt, másik kezével a derekánál mért rá finom, de hívogató nyomást. Az övéhez nyomta a száját, lágyan, mégis forrón csókolta. Halk nyöszörgés, miután hátrahúzódott tőle. Egy lépéssel, de a kezét még fogta.
- Azt tudod, hogy ha te is itt vagy, akkor inkább téged néznélek? - egy kis erőt csepegtetett belé a csók, magabiztosságot és lendületet rá, hogy legalább megpróbálhasson értelmesen, érdemlegesen is reagálni. Szavakkal is. - Köszönöm, hogy idehoztál, ez... Ez a minden, meg az is, hogy megjegyeztél ilyen dolgokat, hogy erre készültél és hogy így törődsz velem... - vállat rántott puhán, hüvelykujjával puhán dörzsölgette a kezét, mintha tanakodna még valamin, olyan ábrázattal nézegette. A tekintete mégis lezuhant a közös pontra, azon felejtette egy kis időre. - Azt hiszem, ezek után pláne, nem mintha erre, vagy bármi ilyesmire szükséged lett volna hozzá, nem mintha szükség kérdése lehetett volna valaha is. De jó, ha tudod, hogy van rá jókora esély, hogy visszavonhatatlanul beléd szerettem...

to: my angry little
princess

“ Take it If she gives you her heart Don't you break it, Let your arms be a place She feels safe in She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her on days when It feels like the whole World might cave in, Stand side by side And you'll make it She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her like that ” || ANNO 2018, Sacramento → Lake Theodore

Boldog volt – ésszel szinte fel se érte ezt a különleges fenomént. Régóta már, hogy kereste a választ az idült, arcizmait igencsak próbára tevő mosolyaira, a gyakorta elkószáló, és csakis egy személy körül kujtorgó gondolataira, a sietve lopott mély levegőkre, amiket ösztönösen szippantott be, és tartotta lefojtva, mindahányszor felbukkant a közelében, és a gyomra körül fel-feltörő bizsergésre, miként nem tudott máshová nézni, kizárólag Rá. Minden lehetőséget számba véve arra jutott: tényleg, valóban és a legőszintébben boldog, és annak felszabadító felismerésén túl igencsak rosszul érintette, amiért legbelül mégiscsak kétkedik. Hiszen boldog, de ki tudja, meddig? Élete során amilyen ritka csoda volt, legalább annyira időleges és múlandó is; nem meglepő, hogy szükséges volt kianalizálnia, valójában mi is az, amit érez, és ahogy ráeszmélt, semmiért nem eresztette volna. Se a páratlan élményt, se azt, aki okozta.
Mindig a teljességre, az összkép maradéktalan meglátására törekedett, hogy egy nagyobb, általa kibogozott, rajta mégis túlmutató egység felé tekintve elmondhassa, ő valóban mindenre felkészült, ettől fogva nem érheti semmi váratlanul – különleges volt, hogy Jennifer kapcsán mégse akart efféle előre kigondolt részletekre hagyatkozni, és nem csak, hogy rájuk támaszkodni, kisilabizálni se vágyta őket. Félt, ha túl sok időt szentel a jövő fejtegetésének, legyen az közeli vagy távoli; ha arra összpontosít – felkészítve magát minden eshetőségre –, ami jó, és örök pesszimista énjének köszönhetően arra is, ami rossz lehet, elszalasztja a jelen pillanat varázsát. Márpedig ami körülötte és vele történt, több volt, mint amire valaha is vágyni mert…
Levakarhatatlan vigyor terebélyesedett az arcán, mint a csókjukkal a teljes lényében felzendült örömzene vidám záróakkordja. Ha belegondolt, annyira természetesen hatott, milyen magától értetődőn történik körülöttük minden, és az, hogy még ő is, a leggyakrabban racionális – vagy annak erőltetett – meglátásaival milyen megalkuvó könnyedséggel simul bele az élet velük űzött, kiszámíthatatlan játékába.
