To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

 – Formaság – kérdése átszivárog a pánikomon, így felelem egy lemondó sóhaj kíséretével. „Miért szabadkozol?” Nem ezt tesszük szakadatlanul, mióta találkoztunk? A házasságunk összetört szilánkjai fölött lavírozunk, szlalomozunk, kapaszkodunk egymásba, fel ne sértsen bennünket, de ezek csak szellemérintések, szorosan ugyanis nem fonódunk egymáshoz... Butaság azt gondolni, hogy igazán el sem váltunk? Nincsen jelentése. Nem úgy: a ki nem mondott szavaknak, rövid összekoccanásoknak, amelyek forró nyomot hagynak testemen és - a hosszúra elnyúlt, de észrevétlenül nem maradt, - analógiás tekinteteinknek. Gonosz massza csöpög a csontjaimból, szétfolyik a szívemen... Olyan gúnynevekkel illetem, mint: büszkeség, makacsság, gyerekes viselkedés... Ennek tudatában kezdek enni, legalább a gyomrom nyüzsgése ne okozzon több irritációt bensőmben. Elegendő a korábban történtek megbeszéletlenül, átgondolatlanul hagyott eseményeivel birkóznia.
A hátam mögött - legalább - nem látja, miféle kétségbeeséssel nézek a bejárati ajtó irányába. A matatásának zajából sejtem, lefoglalja bárminek is a keresése. Idő, hogy újrafogalmazzam a szavaimat, melyek előre megfontolt átgondolása és tervezése nem erősségem, mióta a lakásán vagyunk. Talán át vannak itatva a falai külön rám szabott kryptonittal... Féloldalas mosoly előzi meg a gondolatát; ő maga az összetevője, elég az illatfelhője hozzá, hogy kábulatba ejtse egyébként is a szerelemfantom árnyékában bódult neuronjaimat.
 – Hát csak... – kezdeném a magyarázkodást, de csak halk és gyorsan némuló háttérzaj marad, mert megelőz. Vállam fölül lesek utána, mit sem sejtve merre halad a mondat végeztével, kis idő el is telik, mire ráeszmélek ismét pimaszkodással, szinte savként oldja fel a komor hangulatunk burjánzását. És működik! Nedvesítek alsóajkamon, lesütöm ugyan tekintetem a teríték felé, mert olyan replika, ami még belefér ebbe a faramuci játszmázásba, nem jut eszembe...  – Bár így teljesülne minden kívánságom – a kelleténél jóval tovább méregetem, ha valahogyan akad rá mód, hogy tekintetünk találkozzon. Nyomatékosítanám kissé rekedtes, a helyzetnek megfelelő hangszínt használva, pontosan hogyan értem ezt a kívánság dolgot... Előre révedve gondolom tovább.
 – Ne forgass ki mindent... – enyhülnek vonásaim, vállaim is kissé megesnek, ez volna a megadás? – Előnyök, van még olyan ránk nézve? – ha maradásom és iparkodásom, hogy kényeztessem, hogy további gondja mára ne legyen; ebből nem volna számára tökéletesen egyértelmű. A közös alvás, melyet én sürgetek megtörténni önző hátsószándékkal, amit annyira nem is rejtegetek, mégis megkérdőjelezetté válik. Én miattam, mert gondolnom kell arra is, hogy talán ebben az ingoványos, az imént felforrósodott helyzetet eredményezett közelségben, nem vagyunk rá képesek, hogy tényleg pihentető összebújás legyen. Összebújásként rajzolom le fejemben?  
Hirtelen önt el a hála, hogy mögém kerül, mert nem kell foglalkoznom azzal, hová indultak el gondolataim kalandozni - de hamar felváltja megnyugvásom helyét a heves szívveréssel érkező, emelkedett páratartalom nem csak a bőrömön, alatta is. Mintha éles kis kések súrolnák a felszínt, mielőtt belém szúrnak... Pattog a feszültség, apró kisüléseket okoz ott, ahol hozzám ér. És hozzám ér, nem vár engedélyt, de jól sejti, nincs is szüksége rá. Egyszerre nézek utána rettegve, de hívogatóan. Hogyan hozhat izgalmi állapotba és jelenthet ekkora megnyugvást azt, hogy itt van, hogy ennyire közel van... Észre sem veszem, hogy mikortól szaladgál orrom hegye övén, homlokommal is simogatom övét, mélyeket lélegzek csiklandós sóhajaiból.
Hálás értem... Zihálok a bénultság és izgatottság mámorító keverékétől érintései után... Meg kellene tennem azt a szívességet mindkettőnkért, hogy elszigetelem magamat ettől a néma, de forró, olyan forró háborútól, aminek a miértjeivel, „ki kivel, mi ellen küzd” hirtelen már nem vagyok tisztában. Az agyam jelentéktelen dolgokra fókuszál, mintha megpróbálná elterelni a figyelmemet arról, amit a számmal éppen teszek. Mintha számítana, hogy én félig meztelen vagyok, míg Wyatt tetőtől talpig ruhában van, és ez zavar egy kicsit. Ez és ehhez hasonló dolgok beárnyékolják a részleteket, amelyekről nem akarok tudomást venni. Mint például az a tény, hogy olyan sóvárgóan néz rám, mintha a retinája elektromágneses lenne, és mindent látna, amit rejtegetek. Nem vagyok olyan bátor, hogy a szemébe nézzek, az idegvégződéseim csak olyan pontokon sisteregnek, ahol megérint kezével közben.
A kényelmetlen hőség lábaim kiindulópontján, vagy a kusza érzelmek miatt pattanok fel, nem tudom, de simul velem. A csókom, ragaszkodó ölelésem kifejező: akarom, hogy újra jogot formáljon rám, amíg az együttlét negédes viharától már nem tudok ellenállni, szükségem van rá, hogy lebontsa a falakat... Vagy, hogy segítsen benne.
Megremeg az ajkam éles megmozdulása után, érzi biztosan. Egyetlen belenyögéssel távozik belőlem a parázsló harci szellem, nincs, nem marad ellenérvem. Érzem szélesre tárt tenyerét a hátamon felfelé kígyózni, felperzsel maga után mindent... Mégis kérnem, hívnom kell, ezért hátrálok pár lépést. Utolsó esély, de kinek? Miért? Hiszen egyértelmű lihegő alakja, az, ahogyan néz és ahogyan én figyelem őt, csábítom, kérem, vonzom magamhoz... Minden porcikám könyörög érte, az ing anyagja vékony, nem rejtheti el. Komisz mosoly terül szét a arcán, lemásolom, ég a tüdőm látva ezt.
Lágy, gyöngyöző nevetésem, alig hallható, miután már szerelemfonatba ölel, hiszen ezt már kinőttük, vagy? A lábaim alól kilopja a talajt, de a gravitációt már egyébként sem az jelentette... Ölelem magamhoz, széles, fültől fülig érő mosollyal bújom, egészen belefészkelek az aurájába. Kimerítő olyan erkölcsi szabályokhoz ragaszkodni, amelyek ennyire határozottan állnak a boldogságom útjába. Elhalnak a szavak, további kérdések a torkomban, másra sem tudok koncentrálni, csakhogy kapaszkodjak, túrjam a szőke fürtjeit, bújjam, szeressem. Mielőtt háttal a kényelmetlen kanapén találnám magam, még a fülébe csípek fogaimmal, így a bocsánatkérése még jobban belém fojtja a további kuncogásomat...
 – Ne a szád járjon, vagy ha igen, ne ott... – incselkedő, fogvillantós nevetéssel nézek utána, később kuncogva a nyakamat ért kényeztető-támadásán, helyeslőn bólintok. Több teret engedek, így ellenkező irányba fordítom el fejemet, ujjaimmal babrálva tarkóján, belecsókolva a nyakának ívébe, vállába, ahol érem közben.
Tenyereimmel keretezem arcát, hogy egy pillanatra megállíthassam, visszaimádkozva szembe. Szeretném nézni, csak egy kicsit, ahogy fölém borulva beárnyékol. Hüvelykujjaimmal cirógatom, mielőtt lehúzom magamhoz egy megismételt, finomkodó csókba. Közben már ügyeskedem azon is, hogyan hámozzam le róla a feleslegesnek gondolt rétegeket... Felfedező kezemmel megérintem, villám fut végig a gerincemen, egyenesen az altestemig. Vonagló a mozdulat, a reakcióm. Nem kérek bocsánatot, kellene? Tovább szöszölök öltözékével, amiből lehet, kibújtatom.
Hullámzó mozdulatokat lejtek, igazítom lábainkat, combommal dörzsölöm, hergelem. Lehetőséget keresek rá, hogy arcának járomcsontját követve nyakába csókoljak, többször, kisebbeket. A bőrét enyhe harapással színezem a vörös finom árnyalatára... Orrommal a füle alatti területet becézem, kezem közben kettőnk közé préselem: felfelé fordított tenyerem ágyéka mentén csúszik lába irányába, érintem, simogatom, felfedezem milyen állapotban van. A hőség rám borul, kéjes tekintettel nézek utána, elvesztve józanságomat.
Ha ő nem; én kezdem gombolgatni ingemet, mielőtt meggyullad rajtam... A türelmetlenségem élén nem a mielőbbi végzés szerepel, mint ok. Szeretném a bőrömön érezni őt, övét. Összeforrottan, egy lángban égni... Olvadjon végre belém, tűz- és jégvihart keltve benne is. A testemben dühöngő tűz összecsap, megpróbálom legyőzni a közelsége okozta önkívületi állapotot, de a medencéje rajtam, ösztönösen homorítja vázamat.
 – Gyönyörű vagy... – tudom, kinevet majd, annyiszor tette egy legyintés, vagy értetlen ábrázat után, mégsem titkolom el, milyennek látom. Suttogva, szerelemmel átitatva nézem, hasfalamig szétvált, megvillantott idomokkal alatta. Biztosan kócosan, gyűrötten, kevésbé szemet gyönyörködtető látványt nyújtva. A nap fénye megtörik rajta, borzolt tincsein, istenem... A lábaim között megállás nélkül árad a vágyakozás szirupos bizonyítéka, hogy a lelkem és a szívem minden darabját ezüsttálcán adjam át végre, újra neki.
- Leneghan?! – súlytalanná vált a kopogtató hang, pedig motoszkált már egy ideje. Olyan kicsi és jelentéktelen volt, nem volt ereje sem közénk hatolni, most mégis... Csak bosszant az ésszerűség figyelmeztetése fejemben, a felfedezés, hogy kihez is tartozik. Elkerekednek szemeim, beledermedek Wyatt fogásába, elnyíló ajkakkal nézek vissza rá, őt mikor éri a felismerés.
 – Vártad?
- Hahó! Rád töröm az ajtót, ha... – és mondja, mondja tovább.
Menten kiszárad a torkom. Meg sem lepne a pukkanó hang, ha a szívem felmondaná a szolgálatot. Reflexszerűen az ingem az első, de még van hátra három gomb, amikor Sam benyit.
Ránk nyit...

Érzem, minden közelítő, édesen cirógató mozdulatától, mélyen vizslató, a sóvár tekintetemmel összeakadó zöldjeitől vad röptére váltana a mellkasom kalitkájába zárt szívem – mint egy szabadulni vágyó madár kétségbeesett, a rácsoknak feszült próbálkozásai, olyan elánnal verdes a bordakosaraim közt. Nem emlékszem, volt-e valaha idő, amikor ne sújtott volna letaglózó hatással, pedig sose kellett érte mit tennie. Elég volt, hacsak megjelent, és tudtam, csatát vesztettem egy háborúban, amiről még csak nem is sejtettem, hogy vívok – csendes harc volt ez a szakmai elkötelezettségért felelős józan eszem, és a soha, még csak nem is remélt gyöngédség iránt kardoskodó szívem között. Bizalmatlanságot keltett bennem a rossz családi kórkép a kapcsolatokat illetően; mégis mibe kapaszkodhattam volna, ha sose láttam magam körül szelídséget, lágyságot, szeretetet? Tudatosan mondtam le róla, a boldog jövőképről – egy bántalmazott gyerekből bizalmatlanná érett felnőttnek mégis milyen reális reményei lehettek volna? –, mert ez tűnt helyesnek. Mert ez tűnt logikusnak. Mert kinek is kellhettem volna pont én? Én, akit nem csak vert, megvetett az apja; akit az anyja meg se próbált megvédeni; akit a testvérei se tudtak, talán nem is akartak megérteni soha; akit nem, hogy kivetett, meg se akart tartani egy igaznak tartott baráti társaság se; akit a kérészéletű kapcsolatai is csak áthidalónak használtak? Vagy éppen kihasználtak. És akkor…
Ez nem egy olyan dolog, amire előre fel tudnál készülni. Erre nem lehet. Különösen nem, ha egész életedben az ellen küzdöttél, hogy megtörténjen, mégis… egy, a többitől semmiben nem különböző reggelen egyszer csak azon kapod magad, hogy máshogy nézel rá. Megmagyarázhatatlan okból vonzza a tekinteted, mosolyogsz, mert örülsz, hogy ott van – jobban, mint korábban valaha. A levegőt, mintha kifacsarták volna a tüdődből, pedig mi történt? Csak rád nézett. Emberek százaival találkozunk nap mint nap, mégis van egy, egyetlen egy pillantás, amitől kihagy egy dobbanást az a nyamvadt szív, hogy azt követően sok, szapora párjával hozza be a lemaradását; kompenzál, te meg még csak fékezni se tudod. És ha még rád is mosolygott? Madarat lehetne veled fogatni, és máris repülsz a sajátod után, hogy a mellkasodba zárd az általa szabadjára eresztett élményt – én az enyémet még mindig, változatlanul és kitartóan őrzöm.
Számomra csak Ő van – így volt ez korábban, így lesz ez örökké, süt minden gesztusomból, érintésemből, rajta felejtett pillantásomból. Üldözöttből lett feleség… a legőszintébb kötelék az utóbbi, és a selejtes karika az előbbi a láncon, ami egymáshoz köt minket. A nagy egészet nézve szinte már jelentéktelennek tűnt az a kicsorbult láncszem, de túl boldog voltam ahhoz, hogy a tökéletlenségekre áldozzak a figyelmemből. Túl boldog, és túl elvakult… tudhattam volna, ha az egyszer elpattan, talán javíthatatlanná minősül az addig elkendőzött, lekicsinyelt hiba. Így volt ez két éve. Így volt az imént, mikor, mintha egyszeriben érte volna utol a felismerés, túl sokáig merészkedett, végül kihátrált. Így van ez most, mikor az ő visszakozásának emlékétől vezérelve ellépek tőle.
Óvatos mosoly, hasonlóan körültekintő a hozzá kapcsolt mozdulat is, ahogy felé biccen a fejem. Kíváncsi, finoman érdeklődő tekintetemet profiljára függesztem.
– Miért szabadkozol? – valahol mélyen, egészen biztos vagyok benne, már feltette magának ezt a kérdést – csak bátorítanám, válaszolja is meg. Nem kell, hogy azt nekem tegye, épp elég, ha magában elgondolkodik rajta, míg én azon, mit akart valójában kifejezni ezzel. Pontosan miért szabadkozol?, hangozhatott volna akár így is a kérdés, de nem akartam túl direkt lenni, hogy kötelezően megválaszolandó döntés elé állítsam, ezért azt, hogy miként kezeli, rá bízom. Nem, mint minőségellenőr firtatnám, hanem mint szerepe fosztott férj aggódom a kijelentése mögötti, talán általam odaképzelt célzás miatt.
Nagyobb a megnyugvás, ami azt látva ébred bennem, hogy eszik, mint a késztetés, ami rávezetne, én magam is hasonlóan tegyek. Csendben nyújtózom a csészéért – tudom, régebben, érezzük bármennyire is a kora reggel fáradtságát, a hátrahagyott ágy csábítását, beszéltünk volna mindenről, bármiről. Válogatatlanul, őszintén, nevetve, csipkelődve… most viszont csak mosolygok, mert a még mindig meglévő komfort érzetét keltő reakcióhiánynál csak az arccsontját finoman rózsaszínre festő pír az aranyosabb.
– Kényelmetlen? – könnyeden kérdezek vissza, szemöldökeim felszaladnak. Pár másodpercet használok a beállt csöndből arra, hogy kutakodjak a konyhapulton – és pont ugyanennyit ígérek neki, hogy tettetett értetlenkedésem mentén átfogalmazna-e, vagy ennyiben maradunk: kényelmetlen. – Ha azt szeretnéd… Szerintem mondjuk sokkal kényelmetlenebb a kanapé két főnek, mint az ágy, de persze – nevetek visszaindulva felé –, mindennek megvannak a maga előnyei – épp, mint a kétértelmű szavak használatának, de hogy máshogy is adhatnám tudtára, kihátrálva komolysága mögül: mindvégig, míg adott a lehetőség, mellette szeretnék lenni.
Óvón köré fonódó karjaim adnak bizonyosságot, meg is teszem, és ami fontosabb, meg is tehetem, mert hagyja, nem visszakozik. Felbolygatja az alapjaiban is kusza lelkivilágom minden kis szegletét, ahogy orromat, arcomat csiklandozzák az elkószált hajszálai, ahogy a bőröm alá kúszik érintésének pezsdítő melege. Ismerem a maga iránt érzett bizonytalanságát; azt, ahogyan a saját belső elégedetlenségét mindennél jobban titkolja; hogy az erővel magára kényszerített, a külvilágra vetített felszínes apátia, az érzelmek visszafojtása miként emésztik, holott, bár sokszor azt sugallja, nem kér belőle, szüksége van a környezete megerősítésére. Nem fogadja el, mert nem akar gyengének mutatkozni, olyasvalakinek, aki kételkedik magában – pedig nem kell, nem kellene, és mégis… Sose fog beletörődni, hogy talán nem makulátlan, de így tökéletes. Nekem így tökéletes.
Tenyerem kíváncsi érintéseket felejt a combján, vizslató tekintetére ábrándos félmosoly a válaszom. Ujjaim nem egyszer szántották ma már ezt az útvonalat, de akkor a nadrágjának anyaga tompította az érzékelést. Most? Megrészegít, messzire lökdösne a tudatosság még periférián érzékelt határától, ha csak selymes bőrére koncentrálnék – hogy tudok még mindig nem csak arra koncentrálni?... Nemleges választ int, közelebb húzódok. Lehet még egyáltalán hova? Gondterhesen ráncolt szemöldökeim alól figyelem, nem törődhetek bele, hogy félre söpri az igazságot. Miért nem hiszed el? Elutasításától szomorkás mosollyal bólogatok, hüvelykujjam arccsontján, ujjbegyeim nyakának finom ívén simítják – tudnia kell, ha nem látja be is így van. Hálás vagyok érte…
Libabőrösre pettyezi a nyakamat tarkómra tévedő kezének cirógatása, vibráló izgatottság szánkázik keresztül minden érte ordító porcikámon. Ezúttal én ingatom a fejem szótlan, türelmetlen feleletként; nem érdekelnek mondvacsinált kifogások, ne is keressünk kibúvót. Az első csókok rájuk jellemző, kíváncsiságtól túlfűtött, mégis leginkább kedvesen suta, szelíd izgalma kering a mellkasomban, ahogy ajkaink egymásra simulnak. Megtettük már annyiszor, hogy ne legyen mi indokolja az újdonság varázsával azonosítható bizsergést, a viszont-felfedezés mégis szikrákat pattint körülöttünk.
Vele mozdulok, ahogy feláll; fölé magasodva, karjaival a nyakam körül, szorosan ölelve – szinte már magamhoz szegezve – lábujjhegyre kényszerül, biztos kezekkel tartom. Vajon ki szívének a dübörgését érzem a mellkasomon verdesni: az övét vagy az enyémet? Pillanatnyi idő csak, de annál nagyobb riadalmat keltenek a szavai – rémült tekintetem egészen közelről fúrom az övébe, indokot keresek, de… Azonnali reakciót csal ki belőlem, fékezhetetlenül adom meg magam neki, mindkettőnk közös kívánalmának. Megérezve a derekáról felcsúszó ing alól előtűnő bőrét kapva kapok a lehetőségen, hívatlan, de remélem, szívesen látott vendégként simítom az anyag alá a kezemet végigzongorázva gerincén. A sötétbarna zuhatagba tarkóján furakodnak ujjaim, megtartom, mert a hirtelen felszakadó hévtől rá zúdult erőtől meg kell, hogy tartsam.
Megadom magam; leeresztem karjaimat, ahogy felismerem, az övéi elszakadtak tőlem. Mély levegőkért kapkodok elnyitott ajkaimon át, nézem a lassan hátráló alakját, lépteinek milyenségét – nem elutasító, nem… Felsiklik tekintetem, a bő ruhának feszülő mellkasán állapodik meg, benedvesítem a szám, nagyot nyelek. Kérdése eltávolodik a sűrű levegővételeinktől zavaros csendtől, úgy hömpölyög felém, mint egy csatakürt semmivel össze nem téveszthető jeladása – kujon mosoly fogadja, mielőtt…
Nem távolság, ami köztünk van, mégis, szinte elsöpörném, ha nem fognám meg. Azt hiszem, már tudja: akár most is. Telhetetlenül kapok ajkai után, félkarral húzom fel magamhoz, feneke, combhajlata alá fogó tenyeremmel szavak nélkül jelzem a szándékom, hogy lábait a csípőm köré tudja fonni. Egy futó pillanat csupán, amíg elhajolok tőle, az arcát nézem: a kipirult orcáját, a száját, végül szemeit, elsöpörve egy-egy tincset előlük. Mámoros mosoly előzi meg a következő csókot, amivel elindulok vele a kanapéig, csak pár lépés… Térddel ereszkedek a matracra, a háta mögül egy kutyajátékot hajítok a szoba felé, a becsapódást Melody a járólapot kaparó karmainak hangja követi.
– Bocsi… – homlokomat az övének döntve halk nevetéssel suttogom magunk közé. Ujjaim becézve édesgetik combja finom bőrét, fölé hajolva állkapcsáról indulva lágy csókjaim nyakán érnek révbe – nem szeretnék túl gyorsan haladni, nem célom semmit se elkapkodni, mégis mindent akarok. Most és azonnal, ágyékának feszülve pontosan tudja, mennyire…

