Wyatt & Jennifer

take me home when i lost myself...

Megfeszített agymunkával igyekeztem az elmúlt két hét minden napján elkerülni Wyattet. Az értekezeletekről elkéstem, - vagy meg sem jelentem rajtuk -, az irodában pedig a legszürkébb, porosabb helyiség is megfelelt a laptopomon való kutatáshoz és evésre, arról nem is beszélve, milyen szívesen jelentkeztem önként, ha terepre kellett menni kihallgatni Emily barátait, rokonait. Megengedtem magamnak a későnérkezők luxusát, mert azzal is minimalizáltam a találkozásaink lehetőségét. Ha felbukkant az irodarészlegen, fel sem emeltem irányába a tekintetem. A legutóbbi alkalommal rá kellett döbbennem, hogy nem egyedüli elszenvedője vagyok ennek az egész kaoitkus kapcsolatrendszernek, amit építettünk. S, hogy ő talán még jobban hatása alá is került, kevesebb sikerrel gyógyult, ez pedig magyarázta az elkerülést, mint védekező mechanizmusát.
Az utóbbi hónapok traumái nem hagytak aludni egyébként sem, de most, ahogy újra és újra visszatérő lidércemmé vált elcsukló hangja; Megfulladok... Bármit megtennék, hogy véget vessek a szenvedésének. Kínlódik, és én tehetetlen vagyok, tétlen szemlélője az aláereszkedésének. És félek. Rettegve nézem őt, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz előttem. Egyszerűen elviselhetetlenül fáj.
Fáj azóta is, zsibbad és perzsel odabenntről. És az a brutális, kegyetlen igazság, hogy erre a fajta fájdalomra nem létezik gyógymód. A szívrepedés, törés? Nem gyógyítható. Idővel sem, megpróbáltam. Hiába ültem neki, hiába futottam le újra és újra a köröket, nem találtam meg a hibát. Felajánlottam, hogy ne beszéljünk egymással, nem felelt meg számára. Felajánlottam, hogy legyen, próbáljuk meg, de keretek közé igazítva. Nem sikerült a kettőnk szétcsúszott paralleljeinek összesimítása, semmilyen békés próbálkozással. Éppen ezért, s mert összeroppant a közelemben, végül megléptem, amiről beszéltünk. A legkevesebb, amit tehetek viszonzásképpen a boldogságért, amit okozott - mert hiába minden vívódásom és tagadásom, kaptam tőle -, hogy nem hagyom őt széthullani. Kértem a Főnökömet, hogy terepre ne küldjön bennünket együtt, de a részletekbe nem avattam bele. Elfogadta a döntésemet, s külön ügyelt is rá, hogy ez ne következzen be, tisztelve az egyébként írásba is adott kérésemet. Időre van szükségem, neki is, hogy feldolgozzuk egymás közelségét. És igen. A felfedezés csípős íze még mindig marja a torkomat. Most, hogy már úgyis együtt leszünk, nincs menekvés, nincs játszma. Kinyomtattam a papírokat. Erőt kell gyűjtenem, hogy elé álljak, ehhez pedig magaménak érzem a lassú felkészülés lehetőségét. De mindenki, - aki belehajszolna ebbe a pereskedésbe, ha azzá válik - azt mondta: ez nem mehet így tovább, egyszerűen nem kötődhetünk egymáshoz... Foghattuk a távolságra az okát, bármire is rámutathattunk, miért nincs értelme ezzel bíbelődni. De ez már a múltté. Ha vannak is érzéseink egymás iránt, már csak emlékeztetőül egy eltemetett élet romjai alatt porosodhatnak tovább. Az egyetlen dolog, amihez jogom van, a kitartás...
Most viszont, egészen kellemesen indulok neki a napnak, hogy nem az iroda falain belül kell kezdenem, lavíroznom, kész gyomorideggel. Paul Cremer ügyvéd irodája előtt ácsorgok, a teljesség nyugalmával. Sam írt üzenetet pár perce, hogy késni fog kicsit, de siet. "Elkezdheted", tette hozzá egy új sorban. A Davis Polk & Wardwell alkalmazott ügyvédje, Emily futó kapcsolataként tartják számon a jegyzeteink. Az ajtó végül kitárul, és egy jóvágású férfi lépi át a küszöböt.
- Adler ügynök? - kérdi széles, kíváncsi mosollyal. Aprót bólintok, s mikor látom, hogy jobbra-balra tekint körbe, kutatva a kíséretem után, csak legyintek a levegőbe.
- Késik... Üdvözlöm. - nyújtom a kezemet, elfogadja. Miután beljebb invitál, szétnézek az irodájában. Hatalmas mennyezet, antik bútorok, régies elemek. Nekem ez nem mond különösebben semmit, ezért nem időzök el azon, hogy megpróbáljam megérteni a dísztárgyakból, helyette elfogadom a helyet, amivel kínál. Közvetlenül nem az asztalával szemben, inkább az ablaka alatt.
- Helyezze magát kényelembe. - párhuzamosan beszél a cselekvésemmel. Derűs, annak ellenére, hogy a lány halott, akivel randizgatott. Ez természetesen számomra még nem elég ok a gyanakvásra. Főleg, hacsak pár alkalom volt, annyira nem mélyülhetett el...
- Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott. - mosollyal reflektálok övére. - Colgan ügynök is nem sokára megérkezik és akkor el is kezdhetjük. - vázolom fel előtte, hogy miért nem kérdeztem még semmi specifikusabbat, bármit. Nem tűnik meglepettnek, sokkal inkább elfogadónak.
- Ha tudok, segítek. - látványosan töpreng valamin, majd nedvesít ajkain, mielőtt belefogna. - Megengedi, hogy addig átolvassam ezt a szerződést? - kissé meglep, hogy ennyire hidegen hagyja a jelenlétem, de mivel inkább bizalomgerjesztőnek ítélem a nyugalmát, csak felhúzom állam és intek felé.
- Hogyne, tessék csak. - azonban ebben a pillanatban döntöm el, hogy addig felkelek az egyébként kissé puha kanapéról és körbenézek. Nem nyomozó szándékkal, inkább csak pótcselekvés gyanánt. Engem is rendesen irritálna, ha valaki figyelemmel követné arcjátékom, miközben olvasok.
Pár perccel később, kopognak. Mindentudó mosollyal nézek előbb a férfira, majd róla az ajtó felé. Felkészülten, szinte vigyázba lépve ácsorgok a szürke szőnyeg szélén. Várom, hogy felbukkanjon Sam mosolygó ábrázata, felélénkít.
- Meg is érkezett. - a tőle telhető leggyorsabb sebeséggel siet elé. Habozás nélkül nyit ajtót, gondosan ügyelve rá, hogy bemutatkozzon és azonnal betessékelje a kollégámat és... - Jöjjenek csak. - mondja, mire összehúzó szemöldökeim alól fordulok irányába. Talán tévedés történt és nem Sam érkezett? Már épp szóra nyitnám a szám, hogy javítsak a helyzet kialakult komédiáján, de akkor az említett partner bukkan fel. Eljátszom a gondolattal, hogy Anton, vagy Scarlett csatlakozott hozzánk. Egyáltalán nincs kifogásom ellene. Látványos csodálattal fedezi fel a helyiséget, de ez a felhőtlen boldogság tova illan barázdáiról, mikor tekintetünk találkozik. Nem értem, szeretnék rákérdezni, addigra már egy elhaló hang vissza is zuhan a torkomból, mikor megpillantom az ügyvéd mellett belépő férfit. Arcizmaim kisimulnak, vállaim megereszkednek, pedig egyenes háttal állok. Wyatt?
- Szia! Miről maradtunk le? - ha van egy másodperc, amikor csak kettőnkről szól, elkerekedett, szidalmazó szemmel nézek rá. Samet nem avattam be, nem is értette, miért nem boronálták össze - őszerinte - sikeres hármasunkat ismét. Így érhető az igyekvése, de a tudtára adtam annyit, hogy nézeteltérésünk támadt. S, hogy nincs különösebben ínyemre Leneghan társasága. Hogy ezek után miért erőltet bele mindkettőnket ilyen kellemetlen helyzetbe? Nem fér a fejembe, csalódott és haragos is leszek miatta.
- Á, semmiről. A hölgy azt mondta, megvárjuk magát. Magukat. - javítja ki magát, majd ismét helyet foglal az asztal ráeső részén, könnyedén, lezserül.
- Hm, sziasztok - részemről csak az ügyvéd felé szóló, magamra erőszakolt mosollyal konstatálom a helyzetünket, majd visszaülök a kanapéra. Nem szeretném a belső feszültségbe - még - eggyel több ember bevonását, de abban határozott elképzeléseim támadnak, hogyan kell később elbeszélgetnem Sammel. Érzem, hogy kerüli a tekintetem a továbbiakban, igazság szerint helyesen teszi. Én sem kutatom tovább.
Wyatt sziluettjén is éppen csak végig simítom tekintetem. Közönyösen, ridegen. Felsejlik bennem a szellemérintés a mellkasán, ahogy próbált elmenekülni előlem, tőlem, mellőlem. Bár olyan lennék, mint ő. Erős és képes rá, hogy itt legyen. Sam biztosan szólt rólam, de ha így tett, akkor miért? Vajon szeretett egyáltalán, gondolkozom el rajta. Szerethetett valami kifacsart, csak általa érthető módon. Biztosan. Csak így volt értelme. A zsenialitása, még a nevetséges piperkőc stílusa mögött is éreztem, hogy ott van, ahogyan rám nézett és mosolygott, nem nézett úgy senkire. Nem csaphatott be annyi éven át, ilyen szilárdul. Most? A játszmában ő a világos király az óriási sakktáblán, a tükör túloldalán. A varázstükör másik oldalán... Én ezen az oldalon ragadtam.
- Dr. Cremer, lenne szíves mesélni az Emilyvel való kapcsolatáról? - veszem magamhoz a szót. A testtartásom, a figyelmem, minden sejtem felé összpontosít. Talán okosabb döntés lett volna az ügyről levennem magam... Átkozom a kisbetűs részeket. S miközben a férfi beszélni kezd, lezuhan tekintetem a lábaim fölött egymásbafésült ujjaimra. Észre sem vettem, mikor kapartam fel a bőrt a körmöm mellett, csak most, hogy már apró, vörös pötty éktelenkedik ott.
- Hogyne. Igazság szerint azt hittem, lesz belőle valami igazán gyümölcsöző kapcsolat, mert nagyon passzolt a... kémiánk? De végül ő mondott rám nemet, mert nem egyeztek az elképzelésink hosszútávon. - vállát rángatja, a száját oldalra rántja többször is. - Nagyon szép volt és kedves is. Olyan feleségnek való, maguk értik. - letekint az asztalára. Sam meg csak rábök mutatóujjával, mint aki érti. Én valamiért úgy sejtem, egyáltalán nem érti, hogy ez a két általánosságban bárkire ráhúzható - szubjektíven megítélt - jellemvonás, hogyan lehet elég?
- Sokszor találkoztak? - kérdezem halkan.

Gyerekként az ember sok bárgyú dolgot hisz -számomra annak megértése okozta a legnagyobb kihívást, hogy mindenki önmagában élő, lélegző individuum, akik nem az én -akkor még nem tudtam, hogy- önös érdekeimet szolgálják, hanem önálló élettel rendelkezve a saját valóságuk felett játszanak döntőbírót. Megannyi kognitív fejlődési szakaszon esünk keresztül, míg onnan, hogy létezünk mi és a világunkat jelentő édesanyánk, szimbiózisban, mintha egy és ugyanazon személy lennénk eljutunk odáig, hogy rácsodálkozunk: a mindenség sokkal nagyobb annál, mint amit korábban gondolni mertünk. Nehezen fogadtam el, hogy a létezés privilégiuma nem csak engem, hanem körülöttem mindenkit megillet. Irányítani akartam egy kisgyerek maréknyi tudástárával, és zokon vettem, ha a parancsot kapott illetékes nem akként reagált, ahogy én szerettem volna, avagy percekkel korábban elképzeltem. Felnőttként hasonlókon már nem gondolkodunk, maguktól értetődők, és úgy véljük, jól is csináljuk -vagy legalábbis reméljük, mégis, önakaratunkon kívül képesek vagyunk ugyanazokba a hibákba belecsöppenni, mint fiatalkorunkban.
Addig, amíg szavakkal ki tudod fejezni, mit érzel, nagy baj nem lehet -amint dadognak a fejedben a gondolatok, elkezdhetsz izgulni… Tudtam, hiszen nem volt nehéz rájönnöm, semmi nem lesz olyan, mint korábban volt; ennek ellenére is elvitt a hirtelen feltámadt szokás hatalma Jennifer oldalán. Mintha újból nem, hogy egy partnert, de a másik felemet kaptam volna vissza a jelenlétében -hiba volt belesimulnom a képzelt ideába, hiába, hogy nem szándékosan, hanem ösztönből tettem… A mágnesnek is két oldala van, két azonos pólus pedig taszítja egymást: talán épp a másiknak okozott sérülések által hiányzó darabkáink találtak összeférhetetlenül egymásra ott, ahol már nem kiegészítenek, hanem további rombolást eredményeznek. Nehéz, ha nem is megértenem, feldolgoznom… mikor mellettem volt, mindig engem erősített, ahogy én is őt, most mégis, további apró darabokra törünk. Önzőn irányítanám, ha tehetném, de újból, több mint harminc év távlatában aktualitását éli a probléma: attól, hogy látom, hogy tapasztalom a jelenlétét, nem ítélhetek felette…
- Föld hívja Wyattet?... – Sam arcomba integető tenyerét látva hőkölök hátra. Rosszallón vonom össze a szemöldököm, ellenére annak, hogy az ő arca pont, hogy kivirul, ahogy látja megcsillanni a felismerést a szememben. – Üdv újra köztünk! Már vagy háromszor szóltam, de te… mintha a falnak beszélnék, de lehet még az is hamarabb válaszolna. Min merengsz? – könnyedén hajtja fel az asztalom sarkáról lógó papírokat, és letelepszik, maga előtt keresztezett lábakkal, tenyere élével támaszkodva a fa fedőlapon. Legalább olyan kényelmes, mintha én kértem volna, foglaljon helyet.
- Semmin - sóhajtom, ahogy felkönyökölve a székem kartámaszára, ujjaimat a tarkómon a hajamba fúrom -amúgy is rendezetlen kazalként illeg a fejemen, az általában szervezett tincsek egynéhánya elől is a homlokomba lóg. – Mit szeretnél?
- Megyek ehhez a Paul… - hosszan nyújtja el, ahogy az általa széthányt lapok között a név folytatása után kutat.
- Cremer?
- Ahhoz! – csettint felém, vigyorában is tükrözve, mennyire elégedett a közös gondolkodásunkkal. – Jössz?
- Mert egyedül mentél volna? – ha nem is degradálom le, érezheti a hangomban a néminemű rosszallást. Múltkorában Amanda Pickett kikérdezésével se tette az asztalra a legjobb munkát, bár váltig állította, megtett minden tőle telhetőt.
- Már vannak ott…
- Kik?
- Most akkor jössz vagy nem? – löki fel magát ültéből. Türelmetlenül, mintha órák óta rám várna, a telefonjának digitális óráját villantva felém tartja a készüléket. – Már így is késésben vagyunk – és máris többesszámban beszél. Sóhajtva nedvesítek ajkaimon, ahogy a szétpakolt papírokhoz fordulok, hogy legalább minimálisan összerendezzem, mielőtt felállva a széktámlán pihenő zakóm után nyúlnék -reflexből ellenőrzöm a pisztolyt az övemen, valamint a jelvényt a zsebemben. – Ez a beszéd! A kocsiban azért elmeséled, min gondolkodtál annyira?
- Nem. Jobb a békesség.
Az út, bár nem volt hosszú a Davis Polk & Wardwell irodaházig -csakis a jól elkapott forgalomnak köszönhetően-, kínzó lassúsággal telt Sam keresztkérdéseinek kivédése, avagy lezser, „nemtörődöm” megválaszolása közben. Bár kijelenthetem, a kezdeti ellenszenv leküzdésével egyre jobban megkedveltem, azt, hogy nem tudja, hol a határ, továbbra se tudom értékelni benne. Kiszállva az autóból a könyékig hajtott ingujjaimat a helyükre igazgatva, a mandzsettagombok elrendezése után az anyósülésre fektetett zakót is magamra kapom.
- Nem sülsz meg abban a vacakban? Én így is majd' megrohadok… - végigmutat magán, az olívazöld pólóján és a koptatott, barnás farmerján. Nem kommentálom, csupán az orrom alatt somolyogva nézek végig rajta. – Most mi van?
- Menjünk inkább be – kitartva a kezemet magam elé engedem, a portán mégis én vagyok, aki navigálást kér. A rögtön a segítségünkre pattanó fiatal lány árnyékába szegődve fordulok Sam felé, ahogy a liftből kiszállva a recepciós cipőkopogásának aláfestőjeként érkezik a kérdésem. – Mit is mondtál, kik vannak már itt?
- Nem kik… - zaklatottan krahácsol, szigorúan előre meredve. – Csak Jen…
- Itt is vagyunk!
- Hogy tessék?!
- Köszönjük!
- Kérem!
- Sam… - a válla után nyúlok -marasztalnám, de mire ráfogok a karjára, bekopog, az ajtó pedig olyan hevesen nyílik, hogy mire megfogalmazódik a gondolat, hogy sarkon fordulok, szemközt találom magunkat Cremerrel. Lefagyva nézem, de Sam után automatikusan fogadom a felém nyújtott kezet. – Leneghan – felelem kurtán. Nem telik többre, ahogy Cremer eláll az ajtóból, azzal pedig beinvitál, noha két lépésnél tovább nem jutok, mikor megpillantom odabent Jent. Már majd' tíz másodperces tudással a hátam mögött, miszerint őt fogom bent találni, igazán nem szabadott volna váratlanul érnie... Idegesen torpanok meg, mintha falba ütköztem volna -kezeim a zsebembe csúsznak, szolid mosollyal reagálok, ahogy a férfi a többesszámra javítással felém sandít. Nehezemre esik, mégis, miután a földnek szegezett tekintetemet megemelem, átvezetem azt Jennifer alakjára, ha nem is sokáig, de úgy érzem, látnom kell… Szinte teljesen néma „sziát” artikulálok felé, mielőtt a navigálásával a tárgyra térnénk. Sam hozzá hasonlóan helyet foglal, én azonban állva maradok, hiába kínál hellyel a házigazda, aki rám hagyva a döntést visszatelepszik a trónszirtjére. Domináns jellemvonásra enged következtetni a monumentális asztal birtokbavétele ahelyett, hogy közénk telepedne. A kérdésre adott non-verbális reakciói alapján azonban dacos, mélyen sértett -általában a gyerekek vállalkoznak hasonlóra, ha megvádolják őket, vagy azt akarják sugallani, „nekem tök mindegy!”, míg a tényekkel való szembenézést kerülve bárhova néznek, csak célirányosan a sérelmező félre nem. Bár szeretné tartani a tökéletes gentleman látszatát azzal, hogy nem vádol, de szemmel láthatóan elönti a testét a gőg.
- Bocsánat! – Jen felé tartom a kezemet, szabadkozva, amiért a kérdését rögtön terelem, míg róla Cremerre nézek. – Nem bánja, ha körbe nézek? – bár a beinvitálással szinte jogom volna hozzá, jobb a békesség. Nem is olyan rég Jeremy Pickett se vette jó néven a kutakodást.
- Persze, nyugodtan! – int körbe betanult, udvarias mosollyal. Ahhoz kísértetiesen hasonlóval felelek, mielőtt ellépnék a kollégák mellől. – Néhány alkalommal. Korábban csak a munka sodort össze minket, de a tavalyi karácsonyi céges partin kicsit több puncs folyt a kelleténél… - rávezető, de a konkrétumoktól elterelő karmozdulattal enged következtetni a továbbiakra. Csak a szemem sarkából osztom felé a figyelmem, míg hátam mögött kulcsolt kezekkel járom apránként a grandiózus irodát. A magas, széles teret kitölteni vágyta, nem maradt meg egy átlagos, földi ember egyszerű hívságainál -lehetőséget kapott rá, hogy magasztossá alakítsa a környezetét, így élt is vele. Talán, ha esztétika szempontjából nézzük, túl is lőtt a célon… a hatás kissé olyan, mint amikor egy gyereket küldünk a cukorkaboltba: mindent akart, és mivel meg is van hozzá az anyagi háttere, nem húzott határt. Lehet, hogy fiatalkori nélkülözést, nehéz sorsot akar ezzel ellensúlyozni… - Utána kezdtünk el találkozgatni, házon kívül is. Nekem úgy tűnt, minden jól megy, de idővel elkezdett tartózkodni. Egyáltalán nem akarta vállalni ezt a… kapcsolatot itt, bent. Félt a többség megítélésétől, valami ilyesmit mondott – valószínűleg a pontatlan idézés miatt húz a vállán, bár tulajdoníthatjuk a közönynek is. Akit hoppon hagynak, nem vélekedik a továbbiakban kedvezően a másik félről, különösen nem, ha ilyen érdekes hangsúllyal említi még a „kapcsolat” kifejezést is.
- Mert maga akarta? – a leginkább neobarokknak tetsző könyvespolctól, ahol számottevő kép és oklevél szerepel, mint valami dicsőségfalon, felé fordulok.
- Nem volt okom titkolni.
- Hm… - nem sokkal, egy hajszálnyival fordítom közelebb a fejemet a megannyi, szinte magánjellegűnek tetsző fotó felé. Egy-két kivétellel minden szerepel egy nő, de nem robbantok bombát -még. Egyelőre csak feltételezéseim vannak, amiket meggyőződés híján jobb, ha tartogatok. – Azt mondta az imént, hogy Emily kedves volt és szép… - szándékosan nem emlegetem, milyen jellemzővel élt még -a végén túl akarná teljesíteni a feladatot. – Milyen volt még?

Wyatt & Jennifer

take me home when i lost myself...

A nyíltan sajnálkozó ábrázatából tudom - Sam ügyeskedése ez az önpusztító szituáció. Vajon észreveszi, milyen kellemetlenséget indukált a társaiban? Bizonyára. Úgy kerüli - öntudatlan gesztusokkal téve - a közelségem, de a tekintetemet is, mintha fizikailag képes lennék bántalmazni általa. Bevallom, elgondolkodom rajta, hogy fülénél fogva elvonszolom a folyosóra. S, ha kell, tagoltan elmagyarázom neki, miért nem volt bölcs döntés magával hoznia Wyattet. Ha szükségét érezte tehetségének, engem kellett volna értesíteni: maradjak távol. Van egy másik ügyem is, - párhuzamosan dolgozom -, kétségbe nem estem volna. Sőt, kifejezetten hálás lettem volna érte...  Arra gondol, az én érdekem is. Nem látom át, hogyan szolgálná az én érdekeimet, hogy ketrecbe zár bennünket. Talán nem voltam elég nyilvánvaló és kifejező, mennyire eldurvult közöttünk a legutóbbi alkalom.
Nem kerüli el a figyelmemet, milyen hatással van rá a jelenlétem, hogy megakadt az addig folyamatos mozgása. Rajtam tartja tekintetét egy pillanatig, ellenben én sietősen elkapom enyémet. Kísértetként, folyamatosan mantrázó lidércként hallom újra és újra szavait, az enyémeket, mielőtt összeroppantottam. A mellkasomban nyíló pánikvirág szirmai szétáradnak egész testemben, újból átélni nem szeretném, így a lehető legtávolabb húzódom tőle, a helyzettől. Megkerülve őt, kimenekülni talán túlságosan gyerekes lépés volna tőlem? A legutóbbi alkalom mellékterméke, a látvány, ahogy összezuhan, az egész kellemetlen emlék ott lebeg a fejem fölött, rám olvas. Zavart kelt jelenléte és olyan erővel sodor le a professzionalizmus talajáról, mintha legalábbis sosem álltam volna azon. Kerülnöm kell, ahogy eddig és ahogy ezután is fogom. Ha már el kell szenvednünk egy harmadik fél - úgy sejtem - békítő szándékának következményeit, essünk túl rajta, mit sem törődve a másikkal. Ahogy eddig, ahogy ezután. Tanulópénz, hahh.
A férfiról Wyatt felé szökken tekintetem fókuszpontja. Értőn fogadom a kérését, nem is igazán mutatok reakciót, csak a szemem emelem hol rá, hol Paulra. Helyezkedésem, pozícióm teljességgel kizárja a másik két jelenlévő kollégát - feltételezem okkal érzek haragot Sam iránt. A távolságtartási szándékom nem egy levegőbe ejtett, tini dráma utánfutója, ezt tudhatta volna. S bár egyáltalán nem szokásom, most sem gondolom, hogy lesz bármi értelme a felsorakoztatott szavaknak, előveszem a füzetem és írni, jegyzetelni kezdek. Amikor Wyatt kérdez, nem emelem fel a fejem, firkálgatok a lap szélére, bármit és mindent. Fejem lágy szögben oldalra billen, kíváncsivá tesz mit felel az ügyvéd, ekkor már állam szegem.
- Szeretett nevetni, szinte állandóan előkapott valamilyen tréfás történetet. Nem unatkoztam mellette... Odafigyelt másokra. És okos is volt, nagyon okos! - megvakarja az arcélét, gondolkodóba zuhan. - Ügyesen főzött is, gyakran jött hozzám. Bár azért paranoiás volt, mindig attól félt, hogy mindenki azzal foglalkozik, ő mit csinál. De szerintem senki sem vette volna észre, hogy mi... Ha ő nem kezdi el a drámát. - Sam előre billen a székében, hogy a zsebéből egy csomag ropit kapjon elő. A férfi felé kínálja, aki meglepetten, kissé zavartan rázza nemleges irányba a fejét. A nassoló vállat ránt és visszahúzódik a teljes kényelmébe.
- Drámát? - megáll a tollam ujjaim között, felszegett állal hívom magamra tekintetét. Szemlátomást kényes terepre invitál bennünket. Bár nincs meg hozzá a leolvasó képességem, a fintorából úgy sejtem, érte némi - valós - fájdalom a kapcsolatuk végkifejlete miatt.
- Eltávolodott tőlem. - lehajtja a fejét egy másodpercre. - Azt... azt ecsetelte azért, mert nem érzi, amit kéne velem. Rózsaszín, örökké tartó forróság, na. Nők... De igazából mindketten tudtuk, hogy hazudik. Én ezt gondoltam, mert állandóan sírt, amikor erről beszélt, amikor elutasított. És nem úgy tűnt, mint aki ne lenne boldog. Olyan volt, mintha kényszerítették volna, hogy... Tudják... - előre dől, egyik tenyerével végig masszírozza száját, állát. - Egyik napról a másikra gondolta meg magát olyan hirtelenséggel, de közben meg csak sírt. - körbe néz hármunkon, mintha tőlünk várna megerősítést azzal kapcsolatosan, hogy nem ő volt a hibás. Elnyílnak kissé ajkaim, személy szerint megsajnálom az értetlenségét egy nő iránt, akit úgy ítélnék meg személy szerint, tényleg megkedvelt.
- Nem utalt esetleg másra is? Hogy miért akarja lerázni? - rosszalló tekintetem nem ér célba, egyrészt Samnek szinte a háta mögött ülök, másrészt nem kell engedély, hogy megszólaljon és ahhoz sem, hogy azt a megfelelő tapintat nélkül tegye. A véleményünkre pedig nem kíváncsi modora kapcsán, talán észre sem veszi azt.
- Ööö, hát nem. Ööö, arra úgy nem. Mindig csak ezt mondta, hogy már nem olyan, de nézzék, sose veszekedtünk. Olyan volt, mintha közben azt kérné, hogy ne engedjem el, de nem akartam modortalan lenni felé, hagytam, hogy menjen. - félre húzza a száját, úgy tűnik elgondolkodik Sam kifejezésmódján és a megbánása is dominálni kezd. Legalábbis nekem ezek a jelek válnak egyértelművé.
- Említett esetleg rosszakarót, bárkit, aki nem úgy viselkedett vele, ami tetszett volna neki? Barát, családtag, kolléga? - a férfi szomoúran felsóhajt. Előre dől az asztalán, felkönyököl. Elengedi magát. Talán arra számított, hogy válaszokkal szolgálunk, s nem kérdésekkel?
- A sógorát sokszor emlegette. De az a férfi... Én mondtam, hogy ne foglalkozzon vele. Velem szemben nagyon ellenszenvesen viselkedett, de akkoriban nyakig benne voltam egy ügyben, ami... Nem sült el jól. - ingatja a fejét jobbra-balra, közben hol rám, hol a társaimra emeli csalódott pillantását. Sam rácsap az asztalra, amitől megrezzen minden porcikám.
Egy határozott pillanatra testen kívüli élményem támad. Lassú és hosszan tartó szorongás fészkeli be magát a bőröm alá. Talán a beszélgetés folytatódik is körülöttem, szükségem van néhány másodpercre, amikor jön a felismerés, egyszerre több oldalról fejembe hasító feszítővasakkal, erőszakosan előrángatva a katalizátorát reakciómnak: Amelia eltűnése...
A rettegés szépen, alattomosan összeolvadt a vakmerőséggel és mélyen gyökeret vert szerelmük gyümölcse. A gyomromban érzem az émelygést, - amit Sam tenyerének hangja, az asztalról visszapattanva indított el felém - ahogy eszembe jutnak a hívások. Hányszor kínoztak meg, hitteték el velem, hogy a hang, amit hallok egy lövés. Egy golyó, ami a testvérem szívében leli új otthonát. Azóta, hogy az elmém egy ilyen kegyetlen gúny tárgyává vált, már nem bízom a reflexeimben. Egy ilyen hang és már a földön is heverhetne valamelyikünk. Lehunyom a szemeimet. Egyszerre magamhoz térek a kábultságból, talán a tenyerembe szúródó körmeimmel ébresztem fel elszunnyadt figyelmem, nem tudhatom. Nem viselem túlságosan jól az éles csattanások hirtelen brutalitását, sem semmilyen erős zajt. Azóta. Pótcselekvésre van szükségem. Becsukom a füzetet, elrakom a táskámba, elidőzöm vele, hogy gondosan egymásra sorakoztassam a tárgyakat, holott én aztán alig hordok magamnál bármit is.
- A szekta? - a férfi mindentudó, bár letargikus görbével bólint a kérdés hallatán. Ekkor Sam előbb Wyattre, majd rám emeli fókuszpontját, de tekintetünk nem találkozik, pakolok. Nonverbálisan adná tudtunkra, hogy a fejében előállt egy elmélettel.
- Ő volt az? - nem sejtem miért, de felém fordul, tőlem várja a választ. Egy másodperc kell, hogy levegőt vegyek és leengedjem a táskám fülét, illetve még egy, hogy átgondoljam, mit kellene mondanom.
- Meglehet. - aprót bólintok, majd nedvesítek ajkaimon. - Honnan tudja, hogy a férfi is tag? - kérdezem, lágyan helyezve súlyomat egyik oldalról a másikra.