– Ja, aha! Értem, igen… ez így még valóban nem annyira praktikus – vele együtt nevetett; hüvelykujja, mintha valami önmagát aktiváló motor hajtaná, ami azonnal működésbe lép, ha a kezét az övében tudja, Jennifer kézfejét simogatta. – Na igen, itt ilyen bűnpártolói tevékenységbe foglak… a lényeg, hogy ne tedd olyan ablak közelébe, amire ráláthat a szomszédasszony, és talán megússzuk. Ha nem, lobbizunk egy koedukált börtönért – vigyorgott rá, és mintha lehetetlen volna tőle elszakadnia – valójában úgy is érezte –, a karját hosszabbítva felső testével hajolt be utána a küszöb felett, csüggedt játékossággal az ajkát biggyesztve az azt nehezítő mosoly ellenére, és az utolsó utáni pillanatig nyújtózott, mígnem a combjára csattanva vissza nem húzta a karját. Akár be is mehetett volna, hisz járt már ott annyiszor, hogy kis túlzással vakon is eligazodjon a házban – de az este beszűrődő köztéri világítástól derengő félhomályban biztosan –, mégis vállával támasztva az ajtófélfát várta meg, míg visszaér. Nem akart tolakodó lenni.
– Azért azt megtennéd, hogy azt – már az autóban ülve kalimpált el előtte, célzásértékkel a reteszes ajtózár gombjára mutogatva – lenyomod? Csak hogy véletlen se tudj kiugrani, ha meghallod a bungee jumpingot – önelégülten kacérkodott így egyértelműsítve, továbbra se akar előállni az ötletével. Nem készült semmi világmegváltóval, de nem akarta idejekorán elárulni... – Mi… komolyan?! – döbbenten kapta felé a fejét, figyelmét sűrűn cserélve közte és a forgalom között. – Nem tudsz úszni? Sajnálom, de ezen sürgősen változtatni kell… – mély meggyőződéssel húzta össze szemöldökeit, száját, ahogy eltökélten bólogatott, összepréselte, mintha már azon gondolkodna, mikor és hol volna rá a megfelelő alkalom. Mindig is imádta a vízpartot, ha csak egy kis lábáztatónyinak elegendő pocsolyáról is volt szó, hát még, mikor életében először meglátta a roppant terjedelmével a szemei előtt elterülő óceánt, mikor egyetemi éveiben Philadelphiából többed magával leruccantak a New Jersey-i Belmarba. Gyerekkorától kezdve a vízisportok szerelmese, azóta az élmény óta pedig a rajongója – felvillanyozta a gondolat, hogy ő lehet, aki nem is csak, hogy új élménybe, de olyanba nyújthat betekintést, ami számára különös jelentőséggel bír.
Belesimult az édesgető érintésekbe, mosolygott, ahogy bőrén érezte kirajzolódni a minden simítás után támadt libabőrt. Imádta, hogy Jennifer milyen reakciókat csal ki belőle egy-egy gesztusával – nem volt kontrollja a teste felett, de nem is akarta, hogy legyen.
– Félreálljak? – dörmögve ugráltatta meg a szemöldökét, komolytalanul nevetve nézett rá a szeme sarkából. Elcsendesedve figyelt és hallgatta, ahogy egyre sokasodnak és ritmikus gyorsasággal váltják egymást a mentegetőző szavak – ártatlanul felvont szemöldökkel fürkészte az arcát, kedves mosolya az átlagosnál is tovább lágyította az amúgy se markáns vonásait. A túláradó izgalomtól valósággal érezte, ahogy a szaporábbra váltó pulzusától vadul emelkedik a mellkasa. – Én is nagyon szeretném! – a sebváltóról a kezét Jennifer combjára vezette át térde felett biztatóan és bátorítva fogva rá, és ha már oda került, el se mozdította onnan. Akarta, hogy tudja, semmi olyat nem mondott, amit ne gondolna ő is úgy, ami átlépett volna bármilyen határt, vagy amiért kellemetlenül kéne éreznie magát. Hitte, hogy nincsenek tabuk, hogy mindenről tudnak beszélni... nos, majdnem mindenről...