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Az oximoron fojtogat és a félelem... Szorít a mellkasom, sürgetném a válaszadással, mintha attól hamar a végére érnénk annak, amit szavakkal egyébként nem zárhatunk le. Kettőnk között a véletlen által meghatározott kimenetelű eredmények vannak, talán mégiscsak ismerik odafönn a kockajátékokat... Kémia: a meghatározhatatlan irányból kiinduló, vánszorgó forróság ami a két lábam között tetőzik, ahogy az ölén ülve billegek, legalább a látszatát keltve, hogy méltósággal el tudom viselni, de a meleg tenyeréből áramló bizonytalan érintések, amik hirtelen határozottságot súgnak és a hívogató ajkak, nyöszörgés bugyog fel a torkomból... Főként ezek mutatják be, milyen a problémám színe, hője és visszája, kémiai reakciók oda- és visszahatása, melyek az előrejutásom gordiuszi csomói... Elhomályosuló tekintettel fürkészem lassan kiejtett válasza után. Elveszítem a játszmát, ha egyáltalán csúfolhattam annak. A felfedező tekintete zuhanórepülésbe kárhoztatja a józan eszem, elnyílt ajkakkal várom, hogy tekintetét belevájja enyémbe, összeakadjunk és onnan olvassa ki a replikámat a mocskosul nagy szerencséjére...
Visszafojtom a borzongást, elszántan próbálom megőrizni látszatát, hogy uralom, tökéletesen uralom a helyzetet, még akkor is, amikor megremegnek izmaim, nézve hogyan harap ajkába. Ez a látvány egy időre megbénít... Ábrándos kifejezéssel adom a tudtára, hogy milyen érzéseket defibrillál.
– Á – megértő, a felvilágosodást tükröző magánhangzó bukfencel le a nyelvem hegyéről. Az agyam biztosan széttárt karokkal mentegetőzne, ha kérdőre vonnám a kurta felelet miatt. Mégsem foglalkozom tovább vele - felbujtom, provokálom mindennel, amit az ölében produkálok. Nem csak őt. Magamat is. Az önutálat megvárat, tudom, később foglalkozik velem, de a háttérből figyel... Én meg túlságosan Wyatt hatása alól sodródom az árral... Az érintései és az enyémek: olajat dobálunk a már égő tűzre, belobban, forró lángnyelveivel nyaldossa az ingerküszöbömet. Ívbe rándul a gerincem, megdörzsölöm ölemmel övét, de még ha zavarna is, már késő szabadkozni. Játszadozunk egymással, én is megengedem magamnak az általam és a büszkeségem révén betiltott simogatásokat, végig hullámzik rajtam a vágyakozás energiája. Ebben az intim helyzetben sokkal inkább védtelen és sebezhető vagyok... Feltárja azt az oldalamat, amit olyan szorgosan igyekeztem elrejteni... Vajon most, hogy már kiolvashatott belőlem mindent, mit gondol?
Megadó sóhaj, mindkét tenyerem vállaiba kapaszkodik, onnan csúsznak le a mellkasára... Tekintetem követi útjukat. Egymáson, egymásba gabalyodva ücsörgünk a földön és ennél már nem is érezhetném erősebben a vágyat, hogy még közelebbről is felfedezhessem a honvágyat keltő barázdákat, a már ismert vonásokat, a száját... Hogy kicsikarjam belőle azokat az édes nyögéseket, óva intéseket a folytatástól... Mintha belülről kifelé égetne a sóvárgás iránta, úgy koccan körvonalam övéhez, más megoldás nincs, hiszen utánam lendült.
– Nem túl pihentető... – bármit is mondok: folyamatosan sugárzik az elragadtatás tekintetemből. Szégyellnem kellene a testem reakcióját, mégis árulkodó mosolyt csal arcomra, ahogy automatikusan hullámzó mozdulattal ígérek olyasmit, amiről magam sem tudom, pontosan mit takar... Rettegek attól, hogy a lecsupaszított valóságot meglássa a gondosan felépített falak mögül, pedig már semmi értelme tovább tagadni, vagy rejtegetni előle. A megbánás is ráér. Ha nem jelentene semmit nekem ő, a házasságunk és az érzések, most nem ragadnék bele az ölébe olyan egyértelműen bódult és megsemmisült állapotban, ahogy egyébként figyelem minden rezdülését. Orrom hegye érinti övét, a mellem az ő mellkasának feszül, szédítő, ha arra gondolok, hogy ha nem lenne a ruharéteg közöttünk, már testközelibből, a bőrömről is bizonyítékot szerzett volna róla, miről hazudik minden szavam... És Ő? Ahogy a gondolataim a sziluettje legbelsőjébe férkőznek, kérdővé válhat arcjátékom - hiszen azzal áltattam magam, hogy már réges-régen a manipulációja játékszereként tekintett rám, bármiféle érzelem nélkül... Vagy legalább a durva távozásom kiválthatta volna belőle... Most? Mintha a levegőnél is fontosabb lenne rólam lélegeznie...
Megáll az idő, mind az öt érzékszervem belevész, mert már tudtomra adta, hogy pontosan olyan heves és szenvedélyes vihar gyúlt a bőre alatt, mint bennem is... Felemészt az eufória, a biztos elhatározása annak, amit tenni akarok. Szorosan húzom magamhoz, vagy ő engem kényszerít magára, megragadja a fenekem, súrolja combjaim közét, nekem ennyi elég gyújtósnak, hogy végre megcsókoljam és elvegyem azt, amire szükségem van. Nem fogunk felemelkedni a mennybe, súlyos bűnbeesésnek érzem a csábító erejét. Soha nem fogom kiheverni, ha most nem kaphatom meg...
A torkomból elkeseredett zokogás készül feltörni, miután kitéptem magunkat ebből a negédes pillanatból, vissza a rideg, távoli valóságba, ahol minden együtt töltött perc maga a pokol - visszanyelem a könnyeket. A fürdőszoba menedéket nyújtott. De mégis vészjósló és talán sorsszerű a kutya beavatkozása. Ne kövessünk el újabb hibákat, ha az lenne? Lehetne az? Pár pillanattal ezelőtt megesküdtem volna rá, hogy ennél jobb döntés nem született még emberben, minthogy kicsalogassam mindkettőnkből azt a szédült állapotot, ami leleplezheti mindazt, amit kimondani nem tudunk...
A konyhában később megfeledkezem a legbelső problémáról: a vágyakozás... Romokban heverve próbálom rendezni a történteket, hiába tudom, hogy felesleges próbálkozás a részemről. Rengeteg elhangzott, át nem gondolt szó és megtörtént érintés, cselekvés sorakozik még, hogy rendszerezzem, átrágjam, boncoljam és megértsem a miértjeiket. Hogy is kerülhetne első pozícióba az, hogy reggelivel várom?! Szabad folyást engednék a könnyeimnek, amíg összeszedem széthullott darabjaimat a terítés közben, de kattan a zár és én újból elfojtom a bennem tomboló kavargó viharokat...
Olyan érzés a lakásán ácsorogni, mintha magas feszültség alatti vezeték közelítene a vízhez, amelyben éppen fuldoklom. Az elektromosáram addig fogja uralni a testemet, amíg végül teljesen a hatalmába kerít. Megszűnik minden kontroll és ellopja a gondolataimat - főként, hogy a hátam mögé settenkedve újból sercegni kezd az izgalom, amit durván végül magával ragad. Játékból közelített meg, reakció les gyanánt, vagy észrevétlen maradt számára 'mit művelt?
– Idejét sem tudom, mikor csináltam utoljára reggelit, szóval... – a levegőbe hajítom, mint annyi minden mással is tettük ma, tegnap, az utóbbi hónapokban, az elmúlt két évben... Süllyedni kezd a gyomrom, ha a megbeszéletlen gondjainkra terelődik figyelmem. Nem hagyom. Lefoglal, hogy maximalista vendéglátóként precíz ellátást nyújtsak a sérült talán ex férjem otthonában az ő számára. Nyakatekert elmélkedés, nem veszek tudomást róla. A most sémája az, amivel foglalkoznom kell, kiemelem.
Örömittas ábrázattal figyelem, hogyan kerülget, kerülgetjük egymást is és közben milyen lopott, titokként őrzendő mosolyokat hagyunk elszórt pillanatokban a másiknak. A fizimiskája pajkosságából előre tudom, bele fog remegni minden porcikám abba, amit válaszolni fog, így is lesz. Túlzó, lehet szélsőséges érzelmek kavarognak arcizmaimon, rendetlen mimikát festve fel képemre... Tudálékos szemöldök felhúzás, elnyíló ajkak, nevető szempár... A többiről megfeledkezem.
– Igen – prüszkölöm csak, már mellette is vagyok. Helyet foglalok, megremegő hasfalam jelzi felém, szimpatikus számára minden, ami az asztalon hívogatja szemeimet. Beletemetkezem az evés nyújtotta nyugalom szigetébe, nem kell azon gondolkodnom, hogy vagy mit kéne mondanom, kell e beszélnem. Lehetséges ennek az önfeledt állapotnak köszönhető az is, hogy a kérdés kétértelműen távozik tőlem. Első torokköszörülése nem, második annál inkább felhívja figyelmemet a bakira. Pironkodva nyelem le a falatot, máris javító szándékkal, de megelőz. Most én leszek az, akinek valahogyan reagálni kell, mégis csak annyi marad, hogy egy újabb gyümölcs kerüljön a számba, a 'mintha mi sem történt volna' arcjáték keretén belül, annak lédús húsába sóhajtva a gerincemből kiinduló kétségbeesést és zavart...  
Bólintok, többre nem futhatja ebben a kábult zavarodottságban, amit a fékezhetetlen nyelvemnek köszönhetek. Hálás vagyok, hogy felkel mellőlem, mindegy milyen apropóból teszi. Behunyva felejtem szemeim, elfojtva a hangoskodó, őszinte önbíráskodást.
– De aludhatok a kanapén is, ha kényelmetlen lenne... – lekötelez vele, hogy valahol a hátam mögött szöszöl, nem kell ügyelnem rá, milyen kifejezést használok a szavak mögül. Nevethetnék is, azt sem látná, de bármilyen elragadtatott hangulatban is hittem magam, egy másodperc alatt átrendeződik rajtam, bennem minden. Az elektromosság táncol a bőrömön ujjai nyomán, szikrák pattognak, ahogy öleléssel húzódik közelebb, simul hozzám. Olyan közel kerül fülemhez a szája, hogy a bőröm teljes struktúrája megváltozik. Pezsgő erőt érzek a szöveteim alatt, egyre kisebb lesz a mellkasom, összedől a megacélozott belső szerkezet. Én. Pedig. Nem. Kapok. Levegőt.
– Már mondtad, hogy... – olyan halk tiltakozás, gyönge semmittevés, nem csoda, ha anélkül folytatja, hogy meg sem hallaná. Zavartan figyelem az ujjaink egymásba fonódását, azt, hogy nem rántom el a kezeimet, hogy az arcélének súrlódása halk nyögést csikar ki belőlem. Félek, hogy mit fogok tenni - vagy mondani neki, ha abbahagyja a hálálkodását. Ijesztő, milyen részegítően hat rám minden, amit elismer, amit külön kihangsúlyoz, hogy figyelt, hogy figyel rám... Az agyamnak igazán nehezére esik összekapcsolni az akkori - már magam sem tudom, kinek képzelt - énjét azzal, akit most hallok. Csontig hatol a forróság, ami a szívemből áramlik a csermely labirintusokban... Érzem, hogy megremeg alsóajkam, nem tudja elképzelni sem, mennyire sokat jelent nekem, hogy időt szán arra, hogy értékelje, hogy mindannak a káosznak ellenére, ami lebeg a fejünk felett, itt vagyunk egymásnak...
Lezuhan tekintetem, fejem iránya követi a combomra eső kezét, majd onnan nézek fel a mellém guggoló alakjára. Mi a fenét művelsz? - üzenik szemeim egyértelműen. Részben a zavartól, részben a szégyenkezéstől az arcomba tódul a vér. Majd belepusztulok, hogy kipréseljek magamból bármiféle válaszszerűséget, de az arcomat cirógatják ujjai. Az ajkamba harapok, alig észrevehető bánattal csóválom meg a fejemet, miközben a kék íriszei medrébe zuhanok, fejest ugorva, elveszve a lélektükrében... Közelről néz rám, minden mozdulatomat figyeli, én pedig már vele együtt mosolygok, egész törzsemmel felé fordultan. Hogyan, mikor került kézfejem arcéléhez? Nem tudok uralkodni magamon, már nem én irányítok, a szívem vezérli minden reakciómat... Áruló szív... Kétségbeesett vággyal kívánom, hogy ne folytassa, de megteszi. A puszta nézése, a közelsége elegendő lenne, hogy kiszippantsa a levegőt a tüdőmből - helyette kimondja, amit én is érzek.
– Csak beütötted a fejed... – a lelkemen eluralkodó feszültséggel nézek utána, a tarkójára simuló tenyerem felszántja a puhább szálakat, hogy a fürtjei közé kússzon fel. Kérem, parancsolom, könyörgök és tiltakozom is, de miért? Előre billenek, lapos pillantás előzi meg. Tűz és elektromosság szikrázik összeforrott ajkainkból, olyan érzés, mintha bolygók ütköznének össze. Mintha mérhetetlenül hatalmas energiák szabadulnának fel és minden érintés nyomán új csillag születne. Ez a csók édes, udvarias, tapogatózó, kutakodó és egy kissé bátortalan is. – Annyira... – töröm meg, ahogy a szívembe hasít a félelem, túlhajszolja. A testem ellenben sokkal sötétebb módon reagál a csókjára, nem csak felé, de rá fordulok a székről. Szeretnék felkelni, méltóbb helyzetben, kevésbé zsibbasztóban számára. Felegyenesedve kérem magammal, nem tudnék máshogyan a nyaka köré simított karokkal ölelésben csimpaszkodni rajta, a biztos összekapcsolódásunk reményétől felhevült tekintettel... Elakad a lélegzetem, úgy éget az intimitása, akár a láva.
 – Nekem ez nem megy – az ujjaim lassan, elszántan vándorolnak fel a selymes hajába, magamhoz utasítom. Ezúttal durvábban, mohóbban kérek tőle útravalót: széttárva, bebocsátásért kuncsorogva a rózsaszín szirmok közé - ha mást nem lehet. Fájdalmasan feszül a lelkem, érzem, hogy hívogatja az újraegyesülés utáni vágy... Ha már elfogy a levegő, nem nyerhetek el többet tőle, elrántom kezeimet. Mintha felismerném, milyen hévvel reagáltam rá... Tényleg nem megy, hogy távol tartsam. Ilyen közelségből pláne.
– Akár most is? – provokálom, a szék mögé lépve, elhúzódva tőle. A mellkasom heves emelkedése-süllyedése jelzi felém (is), milyen felhevült állapotban vagyok. A habozásom pedig azt, hogy a vezérlőpanel ott hever az ő kezében...

Meglep a gyors riposztot szúró kérdése; csodálkozva, ide-oda kapkodva tekintetemet keresem az övét, csenevésznek indult mosolyomat szélesre metszi a váratlan hirtelensége. Felvont szemöldöke, kíváncsian vizslató zöldjei érzem, hogy sürgetnek, ellentmondva neki mégis komótosan időzök a válasszal – nem azért, mert ne tudnék foghegyről felelni, persze, hogy tudnék… hanem mert élvezem, és leginkább felé megejtett célzás, hogy mert megtehetem. Ha akarta, rögtön lesöpörhette volna magáról a kezemet, felállhatott, és el is mehetett volna… csakhogy gerincének íve a tenyerembe simul hízelgő macskák mozdulatát idézve vele, combjai fognak közre, és amennyire rezdül ő az ujjhegyeim cirógatására, pontosan annyira bizsereg nekem is minden tagom az érintkezési pontjaink alatt.
– Mocskosul nagy szerencsének – hangom nem több rekedt dörmögésnél, valahol a látványában eltévedve vesztettem el a kifejezőkészségem, minden arra való képességem, hogy a szavak útján értessem meg vele magam. Talán megbocsájtja, hogy nem sikerül, és meg is érti, miért nem megy... Lapos pislogás alól mérem végig, csípőjére fogok, talán rámenősen, de szükségszerűen egyértelműsítve; nincs egy csepp kételyem se, és ezt éreztetni is akarom. Lassú út vezeti tekintetemet a combjairól a képzeletnek sokat engedő, enyhe dekoltázsán át – szerencsére pontosan tudom, mit vizualizálok – a hátfényben erős kontraszttal hangsúlyozott arcára, de nem szalasztom el, hogy csodálattal éljek a bejárt útvonal minden állomása iránt. A legnyilvánvalóbb rajongással vagyok irányába, szám széle elámult mosolyra kunkorodik, ahogy újból egymásba ér pillantásunk.
Ragályos a gyöngyöző kacaja, mégse hallatom a párját; alsó ajkamba csípek, ahogy ölemnek feszül, kecses nyakának haja mögül kibúvó ívét látva kedvem volna ráhajolva a torkomra forrott sóhajjal melengetni, apró csókok ezreivel behinteni, ha nem fékezném vasmarokkal a türelmetlenségem. Miért teszem egyáltalán?...
– Itt a civil házszabályok érvényesek – ujjaim, mintha egy különösen drága porcelánt érintenének, gyengéd kíváncsisággal vándorolnak makulátlan bőrén. Kezem mozdulatát követő tekintetem arcára siklik, elkapom az elégedettség vonásaira kiülő, semmivel össze nem téveszthető látványát. Töretlenül vágyom a valamennyi érzékszervemre ható tapasztalást, nem szalasztanék egy momentumot se, hogy lássam minden, az érintéseim kiváltotta ilyen és ehhez hasonló reakcióját… Lefegyverző mosollyal veszem tudomásul, élvezi, hüvelykujjam állkapcsának vonalát simítva navigálja, csak egy kicsit biccentse hátrébb a fejét, hogy még szorosabb rálátásom legyen – mindig is gyengepontom volt, tudja… mindegyik porcikája az. Ő maga az... Kéjes elégedettség borzongat minden felélénkült, rá kiélezett sejtemből; őrjítő a sanda, lopott pillantása, jóleső izgatottságtól lüktet a halántékom a zöldjeibe költözött sóvárgás nyomán. Az enyém se különb az övétől...
– Ráérsz… – helyesbítek; hozzásimulok, ahogy felegyenesedne. Nem bírnék egy másodpercnél se többet a közelsége nélkül, nem kockáztathatok, hogy akárcsak esélyt kapjon egy esetleges visszavonulóra. Tenyerem után csókjaimmal is ostrom alá venném, ha nem mozdulna gyorsabban – eszembe se jut ágálni ellene, olvatagon feledkezek bele a lágyan kényeztető, elnyújtott pillanatba. Gerincem mentén pettyez a libabőr, nyakamra felfutó euforikus érzéssel hagy lenyomatot minden kacérkodó simítása, selymesen puha bőrének agyamban is lecsapódó tudata ajkaim alatt. Elragadtatott mosolynak vagyok képtelen gátat szabni – a testünkben rögzült automatizmus, az egymásra hangolt ösztönös vágy anélkül, hogy különösebben gondolkodtunk volna, teszi a dolgát, még mindig, töretlenül. Ismerős nyilallással a gyomromban fenyeget a tudat, hogy ennek, a legőszintébb szeretettel átitatott kötődésnek, az egymásban látott, és egymás iránt érzett szükségnek soha nem lesz vége, ha megmaradunk, így, együtt, ha nem… Érzem, nem tudnám elviselni, ha kényszerbúcsúra kárhoztatna, még egyszer nem. Annál sokkal többek vagyunk…
Csípőjének kifejező ringása vörös posztó a szemem előtt, invitálására azonnali és hasonlóan érzékletes a reakcióm. Ölével enyémnek feszülve, magamon érezve őt ködbe borul a józanész határa – artikulálatlan mordulással szakad fel belőlem egy reszelősen mély sóhaj, nyakam görcsbe állt izmainak ellenére is aprókat, alig láthatókat bólintok. Egyszerre kérdés és követelés az igenlő mozzanat, buja tekintetem az övébe kulcsolom. Minden idegvégződésem a mozdulataival rezonál, tenyereimmel fenekére fogva marom közelebb, még ennél is közelebb magamhoz…
Csókja csak ígéret marad ajkaimon. Fülsüketítő a csendes tudomásulvétel, ennyi, egy vakkantás is épp elég a disszociációhoz… valamit mégis rosszul csináltam?... Egy közös nevetés elég lehetett volna a félbeszakított folytatás előtt, de feláll, magamra hagy. A földön maradok megsemmisülten, kiszolgáltatottan, míg okát nem adja annak, hogy soha nem látott lendülettel pattanjak fel.
– Mindenképp! – feszült mosollyal bólintok. Még hallom, mikor Melody nyakörvébe akasztom a pórázt, ahogy csukja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Hasonlóan teszek én is a bejáratival – bár az előbbit egyengethettem volna vissza a keretébe, vele, mellette…
A magas épületek között süvítő, dermesztően hideg levegő se elég, hogy kiűzze a korábbi percek fülledt, szenvedélyes pillanatainak emlékét a fejemből. Ésszerű vajon, hogy magam se tudom, mit érzek? Hogy mit kellene, hogy érezzek? Tudom, hogy a Doki erre kérne: próbáljam meg definiálni, ha más nem, valamihez hasonlítani a bennem kavargó emóciókat. Képzeljünk el valamit, ami nagyon kedves a számunkra, ami ott van tőlünk egy karnyújtásnyira, talán még annyira se, de utunkat állja annak megkaparintásában egy kristálytiszta, addig talán nem is látott üvegfal – hatalmasat koppanunk, ahogy találkozunk vele. A hirtelen támadó bosszúság leleményességre szólít, de se átmászni, se megkerülni nem lehet az akadályt, mígnem elviselhetetlenné válik a vágy, bárminél jobban akarjuk, ami a túloldalt van. Minél inkább szeretnénk valamit, annál kevésbé lehet a miénk… Köztünk mi jelentheti az üvegfalat? Az idő? Ő? Én?...
Ha volt is, mikor fontolóra vettem, teszünk még egy kört, hátha a következő sarkon megtalálom a kusza kérdéseimre a logikus választ, hamarabb kötelezem el magam a gyors túra mellett. Lehet, nem nálam van a megoldókulcs az agyam érthetetlen feladványaira… Mióta itt lakom, először fogad az otthon érzésével az önmagában lelketlen, kies lakás – Jen kabátja, cipője az enyém mellett, a frissen készült reggeli illata, ami a mai napon nem egy pirítóból kipattintott Pop Tarts, körbe lengi a kicsiny lyuk minden zegzugát. Melody, ahogy boldogan kaptat el a matracához a bezsebelt jutalomfalattal, Jen, ahogy az ingemben, már-már komfortosnak tetsző lenge alulöltözöttségben ténykedik… minden olyan észvesztően idilli, hogy elhiszem, még a Nap is fényesebben süt. Belefacsarodik a szívem…
Minden gyengeségem megmutatkozik abban az abszurd pillanatban, ahogy megfutamodok, pedig az összes mozdulata előkészítése annak, amire vár, tőlem. Mintha az önbizalom egy soha nem létezett fogalom volna… Frusztrált sóhajjal billen homlokom a tenyerembe amint elfordul, középső- és hüvelykujjam halántékomat dörgölik. Több se kell, hogy tudjam: szánalmas vagyok…
– Mhm… – halkan mormolom, fakó mosollyal simítom arcomra a kezemet. Még az érintésem nyomán sercenő erős borostám hangja is csak idegesít… magammal kapcsolatban jelenleg minden. – Egészen biztos vagyok benne – őszintévé dolgozom ajkaim görbületét, megfordulva, ha csak egy-két másodpercig is, letámaszkodok a pult élére, úgy nézem, ahogy ide-oda lavírozik. A kezén feltűrt ingujj, a lezseren elálló gallérok, a ruha szegélye alól előbukó, vadítóan formás lábai… ha nem akarna itt és velem lenni, elment volna. Megjöhetne az eszem… – Viszem! – késve fogad a kérdése, hasonlóan megcsúszva is reagálok. Feltúrom a fiókot, a készült fogásoknak megfelelően választok – marokra fogva az evőeszközöket lépek el mellette, szabad kezem óvatos érintést felejt fedetlen alkarján. Vállam felett mosolygok hátra. Az utolsó villa is az asztalra kerül, mikor felfutó szemöldökeim alól tekintetét keresem. Nagyot nyelek, bizonytalanul ajkaimat nedvesítem…
– Rád? – óvatosan puhatolózom, a másik teríték felé mutatok. A french toastról elemelt gyümölcsöt mintegy elterelés gyanánt a számba hajítom, azon rágódva foglalok helyet. Hatalmasat dobban a szívem, mikor megjelenik a perifériámon – egészen gyermeteg mosollyal fogadom, hiába, hogy csak a szemem sarkából nézek rá. Nehezen érkezik az evés iránti elhatározás, valahogy egyáltalán nem érzek éhséget. Megüli a gyomromat a felismerés, hogy nem tudom kordában tartani nem, hogy a szituációt, magamat sem… A bögrém fülébe akasztom mutatóujjamat, a számhoz emelve dőlök hátra, mégse kortyolok belőle. Kérdése jókora csapást mér a fejemre, kiütéssel győz… elmélázok, halk torokköszörülés az első, majd kapásból a második reakcióm is. – Akár most is... – végül megemelt csészém pereme felett sandítok rá, kortyolva húzok el egy összepréselt, kaján mosolyt. – Igen – adom meg végül az, úgy hiszem, a bájos esetlensége mögött rejlő valós kérdésre az ahhoz jobban illeszkedő választ, vigyorom mégse foszlik le ajkaimról akkor sem, mikor felpattanok mellőle. A konyhából egy üveg mézzel és egy kiskanállal térek vissza, háta mögött lassítok lépteimen, míg egészen meg nem állok. Tekintetem végigszalad a szinte svédasztalossá formált, minden igényt kielégítő reggelin, a teremtett miliőn, végül rajta állapodik meg. Melegség gyúl a mellkasomban… Elnyújtózva mellette teszem szabaddá a kezem, tenyereim válláról indulva karja mentén buknak alá, gyöngéden ölelem át – ujjaim, ha hagyja, övéi közé költöznek. Arccsontomat a füléhez hajolva billentem halántékához.
– Köszönöm… – suttogó búgás csak, amivel próbálkozom, lehunyt szemmel mélyen szívom be hajának illatát. Elmosolyodom, egy pillanatnyi csendben élvezem ki újfent a közelségét. – Tudom, hogy mondtam már… azt is, hogy kétszer. De azt is tudom, hogy nem vetted komolyan… – ismerem, nem lepheti meg, hogy szemet szúrt. Szüksége van a megerősítésre, ha nem is vallja be még magának sem… – Köszönöm a tegnapi napot, a nevetéseket, a közös pillanatokat, az istápolást, a támogatást. Köszönöm, hogy mellettem voltál, hogy tudtad, mire van szükségem, ha az akkor éppen egy ölelés is volt… Köszönöm, hogy nem hagytál magamra, hogy őrt álltál felettem, hogy törődtél Melody-val helyettem is, hogy értem, tudom, aludni se nagyon aludtál. Ennek, hozzáteszem, nem örülök, de köszönöm – halk nevetés játszik intermezzot a szavaim közt. – És köszönöm, hogy nem csak, hogy mellettem voltál, de még mindig itt vagy… a bevásárlást, a reggelit, a fáradhatatlanságodat, az odaadást, amivel felém voltál az elmúlt két napban. Mindennél többet jelent… – lefejtve karjaimat róla, lapockáján simítva végig guggolok mellé. Igyekszem nem tolakodó lenni, alkaromat mégis felfektetem térdére, hogy tenyerem combja külső ívére foghasson. – Hálás vagyok neked – ezernyi érzelem dulakodik egy pillantásomban: elragadtatottság, köszönet, megbecsülés, gyengédség, szeretet... mind-mind csak töredéke annak, amit érzek. Megremeg a szívem, ujjaim arcát cirógatják, levakarhatatlanul mosolygok. – Hálás vagyok érted… – megemelkedő szemöldökeimmel hangsúlyozok; ugye elhiszed?... Tovább mérséklem a távolságot, ha kell, átütöm azt a nyamvadt üvegfalat is… homlokom az övének billentem, szapora pulzusom a mellkasomon dörömböl. – Annyira hiányzol… – összeszorított szemmel sóhajtom; riadtan, szomorúan, epekedve, reménykedve – mert egyikünknek végre ki kell mondania. Orrhegye az enyémmel találkozik, egy utolsó simítás a járomcsontján, mielőtt megcsókolom… ha engedi, ha hagyja, ha szeretné…

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Berögződés, hogy a vöröset forrónak, a kéket pedig hűvösnek érezzük. Ez nem teljesen megalapozatlan rutin-érzés, hiszen egy bordó, izzó kandallóhalmaz forró, a jég pedig, különösen a gleccserekben és a sarkvidékeken, kékes árnyalatú... De ezt csak azért mondjuk, mert mindennapi tapasztalataink korlátozottak... Valójában a felhevített tárgyak a hőmérsékletük változásával vedlik le eredeti színeiket. A vörös a legalacsonyabb hőmérsékletet jelenti, amelyen egy felhevített tárgy látható fényben izzani képes. Ahogy melegszik, a szín fehérre, végül pedig kékre változik. Tehát az égen látható vörös csillagok a leghűvösebbek (legkevésbé melegek), a kék csillagok pedig a legforróbbak... Ez az elmélet megmagyarázza, hogy miért éget minden irányból a vízkék jégszőnyeg körülöttünk? Vagy egyszerűen a szavai olvadáspontot értek legbelül és semmi köze bármiféle külső hatásnak ahhoz, hogyan hullik szét legbelső vázam... Egy parallel univerzumban érzem magam, ahol éppen most, a sajátos és nehezen megfejthető, rá igen csak jellemző módon, vallomást tesz. Szilánkosra töri a dimenziót, amit ismerek és kegyetlen erővel bekebelez, ott tart.
Tényleg azt jelenti? Erőszakosan próbálom rávenni magam, hogy mondjak valamit, bármit, végül a hallgatásommal és a nézésemmel válaszolok... Fogalmam sincs, hogy mit sugallva felé... Ő is látja vajon a másik világban összefonódó alakokat, vagy ez csak az én agyszüleményem? Pont úgy néznek ki, mint mi...