Sóbálvánnyá dermedve torpanok meg, tanácstalanul, amely érzésen nem segít egyikük jelenléte sem -különösen nem Jenniferé. Bár hallom Sam lépteit keresztül-kasul vándorolni a helyiség körül, a "small talk"-ot, amit a házigazdánkkal folytat, a külső zajok mégis egészen tompán, összemosódva jutnak el a fülemig, mintha a fejemet víz alatt tartva érzékelném a külvilágot. Jobb kezem a zsebemben pihen, némileg előre eső vállaim bezártságot mutatnak, míg a balom hol egymást, hol a gyűrűmet morzsoló ujjai egyértelmű jelét adják az egyszeriben támadó, kellemetlen feszültségnek. Szeretném, mindennél jobban arra vágynék, hogy a mellkasomban gyúló forró, tüzes érzés a viszontlátás örömét igazolja, az azonban a szégyennek biztosít táptalajt -úgy ér utol a megaláztatottság érzése, hogy szinte észre se veszem, csak, mikor Jennel összeakadó tekintetünk okán felgyúl, egyre nagyobb lángcsóvákat generálva a bordakosaraim közt. Hozzá hasonlóan akarnám elkapni a pillantásomat, az mégis hozzá tapad… Menekülni szeretnék -el a hosszúra nyújtózó, tehetetlen másodpercektől, el a helyszínről, minél messzebb tőle, de gyökeret vernek a lábaim, olyannyira, hogy körülöttem bár mindenki mozgásba lendül, keresi a helyét, én mégis ott maradok azon a zsebkendőnyi helyen toporogva, ahová megérkeztem. Anélkül is érzem a felém áradó haragot, az elnyomott és ki nem mondott gondolatokból táplálkozó frusztráltságot, hogy csak egy lépéssel is közelebb mennék Jenhez. Nem akarom ennél is jobban felpiszkálni a köztünk nem, hogy izzó, hanem egyenest bombaként robbanó, elfojtott indulatokat -hiába is áltatnám magamat, hogy belőlem csak a meg nem értettség, az elutasításból eredő fájdalom sugárzik irányába; legalább annyira vagyok feldúlt, amennyire reményvesztett és teljes mértékben elkeseredett.
Erőtlenül mozdul a lábam, gerincemen fut végig a kellemetlen, bizonytalan bizsergés, ahogy az engedéllyel felvértezve fordulok, hogy feltérképezzem Paul Cremer életének apró, a publikum elé tárt darabkáit. Az ebből húzott haszonnal hátat fordítok, és sóhajtva rendezem soraimat. Raktárazok, összekapcsolok és feltételezett, ám logikusnak tűnő háttértörténettel látok el a képekről leolvasott információkat, mígnem az ügyvéd felé -szigorúan csak felé- fordulva várom a kifejtést. Nem vétózom meg a szavahihetőségét, de nem ígérem oda a bizalmam -rezdületlen mimikával állom kérdő tekintetét, nem vállalok sorsközösséget, nem szándékom, hogy szimpátiát mutassak az irányába, bármennyire is nyilvánvaló, azt szeretné. Túl keveset tudunk róla ahhoz, hogy akár pozitívan, akár negatívan, de megítéljem, aszerint pedig az övéhez, valamint a történetéhez igazítsam a kifelé mutatott gesztusaimat.
A hirtelen hangra húzom be a nyakamat, lesújtóan nézve annak forrására -szemeim azonban tovább vándorolnak Sam profiljáról, megállapodva Jen görcsös alakján. Egyszeriben rázom le magamról az éles csattanás keltette kellemetlen érzést, megacélosodott vonásaim hirtelen ernyednek el, kisimulnak és kérdővé, értetlenné válnak, ahogy Őt figyelem. Hosszasan lehunyva tartott szemei aggodalommal töltenek el -soha nem tett még csak hasonlót se, mindig a pillanatban maradt. Korábban, biztos vagyok benne, meg se rezdült volna, avagy nem több, egy békétlen tekintettel illette volna a kitörő indulatot, most mégis leválasztódik a beszélgetésről, egészen máshol jár, ahogy kényszerűen pakolászik, már-már indulásra készen téve el a noteszét is. Észre se veszem, ahogy Colgan oldaláról felé visznek a lábaim, csak, mikor a kolléga hangja halántékon vág. Srégen állok meg Jennifer mellett, nem törtetek tovább előre, egy-két lépés távolságot hagyok közte és magam közt, ahogy utolér a felismerés. Az agyam minden, racionálisan gondolkodni képes idegsejtje azért kiált, hogy eresszem el, figyeljek a záporozó kérdésekre, de az egyre csak felülkerekedő emocionális gondolataim továbbra is Jent, a nyilvánvalóan feszélyezett alakját fonják körbe -csak a vállára szeretném tenni a kezem, ujjaim masszírozó mozdulatával nyugtatni, holott azt se sejtem, miért tenném... Tudni akarom, látni, hogy jól van, kiolvasni a szeméből, mi volt ez az egész, de nem lepne meg, ha felém se hederítene. Megérteném...
- Nem vagyok benne egészen biztos – kihangsúlyozza, amivel bár érzékelteti, valami oknál fogva mégis él a feltételezéssel. Ha csak annyit is mond, hogy "megérzés", már utána tudunk járni. Idegesen préselve össze ajkaimat vetek egy utolsó, futó pillantást Jenre, mielőtt törzsemmel Cremer felé fordulnék -el azonban nem mozdulok, lecövekelek a kollégáim háta mögött, valahol a kettejük közti félúton, mégis közelebb Jenniferhez. – Az ELR sose vállalta a tagjait, mindig csak a kéznyomukat hagyják maguk után. A legutóbbi megmozdulásuk alkalmával én képviseltem a vádat, de a vádlottak tartózkodási helye ismeretlen volt, az elfogatóparancs viszont nem vezetett eredményre, hisz azt se lehetett tudni, kiket keresünk… indítványoztuk, hogy az eljárás a terheltek távollétében folytatódjon, így mindvégig a védőügyvédükkel zajlottak a tárgyalások, aki naprakész volt minden kérdésünkkel kapcsolatban, tehát vagy szoros ismeretségben áll a kollektíva valamely tagjával, vagy ő maga is az – megfeszített gerincét, hátizmait elengedve dől a szék támlájának, felkönyökölve mindkét kartámaszra a kezeivel bíbelődik.
- Akkor hogy jön ide Mr. Pickett? Nem érintett a büntetőjogban – kezeim hanyagul siklanak zsebeimbe, fejem leheletnyit biccen oldalra. Lestrapált idegszálakkal igyekszem minden porcikámmal rá összpontosítani...
- Nem. Emily korábban azt mondta, hogy HR-es valami cégnél, én is úgy tudom – legyint, jelen pillanatban neki is annyira érdektelen, mint nekünk. – Viszont közte volt a tizenkettő beidézett esküdtnek…
- És a voir dire? – szakítom félbe. Magyarán Jeremy Pickett az ELR ügy kapcsán találkozott a bíróval, és mind az al- és felperes ügyvédekkel, akik az átvilágítás során egyöntetűen tisztességes előéletűnek, teljes mértékben megbízhatónak ítélték azt, akit mi több vádpont alapján, ha nem is Emily ügyében, de többrendbeli bűncselekmény gyanújával a Kerületi Ügyészség kezére bocsájtottunk. A szemem sarkából nézek először Jennifer, majd Sam felé, mielőtt újból, Cremer válaszára várva rá irányulna a figyelmem.
- Rendben találták – húzza fel a vállát, mely mozdulatot látva akaratlanul is elmosolyodok.
- Maga is? Mert, hogy csakis róluk beszél – a levegőben körözök, utalva a meg nem nevezett bíró és védnök személyére. – Ekkorra már, ha jól következtetek, Emily nem csak, mint kolléga volt az életében, tehát volt némi tudomása, ha nem is konkrét ismeretség révén, Jeremy Pickett-ről.
- Nézze... az én, személye elleni unszimpátiám nem lehetett befolyással arra, ahogy a munkámat végzem. Pickett büntetlen, jómódú, tisztességes férfi, aki a kihallgatás során nem mutatott elfogultságot se a vád, se a vádlottak irányába. Pártatlanként választottuk esküdtnek – széttárja a kezeit, ahogy előrehajolva az asztal élének támasztja mindkét alkarját; egyértelmű jele annak, hogy bár nem tetszett neki, el kellett fogadnia.
- Miért nem hátrált ki? Ha nem bírta a csávót… - Sam előbb néz Paulra, mielőtt hátra sandítana. Elmosolyodok.
- Pénz – rándul a vállam olyan meggyőződéssel, hogy esélyét se adom a férfinak, hogy visszakozzon. – Nyilván Mr. Cremer-nek nem tetszenek a megváltozott erőviszonyok a Polk & Wardwell-nél, ezzel pedig nagyot tudott volna kaszálni nem csak fizetség, megbecsültség szempontjából is. Nem volt még, aki ügyet nyert volna az ELR-rel szemben, ergo felvitte volna az ázsióját – bár az ügyvéd felé intek, szinte tárgyiasítva a jelenlétét, szemeim Sam, még mindig felém tartott arcát mustrálják.
- Hogy tessék?!
- Tanult a Princetonon, a Harvardon… – hanyagul, alig értelmezhető mozdulattal billentem kézfejemet a „dicsőségfal” felé. – Jó és boldog évek lehettek, látszik a fényképeken, az okleveleken, elismervényeken. Nem mindenki végzi summa cum laude a jogot, pláne nem a Borostyán ligás egyetemeken – utalok a közkinccsé tett, bársonyozott diplomakollekcióra. – Bár sokkal érdekesebbek a képek, amikkel büszkélkedik. Természetesen nem magánjellegűek, hisz senki nem szereti a munkahelyén teregetni a szennyest… - eltartott ajkaim között sietősen kúszik át a mély levegő, ahogy, ha csak a pillanat tört részéig is, de Jennifer felé mozdul a tekintetem. Megregulázva azt, felszívva magamat lépek odébb, a fotókra mutatva. – Érdekes volt megfigyelni, hogy a túlnyomó többségükön, már az egyetemi éveitől kezdve szerepel egy hölgy… Őszintén szólva, kezdetben azt hittem, sikertelen affér miatt távolodtak el egymástól, elvégre az első képen még szorosan egymás mellett állnak, boldogok, törtetőek, ott viszont… - az utolsók egyikére bökök. – Mintha idegenek lennének egymás számára. Persze, mosolyognak, de… - magamtól eltartott kezeim mutatják, amit nem mondok ki: „már nem az igazi”. – Ugyanazokon a rendezvényeken voltak jelen, a hölgyismerős egyre elegánsabb, kifinomultabb, úgy is mondhatnám, burzsuj megjelenésű, maga viszont elfakult mellette, kényszeredett. Ha megnézzük a körítést… – legyintek körbe az egyéb, egyre nívótlanabb, „csak legyen kitéve valami”-jellegű papírokon. – …onnantól kezdve, hogy gyaníthatóan és szemmel láthatóan a kollegina pályája felfelé kezdett ívelni, a magáé nem hozott akkorra sikereket. Valahogy minden látszatintézkedéssé vált – mutatóujjam körkörös mozdulataival illetem a belső teret. Ellenpont, ahogy arra már korábban is gondoltam. Megrogyó tartását látva érzem, hogy jó felé tapogatózok -ravasz mosollyal nézem, ahogy belesüpped a székébe. – Le akarja körözni, és ebben az se riasztotta vissza, hogy egy szerette lelkivilágán gázoljon keresztül. Azt állítja, Emily hirtelen gondolta meg magát, a meglátásai szerint előjel nélkül… Sírt, ha erről kérdezte… - ellépek a faltól, közelebb Cremer-hez. – És gondolom nem kedélyesen értekezett a sógoráról, se az ügy előtt, se azután… Maga pedig annyiban hagyta ahelyett, hogy átadta volna az esetet? – felszalad a szemöldököm a kérdés elhangzásával. Mutató-, középső és hüvelykujjaim egymást dörzsölik, míg értetlenségbe torkolló pillanatnyi felháborodást látok végigfutni megránduló arcizmain.

Wyatt & Jennifer

Life's pain, life's not fair.

Megrekedve érzem magam, az agyam eldönti helyettem, reagál az éles csattanásra. Magam sem értem hirtelen reakciómat, a matatás felesleges mozdulataira összepontosítok, könnyebb, mint teret engedni a mellkasomba növekvő kétségbeesésnek. A szándéknak, hogy most azonnal telefonért nyúljak, megkérdezve Amest, jól van-e. Nincs e fenyegető aura a közelében... A pánik felülkerekedése alatt egyetlen szemvillanás amíg Wyatt hirtelen közeledő alakjára nézek, és némán megállapodom vele: nem érzem jól magam. A törlődő jelen és újraépülő múlt között lebegve érzem magam, az elnehezülő pillák mögött is látszik a küszködés, amivel az ijedtségem, zaklatottságom felszínre rúgja magát. Minden létező porcikámmal rendezésre intem sejtjeimet, s ahelyett, hogy elutasítóan néznék fel rá, csak megcsóválom a fejemet nemleges irányba. Hogyan értelmezi? Éppen a közeledésére, avagy a helyzetemre, rá kell bízzam. Részemről segélykiáltás, nem vagyok képes figyelni az úrra, sem Samre, vagy rá. Bárki állna most a helyében, megpróbálnám némán kommunikálni felé szorongásomat? Lassan lehulló tekintetem, akár egy őszi falevél zuhan valahová kettőnk közé.
Feldolgozatlan maradt. A férfi tőlem kérdez, felelek. És ennyi marad jelenlétem a kihallgatás során - egy lélegző megfigyelő. Nem hallom a válaszokat, különösebben a kérdéseket sem. Hálás vagyok utólag Samnek, hogy elhozta magával Wyattet. Tökéletesen bravúrozik - mint mindig, mint azelőtt.  A telefonomra csúsznak ujjaim, szigorúan a táskám takarásában. Holnap ráérsz? pötyögik ujjaim a testvérem neve alá. Szándékosan nem akarom olyan szövegkörnyezettel nyitni a reggelét, ami az egész napjára hatással lenne. A fülem mögé igazítom kósza hajszálaimat, kihúzom magam, megpróbálok - tényleg megpróbálok figyelni. Wyatt észjárása, elemzésének bűvöletében egyébként is örömmel lubickoltam bármikor is, most sem fosztanám meg magamat ettől az elégedettségtől. Főként, hogy Sam mellkasára heggesztett, szétbontott tenyere, kerekre nyílt szája és a hol mosolyra, hol további csodálkozásra tátott ábrázata kihagyhatatlan figyelemelterelővé válik.
Én mégsem őt nézem. "Természetesen nem magánjellegűek, hisz senki nem szereti a munkahelyén teregetni a szennyest…" Nem zavar, ahogy felém tekint. Én viszont nem ítélkezem, nincs sértődöttség irányomból, meleg fény ömlik át az ablakon, és a szemeim mosolyognak rá. Remélem el tudja viselni. Hozzá szokott már a hideg-idegenhez? Szeretném leállítani, egy egész percre azt érzem, hogy bárcsak meglenne a kellő bátorságom hozzá. A tekintetem erővel kell elszakítanom róla, hogy az ügyvéd felé forduljak ismét. Hiszen szórakozás szempontjából a falhoz állított fél ábrázatánál nincsen kielégítőbb. Csak amikor érzékelem, hogy nem okoz különösebb elégtételt, - jóformán semmiféle hatással nincs rám - hogy figyeljem, lepillantok az ölembe. Ha a lecsupaszított kíváncsiságom sem veszi át az irányítást, talán... Ismét a készülékem oldalán lévő gombra mérek nyomást, válasz érkezett e? Idegességem testet ölt, lábam rugózni kezd, alsó ajkamba harapok. Vérzik?
- Tesó... - motyogja az orra alatt Sam, széles vigyorával Wyatt felé bókolva. A kihallgatott férfi épp szóra nyitná a száját, nem tudja, melyikünkre nézzen. Mire azonban belekezd, nekem is elnyílnak ajkaim.
- Jó, hát ez így... - nem várom meg, hogy befejezze. Felpattanok ülőhelyzetemből. Sam kérdőn sandít felém. Talán azt hiszi elgémberedtem?
- Elnézést... - ragadom meg a táska pántját, szorosan oldalamhoz ölelve. - Bocsánat, hogy félbe szakítom, de nekem most telefonálnom kell... - mutatok jobb kezemmel az ajtó irányába. Ki kell mennem, hallanom kell. Tekintetem Samre, majd Wyattre fókuszál. Előbbi jól láthatóan összezavarodik, bizonyára nem érti, mi lehet ennyire halaszthatatlan.
- Persze? - bizonytalan, előre dől a székében, talán nem tudja, hogy felálljon-e. Jól láthatóan nem kizárólag neki szól bocsánatkérésem, ezért sejtheti, hogy nem a szőke felé irányuló kérelmem miatt kérem.
- Meglesztek. Köszönöm, még egyszer elnézést. - az ügyvéd úr még szedegeti össze jelenléte morzsáit, próbál egy épkézláb válasszal elődrukkolni, az időt megadtam neki. Sietősen nyúlok a kilincs után, sürgetve magamat is. Miután egy utolsót bólintok, már nem is vagyok az irodában. A folyosóra lépve, mintha fuldokló kapna a levegőért, úgy rántom elő a készüléket. Pár lépés, egy lépcsőforduló, tökéletes. Odapréselem magam, a táskám durván koppan a márvánnyal bevont fokon. Vadul tárcsázzák ujjaim a telefonszámot, minek látványa újabb intenzív csapást mér rám: megszámlálhatatlan alkalommal kellett felvennem. És talán dupla annyiszor tárcsáztam is, hátha...

Beleszól. Álomittas hangon. A megkönnyebbülés falnak támaszt. Félig lehunyt szemmel nézek fel a magas beltér mennyezetére. Nem akarom emlékeztetni, nem akarom, hogy tudja, miért hívtam. De beszélnem kell, s hallanom, hagyni, hogy a nyugalom felülkerekedjen azon, bármi is akar kitörni belőlem. Erősebb vagyok ennél. Ugye? - Ne haragudj, alszol? - búgó, lágy hangszíne és a testvérek közötti jellemző, 'mondjam gyorsan' elhangzik. Elhallgatok egy egész másodpercre, mikor a nevem ismétlésének durvább csengéséből sejteti, nincs türelmes hangulatában. Én sem lennék. - Hívsz, ha felkeltél? - kérdezem, összepréselve ajkaimat. Ha megkapom a választ, leteszem. A fel-felbukkanó emberek gondolkodóba eső tekintete sem motiválja egyetlen porcikámat se, hogy mozduljak bármerre. Lassan lecsúszom a hűvös, egyenletes fal mentén. Picire gubózom, ölelem a telefont magam előtt tartva. Még mindig visszhangzik a fejemben a csattanó hang, megpiszkálja a felszínt, gyökeret ver, és addig duzzad, amíg ki nem préseli a józanság, az eszmélet, a tartásom halmazait. Emlékeztetem magam, hogy a munka pár fallal odébb vár, mégsem vagyok képes visszamenni. Minden létező sejtem tiltakozik a megmozdulásra. Egy tea? Egy film? Egy takaró? Talán - mióta - dolgozom, most először döntök úgy, hogy hazamegyek. Rideg közönyösséget érzek Emily ügye iránt, nem érdekel az ügyvéd mit, miben hazudik. Jó kezekben hagyom. A legjobb kezekben... 

Haza kell mennem. Magánügy. Ügyesen! Ne haragudjatok. küldök egy smst Samnek - szándékos többesszámmal -, majd a Főnöknek. A következő percben felegyenesedem helyzetemből, hogy legalább egy kevés tekintélyt varázsoljak hivatásom mögé, levegővel támasztva megrottyant mindenségemet. Nehéz lenne megvallanom, hogyan sikerül eljutnom az autómig, de meg nem állok...

Megrázza a fejét és megtorpanok -tartom a tekintetét, szinte az utolsó porcikámig érzem hatolni azt a tehetetlenséget, a pánikot, ami a zavaros zöld szemekből árad, mégse megyek közelebb, hiába is közvetíteném a lábaimba a parancsot. Teret adok neki, mert nem tudom, hogy reagálna rá, ha én, pont én akarnék segítő jobbot nyújtani… A belőle áradó feszültség magasabb fokozatra kapcsolja a szívemet; szeretném, hogy jobban legyen, hogy megértsem, mi a baj, hogy ha lehetséges volna, átadja az őt gyötrő problémát, de csak összepréselem ajkaimat, és hüvelykujjam idegesen a körömágyam bőrét kezdi szaggatni. Nem próbálok meg úrrá lenni a pótcselekvésen, csak hagyom… Az ő levegővételeivel emelkedik és süllyed a vállam, bármennyire is próbálok nem rá, nem csak rá figyelni, hanem a másik két jelenlévőre is, lehetetlen. Félre akarnám vonni, megfogva a kezét a levegőre vinni, az arcát simítva nyugtatni, magamhoz ölelni, a sötétbarna tincseken át a fülébe suttogni, hogy nincs baj… De nem lehetek benne egészen biztos, hogy nem én vagyok a baj.
Az egyetlen, amit tehetek érte, hogy célzottan magamara és a korábban összegyűjtött meglátásaimra vonom mind Sam, mind pedig Mr. Cremer figyelmét, noha még csendesen elidőztem volna a megfigyelő állásban. Ömlesztem a szavakat, az információkat, osztott figyelmem egy része viszont mégis Jené -akaratlanul is felé billen néha a tekintetem, ellenére annak, hogy egyértelműen az ügyvéddel kommunikálok, még ha elég egyoldalúan is. Némi felsejlő élvezettel figyelem, hogyan olvad le az arcáról az önhitt, magabiztos ábrázat, ami minden jogi szakember sajátja, mégse tudom nagy mellénnyel borítékolni a sikeremet. Sam hangját hallva felé rezzen a pillantásom, de mikor Jen szabadkozása üti meg a fülemet, a másodperc tört része alatt fordulok felé, ösztönösen nézve végig rajta, csak, hogy meggyőződjek róla, jól, vagy jobban van-e már. Még Cremer is a beleegyezését adja Sam szava nyomán -feszülten csípve alsó ajkamra biccentek Jen felé, leszegett fejjel a földet mustrálva csupán a perifériámon nézem végig, ahogy elsétál előttem. Az ajtó nyílásával és csukódásával fordulok csak utána, a hirtelen támadt, már-már kongó ürességben a vártnál hangosabban hat a sóhaj, ami felszökik a torkomon. Samen vezetve át tekintetemet kékjeim végül Paul Cremer-en állapodnak meg.
- Ha azt feltételezzük Mr. Pickettről, hogy valóban szoros összefüggésben áll az ELR tagjaival, vagy ő maga is az, illetőleg, hogy a kommuna védőügyvédje is mélyen érintett a csoportosulás tevékenységeiben, de legalábbis a tagokkal való ismeretségben, nem zárhatjuk ki, hogy minden valaha volt vád, amit velük szemben indítottak, korrupt eljáráson ment keresztül – nehezen, de annál lényegre törőbben találom meg a hangomat -elnézem, ahogy Cremer szemöldökei összeszaladnak, a szemem sarkából pedig, ahogy Sam a zsebében matat.
- Mire akar ezzel célozni?
- A legtöbbeknek vaj van a füle mögött. Valószínűleg nem csak a… - Sam felém libbenő keze vonja el a figyelmem. Feltartva az ujjamat kérek egy pillanatnyi időt, mikor az irányomba tartott telefon képernyőjére meredek. „Haza kell mennem. Magánügy. Ügyesen! Ne haragudjatok.”. Mély levegőt veszek, és felegyenesedve biccentek. - …nem csak az ELR képviseletében álló ügyvéd, de mind a bíró, mind pedig a többi esküdt személye megkérdőjelezhető. Szükségünk lesz minden irat másolatára az ügy kapcsán, különös tekintettel minden, az eljárás során érintett személy kilétére. Colgan ügynök itt marad, és megvárja, amíg maga lekéri a dokumentumokat – összenézünk Sammel -határozottan fúrom tekintetemet az övébe, kikényszerítve belőle egy beleegyező bólintást. Sietős köszönéssel illetem Cremert, mielőtt igyekezve kulturáltan, ám végül a vártnál hevesebben kirobbanok az ajtón, bevéve azt az irányt, amit korábban a recepciós navigálásával jártunk végig. Az igyekvésem ellenére mégis egyedül találom magam az épület előtti járdán, kezemben a telefonommal, amin bár a névjegyzékből megnyitva ott szerepel Jen neve, végül mégse nyomok rá a hívógombra…

---

(egy héttel később...)

A lift érkezését jelző csilingelésre a mobilomról a nyíló ajtóra nézek. Begyakorolt, udvarias mosollyal állok el az útból, hogy akik ki akarnak szállni, gond nélkül megtehessék, utánuk belépve pedig már nyomok is a négyes, és az ajtócsukó gombokra. Egy futó pillantással illetem a készülék képernyőjét, rajta Sam üzenetével -„Le tudsz jönni?”-, majd zsebre téve a telefont alig telik el egy-két másodperc, mire a korábban leggyakrabban látott folyosó látványa tárul fel előttem a liftajtó takarása mögül. Valahol magától értetődő volt, hogy a problémák kereszttüzében a legjárhatóbb út, hiába, hogy ezen az ügyön még mindig a gyilkosságiakkal dolgozom, hogy a „székhelyemet” az ő osztályukról a viselkedéskutatókhoz helyezzem, ahol a szerződésem értelémben a ténylegesen bérelt asztalom található. Így csak akkor találkozunk, ha feltétlen szükséges… Tehát, Sam szerint, most. A saját bokszából az égbe libbenő keze vonja magára a figyelmem -már előre biccentek, majd ahogy mellé érve üdvözlés gyanánt túlzott közvetlenséggel ültében meglapogatja a derekamat, úgy hasonlóan a vállára paskolok.
- Mi olyan fontos?
- Csak hiányoztál! – vigyorogja a választ. Sóhajtva húzom fel a szemöldököm, ahogy nekidőlve az asztalának mellkasom előtt fűzöm össze karjaimat. – Ja meg megvan minden, amit Cremertől kértünk. Most futottak be, plusz még lehívtunk mindent a tizenegy másik esküdtről, a bíróról és az ELR ügyvédről is – bök a gépének képernyője felé, utána pedig a mellettem lévő, valószínűleg a digitalizált iratok nyomtatott változatát tartalmazó, meglehetősen vaskos paksamétára. Ujjaimmal pörgetem végig a megannyi papírt, aprót csücsörítve még egy elismerő bólintást is megejtek, ahogy az utolsó lap is kiperdül a kezem közül.
- Miért nem dobtad át a rendszerben? Fent is meg tudnám nézni – szemeim az arcát vizsgálják, ahogy a neki szegezett kérdéssel némán nyitja el a száját, majd artikulálatlanul habogva húz a vállán, és nekiveti a hátát a szék támlájának.
- Hát csak… gondoltam így… egyszerűbb… - a karfán támaszkodó kezei között egy tollat forgat ide-oda, sokkal inkább annak a mozgását figyelve, mint engem.
- Egyszerűbb?
- Hát meg… még Jen se látta. Aztán összeülhetnétek… vagy -nénk, tudod! Több szem többet lát! – horkanva nézek el róla, el valahova a folyosó felé, szinte már kipécézve az útvonalat, hogy jutok vissza a lifthez. – Csak azt kérte, hogy terepre ne menjetek együtt.
- Megtennéd, hogy kicsit hangosabban beszélsz? Kettővel feljebb még nem hallották – olyan ércesen bukik ki belőlem a szarkazmus, hogy még magamat is meglepem -bármennyire is nem alapja a kommunikációmnak, a helyzet abszurditását valahogy lehetetlennek tartom másképp kifejezni. Nyúzottan simítok végig az arcomon, állkapcsomat az ujjaim ívébe fektetve, aprót csóválva fejemen nézek rá. – És hol van most Jennifer?
- A konyhában! – érkezik váratlanul gyorsan a felelet.
- Te ezt előre kitervelted? – kérdezem, ahogy eltaszítva magamat az asztaltól felmarom a paksamétát. – Inkább ne válaszolj! – lesújtón nézek rá, majd kikerülve a háta mögött iszkolok el, bevéve a konyháig vezető irányt. Minden egyes lépéssel egyre erősebben érzem, ahogy a szívem feszes tempóban kalapál a mellkasomban. Azóta nem beszéltünk… tulajdonképpen akkor se beszéltünk, ha őszinték akarunk lenni. Vajon, ha lábujjhegyre állok, még átláthatok a falon, amit magunk közé építettünk?
Megállva a konyhába nyíló félfa alatt mutatóujjammal bátortalanul, de még épp hallhatóan kopogok annak felületén, figyelemfelkeltésként.
- Szia! – halovány mosollyal nézek rá, ha felém fordul. – Sam mondta, hogy itt talállak. Igazából engem is ő hívott le – alig egy-két lépést teszek beljebb, hüvelykujjammal a vállam felett bökve hátra, Sam hozzávetőleges elhelyezkedését idézve. Az asztalhoz közelítve helyezem le rá az FBI címerével ellátott dossziét, felszabadítva kezeimet rögtön az ingem ujjai után nyúlok, hogy igazítsak a felhajtott anyagon, míg a dokumentumokról Jenre nézek. – Múltkor elkértük Paul Cremertől az ELR kontra vád tárgyalásainak összes iratát és jegyzőkönyvét. Hogy ha Jeremy Pickett, mint a „szekta” – a levegőbe karmolom az idézőjelet. – feltételezett tagja az esküdtek közé lett választva, akkor nem zárhatjuk ki, hogy a többinek is köze van a szervezethez. Ahogy azt se, hogy a bírót esetlegesen megvesztegették… Még kérni fogom Samet, hogy annak is járjon utána, hogy az eddig az ELR-rel szemben indított ügyek kapcsán van-e átfedés a hivatali személyeket illetően – értve ez alatt többek között a bírót is -ha egy folytonosan bemószerolt egyesület minden szabálysértés és bűncselekmény vádja alól felmentést kap, több mint gyanús, hogy a rendszerben van a hiba.
- Megnézhetnénk, mink van. De… - jobb kezem ujjhegyeit szegezve a dossziéra, mielőtt ő nyúlna utána, némileg magam felé húzom azt. Kíváncsian, nem egészen leplezett aggodalommal kutatok a tekintete után. – Jól vagy? – úgy gondolom, tudni fogja, mire célzok… kezdetben a kérdés, mint „minden rendben?” hangzott volna el, de velünk kapcsolatban már semmi nincsen rendben…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

- Kérsz egy kávét, teát? - dünnyögve lépek Sam asztalához, méla undorral az arcomon. A koffein erejében (és kedves kollégám társaságában) bízom, anélkül talán inkább az íróasztalom alá kellene mára bevackolnom. Kérdő, hirtelen arckifejezése láttán felszaladnak szemöldökeim. Egész tenyerével az asztal szélére - gondatlanul, ha engem kérdez - lepakolt tálkára bök. És persze megforgatja kanalát a szokásos, mézzel és tejjel elegyített müzliében. Ami a fő szempont: gyorsan elkészíthető étel.
- Nem, köszi? - mindezt hétköznapi, igazán különleges arroganciával. A végén még csücsörít is.
- És ezt... - bökök állammal a festőin szétszórt étkészletre. - Nem akarnád a konyhában folytatni? - nem adom fel.
- Adler, ide van, aki tényleg dolgozni jár. Nem érek rá most ilyenekre... - csettinget a nyelvével, mire mindketten széles mosollyal mustráljuk egymás reakcióját. Tisztában vagyunk vele, hogy kettőnk közül ő az, aki kevésbé szeret a munkára koncentrálni, ha lehetőség van egy rövid szünetre. Gyanakvással tölt el, mennyire tiltakozik ellene, hogy velem tartson. Ettől függetlenül megértem, tovább vezetem tekintetem.
- Anton? - hiába pásztázom a folyosót, nem láttam, mikor hagyta el a helyét. Szívesen töltöttem volna vele, velük az időmet.
- Szerintem a Főnöknél van. - teli szájjal folytatja, de már fel sem néz a papírokról. Féloldalról nézem, hogy halad.  
- Jól van, mindegy. Átnézzük, ha visszajöttem? - zsebemből húzom elő bal kezem, felfelé tartott tenyérrel, mutatóujjammal az aktára mutatok.
- Persze, persze, persze. - hevesen bólogat, le sem veszi szemeit a kupacról előtte. Biztosan a női megérzésem csal, de olyan érzésem támad mellette, mintha rejtegetne valamit. Eszembe jutnak női nevek, online játékok, illegális oldalak, de bízom benne tudja, hogy bármikor lebukhat, ha utóbbiakról van szó...  Én viszont megunom, elégedetlenül dugom zsebre a kezeimet, és elballagok a konyha felé.