Tétovázott, mielőtt halványan elmosolyodott – az utolsó, amit akart, hogy kényelmetlenül érezze magát, így nem ágált a gyors témaváltás ellen.
– Persze – bólintott, és egy fél gondolattal később tűnődve biccentett a fején –, bár, ha bármi pletykát hallanál rólam a mai nap után, ne hidd el! – szögezte le derűs kacajjal; mint mindenki, ő is remélte, hogy az ember háta mögött utoljára a gimiben súgnak össze. Nagyot tévedett… akkor még nem tudta, milyen lesz olyan munkahelyen dolgozni, ahol a hozzá hasonlóan magánélettel nem, vagy alig rendelkező kollégák abban látják a legnagyobb élvezetet, hogy a pár percnyi szabadidejükben légből kapott spekulációkkal fárasszák a társaságot. – Az viszont zavart, hogy egész nap köszönni se tudtam leugrani hozzátok, iszonyatos mennyiségű anyag került az asztalomra, azért is kellett ennyivel tovább bent maradnom… Veled minden oké volt, időben el tudtál jönni?
(…)
– Már mindjárt ott vagyunk, esküszöm! – fogadkozott izgatottan a kocsitól nagyjából húsz percnyi séta vége felé közelítve, melynek utolsó néhány méterét Jennifer szemét takarva, nevetések és „vigyázz!”, továbbá „most magasra emeld a lábad!” felszólítások közepette tették meg, mielőtt végül megtorpant. – Jó, kinyithatod! – továbbra is a háta mögött állt, ahogy leeresztette a kezét, de nem jobban, minthogy mellkasa előtt keresztbe nyúlva lágyan ölelje magához, apró köröket írva le ujjbegyével a vállán. A tó mentén magasra törő fenyők ágai között játékosan szöktek át a lemenő Nap sugarai úgy csillanva meg a víz felszínén, mintha ezernyi apró szentjánosbogár pattogott volna felette. Távolról, ha jól figyeltek, még lehetett hallani az autók zaját, de túlharsogta azt a monoton zúgást a kabócák és a tücskök zajongása.
– Akkor kérnék is egy oda-vissza hosszt! – nevetett élcelődve, de csakhamar visszakomolyodott. – Egyszer mesélted, kislány korotokban mennyire szerettetek kiosonni a húgoddal sötétedés után spontán csillaglesre, keresgélni a különböző csillagképeket, bár főként újakat felfedezni. Kifeküdni a fűbe, beszélgetni, élvezni a környezetet, közben az eget kémlelni, hátha láttok még akár hullócsillagot is – járomcsontját Jennifer halántékának billentette, szinte csak suttogta maga elé a szavakat. – Tudom, hogy mostanság mennyire nincs időd az ilyen aprónak tűnő örömökre, pedig mindig annyira boldogan mesélsz róluk… Sajnos a farmotokat nem tudtam idehozni, de amennyire csak lehetett, el szerettelek volna szakítani a várostól, a sok zajtól és fénytől, minél közelebb a természethez. A testvéred helyett is be kell érned velem, de hát na... elkerülhetetlen volt néhány járulékos veszteség – hallható volt a hangján, ahogy egyre csak mosolyog. – Azt viszont biztosan ígérhetem, hogy fogsz ma látni hullócsillagot, ugyanis most este halad át felettünk a Perseidák meteorraj. Törekedtem rá, hogy ebben az egyben ne kelljen megalkudnod – lehunyt szemmel hosszú puszit nyomott a dús, sötétbarna tincsek közé, továbbra is átkarolva, ragaszkodón ölelve magához. – Hogy tetszik?

In the deep of the night where the shadows are still dancing around in the hallways, my mind drifts back to you. It entangles itself in the memory of you and the way your voice was like a soothing melody in the darkest of times. The memory of your laughter echoing down the hallway and the way you would always cover your mouth when you had to laugh, all of those little things are still alive within my mind. Each thought of you is like a bittersweet symphony now and the essence that you left behind is like a haunting melody, destined to stay int he corners of my heart until the end of time... to:Wyatt Leneghan

The past beats inside me like a second heart.