---

Mintha méhek zümmögnének a bőröm alatt, miközben egy fáklyát tartanak a húsomhoz... A nyavalyások addig fognak csipkedni, amíg meg nem unják, vagy bele nem halok... Éppen elegendő az aggodalom érzésével megbirkóznom egy ilyen negédes delírium után, mint hogy foglalkozzak a közelségével, érintéseivel és a még át sem gondolt, korábban elhangzott megjegyzésekkel. Géppuskagolyókként záporoznak fejemben a gondolatok, de ezek inkább csak papírok a szélben... Súlytalan keringenek, mert a 'most' elhatalmasodik fölöttem, talajon tart. Mindentudó mosollyal nézek rá, enyhe csóválás a fejemen. Nevethetnékem támad, de félre söpröm az érzést. Eléggé kiszolgáltatott volt az utóbbi órákban, valószínűleg tényleg beszámíthatlan is. Ha nem vettem volna ennyire magamra, ami történt vele, még kacagnék is. Sűrű, szúró érzés (nevezzük önutálatnak) gomolyog a mellkasomban, emlékeztet rá, hogy javarészt nekem köszönhető a sérülés, illetve arra is buzdít, hogy távozzak...
– Ugyan – motyogom a megkezdett próbálkozás előtt, hogy felkeljek mellőle. És rácsukjam végre az ajtót a szívemre...
Biztosan a kimerültség a ludas, mégis csak a nevetés marad. Ennél szerencsétlenebb kivitelezése hirtelen kapkodásomnak nem is lehetne. Rajta landolok, érzem, hogy megtart. Valószínűleg önvédelmi reflex, kis híján saját súlyommal csapom agyon... Kuncogva szegem fel a fejem, még mindig próbálom rendezni rázkódó vállaimat. Segít a közelsége, a feszültség lassan közénk ékelődő, tapintható jelenléte és az átkozott érzés, „menekülnöm kell” ... Hiábavaló, az ölén át vezet az út. A reakciója hallatán karcsúsodik mosolyom, megkeményednek vonásaim. Érzem, minden sejtem egyszerre reagál kezeinek fogásán hátamon. Kellemesen erős...
 – Hát minek hívod? – átveszi fölöttem az uralmat a vérmérsékletem. Általában nem vagyok reaktív személyiség, de már elfogadtam, hogy Wyatt mindig új érzéseket csal ki belőlem. Felfutó szemöldökkel pásztázom, összeakad a kékje a zöldemmel. Megremeg a gyomrom, csiklandós érzés karcolgatja. Forróságot érzek mindenhol, kiszárad a torkom... Az ölében találom magam, ebből a közelségből perzsel a jelenléte, részegítő érzés. Olyan, mint az üres gyomorra megivott tömény alkohol. Egyszerre szeretném csökkenteni a távolságot, ami még feszül közöttünk és növelném duplájára is, triplájára...
A nap sugarai hasra esnek sziluettjén, megtörik szemeiben a fényük és ő most is, mint mindig annyira szemet gyönyörködtető, hogy feltámad bennem a bűntudat, amiért nem vagyok képes önuralmat gyakorolni magamon és legalább illemből nem bámulni az arcának barázdáit, a hívogató ajkait, a tökéletesre faragott állát és az egymásba gabalyodott, mégis látványosan selymes tincseket... És az illata! Elég volt egész éjjel a lakásán páraként jelenlévő felhőben léteznem, ilyen közelről... Alsó ajkam beszívom. Mozdulj már, üvölti a belső hang...
Tényleg csak egy érintő mozdulat, ahogy átsimul körvonalam övé fölött. Ezt tervezem, de ott ragadok, ágyékom az övéhez nyomva, medencém előre esik, de a tartásom nem tud elég figyelemfelhívó lenni a vigyorgása és a szavai mellett. Elvesztem a csatát, az elhatározást, hogy tovább húzva róla, felkelek és... – Ezt nevezed te... – vele azonos vigyorgással nézek el róla, éget a tekintete –, professzionalizmusnak? – még az orrom is felhúzom, játékos nevetés bukik ki ajkaim között. A hangulatom sebtiben változik, a tenyere melege a bőrömön, megéget. Ha nem maradnék maradéktalanul hangtalan, felszisszennék utána. Így csak a néma sóhaj távozik belőlem... Az érintését árnyékként követő adrenalin folyamatosan áramlik a véremben, mintha heroint injekciózna a vénáimba. Függője leszek, ellentétes irányba fordítom fejem, olyan szögben tartom, kényelmesen a tarkómhoz érjen... Lapos pillantás alól figyelek rá.
– Gondolkodjak... – épp elhúzódom tőle, igazíthassak magamon, de mintha láthatatlan erőkkel vonnám őt is, úgy mozdul utánam. Szabálytalanul kalapál összevissza a szívem. Mintha tüzet raktak volna a gyomrom mélyén, kiszárad a szám, a combjaim között égető érzés csiklandoz... Mintha mi sem lenne egyszerűbb most, így, összegabalyodva vele, mint gondolkodni. És a következő heves, de gyöngéd simogatások, a hajának cirógatása, a tincsei az ujjaim között, a lehunyt szeme alól mosolygó szája, a kánikula testemben, a csókjai alkaromon, az epekedés, hogy ennél többet elvegyek belőle, tőle... Hogy halljam a nyögéseit, a felmordulását, hogy szétfeszítse az, ami annyiszor okozott nekünk csillagütközéseket... Olyan a kívánkozás a szenvedélyes, még közelebbi együttlét után, mint egy kioperálhatatlan agydaganat, az életem minden éber pillanatát megfertőzte már régesrég és nem tudok megmenekülni tőle... Úgy érzem: itt és most újból érintve, szeretve őt, nem élném túl, ha a karika az ujjáról eltűnne. Ha végleg... És ez mennydörgés a javából abban az átkozott lélekviharban odabenn. Szaporábban veszem a levegőt, végső elhatározásra jutok, hogy ...
Hullámzó mozdulattal, nonverbálisan közlöm vele, mi zajlik le bennem, mihez kérek engedélyt tőle.  Azelőtt nem kellett finomkodnunk egymással, kifejezően andalogtunk egymás felé és körül. Most minden egyes millimétert rettegve teszek meg... A szívverésem, mintha elcsendesedne, vagy máshonnan hallom, érzem... A térdeinek köszönhetően, előre görbítem a gerincem, ágyékához nyomódok teljes súlyommal. Ezt igennek, nagy igennek könyvelem el, mindkét kezem érinti, pontos helyükre nincs időm figyelni, megcsókolom. Megcsókolnám, több nem marad belőle, csak egy apró horzsolás...
– Ó, igen – a felismerés, milyen kötelezettségei vannak a négylábú barátja iránt, bitang erővel csap arcon. Eltántorít tőle, attól, hogy újabb reménytelen és eszeveszett kísérletet tegyek rá, hogy... Sajog mindenem, ahogy felkelek tőle, róla. A korábbi terveim módosulnak, esésemnek -botlásomnak köszönhetően úgy döntök, maradok. A sietős talpra szökkenését látva bazsalyogva lépkedek hátrébb, nem csak az útjából, de a közeléből is. Elveszem az inget, hálás arckifejezéssel bólintok, ez is egyfajta köszönöm...
Türelmesen állok előtte, mellkasomhoz szorítva a mostanra gyűrt anyagot. Tekintetem vonja magáéval, vállam fölött megáll fejem visszafordítása. Alig észrevehető mosoly ül szám sarkába... – Az enyém lemerült – vágom közbe sietősen – , szóval, ha rosszul leszel, szédülsz, azonnal gyertek vissza! – utasítom. Eszembe sem jut olyan opció, hogy a haszontalan kezeim helyett, egyenesen a mentőt is tudja hívni... Végezetül csak ide-oda kapkodó tekintettel eltűnök a fürdőszobában, egy indokolatlanul hosszúra nyújtózott szemkontaktus után kettőnk között...
A fürdőszobai tevékenységek között van időm azon gondolkodni, hogy milyen reggelit készítsek. Nekem is ennem kell valamit, jobbat alszok. A konyhában több időt veszítek a tárgyak fellelésében, mint minden egyéb készülődésben. French toast, de mivel nem vagyok biztos a döntésemben, az ízlésében is kételkedem, bacont, tojást is sütök. Még marad időm narancsfacsarásra és teára is. Csokit is vettem, semmi értelme, de gondosan elhelyezve egymás mellé pakolászok mindent. Úgy dekorálom a tányérját, mintha egy híresneves kritikus chef bőrében érkezne haza... Haza. A kezem a levegőbe mar, megfeszülök. Mit csinálok? Késő meggondolni magam, az ajtó nyílik, megjönnek. Egy öblös, „mit bánom én?”  sóhaj, folytatom.
– Kiderül, ha... – diadalittas tekintettel nézek utána. Zavarban kellene lennem lenge, hiányos öltözetem miatt, mégsem érzem, hogy lányos kétségbeesés uralkodna rajtam... Valami más elhatalmasodik ugyan, de arról nem veszek tudomást. Mintha víz alól próbálnék lélegezni, fojtogató és nehéz a levegő. Elkapva mosolyát konstatálom, nincs kivetnivalója a konyhában töltött idővel, persze lehet, hogy... Elfordulok, folytatom az utolsó simításokat. Nem akartam tolakodó lenni, nem néztem szét éjjel, mielőtt vásárolgatni indultunk, ezért csak arra hagyatkoztam - a fűszerek kivételével - amit vettem.
A kellemes bizsergés indái körém tekeregnek, amikor tenyere a hátamon landol. Onnan pedig a derekamra... Tudja, milyen hatást ér el nálam. A hajammal kezd matatni, nekem pedig a kövek a gyomromban lejjebb ereszkednek. Megborzongok az érintésére, elektromosság sarjadzik az érintkezés helyén, és végigtáncol a bőrömön. Minden idegszálam reagál rá... Közelebb dől hozzám, finoman nekem nyomja magát, fejem egy arasznyit hátra döntöm, mellkasához érintem, belesimulok, de még sincs folytatás, elnyújtózik mellettem... Ezen persze nevethetnék, vagy érezhetnék megkönnyebbülést miatta, mégis inkább frusztrált leszek tőle. Lenne pár javaslatom, hogyan segíthetne rajtam, például: bevonulhatna a szobájába enni, azzal máris segítene. Ahelyett, hogy eltereli a figyelmemet...
– Egyél valamit – mintha mit sem érzékeltem volna abból, ahogy a közelembe férkőzött, ellépek előle, hogy megterítsek. – Remélem, ízleni fog... – ha az ő tányérját letettem, vissza andalgok a bögrékért.  – Evőeszközök? – barátságos mosollyal pásztázom, de hacsak nincs szüksége rám, folytatom. Ha azt gondolom, elkészültem, neki támaszkodom féltenyerekkel a pult szélének. Most le kellene ülnöm mellé és együtt reggeliznünk, ahogy mindig volt, de mielőtt meghozom ezt az egyébként már rég eldőlt döntést, kell egy pillanat. Nézem őt. Reszketegen fújom ki a levegőt. Kiszárad a szám, mintha homokot nyeltem volna...
– Szükséged van még valamire? – rojtokban lógnak az idegeim. A következő pillanatban már helyet foglalok mellette. Kerülöm a szemkontaktust, azt érzem, sok lesz ez így egyszerre. A koponyám már így sem bírja azt a rengeteg feldolgozatlan információt, amivel az utóbbi két napban sokkoltam. Az evés utáni pihenés gondolatától az adrenalin és a félelem uralkodni kezd rajtam. Kész csoda, hogy nem voltak rémálmaim a kanapén. Vajon köze volt hozzá? Biztosan. Ha pedig így van, tudom, mit kellene kérnem tőle. Mégis, Wyatt olyan, mint egy örvény, elszívja az oxigént a szobából - és még az agyamból is: – Evés után lefekszel velem?

Pillantása mentén hordozom körbe magunk körül a tekintetemet, apránként húzva egyre magasabbra a szemöldökömet. Mire visszatalálok hozzá, halvány, árulkodó mosoly kunkorodik ajkaimra.
- Meglep, ha azt mondom, próbálkoznod sem érdemes? – mert persze beszélhetünk itt a korcsolyázás konkrét cselekvéséről, a foszlott idegszálaimat szétvető majréról, amit minden kevésbé jólkomponált mozdulatom okozni tud, de a feleletem nem erre a direkt kérdésére ad választ. Enyhén oldalra biccentett fejjel kémlelem, várva az arcára kiülő hatását a felismerésnek. Történetesen akár el is ijeszthetett volna... egy nálam bölcsebb belátású emberre minden bizonnyal, ha más nem, az idő képes hatást gyakorolni olyannyira, hogy végül beleegyezzen a válásba. Elvégre mi más is lehetne ijesztőbb a még csak nem is titkolt nélkülözésnél? A megfelelő helyre karmolt szignó ehhez mérten egy új lehetőség előszobája – legalábbis gondolhatunk rá így. Egy esély, hogy az elvesztett fél hiányától üresen tátongó lyukat hagyjuk, hogy idővel talán valaki más befoltozhassa. Könnyed, feloldozó, humánus menekvés. Az ujjamat ölelő gyűrű, távol a párjától, mázsás súlyokat megszégyenítve terheli a lelkemet, és valahogy mégis ez az, amit akarok. A reményt, ami nem is értem, hogy bírhatja még mindig el, hogy csakis belé kapaszkodom. Ha egyszer kellettem, ha egyszer szeretett, talán szerethet újból… vagy szerethet még mindig. A meleg, óvó ölelésének is jönnie kell valahonnan...

---

Mélyre süllyed, és a korábbinál is magasabbra emelkedik a mellkasom, ahogy szétbontja rajta a tenyerét; a levegő óhatatlanul szalad ki a tüdőmből, időbe telik, míg pótolni tudom. Fogalmam sincs, honnan az erő, amivel leküzdöm az agyam hátuljában vadul lüktető késztetést, hogy rásimítva az övére a kezemet ujjai közé fonjam a sajátjaimat. Az én elképzelésemben ez már nagyobb ráhatás lenne azoknál a cirogató mozdulatoknál, amiket rajta felejtek, és amik, úgy fest, nem csak, hogy megszólítják az ösztönlényt benne, de el is nyomják jótékony álommal a tudatos énjét. Nem kockáztathatok azért, mert telhetetlen vagyok… így is majd kiveri a szegycsontomat a szívem.
Ha ne lenne a falióra, és a kelletlen, undok kattogása, elsatíroznám a józanész határait, és azt vallanám, megállt körülöttünk az idő. Karácsonykor mintha még New York is elfelejtene az a züllött, irdatlanul hangos világváros lenni, mint az év többi napján… Az ablak alatt húzódó utca betonját csak ritkán kaparják a hébe-hóba elhaladó autók kerekei; a szomszédok valószínűleg még mindig kómásak a tegnap esti bőséges vacsorától; az egy házzal odébb folyvást üzemelő koreai gyorsétterem, és az alattunk lévő pizzázó személyzete az ajándékot bontogathatja odahaza a fa alatt; meg mernék esküdni, hogy ma még a csövek is halkabban pöffeszkednek és zakatolnak a falakban, mint egy átlagos hétköznapon. A közel tökéletes csendben belefeledkezek Jen ütemes szuszogásába – mint annak idején, ahogy a kanapén elnyúlva néztük a tv-t. Vagyis én a tv-t, ő pedig a szemhéját belülről. Minden nevetve megejtett szembesítésre, miszerint „megint alszol!” halkan dünnyögte, hogy „nem is!”, és csakis azért tudta pontosan elmondani, mi történik a képernyőn, mert teljesen véletlenül sikerült pont olyat választania, amit éppenséggel már közel ezerszer látott. Onnantól, hogy átfordulva végül a nyakamba fúrta az arcát, már mégse volt olyan érdekes a bosszantása; még a menetrendszerűen érkező „mindig ezt csinálod!” is elmaradt, mikor a vége-főcímre felébredve kómás mosollyal felnézett rám, alig látva ki a szempillái mögül.
Van kanapé, de nincs a rendeltetésének megfelelően használva; van tv, de szurokfekete a képernyője; van összebújás, de nem követi édes ébredezés… Azzal, hogy úgy tér magához, mint bárki, aki azt álmodta, leesett a hegyről, még a külvilág is mintha egyszeriben öltené fel szokásos alakját. Lehet csak ő tompította az érzékszerveimet…
– Mármint milyenben? – megjátszva nézek végig magamon. – Beszámíthatóban? – kérdezem kekeckedő vigyorral, azelőtt viszont, hogy túl komolyan venne, mosollyá mérsékelve a szám szélén lehorgonyzott görbét óvatosan érintem meg a térdét. – Értem – nyomatékosan bólintok, ahogy a tekintetét keresem –, és köszönöm – nyilván nem azt, hogy gondolkodás nélkül hívná a mentőket; azt annál inkább, hogy ha a szükség úgy hozná, itt van, hogy a segítségemre legyen.
Még szinte érzem a körém gabalyodott ölelését; szürreális, mennyire melenget még akkor is, mikor ridegen szembesít, menne. A rajtam hagyott érintéseinek emléke hívja a számra az értetlenség szavait. Vajon tényleg ezt akarja, vagy csak azért mondja, mert ezt gondolja helyesnek? Egyáltalán a mi esetünkben mi az, ami még helyes, és mi az, ami már túl sok? Esetleg túl kevés?...  Papírom van róla, hogy értem az embereket – amennyiben a könyvekből, professzoroktól elsajátított információkupac egyénre kivetített összeollózása értésnek számít –, elemezni vagyok képes őket. Magunkat, ha belegebednék se tudnám megfejteni… Talán nem is érdemes gondolkodnom – vagy épp most lenne rá a legnagyobb szükségem, ahogy őszinte természetességgel, riadtan húzom magamhoz, mintha legalábbis attól tartanék, az én támaszom nélkül a nyakát törné. Nevetése von mosolyt ajkaimra.
– Baj? – hátán futtatott tenyereim lecövekelnek, és ha nem is vadul, de jelentőségteljesen erősítek a fogásán. – Ezt valahogy egyáltalán nem nevezném bajnak… - hallgatagon figyelem az arcán átfutó mimikák változását, fejtegetni mégse akarom. Épp elég a szemébe néznem… Kékjeim körül mély barázdákat vet a válaszával ébredő öröm, bizakodón csillannak, ahogy tekintetemet az övébe akasztom. Előzékenyen tartom el tőle, majd combjain át, kiélvezve minden pillanatát simítom vissza a kezeimet, ahogy elhelyezkedik – reszketeg az enyhén elnyíló ajkaim közt beáramló levegő.
– Pedig már azt hittem, hogy nincs hova zuhannom, aztán… – játékos mosollyal biccentek a fejemen –, kiderült, hogy még erősebben is sikerül – vigyorgom, érzékeltetve, hogy a riposztomnak nyilvánvalóan semmi köze nincs a tegnapi balesethez. Nem kényszerítem – hogy is tehetném? –, mégis kellő határozottsággal kérlelem az övéről el nem szakadó pillantásommal ahhoz, hogy hiábavalónak hasson a menekülési szándéka. Dereka köré font karjaim közül az egyik kérdésével egyidejűleg indul tanulmányútra – a felsőjének nyakkivágása alól épp, hogy kilátszó kulcscsontján kalandoznak el ujjaim, végig simítják kézfejemet az előre bukó, sötétbarna tincsek, ahogy tenyerem a nyakára, tarkójára simul. Mintha izzó parázsba nyúltam volna, úgy perzseli a bőrömet.
– A jelentőségükön is gondolkodj el… – holott magának a szócséplésnek sincs semmi jelentősége. Már egészen elhiszem, enyéimen érzem puha ajkait, míg utol nem ér a felismerés, csak a képzeletem járt egy lépéssel előttem – felegyenesedik. Utána szólít a hirtelen lendülete, elválik a hátam a kanapétól. Valahová a mellkasa és a válla közti félútra bukik alá a kezem; még elnézem egy-két pillanatig, ahogy ujjbegyeim behatárolhatatlan alakzatokat festenek a vászon-szerűen fehér bőrére, azután emelem a várakozástól feszült tekintetemet az övére. Belefeledkezek az érintésébe – lehunyt szemmel kap el a jóleső borzongás, képsorozatként vetíti az agyam elsötétült szemhéjamra a megannyi, feltoluló emléket. Hány, a mindenről és a semmiről egyszerre beszélő, átvirrasztott éjszaka áll a hátunk mögött, ahol ő, bár alhatott volna, mégis, eltökélten pátyolgatott, bármennyire is kértem, hogy pihenjen… Gyengéden ragadom meg alkarját, apró puszikkal hintve végig, míg végül az ujjaim közt alávándorló keze járomcsontomra nem simul – egészen elvész a kézfeje a tenyerem alatt, mikor elragadtatva a mosolyától rajta felejtem.
Ne fészkelődj annyit, gondolom; válasz helyett elkínzott pillantással bólintok. Saját magamnak, és a némán megfogalmazott legbölcsebb meglátásomnak mondok ellent, mikor homlokát az enyémnek döntve válaszreakcióként vágyakozón mélyednek ujjaim a csípőjébe. Pedig már csak egyféleképpen lehetne még ennél is közelebb… Kezem alatt érezve a mozdulatát húzom feljebb a térdeimet, mintha őt szeretném segíteni. Mintha üzenni akarnám, csak boruljon rám végre… Extázisként hasít keresztül rajtam ajkainak érintése, bőréről veszem a levegőt, és…
Elfordul. A be nem végeztetett várakozás az adrenalin érzésével spannol tovább. Homlokomat a vállának vetem, karjaim felfekszenek a térdére, és megpihennek valahol a medencéje körül, mögött; ideges nevetés bukik fel belőlem.
– Valószínű… – sóhajtom. Két év gyötrelme kerül ebbe az egy szusszanásba, ahogy megfeszítve a nyakamat – mert máshogy aligha menne – hátra húzom a fejem, hogy ránézzek a vígan pillogó kutyára. – És le is kell vinnem – csak ott ne találjam felejteni… Felhúzom a térdeimet, ahogy magamra hagy, arra könyöklök balommal és döntöm a csuklómnak a halántékomat – jobb tenyerem, benne maradva a felfokozott állapotban, valahol a combja hátulján pihen. Kérdésére eszmélek fel. Olyan lendülettel pattanok lábra, mintha áramot vezettek volna a padlóba, és megbánom ugyan egy pillanatra a hevességet, de nagyobb az érdekeltségem a kérése teljesítésében, mint abban, hogy teret hagyjak a másodpercig tartó szédülésnek. Sietős, még csak nem is titkolt lelkesedéssel rántom oldalra a gardróbszekrény ajtaját, ahogy beérek a szobába, és marom ki az első inget, ami szemközt csüng velem a vállfáról. Azzal fordulok Jenhez.
– Tessék! Én addig… – eltartva marad a szám, ahogy elnézve mellette a fürdőszoba felé sandítok; frusztráltan húzom végig nyelvemet alsó ajkam belső felén, mély levegőt veszek. Tudom, hogy tudja, mire gondolok… – Én addig lemegyek Melody-val. Nem lesz baj! – teszem hozzá rögtön, esélyt se hagyva a kételyének. – Csak megyünk és jövünk, ennyi. Viszek telefont is. Te addig… – valahogy úgy fejeződik be a megkezdett mondat, hogy „igen”, ami pont annyira semmitmondó, mint anélkül lett volna. Szinte belesajdul a torkom, akkorát nyelek, mikor egy utolsó pillantást váltok vele.
A legsietősebb köröket voltam kénytelen lefutni az egyébként erre minden további nélkül vevő, lelkesen csaholó kutyával – ha már úgy tojt bele a szerelmi életembe, ahogy nem szégyellte – a szó szoros értelmében –, ez volt a legkevesebb, amit hálából megtehetett értem. Egészen addig ellensúlyozom a sietségből fakadó levegőkapkodást elgyötört sóhajokkal, míg át nem lépem a küszöböt, már rutinosan bújtatva ki Melody fejét a nyakörvből, ahogy fölé lépve két térdemmel marasztalom. Másképp kergethetném körbe az egész lakáson… kiosztom az elmaradhatatlan jutalomfalatot, a füle tövét vakarva dicsérem meg, és ugyanazzal a lendülettel bújok ki a kabátomból.
– Miben mesterkedsz? – elfordulva a ruhafogastól penderülök a konyha felé, szemközt kerülve Jennel. Kíváncsiságomban összemorzsolt ajkakkal nyújtóztatom addig a nyakamat, hogy a nappali felé néző, konyhaszigetnek csúfolt pult mellől elő tűnjön az alakja – eszméletlenül imádtam… imádom, ha az ingem van rajta. Ha sikerült végig néznie a manővert, tetten ért mosollyal oldalgok a fürdőszoba felé, hogy lemosva magamról New Yorkot és a kutyasétáltatást, felfrissülve érjek mellé. Elgondolkodok, mégse vacillálok sokat – tenyerem a hátáról a derekára simít, mellkasom finoman ütközik a vállának. Elhajtom, lapockájára egyengetem a függönyként leomló hajzuhatagot, szabaddá téve a nyakát, de mielőtt léphetnék, győz az óvatos mozdulataimból sütő bizonytalanság… vajon benne is ott van még a korábbi hév, vagy?... Megrészegít a bőre természetes illatának, és a tusfürdőm aromájának elegyeként felcsapó pára. Végül elnyúlok mellette, kiveszek egyet az áfonyás dobozból. – Mit segítsek?