---

A csésze erejében bízom, hogy annak segítségével nyomozói hangulatba hozhatom magam. Szükség lesz rá, ha szeretnék hasznos része lenni az analízisnek. Nem csak a kávét főztem le, a teához is bekapcsoltam forralót. Miután éles csipogással jelezte, hogy elkészült, leültem az egyik sarokba, hogy a kávéval foglalkozzak, a teafű egyébként is hasonlít rám, szereti áztatni magát. Ezt az örömet pedig a tojásban ki is élvezheti.
A telefonom rögtön a kezembe kerül, ránézek érkezett-e új, fontos üzenetem. Talán sikerül Amelia lakonikus szövegbuborékjaiban elszenderednem, ezért reagálok pár másodperccel később a halk kopogásra. Nem emelem fel rögtön állam, nem kutatom kilétét rögvest a társaságomnak, épp reakciót gyártok. Bár nem értelmezem, miért kérne bárki engedélyt a belépéshez egy közhasznú helyiség használatához, hacsak nem konkrétan az én figyelmem hívná magára. A két, közvetlen kollégám valamelyikére számítok, de amint megpillantom, ki kér bebocsájtást, vagy éppen figyelmet, minden értelmet nyer.
- Szia. - köszöntöm halovány mosollyal az arcomon. Úgy érzem, már nem akarok kimenekülni a világból valahányszor meglátom. Talán megbarátkoztam a jelenlétével, vagy csak hozzáedződtem. Kérdő tekintetem nem teszem túlságosan egyértelművé. Sam említése hirtelen kissé összeborzolja szemöldökeim vonalát, elgondolkodom miért küldte hozzám? Csakis ekkor tűnik fel a kezében tartott dosszié. Még nem válik egyértelművé számomra, hogy postást játszik ebben a szerepben, Sam később csatlakozik-e, vagy. Mindenesetre érdeklődéssel bólintok, az asztalhoz közelebb húzódva. - Igen, említette, hogy mindjárt elkészül vele. - szándékosan nem teszem hozzá, hogy azt elfelejtette közölni a sunnyogása közben, hogy össze fog ereszteni bennünket. Számíthattam volna rá, de nem tettem. Merész húzás volt a részéről. Wyatt válla mellett próbálom meglesni, a boronáló kolléga csatlakozik-e. Tekintetem ugrál az akta és az arca között.
- Rendben, persze. Veszélyhelyzet az igazságszolgáltatás integritásában... - lehetséges, hogy a szavába vágva indul kezem a dokumentumokért, nem különösebben figyelek rá, miközben somolyogva nyúlok a papírokért. Kezem azonban a levegőbe mar, vagy leginkább ott ragad. Rendezetlen arctónussal nézek fel rá. Talán a hely, vagy idő nem alkalmas? Mintha méhkasba piszkáltam volna: visszahúzom kezem. Törzsem, teljes lényem hátrébb lendül pár arasznyit.
A következő kérdését hallva tisztázódnak a körülmények, kisimul arcom játéka. Kell egy másodperc, hogy feldolgozzam a kérdését, s még egy, hogy megértsem, miért fontos ez, pontosan mire gondol. Aztán persze világossá válik a legutóbbi eset, bár nem okoz különösebb örömet, hogy felszínre kerül az emléke, a miértje. - Jól vagyok. - egy erőtlen, de bátorító 'nem kell aggódni amiatt' mosolyra húz a szám két széle. Egy pillanattal később felkelek ültőhelyemből és óvatos mozdulattal megkerülöm, széles ívben kerülöm ki, így pontos. - Te? - kérdem ellavírozva a mosogató felé. Ha figyelembe vesszük, milyen károkat okozott a legutóbbi alkalom, amikor kettesben maradtunk, inkább nem kockáztatom meg sem a tényleges közelséget, sem egyéb témák háborgatását. Eszemben sincs azzal foglalkozni, hogy ki ő a hivatása mögött, s magamat is a jelvényem mögé rejtettem abban a pillanatban, hogy elhagyta akkor és ott a termet.
Elintézem a csészét, majd a teához lépek. Háttal vagyok, talán ezért könnyebb a kommunikáció. - Kérsz teát? Vagy egy kávé? - kérdezem, mielőtt a saját bögrémmel visszalépdelnék az asztalhoz. Annak függvényében kér-e, - vagy kiszolgálja inkább magát - telepszem le a korábban elfoglalt helyre egy, vagy két itallal. Bízom benne, nincs kifogása a hely ellen. Eléggé nyitott, tény, hogy nem a legalkalmasabb egy tucat papír tanulmányozásához (főleg az asztal lefoglalása végett), arra viszont igen, hogy ne érezzük bezártan magunkat. Ha problémát jelentenénk étkezés szempontjából, majd foglalkozunk vele, hogyan tovább. Eszembe jut a szeparálás, de nem szeretnék én lenni, aki szóba hozza, főként, hogy az összedolgozás, érzékenyítés a cél - hogy Samé, vagy a miénk azt nem tudom megmondani.
- Kezdjük talán az esküdtekkel. - ha ezúttal megosztja velem a gondosan őrzött dossziét, fellapozom, kikeresem a névsort, a hozzájuk tűzdelt papírjaikkal. A legfelsőre vetek egy pillantást, elismerően biccentve annak átolvasása közben. - Sam alapos munkát végzett. -  név és személyazonosság, származás, foglalkozás,  lakóhely és családi háttér, emellett korábbi részvételél, összeférhetetlenség, ha volt. Közösségi média profilok és nyilvános nyilatkozatok. És egy vezető esküdt alaposabb szétboncolása írott formára, képekkel persze mind, a hatékony koordinációért. Középső ujjam begyével végig szántok szemöldököm vonalán, amikor konstatálom, hogy el fog tartani egy ideig az olvasás, a tanulmányozásuk. Eltarthat. - Talán így hatékonyabbak leszünk. - találomra leemelem egy részét az egyesével összeigazgatott iratoknak, és hátra dőlve fogyasztani kezdem az információ masszát, ami a kezembe kerül. Robert Hastingssel kezdve.

Reméltem, hogy idővel könnyebb lesz -vagy ha nem is könnyebb, tisztázottabb és körülhatároltabb az, ami most vagyunk. Legyen ez bármi… Mégis megakadok a levegővétel egyszerű folyamatában, és egy pillanatnyi szünetet vagyok kénytelen tartani, mikor felnéz, egyenest rám. Pont, mint két idegen, avagy épp a másikat kiismerni próbáló, ám addig is vakon tapogatózó, új kolléga. Jelen pillanatban, mintha még Samet is jobban ismerném, mint Őt valaha… pedig anno órákon át voltam képes akár szótlanul is elidőzni azzal, hogy Őt néztem, a mindig élénken csillogó tekintetét, a nekem mindig is a legkedvesebbnek ható mosolyát. Ezek most is ott vannak, hiszen látom, és bár nekem címzi őket, mégis rányomja a bélyegét a közöny, a szürke, kelletlen apátia, amivel nem tudok mást tenni, minthogy elfogadom, ahogy feszülten beljebb lépek. Nem a személyével akad problémám, hanem azzal, amit sugároz, bár igyekszem nem kimutatni; mégis frusztráltan mozdul a hüvelykujjam a gyűrűmre, ahogy azt többször körbeforgatva, mintegy stresszoldásként játszadozok vele -tökéletes oximoron.
Hiába teszem le a Sam összegyűjtötte anyagot az asztalra, egyszeriben avanzsálva közös tulajdonná, úgy húzom azt vissza, mintha azt csakis a magaménak akarnám. Ahogy az ujjaim továbbra is rajta pihennek, elmélyülten figyelem Jen hirtelen változó vonásait, próbálva kicsikarni belőle érzelmeket -bármit, akármit… A semminél még a harag is jobb, mégis, leolvad róla minden mimika, amiből, ha egy pillanatig is, de olvasni tudtam volna. Cikázik a szemem az arcán, de hamarabb találnék egy tűt a szénakazalban, mint rajta bármit, ami a mankóm tudna lenni. Felegyenesedek, és beleegyező bólintással emelem el a kezemet, zsebre dugva azt, ahogy mosollyal kísérve felel, és egyben le is kerekíti a témát. Tudom, hogy nincs jól… hirtelen elnyíló ajkaim közül ki is bukna a szembesítés, de megfékezem a tolakodó szavakat, és helyette elnyújtott, mély levegőt veszek. Lehajtott fejemet lassan vezetem utána, ahogy ellép mellettem, de, bár a vállam fölött hátranézve a szemem sarkából figyelem a mozdulatait, mégse fordulok meg. Visszakérdezése legalább olyan általánosítás, mint amilyen a felelete is volt -illedelmes, precíz és kimért. Nekem legalábbis annak hat.
- Jól - igyekszem legalább olyan meggyőzőnek hatni, mint amilyennek ő is mutatkozott -hiába állunk egymásnak háttal, egy afféle mosolyt is megengedek, amit figyelemmel kísérve még a hangomból is kihallhat. Csak ekkor fújom ki a benntartott levegőt, hosszasan, mielőtt tenyeremet végig simítanám az arcomon. Idegesen fogok a mellettem lévő szék támlájára, hogy nyikorgósan kihúzva azt -mert nem emelném el a padlótól- helyet foglaljak Jen, az imént elhagyott ülésével szemben. A monoton háttérzajból kiemelkedő kérdésére nézek csak fel a dokumentumokat hordozó dosszié fedlapjáról.
- Egy kávét, ha töltenél… - aprót fordítok csupán a fejemen, hogy egy futó másodpercig ránézzek, de visszairányítva a figyelmemet az addigi fókuszpontomra csak akkor ocsúdok fel újból, mikor elhalad előttem, majd, ha felém nyújtja a bögrét. Hogy van-e tudatosság abban, hogy nem mondtam, mit tegyen bele? Lehet… lehet a szükségesnél jobban érdekel, emlékszik-e még az egy cukorra, és a kávé sötétjét épp csak elszínező mennyiségű tejszínre. – Köszi – szelíd mosollyal nézek rá, ahogy átveszem tőle a bögrét, és a nyelvemre csípek, ahogy az ujjaim óvatlanul simítják az övét. Megrezdül a szám széle, de csak az asztal lapjára ejtem a tekintetem, és átadva a lehetőséget fejemmel a dossziéra bökök, míg ujjaimat átbújtatom a kerámia fülén, mutatóujjammal pedig annak falához fogom a benne lévő kiskanalat, hogy inni tudjak belőle.
- Kezdjük – épp csak lenyelve a kis korty kávét, fojtott hangon, benedvesítve alsó ajkamat, majd összepréselve azt a felsővel, figyelem, ahogy fellapozza a paksamétát. – Az biztos – megvonaglik, és félrebiccen a fejem a megjegyzését hallva, ahogy szépen lassan elfordulok tőle, és a folyosó felé villannak kékjeim. Nem csak az ügyet illetően -azt figyelembe véve is váratlanul alapos volt, ami jelen pillanatban zajlik az ő befolyása alatt. Fél kézzel könyökölök fel az asztalra, a bögrét a szám elé egyengetve, némileg felhúzott szemöldökkel várom, miként vélekedik a látottakról, avagy hogy osztja ki a feladatokat. Egyszerűbb lett volna idejekorán nemet mondani, még Samnek, mikor előhozakodott a zseniális ötletével -én pedig, mint akartgyenge férfi, hagytam elhatalmasodni a józan eszem felett a gondolatát annak, hogy látni akarom… Bár ne tettem volna.
Kortyolok egy utolsót, mielőtt a bögrét az asztal szélére, egészen közel a falhoz lehelyezve kinyújtom a kezem, hogy eltulajdonítsam a maradékát annak, amit Sam összeollózott nekünk. Nem bánnám, ha ezúttal ő is megjelenne… Keresztbe téve lábaimat dőlök hátra, ha átadta a papírokat, úgy azokkal, és felfektetve a combomra a laphalmazt, futólag nézek végig annak szerkezetén.
- Mi lehet közös pont egy tucat, szinte teljesen idegennek tűnő ember között? – a gemkapcsokkal összecsoportosított kupacokat hajtogatva egymás után figyelem a neveket, a nemeket… férfi és nő egyaránt szerepel közöttük. Ha az alapozottnak tetsző gyanú, miszerint mindannyian köthetők nem csak egymáshoz, de az ELR-hez is, igaz, valamilyen kapcsolódást kell, hogy a rendelkezésünkre álló információk halmában találjunk köztük. – Korábban azt hittem, hogy a Pickett által is látogatott „country club” lehet a megoldás, mert túl azon, hogy ezek esetén privát egyesületekről van szó, legtöbbször kötött rendszer alapján biztosítanak csak tagságot, de… azok túlnyomórészt csak férfi egyletek szoktak lenni, itt meg… - egyértelműsítve, mire gondolok, még ha nem is mondom azt ki, mutatóujjammal lehajtva Caroline Jenkins személyigazolványképe elől az előtte szereplő kötegeket, a fotográfiát futólag felé mutatom, mielőtt visszahelyezném a lapokat a lábamra. – Bár igaz, senki nem mondta, hogy ha igaz is a feltételezés, miszerint az esküdtek köthetők a szektához, közülük mind tag lehet. Épp elég, hogy ha szavazati többségük van, ergo legalább hét között kéne, hogy kapcsolatot találjunk – magyarázom, ahogy a sorok tanulmányozása közben futtában néha Jenre emelem a szemeimet. Mind a lakhelyek, mind a foglalkozások túl diverzek ahhoz, hogy lakó- vagy munkaközösségről legyen szó -az esküdtek esetén eleve elvárható, hiszen az a legfontosabb, minél szerteágazóbb társadalmi rétegből kerüljenek kiválasztásra. – A közösségi média platformokon kívül nézzük a banki tranzakciókat és híváslistákat is, esetleg, hogy vettek-e igénybe mostanság többen egyféle szolgáltatást. Hátha ezek között találunk valamit…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Átitatja a falakat a kellemetlen érzés, ami egyszerre áramlik belőle és belőlem is. Hátborzongató, milyen kifogástalanul ridegek tudunk lenni egymással, egymás társaságában - és persze a felismerése, hogy ez igazából mit jelenthet ránk nézve. Tudom, hogy irracionális volt eljátszani a képzelettel arra vonatkozóan, hogy az újbóli találkozásnak másféle kimenetele lesz, de arra, ami történt, nem számítottam. Úgy sejtem, hogy ő sem. Most pedig mintha csak bizalmasan beszélgetnénk, két kolléga, akik osztoztak egy soha meg nem történt, alternatív élet vízióján. És még mosolyogni is képesek vagyunk. Mégis mennyi realitás van bennünk?
Értelemszerűen minden sejtem reagál a jelenlétére, szimplán csak gond nélkül elrejtem előlünk mindezt. Nincs szükség rá, hogy érezze, érezzük. Helyette azzá avanzsálom magam, amit elvár tőlem. Ő és Sam, az egész épület körülöttünk. Egy nyomozó, akinek az érzelmei a falakon kívül maradtak. Rajta felejtem pillantásom, töretlenül, ahogy beljebb, közelebb merészkedik. Biztosítom róla, minden tőlem telhető tudásommal, hogy nem áll szándékomban a hivatásom mögül előbújni. Tökéletesen képes vagyok mögötte maradni, ahogy annak idején neki is kellett volna...
Érzékenyen reagálna bármilyen mimikámra, nekem éppen emiatt törekednem kell rá, hogy leplezzem lelkesen minden egyes érzelmem. Ez a fajta attitűd már jó ideje nem áll távol tőlem. Valamivel több, mint két éve gyakorlom. Több okom is van rá, miért ne bontsam ki a feleletem. Nem csak a gondolataim között gyökeret vert emlékét szeretném végleg kitörölni annak a rettenetes két hétnek, de beszélnem sem volna egyszerű róla. És lehet hamis illúzió az, hogy "Jól vagyok." azt hiszem a hárításban, kitérésben, menekülésben kiválóan teljesítek. Épp ezzel a makulátlan képességgel haladok el mellette, inkább mögötte. Távolabb, mint legutóbb - az illatfelhő nem ér el hozzám, hálát adok érte.  
Együttérzéssel túltelítve, megkönnyebbüléssel és lágy félmosollyal reagálok a kapott válaszra. Talán mesebeszéd, egy a levegőbe felengedett maszlag, nekem elegendő. Főként, mert mintha örömmel töltené fel ezt az egy szavát. Szeretnék naiv lenni ebben a helyzetben. Ha mi ketten többet már nem lehetünk igazán együtt, akkor is azt akarnám számára, hogy rendben legyen. Nem bírom a gondolatát, a fejembe felkaristolt képét sem annak a pillanatnak, hogyan rogyott össze előttem, tőlem, miattam.
- Persze. - úgy forgatom számban lustán a választ, hogy kezem leelőzi gondolataimat. Észre sem veszem, milyen rutinosan készítem elő fekete italát. Egy másodperc erejére megrökönyödve veszem tudomásul, hogy nem felejtettem el az ízlését. Miért nem? Mindkét tenyerem a pultra simul, hacsak egyetlen szekundom az, de elég, hogy elkötelezzem magam: kimérten, lélektelenül. Ő már nem a férjem. Ismételgetem, ahogy átnyújtom a csuprot. Finom visszapillantás a múltba, ahol most karjaim kígyóznak nyaka körül, ráomlik hullámzó hajzuhatagom vállára, orrom hegyével puhán, éppen csak' végig simítok alig érezhető borostáján, belecsókolva ajkai közé szerelmem minden sziporkázó örömét, ha bebocsátásra nyerhetek, hogy gyöngyöző nevetéssel köszöntsem elválásunkkor, hogy elmondhassam, mennyire.., miközben a kávét kis híján az ölébe borítottam. Ellenben a szürke valóságban, éppen csak összeérnek ujjaink. És én nem érzek semmit. A felismerés erőteljes csapást mér rám. - Egészségedre. - bólintok, a teával babrálva. Könnyebb, mint az iménti gondolatokhoz kapcsolódó érzésekből felépülő gombóccal megbirkózni.
Feltűnik mozdulata, hiszen éppen őt nézem, amikor a folyosó felé fordul. Lassan, komótosan hullik vissza tekintetem a papírkupacra. Ha eddig nem éreztem semmit, most bónusz, zéró érzelemmel gyarapodott a szívem tárhelye. Színevesztetté lesz a bíbor függöny mögött, mert a felismerés, hogy Sam kényszerítése mindez, s hogy talán ő csak úriember - mint mindig - kívánt lenni ezzel a nyomozással kapcsolatban is, keserű szájízt hagy maga után. Le kell öblítenem, és az ügyünkre koncentrálnom. Talán segít, ha azt képzelem, idegen. Tényleg egy idegen. Bárcsak eltűnne ujjáról az átkozott karika, sokat segítene. Édes átok, hahh?
A kérdését figyelmen kívül hagyom, nem csak mert konkrét elhatározásra jutottam kettőnket illetően, inkább mert nem tudnék érdemlegesen felelni. Nincs a kezemben válaszkész bizonyíték. Így hát csak lapozgatok, egymás mögé - alá pakolgatom az aktáikat, figyelem a részleteket. - Igen, ahhoz túl sok a nő a csapatban. - rosszallóan fűzöm hozzá, leginkább csak búgva, elgondolkodva. Minden egyes információra próbálok összefüggést találni. Ilyenkor szokott az lenni, hogy nem látom meg a fától az erdőt. Olyan helyekre, nevekre, szolgáltatásokra koncentrálok, amik nem vezetnek majd el sehová. Követem az eszmefuttatását, igazság szerint magam is meglepem, milyen szorgalommal. Bólogatva veszem előre a híváslistáikat. Banki tranzakciókat. Hosszú percekig hallgatok, nincs eredménye a keresésemnek. Biztosra veszem, hogy több, mint tíz perce ülünk már a csendben, de a keresés izgalmával eltöltött időben nehéz lenne pontos óraállást kijelenteni, főként, hogy órának nyoma sincs hirtelen előttem. Lehet jóval több is. Kevesebb aligha.
- Wyatt? - a nevét úgy ízlelgetem hirtelen, mint egy korty olajosan tömény whiskyt. Berekedhetek tőle? Felpattanok a székemről. Megragadom a három; Carol, Jean és Scott papírkupacát és azokkal együtt lépek oda hozzá, közvetlen az oldalára. - Carol instáján tűnt fel először, de lehet, hogy semmiség. Márciusban volt egy rosszul sikerült ELR akció, erőszakos fellépés politikai aktivisták ellen... Az egyik politikusnak nem csak a lábát törte el valamelyikük, de a lányát is helyben hagyták. - a levegőbe köröz jobbom, mintha saját magam sürgetném.  - Tele volt cikkekkel az internet, talán te is találtál párat. Nézd csak. - elé letéve, egymás oldalára simogatom a papírokat. Carolról egy kép, áprilisi jótékonysági rendezvény "#SzívünkEgységesJótékonyságiGála". Jean tranzakciói között szerepel; "SZEJG számára tetemes összeg". - Scott a bemutatkozásakor mesélt erről a gáláról. Április közepén került megrendezésre az egyik konferenciaközpontban. A rendezvény fő célja a pénzgyűjtés volt, gyermekkórház támogatására. Talán egy lehetőség arra, hogy javítsák a nyilvánosságban kialakult negatív képet? - kérdőn fürkészem, ártatlanul felbuzdulva a találaton. - Lehet véletlen. - hiszen nem evidens bizonyíték, mégsem hagy nyugodni az összefüggés. - Abban a kupacban többet nem találtam ezzel kapcsolatban. Bahhh. - felegyenesedem mellőle, elhúzva finoman a durván elé hajított anyagot. Elhúzódom tőle, a kihűlt teámért nyúlok, de nem foglalok helyet.

Annak idején megfogadtam, ahogy magamnak, úgy neki is, hogy nem fogom analizálni, se nem szembesíteni azzal, ha valami oknál fogva mégis megtettem, hogy mi a szakvéleményem róla. „Nem vagyok kíváncsi a profilomra!” -vágta a fejemhez egy-egy vitánk során, és megértettem, vagy ha nem is egészen, de megpróbáltam, hisz neki, mint a függetlenségének egyetlen megmaradt záloga, fontos volt. Szeretném -mellette különösen akartam is-, de nem tudom kikapcsolni, nem holmi szerkezet, ami gombnyomással deaktiválható, hiába, hogy gyenge egy kifogás a tapintatlanságra az erre való képtelenség… a környezetemben látott és tapasztalt attitűdök legtöbbször másodpercek töredékei alatt épülnek a szétszórt információkból valamirevaló esettanulmányokká, hol a helyzetre, másszor az illető személy jellemére, habitusára vonatkozóan. Mégis most jövök csak rá igazán, ahogy a számára tett fogadalmamat igyekszem megszegni, hogy nem csak nekem sikerült a vártnál jobban tompítanom a viselkedés érzékelésének módozatait mellette, de ő is mesteribben tudja a hatalma és befolyása alá hajtani a titkait, mint az korábban bármikor is feltűnt -a gondolatai ott pihennek valahol a betonbiztos, tárgyilagos mosolya mögött, és nincs mivel előcsalogatnom. Lefegyverzett és elzárkózott... a beletörődésen túl mást aligha tehetek.
Bármennyire is szeretnék ültömben elkényelmesedni, kizárólag az ujjaim, tenyerem szüntelen morzsolgatásában látom az egyetlen lehetőségét annak, hogy megbirkózni tudjak az egész lényemben fortyogó, kellemetlen feszültséggel, amiért óhatatlanul is a közelségét vagyok kénytelen okolni. Egészen más, mint legutóbb, amikor itt jártunk -az akkori izzó, szinte kézzel tapintható indulatok mára a hidegháború ismertetőinek szintjére redukálódtak. Burkolt eszközökkel ártó politika… Bennem mégis fegyverszünetet hirdet a hűtőajtó nyílásának hangja, majd a két perdüléssel később kézbe kapott kávé milyensége; lehet nem jelent semmit, neki legalábbis nem, vagy nem azt, amit nekem, én mégis lefojtok egy szomorkás mosolyt, ahogy a kanál után nyúlva kavarom fel az italt. Apró, kicsi dolgok ezek, de megtehette volna, hogy elhatárolódik mindentől, amit egykor tudott rólam, mégse tette…
Az irodák felől érkező morajló háttérzajba burkolódzva vetem a hátamat a szék támlájának, fellapozva az irathordó tartalmának maradékát, rögtön és szinte türelmetlenül kutakodva -úgy osztom meg vele a meglátásaimat, hogy másban se reménykedek, minthogy az elé gördített fonál végét el fogja tudni kapni, hogy a szavaim nyomán akárcsak egy gondolatébresztő információ is kiemelkedhet az ömlesztett szövegek közül. Hagyom elnyújtózni kettőnk közt a csendet, Jennel egyetemlegesen én is a magam osztotta instrukciók szerint forgatom a lapokat, csak futtában gondolva arra, mennyivel egyszerűbb lenne célzottan keresőszavakat gépelni, mintsem a tűt kutatni a szénakazalban…
- Hm? – ösztönösen kedveskedő intonációval dünnyögöm elnyújtva, válaszul a kérdő hangsúlyra. Szemeimet csak akkor emelem el az aktuálisan olvasott sorokról, mikor meghallom a székének nyikordulását; akkor viszont, mikor mellém ér, már azelőtt próbálok a nyakamat nyújtogatva belelátni a maga előtt tartott stószba, mielőtt azt az asztalra pakolná. Ajkaimat nedvesítve, őt figyelve bólogatok felélénkült szavaira, mígnem derékból előre billenve, a saját aktáim között az ujjamat használva könyvjelzőnek Jennifer ismertetése mentén cikázik az egymástól szeparált, mégis szoros összefüggésben álló oldalak közt a figyelmem. A szám elé simítva a kezemet könyökömmel az asztal élén megtámaszkodva futom át újból az elhangzott gondolatok írásos lenyomatát. – Kettő még lehetne véletlen… három már mindenképp gyanús… - tenyerem takarásából dörmögöm, még ha csak hangosan gondolkozok is. Belefeledkezve a laphalmazba ujjaim állkapcsom mentén, majd nyakam ívén simítanak át a tarkómra, befúrva őket tincseim közé. – De nem illik a profilba – elnagyolt mozdulattal fordítom felé a fejemet, ám a szemem csak később ér célt, ahogy úgy tűnhet, lustán, de csak mélyen elgondolkodva vezetem felé a tekintetem. – Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs jelentősége! – hirtelen egyenesedve fel, majd dőlve hátra szemöldököm elismerően kúszik feljebb a homlokomon. – Mindenképp utána kell járni mind a gálának, mind pedig annak, hogy milyen alapítvány nevére folytattak tranzakciót, majd lekérni a banktól a számlatulajdonosi adatokat, a számlán való pénzmozgás gyakoriságát, illetve, hogy csak befelé érkeznek az összegek, vagy kifelé is távoznak? Ha pedig az utóbbi is, merre, valóban a megnevezett jótékony célra fordítva, vagy magánszámlákra... Annak is, hogy hogy alakult mostanság a készpénzfelvétel, volt-e, és milyen környéken, vagy környékeken, egymáshoz közel vagy távol, mik találhatók az ATM-ek környékén… Őket is végig kell tanulmányozni, hátha csak átsiklottam a gála említése felett… - billentem a kézfejemet a lábamon pihenő lapok sokaságára, de már emelem is vissza a szám elé, tűnődve kapirgálva annak felhámját. – De… - elcsendesülve, ajkaimat összepréselve futtatom keresztül ujjaimat a hajamon, megtartva a kezemet valahol a fejbúbom tájékán. Nem hagy nyugodni a módszeresség... vagy annak hiánya. – Modus operandi… vagyis „munkamódszer”, a viselkedéselemzés egyik alapja. Minden, amit eddig tudunk az ELR-ről, nem sok, ellenben kevés… a kezdetleges jellemrajz szerint viszont pontosan tudjuk, hogy nem az önzetlenségükről híresek – tenyeremet felfelé fordítva tartom ki az aktahalmaz felé a karomat, a gálát használva feltételezett cáfolatként. – Profilt felállítani egy csoportról lehetetlen, de a bűncselekmények többségét rekonstruálva kirajzolódik egy viselkedésbeli folyamatábra, amiből meghatározható az indíték, de legalábbis a motiváció biztosan. Az viszont, tudjuk, hogy nem a „jó tett helyében jót várj”, ha mellette arra képesek, amire… - nézek fel rá, kérdőn húzva a vállamon. – Akkor, ha eddig se érdekelte őket a jóhírük, miért, ha úgy tetszik, „szponzoráltak” volna egy efféle ügyet? Akik figyelem- és hataloméhesek, azok vágyják a feltűnést, és nem foglalkoznak a renoméjukkal, hiszen pont azt veszítenék el, amijük van: a félelemkeltést, kockáztatva az emberekből kiváltott ösztönös behódolási mechanizmus elvesztését. Ha van, akkor mégis hogy lehet köze a kettőnek egymáshoz? – egészen költőinek hat a kérdés, úgy szánom azt Jennek, holott a semmin túl jelenleg én se tudnék rá többet felelni. A remény ennek ellenére is ott csillog a szememben, ahogy a kávém után nyúlva, és abból kortyolva figyelem, hátha akad egy, csak egy szavam, ami tovább lendíti a képzeletét, hisz bármennyire is nem egyértelmű, vele gondolkodnék, nem pedig arra vágyok, hogy homlokegyenest, "csak azért is" megvétózzam.