A rosszullét kerülgette, de uralkodott magán. Sikeresen ellenállt a kísértésnek, hogy kinézzen az ablakból. Bármelyikből. Megint. Az utóbbi órában mást sem csinált csak mindenféle hirtelen jött és megmagyarázhatatlan intuíciókat követve elsétált a függöny mögött. Éppen csak az orra hegyét dugta ki, úgy kukucskált, hogy figyelje, vajon a meglepetés részéhez tartozik-e bármiféle kültéri előkészület... Nyilvánvalóan azzal elrontotta volna a saját örömét, mégis jobban szeretett a mindig-felkészültek táborába tartozni és erre jó oka volt. Arról nem is beszélve, hogy már az önmagában elég váratlanul érte, hogy idővel rádöbbent, kötődni kezdett valakihez. Ennél nagyobb szenzáció aligha érhette, talán csak abban lelt másfajta meghökkenésre, hogy úgy nézett ki a másik fél hasonlóan érezhet iránta... 
- Itt vagy? - képtelen volt koncentrálni a testvére szavaira, hiába beszélt folyamatosan a kihangosított, kanapéra ejtett készüléken keresztül. Valószínűleg a Földbe, konkrétan az ő címére becsapódó atomrakétára is figyelmeztethette volna, Jennifer gondolatai már elhagyták a bolygót... A felhők fölé emelkedett és mindenféle tekervényes ösvényeket bejárva végül nem ért földet sehol sem... Ott ragadt, hogy tovább lebegjen. Ilyen érzés kerítette hatalmába az utóbbi hetekben mindig, ha tudta, hogy találkozni fognak. Abszurd, már-már nevetséges érzés, ami csiklandozta a tarkóját és kellemesen megborzongatta a gyomrát.
- Fura lenne a csizma... Milyen cipőt vegyek fel? - kérdezte, hogy kitől ő sem tudta, de ez volt az első olyan probléma, amivel igazán meg kellett küzdenie és amiről tudta, hogy biztosan mellé lő, ha magára hallgat. A kétségbeeséséhez hozzátartozott az a nagyon is valódi ok és okozati összefüggés, hogy évekkel korábban elhatárolódott bárminemű - hasonló - kapcsolat kialakításától. És mivel nem számított rá, - azóta meg fel sem fogta - hogy bekövetkezett, nem készült fel alaposan.
- Nem hiszem el, hogy ezt hallottam... - a gyöngyöző nevetés a vonal túlvégéről kiváltotta belőle a jól megszokott szemforgatását, amit előszerezettel használt, ha valami irritálta, vagy felingerelte hozzá, de mivel további szavakkal nem, csak ide-oda pakolászó mozdulataiból eredő hangokból adta a másik tudtára, hogy ő közben nagyon is dolgozik, így folytatta; - Ismerve a raktárad, nem tudom min gondolkozol annyit... Van az a barackos sport, amelyiknek kopott az orra. Az jó lesz, úgysem a cipődet fogja nézni! - a folyamatosan érkező érzelemcunami, amivel a húga elátta két mondat közben, megakasztotta a mozdulatsorban. A guggoló póz, amit az előszobában, a cipősszekrény előtt hajtott végre, átalakult. Leült a lábára és onnan nézegette a lehetőségeit, ami ténylegesen megfelelt a testvére korábbi leírásának: nem sok. Kevés és ami van, az is ütött-kopott, farmerlány, igaz?
- Tudom, hogy nem azt fogja nézni! Barackos sport... - a kelleténél sértettebben jelenti ki, végre a szavaknak értelmük is lesz, hiszen a következő pillanatban lezuhanó tekintete a „kényelmes és praktikus, akár a nyár esti hűvös időre is alkalmas” szettre esik, amit korábban választott és meglehetősen elkerekednek szemei. - Várj, mi? Miért, mit fog nézni? - kétségbeesésében vadabb ritmust diktál a szíve, és már szinte rettegve kapja tekintetét a bejárati ajtó irányába, mintha bármikor felbukkanhatna a férfi sziluettje annak vékony ívben, függőlegesen felfutó ablakában. Késleltette volna, hogy legalább még háromszor átöltözzön közel azonos hosszúságú és mintájú ruhákba... Hisz mind egyforma!