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Lemondó ismétléséből és a hozzá társított nonverbális kifejezéseiből, tudom, nem erre a válaszra számított. Első pillanattól kezdve világossá tette számomra, hogy professzionalizmusra van szüksége, a múltunkról beszélni nem hajlandó, ennél fogva aligha marad más, mint a határainkon belül tapogatózni. Ha csalódást keltő is a feleletem, próbálok nem tudomást venni róla… Egy forró, vonzó, legyőzhetetlen bolygó körül keringő, sóvárgó, de távoli, hideg műholdnak érzem magam.
Kinyitom a szám, aztán be is csukom egy szó nélkül. Mély levegőt veszek, közben hosszasan szemügyre vételezem. A bátorsága egyenlő a rám leselkedő kétségbeesés győzelmével...
– Nem ijesztettelek el? – mosolyom megkeményedik, zöldem körbe szalad a jégen körülöttünk, célzóan. Próbára tenni őt más, különböző, extrém helyzetekben mindig a céljaim között szerepelt. Elhatározom, ha valami érdekeset csinálnék a közeljövőben, reflektálok erre a beszélgetésünkre, megkérdezem majd… Aztán elfordítom a tekintetem. A munkahelyen a kötelező értekezleteken kívül olyan, mintha kerülnénk egymást. Ebből következik, hogy a további erőfeszítésem a lehetséges közös élményekről, felesleges és hiábavaló.
Kényelmetlen, mégis kellemes bizsergéstől feszeng a mellkasom. Nincs menekvés, megtorpedózza a mellkasomat. A vártnál lassabban bólintok. A torkom olyan száraz, hogy egy krákogás volna az egyetlen riposztom, de az megfosztaná andalító effektusától, milyen bátran és nyíltan beszél velem, hiába a mesebeli makett körülöttünk. Divatjamúlt pukedlizés, hölgyes kecsesség, hirtelen megérintett képzeletbeli szoknyaszegély és egy hívogató mosoly… Nem engedem, hogy a kétségbeesés megfosszon ettől a pillanattól, attól, hogy édes maradhasson. Elraktározom, majd irányomba csapkodó tenyérrel gesztikulálok, hogy a közelemben köszönthessem, buzdítva…  
Bár az a hercegnő lehettem volna, amelyik képes hatalma alá hajtani az elemek manipulálásának képességét… Akkor megmenthettem volna attól, hogy elbukjon. A rettenet, ami hangyalábon kel életre, elefánt méretűre vált, alig bírom el. Minden egyes perc maga a kénköves forróság, amíg nem tudhatom meg, pontosan mekkora ütés érte a fejét. A kezem remegése egész este kitartóan emlékeztet rá, mennyire féltem őt. Az önmarcangolás, ami vár, egyáltalán nem idegen a számomra. De az elhatározás, hogy bármi áron mellette maradjak, annál inkább.

---

A biztonságos merengés iránti vágyam feltámad, a külvilág zsörtölődése alább hagy. Csökönyösen morgok valamit, de lehet, semmi értelme sincs azoknak az artikulálatlan szavaknak. Valószínűleg nincs, mert egyetlen konkrét kifejezés sem visszhangzik fejemben, csak a tiltakozás, hogy az olyan semmirevaló, utolsóként sorakozó prioritás elem, mint az éhség, elszakítson a melegtől, amit annál inkább fontosnak érzek. És ami végső soron Őt jelenti, hiszen minden porcikámmal azon ügyeskedek, hogy a megfelelő közelségben tudjam… Ösztön hajszolja a sejtjeimet, hogy belebújjak a körvonalába, érezzem a bőrének melegét, szívének ritmusos dobbanásait, hallgatni, hogyan tartja bennem az életet. Egyik tenyerem odatapasztom, hálát érzek, hogy vékony anyagot tapintok tenyerem alatt… A testéből sugárzó hőség erősebb, mint a gravitáció. Egy leheletnyi távolságot sem hagyok közöttünk, kiutasítom a hideget. Epekedem a további kényelemért, centiről centire kutatom arcommal, hol találom meg a forráspontját. Mikor meglelem, mosolyogva bökdösöm meg orrommal, hogy aztán kucorogva megállapodjak ebben a pózban. Az érintések, cirógatások mind-mind megnehezítik, hogy az ébredés rám találjon… Nekem ugyanis eszem ágában sincs bármi mással is foglalkozni, mint vele. Lassú folyamat, ahogy a megbabonázásából kiszaggat a józanító valóság, a rádöbbenés, hogyan és hol vagyunk…
Törődően figyelem, tudomást sem szerezve arról, hogy még mindig rajta felejtettem az egyik kezemet… Igazság szerint nem érdekel, mert lefoglal, hogy megtudjam, miért van itt. Nem konkrétan a lakásán, de a kanapé előtt… Átkozom magam, hogy elaludtam, rettegve tőle, hogy talán szólított, segítségre volt szüksége, én meg itt… Elkerekednek szemeim, amikor a válasza bombát robbant szívem fekhelyén. A megkönnyebbülés erővel hasít keresztül rajtam, kedvem lenne felsírni és felpofozni őt is, hogy nem figyel arra, mivel ijesztget. Csak egy másodperc, ellenőrzöm ujjaimat, remegnek e még… Tudatosítom magamban, hogy legalább a sokknak vége. Onnan nézek rá, bárgyú, aggodalmas képet vágva. Apró, alig észrevehető bólintások sorozata, ahogy követem szavai jelentését, „minden rendben”. Vállaim előre esnek, görnyedt lesz kifeszített tartásom, mintha hatalmas teher súlya omladozna le a hátamról…
– Agh... – kiengedem az eddig benntartott levegőt. Megkönnyebbülten húzok hátrébb egy keveset csak, mert még mindig maradtak kérdéseim, amik nem várhatnak. A nevetése és – pláne – az érintése kezemen, átszakítják az álomból szőtt hártyát tudatom fölött, tényleg ébren vagyok.
– Jó, az jó… – magamra erőszakolt, bizonytalan görbével szám szélén húzódom el, kezdve a kezemmel. Szükség van rá, hogy oldja a feszültséget, mert már azért is a bűntudat szele környékez, hogy ennyire aggódok miatta.  – Erről ilyen állapotban nem te döntesz – megmakacsolom magam, hiába szoktam meg a stílusát, felmérgel. Nincs rá esély sem, hogy hagyjam másképpen eljutni oda, minél előbb van a közelében értő ember, annál hamarabb lesz biztonságban. Az sem érdekel, ha további haragot generál benne a rendíthetetlen hozzáállásom. Ezerszer ráhívnám a vijjogó vacakot, csak hogy biztonságban tudjam…
A meghitt világunkat pillanatok alatt porig rombolja az elkerülhetetlen búcsúzás. Neki ennie kell, nekem meg aludnom. Emellett pedig biztosan nem figyelne a saját szükségleteire, ha közben velem foglalkoznia kell… Végig szántom ujjaimat hajamon, anélkül tudom mennyire rendezetlen, hogy tükörbe néznék. Mégsem ez aggaszt, bevillan, felsejlik hasonló érintés emléke… De elnyomom. Később majd foglalkozom ezzel is.
A kérdést sem értem, de nincs időm emészteni, vagy a további kéréssel foglalkozni, mellé nyúlok. Biztosan közre játszik az is, hogy álmos és ügyetlen egyszerre vagyok, ki nem? De a következmények miatt máris káromra válik a kapkodás. A segítő szándéka, vagy az én sietősre fogott felkelésem, a mindenség elmélet megdőlése, vagy az univerzum tüsszentése miatt… Rajta landolok.  
Mozdulatlanul, mereven várom, hogy kezdeményezzen a káoszban. Szórakozottan kapom fel a fejem, nevethetnékem támad a helyzet abszurditása miatt, az egyetlen mentség, hogy nem ismerem ki magam a lakásán, hiába fürdőzik a nap sugaraiban, emlékezetből kutatok fogás után, de... Kémlelem picit, mi történt vele a becsapódásom után. Elnevetem magam.
– Ha a jégen még nem esett elég bajod… – csóválom nemleges irányba fejem. Sajnálom, hogy velem áldotta meg az ég, nem csak a tegnapi balesete, a mostani mutatványom miatt is, valahol biztosan felsír egy kaszkadőr… A mosolyom azonban széthullik, ahogy befejezi közlendőjét. Elmélázok. A szavai, persze, de a közelsége… És az érintése. Válaszolnom kellene…
– Hát ezt még nem mondta senki… – ezzel elárulom sóhajba fojtva, nyíltan a szemébe, hogy még mindig mennyit jelent nekem... Lapos pillantás a nyakatekert pózba, a kényelmetlen pontokon igazítok, ami azt jelenti, hogy az ölébe ülök, átsimítva övén a lábam. – Vicces, hogy az mondja ezt, aki agyrázkódást kapott az eséstől… – nem adom meg magam. Annyira nem vagyok bátor, hogy hozzá hasonlóan fenyegető, cinikus mosolyt is villantsak ilyen közvetlenül mellette, de megelégedve a visszavágómmal, tovább is mozdulok. Vagyis mozdulnék. Elvétem a lehetőséget, szemkontaktusra bukkanok.
Forróságot indít el a lelkemben azzal, ahogy viselkedik, magával ragad. A kék íriszek fogságába esem, nincs elég erőm, hogy elfordítsam a fejemet. Még azután sem, hogy olyan közel érzem és az árnyékom oltalmába kerülünk. Émelyítő az érintése a derekamon, a feje két oldalán támaszkodni rossz döntés volt, de nem volt az elsődleges tervben, hogy megállok a mozdulatban...
– Ezer kontra egy? Kettő? – lehelem halkan. Felsorolhatnám, mi okom van rá, hogy elmenjek túl a felépüléséhez szükséges egymásutánon.  
Szomorkás, komolyabb ábrázattal egyenesítem ki gerincem annyira, hogy ne kelljen mindkét karom hozzá, hogy támaszkodni tudjak. Ez eredményezi, hogy már mindenféle nézőpontból az ágyékán ücsörögve, intim, legbelső állapotba hajtom magunkat. Nézem őt, próbálom megérteni ezt az egészet, hosszú és érzelmes megfigyelés… A bal kezem belepiszkál a szöszke fürtjeibe, figyelem az ujjaim útját, merengőn, álmodozva. Selymes az érintése, mosolygásra ösztönöz a babrálása, onnan hagyom leesni pillantásom ismét szemeire, arcának vonásaira. A tenyerem követi ezt, arcélén játszadozik külső pereme kézfejemnek… Ismerős, kellemes érzés, mint amikor a kínzó, gyötrő honvágy véget ér, mert hazaérsz. – Ne mondj semmit – kérem, parancsolok, vagy könyörgök miatta? Tenyérrel befelé zongorázom tovább arcélén, hüvelykujjam ajkai szélét érintik, végig simítok rajtuk. Oda és vissza. Kétszer. Lehet, hogy háromszor is. A homlokom vontatott tempóban horizontvonalba kerül övével, puhán koccanunk. A felfedező ujjak pedig már valahol a nyakán, a tarkója felé kígyóznak. Simítva a bőrén, érzem az apró kisüléseket, lezuhan a szívem, valahol a gyomrom falába vágódik, ott érzem ficánkolni... Behunyom a szemem, előre hajtom a derekam ívét és ajkaimmal megérintem az övét... Talán csak súrolhatom, mert a kedvence nem értékeli a gesztust.
A kutya ide-oda hirtelensége figyelemfelhívás, nem érthetem, de ahhoz elegendő, hogy felé fordítsam a fejem. – Éhes? – visszahúzva ejtem kezeimet combjaimra. Tanácstalan és leplezetlen zavarral nézem őket, felkelve róla. – Khm, egyél valamit te is. Én addig... – a fürdőszoba irányába mutogatva biztosítom róla, maradnék.  – Kaphatok egy inget? Vagy egy póló is megteszi – nem szeretnék ebbe a göncbe visszabújni, ha módom van rá. Várakozón ácsorgok a küszöbön. Próbálok úgy tenni, mintha...

Válaszával mértéktartóvá lesznek a korábban egymással hetyegő mondatok – visszafogom magam, mást aligha tehetnék. Udvarias félgörbével bólintok, mélyebbet és hosszabban annál, mint azt eleinte terveztem; szemeim, mintha soha érdekesebb látványban nem lett volna még részük, megállapodnak a mozgolódásomtól fodrozódó bor felszínén. Ezernyi riposzt is eszembe jutott, miként reagált volna korábban egy hasonló civódás alkalmával… ez, amit most megoszt velem, a legnagyobb idegene azoknak. Hiányzik... Nyilvánvaló, hogy nem véletlenszülte röpkékkel vegzáltam – akartam, hogy a mindkettőnket elragadó nosztalgián túl a régmúlt, érzelmi gazdagságunk emlékét hánytorgatva, és csalárd módon kihasználva rabul ejtse a nincstelenség mindent felülíró, megsemmisítő érzése. Önző voltam, vagyok is, tudom nagyon jól, mégis, felidézve, hogy nyugodott tenyere mellkasomon, hogy nézett fel rám, hogy villant a zöldjeiben a cáfolhatatlan vágyódás, tudom, hogy őt is épp annyira megviseli, hogy végezetül egy abszurd protokollhoz kötjük magunkat, aminek újfent belövi a határait. Alkalmazkodom. Megpróbálom…
- Ha egyszer… - visszhangzom utána, nem haladva tovább a szavaiban. Kedves mosollyal fürkészve az arcát emelem meg a fejem. Összepréselem a szám, mély levegőt veszek, meglehet, ha nem is nagy elánnal, de a fejemet is megcsóválom. Miért adsz ilyen ellentmondó jeleket? Már én magam se tudom, melyik irányt kövessem, hogyan is mérlegeljem, mi lenne jobb neki. Nekünk...
Megnyugodva -akkor miért bosszant mégis?- veszem tudomásul: ő sem. Végezetül mégsem az elégedetlenkedő gondolatok aratnak győzelmet, szabadjára eresztem a kitörő lelkesedéssel érkező vigyoromat. Kacéran megemelt szemöldökét látva, annak mögöttes tartalmát sejtető mivoltát konstatálva csípek rá a szám szélére.
- Sose tudjuk meg, ha nem teszel próbára – ajánlkozom cinkosan, mindenre kaphatóan. Ezzel a nézéssel, nem túlzok, ha azt mondom, bármire rá tudna venni… mondjuk egy bungee jumping kötéllel a bokáim körül meglehet, hogy szkeptikusan ágálnék ellene, de akkor se kérdőjelezném meg túl sokáig.
- Ki mire gondol – húzom fel a vállamat -, én éppenséggel a királylány elnyerésére – beszédes, ahogy, óvatos félmosollyal kísérve, a homlokomra kunkorodik a szemöldököm. Visszanyerése lett volna a szó, amit kerestem, de… az eleve direkt megjegyzésnek nem adhattam még egy pofont – mintha, egyébként, ezen a szinten számítana még bármit is, mit és hogyan mondunk. Már nyakig belehajszoltuk magunkat, csak aztán győzzünk kikászálódni belőle…
Vörös posztóként spannolnak a szavai, a viadal mégis váratlan fordulatot hoz, és a „jég kontra Wyatt” csatában az előbbit hozza ki elsőként. Biztonságért, oltalomért keresve bújok az ölelésébe nem tudva, de nem is firtatom, hogy voltaképpen az ő aggodalma, vagy az én megsemmisülés, a puszta eltűnés utáni vágyam az, ami egyre közelebb és közelebb von hozzá. Mélyeket lélegzek a kabátjából, egyazon időben próbálva tenni a fejfájás-szédülés-hányinger triásza ellen, figyelemelterelésért gyors metrumú levegővételeire összpontosítok – hiába…

---

Enyhe agyrázkódás. Egy-két napos felépülési idő, bőséges folyadékbevitel, tartós ágynyugalom… vajon ágynyugalomnak számít, ha legalább a hátamat támasztja a kanapé? Vitatható, de szerencsére nincs senki -ébren, legalábbis-, aki ellenem érvelne. Hirtelen nyilall a fejemet hasogató fájdalom, érzékenyen érinti a szememet a Nap tolakodón vakító ragyogása, mégse hagyom, hogy ezek bármelyikétől tegyem függővé a koncentrációmat – igyekszem a szimptómák helyett Jenre figyelni. Nem esik nehezemre…
- Tudom – senki nem az közvetlenül ébredés után… félálomban? -, de neked is enned kéne valamit – le merem fogadni, hogy mostanság se vitte túlzásba, erősen támasztja alá a gyanút a múltkori elszólása is: elfelejtette. A mi kusza munkaidőnkkel, őszintén szólva, nem nehéz, de nem jelenti azt, hogy automatikusan meg kéne nyugtatnia az általánosításnak. Felőlem bárki elfelejtheti, mit érdekel az engem? Csak ő ne tegye…
Ficergésére egy leheletnyit dőlök előre, gondolva, hogy helyet adok neki, ha felülne, mivel épp a lábának szánt helyet foglalom le, de… lekövethetetlen, és szinte már értelmezhetetlen az a girnyózó mozdulatsor, amivel végül alásüllyed a kanapéról – zavart mosollyal követem végig, nem ellenkezve egy pillanatig se, ellenben annál nagyobb odafigyeléssel igyekszem segíteni, ahol csak tudom.
- O-oké… - halkan nevetem, eltartott kezekkel várva, miként akar révbe érni, hol és hogyan nyugszik meg végül a kígyózó tekergőzésben. Melody elégedetlen dünnyögéssel méri fel, hogy számára már nincs elég hely ebben az összefogódzásban, de a megváltozott körülmények értelmében sajnálom is tőle a korábbi pozícióját. Somolyogva vonom karomat Jen dereka köré, a válláról induló tenyerem komótos élvezettel bandukol végig nyakának vonalán, meg se állva, míg hüvelykujjam arcára nem téved. Finoman, gyöngéd kíváncsisággal fedezem fel megint és újra az ismerős vonásokat; átsimítva járomcsontjának ívén, szája szélének domborulatain, állának mélyedésén, kihasználva, hogy előgyelegjek rajtuk, mint rég látott, rajongásig szeretett lankákon. Reszketeg és felszínes minden elpihegett levegővételem – amennyire szeretném, épp annyira rettegek attól, hogy felébred… nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat. Összepréselt ajkakkal billentem fejemet az övének, meglehet, egy puszit is ottfelejtek a sötétbarna hajzuhatagban. Vele együtt dőlök neki a kanapénak lassú, kimért precizitással, mégis hiábavalónak ígérkezik az óvatos igyekvés. Meghűl az ereimben a vér, mikor mozgolódni kezd; vele ellentétben én moccanni se merek, csak mikor tudatosul bennem, mindössze feljebb tornászta magát. Édesen cirógatja a bőrömet a nyakamba szuszogott levegőjének melege. Ujjaim hajával babrálnak, lazán köréjük fonom a selymes szálakat, majd mikor lefejtem őket, újrakezdem. Arccsontomat halántékának döntöm, és mosolygok levakarhatatlanul, önfeledten, boldogan… Hogy lehetek boldog, miközben majd belehasad a szívem? Kérlelhetetlenül dübörög a mellkasomban, kitörne, ha nem állná útját a bordakosár. Felspannoltan zubog keresztül ereimben a vér, apróvá szorul össze a gyomrom, mégis -vagy pont amiatt- erősebben fonom köré karjaimat, mintha tudnám még hová közelebb húzni magamhoz… Addig nem is tudjuk, mennyire is fojtogatott a hiányérzet, míg nincs, aki el nem oldaná a nyakunkra szorult kötelet. Nem lehet ez az utolsó; akkor miért fogom úgy magamhoz?...  
Az éles ugatás válik katalizátorává a felgyorsuló eseményeknek. Hirtelen mozdulatára kapom el a fejemet -egy sérülés untig elég volt-, karom mégis támogatóan kíséri, hogy némi stabilitást adjon, míg megtalálja a helyét álmából szabadultan. Még én is csak keresem magamat a valóság talaján… Kezére esik a pillantásom, el is időzik rajta a záporozó kérdések ellenére.
- Nem – felelem meggondolatlanul. – Mármint de! Jól vagyok, de nem, nem fáj semmim – megakadva húzom el a szám, ide-oda illegetve a fejemet -, legalábbis nem jobban, mint eddig. Már vettem be korábban egy aspirint, majd nemsokára folytatom a következővel – „és tudtad, hogy a szerelem érzésétől az agyban ugyanazok a területek aktivizálódnak, amikre a fájdalomcsillapító gyógyszerek is hatnak?”. Ha tényszerű is a megállapítás, nem hinném, hogy értékelné a szembesítést, hiába, hogy élő példaként tudnám alátámasztani: igaz.
Halk nevetéssel csóválom meg a fejem.
- Nyugi! – kézfejére simítom a tenyeremet, szemeim mosolyogva keresik az övét. – Nincs bajom. Tényleg – határozottá váló pillantással nyomatékosítom. – És ha lenne se ültetnél be megint egy olyan vijjogó vacakba – még ha ez nem is valami, amiben kompromisszumot vállalna – előbb fenyegetőzne azzal, hogy ott hagy a létválság közepén, mintsem, hogy elfogadja, taxival is szívesebben furikáznék, mint mentővel.
Rideg szembesítésére kapom felé a fejem a konyha irányából, gyorsabban is, mint kellene, üzeni meg a fejembe hasító fájdalom. Fancsali grimasszal szorítom össze a szemeimet, amíg enyhülni nem látszik.
- Miért? – mert nem itt lakik, nyilván, de ezt leszámítva; miért? Kérhetném-e, hogy maradjon? Kérhetném, de… maradna is?... – Várj már… - szokatlanul puha, levegősen elvékonyodott hang bukik elő ajkaim közül. A kétségbeesés, a kapkodását ellenző tiltakozás tenné? Keze után nyúlnék, ha nem kapcsolnék lassabban annál, mint ahogy felállna; helyette…
Hirtelen rándulok össze, de ennek ellenére is ösztönösebb a tudattalan védekező reflexnél, ahogy utána kapok, hogy ha elvenni nem is, legalább tompítani tudjam az érkezés intenzitását. Halkan nyekkenek, mielőtt a jólléte felől szereznék bizonyosságot.
- Megütötted magad? – kérdezem annyira húzva hátrébb a fejemet, hogy a lehetőségeink szerint fel tudjam mérni. Végül a szemeiben találok biztos fogódzót kaján mosollyal fürkészve a zöld íriszeket. – Tudod… - megköszörülöm a torkom, egy pillanatig se hervasztva ajkaim felfelé kunkorodó ívét. – „Beleesni” valakibe nem feltétlen kell fizikálisan is – is? Is… Magabiztosan, átható pillantással fürkészem az arcát, el-elkószálva mindenre és bármire, ami Ő. Egy, a rendezetlenül ide-odaálló hajából összehurkoltan kiágaskodó tincset igazítva vissza a többi közé, tűnődő félmosollyal keresem újból a szemkontaktust.
- Mi okod lenne menni? – összemorzsolom ajkaimat, övéire vándorol a tekintetem. Mély levegőt veszek. – És maradni?... – halkan, már-már hangtalanul suttogom magunk közé. Ujjhegyeim elcsigázott lassúsággal simítanak gerince mentén a derekára, marasztalom, ha tehetem, ha hagyja. Már így is, szinte elkerülhetetlen a közelség, hogy…