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Fárasztó és bosszantó feladat a közelében lenni a mindennapi feladataim, kötelességeim közben. Sosem volt igazán egyszerű, viszont évekkel ezelőtt másfajta érzéseket keltett életre mellkasomban. Elég volt elsétálnia mellettem, vagy az ügyek felgöngyölítésén közösen munkálkodni. Átalakultak a jelentéktelen párbeszédeink, fontossá vált és azon kaptam magam, hogy munkán kívül is vele tölteném legszívesebben minden szabadidőmet. Évről évre feloldódtam a társaságában, de az ő részét még most sem érthetem meg. Saját döntésem okolom mostani tudatlanságomért. És persze momentán másfajta érzelmek kezdtek el építkezni, nem a bevonzás törvényét szolgálva, épp ellenkezőleg téve.
Kínzó, maró fájdalom tölti ki azt, ami egykor zsongott a boldogságtól. Sosem volt szükségem semmilyen plusz dédelgetésre, nem vágytam virágokra, nem kellett, hogy romantikus üzeneteket hagyjon szerte szét a házunkban. Ő kellett. Az angyali mosolya, az émelyítő mozzanat, ahogy felhúzta szemöldökét mindig, amikor tudta, hogy szavaim mögött álcázott kérésekkel dobálózom. Hanyagul tettem, jelentéktelennek csúfoltan, mert túlságosan büszke voltam, hogy arra kérjem, ne túlórázzon, csak jöjjön haza és legyen velem. Szerettem, hogy elég volt a folyosót átszelve egy mesterkélt pillantása, tudtam, mire gondol. A vihogásom a liftben, ahogy ujjaival derekam mentén megbabrált blézerem alatt. A rötyögése, a ráncok szeme és szája szegélyén, mikor pimasz megjegyzésekkel illettem esetmegbeszélés közben, mindezt persze korom okán leplezetlen fintorral. És a korholás, ami ezután mézes baritonján szigorúan elutasított, a végsőkig kitartó komolysággal, mielőtt elnevette volna magát. Az ujjaim köré tekergetett szőke fürtjei, amelyekkel órákon át elbabráltam volna, ha nem hívja fel a figyelmemet rá csendes búgásával, hogy nem nézhetem őt egész éjjel. Ezek most mind olyan erővel taszítanak darabokra, mintha még most is érezném tenyerének melegét arcomon. Érzéki csalódás. Nem az egyetlen elkeserítő felismerése ennek a helyzetnek, hogy mindez elveszett, hanem, hogy nélküle már én sem vagyok az a hahotázó, boldog ember, aki lehettem. És semmi sem fáj jobban, mint azt a falatka mennyországot elveszíteni. Így, ebben a dermesztő állapotba rekedten.
Kávéval kínálom, elfogadja, úgy érzem bőven rászolgált. Elrejtem tépelődő arckifejezésem, nem szeretnék beszélni vele olyan érzésekről, amik nyugtalanná tehetik. Bizonytalanul üldögélek vele szemben, hiszen jogom volna szabadon, a házasságunk árnyéka nélkül létezni, mégis a rá hatását féltem. Nem tudom, ennyi idő nem volt elég rá, hogy rájöjjek, hogyan hozakodhatnék elő a dologgal, vagy, hogy előhozakodjak-e egyáltalán. Abban hittem, talán ennyi idő után őszinte kötődése lesz valaki más iránt és dominóhatásként csapódik le az rám is, elszakítja. Tehát most aligha tehetek mást, mint félre tolom azt, ami igazán kellene, hogy foglalkoztasson bennünket. Vajon, ha engedném a szívemből meginduló láthatatlan karoknak, hogy arcára simítva, suttogással kérhesse, beszéljünk, akkor is olyan heves reakció robbanna fel övében? Biztosan.
Fizikai képtelenség kellene, hogy legyen, mégis megoldom ajkaim összepréselését a teám kortyolgatása közben, mikor szembesítem magam azzal az egyszerű ténnyel, hogy nem, egyszerűen nem reagált rá, hogy emlékeztem hogyan szereti a folyékony ébresztőt. Emlékeztem? Különösebb megerőltetést sem okozott a gondolkodás közben, ösztön, reflex. Az évek és a rutin, igaz? Legszívesebben ordítanék vele, könyörögnék, hogy mondjon valamit, bármit, de gyanítom, hogy semmi mást nem eredményezne, csak újabb olaj a tűzre. Kínos, hogy annak az embernek a közelsége jelent ekkora kényelmetlenséget, aki egykor a legnagyobb biztonságot és békét alkotta nem csak mellkasomba, de az akkori létezésembe is. És ez az új, ismeretlen üresség, a semmi megrémít.
Tükörképemként zuhan alá a dossziéban megbújt betűk világába. Fel nem emelem tekintetem, időnkét elkalandoznak kezeim. Egy újabb papírkupac után vagy, hogy könyvjelzőket készítsek a behajtogatott, felső sarkukból. Hiába nyomasztó, sötét kisugárzás van körülöttünk, úgy követem gondolatmenetét és instrukcióit, mint ahogy annak idején is tettem bármikor. Amint összesimultak szokásaink, rutinosan kísérték egymást a felvetéseink, a koncepciók. És nagy általánosságban megoldásra kerültek az ügyeink. Hogy ismét az ösztön, vagy a kényszer munkálkodik bennem, hogy ilyen engedelmes odaadással teszem, amit kér, nem tudom eldönteni. Nyilvánvalóan egyszerűbb módja is van a kutatásnak, főleg a technika ördögeivel az oldalainkon, de az kétségkívül jellemző rám, hogy a kézzel foghatóbb vázlatok között könnyebben eligazodom.
Buzgón ragadom magamhoz a fellelt potenciális kapcsolódási pontok bizonyítékát. Egy másodpercre törik csak meg folyamatos mozgásom, amikor reakciójában szelíd érdeklődést fedezek fel. A szék még ki sem hátrált igazán korábbi helyzetéből, megteszem a távolságot közöttünk és elé tárom, amit találtam. Bátortalan, határozatlan kiállásom a kutatás eredménye iránt, de egy összeköthető pont akad legalább közöttük. Félrehúzom a szám, nem válaszolok első megjegyzésére. Helyeslem.
Egy halk, de egyetértő sóhaj kíséretében fújom ki az addig – talán izgatottságomban – benn tartott levegőt. Tenyerem szétbontva a kupac oldalán, arra támaszkodom teljes súlyommal. Másik kezem valahová a hátam mögé, talán részben mögé húzódik vissza. Észre veszem, hogy felém fordul, így leesik pillantásom rá, ösztön. Nem teljesen értem saját reakcióm, de rámosolygok egyetértőn. Próbálok kiegyensúlyozott, higgadt, nyugodt felnőttként viselkedni. A görbe ajkaimon tovább szélesedik következő mondatát meghallva. Libabőrösre pettyezi felkarjaimat, mintha egy a múltban megtörtént helyzet elevenedne fel előttem. Persze, amint kiegyenesedik én is így teszek, távolabb is húzódok, észhez térít. Hagyom megérteni, felfedezni a rázúdított, friss információkat.
- Kiderítem van-e. -vállat ejtek. Féloldalt állok meg végül, onnan nézek le rá, ahogy beszél, fejteget. Figyelek rá, karjaimmal ölelést imitálok mellkasom előtt. Amint érzékelem, rögtön letaszítom azokat. Félek tőle, hogy olvasni kezd belőlem, rólam. Nem akarom, hogy bármi megértésre kerüljön általa, akkor sem, ha nem szándékosan tenné. - Rendben, ha végeztünk itt, ráállok. - erősítem meg benne. A bögrém után nyúlok, mikor folytatja. Zöldem kérdőn villan, kíváncsian, lassan helyezem súlypontom egyik lábamra a másikról.
Minden sejtemmel igyekszem belekapaszkodni, felkapaszkodni a gondolatmenetébe. A tekintetem azonban már nem uralja ő maga. Helyette az apró térben ugrál pontról pontra. Értőn bólogatok, hiszen minden egyes mondatával a bizonytalanságomat igazolja, csakhogy elhangzik egy pár szó a szájából, ami kitűzésre kerül mentális feljegyzéseim közé. - Ösztönös behódolási mechanizmus… - ismételgetem, rajta felejtve fókuszpontom a mosogató feletti csempe mintájának egyikén. - És mi van akkor, ha csak manipulatív módon használják ezeket az eseményeket? Az álcázott, vagy valós – később kiderül ugyebár - adományok begyűjtése mögött rejtőzik néminemű lehetőség, hogy az ELR olyan kapcsolatokat építsen ki vagy erősítsen meg, amelyek később kihasználhatóak lehetnek a számukra. A jótékonysági események lehetnek kiváló fórumok az emberek megszólítására és befolyásolására, és ebben a kontextusban könnyebben megtéveszthetik az embereket azzal, hogy az ügyüket mindenféle, egyébként talán elérhetetlen lehetőségekkel támogassák.  - felvonom szemöldökeimet, magam sem tudom, mennyire hideg talajon tapogatózok a találatommal. Ennek ellenére, csak azért, mert minden ellene irányul, nem biztos, hogy jelentéktelen - ahogy mondta is. - Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen gálával lehetne csak igazán álcázni bizonyos találkozókat… - vállam ismét ugrik egyet. - És ha nem is ők szervezték? Hanem egy olyan valaki, akihez megpróbáltak többedmagukkal közel kerülni? - megállapodik kérdő tekintetem rajta. Belátom, a találgatásaimnak semmi értelmük, amíg nincsen konkrét bizonyíték a kezünkben. Ezt mindketten tudjuk, tekintetem a folyosó irányába szalad, az asztalom felé. Ahhoz, hogy ezt kiderítsük, utána kellene járnom.
- Hátha akad még bármi más is, ami fontos lehet. Összerendezem majd egy újabb mappába őket, de talán inkább elektronikusan. - szavak formálódnak az ajkaimra, de életképtelenek, végül belefulladnak egy sóhajba. Újra olvasgatni kezdem a betűk és számok kusza halmazait. Félig, amennyire ujjaim engedik, beletemetem halántékom tenyerembe, felkönyökölök az asztalra. A bögre még azelőtt landolt az elmosogatott edények között, hogy helyet foglaltam volna ismét. Most a barna tincseim rá lógnak a papírra előttem, kunkorodva rajzolnak arra értelmezhetetlen mintákat. Minden erőmmel bízom a szőke férfi képességeiben, hogy meglát valamit, bármit. Apró lélegzetvételekkel szívom be a levegőt az orromon, észre sem veszem, mikor kezd el rúgózni a lábam.

Valahogy minden annyira bosszantóan természetes -hogy itt ül velem, szinte úgy tűnik, fesztelenül és könnyedén, holott én feszültséget várnék és fajsúlyos kötelességtudatot, ha más nem, a gesztusaiban visszalátva ezeknek halovány lenyomatát. Vagy a magaméban… mert bár őt elemezném a kávésbögrém pereme felett, a papírkupac szegélye mentén felé elejtett pillantásokban, de a saját magam testbeszédét is, ha nem is külső szemlélőként nagyobb és objektívebb rálátással, de belülről áttanulmányozhatnám. Ahogy munka kerül a kezeim közé, leszakad a vállamról a korábban a konyha ajtajáig magammal hozott problémák mázsányi súlya, alábbhagy az izgágán morzsoló ujjaim stresszlevezető szándéka, rendeződik az elmélyített, nyugtató levegővétel-sorozat, helyébe pedig könnyedén lép a természetesség, ahogy elkezdek nem odafigyelni rá, hogy vegyem, majd fújjam ki az oxigént. Szinte már irritálóan kellemes, mennyire tapintatos határok közé tud minket szorítani a szürke, egyhangú légköre az épületnek… Akár még egymást és magunkat is meg tudnánk vezetni: minden a legnagyobb rendben.
Csendes az egymás felé táplált apátia, és hagyom, hadd süllyedjünk egyre lejjebb benne, még akkor is, amikor feláll, és a felnyalábolt lapokkal mellém lép izgatottan, habogva -az ügynek szól, nem nekem, és leeresztve a saját aktahalmazomat, akként is értelmezem. Most nem mi vagyunk a fontosak… igazából jó ideje már, hogy nem vagyunk azok, de ha mi magunk nem is lehetünk, a munkánkat a személyes sértettségtől függetlenül azzá kell tennünk. Rá figyelek, minden szavát egyesével emelem ki, értelmezem, feltérképezem, pro és kontrát építek köréjük -szinte még az idő is lelassul ezekben a pillanatokban, ahogy az egy halmazba összeállt meglátásai mellé egy újabb csoportot alkotok, üresen hagyva a kettő közös metszéspontját; csakis rajtunk áll, mit kezdünk vele. Megemelem a tekintetemet, nem adva alább annál, hogy rá tudjak nézni, de az ajkain látott mosoly elvonja a figyelmemet, és önkéntelenül viszonzom, ha csak a szám szélének enyhe görbéjével is, míg tovább viszem a gondolatot. Kihúzom magam, és a dosszié felé nézek… kell a disszociáció, mielőtt a közbetűzött, előremutató megjegyzésére újból őt nézve, bólintva felelek.
Szavaimat visszhangzó hangjára csak bólogatok, elmerengve, magam is próbálva további értelmet és meglátásokat társítani a hosszadalmas, leginkább csak kérdések halmát felsorakoztató elgondolásokhoz. Kérdésére megakadok a folyamatos mozdulatban -nyakam stabil meghosszabbításává válik gerincemnek, ahogy magam elé húzott karomra felkönyökölve, megtámasztott kezem mutatóujját elrévedve emelem ajkaimra. Egymást követő felvetéseire, hiába érzem magamon, és látom is perifériámon a felém irányuló tekintetét, nem nézek rögtön rá.
- Meg kell tudnunk, pontosan hol tartották a gálát, ki indítványozta a helyfoglalást, volt-e köze rendezvényszervezői cégnek a lebonyolításhoz, vagy egy az egyben azé az alapítványé a megvalósítás, akik magát az eseményt is támogatták, és fogadták a belőle befolyó összegeket. Egyáltalán nem kizárt a pénzmosás eshetősége sem, vagy egy monopolhelyzeté… - színtelenül, magam elé meredve, még a pislogás fontosságáról is megfeledkezve mormogom; bár elhagyják a gondolatok a szám, az agyam csak részben érinti ezt a kérdést, mellette még legalább két szálon futnak az általa felvetett lehetőségek, azokat igyekszem kibogozni a tudott anyag ismeretében. – Meg szükségünk lesz egy komplett vendéglistára – folytatom arcom elől csak egy hanyag csuklómozdulatot téve, mielőtt tenyerem visszasimulna halkan felsercenő, enyhe borostámra. – Legalább egy politikai közszereplőnek rajta kellett lennie, vagy valakinek az ellenpropagandából… Talán inkább az utóbbi, hisz feltehetőleg az előbbinek akartak bizonyítani -vagy, ha meg is hívták, nem várták ténylegesen a megjelenését. Nem volt akkortájt bármelyik helyi köztisztviselőnek felszólalása a gyermekkórházak ellen, hogy annak akartak volna ellenpéldát állítani egy efféle találkozóval? – hosszú percek után először vezetem rá a szemem, mintha legalábbis titkon azt remélném, majd hirtelen beugrik neki, épp ezt olvasta hónapokkal korábban a kávéja mellett… - Vagy bármi, amit bejelentettek. Költségsapka, támogatásmegvonás, osztálybezárás… tehát olyan kérdések, amik épp elegek lehetnek ahhoz, hogy az ELR-hez hasonló igazságharcosok saját ügyüknek érezzék a törvénykezést. Meg a leszámolást… - homlokomat ráncolva simítom át a tenyeremet a tarkómra, ültömben némileg előre dőlve szabad kezemmel forgatok fel egy-egy lapot az asztalon. – Mit is tudunk pontosan az Emily előtti áldozatokról? Azon túl, hogy mindnek köze volt egy politikai illetőségű személyhez… - vetem fel, leszegett fejem ellenére a tekintetemet rá irányítva, hátha ezáltal is tudom érzékeltetni, miben látom relevánsnak az eddigi esetekből való tájékozódást -lehet, pont ez az összeköttetés az egyik áldozat személyközi ismeretségei és az ELR között. Az első áldozatra is, ha az emlékeim nem csalnak, már legalább kilenc hete találtak rá, azaz valamikor május közepe, legkésőbb a hónap vége felé, nem sokkal a gála után…
Az asztal lábának döntött térdemen érzem meg először annak indokolatlan zakatolását -finoman, épp csak annyit emelek a fejemen, hogy gond nélkül ráláthassak Jenniferre. Akaratlanul is enyhe mosoly húzódik ajkaim szegletébe.
- Jen? – lágyan hívom fel magamra a figyelmét -legalább annyira puhán és könnyedén, mint korábban is tettem volna… Ha rám is néz, nem hagyom leolvadni a biztató görbét a számról, se nem eresztem a szememben támogatóan csillanó biztatást. – Minden rendben lesz! – szelíden mozdul felfelé a szemöldököm; szinte kérdővé teszik a mozdulatot a benne burkoltan címzett, ki nem mondott szavak: „hiszel nekem?” Nem kérem rá, hogy ne aggódjon, hisz tudom, lehetetlent várnék tőle… csak azt akarom, hogy ne vezesse tévútra az, hogy türelmetlenné válik.
Megzavar és kizökkent a pillanatból a hátam mögül érkező kopogás, amitől kénytelen vagyok elszakítani Jenről, és fordulva az érkezőre irányítani a tekintetem.
- Kopp-kopp! Sziasztok! – Amy, a kommunikációs kapcsolattartónk szégyenlős mosolya tökéletesen egybevág azzal a mozdulattal, ahogy félszegen húzza a vállait a füle vonaláig. – Ne haragudjatok, hogy… zavarok… - szabadkozik, ahogy beljebb lép, és mellém szegődve már kíváncsiskodik az előttünk vaskos stószokban sorakozó lapok iránt, tenyere alsó élével megtámaszkodva a székemen. – Dolgoztok?
Elmosolyodok a kérdésen, pontosabban a megilletődöttségén -mintha nem látott volna még embereket munka közben. Ráhajtom a fedőlapját a dossziénak az egymáson heverő lapokra, úgy fordulok felé.
- Olyasmi, igen. Miért?... Fontos? – leginkább az utóbbira várom a válaszát, végignézve rajta utalok a hirtelen felbukkanására. Nem, mintha ne lenne átjárható az épület és annak különböző részlegei, de a telefon és a könnyű elérhetőség világában nem megszokott…
- Hát… - nyújtja el affektálva. – A Főnök hívat, szóval azt mondanám, eléggé.
- És miért nem csörgetett meg?
- Próbálta, de… - kinyújtóztatva a törzsemet, hogy könnyebben hozzáférjek veszem elő nadrágom zsebéből a telefonomat, majd rányomva a feloldógombra szembesülök az öt nem fogadott hívással a főnöktől, kettővel pedig Whitlocktól. - … igen – helyesel, velem hasonlóan ráhajolva a mobilra, míg azt egy eldünnyögött „aha” kíséretében visszacsúsztatom korábbi helyére. – Gavin mondta, hogy ha nálunk nem, valószínűleg itt talállak, márpedig… velem bizonyára jobban jársz, mint a Főnökkel – nevetgéli, füle mögé tűrve egyet az elszabadult tincsei közül.
- Nem tudom, miért, de mindenki engem akar… - sóhajtom kaján mosollyal, és a beleegyezését kérve terpesztem szét az ujjaimat az FBI logón. – Máris megyek, csak még egy pár gondolat.
- Én addig?... – mutat a lefőzött kávé felé. Félbehagyott kérdésének soha meg nem érkező befejezését várva kúszik magasabbra a szemöldököm.
- Vagy akár fel is mehetsz, de… természetesen, ha szeretnéd, szolgáld ki magad – intek amolyan „tégy, amit jónak látsz” közönnyel. – Legalábbis, gondolom. Nem én vagyok az illetékes – billentem Jen felé a kezemet, finom utalást téve, hogy azt a kört ők játszák le maguk között, majd, ha Jennifer figyelme rám szegeződne, úgy az általa tanulmányozott papírok felé biccentek. – Azok közt volt bármi érdemleges? Nálam a régebbi esetekből nem volt semmi…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Kitartunk a hallgatás mellett, és ha nem ismerném jobban, azt gondolnám, valóban nem érzi a terhét a csendnek. Lehet, hogy elhamarkodott gondolat a részemről feltételezni, hogy még mindig ismerem őt, talán ez a két év tényleg képes volt megváltoztatni annyira minket, hogy idegenek legyünk egymás számára. Nem olvasom le a jeleket, nem beszél hozzám egyetlen mozdulat, vagy pillantása sem, ha tekintetünk ütközik. Az utolsó beszélgetésünkből azt gyanítom, soha többé nem leszünk már azok, akik voltunk, mert már csak az maradhatott, amit azon a rémes estén felfedett titok formált belőlünk. Tudom, hogy érzi. Tudom? Csak remélhetem. Igyekszünk leplezni, én igyekszem professzionális maradni, kellőképpen rideg és ismeretlen, valami elég távoli ahhoz a számára, hogy ne akarjon menekülni, ne zuhanjon össze, ne kelljen tartania attól, hogy a szervezetét ért hatások ismét összeroppanthatják miattam. Nevetséges, hogy végül megint ő győzedelmeskedik, mert csak lebegünk a házasságunk összeomlott darabjai fölött, és nem hagyjuk, hogy az a két alá temetett szerelmes kiutat találjon, kapaszkodót. Letapossuk, eltorlaszoljuk minden lehetőségüket. Nincs megoldás? Bárcsak értené, hogy mindez egyetlen egyet mégis csak a kezünkbe adott.
Az utóbbi hetekben – tényleg – köré emeltem egy általam elképzelt sablont. Tökéletesen alkalmazkodom is hozzá; ő nem a férjem. Hibátlanul megszemélyesíti azt, aki elől menekültem, így ez egyáltalán nem okoz nehézséget. Vonakodom bármiféle jelét mutatni, hogy számítana, érdekelne, vagy csak törődnék vele azon túl, hogy együtt dolgozunk. Boldogságot érzek, amikor fel-felvillan egy új, elképzelhetetlen mondat részéről. Szörnyen hangzik, de örömmel tölt el, mintha saját kezével törné darabokra a képét annak a férfinak, akit egykor mindennél jobban szerettem.
Annyira érzékeny pillanat: viszonozza a mosolyom. Tudom, az ügyünkben elért lehetőségeink feltárása, a közös munka szenvedélye, lelkesedése mindez, nincsen benne érzelem, teljességgel üres. Nem is tart tovább pár másodpercnél, talán kevesebb. Megrémiszt. Ilyen közelség közben képesek vagyunk vakok maradni egymás riasztó árnyalataira? Nem érzékelek semmit. Semmi gyengédséget részéről, és magam sem tapasztalom. Feszíti a lelkem a döbbenet, ami elmar tőle. Minden erőmmel az ügyre koncentrálok, mert kell, muszáj. Amikor pár hete megláttam és összekapcsolódott a tekintetünk, már akkor tudnom kellett volna, hogy a reakciónk, a további gyenge nosztalgia dobogtatja úgy a mozgatóizmot. Semmi más. Ahogy azóta sem, most sem. Biztosan képes átlátni rajtam, vajon tudja? Ő, aki fejfájdítóan komplex korrelációkat képes észrevenni, értelmezni. A szemei nem lehetnek gyengék, amikor erről, rólam esik szó. Ha pedig tisztában van vele, mit érzek, mi zajlik bennem, kegyetlenség a részéről hagyni. Hagyni? Éveken át hagyta, hogy a tudatlanságtól megfulladva létezzek mellette. Innen nézve nem meglepő az, ahogy a házasságunk lezárásával szemben viseltet. Ellépve tőle, hallgatom, ujjaim tördelésébe kezdek hasfalam előtt közben.
Lassan néma ámulattá változik arckifejezésem, mint mindig, most is képes meglátni az összefüggéseket éppen csak feldobált információk, lehetőségek között. Ő nem figyel rám, de én őt nézem. Egy darabig. Azt gondolom, mantrázom, amit hallok, és ez segít gondolataim visszakalauzolásában. Mire összeolvad tekintetünk, már ismét csak az óvatosság és hideg kiegyensúlyozottság, csak a kutatás izgalmának fénye csillan szemeimben. Semmi más, ahogy farzsebembe csúsztatva ujjaim, elraktározom a kéréseket, kérdéseket.
- Utána nézek ennek is. - enyhén felhúzott állal adom tudtára, hogy hiába reméli tőlem a választ, zsákutcában találja magát. Pont annyira követem a politikáról szóló hírportálokat, mint bármelyik másikat. A pulthoz lépek, miközben beszél és egy tollat kutatnak fel kezeim. Azzal együtt az asztalhoz vissza, hogy találomra egy papír sarkába feljegyezzem, mire lesz szükségünk. Állva maradok, aprókat bólintok, némán artikulálok, megosztom a figyelmem. - Igazság szerint jóformán csak ennyit. Megváltozott viselkedésminták, hirtelen munkanélküliség, rossz anyagi háttér... - sorolom, a tintavonalra figyelve előttem, kissé alattam. Aztán az egyik pillanatban már ülve folytatom az írást, gondosan átolvasva konstatálom, nem maradt ki semmi a felsorolásból. A papírt külön, az asztal szélére csúsztatom, ne felejtsem el magamhoz venni, ha netalán a többire szüksége lenne Wyattnek, vagy Samnek később.
- Mondd, Kicsim!?  - hirtelen emelem el tekintetem a papírkupacról, a régen megszokott érdeklődéssel hangja iránt. Érzékelem a megkésett reakciómat, mintha szinkronban hangzana el a kijelentésével, miszerint „Minden rendben lesz!” Az elcsípett görbe arcán, hangjának szelídsége és az elveszített koncentrációm – melyről valószínűleg lábam ritmustalan rángatózása is árulkodott – képes annyira megzavarni, hogy nem csak térben veszítettem el magam, kettőnket, az időben is elcsúsztam. Észrevehetek rajta valamit, ami zavarba hozza őt, vagy engem, mire végezetül lusta neuronjain elszállítják a megszégyenítő felismerését annak, mit mondtam. Most úgy bámulok rá, ahogyan ő szokott a mindent látó szemeivel, mintha egy megfejtésre váró rejtvény lenne. Kiszárad a torkom, a tekintetem lezuhan az asztalra közénk, megcsóválom a fejem, mintha kijózaníthatna ebből a keserédes látomásból. - Bocsánat, ez… - nem szorul magyarázatra, ugye? Egy pillanatig szomorúság lesz rajtam úrrá. Nedvesítek torkom, de kerülöm a szemkontaktust. A pánik keserű íze árad szét a nyelvemen.  - Rossz szokások. - búgom, leginkább magam elé. Majdnem boldog vagyok az idegesítő kopogás miatt. Leköti a figyelmét, nekem pedig van esélyem levegőért kapni, elengedni a hibám okozta feszültséget.
- Hello. - egy közönyös pillantást vetek a szégyenlős nőre, nem foglalkozom vele milyen magasra ugrik szemöldökeim vonala a kérdését hallva. Mégis mi a francért ücsörögnénk itt, ha nem dolgoznánk? „Papíros diétán vagyunk.” mondanám, de helyette a magam dolgára koncentrálok. Vonakodom foglalkozni a jelenlétével, ahogy egyébként a társalgásukat sem szakítom meg, olvasok. Otrombának tűnhet, de a nő hangjától nehezemre esik értelmes mondatokat alkotni a szavak olvasásakor, meg kell ismételnem. Többnyire sikerrel járok a teljes kizárásban, már ami a magam jelenlétét illeti, de amint a nő nevetése megbotlik összpontosításom egyébként is labilis szőnyegén, felszegem állam.
Szemöldökeim összesimulnak, értetlenül figyelem a kialakult szituáció komikumát. Nyomozó vagyok. Nő és feleség (is voltam). Nem tudom nem észre venni a flörtölés leplezetlen, egyértelmű jeleit. Még ha én szürke is maradok, ami érthető, a karika a férfi ujján nem zavarja? Megpróbálom elszakítani a tekintetem róla, róluk, az egész irritáló helyzetről, de Wyatt következő szavai belém marnak. Oda-vissza működik? Mi a f-? Egészen előre kell hajolnom az asztal fölé, hogy szemeim forgatását, elismerő – enyhén sértett – grimaszolásom ne láthassa egyikük sem. Tehát Sam ragaszkodása hozzá egy óvodáséval volt egyenlő, de az, hogy ez a vihorászó liba megvárja, hogy kézen fogva baktassanak vissza a helyükre, az nem. Nahát, ez aztán felnőtt, érett viselkedés.
Nem hallom meg a rám, a hozzám szóló utalgatás egyikét sem. Kezeim egymás alá kezdik fűzni a lapokat, különösebben nem figyelek rá, hogy sikerül-e abban a sorrendben tenni, ahogy Sam elénk tárta azokat. Jelzőértékkel, „befejeztem a munkát itt, veled.”
„… de mindenki engem akar…” visszhangzik a fejemben, mintha nem is csendesen mondta volna a nőnek szánva, de üvöltve. A betűknek álcázott szilánkok csoportba rendeződve éppen belefúródnak a szívembe. Annak helyére… Ha tudná, mit okoz szavaival, jobban ügyelne rá. Nem is érdekli. Tudnia kellene mi az, amit egymás jelenlétében még mondhatunk, egyszer éppen emiatt hallgatott el évekre, nem igaz? Tény, nem foglalkozik velem. Már nem is a harag, de a bánat és a csalódottság, mennyire figyelmetlen velem szemben az, ami kegyetlenül arcon csap. Főként, mert én a részemről üvegszilánkokon lépkedek, csak hogy ne jöjjön rá egy újabb roham, ő pedig?
- Nem találtam semmit. - felelem előrehajolva, egy-két gondolatot még felfirkálva a lap sarkába. - Hagyd csak a többit, Sammel befejezzük. - a nő már a kávét szürcsöli, ekkor fordul ismét felénk. Látványosan izgatott lesz a hírtől, hogy nem kell várakoznia tovább. Egészen közel sétál Wyatt mellé, tenyerét a vállára teszi, tekintetem ekkor emelem rá. Ha tudná, én mennyire türelmetlenül várom, hogy elinduljanak. Nem kerüli el figyelmemet az a mindent odaadó csillogás, ahogy Wyattre néz. Ezúttal nem is rejtem véka alá, mit gondolok erről, csak akkor simítom ki egyébként összehúzott arcizmaim, mikor a szőkével találkozik tekintetünk. De akkor rögtön, azonnal.
A további eszmecseréikből tényleg igyekszem kizárni magam, szándékom, hogy itt, most elköszönjünk egymástól tetőzik a mozdulatban, ahogy egymásra simítom a lapokat. A tea hat rám gyomorforgatóan, vagy a nő viselkedése? Határozottan utóbbi. Eszembe jutnak Antonia szavai: „…kijelentem, hogy leszel te még nagyon boldog és tartom is magamat ehhez.” Halovány mosoly villan arcomon, minden erőmmel belekapaszkodom ebbe az ígéretbe, úgy kelek fel a helyemről. Emlékeztetem magam, hogy ez nem háború, még csak nem is harc és nem, nem kell elviselnem, sem végig néznem, hogyan tapossa tovább az emlékét annak a gyönyörű és csodálatos életnek, amiben én hittem. Főként nem kell eltűrnöm, hogy más nőkkel ilyen selymesen kommunikáljon előttem. Ha az én jelenlétem lehet ennyire jelentéktelen az ő szemében, úgy azt hiszem én is megengedhetem ugyanezt magamnak. Viselkedéselemző, hm?
- Menjetek csak. - a mellkasomhoz ölelem a mappának ezen felét és kilépek az asztal mögül. A nő csacsogása megpiszkálja idegrendszerem, de ennek ellenére valahová a közelébe lépek. Nem is mellé, inkább az asztal széléhez. - Köszi a segítséget. - magamra erőltetek egy savanyú mosolyt, majd összepakolászom a papírokat. Természetesen, ha a kezében tartogat belőlük, megvárom, hogy lerakja. S, ha mind megvan, azokkal együtt indulok vissza Samhez, hogy utánuk, vagy előttük, számít bármit is?