- A két szép szemed, mit? Ne izgulj már! Látott már dolgozni, nem? Mármint terepen.., ha még így is kellessz neki, akkor nincs mitől tartanod - motívációs beszédek között biztosan nem lett toplistás életében, de semmi többet sem várhatott volna el a húgától, főleg nem telefonhíváson keresztül. Főleg nem egy ilyen helyzetben. Lenyelte a torkában képződött homokot, vagy azt, ami annak tűnt... Feltápászkodott kissé vontatottan, ám a halk pittyenésre egy gepárdot megszégyenítő vetődéssel került a készülék közelébe.
- Nem tudom, hogy ez sértés volt, vagy bók, de inkább utóbbinak veszem... - jól hallatszódott beszéde lelassuló, vánszorgó magán- és mássalhangzóiból, hogy közben olvasott: „Csak most szabadulok, sietek, ahogy tudok. Gondolkozz, mivel engesztelhetlek ki!”
- Na? - ha elfelejtette, hogy vonalban volt most emlékeztették rá - Megjött? Ne idegeskedj már, nem lesz semmi baj. Ha nem érzed jól magad, még mindig mondhatod, hogy valami csórit lelőttek, ja nem. Mindig elfelejtem, hogy ő is ott dolgozik... - a testvére kuncogása lehetett az oka, vagy a grátisz idegesség, ami sehogyan sem akart eltűnni, hogy Jennifer végre nevetni kezdett, nem egyértelmű. Mintha a térde remegése is enyhült volna. Nem mondhatta ki hangosan, de azt tudta, hogy a húgának köszönhette.
- Nem sokára megérkezik, azt írta, hogy most indult. Jó, majd... Nem hiszem, hogy erre sor kerülne, nem azért vagyok ideges, mert a társaságától félek, hanem azért, mert... - sosem mondta ki azokat a szavakat, de azok már léteztek egy ideje - nem volt szükség rájuk és nem a testvérének kellett hallania elsőként tőle.
- Mert nem akarod elcseszni, tudtam ám! Tuti jön a világvége, rád sem ismerek! - a kistestvér játékos megjegyzéséből mindketten levonták és elraktározhatták következtetéseiket, majd még mielőtt a csengetés dallama megtörhette volna a társalgásukat, letették.
- Szi-a... - tehát homokvár lettem, amit elért végül a dagály - gondolta, azután megpillantotta a virágot és a vele érkező ujjat, így elhagyta az „a” betűt valahol pár másodpercre... Wyatt beszédét nehezen követte figyelemmel, mert nem csak a külleme adott rá megfelelő kifogást, hogy könnyedén eltévedjen a feltörekvő érzések és gondolatok halmazai között, de ha már egyszer elveszítette a fonalat, nehezen találta meg az összefüggést bilincs, szomszédnéni, udvarlás és óvadék között. A koncentrációja teljesen összeomlott, ha a fonal elvesztése miatt nem is, de a derekára csúszó kéz, majd a testük finom összekoccanása miatt már egészen biztosan. Az sem zavarta, hogy zokniban ácsorog, de a virágot minden igyekezetével óvni próbálta... - Ugyan, mit bánom én?! - még egy lépést tett felé suttogva, de a szeme már lángolt attól az öleléstől, amit kapott. És csak egyetlen lapos pillantásra futotta, mielőtt egy lágy, ártatlan csókban köszöntötte volna a férfit. Uvarias csók volt, mégis olyan, mintha már órák óta egybe forrottak volna. Érezte a szikrákat a bőrén, és a gyomrában is felizzott a láng. Aztán felnyögött, amikor az ajkaik elköszöntek és a világ ismét meg mert moccanni körülöttük. Újra hallotta a háttérben elsuhanó autókat, a szomszédban tomboló gyerekzsivajt, de még mindig összefonódva bújta a férfit.