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Eredménytelenül állok neki kutakodni a frappáns válasz után. Az összekuszált, érzelmekkel kitakart gondolatok között esélytelenül bóklásznék... Futó pillantás: azonnal megbánom. A fő probléma az, hogy ezekben az ismétlődő kínzásokban sem leplezzük, milyen kitartó szórakoztatás nyújt egymás ugratása és, hogy lapul valami más is mögötte. Megremeg az ajkaim közül kiáramló párafelhő is, amikor tovább indulunk. Az a fáradhatatlan hullámvölgy, amibe hajszoljuk magunkat és egymást, megtölti az éjszakát színekkel, fényekkel, nevetéssel. Hihetetlen is lehetne, mégis természetesnek érzem, hogy boldog vagyok miatta. Ez zavar leginkább, hogy nincs józanság bennem, mintha felülírná a szabályokat, ha egymás társaságában vagyunk.
Eltévedtünk már abban a pillanatban, hogy igent mondtunk Sam ötletére. A dübörgő zenefoszlányok és éles hanghatások sem kellően hívogatóak hozzá, hogy ott ragadjunk, ahol lennünk kellene, két, válófélben lévő felnőtt, magára hagyatottan, akik kihozzák a szituációból a legtöbbet és korcsolyázgatnak. Ennyi és ennél nem lehetne több… Helyette egymás aurájába csúszva, kapaszkodva, gabalyodva fedezzük fel kapcsolatunk határait, az általunk kikövezett, feldúlt, párszor átvariált utakon, hogy most együtt megtegyük az első lépéseket az eddig bevált, ismerős ösvényeken. Ha mellé lépek az elképzelt szakaszon, hideget érzek, de ő visszaránt, ott tart maga körül, esélytelenül a kibillenésre és így tennék én is, mert most – és talán mindig – jobb a biztos melegségben andalognunk a vég felé, mint egymástól messze, magunkra hagyottan várakozni a rideg megsemmisülésben. Ki okolhatná bármelyikünket érte? Nekem pedig ahelyett, hogy mindenbe is kapaszkodnék, a múltunkba, a jelenünkbe, őt tartom mindenek előtt, azt, hogy a mostban jelen van és élvezem, mint akit nem zavar a holnap terhe.
Valamikor az ajkain landol a tekintetem, beleszívok az illatába, beletúrnék a hajába is, ha tehetném… Igyekszem érdektelennek tűnni, mint a kislányok szokták a rózsaszín köd ereszkedése előtt, manipulatívan, de őt úgysem csaphatom be. Kínoz azzal, ahogy nevetve figyel, a sokatmondó pillantásával és a rám mért hatásával akkor is, amikor megakadályozom az esését. Utána is, ahogy a padon ülve félszegen felé tekintek, tudom, a bor gőzének cirógatása nélkül is, hogy Wyatt Leneghan minden, amit akarok… Ez pedig a teljes megsemmisüléssel egyenlő felfedezés, miközben kissé mulatságos is annak fényében, hogyan is vagyunk.
A pálya melletti füstös, hangos pihenő csendesnek hat mellette. A jég súrlódása, a suhanások és neszezések, a tömeg körülöttünk, minden tökéletes menedéket kínál figyelemelterelés szempontjából, az én sajgó szívem mégis újra és újra elköveti a hibát, hogy hozzá húz. – Ha egyszer hasonló körülmények között, – nyilván – víz közelébe kerülünk, ne hagyj megfulladni – biztosan nem erre a kérésre számít tőlem, mégis ez minden, amivel szolgálhatok. Következetesen ragaszkodom a szabályainkhoz, melyek fejünk fölött íródnak… Nem kísérlek meg olyasmit kimondani, amivel visszaélhet. A görbe szám sarkán hozzáadhat mindent, amire még szüksége lenne, vagy amit hallani akart igazából, ha volt ötlete. Metodikus kísérlete, hogy zavarba hozzon, ismételten felülmúlja minden korábbi próbálkozását. Kiszárad a torkom és hallom, ő megköszörüli övét, én nem utánzom.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, ha már háttal vagyok, és nem látja, milyen vörösre válthatott arcom színe, lángol… Megkönyörül rajtam beleegyezésével, de a fenébe is, takargathatná jobban elégedettségét a szerencsétlenségem kapcsán. Megrándul a gyomrom a kérdését hallva, miközben belevetem magam ismételten a jégen való mókázásba… Rommá leszek miatta, érzem és tudom is. A legkegyetlenebb az egészben, hogy nem érzem, milyen utórengése lesz, ha elköszönünk később és mindenki hazamegy az üres lakására, mennyire fog mardosni a bűntudat, vagy tombol majd a játékunk miatti nevetések hiánya… – Arra még nem állsz készen – dobom vissza a magasan ívelt, képzeletbeli labdánkat. A túlságosan beszédes mosolyát látva hasonlóra sikeredik enyém is, annyi különbséggel, hogy ezúttal az én szemöldökeim vonala emelkedik fel. Jól láthatóan méregetem közben, bár fogalmam sincs, hogy figyelek e még egyáltalán a mozgására, mert a fejemben felélénkült képek sorozata ránk telepszik... Én legalábbis érzem a súlyát a fantáziám kreativitásának.
– Hogy aztán megküzdhess még a sárkánnyal is… – kuncogok, hiszen abszolút releváns leosztás ez a szerepkör. Bámulom őt, a mindig kimért, határozott férfit, hogyan lesz önmaga negatívja a teljes bizonytalanságban... Beszívom alsó ajkam, amikor rádöbbenek mennyire vonzóvá teszi, ahogy újabb küzdelemre adja a fejét.  – Ki jár az a jutalom, ha még ma eljutsz hozzám! – harsogom.
Később reszketve ölelem magamhoz. Csak egy pillantás az ég felé, elmorzsolok egy imát, hogy ne érje nagyobb baj... Láttam, megesküdnék rá, hogy hallottam is, mekkorát csattant a jégen. A bűntudat könyörtelenül felzabálja a bensőmben eddig tomboló nyugalmat. Húzom, vonom mellkasomhoz, ragaszkodón és féltőn, mintha bármelyik korcsolyázó ráeshetne, belénk csapódhatna közben… A kisebb tömeg körülöttünk ingerültté tesz. Egyenletes szuszogásából csak sejthetem, hogy már a háttér morajlásába simult, elveszítve bennünket, pont úgy, mint mi őt. Belefúrom tincsei közé ujjaimat, óvatos mozdulat, tapogatózó. Vér után kutatok… Ő belezuhan a kabátomba, több sem kell, hogy már mindkét kezem feje körül keresse új helyét, ahogy megállapodik rajta. Egyikkel arcát simogatom, másikat tarkójáról csúsztatom le a hátára és közben próbálom, nagyon próbálom tartani magamat, ne okozzak tartós károkat az aggodalmam kifejezésével, amit ha akarnék, akkor sem tudnék leplezni… Ma már elegendő van a rovásomon, mikor már azt hiszed, ennél többet nem árthatsz...

---

Üresnek érzem magam, gyöngének. Mintha lebegnének a végtagjaim. A fáradtság súlya nyomja le őket... Érzem a meleget tenyeremen futkorászni, elkapom, megtartom. Ujjaim között ügyetlenül átfonogatom, kellemesen édes, meg is szorongatom. Ha a helyzetem engedi ebben a kitekert, egyébként kényelmetlen pózban, egészen a mellkasomig húzom, fel nem fogva, mi lehet az. Álomittasan persze különböző teóriákat gyártok róla… Egy kéz talán? A kimerültségtől nem tudom felnyitni a szemeimet, nem is akarnám. Hallom az édes búgást, de erőtlenül csak nyöszörgésre futja tőlem… Nem, egyáltalán nem aludtam még ki magamból a lestrapáltság mellékhatásait. Nem elég. Újra az a mézédes orgánum simogatja a lelkemet, biztonságot áraszt magából. Követem, hiába nem értem minden szavát, közelebb húzódok a karja mentén. Addig csűröm-csavarom a gerincem, minden végtagomat egymáson, egymásba felejtve, hogy köré gyűjthessem az engem jelentő, alaktalan és széthulló mindenségem…
– Nem vagyok éhes…   – inkább csak motyogás ez, ahogy lecsúszom hozzá. A neve és jelentése áttöri a homályos falat köztem és a teljes megébredés között. Nem tudom, hogyan sikerül lekúszni úgy a kanapéról, hogy nem ütöm meg magam, de akkor már nem a kezét ölelem, a mellkasába bújok el. Ez az illat... – Van ott… van… – csak súgom, nincs kellő erőm hozzá, hogy jobban kifejezzem magamat. Abban sem vagyok biztos, hogy időben reflektálok a bevásárlásból ott maradt szatyrokra. Az orrom hegyével egészen a nyaka melegéig kutatok, nem adom fel, amíg a célom el nem érem. Biztosra veszem, hogy egy-két óránál többet nem alhattam… Hiába jönnek felém cikázó vészjelzések, „ébredjek”, „mennem kell” és társai, nem veszek tudomást róluk. Olyan távoli most, hogy ha akarnám, sem tudnék foglalkozni azzal, hogy válaszra méltassam… Talán a köszönete is így merülne a feledés homályába, nem foglalkoznék vele, de a kutya vakkantása annál azért erőteljesebb. Felrángat a felszínre. Becsapódás következik, az emlékgyár beindul. Minden izmom egyszerre reagál rá, hirtelen, megfeszülten tornázom ülő, önálló masszává magamat. A szemeimet ennek ellenére lassan nyitom fel, szúrni kezd, de megtalálom. Kutakodva a „hol vagyok” és a „mi történt” között lavírozva veszem tudomásul, hogy Wyatt mellettem. A kezem matat felé, valahol a combján ragad. – Elnyomott az… – be sem fejezhetem a magyarázkodást, mert gigantikus erővel hasít belém a felismerés: Wyatt! – Fáj valami? Szédülsz? Jól – jól vagy? – hebegve, kótyagosan fordulok felé, kényszerítve magamat rá, hogy összpontosítsak jobban. Nem érdekel, hogy milyen közel vagyunk, az sem, ha a kócos hajam, vagy az összegyűrt arcom kiábrándító, iszonyú aggodalommal nézek rá, fékezhetetlen kíváncsisággal, miért van itt kinn... – Összeestél? Hívjam a mentőt? – egyik kékjéből, majd a másikból olvasok, sürgetőn. Elhúzódok valamennyire. Megdörzsölöm az arcom.
– Hoztam reggelit… is. – mintha már beszéltünk volna erről, de elmondom megint. A vacsorának ugyan lőttek, nem fogadott el este semmit, de később megeheti. A hütőben majd rátalál. – Hazamegyek. – nyilvánvalóan ezt várja tőlem, ahogyan én is magamtól. Minden sejtem a teljes összeomlás határán áll, abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek rá. Nem akarom, hogy velem is foglalkoznia kelljen, kerülgetni, vagy kellemetlenül éreznie magát miattam, mert pihennie kell. Ismét a combjára fogok, puhán lapogatom. – Egyél egy kicsit, aztán feküdj vissza. Ha baj van, csak… – bökdösök a lemerült telefonom vélt irányába, amit egy lassú és egyensúlyérzékemtől megfosztott feltápászkodás előz meg. A művelet az elvétett kapaszkodó - csak beképzelt közelségben lévő kartámla - miatt, rosszul sül el. Előre bukom, ez volna a kisebb baj, nem venném észre azt sem, ha üvegszilánkra térdelnék. Azt viszont igen, hogy Wyattre esem...

Mindössze egy kellően hangsúlyos, elégedett hümmentéssel replikázok abban a röpke, alig pártized másodpercben, míg összeakad a tekintetünk – mosolyom az egészen szégyenlősnek tetsző mozdulattal szélesedik, ahogy hirtelenjében elfordul. Mintha nem mindig ő mesterkedett volna abban, hogy a legváratlanabb pillanatokban hozzon zavarba, most mégis én mulatok rajta és a párját ritkító kontraszton.
Nevetésével szélesedik ki a mosolyom, megkönnyebbülten konstatálva a mögötte megbúvó jelzést: jók vagyunk. Közelről se eléggé, és nem úgy, ahogy kellene, de most, ebben a pillanatban, ez is több, mint amiről akárcsak álmodni mertem volna az elmúlt két évben.
- Én mindig mondtam, hogy édes lennél kiskacsás karúszókkal! – vigyoromat leplezendőn alsó ajkamra harapok -már a gondolat maga is hamvába halt ötlet volt, hát még a kivitelezés-, pimaszul ugráltatva meg a szemöldököm. Azzal is, ahogy ujjbegyeimet gyors egymásutánban kézfejének puha bőrébe nyomom, tovább heccelem – de csak, mert imádom a durcás orr-ráncolását. – Na mert az, hogy jön a lavina, aztán elvisz? – vagy, ami talán még rosszabb, kudarcot vallok a tanuló pályán a sok öt-hatéves-forma gyerekkel szemben? Inkább nyíljon meg egy gleccser alattam… Lerótt körök már ezek, ahol a célegyenesben mindig a „de még engem se vitt el a lavina”, és „nekem is megvan még mindkét lábam” voltak a befutók, az érveléseink mégse díjaztak minket se síeléssel, se szörfözéssel.
Olyannyira rá, a bősz navigációmat nélkülöző, ellenben az enyém után kereső tekintetére összpontosítok, hogy csak akkor veszem észre, hogy a levegőt is benntartottam, amikor realizálom, nem tudok több oxigént pumpálni a tüdőmbe. Elmondhatatlanul imádom – a mámorosan csillogó, tengerzöld szemeit; dús ajkainak hetyke görbéjét; az orrvonalát, orcáját finoman pettyező szeplőket… Türelmesen barangolja be fürkész pillantásom arcának minden négyzetcentijét, mielőtt engedelmesen hagyom, hogy magával húzzon.
Meghökkentő készséggel, már-már sors-szerűen kapjuk vissza az elodázott pillanatot – a tökéletes pillanatot, ha egészen pontos akarok lenni. Adrenalinként zubog keresztül véráramomban a tettvágy, mégsem sürgetem… két év várakozás után az egymást újból felfedező, édesgető másodpercek már igazán csekély áldozatot jelentenek, mikor itt van, itt, a karjaimban, és a legapróbb jelét se adja annak, hogy bárhol máshol szívesebben lenne. Ujjaim kabátjának anyagába markolnak, mielőtt, ha volt is köztünk távolság, azt azzal, hogy közelebb húzom, a nullával teszem egyenlővé. Epekedve kapom el a tekintetét, hogy csupán egy szempillantás múltán ismét ajkait figyeljem. Szinte cirógatja arcomat a közelsége, mikor…
Az elodázottból tökéletessé, majd elszalasztottá váló pillanat elszáguld a fejünk felett. Hirtelen bánom azokat a csupán incselkedő mementókat…
Sóhaját hallva megállok a mozdulatban, ahogy a pohár a számhoz ér; annak peremére mosolygom mindentudó válaszom, mielőtt kortyolnék, elmosva azt a keserédes érzést, miszerint minden, amiről szavak híján is értekezünk, a múltra koncentrálódik…
- Jól hallottad! – bár komolynak szánom -legalább annyira, mint ő a korábbi durcázását-, végül vele együtt nevetek. Jólesőn melengetnek ezek a lopva csalt, közösen elszórakozott momentumok. – És? Milyen hálát szeretnél? - kíváncsiskodva húzom ki magam, ölembe süllyesztve a mindkét kezemmel tartott poharamat ígérem neki a legeminensebb diákokat is megszégyenítő érdeklődésemet. Csipkelődve rándul a fél szemöldököm, elnyomok egy pimasz mosolyt. – Aha, nekem is rémlik valami hasonló… is… - hamis torokköszörüléssel igyekszem elfedni a hozzá toldott szócskát, gondoskodva róla, hogy azért, ha akarja, még ki tudja hallani.
- Menjünk! – ismétlem, és ahogy elfordul, csak a hangomból hallhatja, hogy elégedett vigyorra rándult a szám rögvest a saját magát leleplező kapkodása után. – Hm… nem is tudom… – mormolom, mutatóujjammal dobolva ajkaimon. – Bízzam a fantáziádra? – lehet, hogy a szükségesnél lényegesen jobban élvezem a piszkálódást, mégse nyelem le a gusztustalanul provokatív mosolyomat. Persze ő se küzd tovább a nevetése ellen – és még csak nem is helytelenít, tegyük hozzá…
- Akinek mind a… - végigartikulálom a fejszámolást, amivel a hozzá való eljutás lépéseit veszem sorra -, hétpróbát ki kell állnia – zsörtölődöm megjátszottan, mégis lendületet veszek, minden koncentrációmat a lábaim mozgásának figyelésébe forgatva vissza. Egy éppen csak felállt tipegő is magabiztosabb mozgáskultúrát képes produkálni, mint én – valahol a harmadik és a negyedik váltás között ér utol a saját magam bénasága.
Meg mernék esküdni, hogy még mindig, visszhangként hallom a fejem ütötte hang kongását; vagy a fülemben pulzáló vér ennyire hangos? Esetlenül válok asszisztáló közreműködőjévé a körülöttem történő eseményeknek, aligha tudom ésszel utolérni, mi is történik. Homályosak a körvonalak, mégis veszettül éles a fény, mintha minden, a szemem elé villanó lámpa sárgája a retinámat égető lángcsóva lenne… A diszkomfortérzésben az egyetlen nyugvó pontot Jen érintésében találom meg, azelőtt és azután is, hogy visszatelepednénk a jégre. Szeretnék szemkontaktust tartani, magamat, és főként őt meggyőzve, hogy nem nagy a baj, csak kell még pár másodperc, de fölényes diadalt arat az erre való képtelenség. Rongybabaként dőlök rá, valahol a nyakszirtje tájékán fúrva a kabátjába az arcomat, míg meg nem érzem Sam, a karom alá nyúló, segítő kezeit…

---

Stroboszkópokat megszégyenítő villanásokkal ostromolnak az est történéseinek emlékképei – valahogy mind, kivétel nélkül, Jennifer alakja köré koncentrálódik… Lehunyt szemhéjaim nem mutatkoznak elégnek a behúzott sötétítőn engedetlenül áttörő, narancssárga fénycsóvák ellen, szemem elé húzott könyökhajlatomba temetem a fejem. Szinte bajtársként üdvözölnek a kora reggeli Nap első sugarai, máskor se kelek később, most mégis ellenemre van ez az ismeretség. Olyan ez, mint egy különösen kellemetlen, bosszantó másnap, csak az azt megelőző, a lebegés érzését idéző jótékony öntudatlanság állapota maradt el az érdeklődés hiányában – vagyis, inkább átalakult. Jótékonynak nem nevezném, de Jenék, az orvost felvilágosító elmeséléséből tudom, hogy öntudatlanság, ha pár pillanatig, de volt…
Mindenre emlékszem: a mentőbe szállásra; a sürgősségin fogadó, majd a konzíliumra hívott neurológus orvos felállított diagnózisára; a többszöri felszólításra, hogy milyen tünetek észlelésekor kell mindenféleképpen visszamenni; majd a körülményes hazafurikázásra, és a pillanatra, mikor krumpliszsákként dőltem el az ágyon. Abban, hogy volt-e, aki valóban felébresztett két-három óránként, hogy az árulkodó jelek utáni kutatással egyidejűleg megválaszoljam az ilyenkor szükséges rutinkérdéseket, már nem vagyok annyira biztos. Ha volt is, nem csak engem, azokat a beszélgetéseket is legyűrte a fáradtság... Minden, a szemem előtt megelevenedő, még élénk képfoszlányt mintha egy külső szemlélő perifériájából látnám – most viszont tagadhatatlanul a saját bőrömben vagyok, amin kívül sokkalta szívesebben tudnám magam. Széthasad a fejem…
Bizonytalan, ahogy a lábam a padlót éri, nem is állok fel rögtön. Mormogva dörzsölöm át az arcomat, szemeimet, megkockáztatva, hogy háttal az ablaknak kinyissam őket, vadul pislogva, tájékozódva a saját hálómban. Az éjjeliszekrényként funkcionáló szék után nyújtózva marom fel, és iszom ki a pohár víz teljes tartalmát. Az biztos, hogy én nem készítettem ide… Lassan fordulok a résnyire nyitva hagyott ajtó irányába. A matracnak szegezett ökleimmel tolom el magamat az ágytól, kábultan, ha nem is igyekezve, de a jelenleg tőlem telhető legstabilabb léptekkel közelítve a, hiába van egybenyitva a konyhával, a mérete miatt még így is inkább lyuknak, mint nappalinak minősülő szoba felé. Melegítőnadrágom zsebébe mélyesztve a kezeimet -újabb rejtély: fene se tudja, mikor sikerült átöltöznöm-, vállamat az ajtófélfának vetve nézek a kanapé irányába. Elragadott mosollyal találkozik tekintetem az élesen figyelő Melody-éval – csakis a szám elé tartott ujjam, és a halk susogás az, ami visszafogja a hirtelen kitörésben, helyette csendben morran, és visszaejti a fejét mancsaira. A fülének mozdulásából, el-elpillantó szeméből látom, hogy Jen minden levegővételére ügyel.
Halkan teszem be magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Megtámaszkodok a mosdókagylón, úgy nézek farkasszemet a jobb napokat is látott tükörképemmel. Hideg vizet eresztek, megmosom az arcomat – minden lehetséges módon igyekszem nem csak le- és elmosni magamról a tegnap este kellemetlen hozományait, de emberi mivoltomban is mutatkozni. Felnyitva a tükör mögötti polcokat ejtek a sárgás tégelyekből egy aspirint és egy nyugtatót a tenyerembe; szigorúan a posztkommóciós tünetek enyhítésére kapott orvosi javaslat miatt.
Csendben lépek ki a helyiségből, ahelyett, hogy visszaigyekeznék a szobába, megkerülöm a kanapét. Melody mellé guggolva, hogy ne kezdjen a simogatást rögtön és azonnal sürgető nyüszítésbe, automatikusan teszem a fejére a tenyeremet, érthetően mégse ő köti le a figyelmemet… Térdemre könyöklő kezembe ejtem az államat, ujjaim mögé rejtve ábrándos mosolyomat. Régen se volt ez másként – mindig én ébredtem hamarabb, és legnagyobb haszonlesőjeként ennek a privilégiumnak, kihasználtam azokat a hosszú, dermedt perceket, míg a kintről beszűrődő fényárral körbefont alakját figyelhettem, pontosan tudva, és még inkább érezve, hogy milyen mocskosul nagy mázlista vagyok… Nem akarom felébreszteni, de képtelen vagyok megállni – alig, olyannyira puhán, hogy én magam se vagyok biztos benne, valóban hozzáérek, ujjaim külső élét simítom arcának finom bőrére, onnan vezetve át tenyerének barázdáira. Idült görbét varázsolnak ajkaimra az álmából előcsalt reakciói. Készen arra, hogy magára hagyjam húznám el a kezemet, mikor…
Úgy kap utána, és öleli magához, mintha nem volna több egy élettelen plüssnél. Ha foghíjasan is, nem az „előre elrendelt helyük szerint”, de ujjai az enyéimbe kapaszkodnak – megalkuvón ereszkedek vissza, fogaimmal csípve alsó ajkamra, hogy marasztalni tudjam az elvarázsolt nevetésemet. Óvatosan, a lehető legkevesebb szükségtelen mozdulattal telepszek a földre, hátamat a kanapé élének vetve. Magam se tudom, mennyi ideig csupán a Nap sugarainak vándorlását figyelem körvonala körül, mikor a fejét az ölemben pihentető Melodyt simogatva, Jen felhúzott lábának combjára biccentve a halántékom, hüvelykujjammal a kézfejét cirógatva nyom el az álom.
A nyakamat előre billentő mozdulatára térek magamhoz lehet percekkel, de akár órákkal később, mély levegővel próbálva tisztítani az elködösült elmémet. Hiába gémberedett el a nyakam és a vállam, nem bánom; álmos félmosollyal fordulok felé.
- Jó reggelt… - hangom nem több egy rekedtes suttogásnál. Ha elengedné a kezemet, visszahúzom és a lábamra fektetem Melody feje mellé; ha nem, úgy közelebb könyöklök. – Ha szeretnél még pihenni, nyugodtan feküdj be – bökök állammal a szobaajtó felé -, addig… csinálhatok valami reggelit – a korábban bevett gyógyszerek ellenére is fáj még a fejem, de nem jelenti, hogy ne tudnék már tevékenykedni. A körülményekhez mérten, azt hiszem, állíthatjuk, hogy jól vagyok. – Vagy legalább egy kávét – mert momentán egyedül abban vagyok biztos, hogy azt fogok találni a szekrények egyikében. Lassan fordítom a fejemet a konyhapult felé, mégis kétszer kell, hogy odanézzek, hogy egyszer észre vegyem a rajta sorakozó megannyi papírzacskót. – Te bevásároltál? – derülten találok a hangomra, ahogy végig hordozom tekintetemet a soha jobban nem kinéző felhozatalon. – Köszönöm. Mindent... - hálás mosollyal nézek vissza rá -, de főleg, hogy itt vagy…