„Mondd, Kicsim!?”
Leomlanak a falak -épp csak azt nem tudom, azok, amik körülöttünk, vagy amik köztünk húzódnak, mégis elementáris erővel zúdulnak alá, eltiporva mindazt a vadul védett érzelmi gócpontot, amit bár egyszer önakaratomon kívül elé tártam, azóta mindennél jobban titkoltam előle. Kérdés, valóban titkoltam, vagy csak ő nem akart róla tudomást venni?... Megszűnik a tér és az idő, őt nézve elhomályosul minden, ami nem mi vagyunk, a jelenlegi mi; hirtelen válunk azzá, ami ellen néma, ám kölcsönös beleegyezéssel, tüntetőlegesen tiltakoztunk: a házaspárrá, akik voltunk, akik lehetnénk. Akik nem értenek semmit, ezért a kínzó semmiért pedig a másikat hibáztatják… Bár elhessegethetném a hirtelen, talán általa elbaltázottnak vélt megszólítást, a becézést, a lelkemet cirógató érzését a nosztalgiának, ami legalább annyira keserédes, mint amennyire szeretném, hogy ne csak a régmúlt idők emléke legyen, hanem a jelen valósága is. Mégse tudom, hisz szüntelenül visszhangzik a falainktól megfosztott, az eltorzult külvilágot feketére festő gondolatok légüres terében. Nem csak magamnak, neki épp annyira megadnám a feloldozást az elszólás terhe alól, de képtelen vagyok meg se történtként tekinteni rá -ajkaim szélének görbéje csüggedten ereszkedik alá, elnyitva őket reszelősen szökik át köztük a dermedt levegő. Nem tudom elég mélyre szívni, nem tölti ki a tüdőmet, és érzem, valahol egy ponton az egész felsőtestem belerezdül ebbe a mindennapi, most mégis fájdalmasan nehéz mozdulatba. Arcát pásztázom, töretlenül, szemeim fátyolosságán át aligha hagyva átütni megkopott, korábban sziporkázóan élénk fényét -az egykor volt Wyatt kapva kapna az alkalmon, hogy a legőszintébb mosolyát adományozza neki, a pillanat hevében arról is megfeledkezve, mit akart mondani. Az viszont, aki jelen pillanatban vele szemközt ül, bástyaként tartja vissza azt az örömteli, szerelmes alakot, és csak a fájdalmát engedi láttatni annak az elkeseredett dörömbölésnek, amit a szíve helyén a régvolt énje végez… Kegyetlenül fáj.
Egyenletesnek szánom, mégis reszketegen fújom ki a régről benntartott levegőt, ahogy lehajtom a fejemet, és ő helyette az ölembe fektetett lapok egybeolvadó szövegére akasztom tekintetem. Erőszakkal se tudnám rávenni magam, hogy akárcsak egy értelmes szót kiemeljek közülük, a betűk egybefüggő masszává folynak a szemeim előtt, mégis a fékevesztetten vibráló sorokat mustrálom. Nem akarok rá nézni… nem akarom a kiváló Adler ügynök helyett a feleségemet látni. Most nem… épp elég, ha a némán magamba fojtott küzdelmet nézheti, aminek arcomra írt egyértelmű jeleit erővel se tudom megmásítani. Bármennyire küzd a vegytiszta tények ellen, bármennyire állítja ennek ellenkezőjét, mindenkinél jobban ismer, még ezekben a kiszolgáltatott pillanatokban is. Vagy főleg ezekben… Mégse engedhetem meg magamnak -hiába, hogy az eskünk értelmében pont előtte nem kéne szégyellenem-, hogy újra összeomoljak. Visszavet és letaglóz, a földbe tipor és belém rúg, nekem pedig az egyetlen védekező mechanizmusom, hogy elhatárolódok, mint ezelőtt is annyiszor. Nem akarom, hogy még jobban fájjon, ő pedig tagadhatatlanul tudja, mit tesz az emberrel az elszigetelődés -tapasztalta rajtam, de saját magán talán még jobban.
Mondhatnék bármit, akármit, de nincs az a szó, ami kellően kifejező tudna lenni. Tulajdonképpen mi lehetne erre a helyes reakció? Semmi baj? Hisz az… Fel se tűnt? Hisz láthatta, mit váltott ki… Csak foglalkozzunk a dolgunkkal? Hisz hogyan is lehetnék rá képes… Bocsánatot kér, legalábbis ezt formálják ajkai, én pedig bólintok -nem azt jelzem, elfogadtam, az túl tárgyilagos és indirekt lenne. Egyébként sincs miért haragudnom rá. Sokkal inkább azt fejezi ki az elnyújtott mozdulat, megértettem őt, a tudattalan ösztönét, és a félbehagyott mondatkezdeményét egyaránt. Legalábbis úgy hiszem. Szeretném azt hinni, hogy amit ő fed balladai homályba az az, amit én úgyszintén magamnak tartogatok, és ami egy elnyomott énemet nagyon boldoggá tudná tenni, ha hagynám, ha nem félteném attól, újból sérülni fog. Most kellenének a nyílt lapok, kár, hogy rossz az időzítés… de lesz olyan, hogy jó lesz? Akarjuk egyáltalán, hogy legyen?
Rossz szokások. Tehát ezek lennénk mi; és a jelek szerint ezek is voltunk a jelenkor szemüvegén át nézve. Ahogy egymáshoz viszonyultunk, szinte tökéletes szimbiózisban a másikkal, nem, hogy szavak, akár pillantások nélkül is, csupán a másik rezdüléseiből olvasva, azokat érezve… neki már csak ennyit jelentene? Ennyit akarna, hogy jelentsen? Rossz szokások… Felszalad a szemöldököm, egészen halkan szusszanok egy tizedmásodpercnyi nevetést. Rá néznék, felé indul a pillantásom, mikor megemelem a fejem -látni akarnám, mit jelez az arca a szavai ellenére, de a hirtelen kopogás véget vet a felettünk elnehezült, ólomsúlyú másodperceknek. Elvégre azok voltak, hiába fagyott meg az idő. Újból érzékelem a körülöttünk zajló történéseket, és minden bosszantóan hangos, éles, gyors, ettől fogva véletlenül sincsen kedvemre; mégis mosolygok, mert tudom, mosolyognom kell. Sose volt ennél tökéletesebb álcám, ami annyiakat sikerrel meg tudott volna téveszteni. Olykor magamat is beleértve…
Nehezemre esik, mégis erőn felül igyekszem lerázni magamról az egész lényemet összeroppantó súlyát a korábban átélt pillanatnak, és akként reagálni a betoppanó kollégára, ahogy azt más körülmények között is tenném, vagy, jobban mondva, ahogy azt várná -kedvesen, előzékenyen és megvétózhatatlanul udvariasan. Ez utóbbi az egyetlen mankóm abban, hogy véletlen se tegyem szóvá a bosszantó, valahogy mégis általánossá vált szokásait, a részlegünkön tanúsított talán néha már túlzónak is mondható közvetlenségét. A csapat része úgy, hogy közben mégsem a csapat része -a hovatartozás érzését pedig mindenekelőtt azzal igyekszik megteremteni, hogy gátlástalanul mászik emberek aurájába, akik, mivel senkinek nem célja a másik megbántása, elviselik. Legfeljebb odébb lépnek, kihajolnak a legfeljebb tíz centiméteres sugárból, amit Amy másokkal a távolság jegyében tartani hajlandó. Így teszek én is, mikor a telefonomat a helyére igazítom, mindeközben megejtve a fölém magasodó alakja irányába egy kellemetlen, a szemeimet el nem érő, ám tagadhatatlanul illedelmes mosolyt, amit jó kedélyűen viszonoz, mikor már a kancsó fülét fogja.
- Akkor?... – kéri a további beleegyezést -vele egyidejűleg fordítom a fejemet Jen irányába, felkönyökölve az asztalra egy vonalba rendezett szemöldökeim alól nézem az arcát… nézném, ha látnék belőle bármit is, de leszegett feje okán a függönyként előre omló gesztenyebarna tincsei meglehetősen nehezítik a dolgomat. Ideges lenne? Az egymáson vadul sistergő lapok, az elutasító, hallgatag magatartása, a szemkontaktust nyilvánvaló kerülése. Mi van, ha…
- Ha rám hallgatsz, Amy, azt csinálsz, amit szeretnél! – negédes hanggal, ahhoz dukáló ívvel ajkaimon célzom neki a felhatalmazást, kihasználva azt a pillanatot, amikor a bögréért fordul arra, hogy megpróbáljam megkeresni Jen zöldjeit -némileg lejjebb eresztve törzsemet, előre eső vállakkal igyekszem bekúszni a látóterébe, bár úgy gondolom, hiába. Ha sikerülne is győzedelmeskednem, nem láthatna mást a kérdőn felszaladó szemöldökeim alól értetlenül méregető, ha mást nem, non-verbális váró szemeimet, egy némán megformált „mi az?”-t, és a totális tanácstalanságot.
Színtelennek tetsző hangját hallva egyenesedek ki, tétován billentve fejemet a közelítő cipőkopogás irányába. Homlokom ráncolása egyértelmű nemtetszést fejezhetne ki Amy-nek, ha szándékában állna azt észre venni -automatikusan mozdul felfelé a vállam, naivan remélve, hogy lerázom vele a kezét, ám az, és a célzott, ide-oda kapott pillantás se hat kellően hatékonynak. Jennel egy időben tolom ki magam alól a széket, a kollegina tántorodása igazolja, a vártnál határozottabban.
- Ha fent végeztem, visszajövök és folytathatjuk – biztosítom Jen-t, valahol mégis azt érzem, a korábban ledöntött várfal újból kettőnk közé ékelődik… összepréselve ajkaimat figyelem, ahogy rendezkedik, majd összehúzva a szanaszét pakolt lapokat, visszarendezve azt a dossziéba csúsztatom azt közelebb hozzá. Felhajtom a maradék, kihűlt korty kávémat, sietős gyorsasággal lépve el kettejük között, hogy a bögrémet gyorsan elmossam, majd felkapva a gyűrött anyagot a konyharuhába töröljem a kezem.
- Megyünk? – a türelmetlen hang a tarkómnak szegeződik, megakasztva a rongyot egyengető mozdulatban.
- Máris! – felelem feszülten, lehelyezve a nedves kendőt a pultra, hosszában lelógatva arról, hogy hamarabb száradjon. – Addig hívhatnád a liftet – fordulok meg erős célzással élve az irányába -parancsolgatni mégse akarok. Bólintását csak a szemem sarkából látom, hamarabb vándorol át tekintetem Jenniferre, mintsem, hogy a mozdulatot értelmezni is tudjam. Közelebb lépek, kezem keze után indul, ujjhegyeim épp csak felkarját simítják -ráfognék, marasztalnám, kérnék még tőle pár gondolatnyi időt, de nem lep meg, hogy talán nem is érzi, vagy ami rosszabb, nem vesz róla tudomást…
- Jen?... – becézhetném annyiképpen, de nincs hozzá kellő bátorságom; a hangom, ami félszegen ám, de megszólítja, alig több egy sóhajnál, amit hátra hagyhat, amit érdektelenül elhessegethet…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Az elmém darabokra törik, ahogy a fatális megszólítása visszhangzani kezd koponyám falai között. Végül persze lecsapódik, krátert csinál. Mélyre, amikor a felismerés lehorgonyoz. A szemkontaktus ott marad, én is benne ragadok. Gyökeret ver a szívembe, éket üt ahogyan megdermed körülötte minden és eltűnnek nem csak a színek, de a szokásos hangzavar is semmivé lesz. Kékjének fénye változik, zöldem belekapaszkodik és kitartóan ragaszkodik hozzá. Észre sem veszem, nem tudom ennyire megbontani figyelmem, tekintetem kerete milyenné válik. Mit olvas le arcomról? Mi az első reakcióm? Emberi kaleidoszkóp, ahogy az érzések mind lenyomatukat hagyják rajta, ha tud, olvas rólam, belőlem. Legféltettebb titkomat is megtudta? Azt, amit még magamtól is elzártam? Pánik lesz rajtam úrrá, nem tudom, hogy mit mondjak, mondjak-e bármit még.
Elérzékenyülök, nem kell hozzá több, mint az emlékek ostroma alatt összeomló kitartásom. A falaink porrá roppannak az érzéseim súlya alatt. Róla nem beszélhetek, nem tudom, jelent-e bármit újbóli becézése. Készakarva villan fel ködös fátyollal borított emléke, hogyan intett csendre legelső alkalommal, amikor korábbi munkahelyünk folyosóján nem ügyeltem nyelvemre, hasonlót botlott és nevetség tárgyává tettem magam legközelebbi kollégáink előtt. Nem győztem magyarázkodni, hogy miért hívtam Leneghant édesnek, ő nem győzött somolyogni a háttérből, valószínűleg élvezettel gyűjtve mellkasába a diadalittas pillanatot. Amikor pedig azzal heccelt a társaság, mennyire kipirultam feleslegesen tagadó, gyönge védekezésem mögött, az ő nevetése, trillázó kacagása megtörte ellenkezésem. Akkor először láttam be többek előtt, hogy annak tartom. Most megfeszülnek az izmok nyakamon, ahogy leerőszakolom a továbbiakat. Kacarászásnak, jó kedvnek nyoma sincs, csak az általam durván feltépett sebek. Azt kívánom, bár ketté nyílna alattam a talaj és maga alá temetne. Az sem fájna most jobban, ha beton passzírozna össze, sőt még hálát is éreznék.
Főként, hogy a betűk világába zuhan tekintete. Tovább olvas. A megfeszült izmok elernyednek. Megkönnyebbülés? Nem. Az érzéketlenség, az érdektelensége mér újabb nyomást rám, összeroppant. Könnyedén folytatja a munkát? Nem értette, vagy? A szívem dübörgése mintha halkulna. Kiszárad a torkom, gombóc feszíti a torkomat. Nem az többé? Nem az többé... Sosem volt? Újra annak a nőnek a bőrében érzem magam, akivel azon az estén ismertették, mi zajlott a háttérben. Mint egy naiv, a rózsaszín gőztől eszét vesztett idióta. Nem megy, el akarok menni... Megfeszített erővel kell a székhez szegeznem magam, megkeresnem a hangomat, rálelnem és bocsánatot kérnem a hibámért. Ő pedig bólint. Elégedetté tesz a könnyed mozdulata, biccentése, majd alig hallható nevetése, ahogyan megpecsételi lezárását annak, amit okoztam.
Most úgy fordul az érkező felé, mintha semmi sem történt volna. Lehet, hogy tényleg így van? Valójában mindig keresztül nézett rajtam és az árulót keresték szemei? Valamikor, az ismeretségünk elején azt gondoltam, hogy egyszer talán lehetséges lesz számomra is magamon tartani a tekintetét, csak és kizárólag magamon. Azt hittem, sikerült. De rájöttem, hogy ez soha nem fog megtörténni, nem figyelt rám, most sem tette. Túl könnyen kiismerhető vagyok. Egy nyitott könyv, igaz? Itt nincsenek rejtélyek, feladványok, csak a szokásos, szürke unalom. Ez vagyok én. Az, ahogy a csicsergő nőre fordítja teljes figyelmét, árulkodó. Összetörve érzem magam. Kedvem lenne sírva fakadni és bármiféle magyarázat nélkül magukra hagyni őket. Ismételgetnem kell, hogy erősebb vagyok ennél. Az idegeimen lépked a nő minden mozdulata, kacarászása, ahogy a férjemet figyelik éhező szemei. Végül mégsem ő az, aki a társalgásuk bűzében fuldokló szívemre utolsó ütését méri, hanem a férfi előttem. Képtelen vagyok becsatlakozni, hallom, mintha tőlem kérdezne, egyszerűen nem megy.
A figyelmem szigorúan a papírok rendezésére utasítom. Közben valamikor beférkőzik szenvedő létezésembe a kérdés: mi zavar a legjobban? A féltékenység fogalma, jelentése küszködve próbál a felszínre bukkanni, de lefojtom. A fejemet is megrázom, idegessé tesz a gondolat, hogy van rá esély, mindazok után, ami történt, így érezhetek. Lehet forrása annak a kényelmetlenségnek, viszketésnek a bőröm alatt? Lelki-ekcémás vagyok, rosszul hangzik, hogy most majd hetekig emiatt küzdjek a vöröslő foltokkal, mert kimondani biztosan nem fogom. Magamnak sem vallom be. Türelmetlenségből adódóan felemelem fejem, ekkor találkozik tekintetem Wyatt „mi az?” nonverbálisan kérdő szemeivel. Reakció nélkül hagyom, azt viszont, ahogy a kígyó bekebelezi magának és már fizikai kapcsolatot is teremt közöttük, képtelen vagyok.
Végeztünk itt, adja tudtomra a hirtelen felpattanása. - Nem kell. A többit megoldjuk! - magamra erőltetek egy semmitmondó mosolyt, bár több erőfeszítésre van hozzá szükség, mintha edzőteremben súlyemeléssel próbálkoznék. A tiltakozásom - bízom benne - elég hevesre sikeredik, hogy eszébe se jusson megkörnyékezni a mai nap folyamán az osztályt még egyszer, vagy bennünket. Egyébként is akad támpont, ahonnan kiindulhatunk. Bízom a képességeimben, a makacsságom nem is fogadná el a további segítségét, akkor sem, ha az ő tudásának erejét sosem vonnám kétségbe.
Egymásra, egymásba fésülöm a lapokat, egyfajta rendszert próbálok belevinni, mielőtt Sam elé hajítom azokat. Kizárom figyelmemből, hogyan diskurálnak a továbbiakról. Engem igazolt minden reakciójával, legalábbis azt a hipotézisemet, hogy ő már nem az, vagy soha nem is volt az, akinek hittem. Az egyetlen dolog, amit még mindig, még ezek után sem értek, hogy milyen belső motivációja van rá, hogy házasságban maradjunk? Ezek után?
Háttal vagyok, az asztal felé fordultan. Az ujjaim között felejtett toll további kalandjairól fantáziálgatok, magammal vigyem, vagy a helyére tegyem. Úgy döntök, eltulajdonítom a köz javát. Amy elhalad mellettem, tudom, Wyatt máris követi. Talán emiatt döntök úgy, hogy mégsem nyúlom le a konyha íróeszközeinek egyikét. Megmosolyogtat a tudat, hogy egy toll következő helyének megtalálása vonja el a figyelmem a féltékenységnek csúfolt, nyugtalanító érzésről.
A primitív elveszettségemben nem hallom meg a közeledő lépteit, szerencsétlenségünkre lábam irányába fordul, koccanunk. Ennek a kapkodó mozdulatomnak eredménye, hogy ujjai a szándékától erőteljesebben pattannak vissza rólam, vagy épp fonódnak a karom köré? Így veszem észre, hogy szellemérintést hagy rajtam - tekintetem a csillagütközés pontjára esik. Végig száguld egy gondolat: "kérj elnézést" fejemben, amint belátom, én mentem bele az ő stabil sziluettjébe. De amíg tudom hanyagolni a szemkontaktust, van időm átlátni a helyzetünket és megtudom, hogy nem így történt. Olyan közel van hozzám, a szenvedés közvetlen utat talál a szívemhez, és lassan hasogatni kezdi. Miért van erre szükségünk? Mit akar még tőlem? Arról a pontról vezetem fel tekintetem, végig rajta tartva szemeim kérdő, fáradt, értetlen útját. Végül arcán, konkrétan kékjeiben állapodik meg. A közelsége hirtelensége megriaszt, le kell nyelnem legelső szavaim, arra nem számítok, hogy bonthatatlan láncot alkotva, végül mind visszazuhan, néma maradok. Csak nézem őt, szorongatva a papírkupacot mellkasom előtt.
- Wyatt? Jössz?... - érkezik a hang, közvetlenül a finom, csilingelő dallam után. A lift megérkezett, várja utasait. Amy pedig talán a tátogó fémdoboznál is türelmetlenebb. Perifériámon érzékelem a kíváncsian előre totyogó alakját, hogy kutatja a férfi maradásának okát. Sürgetné őt, én pedig nem marasztalom. Elhúzódok egy arasznyit hátrálva, ameddig az asztal engedi már a hátam mögött. Nem a férfit nézem, konkrétan nem őt legalábbis, valahová kettőnk közé a légüres térbe veszett el tekintetem. Kegyetlenség tőlem? Meglehet. Bárcsak vehetnék egy erősebb szívet... Lomhán felszegem állam, kényszerítem, hogy figyeljen rám, ha nem tette. Mindentudó, tudálékos mosollyal fürkészem arcát. Bármiért is akart beszélni, bármilyen gondolata támadt még az ügy kapcsán, tisztázzuk: nem érdekel.
- Ő tényleg nagyon akarhat téged. - orrom enyhén felhúzom, mintha azon kívül, hogy reflektálok korábbi szavaira, ki is gúnyolnám az egész kapcsolatukat. Ha van közöttük, ha nincs. Legyen, ha erre van szüksége. Vajon Amyt is vádolják valamivel, vagy irányába őszinte a flörtölése? - Ne várassuk tovább... - tudom, hogy pontosan tudja, mire célzok. Kizárom a lehetőségét, hogy ne vette volna észre, hogy a nő közeledni próbál felé - melyhez volt kedves asszisztálni, mind azok után, hogy...
 Amy újból szólítja, hívja magához, mintha az a lift ezen az emeleten többet nem állna meg. Csak egy szemforgatással méltatom, kikerülöm Wyattet hasonló közönnyel, ahogy kellett volna lennem szóváltásuk felé is. Kissé felvont szemöldökeim alól, hűvös mosolyom mögül nevetgélek saját ostobaságomon. Egyszerűen szánalmasnak érzem nem csak a nő erőszakos próbálkozását, de mindazt, amit generált maga körül. Az viszont tény, hogy ebből az alkalomból is sokat tanulhattunk mindketten, én biztosan. A toll végül a helyére kerül, így leszünk mi is.