- I-igen, kész vagyok, már csak a... - lepillantott a szerelemfonatra, amit a kezeik végén lévő ujjakkal alkottak. Olyan természetesnek érződött és látszott, mintha már a kezdetek előtt elrendelték volna, és úgy is faragták meg őket, hogy ez a két kéz majd egymásban' legyen tökéletes. Kuncogva mutatott a virágban végződő kezével lábfejeire, mivel azokon még cipő nem volt... - És a bizonyítékot is el kellene rejtenem! - enyhén csücsörített, amikor megtudta a távolság körülbelül idejét, persze rögtön mentális tereiben kifeszített térképeket kezdett el felkutatni, emlékezetből útvonalakat járt be, vajon merre is mennek... Egy bocsánatkérő kézcsók után elengedte, hogy a virágot biztonságba, a lábait pedig cipőben tudhassa. A következő percben már az anyósülésen szorongatta a táskáját.
- Most már elmondhatod, hogy hova megyünk, mert már itt ülök és innen már aligha fogok kiszállni, mielőtt megérkeznénk, és akkor legalább felkészülhetnék, hogyha olyan helyre megyünk, még legyen időm lelkileg is összerázni magam... De talán jó, ha tudod, hogy nem tudok úszni! - mindenre felkészültnek érezte magát annak ellenére, mennyire rettegett a várakozási idő alatt - és mégsem. Ambivalens élmény volt Jennifer számára, mert hiába tartotta izgalomban az ismeretlen úticéluk, felvértezte egyfajta tűzzel, erővel az, hogy Wyatt mellett volt és így volt ez mindig, amikor végre együtt voltak, formálta, átalakította. És Jennifer szeretett ilyen lenni, erős és magabiztos, határozott és élettel teli. Enyhén oldalra billentette a törzsét, miközben beszédbe fogott. Finoman átnyúlt ezalatt a kettejük közötti távolságon, hogy kézfejének külső peremével megcirógathassa Wyatt arcélét, a füle mögötti területet, majd a selymes tincsek közé túrta szemtelen ujjait...
- Ha pedig a kárpótlásnál tartottunk... - összepréselte ajkait, azokba nevette el a következő szavakat - ... arra gondoltam, hogy valamelyik héten kivehetnénk egy pár napot, mármint tudom, hogy még ez nem olyan nagyon komoly, vagyis hogy hát az, csak hát mégsem annyira, hogy, és mivel... [...] Szeretnék több időt tölteni veled valamikor, amikor neked is jó? - a különleges esetek, a krízishelyzetek mindig előtérbe küzdötték magukat, ezt tudták jól mindketten. A Jennifer szavainak összetételéből megalkotott mondatoknak még mindig nem sikerült elérniük a kitűzött célt és hatást, úgy érezte, mintha az előre kigondolt vallomások, kérések és kérdések valahol elvesznének félúton a szája felé... Izgult. Fontosnak tartotta ezt az utazást, szóljon bárhová is...
- Minden rendben volt ma? - és terelt, mert mindig is nehezére esett kifejezni az érzéseit, vágyait. Főként, ha szilárd és megingathatatlan érzelmek vezérelték. És Wyatt mellett mindig is azok voltak, de mostanra már tűrhetetlenül erőssé fejlődtek... Próbált megtenni mindent azért, hogy érthető és kifejező legyen, hogy tudja elmondani, amit akar, mintha bármikor is szükség lett volna szavakra a kedvese szakértelmével és tudásával, de néha kudarcnak és kevésnek élte meg azt, amit mondott, vagy tett... Wyatt jóval többet érdemelt ennél, igazából a mindent.

to: my angry little
princess

“ Take it If she gives you her heart Don't you break it, Let your arms be a place She feels safe in She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her on days when It feels like the whole World might cave in, Stand side by side And you'll make it She's the best thing that you'll ever have She'll love you If you love her like that ” || ANNO 2018, Sacramento → Lake Theodore

– Akkor végeztünk, ugye?