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Nem reagálhatok semmit arra mennyire merészen ágál ellenem. Tudom, hogy tudja, hogy nevetgélek miatta, vele és egy kicsit rajta is. A szövet darab nem csak hasznos, kiváló pajzsnak bizonyul. Az ok nagyon egyszerű, első védfalként megakadályoz benne, hogy a szám újabb meggondolatlanságokkal ostorozza az esténket... De más okból kifolyólag is szükségem van a sálra, ezt viszont egyelőre makacsul elnyomom magamban.  – Ha nyertem, majd közlöm... – grimaszolok rá mégsem tudom tartani a szemkontaktust. A korcsolyázás nem igényel ekkora koncentrációt tőlem, én mégis inkább úgy teszek. Könnyebb, mint az ő arcjátékával elmesélt jutalom részleteivel foglalkozni... Miért kopog ilyen hevesen a mellkasomba zárt mozgatóizom, hm? Közelebb sem kell jönnie hozzá, hogy perzseljen a jelenléte...
Letaszítja a mellkasomra nehezedő nyomást azzal, hogy nem engedi a számon kiejtett szavaknak, hogy ismét közénk teremtsék a - mostanában megszokott - hideget. Kuncogva ingatom a fejem, elismerem, hogy egyezség volt. A felém mutató karjára, onnan rá nézek. Tovább is gyönyörködnék a hóesés és jégszőnyeg különleges egyvelegében kipirosodó és nevető arcának barázdáiban, de figyelnem kell az ívekre és a kezére a kezemben. Biztos támasz, nem több... Mégis bukfencezik a gyomrom, akárhányszor megrángatja, vagy súrlódást érzek azon a meleg ponton.  – Mert nem vagyok jó úszó... – morcosan ismétlem, orrom alatt elrejtve duzzogásom további bizonyítékait. Gyűlölöm, mindig is gyűlöltem, ha valamiben kudarcot kellett valljak, a gyengeségeimet. Az úszás és minden velejárója idegen, ijesztő számomra. Ő az egyetlen, aki miatt kész lettem volna azt mondani, hogy „üsse kő.” – Lerágja a cápa a lábam, miért jó az? – motyogok tovább. Ha - nagy ritkásan - víz közelében voltunk, mindig emlékeztettem rá, jól vigyázzon rám, mert kicsi vagyok, gyorsan elsüllyedek, gyorsabban, mint mások... Tehát kitartóan! Eltökélt szándékom jeleként bólintok mélyen, határozott mosolyt villantva felé. Hiába minden vívódása, nem lelik szemeim Carly vonalát. Meglepné vajon, ha közölném vele, hogy a közelsége nem segít a felfedezésében? Érzem a mellkasát, ahogy nekem feszül. Édes borzongás, vadul verdes tőle a szívem. Fogalmam sincs, melyikre mutogat ennyire lelkesen, de ha lenne sem érdekelne annyira, mint az illata. A hidegtől fokozódik, vagy? Felnézek rá, de nem nevetek, ahogyan ő, talán csak a szemeimmel. Az ajkaim elnyílnak, somolygás ez. – Vigyázok rád – búgom, ahogy kihátrálok a közelségéből pár húzás erejéig szemben ragadva, de megindítom magammal őt is. Egy pillanat, amire még szükségem van, hogy nézzem őt. És már megint eltűnik a világ... hol a korábbi zsúfoltság? Miért ilyen rohadt nehéz ez? Menetirányba rántom a korcsolyákat, magam mellé húzva őt is, finoman.
Arcomba csap a fülledt hőség. A hóesésben állva még nevetnék is rajta, ha nem nézne le rám úgy, mint akinek a bennem iránta duzzadó sóvárgással is meg kell küzdenie... Egy pillanat, ami kimerevedik, ahogy ölelésben állva, kezemmel a csípőjén és a mellkasán nézem és hirtelen már a  szavak a szemeim előtt foszlanak fel szépen sorban, míg végül csak Ő marad és az átkozottul hívogató tekintete... Mellbevágó realizáció, megvilágító erejű pillanat, mint az autóban volt... Hacsak az egyikünk elég bátor lenne hozzá, miért bámulom az ajkait? Látványos és egyértelműen kifejező mozzanat a részemről, tudni fogja belőle, hogy...
... képtelen vagyok emlékeztetni magamat rá, milyen állapotban hever a kötelékünk. Szorosabbnak érzem, mint valaha, vagy a keze ragaszkodóbb percről percre? Kétségbeesésemben hevesebb irammal száguld a vér ereimben, drámaian lesújt rám, ahogy észreveszi mellkasára simított kezem. Nem feszítem, nem távol tartom őt, épp ellenkezőleg. Ujjaim belemarnak a kabátjába, hiába nincs fogás azon a ponton. Készen állok rá, hogy az ajkaira olvassam az elmúlt két év minden meg nem beszélt, ki nem mondott érzelmét, azzal a tömény szenvedéssel, ami azóta rosszabb lett, hogy itt van és én mégsem érinthetem meg. A korcsolyám hátsó éle, pontosan a bokáim alatt emelkedik a csúszós felületről, mert meg akarom őt... Annyira meg akarom őt csókolni, hogy az sem érdekel, ha Sam, vagy a borárus ránk figyel és világgá kiáltja, hogy én...
Sam tesz róla, hogy ne tegyek meggondolatlanságot, időben szólít minket. Kiszakít az intim, legbelső pillanatból és neki köszönhetően jut idő józanodásra mindkettőnknek. Nem tudom hálás vagyok e érte... Egészen másféle érzelem kavarog a mellkasomban miatta.
Halk kuncogással reagálok az övére. Lepillantok a kezemben szorongatott italra, nem nézhetem őt minden pillanatban... vagy? Éppen csak egy öblösebb, számára mindent elmondó sóhajjal felelek, „tudom Leneghan, tudom én”, olvas bennem. Gyerekes, mégis friss, boldoggá tesz. Rég nem éreztem olyan elevennek magamat, mint most, itt, mellette. Újabb nevetést hallatok felháborodását hallva, vele ellentétben nem érzek akkora bátorságot, hogy teljes törzsemmel felé forduljak. Egy arasznyit - ha észre veszi - mégis közelebb fészkelek hozzá. – Hogy micsoda? – élénk nevetés, nem is tudom lefojtani. A fejem rázom, képtelen vagyok bírni a vele és megjegyzéseivel érkező kuncogásommal. A vállam rázkódik miatta. – Ouch – csettintek nyelvemmel szájpadlásomon, duzzogva szegve fel államat. – Igenis, nagyonis vigyáztam rád, hálátlan! – nem vagyok a színészet mestere, de megpróbálom a tőlem telhető legjobban lehozni a sértettet. Hiába tudom, hogy a vicceskedésünk mögött meglapuló érzékenységgel előbb-utóbb kezdeni kell valamit, nem bírok most foglalkozni mindazzal. – Úgy rémlik elkaptalak... – motyogom a poharamba elégedetten, dölyfösen. Nem akarom emlékeztetni rá, hogy milyen végkifejletbe merültünk el végül az esés helyett, de a felemlegetése nélkül védtelen volnék. Márpedig vigyáztam rá, végig. Akkor is, amikor kapaszkodva totyogott és nem voltam mellette, minden körözés közben rajta maradt a tekintetem... Bárcsak elmondhatnám.
Francba. Francba. Francba. Az én tekintetem nem áll meg a hasfalán. A hirtelen elkapott tekintetemből pedig tudni fogja, hogy miért lángol az arcom. Pontosan mennyit ittam? Egy pohár nem forrósítaná fel a padot alattam... – Inkább menjünk! – kezdem összeszedni a négyesünk után hagyott káoszt. Fenntartom a látszatát a professzionalizmusnak, ne lássa, mennyire elvesztettem a kettőnk között zajló meccset, ekkora öngólt senki sem rúgott, mióta vannak labdajátékok a történelemben. Mióta van történelme... – Mivel ér? – kérdezek vissza kuncogva. Remélem okosabb - tudom, hogy az - minthogy fegyvert adjon a kezembe, de szívesen leszek zsarnok ebben a háborúban, ha azzal visszanyerhetem korábbi pozíciómat.
– Nem értem, mitől félsz ennyire – nevetek tovább, egészen addig, amíg a térdével kapcsolatos megjegyzésemet követően ismét felszínre küzdi magát a forróság. Jobb láb, bal láb, mantrázom, hátha ennek ismételgetése leküzdi a vágyat, hogy kuncogjak a félmosolya láttán. Sikertelen kísérlet, a fejem csóválva hihizek pár húzással arrébb tőle...
A rettegés fogalma mellett tökéletes illusztráció lenne a kérdésem hallatán magára öltött arckifejezése. Alsó ajkamba harapok, közelebb csúszva egy arasznyit. Motiváció a javából, annak tekintheti. A hirtelen elő rántott sál láttán a nyakamhoz kapok ujjaimmal, észre sem vettem, hogy elhagytam... A mozdulatra sem emlékszem, hogy lehúzom magamról. A forróság, ami állandó parazsával égeti bensőmet miatta, egyszerűen leküzdötte a hűvös szeleket körülöttünk.
– Úgy szól a legenda az úriemberről... – megjegyzem. Tenyérrel felfelé nyújtom irányába a kezem, várakozón. Arra nem akarok gondolni, hogy mi lesz, ha sikerül neki a közelembe evickélni és talán éppenséggel ő akarja a helyére visszaszolgáltatni az elkóricált darabot - mégis inkább választanám ezt, mint azt, ami megtörténik. – Leesett a... – végig sem tudom mondani, esélytelenül lassú leszek. Hiába kiáltanék okosat, nem tehetek semmit és vele együtt zuhan le a gyomrom. A félelem kibillenti alólam is a lábaimat, olyan lendülettel vonz hozzá a rémület. A tőlem telhető leggyorsabban teszem semmisé a távolságot közöttünk.
Kikelve magamból nyúlok utána, érte. Sam buzgó jelensége csillapítja a heves reakciómat, illetve az, hogy pillanatokkal később mintha magához térne. Carly ott csapkod Sam háta mögött, mint egy kolibri, nekem pedig a szívem valahol a fülemben sikongat... Annyira szeretném átölelni, amikor meghallom a hangját. És igen, feltűnik Sam gyanakvó pillantása, ahogy a kezemre Wyatt körül, majd rám tekint, de a legkevésbé sem érdekel, mit gondolhat. Segítek felsegíteni, a legtöbb, amit tehetek, hogy egy szót sem szólok, hiszen nem csak én kezdeményeztem ezt a tragikus balesetet, még az én sálamnak is köszönhető... Idegesen fürkészem, kutakodom jelek után, mennyire ütötte meg a fejét. Láttam, hogy koppant a jégen... Az a koppanás okozott számomra némi légszomjat.
– Ne butáskodj... – hullok vissza vele, alá támasztva, szorosabban fogva magamhoz, mint szükséges. Olyan törékenynek hat a mellkasomon... Nevetek, de egy csepp örömöt sem találok a helyzetünkben. A pánik, amit kelt a gondolata, hogy sikertelennek bizonyult a talpra állítása, semmihez sem fogható. Sam kiadja a parancsot: Carly mentőt hív, mi ketten pedig kisegítjük őt a jégről...

---

Hosszú és fáradalmas órákkal később eljutunk hozzá. Sam egészen a lakás ajtajáig kísért volna bennünket, ha hagyom. Carly kis híján összecsuklott a fáradtságtól, talán ez ösztönözte végül. Nem volt egyszerű feladat megmagyarázni, miért nincs szükség további segítségre. Ha kiderült volna, hogy nem várja odafenn senki... Legalábbis a neje nem, de ebben a rettegésben ennyire nem voltam előrelátó, amikor az otthonáig akartam vinni, kísérni Wyattet. Meggyőző érvnek szolgált, hogy Carly is olyan - bár közel sem hasonló - állapotba került, mint Wyatt. És nem tagadom, a saját feladatomnak érzem a gondoskodást róla, még azok után is, hogy megtörtént az ágyba imádkozása, a kutyával való bizarr sétánk és némi vacsora - és az előre látás kedvéért a reggeli - beszerzése is. Mindenki a helyére kerül... A város a megszokottnál csendesebb, vagy csak a fejem lüktet, hasogat az erőtlenségtől. A vállam fölött még visszanézek a jól lakottan elborult négylábúra. Fogalmam sincs, hogy jó döntés volt e egy egész konzervet adni neki, de éhesnek tűnt...  
Éppen csak résnyire nyitom Wyatt ajtaját, hogy lássam minden rendben van e. A hold fénye megtörik a sziluettje körül. Még mindig alszik... Ahelyett azonban, hogy felkelteném, csak annyira osonok közelebb hozzá, hogy feljebb húzzam a takarót rajta. Megindul a kezem, de még az arca fölött megálljt parancsolok magamnak a levegőbe marva. Ha elég merész lennék hozzá, egyszerűen leülnék az ágya mellé és innen nézném... Pár perc merengés után mégis magára hagyom. A szívem darabokban próbálja megtartani a belső, omladozó vázat. Megint én hibáztam... Valószínűleg egyébként sem fog emlékezni semmire, el is mehetnék, de olyan súly telepszik a mellkasomra, ami alatt valószínűleg csak négykézláb mászhatnék keresztül az utcákon és a szívem egyébként sem mozdulna mellőle, ott maradt benn. Semmi értelme. Behúzom magam mögött az ajtaját, résnyire hagyva.
– Édesem... – fogalmam sincs, hogy hangosan is kimondom e. De azt elhatározom, hogy nem mozdulok mellőle. Sötét van, egyedül a telefonom hirtelen zseblámpává avanzsálása segít elnavigálni a lakásban, még akkor is, ha kisebb, mint gondoltam. A fürdőszobából kilépve a kanapéra huppanok. Láttam mindent. Görgetem az oldalakat, rákeresek a gyógyszerek nevére, mellékhatásokra, miértekre, mert nem ismerem őket úgy, mint... Órák telnek el így, azon kapom magam, hogy a négylábú füle mögötti területet vakargatva nézek az ablakon beszűrődő fényekre. Kétszer rohantam be hozzá jócskán éjfél után. Nem volt magánál, de kellettem, hogy segítsek neki a tállal... A telefonom lemerült. És lassan fel fog jönni a nap is, első sugarai már megcirógatnak bennünket, mintha az ő felkelése leigázná fáradhatatlanságomat. Megadom magam, eldőlök oldalra...

A dermesztővé váló hideg ellenére se érzem azt a minden porcikámat átjáró zimankót, amit a lassan a hótól teljesen vizessé itatott kabátom alatt várnék. Könnyű lenne a folytonos, a Sam diktálta tempóban intenzívre sikerült sétára, a korcsolyával, és annak felvételével leművelt vad csatára fogni a kellemes meleget, ha nem támadna Jen minden érintésével bódító bizsergés a bensőmben, nem hevítené az ujjai alatt a bőrömet a fesztelenségének puszta ténye.
- Ja, én is! – bizonygatom reszketeg hangon, hiába kapaszkodok úgy belé, mintha jogosan remélhetném, baj esetén egészen biztosan meg fog tudni tartani, nem pedig egymáson „kicsi a rakást” játszva tompítanánk az enyhén törmelékes jégen. Résnyire szűkített szemeim sértetten, ugyanakkor leleplező, vidám ráncokkal körülötte vizslatják, ahogy fogadkozik, ő márpedig nem nevet. – Csak óvatosan ezekkel a kijelentésekkel – intőn emelem fel az ujjam -, ezer közül is felismerném – mosolygom, és hiába fordul el tőlem, továbbra is őt figyelem. Az első pillanattól, hogy meghallottam a gyöngyöző nevetését, egyikévé vált a legőszintébb örömforrásaimnak -nem is annyira magam miatt, mint az ő felhőtlen jókedve, a komfortossága miatt. Ha neki jó, nekem még annál is jobb. Ez a mai napig se szűnt meg így lenni. – Vagy úgy… - somolyogva, elnyújtottan bólintok, realizálva a konok ábrázatát. – És mit kap, aki nyer? – megemelkedett szemöldökeim alól kíváncsian figyelem. Lennének ötleteim, mutathatja a pimaszkássá váló görbe ajkaim szélén, de ahelyett, hogy kihangosítanám, bölcsebbnek látom megtartani őket magamnak. Mintha ne tudná egészen pontosan, mire gondolhatok, merészebben annál, mint illendő lenne…
Mély meggyőződéssel, indokként mutatott lábaimról egyenest rá nézek, gyerekesen széles vigyorral incselkedve, még akkor is -vagy főleg akkor-, mikor felismerem a kedvszegett ellenkezését. A váratlanul felemlegetett emlék váltja pillanatnyi döbbenetté a derültséget, elnyúlt arccal figyelem azután is, hogy közelebb ér.
- Az egy végül soha meg nem kötött egyezség része volt! – egészítem ki sietős komolytalansággal, mosolyogva. Megtehetném, hogy nem reagálok, mintha nem is hallottam volna; azt is, hogy másképp szólalok fel, de az első ösztön mellett döntök, ki tudja, talán rosszul. – Elmegyünk síelni, és utána betervezünk egy szörfözést is – mutatok rá -épp csak nem érintve ujjhegyemet a kabátjához-, majd pedig a saját mellkasomra a preferált sportok említésével -, de ha nem tévedek, bármikor felhoztam, valahogy soha nem lelkesedtél érte – nézek le rá, halk, kérdő hümmentéssel összepréselt szájjal, homlokomra kanyarodó szemöldökkel; nem, mint aki számon kér, inkább, mint aki emlékeztet. – Kitartóan! – foghegyről érkezik kérdésére a válasz. Elégedett a vigyorom, különösen, mikor kezemben érzem az övét -hazudnék, ha megpróbálnám akárcsak titkolni, mennyire élvezem a kitüntetett figyelmét. Dölyfös elégedettséggel melengeti a szívem, naivan hitegetve, van okom reménykedni... – Azt ott – lehajolva vállam a lapockájára simul, úgy nyújtom el karja mellett a sajátom, hogy pontos szögből lássa ujjam végén a mutatott irányt. – Tudod, amit Samnek köszönhetően a korcsolya éle helyett sikerült a fenekével ott hagynia – nevetem, és vízszint mentén végig futtatom párszor a kezem, hogy egyértelművé tegyem a kifényesedett csíkot. Nem távolodok el tőle rögtön, de legalábbis nem olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan tehetném… Kiélvezem, hogy arca mindössze centikre van az enyémtől; a múltkor a kocsiban történtekkel ellentétben szándékosan csinálom, bármilyen gyámoltalan közeledésnek is tűnik.
Lelassul és semmissé lesz körülöttünk a világ -a kettőnk örökkévalóságának hatnak a lélektipró momentumok, ahogy összefonódva, mintha nem fájna enélkül is eléggé, a múltat idézzük. Az első, kérdések hadát felsorakoztatóan hosszú és bensőséges, meleg ölelést. Az első, a teljes világunkat megváltoztató édes, feledhetetlenül tökéletes csókot. Az első, szenvedélyesen gyönyörteli esténket, és az első közös ébredést a közvetlenül a napfelkelte utáni „golden hour”-ben; rendezetlen hajszálain megült a kései sietségben rosszul behúzott sötétítő mellett beszökő Nap fénye, aranysziluettet vonva köré, ahogy fáradt, mégis örömteli pillantással a mellkasomra támaszkodó, összefont ujjaira ejtette az állát, álomittasan mosolyogva. Az első, vadul dobbanó szívverésre, amit már igazán nem tudtam eltussolni, de nem is akartam… Az első kacajt, amit, mint friss jegyesek, a nyakamba borulva hallatott. Az első pillantást, amit a menyasszonyi ruhájában vethettem rá, küszködve a minduntalan ostromló érzelmekkel; puha tenyerét az arcomra simítva hüvelykujjával oszlatta el az elszabadult könnycseppeket, és tudtam, nincs nálam szerencsésebb ember a földön.
Talán eldünnyögök egy „mhm”-t, talán nem; magam se vagyok biztos benne. Felülírja a verbális reakció eszközét a nonverbálisé, mikor közelebb húzom, erősen tartva, el nem eresztve. Többé nem akarom…  Tenyerének pehelysúlyát érezve süllyesztem magunk közé a tekintetem, elidőzve vékony ujjain -gyűrűjének nyomot hagyott helyén-, hogy onnan, csupán szememen mozdítva, zöldjei után keressek. Leküzdhetetlenül hallom minden vadul kalapáló szívdobbanásom, felerősíti levegővételem idegességét a fojtott tompaság. Ajkait figyelem. Ösztönös készséggel követem a mozdulatait, az övéihez igazítom a sajátom, hogy…
Hogy végül, bár nem akarom, mégis elengedjem. Megint...
- Hm… - teli szájjal kerekítek a szemeimen, épp, csak visszafojtva az elégedetlensége gerjesztette nevetést. – Meg bizony! – duruzsolom, annyit hajolva közelebb hozzá, hogy az általa generált távolságot ne kelljen átbeszélnem -nem hiányzik, hogy Sam, hiába tűnik lehetetlennek a Carlynak ígért százszázalékos figyelmével, elcsípje. Cinkos mosollyal, magasba emelt vállakkal húzódok vissza a helyemre; „tudod, hogy igaz!”, üzenik neki a szemeim. – Hogy te? A testi épségedet?! – felháborodottan, mégis nevetve akasztom a lábfejem a térdhajlatomba, hogy teljesen felé tudjak fordulni. – Annál, amit te csináltál velem még a taigetoszi gyermekkitétel is barátságosabb gyakorlat volt! Vagy leesik, vagy nem – a mérleg két tálját ábrázolandón emelem hol magasabbra, hol mélyebbre a kezeimet, ügyelve, hogy a hirtelen mozdulat ellenére se folyjon ki -pár kortynál jobban- a bor. – Te – bökök rá, játékosan vádolva -, a biztos halálba küldtél engem! – de egy olyan végkifejletért, amiben végződött, bármikor, újból megtenném; ha pedig megkaphatnám, ami majdnem az enyém lett, a nyakamat is törném érte, zokszó nélkül…
- Már egy olyan elasztikus, testre simuló szerelés? – mellkasomról indítva valahol a hasamon állnak meg tenyereim, érzékeltetésül, mire gondolok. – De még milyen jól! – ironikus nevetéssel kísérve pattanok fel, hogy kérése nyomán a segítségére legyek -a felé tartott plédet a papírpoharára cserélem. – Aztán nem ér ezzel zsarolni! – szögezem le, eleresztve a kihelyezett kuka fedelét. Összecsapkodva a kezeimet szándékozok elsöpörni róluk a feltételezett koszt, közelebb oldalogva és totyogva -mert a jégnél csak a szárazföldön lehetetlenebb a korcsolyával való közlekedés- a padhoz, és a rajta felejtett sáljához, felkapva azt.
- Persze, hogy egy ilyen kijelentésed után megkockáztassak neked egy nyereményt? – a pálya korlátjába marva küzdöm vissza magamat a jégre. – Kizárt! – vigyorgok, nem tovább egy pillanatnál. Bölcs hallgatásba feledkezek; a féloldalas mosolyomra, azt támogató, kihívó tekintetemre hagyom, azok beszéljenek helyettem. Rossz az, aki rosszra gondol, mondanám, ha nem én lennék az, aki történetesen a szóban forgó „rosszra” gondol.
Leejtem a vállaimat, felmérve, mi is az a távolság, amit úgy határozott, le kéne gyűrnöm. Sóhajtok egyet, majd még egyet, mikor gondterhes homlokráncolással rá nézek, realizálva, hogy ezen az úton az egyetlen fogódzó, amit használni tudnék, az maga a jég, és a hozzá való eljutás kilátásba helyezett manővere kizárólag a fóka-szerű hason csúszás lehet.
- Nálam van, ami neked kellhet, és én vigyem házhoz? – tartom fel a még a padon levetett sálját, kekeckedő mosollyal. Nyilván megteszem -de legalábbis megpróbálom megtenni, mert ez a pár méter, úgy tűnhet, nem telik semmiből, mégis, hamarabb látom a lehetőségét a maraton lefutásának, mint a kettőnk közti táv gondok nélküli leküzdésének. Újonnan egymagában járni tanuló kisgyereket megszégyenítő instabilitással pakolom, tolom és húzom a lábaimat -valahogy egyszerre elkövetve az összeset-, meglehet, némán artikulálva a „hajlítsd a térdeidet!” örökbecsű, az utóbbi időben gyakran hallott mottót. Észre se veszem, mikor fordul ki a sál egyik vége a kezemből, és éri el talajt, csak, mikor…
A puha anyagra futó korcsolya kezelhetetlenné válva akad meg, míg a jégen maradt társa ellentmondva csúszik tovább. Esélyem sincs a kibillenő súlypontom helyzetének korrigálására -az ujjaim között tartott, nyúlós poliészter az, amibe, mint utolsó mentsvárba kapaszkodok, és ami végül visszaránt. Hamarabb éri el az agyamat az egészen távolinak tetsző csattanás hangja, mint a fejemet ért ütés ereje… Járomcsontomon rándul egy ideg, erőszakosan préselem össze a szemeimet, ahogy a koponyám és bőröm közé fészkeli magát a váratlan, éles fájdalom. Nehezek, mégis megemelem kezeimet, hogy túl azon, hogy arcomra egyengetett tenyereimmel távol tartsam a hirtelen szaggató, erős fényt, elkerüljem, hogy az ujjaim még egy korcsolya élével is találkozzanak. Percek is beletelhetnek, mire újból megmozdulok.
- … Fel tudsz állni?! – nem tudom, hány ilyen, és ehhez hasonló kérdés hangozhatott már el -azt se, hogy mindvégig magamnál voltam-e-, de ez az első, amit átereszt a fülembe tóduló vér tompa lüktetése. Sam arcomba hajoló látványa nem az, amit látni szeretnék, mégis hunyorogva figyelem az apránként kitisztuló alakját, csak óvatos kíváncsisággal keresve Jen után.
- Mhm… - mormogom, és a karomat tartó kezek fogásába nehezedek, úgy húzva ülésbe magamat, mielőtt nehezen, de állásba támogatnának. Kiegyenesedve egyszerre vág fejbe a szédülés és a hányinger semmivel össze nem téveszthető kettőse. – Nem. Mégse… - fújok visszavonulót vadul kapkodva az első, elérhető távolságban lévő kéz után, amit csak az ismerőssége, és apró mérete okán tulajdonítok Jenniferének. – Szédülök – ami valahogy ösztönösen vonja magával a másik problémát is, legalábbis a kótyagos logikám mentén, így nem látom szükségét külön részletezni. Egy ponton még tudom, hogy megkezdem a föld felé való közeledésemet, de a koreográfiát egészen biztosan nem egyedül művelem le, ahogy végül visszahuppanok a jégre a korcsolya sarkával támasztva ki hajlított lábaimat. – Azt hiszem, tartozok egy sállal… - halkan nevetem, és a tenyerembe döntve a homlokom nézek Jenre, összehúzott szemekkel keresve a körvonalait. Csak részleges információként üti meg a fülemet Sam a mentőket emlegető félmondata, és ha sürget is a kényszer, hogy tiltakozzak, arra se vennék mérget, hogy a „nem”, amit a számra szólított a szándék, végül hangot kapott-e.