Semmivel össze nem téveszthető a mellkasomban gyúló tűz érzése, mégse tölt el melegséggel a felcsapó lángnyelvek nyaldosása -futótűzként hasít keresztül, felperzselve mindazt az elhatározást, az abból fakadó pillanatnyi fegyverszünetet, amit úgy tűnt, megengedtünk magunknak egymás felé. Egy szó… csekélységnek tűnhet, mégis világokat képes megmozgatni, másszor összedönteni; elvégre érezheti -mert éreznie kell, ugye?-, hogy nem csak az egykor volt idillünket, de a jelenkori szenvedésünket is megtorpedózta, és kérlelhetetlenül ostrom alá vette. Hisz szenvedünk, bárhogy is próbáljuk nem csak a másik, magunk előtt is sikertelenül eltussolni, és ebben a szenvedéstörténetben most ő került erőfölénybe, ahogy a hetek túlfeszített ütemét lezáróan a felocsúdásra szánt pillanatokban könnyűszerrel lefegyverzett. Én pedig mi mást is tehetnék, minthogy feltartott kezekkel hagyom, hogy az uralma alá hajtson? Ennél jobban már úgyse tudnék megsemmisülni előtte, ha oda már célzott, ahol a leginkább fáj... Állom a tekintetét, és szinte könyörög az enyém: ha ezt mondja, ha valóban ezt gondolja, és nem holmi nyelvbotlás gyanánt -bár ahhoz túl őszintének hatott- bukott csak elő; ha nincs is ott a gyűrű az ujján, de én a helyén hordom a sajátomat egy másodpercre se válva meg tőle, mely többet közölhet felé, mint bármi, amit mondhatnék, talán van még ott reménykeltő parázs, ahol az imént még tüzet szított?
Engedékenyen simulok bele a külvilág szabta megváltozott menetrendbe, miután az alól, ha belegebednék se tudnék visszakozni, úgy magával ránt Amy tornádóan végig söprő személye. Lehetetlenül közvetlen jellemével lassan igyekszik felvenni a lépést nem, hogy az agyam, de a, valahol a múlt és a jelen közt lecövekelt lényem is. Komótos lassúsággal próbálja felérni mindazt az információhalmazt, amit a nyakamba dönt, holott a csakis egy szót visszhangzó gondolataim kizárólag Jen körül vertek tanyát. Nehezemre esik elvonatkoztatni, a későbbiekben megbeszélésre szántként zsebre tenni, mikor alig kevesebb, mint egy karnyújtásnyira van tőlem… mégis, ha most felé tartanám a kezem, a korábbi pillanat érzékenységének már nyomát se találnám; a feszültség szinte tapintható formát ölt körülötte, és magatehetetlenül hagyom, hogy elsodorjon, amint előre billentve felső testemet nekidőlök az asztal élének. Szemeim nyughatatlanul vizsgálják az arcát, megkeményedett vonásait, elutasító, ideges tartását -zaklatottsága tagadhatatlanul ragályos, jobbom ujjai tenyeremet dörzsölik, rá-ráfogva, megforgatva és mozgatva a bal gyűrűsujjamon nyugvó ékszert. Soha, még egy eltévelyedett ötlet erejéig se voltam hűtlen hozzá; elmondhatatlan, mégis minden porcikámban érzem, hogy mit jelentett nekem… hogy mit jelent nekem mind a mai napig, mely az elmúlt két évben lehetetlenné tette, hogy elfogadjam a tényét annak, talán tényleg ez lehet a vége a mi történetünknek. Tudom, hogy szükségem van rá… nem valakire vagy bárkire, hanem rá; már-már törvényszerű a kötelék, ami hozzá fűz, amivel magához láncolt, és aminek a másik végén ott vagyok én talán naivan, de még mindig bizakodva. Mégis, lehetséges volna, hogy azt hiszi, hogy bárki is a helyébe tudna lépni? Hogy bárkit is a helyébe akarnék léptetni, mikor másra sose vágytam, csak Ő rá?
Hátra hőkölök -nem a lendület, és a hátra csúszó székre mért erő okán, sokkal inkább az idegenül rideg, visszautasító szavait hallva. Arcáról az asztal lapjára süllyed a tekintetem, a széthagyott bögrékre, az előtte összerendezett, nálam viszont még szanaszét heverő dokumentumokra… Lemondón préselem össze ajkaimat, a gégémre forrott szavak szinte szorítanak, mégse enyhítem az azokból összeállt vallomás folyamjával. Ujjaim összehúzzák a papírkupacot, amit a kékjeimben támadó keservvel egyidejűleg emelek, majd nyújtok felé.
- Legyen, ahogy szeretnéd… - visszakozhatnék, hivatkozhatnék a közös ügy sikerében rejlő csapatmunkára, a kölcsönös egymásra utaltságra, mégse teszem; elkenődött mosollyal veszem tudomásul, hogy nem kér belőlem, bár, ha jól sejtem, neki ez mit se számít.
Kényszeredetten pakolászok -nem több, mint időnyerés, mely közben, ha nem is konkrét ukázzal, de kiutasítom Amy-t a korábban érzelmektől túlcsordult helyiségből. Vissza akarom azokat a kettőnk magányában telt másodperceket… minden fájdalmával együtt azokban a pillanatokban voltunk először igazán őszinték egymás felé; szavak nélkül, vagy kéretlen szavak tükrében… Kezem az övé után indul, hirtelen irányváltoztatásának eredménye, hogy a váratlanból eredően feszesen fogok rá, mielőtt agyam utolérné az ösztönöket -elernyednek ujjaim, megszeppenten, ugyanakkor bocsánatkérőn meredek az érintés pontjára, mégse eresztem el teljesen; könyörögve, hüvelykujjam finoman simító mozdulatával marasztalom, mert félek, máskülönben egyszeriben lesöpörné magáról a tenyeremet. Belefeledkezek a mámorító közelségébe… leszegve a fejem megbűvölten fürkészem, iszom a látványát a kontaktusnak, elraktározom: hisz ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen. Lesz-e még egyáltalán ilyen. Orromba kúszik samponjának, könnyed parfümének elegye, amit egészen közel, a jelen helyzetünk tükrében már-már lehetetlenül közel hajolva szeretnék a nyakáról érezni; lehunyom a szemem, de pusztán megmosolyogtat a gondolat, és élvezem a távolról érkező illatpárát. Nem vagyok telhetetlen… Leheletnyit billentek a fejemen, hogy kékjeim az arcára emeljem, esdekelve, sebzett tekintettel sugallva: ismer, hogy mindaz a rólam alkotott rémkép, amit felvázolt, hogy minél távolabb lökjön magától, nem én vagyok. Hogy a tagadást, az eltaszítást ismeri, mint védekező mechanizmust, de tudja, hogy ebbe csak mindketten beleroppanunk… feltéve, hogy nem történt még meg.
Tompán érzékelem a felénk süvítő kérdést. Nem tulajdonítanék neki jelentőséget, egy pillanatra se… elszigetelném magunktól, ha hagyná, ha nem lépne el előlem. Ha érezte volna, amit én, talán maradt volna… A levegőben marad a kezem, utána nyúlnék; talán el is indul a felé tartó úton, koordinálatlanul, de nem teljesen akaratlanul, mégis megakad a félszeg mozdulat. Összezárom ujjaimat, ökölbe szorulnak félholdalakú nyomokat hagyva a bőrömben, ahogy felkorbácsolja a gondosan elfojtott indulatokat a kolléga keltette tapintatlanság.
- Mi?... – kérdezek vissza ráncba szaladó szemöldökeim alól nézve őt; a felismerés egyszeriben mos el minden értetlen mimikát. Elnyúló arccal konstatálom a hadüzenetét, néma „nem”-et formálnak ajkaim, ahogy elutasítón, mégis lassan ingatom a fejemet. – Jen, az nem… - mégse derül ki, hogy mi nem, ugyanis, ha volna folytatás, ha tudnám, mik a helyes szavak, amik nem csak egyszerű mentegetőzésnek hallatszanak, Amy türelmetlen orgánuma fölébe kerekedne a feltételezéstől is csüggedt hangomnak. Ellép mellettem, és hiába is fordulok azonnal, már nincs az a lendület, amivel utána tudnék nyúlni -a kezem a levegőbe mar, de csak a hűlt helyét érem utol. Sietősen szegődök a nyomába, ügyet se vetve rá haladva el a mit se sejtő kollegina mellett.
- Félreérted, Jen! Kérlek, csak… - a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében cövekelek le, megállásra késztetnek. Kezeim a tarkómra simulnak, felborzolva az azon göndörödő tincseket keserves ingerültséggel nézem az egyre távolodó alakját… nem akarunk felhajtást, ugye?... Mit mondhattam volna neki? Hogy hallgasson meg? Hogy meg tudom magyarázni? Korábban se érdekelték az indokok…
- Wyatt?...
- Csak hagyj már! – förmedek rá mindössze a vállam felett nézve hátra, ahogy a combjaimat érő hangos csattanással eresztem le karjaimat. – Kérlek…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

A lecsupaszított érzékenység veszi át az irányítást minden további mozdulatom fölött. Az egész lényem átalakul, nem számítottam keserédes akadályra mögöttem, ezért a koccanásunk nem csak elsodorja minden koncentrációmat arcjátékomról, még hangom birtoklásáról is, egyszerűen megsemmisülök tőle. Lehajtott fejjel nézem az ujjait karomon. Nem erős a fogása, éppen csak megtart - elesni, tovább bukni nem fogok. Ezért hálás vagyok, de tudom, hogy amint hagyom felocsúdni a mozgatóizmomat, és öntudatomra találok - bosszankodni fogok azért, hogy utam állta. A szoba csendjében lüktető szívdobogás süketít, vagy a közelsége? Fizikailag képtelenség egyetlen érintéstől megsüketülni... Zöld íriszeim lifteznek a leeső tekintetén és az érintésén, ami még ruhán keresztül is perzseli bőrömet. A torkom hiába kérem, reflexszerűen, nehezen mozdul. Talán most kéne elfordulnom, megfordulni, bármilyen irányba elmozdulni. De az illata, a tudat, hogy meg is érinthetném - hacsak másodpercek is nyújtózkodnak fejünk fölött - földhöz ragaszt. Hüvelykujja cirógatása az alatta gyűrődött anyagon vajon létező jelenség? Az agymunkám lelassulása nem juttatja el a megfelelő információkat, hogy feldolgozhassam ennek tényét. Később... Bizsereg a tenyerem, aminek lenyomata még mindig ott ragyog mellkasán. Biztosan elfelejtette már...
Lehunyja szemeit? Mosolyog? Az izzógőz, ami a szöveteken át eljut tarkómig homályosítja látásomat. Ez volna a jó pillanat, hogy elrántsam a karom, megkerüljem, de helyette valami más mozgatja rég elvesztett fantáziámat. Talán, ha oldalra billennék, ha kicsit, egy arasznyit változna gerincem íve, ha a tollat nem szorongatnák fehérre halványult, remegő ujjaim, akkor most ... Befejezésül a szemébe nézek lapos pillantás alól, magam sem hiszem el, mennyire közelről. Fejem párhuzamosan emelkedik övével, ahogy részint távolodik. Érzem a leheletének melegét, mozdulatlan maradok, simogat vele. A szemei, mintha beszélnének hozzám, de hogy is érthetném szavak nélkül? Nem ismerlek... Szemöldökeim vonala lehangolt, mentegetődző lesz, de minden más, a sóvárgás egyértelmű jeleit mutatja; anélkül, hogy sejthetném...
Amy bosszantó alakja a háttérben, vagy a zavaró hangjának hirtelensége - végül elszakít tőle. A féltés, vagy irigység mozdít meg. A lábaimba áramlott vérnek köszönhetően sikerül határt húznom, és még azelőtt elszöknöm attól a valamitől, ami az imént nem csak elfeledtette velem minden bánatomat, de olyan heves, erős, viharos helyzetben hagyott helyben, hogy kis híján... Könyörtelenül ostromol az emlékezés korábbi megjegyzésére, viselkedésére, a behódolása abba a párbajba, amit negédes hangszínen, flörtölve vívott. Az előbbi talán csak képzeletem szüleménye volt. Sem visszakérdezése, sem gyatra mentegetőzése nem vált ki belőlem érdeklődést, s ha volna is mit hozzátennem, a ráváró kolléga újból lecsap ránk. Rideg távozásommal igyekszem lezárni a beszélgetés komédiáját, hiszen nevetséges milyen ostobán viselkedek mellette... Biztosan élvezi.
Amy mellett sétálok keresztül, ha köszön sem hallom. Goromba minden egyes sejtem, az sem érdekelne, ha valóságos hurrikán kísérne azon a pár méteren keresztül. A bennem tomboló affektusnak köszönhetően semmi másra nem vágyom, csak elbújni egy megközelíthetetlen sarokban és csillapítani a forró, lángoló szívverésem.
Nem zavar meg a bámészkodó, kukucskáló munkatársak jelenléte. Lelassul az egész világ körülöttem, teszek egy múltbéli visszapillantást. Mintha keresztül sétálna rajtam az a nő, aki akkor voltam. Szinte vágyakozom, remélem, hogy megfordul, hogy ha nehezére is esik, de int, hívja magához azt, akit mindketten hátra hagytunk, de nem teszi. Orkánként távozik, elsöpörve mindent maga körül... Nem törődve vele, mit hagy hátra, mi lesz belőle, belőlük. Bárcsak visszanéznél...
Megállok. Hagyok pár másodpercet magamnak, mielőtt visszanéznék rá. Amy összehúzott tartásából megállapítható, hogy képtelen várni, türelmetlenül rángatná, vinné el, magával. Én mégsem őt nézem, pusztán csak perifériámon érzékelem, hogy ott van. Wyatt kiabál? Ahogy a lelassuló munkatársak szoborként funkcionáló jelenségét, az összesúgókat is csak mintegy mellékesen konstatálom. Félek, rettegek attól, hogy újra összetörten lássam őt - mint a kihallgatóban voltunk - ennek ellenére már nem csak törzsem, de lábaim is vissza húznak hozzá, ha nem lett rajta úrrá a káosz és lépett be a liftbe Amyvel.
- A lift jól láthatóan működik nélküle is. - szúrós pillantással meredek Amyre. Kedvem támad a hajánál fogva rángatni a fémből készült kalitkába végre.., ha nem érti, mi a probléma, a végén még meg is teszem. Megmosolyogtat a gondolata, hogy emiatt eltanácsolnak. Nem bánnám...
- Azt hittem, hogy végeztetek... Azt mondtad, hogy... És én csak... - dadogja, szemlátomást megrémülve attól, hogy semmit nem érthet. És persze szimpátiának nyomát sem látja rajtam. Csípősre vált a hangulatom, tényleg kedvem lenne visszavágni, de hallom Sam gyönge próbálkozását a hátam mögül, csalogat. Mitől fél? Visszafogom magam. Valamennyire.
- Talán a dadája vagy? Vagy a neje? - homlokom felfelé gyűrűzése bizonyára elegendő keretet ad értetlenségemnek: miért van még mindig itt!? Biztosan nincs benne kellő bátorság, hogy folytassa, mert bár elnyílnak ajkai, nem jön hang a torkáról. A közvetlen kollégám, Sam ekkor lép a tettek mezejére, ha tudná, mennyire elkésett...
- Hé-hé-hé, mit tudtunk meg? - a vállamra ragadó tenyerének szorításából érzékelem, hogy egyfajta visszafogást alkalmaz rajtam. Ebből nem kérek, nem tartozom senkinek semmivel, úgy viselkedem, ahogy kell egy féltékeny feleségnek: a liba megérdemli, örülhet, hogy nem két éve próbálkozott hasonlóval...
- Ha később mégiscsak csatlakoznál, a helyemen várlak. - intézem Wyatt felé, értenie kell: ezúttal nem hagytam itt... minden erőmmel maradni szerettem volna, majd Sam mellkasához nyomom a helyenként meggyűrt papírkupacot. Értetlenül, de ereit duzzasztóan őszinte vigyorral próbálja kezébe venni a szituáció irányítását, talán beszél is, nem értem. - Fogjad, rusnya... - az utóbbit már azután motyogom, hogy elindultam. Szemem sarkából látom csak, hogy a férfi hahotázva mutogat utánam, mintha mentegetnie kellene bármi miatt is, majd a hirtelen váltás, ahogy; - Rusnya? Ezt nekem mondtad?

Nem akarom elengedni… hüvelykujjam könnyedén lejt táncot a karján -kedvem volna lefejteni a kezét a maga előtt ölelt mappákról, tenyerébe simítva a sajátomat lazán kulcsolnám rá ujjaimat kézfejére, nem tovább, minthogy azáltal vonhassam az oldalamra karját, hogy én is könnyebben hozzáférjek. Blézerje alá simulva játékosan macerálnák ujjbegyeim, és nevetne; én pedig vele együtt nevetnék, ahogy egészen közel húzva magamhoz hajolnék a nyakára, elhajtva róla az elkószált, gesztenyebarna tincseket. Mosolyognék, ahogy szórakozottan húzná fel a vállát, és próbálna menekülni, hogy minél kevésbé érje a vékony, szinte áttetszőn fehér bőrét a borostám, de nem engednék a gyermeteg szabadulási kísérletnek, erős kézzel tartanám, míg rá nem hinthetnék egy, és még annál is több csókot az állkapcsa mögötti puha bőrfelszínre. Mindennél jobban élvezném, ahogy hamis, csintalan évődéssel igyekezne a vállamnál fogva eltolni magától, fülem mellett gyöngyöző édes nevetése azonban épp az ellenkezőjét sugallaná, én pedig az utóbbinak tennék eleget, mielőtt magamhoz édesgetve kibontakoznék az ölelésében...
Ekkor nyitom ki a szemem... Szinte megrészegít a rádöbbenés, milyen közel van, és bár kicsinek tűnik a távolság, mégis mekkora önuralom fér bele ebbe az alig pár centiméterbe. Fájdalmasan feszül meg az állkapcsom, zavaros, elködösült tekintetem tétova utat jár be a kiismerhetetlen zöldjei, hívogatóan telt ajkai között. Miért érzek bűntudatot, amiért az utóbbit az átlagosnál is vonzóbbnak találom?... Szapora, felszínes levegőkkel csillapítom a tettlegességre buzdító gondolatokat, pedig, ha az arca leolvashatatlan is, minden rezdülése azt sejteti, készséges lenne; hisz érzem… ha csak egy pillanatig is, mielőtt utolérne mindkettőnket a felismerés, elfedhetnénk ezt a sehova nem vezető, mérgező semmit, amiben jelenleg tengődünk.
Nem akarom elengedni -mégis kicsúszik a kezeim közül, hiába kéri minden porcikám, maradjon, itt, velem. Áramütésként zúg keresztül a testemen a tudat, miszerint ismét eljátsszuk, amin már egyszer keresztülverekedtük magunkat… újból arcomon érzem azt a lesújtó pofont, ami kíméletlen lenyomatot hagyott rajtam mindmáig, és ami most megint felizzik a képemen: nincs az az erő, az a könyörgés, az a szeretet, ami arra sarkallná, kivételesen tegyen felém egy engedményt, és ne a saját vélt igazának komor árnyékaként lássa a tetteimet. Sokra nincs valós mentség, tudom nagyon jól -a fékevesztett indulat, a felhördülő, Amy-n csattanó hangom egy ezek közül. Hiába szegem le szégyenteljesen a fejemet, hogyha a vállamat, az egész lényemet rázza az ideg, a düh és a tanácstalanság, a magára hagyatottság különös elegye. Sötét karjaival húz magához a téboly, nem hagy a gondolkodásra időt -meg-megremegő ujjaim indulatosan túrnak bele mellényem apró zsebébe, és veszik elő a mindig magamnál hordott gyógyszertartót. Felpattintom a tetejét, türelmetlenül porciózok ki kettőt; napi kétszer lehet bevenni belőle, ám nem teljesen pontos az orvosi utasítás, kétszer mennyit... Víz híján erőszakolom le őket a torkomon, grimaszoló arcom összeszaladt vonásai csak Jen hangját hallva ernyednek el -akkor viszont rögtön.
Sose aggasztott a temperamentuma, az ösztönösen védelmező reakciója, azt bizonyos szempontból inkább vonzónak találtam -valahogy ebben is tökéletes párja az én ráhagyó, avagy épp belenyugvó és elfogadó magatartásomnak. Automatikus a mozdulat, ahogy felé lépek, tenyerem a lapockájára simul, gerince mentén gyengéden vezetem le oldalára, hogy végül a derekán állapodjon meg -lágyan fúrom bele az ujjaimat, marasztalom, némileg, ha engedi, közelebb is vonom magamhoz. Csitítom, nyugtatom, mint ahogy korábban is tettem volna; legalább annyira tudatos az őt, a jóhírét védelmező reakcióm, mint amennyire az övé is az. Miattam nem kell… Dörömböl a szívem, érzem, ahogy a fülemben lüktet, azon mégis keresztülhasít Sam, a semmiből érkező orgánuma. Messze taszít Jentől, holott a közelsége sokkal nagyobb védelmet jelentett, mint bármely szava…
Az egész koponyámat szorítja a stressz, a szorongás okozta kellemetlen közérzet, mégis, a kelletlenül bekebelező ürességből igyekszem visszakapálózni -Jen felém intézett mondatára eszmélek fel, nyúzott tekintetem az övét éri; jelentőségteljes mosoly rezdül ajkaim szélén, ahogy bólintok, majd távolodó alakját figyelem. Sam élénk nevetésére rándul fintorba az arcom, azzal illetve a nem várt hangot.
- Találó – nézek rá, megszeppent vonásait mégse értékelem, tovább fordulok Amy felé. – Rám ne várj, a lépcsőn megyek…

---

Órák múltán hallom viszont a lift jellegzetes csilingelését, ahogy az kinyílik előttem a nyomozók szintjén. Kellemetlen feszengés lesz úrrá rajtam, ahogy kilépek a folyosóra, hiába tudom, késő van már ahhoz, hogy a munkatársakat még itt találjam -legfeljebb néhány, a munkamániát reprezentáló ügynököt találhatok még a boxok rejtekében, de akik ennyire a rájuk bízott esetek bűvöletében élnek, nem fogják magukat zavartatni a jelenlétem felől. A kopottas, barna bőr irattáskát a vállszíjánál hajtom hátra, hogy zakóm két szárnyát oldalra tűrve temessem kezeimet a zsebembe. Határozottnak tűnhetek, mégis minden felé megtett lépésemmel egyre erősebben ver a szívem a mellkasomban.
- Reméltem, hogy még itt talállak – rámosolygok, ahogy bár közel, ahhoz mégis elég távol állok meg tőle, hogy véletlen se érezze feszélyezőnek a közelségem -nincsenek képzelgéseim afelől, hogy ne verdesnének újból a fejünk felett a hullámok. Ujjhegyeimmel az asztal lapjára támaszkodok, állammal, ahogy tekintetemmel végigszántom a munkafelületét, a sarokban felfedezett, ismerős aktákra bökök. – Sajnálom, hogy nem tudtam visszajönni – noha nem gondolom, hogy annyira bánná -, találtatok esetleg valamit? – érdeklődöm, álszentül próbálva elhitetni még magammal is, hogy kizárólag erről akarnék beszélni. Nagyon sok mindenről akarok, épp csak erről nem… mégis erről fogunk, hisz mi másról? Újonnan nem szeretünk se őszinték, se egyenesek lenni.
- Indulsz? – kérdezem, ahogy az előkészített táskájára mutatok, és pár lépést odébb araszolok, hogy gond nélkül tudjon rámolni, ha még volna mit. – Közben beszéln…
- Ti is a lifthez jöttök? – váratlan a mögülem érkező hang. Ismeretlen figura, irdatlanul lelkes mosollyal -mi oka volna rá? Jenre nézek, majd bólintva vissza a férfira. – Oké, akkor addig hívom! – meddig?, vetném vissza, de addigra elinal. Válasz reményében a kérdőn felhúzott szemöldökömre fordulok Jennifer felé, csüggedt mosolyom csak egy futó görbe a szám szélén.
- Akkor mégse… - és úgy veszem, tudja, mire gondolok. – Mehetünk?

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Csak hagyj már! - hogy azelőtt, vagy azután fordulok vissza, hogy hallom kiabál, pontosan nem tudom. Talán, ha valamelyik kamera felvételét lelassítanánk, kiderülne. Egyetlen ösztön dolgozik bennem, odalépni hozzá, megvédeni, képtelen vagyok lefojtani. Újra látom, hogy összeroppan... Vajon már mindig annak a borzasztó napnak az árnyéka marad előttem? És én? Mikor kezdtem el ennyire az ő hangulataitól függeni? Mikor lettem ennyire érzékeny rá? Féltő? Ő sem foglalkozott vele korábban, mint okoz nekem, bennem... Ez bizonyára nem teljesen normális, de most perpillanat nem érdekel. Még ha tudom azt is, hogy nekem kellene a legtávolabb maradnom tőle, ösztönösen cselekszem, meggondolatlanul bizonyára. Mert a Föld kacsázhat a Nap vagy a Hold, a csillagok, vagy bármelyik egocentrikus seggfej körül, sőt még egy kozmikus macska körül is, ha úgy tartja kedve, mert ez mit sem változtat a tényen, hogy az én univerzumom közepe Wyatt Leneghan... Rezignált légzéssel lépek oda, de még ha csak lépnék. Beszélek, de nem gondolkodok. Szétáramlik bennem az eddig elfojtott indulat Amy iránt, pedig tudom, hogy ne tudnám, hogy az ő, bárki, Wyatt szemében sincs több jogom beszélni érte, helyette. Mi lehet a baj velem?
Észre sem veszem, hogy mikor lép mellém. A keze olyan könnyű rajtam, hogy erősen kell koncentrálnom, tényleg ott van-e. Több szempár, több kolléga kerül elő. Nevetséges, hogy még az sem elég hozzá, hogy észhez térjek... Vannak pillanatok, amikor elborul az agyam. Ez mióta van így? Mindig így volt? Lesütöm a pillantásom, talán ez az a pont, amikor közelebb húz, a földön tart, visszafog... Elszégyellem magam. Égni kezd a bőröm, a füleim lángolnak. Nem a közelsége, a viselkedésem miatt. Az igazat megvallva, hálás vagyok a gyors reakciójáért. Ha Amy folytatja, nem tudom megállok-e itt... Sam szakít el tőle, hagyom a durvaságát, mert aggódva néz rám, a tekintetében bűntudat. És minél messzebb kerülök Wyatt közeléből, annál hamarabb oszlik a köd fejem körül.
Elmerészkedtem egy szintre, ahová nem volt tisztem fellépni. Úgy keltem a védelmére, mint egy őrült feleség, féltékeny idióta... Vajon ez milyen képet fest le rólam? Eddig sem voltam közönségkedvenc, nos... Még egy utolsó mondat, mert szükség van rá, mielőtt kicibálom magam ebből az abszurd jelenetből...

---

Könnyen megfeledkezem estére a történtekről. A kutakodás, a munka, a jegyzetelés segítenek. Az iroda lassan már teljesen kiürül körülöttem, mikor megtornáztatom elgémberedett, nyaki csigolyáimat. Ropogósan kattognak egyik-másik irányba forgatom. Jobb tenyeremmel a barna fürtök után kapok, oldalt fésülöm őket. Wyatt alakja ekkor tűnik fel nem sokkal előttem. Éppen nem gondoltam semmi különösre, csak elvesztem a saját fejemben, valahol a gondolatok és a valóság között, a hatalmas fehérségben, jól esett nem emlékezni - eddig. A szégyenérzet kezd el dominálni az egész testem fölött...
- Szia... - nem tudom eldönteni, hogy köszöntés, vagy kérdés, mi oka volt rá ebben reménykedni. Mosolya nem egyértelmű, de viszonzom. Eközben kezeim lusta mozdulatokkal ide-oda rakosgatják a tárgyakat előttem. Felkelek az asztaltól, csak a fejemet rázom, amikor sajnálatát fejezi ki azért, hogy nem jött vissza. Mennyire lehet ez a sajnálat őszinte? - Igen, van még egy emberünk, aki összeköthető a gálával. Holnap reggel ott kezdek, aztán szépen sorban meglátogatom őket. - magamra erőltetek egy mosolyt. Mindig is a munkája szerelmese volt, nem kellene megdöbbentenie, hogy elsősorban ez érdekli. Minden más várhat, igaz?
A kérdését hallva lágy mosollyal bólintok. - Igen, ránk esteledett. Fájnak már a szemeim a rengeteg olvasástól... - nem szeretném egy szavas válaszokkal letudni. Megkerülöm az asztalt, a táskámmal térek vissza oda, ügyelve mindvégig a megfelelő távolságra közöttünk.
Felkapom a fejem, mikor megszólal, de Phil hirtelen belevág a szavába, félbeszakítja illetlenül. Nem tudom, hálát érzek, vagy... Tekintetem rögtön a jókedélyű kolléga után kapom, elégedett mosollyal figyelem. Talán ő lehet az egyetlen, aki még ilyen későn is képes örömittas mosollyal az arcán, lelkesen sétálgatni ezeken a folyosókon. Biztosan ő is hallott mindent, éppen ezért gondolok a barátságos
- Igen. - kedves ábrázattal lépek mellé, valamennyire előtte és mellette is haladok a lifthez. Phil rugózva vár bennünket, fogvillantó vigyorgásából csak sejtem, valamit fontolgat a fejében. Különben nem várt volna meg bennünket...
Hármunk közül talán én állok legtávolabb a kezelőpaneltől. Lesütöm tekintetem, valamiért a cipőm orrát kezdem bámulni. Ha lehetne, nem kezdeményeznék párbeszédet egyikükkel sem, akkor sem, ha a váratlan trió egyetlen közöspontja vagyok. Ha lehetne hazáig csendesen kullognék... Tehetek úgy, mintha én nem én lennék?
- A hétvégén megyünk a srácokkal túrázni. - fordul felém, ha már a szárnyak összezártak. Felkapom fejem, szélesedik mosolyom. Ha látta, hallotta is, ami történt, nem rest kifejezni felém érdektelenségét. Ingatni kezdem a fejem. - Arra gondoltam, hogy ha van kedved, jöhetnél megint... - le sem tagadhatná, hogy háromgyerekes édesapa. Úgy próbál meg közeledni hozzám, mintha az egyik makrancos hercegnője lennék, én pedig érzem, hogy olvad a jég...
- Mire készültök? - kérdezem gyanakvón, de bizonyára látja rajtam, hogy túl sok meggyőzésre nem lesz szükség. Minél többen vagyunk, annál jobban ki tudnak kapcsolódni a gyerekek mellett, érthető. 
- Sátrazunk. - éles nevetésétől csóválni kezdem a fejemet, ide-oda kapkodva a tekintetem. Lovak és gyerekek, bátrak. Még ha örömmel vetném is bele magamat, - ahogy korábban - Moonlight még nem töltötte istállón kívül az éjszakát. Vajon jót tenne neki, vagy megrémítené? Készen áll rá? Én készen állok rá!? Ha megrémül? Lassan haladunk, de Phil bogarat ültet a fülembe... Töröm a fejem, elnémulok, a szintek rohamosan fogynak alattunk. Biztosan a csend válik sürgetővé, hogy azt mondja:
- Gondold át. A legutóbb is jól éreztétek magatokat... - lelkes mosolya, de elfordul, már a számokat figyeli. Én meg a hátát...