– Ez háromnegyed órán belül a harmadik. Tán sietsz valahová, Leneghan?
– Ennyire számon tartod? – összezördültek a tollak, ahogy az addig a kezében lévőt a többi közé ejtette, sietős oldalpillantást ejtve Jimmy-re, mint valaki, akit épp rajtakaptak. Csakhogy ő is ezt tette nyíltan, felívelő szemöldökkel kellemetlenkedve, mintha, történetesen, semmi jobb dolga nem akadna. A kukacoskodó kolléga mindentudó – általa legalábbis bizonyára annak hitt, egyébként szimplán ostoba – méregetését látva úgy tűnt, valóban nem talál. Wyatt hátradőlt, de el nem kényelmesedett, jelezve, hogy ha olyan kérdést kap, válaszol, de magyarázkodni – ha bárki is arra várna –, nem fog.
– Pont te nem szoktál panaszkodni, ha tovább bent kell maradni – megbillentette magát a székével, ragadozóvigyort villantott; mint egy igazi cápa. A modora is hasonlóan elragadónak mutatkozott... – Ki a csaj?
A szék karfájába mart. Ujjai görcsösségénél már csak a szándék, ahogy arcjátékát igyekezett ereje felett közömbössé színlelni volt feszültebb. A folytonos összezártság elkerülhetetlen átka: az attitűdjükben mutatott legkisebb változások is szemet szúrnak, és feszélyezte, hogy Jimmy ráérzett; és nem is csak, hogy ráérzett, szóvá is tette – soha azelőtt nem akarta sietve elhagyni az irodát, de oka lett rá. Nagyon jó oka, ami – jobban mondva aki – miatt az átlagosnál is jobban méltányolta a magánélet intézményét, nem úgy mások, ami aggodalmas barázdákat karmolt a homlokára.
– Srác? – provokálva kerekítette a szemeit. – Mi mind nagyon megértőek és elfogadóak…
– Egek…
- ... vagyunk. Most mi van? – nevetett széttárt karokkal. – Szerinted nem?
– Szerintem, ha már ennyire megértőek vagyunk, azt is értsük meg, hogy mindenki a maga portája körül sepregessen – kérdőn, a körülményekhez mérten legkedvesebb mosolyával emelte rá a szemöldökét az egyezményes gesztussal érdeklődve: egyetértünk? A viszonzásként megejtett fújtatásból azonban egyértelművé vált: nem, de nem izgatta. Közönyösen rendezte össze maga előtt az aktakupacokat felfelé keskenyedő tornyot formálva belőlük, a gépét is zárolta, mialatt megejtett egy SMS-t. „Csak most szabadulok, sietek, ahogy tudok. Gondolkozz, mivel engesztelhetlek ki!” Elnyomott egy mosolyt, annak híján tekintete vált látványosan élettelivé. Kitolva maga alól a széket a telefont mélyen a zsebébe temette, mellette, mintha a legféltettebb titkait védené, ott felejtve a kezét. És valóban…
– Hétfőn találkozunk – a vállára kanyarítva a táskáját egy lépéssel közelítette a liftet –, jó hétvégét! – vagy valami közel hasonlót, de ezt már csak magában tette hozzá, ahogy sietve távozott. Egy perccel se akart tovább az asztalaik mögött gubbasztók közt maradni, mikor, remélte, máshol sokkal jobban vágyják a társaságát.