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Megállok, amikor a kergetőzésük részévé avat Wyatt, tartva tőle, hogy ha tovább keringnek körülöttem, valaki orra bukik. A karomhoz forrasztja övét, mint a gyerekként megérintett felnőttek lábához tettük... Odakiabáltuk, hogy „ház" és mindenki tudta, hogy azt jelenti, „védve vagyunk". A nevetéstől - ki tudja, mennyit fiatalít rajtunk Sam gyermeteg, élénk lelkivilága - zsibbadni kezd az arcom. Ismerős jelenség, ha hagyjuk kibontakozni... Kézfejemmel megpiszkálom orrom hegyét, a sűrűbben beszívott levegő miatt, félek, tüsszentés lenne a vége. A ránk eső fények halványsárgája megtörik Wyatt körvonalán, de másodlagosan veszem csak észre - az oka, hogy őt fürkészem, a finom nyomás, amit körvonalával enyémbe simulása okoz. Fuvallat az ujjhegyeimen, zsebre csapom megint. Nem hagyom, hogy az egymáson felejtett érintés nyomot hagyjon a fejemben, minden másra fókuszálok. Egy a hóban még éppen parázsló cigarettára, ahogy a zebránál megállunk...
Kieső harmadikként hallgatózok, mást egyébként sem tehetnék, középen maradok abszurd fogócskájuk után. Sam kijelentése, miszerint "Nyomozó vagyok!" újabb nevetést csikar fel gyomromból. Elbújtatom állam, ajkaimat a sálam takarásába, hiszen nem lenne egyértelmű a párbeszédük közben éppen mi lesz hirtelen - bízom benne észrevétlenül maradó - nevetésem tárgya. Sosem látta mi zajlik közöttünk, hiába lett naponta szemtanúja...
 – Hát persze, hogy nem... – a mozdulatba dermedten, félig felhúzott korcsolyával a lábamon nézek rá. A mosoly, amivel eddig figyeltem karcsúsodik, pontosan úgy ahogy egy régi ház omlani kezd, színevesztetten... Mindketten tudjuk, hogy ez nem helyes, ez nincs rendben, nem tekinthetünk úgy egymásra, ahogyan Sam előtt kell, de mégsem mondott nemet egyikünk sem, sőt, éppen most készülünk a további időnket is egymás társaságában eltölteni, gondtalanul, felhőtlenül, mintha nem az összetört szíveink szilánkjain próbálnánk meg lábujjhegyen keringőzni, ami ugyebár érthetetlen. És mégis.
Megigazgatom a sálamat, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Élvezem, hogy olyan területen látom, ahová végül nekem nem sikerült elcsalogatnom... A szavai elhalnak, kuncogást vált ki belőlem, hogy szó nélkül marad - de ez a nevetés csak addig hallható, amíg tulajdonomnak titulált viszonválaszom, némi utánzásnak csúfolt rájátszással megesik tőle. Elfordul, nem látja, hogy egy ponty eltátott szájával nézek utána pár rövid másodperc erejére. 
– Nyugodt vagyok! – nézek rá értetlenül, de nevető arccal továbbra is. Nem engedem el a karját, ahhoz négy helyett inkább egy irányba kellene mozdulnia a lábainak, hogy biztos legyen. Bár fogásomtól függetlenül is megtalálja a kapaszkodót bennem. Egymáson morzsolgatom ajkaimat, igaza van, nem szép dolog kinevetnem, de hogy mondhatnám el anélkül, hogy a szerencsétlenkedése milyen aranyos, hogy valóban elmondanám?!  – Nem is nevetek! – megcsóválom sietősen a fejem, elkapva róla a tekintetem, ami legalább olyan bukásra ítéltetett álcázás, mint az, hogy a hasznos, nyakam köré tekert kiegészítőm mögé bújva majd nem látja meg, hogy csendesen folytatom...  – Szívesen fogadok rá, hogy nincs igazad! – felszegett állal, határozott meggyőződéssel ajánlom fel. A magabiztosságának szüksége van külső ráhatásra, hogy tőlem, vagy se, ez a jussa.  – Még mindig lábon vagy, ez a fontos... – intek felé szabad kezemmel, felfelé tartott tenyérrel. Egy íratlan szabály van, amit egy hozzá hasonló rémült kezdővel nem osztok meg: addig nem korcsolyáztál, amíg el nem buktál előtte...
Felfelé futtatott orral, kissé sértett fintorral reflektálok a megjegyzésére. Tudom, hogy oda-vissza játszmázás folyik közöttünk, egyértelműsíti azzal is, hogy nyílegyenesbe csapja lábait. Csüggedt fejtartással nézek rá, álcázott rosszallással. Megforgatom a szemeimet, mielőtt közelebb suhanok hozzá. – És még síelni akartam veled! – prüszkölöm a szavakat egymás után, nem feltétlen gondolva át miféle utalást teszek. Mielőtt kijavíthatnám magam, már késő, kimondtam. Azokon a napokon, amikor a nászutunk célpontjának választottunk helyszínt, többször emlegettem fel.  – Nahát, micsoda önbizalom. Hát hogyan udvaroljalak még körbe? –   heccelem, hátha helyettem a bizonyítási vágy majd motiválja. Hiába követem tekintetét, fogalmam sincs a több tucat csík közül melyik lehet Carly lábbal felvésett szignója.  – Nem tudom, melyiket kell néznem... – vallom be őszintén, pedig igyekszem szemrevételezni mindegyiket, hogyha nem is pontosan, de legalább elmondhassam: megpróbáltam. A kezébe fogadja enyémet, közelebb húzom magamhoz. Lassan lendülök vele, hagyom, hogy megszokja nincs másik lehetősége kapaszkodni... Érzem a nehézséget, hogy kettőnket kell vinnem tovább, mégsem élem meg tehernek. Egyáltalán.  – Elfelejtetted, vagy csak nem veszed észre... – nézek fel rá oldalamon, elég vontatott tempóban haladunk hozzá  – ... Sammel egészen más technikában hiszünk! – az, hogy Carly hány darabban, ép csontokkal ússza e meg nem jelenti azt, hogy Wyattnek is hasonlóan kell járnia. Sam olyanokat lök rajta, hogy néha még nekem is el kell fordítanom a tekintetemet róluk, pedig gyakorlott vagyok.
 – Hopp-hopp... –  igen, ez minden, amit mondhatok, ahogy elkapom és átölelem, megtartom. A bizalmát kértem, tessék. A későbbiekért nem vállaltam felelősséget, ahogy most sem vagyok rá képes... Kék íriszei hosszú sorba rendeződött emlékeinkkel vannak átitatva... Tudtam, hogy meg tudom tartani, ha esne, de ezt nem, ezt a pillanatot nem. Tónustalan a hangja, távoli, nem olyan, amilyen valójában volt. A fehérség elmosódhatna körülöttünk, észre sem venném, úgy kapom fel hirtelen a fejem és nézek a szemeibe. A kötelékünk is átváltozik valami mássá, nem értem meg az érzéseink hogyan képesek felvenni a ritmust a helyzetünkben. A szívdobogása - vagy az enyém - a füleimben még a harangzengésénél is hangosabb.
 – A térdek... – elkövetem a fatális hibát, hogy engedem felfedezni magamnak arcának vonásait. Mindig kifejező mimikáját, a szeme körüli finom vonalakat, hányszor simogattam barázdáit ujjbegyeimmel, állának ívét, járomcsontját, szőke - mindig rendezettnek ható - tincseit, bárcsak babrálhatnék velük és végül, ajkait. Vajon a fagy mennyire hűtötte le? A kezei a derekamon... Erővel kell csípője után kutatnom, tényleg igyekszem koncentrálni, segíteni, határozottan azzal foglalkozni, hogy a korcsolyázásra leredukáljam közelségünk okát, mígnem...
Erősít a fogásomon, vagy a korcsolya akarja kisegíteni ebből a helyzetből és amiatt mar határozottabban rám? Elnézek valahová a mellkasára, mikor is tapadt rá a tenyerem? Túl vastag a szövet rajta, nem érzem... Hiányzik, hogy elalváskor szétbonthassam rajta ujjaimat... Meg nem mozdulok, csak még egyszer bátorságot veszek, hogy a szemébe nézzek. Behatárolhatatlan érzelmekkel figyelem, meg nem értve a reakciónkat, talán van rá lehetőség, hogy...  
Szerencsének mondható, hogy Sam közbeavatkozik? Talán. Újabb helyzet, amivel meg kell birkóznom. Segít, hogy eltávolodunk egymástól. Carly jelenléte kirángat a szirupos masszából, újra látom és hallom, mi történik körülöttem...
 – Így is van... – büszkén kihúzom magam, de a folytatás, amit mellékel megjátszott felháborodást csalogat arcomra. Szerencse, hogy iszik, különben szelíden éreztetném felkarján az indulatot bennem...  – Hát ezt érdemlem? Még a takarómat is megosztottam veled... – duzzogva húzódok odébb, pont annyit, amennyit enged rajtunk az említett darab. Sam és Carly olyan szinten egymásba forrnak előttünk, mintha nem is léteznénk. Nem segít a bennem dúló lélekvihar csillapításában...  – Ja, hogy még hozzám beszélsz? – fordulok felé, nevető ábrával. Felhúzom az orromat, egy kisgyerek fintorával reagálok az ütközés említésére.  – Értékelhetnéd jobban, hogy kockára tettem a testi épségemet miattad... – amit igazából magamnak köszönhetek, de ezt hangosan nem fogom elismerni. Én engedtem el ideje korán a kezét, de hátha elfelejtette mi - ki - okozta a majdnem balesetét... Örömmel veszem, hogy azt mondja nem utálja, mintha fontos lenne a jövőben, abban, amink nem igen akad. Mégis a tekintetéből arra következtetnék, köze van ahhoz, ahogy mi... Samék távozása miatt sem reagálni, sem fejtegetni nem marad időm azt, amit és ahogyan mondta. Az utolsó kortyokért nyúlok, pótcselekvés, ha már ismét kettesben maradunk.
– Igen. Nagyon helyesek együtt... – nem egyértelműen kelek Sam védelmére, de mégis. Mindkettejük, valahogyan együtt festenek csak igazán jól. Nem mintha ismertem volna bármelyik korábbi kapcsolatát, róluk sem tudok sokat. A levetett sálammal babrálok, a kérdésére épp felelnék is, természetesen invitálva vissza, de az egyértelmű heccelését hallva sokatmondó mosollyal nézek rá.  – Valamiért azt érzem, hogy ez a veszély nem fenyeget. Bár kifejezetten jól állna rajtad egy csili-vili ruci... – kuncogok a poharamba. Felkelve elnyúlok Carlyék plédjéért is, azzal együtt hajtogatom egymásba a miénket.   – Segítenél? – kérem tőle, hogy visszaadjunk mindent, hálásan megköszönve a röpke vendégszeretetüket.
 – Egy verseny? – a pálya szélén vagyunk még, én máris ugratom. Nevetésem persze hamar elillan, amikor látom, hogy az egyetlen dolgot, amit állandóan hangsúlyoztam hosszú perceken keresztül, máris mellőzi.  – Mit csináljak, hogy behajlítsd a térded? – unottan, de jókedvvel kérdem tőle, látva, hogy már megint nem figyel rá... Ahogy én sem a szavaimra.  – Ne válaszolj! – csapom fel a kezem, mutatóujjam valahová közénk feltartva. Sejtem, hogy nem lépné át a határokat közöttünk, inkább mégis megelőzöm. – Szerinted ide tudod küzdeni magad? – picit távolabb húzok tőle, onnan figyelem izgatottan, bátorító kézjátékkal ösztönzőn.

A hóesésben kézen fogva andalgás romantikájának anno meglehetősen rosszat tett Sacramento -ha jól emlékszem, valamikor a 2000-es évek végén tudósítottak onnan utoljára hasonlóról, bár azt is inkább, mint futó szállingózást nevezték meg. Most pedig, hogy minden adott lenne, és New York tagadhatatlanul gyönyörű télen, nem lehet. Mert úgy döntöttünk… gondolatban szegődök el csupán a Central Park fagyos mesevilágáig, a Rockefeller Center fényárban úszó karácsonyfájáig, a legjobbnak tartott karácsonyi vásárig a Union Sqare-en, ahonnan egy-egy forró itallal folytatnánk a városszerte megejtett sétánkat, nevetve, viccelődve, összebújva… Sam tapintatlanul éles hangja ragad ki a képzelgésből.
- Hát… nekünk az egyik szemünk kereste, hova néz a másik – ujjaimmal mutatom az irányokat, játékos somolygással -, szóval mi nagy segítség nem leszünk – ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám előhívni az emlékeket arról, hogyan is jutottunk el Jennifer lakásáig… Se azt, hogy honnan is indultunk, és oda hogyan keveredtünk. Egyszer csak egy lépcsőn felfelé baktatva, bár jobbára bukdácsolva találtam magamat, szám elé emelt mutatóujjal susogva, nem is realizálva, hogy a saját nevetésemet akarom csitítani. Mindenki járt már így!... nem?...
- Nem akadtam fenn! Csak… - válaszolom az övéhez hasonló elánnal, mégis elharapom a folytatást. Nincs csak. Nem lehet csak, mert a „csak” koronatanúja valami olyasminek, ami szigorúan és kizárólag kettőnkre tartozik… Sóhajtva szusszanok.
- Akkor keresünk Wyattnek! – lendül tovább könnyedén, fizikális valójában is megtéve azt, ahogy a váratlan közeledésével és a légbe dobált puszijaival, ha a világból még épp nem is kerget ki, de Jen másik oldalára vagyok kénytelen menekülni előle, már-már hozzásimulva karommal az övéhez, tőle várva a megmentést.
- Hagyj már! – nevetem szigorúan kitartott ujjal. – Amúgy is, honnan tudod, hogy nekem nincs?
- Nyomozó vagyok, Leneghan – sértett, pökhendi módon húzza fel az orrát.
- Ja tényleg… gyakran elfelejtem – élcelődök, és még ha bele is trafált, nem erősítem meg. Egyrészről, mert nincs kedvem egy fát magam után húzva hazaérkezni -bár van egy olyan sejtésem, hogy végül nem az enyém lesz a döntés joga, különösen, ha a fejemre sózza, mint ajándék; ajándékot márpedig nem utasítunk vissza-, másrészről muszáj vagyok a semlegességbe merülni, miután egy olyan hiperaktív, hibbant jószág mellé, aki rosszallva a bánásmódot valószínűleg épp szétszedi a lakást, az utolsó dolog, amit fel akarnék vinni, egy jókora bot…
- Nem tudom, miről beszélsz – hanyagul húzom fel a vállamat, a hangom mégis elárulhat. Az első naptól kezdve, mikor a főnök irodájából való szabadulás után találkoztunk az épület konyhájában, mintha folyamatos ágyúdurrogtatások, és záporozó golyók között próbálnánk kellemes, örömteli sétát folytatni. Lehetetlen, és szinte már groteszk…
- Nagyon sok mindent tudnék mondani, ami szép – te… -, de a hivatásunk, és ez pont nem tartozik közéjük – feddőn kalimpálok a kölcsönzött lábbelik felé. Mármint… kintről nézve a jég visszacsillanását, a körbe aggatott égősorok ezernyi színes pöttyét, amiket tükörként vet vissza a fagyos felület, lehet mondani, hogy szép. Na de én rajta, seggeseket vágva? Kétlem… Válaszra nyitom a szám, felismerve azonban szavai mögöttes tartalmát, visszazárva ejtek meg egy mosolyt, sietősen fújva ki párafelhőkkel kísérve az orromon a beszédhez lenyelt levegőt. – Csak tudom, és kész! – az ő egykori felelete szerinti lejtésben replikázok, kicsit rá is játszva arra forgatom meg a szememet. Fejcsóválva, ám hangsúlyos mosollyal fordulok el.
Ha sokat nem is tudok a híres-neves franchise világáról, azt azért bizonyossággal állíthatom, hogy a Birodalmi Lépegetők hozzám és a mozgásomhoz mérten egyenletesen suhannak.
- De hát én figyelek! – állítom a szerencsétlen helyzetemet illető röhögéssel, mégis heves meggyőződéssel -és nem mellesleg a valaha volt legegyenesebb térdekkel. Egy halk „ja...” szalad ki a számon a realizálásával. – Nyugi, nyugi! – nem tudom, kit kell jobban nyugtatni, őt vagy engem -dehogynem, engem-, amikor a majdnem hanyatt vágódásomból a túlkorrigálással kis híján egy előre szaltó lesz. Ha nem is akartam leterhelni, most dupla olyan elánnal kapaszkodok a kezébe.
- Ne nevess! Nem szép dolog! – dorgálom meg, hozzá hasonlóan nevetve, ami az eleve komolytalan szidalmat még tovább lágyítja. Melengeti a lelkemet a jókedve, még ha rajtam viccelődik is vele. – Ne bízd el magad, nem láttál te még semmit! Biztos tudok még ennél is pocsékabb amatőr korcsolyázó lenni – és erre azért mernék mérget is venni, mert ha nem épp ő vontatott maga után-mellett-előtt, akkor a korlátot fogva húztam magamat körbe. Jelenleg a lábamon még meglehetősen keveset sikerült mozdítanom anélkül, hogy az ne vezetett volna homlokegyenest tragédia felé, de hosszú percek kérdése csupán, hogy végül nyaktörés és egyéb viszontagságok nélkül sikerüljön fogódzó híján is életben maradnom.
- De csak egy egészen picit – hasonló fintorral felelek, apránként szélesítve a vigyoromon -nem, mintha olyan sokáig tartana az a görbe az ön- és közveszélyes merényletének beharangozásával. – Én nem benned nem bízok, hanem magamban. Meg a térdeimben; látod! – mutatok a szándékosan abban a pillanatban kiegyenesített térdeimre; mindent megteszek a szabotálásért -, még mindig nem tudom őket hajlítani – „nincs mit tenni”, üzenik a lemondón a combomhoz csapódó karjaim. Ekkor nyújtja felém a kezét; komolyan… erre hogy lehetne nemet mondani? – Látod azt ott? – mutatok a túlvégen a pálya többi részénél egy fokkal még tisztább, hosszú csíkra, egy pillanatig se gondolkodva el rajta, hogy addig oldjam összeakaszkodott ujjainkat. – Az ott Carly műve. Szerinted jobban járnék? – kérdezem egészen közelről nézve a szemeibe, és a sűrűn mormolt miatyánkkal követem egyre csak befelé, a sűrűjébe.
Nem, mintha származhatna bármi katasztrófa egy esésből, láthattam, Carly is kibírta, nem is egyszer -bár esetükben elgondolkodtató, hogy Sam voltaképpen már szabotálja szerencsétlent. Mégis, a minimális kontrollmánia -mert valljuk be, nem én vagyok a legspontánabb ember, akit a hátán hordott a föld- a tehetetlenségben vesződve vállalhatatlan mértékűvé duzzad, és a testem minden lehetséges -meg lehetetlen- manővert megtesz annak érdekében, hogy csak ne kelljen a jégen találnom magamat. Mármint, ennél is jobban… A leghülyébb, mégis az egyetlen megoldásnak tűnik Jenbe kapaszkodni, hisz ő fogadkozott, bízzak benne jobban -megtettem. Magamban nem bízok, amikor lepillantva a hasonlóan tétován csillogó tekintetébe akasztom a sajátom.
Résnyire nyitott ajkaimon át szívom tele a tüdőmet, szemeim csak és kizárólag az arcát fürkészik, mintha senki és semmi nem lenne rajta kívül körülöttem. Számomra nincs is… Merengve nézem a fagytól rózsásra csípett orcáját, a hidegtől édesen piros orrát, hívogató ajkait. Kíváncsian kalandoznak el a kezeim, valahol a dereka környékén állapodnak meg -nem visszakozik, hagyom…
- Most csak egy dologra tudok gondolni… - erőtlen, váratlanul rekedt hangon suttogom magunk közé; kezeinek csípőcsontomon észlelt támasza akár felhívás lehetne keringőre. Elkószált tenyereim felcsúszhatnának, szórakozottan utat törhetnének maguknak a sálján át, puha bőréről, arcáról átsimíthatnának tarkójára, és megtehetném… pont, mint régen annyiszor. Mégis ott maradnak, a dereka köré fonva.
- Mhm… - dünnyögöm belefeledkezve a látványába -hogy tudnék pont most lazítani, amikor minden erőmmel azon vagyok, hogy ne csináljak ennél is nagyobb baromságot!? Nem lenne az, nekem nem… neki? Nem tudom… nem tudok pontosan ítélni az időközönként felemás jelzéseiből. Említése kihívó mosolyra késztet, hasonlóan is nézek rá, ahogy meglehet, egy pillanatig erősebben fogom magamhoz -és még annál is több pillanat telik el úgy, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Az orromnál fogva vezet, minden idegszálammal rá összpontosítok mit se foglalkozva azzal, hogy mi történik kettőnkön túl, mígnem…
Felocsúdok -fájdalmas felismerés a távolodó alakja, még ha nem is foszt meg teljesen az érintésétől. Nem is olyan rég még ez is elképzelhetetlen lett volna, most meg… Sam hangja csak egy artikulálatlan massza, arra se veszem a fáradtságot, hogy felé forduljak -idegesen túrva a hajamba nézek Jen után, azután is őt figyelve, mikor ellibben mellőlem, és a kollégánk lassít le az oldalamon, jókora suhintást mérve a lapockámra. Egy pillanatig még el is hiszem, hogy most fogom felnyalni a jeget.
- Mi volt ez?
- Mi?
- Hát tudod!... – Jenre mutat, majd rám -ezt eljátssza még egy párszor, mielőtt mellkason vágna a kézfejével -, ez!
- Semmi – minden…
- Aha…
Persze ezek után, ahogy a társaságunk másik kettősét figyelve támasztjuk a korlátot se vagyok képes elhitetni Sammel, hogy valóban nincs semmi -előbb jobb lenne, ha én magam el tudnám hinni… Hálát adok a forralt bor ötletének, vagy inkább a tudatnak, hogy újfent Carlyval lesz elfoglalva. A pléd alatt összesimulva nehezen bírom befolyásom alá vonni a mosolyra gördülő arcizmaimat. Bólogatva nézek a kezemben szorongatott pohár gőzölgő tartalmára.
- Mert jó tanárom volt – a szemem sarkából kajánul pislogok felé. – Bár! – tartom fel az ujjamat -, annyira azért nem, hogy megtanítson korcsolyázni, nem csak talpon maradni – a megemelt pohár pereme felett vigyorgok rá, mielőtt kortyolnék az édes-fűszeres löttyből. Most valahogy még ez is tetszik. – Volt egy frontális ütközésem… szerencsére senki nem sérült meg – újságolom nyughatatlan mosollyal célozgatva; csak a kettőnk közé emelt fal szenvedett el fatális károkat. Boldog lennék, ha egyik oldal se nyüzsgölődne, hogy minél hamarabb pótolja a veszteséget… - Igazából – húzom fel a vállamat -, nem utálom. Vannak nagyon jó dolgai – és valahogy nem a körbe-körbe cikázáról beszélek, értelemszerűen. Sokatmondó pillantást vetek rá, nehezen fordulva el, mikor hangosan nyikordul alattunk a sörpad.
- Mi még visszamegyünk egy kicsit, lassan úgyis zárni fognak. Gyertek, ha akartok. Vagy ne, you do you – húzza fel a vállát Sam, mint aki kegyet gyakorolt azzal, hogy választási lehetőséget adott, és kézen ragadva Carlyt iparkodik vissza a jég felé.
- Minden tiszteletem Carly-é – nevetem, ahogy a pályán parádézó, vállalhatatlanul hangosan röhögő párosra nézek -nem, mintha azt mutatná, nagy erőfeszítést kell tennie Sam elviseléséhez. – Na mit mondasz? – biccentem Jen felé a fejem. – Akarsz még csiszolni a tudásomon, vagy maradjunk, nehogy véletlen a tanítvány felülmúlja a mesterét? – pimaszkodom, ahogy felhajtom a maradékot, készen rá, hogy válasz esetén mozdulni tudjak.