Emlékszem, mikor odahaza, még gyerekkoromban, bekötötték a kábel tv-t. Hiába, hogy a kilencvenes évek elején a középosztálybéli amerikai háztartások jócskán több mint felének már elérhetővé vált, Shelbyville, mint vidéki kisváros, elég későn kapaszkodott fel ehhez a társadalmi közeghez -és mi, Leneghanék, apám pozíciójának -és egyéb korrupt ügyleteinek- köszönhetően még így jócskán a helyi lakosság túlnyomó része előtt emelkedhettünk ki a tömegből. Apa persze felesleges időpocsékolásnak találta, kezdetben legalábbis, de minket, gyerekeket még így is távol tartott a tv szobától, miután "úgyis csak elrontunk mindent" ; legnagyobb haszonélvezője ettől fogva anya volt, aki a szociális státuszát erősítette meg általa anélkül, hogy az valaha is célja lett volna. Amint a ház falain kívülre ért, és a pletykák fő forrásaként számon tartott gyülekezet hátára kapta az információt, a háztartásbéli feleségek és családanyák jelenléte olyan gyakorivá vált odahaza, mint bármelyikünké, akik ténylegesen ott laktunk. Bosszantó volt a csivitelésük, a sokszor hüledező susmorgásuk, és a szimplán frusztráló jelenlétük, de az állandósághoz az ember előbb vagy utóbb hozzászokik -idővel, be kell látni, szórakoztatóvá váltak, ahogy a szivárvány összes színét felsorakoztató, különböző mintás otthonkáikban a tv köré tömörülve trécselték, az aktuálisan sugárzott szappanoperájukban milyen végkifejletre számíthatnak az adott rész végéig. Ahogy a konyhában ülve a házimat írtam, felfigyeltem rá, sokszor már nem is azzal, annál is inkább a nőegyletről leolvasott esettanulmányokkal foglalkoztam -a sok megkeseredett, magányosan tengődő asszony egyetlen örömével, a romantika és a figyelem utáni vágyódásuk teljes abszurditásával, és nem különbül az akkor még lehetetlennek tűnő problémával, miszerint, ha szeretsz valakit, az életnek nem szabadna annyira nehéznek lennie, mint amit a különböző filmjeik és sorozataik láttattak a nagyérdeművel. Meg voltam győződve róla, hogy szimplán valamiféle marketingfogás, amit még nem érthetek, és elhitettem magammal én, aki a világot annak mindig komplexitásában értelmeztem, hogy amit látunk, parasztvakítás…
Nem tudom, az életem melyik pontján váltam anyám egy szappanoperájának főszereplőjévé, de azt kívánom, bár igaza lett volna a kölyöknek harminc évvel ezelőtt -ehelyett utolért, és tarkón vágott a felismerés: az élet akkor a legnehezebb, ha igazán szeretsz valakit. Szám sarkára harapva bárgyún szegem le a fejem egy pillanatig a viseletes cipőm itt-ott már elkopott orrát figyelve, ahogy felismerem és elraktározom a mosolyát. Tisztelettudó és udvarias, semmi egyéb… Zsebeimbe rejtett kezem ujjai idegesen morzsolják egymást, mielőtt jobbommal újfent belekapaszkodnék a táskám hevederébe -feszengek; nem miatta… Minden miatt, ami ma délután történt, és ami úgy néz ki, benne semmilyen lenyomatát nem hagyta... Én nem, csupán a szemeim mozdulnak, és kutatják az arcát, mikor a hangját hallom.
- Remek! – bólintom, mégis, összezárva ajkaimat kelletlenül szánt végig a nyelvem fogaim elülső felén. Tudja, hogy nem szeretem az éles terepmunkát, de azt is, hogy az elbeszélgetéseken, miután a hanghordozás, a mimikák, a testbeszéd többet elárul, mint a jól megfogalmazott szavak, mindig, mindenkor ott akartam és akarok lenni. Az önkényes „távoltartási végzésével” a munkám egy jelentős hányadától fosztott meg, amitől már-már okafogyottá vált a jelenlétem, de azt hiszem, továbbra is kénytelen vagyok elfogadni… Fancsali mosollyal emelek a szemöldökeimen, pont, mint azok, akikben bár kellemetlen szájízt hagytak a hallottak, mégse akarnak vitába bonyolódni. – Akkor majd elolvasom a jelentést - mosolygok; hasonlóan mesterkélten, mint ahogy ő is teszi, mielőtt a bizalmason is túlmutató közelségbe araszolva, ujjhegyeimmel támaszkodva meg az íróasztalán vonakodva folytatnám. – Csak kérlek, ne egyedül menj… - nagyot nyelek. Arcizmaim elernyednek, azonnal a hangom lágyságához hasonulnak. Beharapva a szám szemeim aggodalmasan, némán kérlelik tovább; tekintetemmel esdekelve kapaszkodok zöldjeibe -soha nem tudhatjuk, mire számíthatunk, és ezzel, a minden esetben ott rejtező rizikófaktorral ő is tisztában van, jobban is, mint én. Engem az egyértelmű kérésem ellenére se vinne -már ha élhetek egyáltalán felé ezzel és hasonlókkal-, valószínűleg nem is volnék a hasznára… de akkor vigye Samet, vagy bánom is én, kit, csak ne egyedül menjen…
Bár különösen bódító a közelsége, mély levegővel szívom tele a tüdőmet, ahogy ellépek tőle -részben, hogy szabadon mozoghasson, másrészről viszont, bár kevesen, de akadnak még körülöttünk az egy légterű irodában.
- Még mindig nem jó ez a túlórázás - meggyőződéssel ingatom a fejem. Korábban nem volt jellemző; a munkaidő leteltében a napi robot végét láttuk, nem pedig a lehetőségét annak, hogy minél többen szállingóznak haza, annál hatékonyabban tudunk ráhúzni akár még órákat is a fizetetlen pluszmunkára. Most meg? Hát nézzünk magunkra… Lassan, elnagyolt mozdulattal fordítom a fejemet utána, ahogy a holmijaival cikázik. – Tartottál azért szünetet? Ebéd?... – tudakolom, de csak azután ér utol a felismerés, hogy a törődésemet faggatásnak is veheti, miután az már elhagyta a szám. Bár nem emelek a kezemen, szabadkozva tartom fel a táskámba kapaszkodott tenyeremet; még egy eldünnyögött „bocs” is legördül az ajkaimról azelőtt, hogy lesütném a szemem. Nem sikerül bemérnem a hatáskörömet, mint ahogy, amilyen látványosan kerülget, úgy tűnik, a fizikális határainkat sem… bár volna szabálykönyv arra, miként kell viszonyulnia egymáshoz egy folyamatos állóháborúban tipródó házaspárnak.
Hagyom, hogy elmossa a hangomat az eleven lendülettel érkező, és hasonló intenzitással távozó kolléga közléskényszere. Megpróbálkozhatnék vele még egyszer, ahogy elindulunk, naivan remélve, akadhat még pillanat, amikor kettesben maradunk, de minek? Rá se kérdez, mit akartam mondani… vagy, mert pontosan tudja, mit rejtett a megkezdett kérdés, vagy, mert egyáltalán nem érdekli. Vagy, ami talán a legrosszabb, tudja, de nem érdekli… Lemaradok róla, a lépcsőt latolgatom, mint opciót, ahogy egyedüliként megtorpanok a lift szájában -mégis belépek a férfi barátságosan sürgető intésére, kettejük között átoldalazva a szemközti oldalfal mellé sorolok. Innentől a jelenlétem teljesen érdektelen. Csendben veszem elő zakóm belső zsebéből a telefonom, halk, tanácstalan szusszanással nyitva meg Eddie olvasottan hagyott üzenetét; pár pillanatig rugózik az ujjam a billentyűzet felett, mikor… Jöhetnél megint? Összeszaladó szemöldökeim alól nézek először a férfi, majd Jennifer profiljára, végül ismét a fáradhatatlannak mutatkozó tagra. Váratlanul válok érdekelté a beszélgetésükben, holott ténylegesen nem állt szándékomban még hallgatóságként se belekontárkodni.  A mobilom már csak alibi a kezemben, azt teszem, amit mindenki más is tenne; alkalmazások nyílnak meg, és záródnak be a kezem alatt, elfoglaltan, de legalábbis annak tűnve bűvölöm a készüléket, a figyelmemet mégis nekik ígérem oda.
A legutóbb is jól éreztétek magatokat… Vagy úgy! Gunyoros, mindentudó horkantás szakad fel a torkomból, minek ösztönösségét akkor ismerem fel igazán, mikor magamon érzem a férfi, válla felett hátravetett pillantását.
- Jaj, bocs! Csak… - mentegetőzve, válasz gyanánt tartom fel a telefont, egyértelműen mutatva rá, hogy minden kétséget felülíróan jelezzem, abban láttam olyan tartalmat, ami kiváltotta a reakciót; mint például, hogy holnap esni fog az eső… jelenleg ezt látom felvillanni. Visszahúzom mellkasom elé a karjaimat, de nem vezetem vissza a tekintetem a képernyőre. – Nem is tudtam, hogy ebben a munkaközösségben, lehet - gesztikulálva körzök a kézfejemmel, mintha a megfelelő szavakat keresném; pontosan tudom, mik a megfelelő szavak -, jól érezni magunkat, nem csak dolgozni. Nem szokványos... Mik ki nem derülnek? – tettetett zavartságtól felszaladó szemöldökkel nézek Jenre, még egy kedveskedő mosolyt is megeresztek felé, noha azt egyértelműen a mellette állónak címzem, ahogy átvezetem rá a pillantásom. – Tudod, még új vagyok szinte New Yorkban is, nem, hogy a kollektívában, úgyhogy sok információ letaglózóan hat – hát még az ilyenek… Színlelt mosollyal a szemem sarkából nézek Jenre, mielőtt felbátorodva kitartanám a kezemet az ismeretlen felé. – Wyatt Leneghan, örvendek! – rászorítok a kézfejére, meglehet, a vártnál határozottabban. – Tehát gyakran jártok túrázni, sátrazni?... – legyezem meg magam előtt a levegőt, határozottan tűzve ki kettejüket a mozdulat végpontjainak.

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Bárcsak belelátnék a fejébe... Még a kapkodó mozdulatok között is lopva rápillantok, keresem valódi okát, miért örül, hogy itt talál. A munka imádata hozta hozzám? A szándék, hogy tudjon mindenről? Ezt a látszatot kelti, nekem pedig gyenge hozzá a képességem, hogy mögé lássak. Rettegve vibrál a vészjelzés gyomromban: most, igen, most beszélnünk kell, arról, ami korábban történt... Ahogyan viselkedtem, professzionalizmusnak nyoma sincs. A tények mégis ellentmondanak a viselkedésének, a hanghordozásának, a nyíltságának… Nyoma sincs annak a tisztázásra kész, feszült figyelemnek, a szoros ellenőrzés alatt tartott, tökéletesen kontrollált arckifejezésnek, amelyeket a nyilvánvalóan az állandó pengeélen való táncolása követelt meg, még gyerekkorában. Legalábbis én mindig ezt feltételeztem. Sosem kérdeztem rá, nem akartam faggatni őt. Illetve egyetlen egyszer, amikor egy éjszaka közepén a verandán találtam rá. Rémálom volt, nekem pedig semmi sem volt fontosabb, mint hogy tudja, itt vagyok, vigyázok rá, semmi baj nem lesz többé. Ironikus, hogy mindvégig - talán - én voltam az, aki még csak nem is sejtette, mekkora baj van.
Felnézek rá, leutánzom, vagy ő engem? Rövid, udvarias mosoly ez két idegentől. Egyforma. Az igazság az, hogy késztetést sem érzek rá, hogy beszélgetni akarjak bármi másról. Megpróbáltam, nem sikerült... Könnyen foglalkozom a pakolással, közben semmitmondó arcjátékkal sikerül elmondanom a lényeget. Az öröm közös, tudomásul veszem. Én kértem a távolságot kettőnk közé - noha most a hanghordozása, vagy a mimikája miatt érzem, bosszankodik miatta. Nem lehet majd ott, nem figyelhet intő jelekre. Az ő érdekében tettem, a legutóbbi közelségünk... Elkapom tekintetem róla, ha meg is akadt kezem mozgása, most folytatódik. Bólintok válaszadás gyanánt. Elgondolkodom rajta, hogy talán... De nem. Elhessegetem, nem volna szerencsés hívni, kérni, hagyni, hogy ott legyen. El sem tudom képzelni, hogy olyan hosszú időre egymás társaságát élvezzük. Bármennyire is tisztában vagyok vele: az ügyet hátráltatom.
A táskámba ejtem az asztalon kallódott tolltartóm, amikor tekintetem előbb ujjbegyeire zuhan közénk, majd karján felvezetve arcán állapodik meg. Kissé elnyílnak ajkaim, nedvesítek torkomon, mikor szembesülök a közelségével.
 - Mindig egyedül megyek. - szinte csak búgom, talán kissé félénken is bevallva a bűnömet. Igen, még mindig az a reményteli, ígéretes ügynök próbálok lenni, aki nagyon is képes kiállni magáért, amikor úgy hozza a szükség. Ezt pedig azzal is alá kell támasztanom időnként, hogy nem félek a magam társaságában besétálni az oroszlánok barlangjába. És a legtöbb esetben, főleg, ha veszélytelen helyzetről van szó, nem is bánom, ha magam vagyok. - Nem lesz baj. - mondom neki tehát, és egyúttal saját magamnak is. Értékelem az aggodalmát, ha az? Hirtelen mégis képtelen vagyok úgy reagálni, ahogyan elvárható bárkitől, aki felé ilyen gyöngéd figyelemmel viseltenek - perzsel a közelsége, semmi másra sem jó, csak hogy eszembe juttassa a konyhában történteket. Égni kezd az arcom, keresnem kell okot a pótcselekvésre. Tovább vezetem minden létező sejtem, megmozdítom a tömeget, amit jelentek és lekapcsolom az asztalifényt, a gépet, a monitort... Belebújok a kabátomba, próbálom, nagyon igyekszem hagyni, hogy a távolság és Amy szellemjárása ott lebegjen közöttünk... Szükségem van rá.
- Tényleg nem, Sam még azelőtt eltűnt, hogy lejárt volna a műszak... - az utolsó simítások: hajam kimenekítem a kabát, majd a táskám pántja alól és azzal az elkészült mosollyal figyelek rá. Jelzem: mehetünk. A görbe, ami igazán őszinte rögvest karcsúbbá válik, ahogy kérdéseinek jelentése eljut a legbelső tudatomhoz. Szabadkozni kezd, reflex volt? Rosszul érzem magam, hogy ezek a kérdések ilyen érzést keltenek benne, bűntudat... Ez már az általunk meghúzott határon túl van? Hol a határ? - Elfelejtettem. - mintha észre sem venném sajnálkozását, pedig nagyon is. Mindössze csak úgy érzem, helytelen volna megróni. - ... mármint szünetet tartani. - azt inkább nem árulom el, hogy a hátam mögött összesúgó kollégák miatt egyébként sem volt kedvem az asztalom menedéke mögül előbújni. - ... meg enni is. - ha pontos akarok lenni. Elgondolkodva nézek valahová kettőnk elé, az iroda egy távolabbi pontját szuggerálva. Az utóbbi időben egyébként sem élvez prioritást az evés nálam. Tökéletesen elszintetizálok fénnyel és napi egy almával. - A történtek miatt, nem tu... - egyszerre kezdünk bele, "Közben beszéln…" végül nem derül ki, ő miről szeretne beszélni, hiába sejthetem, vagy hogy én mit akartam még hozzáfűzni, mert felbukkan Phi és elmossa a lehetőségét a további társalgásunknak.
Ha nem lennék tiszteletlen, elő kotornám a fülest táskám gyomrából és zenével tölteném fel a kongó ürességet. Érthető, hogy Wyattel nem kommunikálhatunk más előtt, Phil mindig boldog aurájához meg nincsen kedvem. Ő a két lábon járó emlékeztetője annak, mi az, ami nekem nincs. Az irigység nem szép dolog, de létező. És kezdenünk kell vele valamit, így amikor felém fordul, hogy ismét belerángasson egy ilyen sziruposan csodás, boldog családi idillbe.., nem kezdek vele semmit, csak hagyom, hogy átjárjon, ott legyen. Átgondolom...
Elfordul tőlem, időt hagy, a harmadik liftező ellenben hirtelen magára irányítja mindkettőnk figyelmét. Mondhatom, sokat dob a hangulatomon, hogy a telefonján megnyitott beszélgetésben ilyen nevetséges dolgot olvasott... Tehát az állandó fapofa csak nekem jár, nem is tudom hallottam e, mikor hallottam utoljára hangosan kurjangatni. Türelmetlen, fáradt sóhajtást engedek fel enyhén csücsörített ajkaim közül, ez a nap el van átkozva. Szuggerálom a számokat, hátha attól hamarabb otthon találom magam. Wyatt megszólal, Phil arcán mindenféle érzelem keresztül áramlik, az enyémről csak egy olvasható: mi van? Szemöldökeim durván húznak össze, egy öltés sem lenne pontosabb, főleg a mosolya után, ami mögött némi rideg elutasítást érzékelek? Vagy csak a lift félhomálya miatt?
- Én mindig azt mondom, hogy érezzük jól magunkat. Egyszer élünk, vagy mi. - a nevetése gyomorból indul. Én mégsem őt nézem. Wyatt lelkesedése a közös programok után, mintha teljes ellentmondással lenne a korábbiakhoz? Nem kéne foglalkoztasson, lehet, hogy csak barátkozni próbál... Elfordítom a fejem, a gondolat mosolyt szül az arcomra. Biztosan nem. Szemem sarkából fürkészem, hiába, a szüntelen somolygása nem enged következtetni semmire. - Örülök a szerencsének! Phil Morgan. Bocs, hogy nem... Szétszórt vagyok. - utal arra, hogy nem kezdeményezett bemutatkozást maguk között. - Erős markod van, azta. - elhúzza a kezét, mintha le tudná rázni. Wyattnek erős a fogása? Ide-oda ugrál tekintetem közöttük, kissé értetlenül. Mi van?
Végig szántom tenyeremmel nyakam élét, egészen a tarkómig - ekkor a kérdése, s nem csak mert hozzám is szól általa, felkelti az érdeklődésemet. Phil nem értheti a hátterét, nekem viszont egészen más, új értelmet nyernek az eddigi megjegyzései, kérdései. Ha az érzéseim nem csalnak... - Jennel? - nem áll szándékomban mondani bármit is, Philre mosolyogva bökök állammal, meséljen csak. A görbe ajkaimon legkevésbé szól neki...  - Ez lesz a harmadik alkalom, hogy jöttök? Nagyon örülök neki, hogy az irodából van más is, aki ilyen kalandvágyó... - nevetése átragad rám, nem a jókedve, de a fogalmazásmódja miatt. Szeretnék közbe szólni, hogy ha igaz a feltételezésem, eloszlathassam a Wyattben felmerülő aggodalmakat, de ahhoz túlságosan élvezem a helyzetem. Mióta élvezem én a szenvedését? - Az asszonynak is akad beszélgetőpartnere, a gyerekek meg egyenesen imádják. Főleg a kis Peter. Ha van kedved, bármikor szívesen látunk. Mint egy nagy, kibaszottul hangos család... - ekkor nyílik szét két szárny. - Bár ha nem vagy hozzászokva, ez elsőre lehet kemény lenne neked... Te meg gondold át, aztán majd üzenj, jöttök e. Szép estét! - robban ki a fémkalitkából, mellőzve bármiféle udvariasságot. Képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást, ahogy átlépjük a lift küszöbét.
- Szia Phil! - szólok utána, merengőn nézve a távolodó alakját. Onnan nézek fel aztán Wyattre. - Téged mióta érdekelnek túrázások?  Egyszer indultunk neki, akkor is meg kellett állnunk, mert a cipő feltörte a sarkad és azt mondtad, hogy "Soha többet!"... - mindentudó mosollyal figyelem, szemöldökeim enyhén felszegőn. Nem kérek bocsánatot azért, mert felhozom az emlékét. Az éles villanás, majd dörgés vonja el róla a figyelmemet. Esik...

Megtehetném, hogy nem veszek tudomást a freudi elszólásról, a tényként közölt információról, miszerint fesztelenül folytat magánakciókat, mégis belekapaszkodik az agyam, és rögtön mozgósítja a vészvillogókat -talán nem szorul magyarázatra, miért nincsen ínyemre. Felé közelítő lépteim könnyedek és határozott célt követnek; egészen fájdalmas, hogy mennyire természetes, ahogy a neutrális, nyomokban leginkább a lefőtt kávét sejtető iroda-szag helyett az ő semmivel össze nem téveszthető illata kúszik az orromba, ahogy alig egy fél lépéssel előtte állok meg. Bármikor megmosolyogtatott, ha a levegőben csupán megéreztem a számomra legkedvesebb aromafelhőt… mindig is egyet jelentett a komforttal, a boldogsággal, a felszabadultsággal. Ösztönösen irányította a figyelmemet, mint egy tudatalatti beidegződés, és minden további nélkül bele tudtam simulni a személye jelentette biztonságba, az otthon érzésébe anélkül, hogy bármi különösebbet is tett volna. Egyszerűen csak megjelent, és egy mosolyával, de a puszta jelenlétével is csordultig töltötte a hiányában mindig tátongó űrt…
- Miért? – félszeg hangon elsóhajtott, dacos nevetéssel kísért kérdéssel figyelem az arcát; büszkeség lenne? Más aligha… Tudom, hogy nem fogja szeretni az érdeklődést, amit bátorkodtam neki szegezni, hisz ki szeretne elszámolni a saját maga miértjeivel? De én meg azt nem szeretem, ha kiszámíthatatlan ügyekbe egyedül ártja bele magát… Talán megérti; és ha megérti, még akár lehet, hogy el is gondolkodik rajta. – Én nem is benned kételkedek – ha nem lett volna egyértelmű. Tartom a tekintetét, az enyémhez láncolom, amennyire csak engedi -bár szeretném hinni, hogy maradéktalanul és kizárólagosan azt a határozottságot engedem láttatni, amivel a felmerült aggályaim felé viseltetek, tudom, hogy csak némán esdeklek…
Végül kihátrálok; feszengve eresztem alá a pillantásom, alsó ajkamat mintegy stresszlevezetés gyanánt harapom be, ahogy gyorsan sürgölődő lépteit figyelem.
- Nem lep meg – apró mosollyal mozdítom a fejem Sam asztala, és az azon hagyott kaotikus rend felé, amire ő csak nagy mellénnyel úgy hivatkozik, ezzel formálva magáról is kissé túlreagált véleményt, hogy „egy zseni átlátja a káoszt”. – Amúgy se lepne meg… de mostanság gyakran „találkozik” valakivel – nem, mintha a kollégák magánélete egyike lenne az általam kedvelt, vagy legalábbis toplistásként kezelt témáknak, de beismerendő tény, hogy a „pletyka”, avagy a kölcsönössé emelt tudás hatalma valami oknál fogva mindig összehozza az embereket. Vagy talán csak emlékeztetném azokra az időkre, amikor mi is, alig pár perces különbségekkel, sürgetve, sokszor türelmetlenül megelőlegezve a munkaidő leteltét indultunk „haza”, hogy hasonlóképp „találkozzunk”. Hüvelykujjam mozdulásával perdül a gyűrűm, és nem szalasztom el a lehetőségét, hogy lopva végignézzem, hogyan pepecsel a kabátjával, a táskájával, a hajával… Tetten érten szeppenek meg, ahogy felismerem az arcán a kétségkívül nekem szánt mosolyát. Sietősen viszonzom -hasonló sietséggel, ahogy a bocsánatát kérem. Hivatalosan is elesett az egymás felé mutatott, mesterkélt tapintatosság.
Elfelejtettem. Felé kapom a fejem, de rögtön, már a gondolati fázisában elharapom a kérdést, miszerint „hogy lehet ezt elfelejteni?”, mert érzem a lendületben a kérdőre vonó felhangot a pimaszkás élcelődéssel fedett aggodalom ellenében… másrészről magamtól is elég gyakran kérdezhetném, épp csak nekem megvan rá a fizetett szakemberem, hogy megtegye helyettem. Túlzás lenne megvesztegetni Samet, hogy álljon a probléma élére? Bár kit áltatok, soha nem fogadna el pénzt mások nyaggatásáért, önmagában is az élteti… Amilyen vehemenciával fordultam felé, olyan komótosan navigálom menetirányba a tekintetem, mégse szalasztom el a lehetőségét egy minden szónál többet mondó, elégedetlen fejcsóválással kísért sóhajnak. Már egyszer bocsánatot kértem, a végén még többször is kéne, ha ennél direktebben fejezném ki a nemtetszésemet. Hisz ki vagyok én?...
A liftesfiú minőségbe előlépett kolléga orgánuma egészen addig egybeolvad az aknában működő szerkezet menetzajával, míg odafigyelésre érdemes információt nem hallat; nehéz volna megállnom, hogy hallgatózzak, így nem is próbálkozok vele. Pedig kezdetben tényleg igyekeztem, de hiába, ha akaratgyenge az ember…
- De milyen szerencse, hogy legalább vannak ilyen örökzöld gondolatok, amik felnyitják a szemünket! – nagyon egyedi… égeti a torkomat a szarkazmus, most valahogy mégis jólesően melenget; a legkedvesebb mosolyommal ellensúlyozom, és csak remélhetem, hogy ügyefogyottabb annál, minthogy megértse. Megőrzöm ajkaim görbéjét, és a kézfejébe kapaszkodok. – Ugyan! Elég, ha az egyikünk észnél van – bizonygatom színtelen nevetéssel. – Ne haragudj! A lendület – szabadkozom feltartva a visszahúzott kezemet; nem árulkodik túlzott férfiasságról, ha erre megjegyzést tesz. Inkább viseljük kidüllesztett szemmel, semmint, hogy meghunyászkodjunk… legalábbis… egyesek.
- A harmadik? – kérdezek közbe, megjátszott elismeréssel biccentve Jennifer felé. – Akkor valóban remek egy társaság lehet – „most komolyan?”, olvashatja ki a rajta felejtett, megrökönyödött pillantásomból, mielőtt új erőre kapva, idült mosollyal adózok újfent Philnek a túlmímelt figyelmemmel. – Sose aggódj olyanért, akinek ilyen szorítása van – heccelem; na például ezért nem célozgatunk a másik kézfogásának erejére! Közönyösen biccentek, ahogy elköszön, majd Jen oldalára lépek –már-már teátrális a hümmögés, amivel a kérdését forszírozom, momentán azt jelezve, nem is értem, honnan a feltételezés? Mintha az iménti beszélgetés meg se történt volna, úgy teszek.
- Na! – tartom fel az ujjamat védekezőn, a hatás fokozása végett még meg is torpanok. Szemöldökeim sértetten horgonyoznak le a homlokom közepén, mégis, a gyermeteg dac ellenére mosolygok. – Azért ez nem egészen így volt! – mondja mindenki, aki tudja, hogy de, egyébként pontosan így volt. – Úgy emlékszem, hogy neked se volt ellenedre ez az „ürügy”, és boldogan fordultál vissza, hogy ne is kelljen tovább Jeffék baromságait hallgatnod. Úgyhogy egyébként nagyon szívesen! – gőgösen meresztem rá a szemem, és szórakozottan elvigyorodok. – De... én nem csak ezekre emlékszem... - és remélem, hogy a túlvállalt megjegyzésem nem csak olaj a mellettünk még parázsló indulatokra. Ennek ellenére is megejtek egy épp csak felismerhető, ugyanakkor kaján mosolyt, és azzal együtt indulok neki újból a bejáratnak.
- Amúgy meg - gesztikulálva lendítem magam elé a karom -, akárhogyan is nézem, elmúltam negyven… - bármennyire is letagadnám a hátunk mögött hagyott két évet, mégis csak megtörtént. – Ekkorra azért már illik egy valamirevaló túra-sztorit felmutatni, ami több annál, minthogy… tudod – mutatok rá, mert nem én leszek az, aki kimondja, hogy „feltörte a cipő a sarkam”. – Meg hát „egyszer élünk”, na! – emlegetem fel Phil ékesszóló meglátását, amit a kezdetben csak morajló, majd élesen csattanó dörgés kontráz túl. – Basszus… Neked van esernyőd? - kérdezem a kétszárnyú üvegajtón keresztül nézve az apránként erősödő zuhatagot, pontosan tudva, hogy az enyém a lakásom melyik pontján pihen, bevetésre várva... – Vagy inkább taxit fogsz, nem metrózól? – teljesen idegen a kérdés, vele együtt a hangom is értetlen, fátyolos színezettel szól… a tudat, hogy itt van, hogy mellettem van, mégse együtt megyünk haza a közös otthonunkba nem elég, hogy abszurd: megőrjít, minden adandó alkalommal.
Az ajtó mellé húzódok, levéve a táskámat karjaimon csúsztatom le a zakómat, majd annak bújtatójába akasztva az ujjam emelem vissza a vállamra az irattáskát.
– Elvihetlek… - miután én mindenképp a metró mellett voksolok -nem költekezhetek feleslegesen-, komolytalan mosollyal lengetem meg magunk közt a rögtönzött „esernyőt”, készen arra, hogy azt bármelyik pillanatban a fejem, avagy a fejünk fölé rántsam, ha kilépnénk az esőre. Mint a strandokon jellemző „lopásgátló törülközők”, nagyjából annyi hasznát látom, de hátha két másodperccel később áznánk bőrig…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Miért? Újfent a már általam is több alkalommal boncolásra került téma végeérhetetlen monológja kezd el pörögni a fejemben. A tekintetem ide-oda ugrál a térben, mintha varázsütésszerűen válaszokat merhetnék belőle és egyáltalán nem segít, ahogy elém lép. Némán áll előttem, várja a választ, de túlságosan közel hozzá, hogy a megfelelő közönnyel tudjak beszélni róla, vagy bármiről. Az érdeklődése, az elviselhetetlenül erős követelőzés a szemeiből megálljt parancsol jól begyakorolt szavaimnak: „mert képes vagyok rá.”, „mert ez csak kihallgatás…”, „mert mindenki más elfoglalt vagy hátráltat.”. Szeretném elmondani neki, hogy ez sokkal több feminista önmegvalósításnál, vagy a hivatástudatnál, egyik sem, másik sem lenne távolabb a valóságtól... De leleplezni a valódi okaimat, távoli opciónak tűnik. Hiábavaló a vak, színvak bizalom bárki iránt, éppen mellette tanultam meg ezt a leckét. És talán már egyáltalán nem maradt bennem félelemérzet, vagy életféltés miután... Ajkaim egymáson morzsolgatom kicsit, a szemeiből sugárzó érdeklődése szokásos udvariasság lenne? Vagy van mögötte valódi aggodalom is? Kész zsibvásár, ahogy a gondolatok elnyomják egymást…
- Miért ne? - nem tehetek róla, megmakacsolom magam. Teszem, amire rendeltettem, amit elvárnak tőlem. Lesütöm tekintetem, eszembe jut, hogy csak, vagy legalábbis jórészt szerepet játszott akkor, mostanra már semmi szüksége rá... Következő megjegyzésére szegem fel állam. Gyűlölöm a gondolatát, hogy tényleg értem aggódik, és hogy ilyen nemes egyszerűséggel közli is velem mindezt, ha igaz. A hiánya tátongó lyukat mart a mellkasom mélyére, ha akarnám, láthatnám ütött-kopott ketyegőmet, ahogy a sarokban pihegve könyörög érte, ne is beszéljünk egymással. Édes a méreg, hahh?
A tekintetével akadályozza, hogy máshová figyeljek. Képtelen is vagyok rá, leblokkol az önkifejezése, mindig más volt, mint a többieké. Meglehetősen kerüli a kliséket, én meg a követését briliáns elméjének… - A halántékunkhoz tartozik egy fegyver és a hátunk közepén ott a vörös pont, egy puska lézerirányzéka, mindig... Ezt vállaljuk, amikor terepen vagyunk. És ha... Ha úgy kell alakulnia, akkor bónusz védelemmel, vagy anélkül is érhet meglepetés. Erről nem én döntök.  - kissé szentimentálisan felelek, mintha mellőzném kimutatását annak, hogy értem, mit mond, hogy igenis, nagyon is foglalkoztat törődése… Az arcvonásaim, mintha önálló életre keltek volna, és nyugtatónak szánt, kedveskedő görbébe dermedtek, kicsit vicces. Nehéz kiviteleznem a helyes beszédet, nyelvem botladozik, a nyelvtanban is kételkedem, miközben babonáz a közelsége és a bennem kavargó érzések egyenesen süketítenek is. Könnyű bontanom a kemény és rendületlen szemkontaktust, mert a pakolás tökéletes elterelés. De egy részem ott ragad, abban a pillanatban… Azt hiszem, a mai nap margóját telefirkálhatnám ilyen momentumokkal. Olyan sokat vesznek el tőlem, darabokban vonszolom magam tovább…
Hirtelen leszek a szükségtelen harmadik. Önkéntelenül kapom fejem Wyatt irányába. Arcom felé, de tekintetem Philre szegeződik. Mit érzékelhet ebből az egészből? Nem tehet róla: semmit. Ahhoz túlságosan egyszerű elme, olyan átlagos, mint én. Wyatt zseniális, de veszedelmes játszmáihoz mi halandók nem érhetünk fel, az én szárnysegédem sem más, mint az ismeretségünk… - Az ilyen erőskezű férfiakra mindig szükség van! – hahotázik barátságos elfogadással. Elfordítom tekintetem, igyekszem érzelemmentes maradni ebben az abszurd helyzetben. Tökéletesen tudatába vagyok vele, hogy a kézfogás, csak úgy, mint a kedvességgel álcázott szurkálódás szándékos.
Vajon mi készteti erre a viselkedésre? Egy lopott pillantással próbálnék meg leolvasni róla bármit, de a „most komolyan” tekintetével találom szembe magam. A tökéletes intimitás egy megfoghatatlan, talán csak számomra létező pillanata: két ember, ahogy egymás lelkéről olvas, mintha az írisz gyöngén szimulálna... Mr. AkinekIlyenSzorításaVanSosemKapPánikRohamotról nézek Phil után. Léptek zaja, ahogy távozik.
Íme, a mellém lépő maró gúny és irónia. A meglepetés hiánya az arcán sokatmondó, miután egy emléket emelek fejünk fölé, nincs ott más, csak játékos düh? Nem bölcs lépés felemlegetni a múltunkat, mégis több lehetőséget látok azon keresztül megérteni a mostani, hirtelen lelkesedést, mint a csupasz, direkt rákérdezésből. Utána nézek, meg nem állok, csak lelassulva fürkészem megtorpanását, somolyogva hogyan tiltakozik a tények ellen.
- Aham. - hiszékenységet színlelve, mély bólintással fordulok menetirányba, bevárom. Amint tettestársként minősít, lágyan kuncogni támad kedvem. Egy perc, Jeff neve hallatán és arcának felelevenült fantomábrázolásától a jókedv ütésszerűen távozna, ha engedném. Elhessegetem. Wyatt fölényeskedő, pöffeszkedő viselkedésével egyébként is könnyedén a talajon ragadok. Épp szóra nyitnám a szám, hiszen úgy rémlik, megháláltam… Helyette azonban elcsuklik a hangom. Hirtelen semmi más nem férkőzik át a masszív, kéjsóvár emlékfalon: kárminvörös levél a szőke fürtjébe ragadva, türelmetlen átgázolás a természet ilyen-olyan elénk nyújtózkodó ágain, összeakadó lábak, ropogott alatta az avartenger, a fa kérge, ahogy szúrta a tenyerem, az ujjai a számon, hogy csendre intsen, a nyakán hagyott folt, a százszor egymásba fonódva elsuttogott szeretlek... Egyenesen előre szegezem a tekintetem. - Mire még? - visszafogott, de hívogató elégedettségem bizonyára tudatja vele, hogy pontosan tudom. A hangom határozottabb, mint gondoltam, hogy lesz.
Szemöldökeim értetlenül simulnak össze, valódi, bár gyorsan elcsukló nevetés a reakcióm. - Mikor, ha nem most? - bazsalyogva lépkedek az oldalán, hol rá, hol a lábaimra figyelve. Rosszul esik belegondolni, hogy két éve már nem ünnepeltük együtt a születésnapokat sem… Kínzóbb a hiánya most, hogy közel van. - Ó, az tehát nem minősült valamirevalónak?  - rakoncátlan görbével az ajkaimon játszom az értetlent. - Én élveztem, azt sajnálom, hogy te csalódtál... - szúrom oda passzívan megrántva a vállaimat. Értheti úgy, ahogy szeretné. Ki gondolta volna, hogy Phil és a közös kalandjaink oldják majd fel annyira a feszültséget, hogy tudjunk egymásra mosolyogni?
- Lovaglás jöhet?  - az esőnek szentelt figyelmem megszakítom, hogy ráemeljem, szándékosan kétértelműen tett kifejezésem közben. Megsajnálom.- Lovagolni járunk oda. Ő a családjával. - mit sem számít, de szeretném, ha tudná. Ez az információdarab segíthet megnyugvásra találnia a királyi többessel szemben, illetve átgondolnia, valóban részese akar e lenni ilyen eseményeknek.
Figyelem az időjárás csapásaként becézett természeti csodát, majd a férfit mellettem. - Nincs. - felelem kurtán. Ebben a pillanatban eszembe jut minden, ami a konyhában történt közöttünk, többek között Amy is. Szégyenérzetem támad, talán most szóba hozhatnám. Épp elnyílnak ajkaim, hogy még mielőtt átlép a ritmustalan vízesésbe, elnézést kérjek, hogy tisztázzam: többet nem fordul elő, mert teljességgel képes vagyok uralkodni magamon, de végül nem mondok semmit.
Metró, vagy taxi? A felhőszakadás és öltözködő alakja között ugrál figyelmem. Kiszélesedik mosolyom a gavallér ajánlatát hallva. Egy pillanatra szükségem van, hogy uraljam arcjátékom, kinevetni nem szeretném kreativitását. - Azzal? Zakót varrtál a szőnyegedből Aladdin?  - csipkelődöm, és csak bízhatok benne, hogy nem veszi zokon. Lefojtom a további nevetésem. Ha az a terve, hogy a kabátja fog bennünket szárazon tartani, igen, mulatnom kell rajta kicsit, de vele együtt.
Több ideig nézem őt, mint illene. Nem mosollyal az arcomon, valami más veszi át annak helyét. - És ha inkább én viszlek el? - zsebemből előkotrom a slusszkulcsom, tenyérrel felfelé tartva azon. Nem nézek el róla, megvárom reakcióját. Végül leengedem a karom és felkészülök a parkolóhoz való eljutásra. Nem fogok erőszakoskodni, ha nem fogadja el a fuvart, csak megértem. Karakán elszántsággal lépek át az épület utolsó küszöbén... A fejem behúzom, a kíméletlenül hajamon, vállaimon koppanó cseppek hamar eláztatnak. Onnan nézek vissza rá sürgetőn, búcsúzunk-e mára.