Az autót, mivel többször is elrendelte, az öltözet feleljen meg a „kényelmes és praktikus, akár a nyár esti hűvös időre is alkalmas” előírásnak, azután parkolta le Jen háza előtt, hogy az öltönyét a saját szabályrendszerének engedelmeskedve még gyorsan lecserélte egy, a saját otthona felé megejtett kitérővel. A program többi részére irányuló kérdésekre, hiába a napok óta tartó erősködő próbálkozások, dölyfös mosollyal megtagadta, hogy válaszoljon, és minél több érkezett ezekből, ő annál jobban ellenált, mindig ugyanazzal vágva vissza: „és akkor hová a meglepetés?”. Mondhatni a jellemükbe véste magát a szakmai ártalom, hogy utálják a meglepetéseket; Wyatt se viszonyult hozzájuk különbül, mint ahogy azt Jenniferen látta, de őszintén szerette volna, hogy merjen bízni benne, és hogy azzal egy kicsit saját magát is próbára tegye, vajon tényleg jól ismeri, vagy végül csúfos kudarcot vall a semmi közepén? Ha azt is hitte, ismeri, be kellett látnia, akkorát változott a kapcsolatuk milyensége, hogy végtére is nem lehet teljesen biztos magában, de nem elégedett meg azzal, amit már tudott, próbálkozni akart. Hiába nem volt sose igazán kalandor lelkületű, a komfortzónáján belül fölényesen űzte a biztonsági játékát, izgatta, és sokszor a váratlanra sarkallta az az újszerű melegség, ami a mellkasában gyúlt, és amit nem volt átallott egyre csak tüzelni.
Nekiiramodott a bejáratiig vezető lépőköveknek, belülről harapva a száját, mintha egy feltörő késztetést akarna leküzdeni, vissza-visszafordult a virágbokrokhoz, amik mellett elsétált – végül, nem bírva legyűrni a gondolatot visszasétált, és leszakítva egy szálat azzal a kezében csengetett be. Akkor fordult előre, mikor nyílt az ajtó, kékjeit addig a szomszéd házon tartotta.
– Elmondanám – köszönés nélkül, csibészes mosollyal emelte maga elé a letépett virágot, mellé másik kezének mutatóujját, hogy magáénak tudhassa a szót –, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy amíg ezt loptam, a szomszéd néni a függöny mögül figyelt, úgyhogy piszkosul remélem, hogy csak háklis, és nem egy díjnyertes dáliát rongáltam meg, mert ha igen, saccra három, legfeljebb öt percünk van, hogy kereket oldjunk, máskülönben bilincsbe verve visznek el. Persze nem mondom, hogy ez olyan áldozat, amit ne hoznék meg bármikor, gondolkozás nélkül – nevetve adta át, és rögvest Jen dereka után nyúlt –, de muszáj lennék megkérdőjelezni az udvarlási technikáimat, ha egy ilyen suta engesztelő ajándék után még neked kéne értem óvadékot fizetned – háta mögött a már lehorgonyzott kezének csuklójára fogott, úgy kényelmesedett bele az ölelésébe. Tenyerét kiterpesztette, hogy rábírja, lépjen közelebb, de ezt a gesztust ő is ugyanúgy megtette, mintha egyébiránt lett volna még hová… Bárgyún, mégis a legőszintébb örömmel vigyorgott le rá.
– Szóval ezzel el is árultam, hogy amíg nem konkretizálod, mivel kárpótolhatlak, be kell érned azzal... – fejével a virág vélt helye felé bökött, de tekintetét végig az ajkain tartotta, nem is késlekedett tovább. Lehajolva csókra invitálta, elnyújtva, hosszabban is talán, mint azt kezdetben képzelte, és aztán se távolodott tőle túl messzire, hogy megbontotta a pillanatot – lehunyt szemmel övének döntötte a homlokát egy, a szája sarkában játszó félgörbével. – … és ezzel. Szia… – dünnyögte végül maguk közé, elvégre az elveszett a túláradó közléskényszerben, és csak nem bírta megállni, hogy vissza ne könyörögje magát még egy gyors puszira.
– Hogy állsz? Indulásra kész? – tenyerét átsimította a karjára, egymásba játszotta és lazán fűzte össze ujjaikat. – Úgy számolom, hogy – gondolkodva csücsörített ide-oda billentve a fején – egy negyven perc kocsiút vár ránk. A hintó már elő is állott – nadrágja zsebéből mutatóujjára akasztva a kulcsot csörgette azt meg, ahogy a válla felett hátra bökött az autóra, és elbizakodottan Jenre mosolygott, ellépve előle –, úgyhogy, ha gondolod…