Vajon mennyire volna jogerős a szembesítés, miszerint „mert arra kérlek”? Maga a felé támasztott óhaj, a vágy, hogy mindig, mindenkor biztonságban legyen, az, épp csak a mögötte rejlő szándék valódiságát támadhatja -szimplán, mert eldöntötte; mert formált rólam egy képet, amit esélyem se lehet megmagyarázni, megértetni vele. Mondhatnánk, hogy ideális esetben nem is kéne, de nem élünk tündérmesékben…
- Mert sokan szeretnék, ha ennél körültekintőbb lennél – könyörtelenül őszintén, faltörő kossal igyekszem átjutni a maga elé felhúzott, átüthetetlennek tűnő vaskapun… Csupán dörömbölni rajta már egészen felesleges. - Köztük én a legjobban… - nem kellene ezt bizonygatnom, neki pedig nem kéne úgy tennie, mintha nem volna igaz; valahogy mégis itt tartunk, ahogy ajkaimat nedvesítve, nyakamat a két vállam közé húzva igyekszem újból megragadni a figyelmét. Akarom, hogy lássa, hogy eljusson a bennem minden porcikájában kétkedő tudatáig, hogy nem fér kétely a szavaim mellé -talán akad még a méreggel átitatott gondolatai között egy, ami helyette is tudja, minden felé táplált érzésem őszinte és igaz volt… és az, a mai napig.
Alsó ajkamra harapok, nehogy valami meggondolatlannak rugaszkodjak neki szavai nyomán… kétségbeesett mosolyt igyekszek elfedni a húsomba vájó fogaimmal, de szám sarkának felfelé kunkorodó ívéből érzem, felesleges még a kísérlet is. Enyhén csóválom a fejemet, ahogy próbálva időt nyerni elnézek mellette.
- Nem, valóban nem... de legalább ennyivel megpróbálhatnál tenni ellene – vetem szembe a véleményének, ahogy sietősen kapaszkodok vissza zöldjeibe. Frusztráció, harag vagy rettegés, esetleg azok egyvelege búvik meg a hangomban a gondatlansága miatt? Aggaszt a szemlélete; az talán még inkább, hogy tudom, nem fogok tudni hatni rá… - Te is tudod, hogy minél többen vagytok, annál inkább biztosított a terep… ha esetleg a te figyelmedet elkerülné valami, azért van ott a másik – elkeseredett próbálkozásokkal bombázom; nem gondolnám, hogy ezt meg kéne neki magyaráznom, hogy ezt bárkinek is meg kéne neki magyaráznia, mégis megteszem. Már önmagában azt se értem, hogy engedélyezheti a Főnök a magánzó mozgalmakat, hát még azt, hogy gondolhatja ezt Jen is helyes és járható módszernek… Vállalom, mert vállalnom kell, hogy kivívom a haragját, a benne gyúló vádat, miszerint bármiben is megvétózom a hozzáértését -sose tettem, ezután se fogom. Egyszerűen féltem, és ezt nem vagyok rest bármikor az értésére hozni.
A kettőnkre telepedett gondolatok ránk rótt némaságában megállva a lift előtt már tudom, hogy így lesz, és fizikálisan is megteszem, hogy háttérbe vonulok -talán ennek fényében senkit nem lep meg jobban, mint engem, amikor én lépek elő Phil beszédpartnerévé, noha nehezen tudom színlelni, nem valós érdeklődésből fakadnak a felé címzett kérdések. Történetesen csak egy felhasznált eszköz ahhoz, hogy a pillanatnyi megütközésemet közvetítsem Jen felé, mégis, ennek ellenére is könnyedén simulok bele a váratlanul előhívott emlékek felvillanó képsorozatába.
- Aham? – visszhangzom vigyorogva, színlelt sértettséggel. – Mintha nem hinnél nekem! – sietősen érem be nem csak őt, hanem a gátlástalanul továbblendített momentumra való egyértelmű reakcióját; réveteg mosollyal figyelem a profilját, a tüntetőleges, mégse visszakozó hozzáállását. Kérdésére elnyílnak ajkaim, előre fordulva átszökik köztük a mélyen a tüdőmbe erőszakolt, és lenn tartott levegő. Mire… A visszaúton a tenyerembe simító apró kezére, a játékos élcelődésből indult zabolátlan incselkedésre, a nyakam köré font karjaira, ahogy teljes testében hozzám simult, a buja pillantásra, ami találkozva az enyémmel egyértelmű viszonzásra lelt. A kezdetben izgatott, majd fokozatosan eltűnedező kacajokra, az adrenalin fékevesztett zubogására, az ajkaira, sóhajai melegére a nyakamon. A vágy apró, vagy éppen lázas csókokkal lefojtott hangjaira, az igéző zöldjeire, ahogy a homlokomat az övének döntve felnézett rám… Az önfeledt, leggyönyörűbb mosolyára, amivel valaha is megajándékozott. Az összes szeretlek-re, amit egymásnak ígértünk. Mindezt mégse válaszolhatom -felé kúszó tekintetembe foglalom, ami kimondhatatlan, mielőtt az önmagában is beszédes csendből folytatnám... – Hogy a sminkjeid nem kompatibilisek az én bőrszínemmel – összepréselve ajkaimat nyomok el egy mosolyt, valószínűleg kisebb, mint nagyobb sikerrel. A túrát követő hétfő reggel a legégetőbb problémát a kiszívott folt kérdésköre jelentette; a lehajtott wc tetőn egy szál törülközőben ülve kevésbé használatos és/vagy rég elfeledett kencék ezreivel állt előttem hasonló alulöltözöttségben. Ecseteket és szivacsokat egyensúlyozott az ujjai között, ahogy sürgölődve próbált kiötleni valami vállalható eljárást, hiába, hogy azon a szinten minden újabb, a terv különböző fázisain bevont termék csak rontott a helyzeten. A kezdetben az aggodalmát firtató szelíd mosoly a végére már felszabadult nevetéssé nőtte ki magát, mígnem belőle is hasonló reakció szakadt fel -azon a héten meglehetősen sokszor kötöttem nyakkendőt, és bár kifejezetten enyhe volt az időjárás, rejtélyes oknál fogva a garbók is előkerültek a szekrény mélyéről.
Nevetésére kivirul az arcom, megbabonázottan figyelem a profilját. Egy másodpercig se eresztem…
- Sokkal többnek is annál! – feltartva a kezeimet utasítom vissza a csintalan rágalmazást. – De az a miénk - jelentőségteljesen ível felfelé szám széle, kékjeim minden kétséget felülíró, vágyódó pillantással keresik a szemeit -a miénk… bármit megadnék, hogy ne csak múltbéli emlékfoszlányokkal tudjuk azonosítani magunkat; azért, hogy ezt ő is így érezze.
A semmiből érkező kérdésére váratlanul válik kótyagossá a rendszer: nincs visszaút, mikor félrenyelve elhamarkodottan kapom utána a levegőt -kézfejem mögé igyekszem bújtatni a feltörő köhögést, holott esélyem sincs ellene harcolni. Több, kezdetben csak felületes, majd egyre mélyülő sóhaj a megoldás, bár ujjaim továbbra is számat takarják. Ennek ellenére is kibukik belőlem egy fojtott hangú, elcsukló „hűha”…
- Szóval… - mellkasomra simítva a tenyeremet köszörülöm meg még egyszer a torkom -, szóval ő a családjával… - szándékosan kap hangsúlyt az a bizonyos „ő” -mint aki azzal akarná folytatni, hogy „és te?”, de helyette megvonagló szemöldökeim alól figyelem az arcát. Nem akarok kimondott feltételezésekbe bonyolódni, se nem bármivel is gyanúsítani… különösen nem olyan körülmények között, ahol megfoghatatlan, tulajdonképpen hányadán is állunk egymással. Azt pedig végképp nem akarom elképzelni, hogy ő bárki mással…
Az égzengésbe és az alázúduló esőbe kapaszkodok, mint a segítségemre siető elterelő manőverbe. Válaszára valahol a tudomásulvétel és az egyetértés mezsgyéjén bólintok, másodpercekkel később már, mint megvétózhatatlanul zseniális tervem főszereplőjét mozgatom az ujjamon a zakómat.
- Persze! A váratlan helyzetek kreatív megoldásokat követelnek, nem? – még egy hozzám hasonlóan un-kreatív embertől is. – Minden további nélkül elrepíthetlek vele… alatta a metrólejáróig! – széles vigyorral vetem szét a karjaimat. – Persze azt nem ígérhetem, hogy szárazan megússzuk, de… - de mi, ugye? Folytatás helyett nyelvemmel a szám szélét nedvesítem, átvetve a zakót a hátamra kézfejem a vállamon támaszt le. Nem mondhatom ki, hogy örülnék a közelségének, pedig bár megtehetném -helyette összekapaszkodó pillantásunkon keresztül üzenem meg neki…
- Aha, az… Az lehet jobb ötlet – mutatok felé, ahogy lomhán a tenyerébe vett kulcsra, majd újból rá nézek, mielőtt a tarkómra simítva kezemet követném a kijárat felé. Szinte utol se érem a mosolyt, ami ajkaimon kerekedik, ahogy az esőbe kilépő alakját figyelem… A nyomába szegődök, összehúzó szemöldökeimmel tartóztatom a szemem elől az esőcseppeket -tenyeremmel önkéntelenül simítok a hátára, ezzel ösztönözve az indulásra. Behúzott nyakkal maradok egészen közel hozzá, futó vigyorral pásztázom egészen a sűrű esőfüggönyből kibontakozó, ismerős autó látóterembe kúszó látványáig; derekánál fogva navigálom a kormányfelőli oldalhoz, azzal pedig az anyósülés felé tendálok. Hunyorogva nézek át a kocsi felett, míg meg nem hallom a zárt kioldó kattanást -behajítva a cuccaimat a hátsó ülésre már nyitom is az első ajtót. Automatikusan söpörném le a karjaimra tapadt ingről a vizet, mintha bármi esélyem is volna annak sikerére.
- Hát öhm… - végignézve magamon, majd ajkamra csípve rajta is -rajta nem is titkoltan hosszabban-, megeresztek egy megbánó vigyort. - Sajnálom a kocsid?... – a szavak valamely pontján kérdővé válik a hangsúly; mindkét kezem ujjait segítségül hívom együtt, és gyors egymásutánban is, hogy hátra simítsam a víz áztatta tincsimet. Tarkómról lendülnek tovább, hogy nyakamról oszlassam el az azon megült cseppeket, mutató- és hüvelykujjam tovább vándorolva csípik össze, és húzzák el mellkasomról a vékony inganyagot.
- Nem tudom, hogy merre mész, én Bay Ridge felé… - ha nem is Brooklyn „csóró vége” -bár tény, hogy egész New York köztudottan legolcsóbb környékéről beszélünk-, de az eleve nem túl jól frekventált negyednek valóban azon a részén sikerült jó áron lakást fognom. Persze tudjuk, hogy a „jó ár” is relatív: jó, mert a város viszonylatában nézve szinte még áron alul is vannak a lakások, de cserébe nagyon sok aggasztó körülmény felett kell szemet hunynom. Nem életem büszkesége… az sem. – Úgyhogy nekem az is jó, ha kidobsz valamelyik metrónál. Nem szeretnélek feltartani…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Rendben van, mondanám. Ismételgetném, csakhogy ne beszéljünk többet arról, mennyire vagyok veszélyes és öntörvényű. Belesüppedek az elterelés kényelmébe, ő mégis, szilárdan ragaszkodik hozzá, hogy az univerzumom közepe maradjon: birtokolja nem csak a figyelmem, de a gondolataimat is magához láncolja, erőszakos brutalitással. Olyan vonzó jelenséggé lépteti elő magát, hogy a korábbi menekülési terveim mind kudarcba fulladnak…
Sokan? Szeretnék visszakérdezni, mégis kikre gondol… Rájövök, nincs értelme, ha lett volna is, beszippant, hogy többé nem marad kimondatlan az aggodalma. Pofátlanul a szemembe mondja, mégsem kerül pont a mondat végére. Beleroppan mindig masszív tartásom, kártyavárként borul össze a komfortossá nőtt elutasítása mindannak, ami ő. Lezuhan valahova kettőnk közé eddig szüntelenül belé kapaszkodó, bohókás tekintetem. - Khm. - megköszörülöm a torkom, idegesít hirtelen szárazsága. Szúr? Kapar? - Wyatt… - sóhajtom a nevét, hogy lenne lehetséges nem hinni neki? Tudnom kellene, milyen érzéseket váltanak ki belőle a szavaim, majdnem sikerült is olyasmit mondanom, amivel átlépnék egy határt. Hol is van az? Nézem őt és nem értem, hogy miért beszélünk arról, hogy ő aggódik, mennyire félti az életem... Két éven át azt sem tudtuk, hol van a másik, - tudom, hogy az én döntésem volt - még most sem tudom, hogyan, milyen módokon kellene kifejeznem magam, beszélnem, vagy sem, mindenről, bármiről, amik vagyunk. Vagyunk e bármik is a korábban történteken kívül?
Türelmetlenül fújtatok. Az aggodalma, vagy haragja az, ami árnyékként vetül fölém? Szeretném elismételni, hogy „minden rendben lesz.” de látva a zaklatottságát, képtelen vagyok ilyen egyszerű kifejezésekkel dobálózni. Nedvesítek ajkaimon, leejtem pakolászásra kész végtagjaimat. Ha tudná, miket tettem az elmúlt két évben, ha birtokolná elméjében mindazt a felelőtlenséget és elhamarkodott cselekvést, magánakciót, amit vakmerőn végig vittem…
- Értékelem az aggodalmadat, komolyan, de abszolút feleslegesnek tartom ezt, volt már ennél… - némítom a feltörekedni kívánkozó továbbiakat. Időben rádöbbenek, hogy a meggyőzéstől legtávolabb sodornám magunkat, őt. - Nem kell értem aggódnod, figyelek mindig, nem... - lágy mosollyal csípem le a végét, ismét, értőn a helyzethez való hozzáállását. - Jól van, rendben. - nem értem miért fontos ez most ennyire, kissé emelek hangszínemen, mint aki végére ért a türelmének. - Kerítek valakit reggel.  - szemöldökeim egekbe szöknek, bár csak füllentek. Eszem ágában sincs bárki segítségéért kajtatni. Egyedül is tökéletesen képes vagyok ellátni a feladatomat, s most eggyel több okom is van rá, hogy így tegyek. Bizonyítani…
- Elpirulok, ha elemezni fogod minden kijelentésemet!  - játékos ábrázattal figyelem, mutató ujjam közénk emelve. A legkevésbé sem helyes döntés viccelnem azzal, ami két darabjára szakított valamit, ami olyan tökéletes egységet alkotott, mint mi együtt, de képtelen vagyok kiesni az édes játszmánkból. A hívogató csillogás szemeiben vajon tükrözi azt, amit én a szívemben érzek? Biztosan nem feledkezett meg róla, mi történt akkor… A csendből tudom, látja azt, amit én is. Túlcsordulva érzelgőséggel nézek fel rá, enyhe mindentudással és talán egy kevés, még előlem is elrejtett sóvárgással utána, érte. A szavai száműznek minden érzékeny, intim képet fejemből… Nevethetnékem támad. És persze, a „tényleg” érzés is felbukkan.
- Igen, de mondtam, hogy nem ismerem az összes árnyalatot… - vállam rángatom hetykén, de még nevetve. Csak azután lágyulnak vonásaim kissé, pár másodperc. - És inkább te legyél hálás! Úgy rémlik többen is megjegyezték milyen jól áll neked a nyakkendő. - felhúzom orrom picit, alsó ajkamra harapok. Hányszor incselkedtem vele… Szándékosan megemelt hangerővel kérdezve „Fázol, Leneghan?”, „Randid volt?”  - Vicces... - bazsalyogva andalgok keresztül az aulán mellette. Elfeledtem, milyen elbűvölő emlékeken osztozunk. A fájdalom egy időre képes volt elvenni tőlem mindezt…
A jókedv megmarad, hiába keserédes minden pillanata. Bájos, ahogy védelmére kell annak a bizonyos emléknek. Kuncogok a barnazuhatag takarása alatt, fejem lágyan ingatom csupán, épp arra, amelyik lábamra lépek, mint egy kisgyerek. Felnézek rá, a következő szavai komolyságot csempésznek a szirupos pillanatba fölöttünk. Érződik, hogy kínozza őt is, engem is a nosztalgia.
- És ez elvesz abból, hogy valamirevaló történet legyen? - kíváncsiskodom, de már inkább csak nézem, az érzelmeimet nem irányítom. Búgom talán, lehet csak súgtam a kérdésemet. Nem tudnám visszaidézni. - Ha önálló túraélményekre vágysz, javasolhatok néhány kiscserkészeknek tervezett tanösvényt. Ebben a korban... - visszatér a huncutság nem csak hangomba, de szemeimbe is. Egy pillanat, ahogy arcának vonásait tanulmányozom, ajkain megállapodok. Bűvöl a vágy, hogy mintát vegyek róla enyémekkel, felfedezzem vár e még bármi kettőnkre, talán akkor minden értelmet nyerne. A tekintetem ködös lehet, távoli, mintha álmodozásba merülnék... Elkapom.
Szükség van kapaszkodóra, elterelésre: lovaglás, igen. Hirtelen kitörő köhögésére lefojtom nevetésem, aggodalmam próbálom előtérbe helyezni. Nem szántam ekkora erővel lesújtani rá, sőt. Rázkódik a vázam, hiába néma a reakcióm, el kell néznem másik irányba. Behunyom szemeim, összepréselem ajkaimat. Rendezem arcizmaim, minden a helyére kerül, bár képtelen vagyok azt a bizonyos görbét eltűntetni szám sarkából.
Nem lehetek benne biztos, jól értem e. - Én pedig egyedül... - fejezem be az el sem kezdett folytatást. Ekkor dörren, magával ragad bennünket a vihar hangulata és a hogyan tovább...
- Bárcsak mondhatnék erre az ajánlatra igent... - leutánzom vigyorgását, még grimaszolok is enyhén mellé. Elázva, összepréselten, kapaszkodva belé, a nedvességtől ragadós ruhákban… Jól olvasom a jeleket, hogy egyáltalán nem lenne ellenére? Én képtelen lennék rá, így áldom az eget, hogy nem választottam a tömegközlekedést ma reggel sem. Egy új alternatívát kap tőlem. Hogy mondhatnám ki, hogy perzsel a közelsége? Égetne az érintése, főként, ha állandó…
Tenyere a hátamon, indulásra ösztönöz. Homlokráncolva bólintok, csak a hirtelen közelsége simítja szét ráncokba gyűrt arcom. Előre figyelek, hunyorogva sietek, de nem segít alaphangulatomon, hogy lecsúszik keze, végig szánt vele derekamon is, mielőtt rövid búcsút intünk egymásnak... Komolyan, Wyatt? Nem figyelsz a jelekre? Morgolódok csendesen, ha már a maga oldalára vonult.
Kattan a zár, heves a mozdulat, ahogy beülök, hátra hajítom a táskámat is. A szavaira felé fordítom fejem, törzsem valahol még a kettőnk ülése között, épp visszahúzódok a sofőr helyére. A bocsánatkérésével nem foglalkozok, azzal igen, ahogy elidőznek szemei rajtam. És ekkor döntöm el, hogy véletlenül se hámozom le magamról a kabátomat... Tekintetem követi a gondolatsort, ritka, kaján mosollyal készülök visszavágni, épp valami pikáns ugratással, de a szavak elhagynak... Az eső kopogása fejünk fölött sem elég hozzá, hogy elvonjam róla a tekintetemet. A mellettem ülő mozdulata, ahogy a hajába túr… Pillangók? Nem. Egy egész állatkert.
Segít, hogy beszél. Jó, mert végre újraindul a rendszer: bekötöm magam, dorombolni kezd az autó alattunk. Épp csak a hajam igazítom egyik vállam felé, ragadjon csak az egyik oldalra, tőle távolabb. Kapcsolom a fűtést is, szükségünk lesz rá. Várok egy keveset, amíg javítok a látási viszonyokon.
- Ne viccelj, nem foglak valahol útközben kidobni…  - a szóhasználat sem tetszik, grimaszommal tudtára adom. - Hazaviszlek. Beírod a kütyübe, vagy majd mondod? - kezemmel babrálnék a műszerfalon, hogy megjelenjen a lehetősége rá, de a levegőben marad, amíg nem kapok választ. Közben pedig struccosan nyújtózkodok nyakból, hogy lássak, tiszta-e az út mögöttem, tolatok, kerülve a tekintetét, ha az ő oldalával kell foglalkoznom. És már el is hagyjuk a parkolót.
- Pár perces kitérő egyébként. Nem is lakunk messze egymástól. Dyker Heights. - mosolyogva folytatom a vezetést. Semmi okom rá, hogy azt a pár perc távolságot elvegyem tőle. Felajánlottam, hogy elviszem. - És nem tartasz fel, én ajánlkoztam. Csak a Netflix vár, ráfüggtem. És a vacsi. Nálad mi a program?  - kiszélesedik a mosolyom, halkan megengedem az autónak, hogy a rádióból muzsikáljon nekünk. Egészen kellemes is lehetne ez az egész közöttünk… Miért érzem magam mégis kényelmetlenül? Rá sem tudok nézni, mióta megigazította a hajberendezését, az angyalfürtöket... Bárcsak felé nyúlhatna kezem, hogy megérintse...
Nem megyek a megengedett sebességgel, valamivel lassabban haladok, mint bárki más is, félek ilyen időben vezetni. - Egy kis idő, amíg felmelegszik… - utalok a fűtésre körülöttünk bocsánatkérően.