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Egészen biztosan megváltozott - gondolkodva nézek utána. Résnyire szétnyílt ajkakkal figyelem, mintha mondani akarnék valamit, mégsem teszem. Sam említette, hogy lett egy kutyája is, ami már eleve több, mint amit el tudtam volna képzelni róla… az pedig, hogy ilyen-olyan videókat nézeget, szórakozott arckifejezést csalogat az arcomra. Komfortosan kicsire húzom magam a folyosó utolsó méterein. Bátorságot gyűjtök, hogy beszéljünk az estéről, mert hajszolja a témát... Csendesen veszem tudomásul, emlékszik. Valamire. Bravúros győzelmet arat, ha céljai között szerepelt, hogy megnehezítse a felejtést. És a jelek szerint nem is néz ki úgy, mint akit ez különösebben zavar, de azzal nem értek egyet, hogy emlékeztetnem kellene Samet, hibázott. – Jól érezted magadat, ő is. – búgom hozzá az utolsó lépések kísérőjeként. Ezzel próbálom hárítani a hirtelen rám aggatott felelősséget, szerinte tudassam, „hibázott”. Jól érezték magukat, ő még csak nem is sejti, de ha egyszer beadta a derekát…
Még fel sem ocsúdhattam a havazás szépségéből – valljuk be, ilyenkor mind teret engedünk a belső gyermekeinknek – a mosolyának hatása alá kerülök. Nem sikerül egyedül megfejtenem okát, segítséget nem jelent gyönge vállrántása. Bűvölten figyelem a szőke fürtökbe csimpaszkodó, majd eltűnő pihéket… Sam közbe lépésének köszönhetem, hogy sikerül két lábon maradnom és magabiztosan elindulnom, mintha nem hetekkel korábban lennék fejben, amikor hasonló körülmények között hagytuk el az épületet és nézhettem, hogyan szánt végig ujjaival az esőtől megázott, puhára lapult tincsei között. Emlékeztetnem kell magamat, hogy ezt nem lehet… Rémlik, hogy többek között ezt is a szememre vetette azon az italozós éjjelen, nem? „Rosszul játszol Jennifer, mert-mert (indokolatlanul sok „mert” hangzott el) láttam, én láttam, közben meg hallucinálgatsz…” Lefojtok egy mosolygást, hiszen az én válaszomra ő bizonyára nem emlékszik.
- Reméljük, hogy ha sikerrel jár, én hazatalálok. – nevetek. Még ha hamis képek is ostorozzák a gondolataimat, felnőttként viselkedem. „Miért is ne?” ihatnék meg pár pohár bort, az még nem a világ vége… Carly jelenléte talán inkább lefoglalja majd, mint a megüresedett poharaim… Oldalra sandítok, az értelmes dolog az lenne, ha megfordulnék, majd hazamennék, és olyan távolról figyelném őt, ahogyan eddig is tettem – vagy legalább igyekezhetnék, hogy maradjon, ahogy volt. És mégis...
- Miért akad fenn ezen mindenki? – oldalra rántom a fejem, horkantásra emlékeztető hangot hallatva. Ames gyönyörű fát talált és díszitett, bónusz dekorációkkal, az ott eltöltött pár órában élveztem is, de elszigetelten: minek? Nincs hangulatom élvezni a „családoknak” szánt ünnepséget és erre több okom is van... Sam makogásából nem hallok semmit, Wyattnek pedig nem szükséges magyarázkodom. A fejem csóválom unottan. – Nem kérek fát, ezt a kört felejtsd el! – szólok előre. A kettesük ismételt játékán somolyogva ringatózok a hóesésben. Sam csapkodja a tenyereit Wyatt kontrázásán és még meg is környékezi, megjátszott csókokkal, mint aki nem érti, mi volna a baj vele… Talán meg is kergeti, ha Wyatt rádöbben, kiharcolt magának egy igazán közeli pillanatot...
- Ez egyébként is jellemző… - bár szarvaim durvának hatnak, cinkos mosolyommal érzékeltetem, ebben a helyzetben már nincsen semmi, ami tovább fokozhatná ennek a jelzőnek a létjogosságát, vagy szerinte igen?
Mély levegőt veszek és megpróbálok nem pánikolni a hirtelen nyakamba szakadó feladattól. Eszembe jut, hogy talán itatnunk kellett volna vele bátorságszérumot, de majd a következő kör előtt… Feltéve, hogy megtetszik neki a dolog.
- Nahát, ez egy kicsit emlékeztet a hivatásunk szépségére is, nem? – mindentudó görbével nézek fel rá, szemöldökeim már a homlokom közepén ücsörögnek ekkor. Az utolsó simításokkal babrálok, bánva a megejtett többes számot, mégis. Vele együtt mosolygok, jól esik. Kellemes lazaság lesz rajtam úrrá, élvezem, hogy önfeledten vagyunk. – Honnan tudod, hogy utálod, ha meg sem próbálod? – unszolom, mintha nem ezt ismételgette volna minden alkalommal nekem, ha új ízekkel akart megismertetni... Elégedetten nézem, hogy sikerrel zárul a küldetésünk első része, felvette a korit.
Hirtelen ötlettől vezérelten – meg persze tapasztalt korisként – nyújtok számára biztos támaszt. Könnyedén átsegítem a stabil talajról, a csúszósra. Megmozgat bennem – ismét – valami ősi, megnevezhetetlent, ahogy a derekamra téved a tenyere, de szerencsére lefoglal, hogy két lábon tartsam, így megfeledkezem az érintéséről.
Nem titkoltan kinevetem. Igazán aranyosnak gondolom, az egyébként mindig makulátlan előkelőséget sugárzó tartását és viseletét most ilyen szétcsúszott, szerencsétlenkedőn látni. – Mert nem figyelsz a térdeidre! – hihizve hajolok lejjebb, hogy megérintsem az említett pontot és nonverbálisan is rásegítsem. Onnan felegyenesedem, meg nem mozdulok mellőle, azt az érzést kelti, hogy összedől, mint a kártyavár. – Agh, hé! – kapok a karja után, mielőtt még ingerültségében dob egy hátast. Valószínűsítem, hogy egyikünk sem a sürgősségin szeretné eltölteni a következő órákat… Tehát, ha sikerül meglelnünk a karomra támaszkodó kezével az egyensúlyát, mutatom a továbbiakat is.
Újfent csak nevetek, ezúttal azonban el kell takarjam a számat is, hogy ne érezze kínosan magát miatta… Jobban. S hogy ne legyek túlságosan hangos. Rendezem arcizmaim, bár hiába szabadulnak fel ujjaim alól ajkaim, még morzsolgatnom kell egymáson őket, hogy ne folytatódjon tovább a rötyögés. – Nincs lehetetlen… - rázom meg magam, a következő percek mindegyikét azzal töltve, hogy a kezdeti nehézségeken át essünk. Igaz, többször kell emlékeztetnem rá, hogy hajlítsa be a térdét, mert folyamatosan elfelejti, de fáradhatatlanul, kitartóan segítem és kísérem a pálya körül.
- Az lennék? – grimaszolok vissza. Elégedetten konstatálom, hogy mennyit fejlődött, mióta jégre lépett. Ennek tudatában és, hogy legyen egy kis sikerélménye is, ajánlom fel, hogy tegyünk egy kört középen... A folyamatos jelenlétemmel, ha kéri. Ijedtsége láttán követem tekintetét, vállam fölött nézve befelé, majd vissza rá már vigyorogva. – Aha! – kuncogok. Ismer, tudja, hogy makacs vagyok és, hogy ha nem akarja is, előbb-utóbb beviszem oda. – Egy kicsit bízhatnál jobban bennem… - morgok, amiért azt hiszi, hogy nem fogok kellő óvatossággal viseltetni felé. - … de leválthat Sam is, ha vele azt hiszed, jobban járnál. – remélem, nem gondolja, hogy a lelkes, lassan pörgő ugrásokat végző kolléga lesz az ő embere. Megsértene! Játékos mimikámból persze tudhatja, tréfálkozom...
Büszkén terelgetem, úgy tűnik, belejött. A magabiztosságot látom rajta, engedek a keze szorításán, felkészülten, ha mégis… És mégis. Végig hullámzik rajta a pánikolás minden fázisa, kaotikussá válik mozgása, hiába is inteném nyugalomra, biztatnám, elveszíti az egyensúlyát... Gondolom, egy esés belefér, tanulópénz, de arra nem számítok, hogy végül a jég helyett nekem kell annak lennem, aki felfogja a totális becsapódását. Számíthattam volna rá, nos… Igen. Reflexből karolom át, ott, ahol elérem a hirtelen ütközésünk alkalmával és fékezésre kényszerítem magam, vele pedig őt is. Így is csúszunk pár métert összegabalyodva. Szívből remélem, hogy senki sincs a hátam mögött, vagy legalábbis félrehúznak. Muris, hogyha nem támasztja meg magát, hiába állnék én meg, valószínűleg mindketten borulunk… rám.
Átölelten tapadok hozzá, hogy stabillá tegyük az állást előbb. Nem realizálom, hogy ez a koccanás mit jelent, csak amint felnézek az arcára, aggódón, minden rendben e. Közelebb van, mint gondoltam és a reakciója láttán magam sem tudom eldönteni, hogyan viszonyuljak ehhez a helyzethez. Megmoccanni sem merek, nem csak miatta, bár foghatom arra… - Az a baj… - ha tudom, magamra erőltetek egy sejtelmes mosolyt el-elpillantva róla. - … hogy túl sokat gondolkozol közben. – mosolyom szélesedik, megpróbálom mindkettőnket lenyugtatni azzal, hogy nem tolom el sem őt, sem magamat. Helyette tapogató járatra indítom kezeimet, ha meglelik csípőjének vélt helyét, leragadnak, épp csak szemmel ellenőrzöm, enyhén eldőlve. – Egy picit lazítanod kéne… Ez csak jég. - búgom, bár a zenétől beszélhetnék hangosabban is, még a sálam is tompíthat. Megragadom erősen, hogy finoman – velem együtt – ringatózzon kicsit. Kívülről nézve biztos igen csak romantikus pillanatnak tűnik, ahogy lassúzunk. – Ez nem… biliárdozás. Nem kell logikázni. – próbálom előcsalogatni belőle az ösztönlényt, valahol lennie kell… Szám sarkainak ívéből biztosan sejti, hogy szándékosan provokálom.
- Fagyöngy kell? – érkezik a hang nem is olyan messziről. Ha nem tudnám, hogy Wyatt most van jégen először, biztosan jókora erővel tolnám el magamtól. Így viszont csak annyira engedem el, hogy a kezét még fogjam. Minél drasztikusabb reakciót kapna az egyébként is gyanakvóan méregető szemével, Sam annál inkább meglovagolná ezt a pillanatot.
- Miért, most van csere? – bár viccnek szánom, elrugaszkodok, hogy Carlyt vigyem el én, neki pedig megmaradjon Wyatt. Úgy tűnik a lány hálás, pár együtt leírt kör után kiderül, jóval nyugodtabb lelkületű, mint Sam. Később borral melegítjük fel magunkat. Pár perc így, aztán már megint négyesben vagyunk. A közjavára kihelyezett plédekből kettő-kettő a jussunk. Jobb híján, magam mellé fogadom a szöszit. – Na? – kíváncsiskodom. Nem csak azért figyeltem őket, mert Carly megállás nélkül ecsetelte, milyen klassz pasi Sam, valahol ott ragadtam Wyatt karjaiban...  – És el sem estél! – mindkét tenyeremmel a vastag falú poharat ölelgetem.

- Vagy! – megvilágosultan tartom fel a mutatóujjamat. – Ott vannak azok a videók, ahol a kutya gazdái különböző irányokba kezdenek el futni, hogy leteszteljék, ki után fog menni. Vajon emberekkel is működik? – gondolkodva húzom össze a szemeimet, úgy fordulok vissza felé, kinyújtózva a kapcsolókért. Persze csak vicc… ami nem jelenti azt, hogy ne akarnám kipróbálni, de igen. Csak vicc… - Ó nem! – a szavai alól mentegetőzve emelem fel a karjaimat. Szemeim a lábunk elé merednek felvont szemöldökeim árnyékában -talán jobb nem rá néznem. – Épp elégre emlékszem ahhoz, hogy tudjam, mennyire volt az – és nem eléghez ahhoz, hogy ne csak a szégyenérzet pumpálja belém a szabadkozást, hanem valóban felérjem egy józan ember eszével, hogy mennyire kriminális volt, amit műveltünk. – Viszont ő – bökök állammal, hogy ezzel tartóztassa fel az ajtót, a liftben félig bent, félig viszont még a folyosón toporgó Samre -, sose fog ebből a hibából tanulni. Mert nem is tudja, hogy hibázott; ugye? – a szinte bizalmas suttogásból felerősödő kérdő szó már egyértelműen a fellelkesült kollégának szól, aki menetrend-szerűen rá is vágja, hogy „persze”. Ez nyilván nem válasz semmire, de ha hallotta volna a mondat többi felét se felelt volna másként. A barátok dolga a másik megsegítése, de nem Jen reszortja megnevelni, az enyém meg aztán pláne nem -miután ketten voltunk benne igazán stílusidegen is lenne, de azért ennél egyértelműbb mankót, ha adna, talán két tizedmásodpercél tovább gondolkodóba esne…
Az égi tünemény fele annyira se nyűgöz le, mint Jen, a hópihék kergetőzését illető derült mosolya, rácsodálkozón csillogó tekintete. Bár megállíthatnám az időt, hagyva, hogy ameddig csak akarom, bálványozni tudjam… Nem zökkent ki az összeakadó pillantásunk, finoman, mélyet pislogva húzom fel a vállamat, ahogy a kíváncsiskodást látom villanni a szemében. A mosolyom csak Sam közbeavatkozásával kezd enyhülni. Magasba kanyarodnak szemöldökeim, unszolnám, hogy folytassa, ha már elkezdte, de a befejezés talán már soha nem érkezik meg…
- De legalábbis meg fogja próbálni – nagyot bólintok, mert ha valamiben, ebben egészen biztosak lehetünk. Magamat, talán elhamarkodottan, felmentettnek titulálom. Ha ilyen könnyedén beleegyezett, hogy állja Jen italait, és nyilvánvalóan Carly-ét is, amit ugyebár nem kell külön hangsúlyozni, rám már nem akar majd áldozni belőle, ismerve a bérezésünket -hála az égnek…
Követem hátra kapálózásának ívét, aminek a végén Jent találom.
- Nem állítottál fát? – kérdezem enyhe álmélkodással. Pedig emlékszem, annak idején órákon át bolyongtunk a faárusoknál, hogy megtaláljuk A Tökéleteset -egyszer még egy „vágd magad” kereskedőhöz is betévedtünk, hogy azután, hogy már kivágtuk, rádöbbenjünk, hogy nem azt sikerült kidönteni, amit egyébiránt kinéztünk. Természetesen végül az is ugyanolyan tökéletes lett, sőt, a pontatlanságaival együtt talán még inkább -arról nem is beszélve, mikor átölelve a derekát nézhettem, ahogy boldog pillantással méregeti az épp akkor a helyére került csúcsdíszt. – Kell tőlem valami? – megütközve ismétlem vissza. – Azért, ha betévedsz egy fagyöngy alá, ne én jussak az eszedbe, jó? – nevetek feszülten, mert bár elég kicsi az esély, nála semmilyen témában nem lehet nulla a valószínűség. Gyorsan, önkéntelenül sandítok Jenre -nem kérdés, nekem ki jutna az eszembe…
- Ebből katasztrófa lesz – akár borítékolhatnám, de anélkül is fenntartom a jogot rá, hogy szükség esetén hangoztassam: én megmondtam. Halkan hümmögök, és mivel nagyon ellenkezni nem tudok, gyors bólintással igazolom, bármennyire is nesze semmi, fogd meg jól-jellegű a válasza. Szó se róla, hasonló szituációban én is terelnék.
Szemrebbenés nélkül emlékeztetem még az évekkel ezelőtt megejtett nagy ígéretére, amit nem is annyira velem, mint saját magával kötött. Akkor, ha rajta múlt volna, bakancsban taszigál be a jégre, csak, hogy elmondhassa, ő tényleg megpróbált megtanítani korcsolyázni. Összepréselve a számat igyekszem lefojtani a Sam felvetését alátámasztó vigyort, azt is azért, mert ütészónán belül vagyok -de azért, ha Jen elfordul, sietve paskolom hátba a másikat, hogy szórakozottan felé bólintsak. Oké, miféle bánásmód ez, de azért valljuk be, anno Jen se tiltakozott, se nem küszködött a kacér nevetései ellen, mikor felettébb előzékenyen biliárdozni tanítottam…
Most, hogy ő tanít meg… vagyis feltett szándékában áll, hogy megtanítson korcsolyázni, nem tudom, hogy miben vagy kiben vagyok a leginkább bizonytalan.
- Nem vagyok nyuszi! Csak – a kezdeti lendület ezzel az egy szóval a százról a nullára csökken -, hát egy egész életet leélünk úgy, hogy próbálunk nem bukdácsolni és orra esni. Miért akarjuk mindenáron kockáztatni, hogy most mégis megtörténjen? – két kézzel kalimpálok a pálya felé, egyazon időben akarva nyomatékot adni egyrészt a szavaimnak, másrészt annak, hogy amit ott látok, egyszerűen hülyeség. Folytatására felcsillan a szemem, nem is annyira a kibúvó, hanem a közös kibúvó lehetősége miatt. – Már most utálom! Mehetünk? – bökök a hátam mögé éles, felvillanyozott vigyorral. Végül kénytelen vagyok elégedetlen dünnyögések közepette a korcsolya után nyúlni -leginkább, mert a zokniban a bakancsom külsején pihentetett lábam kezdi felvenni a fagyhőt.
Semmi logika nincsen benne, hogy ő, aki világéletében kecses, filigrán alkatú volt, tartson engem, mégis hagyom, hogy támogassa és egyengesse az utamat. Ha nem tenné, valószínűleg már akkor felnyaltam volna a földet, mielőtt akárcsak a jég közelébe tudtam volna szagolni. A vállán átvetett karom, ahogy a másik kezemmel a korlát után nyúlok, a derekára csúszik -a lábam pedig majdnem ki magam alól, mikor először csak az egyik éri a sík pályát. Sietve teszem utána a másikat, épp csak vissza nem farolva a padok felé.
- Nem a bokám billeg, én billegek! – osztom meg a meglehetősen hamar kialakult meglátásomat. – Lehet, hogy fontos, de ez az egész ellent mond a fizika minden alaptételének! – szögezem le a vártnál, vagy szükségesnél nagyobb elánnal hasítva mindkét kezemmel a levegőt magam előtt, amitől egy, a torkomból istentelenül feltörő, igazából még be se határolható hanggal kísérve igyekszem visszanyerni a meg se talált egyensúlyomat.
- Mikortól minősül ez a cselekvés korcsolyázásnak? – gondolom nem akkortól, amikor képes vagyok úgy megállni, rogyasztott térdekkel, bizonytalanul kitartott karokkal, mint aki berosált. – Látod? Én már akkor is mondtam, hogy lehetetlenre vállalkozol – és kizárólag azért merengek vissza, felé legyezett mutatóujjal, mert azon túl, hogy Sam a túlvégen foglalatoskodik, jelen pillanatban amúgy se érdekli semmi, csak a velem hasonló viszontagságokkal küzdő Carly.
- Felvágós… - pimasz görbével ajkaimon biccentek oldalra, véleményezve a tutujgatásom nélkül megtett pár körét. Rémült pillantásom először a felém kitartott kezére téved, majd szavai nyomán az említett irányba, végül vissza rá. – Mármint ott? Bent? – a hallásommal még nincs semmi probléma -esélyt akarnék adni, hogy átgondolja, mire vállalkozik. – Azért vess előtte pár keresztet. Sose lehet tudni – mély levegőt veszek, és még annál is elnyűttebben fújom azt ki, ahogy végül tenyerébe simítom a sajátomat. Még annak ellenére is megejtek egy félmosolyt, hogy az agyam száz százalékát mozgósítanom kell azért, hogy skandálni tudjam magamban, hogy jobb-bal, jobb-bal…
A páni félelem lesz úrrá rajtam, mikor enyhülni érzem az ujjainak szorítását a kézfejemen -vagy csak én gondolom úgy? Értem én, hogy az apukák is úgy tanítják a gyerekeiket úszni, hogy belehajítják a mély vízbe, de könyörgöm…
- Ne-ne-ne… - és még sok hasonló párjuk szökik ki a számon, és bár ezen a szinten elmondható, hogy talán talpon tudnék maradni, de végül a biztos pont hiányától majrézva billenek előre-hátra… A korcsolya legfőbb problémája, hogy anélkül is lassul, vagy éppen gyorsul, hogy én arra különösebb parancsot adnék le. Igaz, nem mondhatnám, hogy hasítom a léget, ellenben hamarabb találom magam Jen előtt, mint arra módomban állt volna felkészülni -vállaiba kapaszkodok, ösztönösen próbálva, ha máshova nem is megy, a derekamba koncentrálni némi tartást, hogy azzal a lendülettel, amivel érkezem, ne tiporjam el, sokkal inkább magam felé húzzam, hiába, hogy egyértelműen ő a támaszunk ebben a kétséges összekapaszkodásban, nem én… Nem tudom, végül hogy nem tompítunk a jégen -azt mondjuk azért sejtem, hogy nem az én jóvoltamból történik-, de a felismerés, mikor lepillantok rá, a közelségének egyszeriben megbabonázó ténye tarkón vág. Nagyot nyelek, nagyobbat is annál, amit figyelmen kívül lehetne hagyni… kezeim a válláról indulnak a háta felé vándorútra. Most már nem csak a pálya miatt remegnek a lábaim.
- Bocsi…

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Jogos a felvetés, miért vittem haza őket? Jobb ötlet, - s mert saját címük addigra elpárolgott a tudatuk tárházából, mire befejezték a zaklatásomat - nem jutott eszembe késő éjjel. Átkozom magam érte pont eleget... A több órán át tartó aggódást csaknem porrá zúzta az alkohol bűzében fürdőző két férfi szüntelenül kurjongató, nevető masszája. Amikor már egy órája nem jött hír felőlük a hajnali órák valamelyikén, bízhattam benne, hogy elaludtak.., de a hálószobám ajtaja a nappaliból nyílik, s hogy kiszellőztessem a szagokat és még egyek is valamit, mielőtt követem az édesdeden horkantgató álommanókat, ki kellett szöknöm... A néma sötétségbe bámulva, a mosdó felől érkező - a felismerhetetlenség áldása rá - nem tudom, melyikük térdepelt ott és mióta. Lefoglalt a felkészülés és elfogadás, hogy azt a helyiséget majd nekem kell rendbe tennem... És a szóban forgó eset legkellemetlenebb momentumát nem ez adta, hanem a fél órával később kopogtató kéz és annak tulajdonosa, minden mondanivalójával együtt. Sam legyintése, közönyössége az este iránt abszolút érthető, igazán jelen sem volt rajtam kívül egyikük sem.
Tudálékos mosollyal reagálok a könyörgésére. Sokáig nem kellene kérlelnie, ha nem volna fontos számomra a lökött harmadik előttünk... És igazából az is egy meggyőző érv ránk nézve, ha letudjuk ma, talán szilveszterig megússzuk nélküle. - Láttam, hogyan fut. Esélyünk sincs. - elgondolkodva nézek Sam háta után. Szeretnék olyan felhőtlen és megkönnyebbült lenni ennyi túlóra és fejfájdító óra után, mint ő. - Ilyenkor szokás mondani, hogy "elég, ha nálad gyorsabban futok?" - vállam fölött búgom Wyatt irányába, játékosan grimaszolva. Egyszer már megélhette mellette, milyen kikapcsolódni, ha ő diktálja az iramot. Igazán lehetne úriember, hogy újfent magára vállalja a szórakoztató harmadik szerepét. Lesötétíti a szobát mögöttünk, a kérdésre még ha választ is követel tőlem, még jobban összeszorítom a számat. Véletlenül sem szeretném, hogy emlékezzünk arra, mi történt, hogyan történt, vagy hogy beszéljünk róla. Sietősen fordítom el a tekintetem róla. - Tényleg tőlem várod a megerősítést? - felszegett állal szaporítom lépteimet a lift felé menet. Szükségtelen foglalkoznia vele, elégszer bocsánatot kért másnap, mintha a kelleténél többször tette volna. Sam részéről egy alkalom sem rémlik. Nincs ínyemre, hogy beszélgessünk róla... Többet ittak a kelleténél és utána aludtak egy jót, röviden ezt mondtam akkor is. Ha felsejlettek képek előtte arról, hogy hajnaltájt megeredt a nyelve, dolgozza fel. Ahhoz elég nagyfiú volt a cimborájával, hogy flörtölésükkel elcsábítsák a hölgykoszorút maguk mellett...
A levegőre érve a kövér hópelyhek lengedezése - bevallom - az én szívem is megolvasztja. Egy picit. Csodának nem nevezném... de lenyűgözve figyelem. Van időm gyönyörködni, hiszen mellettem az est hátralévő részének tervezése folyik. Fejem lágyan oldalra billen, Samre figyelek, aki mellett összetalálkozik tekintetem Wyattével is... Meglepetten, kérdőn fürkészem, de csak pár másodperc jut mosolyából, Sam, mint tolakodó harmadik karol át rövid időre.
- A statisztika szerint valakinek arra is... – megilletődve néz le rám Wyatt felől fordulva felém, majd elmereng a szavain. A szavain? Nehezen mondanám meg, mi okozza a szünetet, mert közben elillan kettesünktől és a rá egyáltalán nem jellemző gondolkodóba esik.
- Tehát csúnyán leitat... - a hangsúllyal, ahogyan mondom, próbálom érzékeltetni, milyen mélyről jön együttérzésem iránta. Mielőtt még számításba venné, hogy ez ma is megtörténhet, csak megcsóválom a fejemet.
Kapkodom a tekintetem közöttük, Sam hirtelen reakciói mindig meg tudnak nevettetni, főleg, ha Wyatt beleidomul a játékaiba. Bájos tőle, hogy elfogadta, az előttünk járó egy teljesen más világ lakója. Az pláne, hogy még játszadozik is vele. Sam tulajdonképpen olyan, mint egy gyerek...
- Nem mondtam, hogy magamnak akarok fát. – hüvelykujjával hátrafelé bök, irányomba. Hunyorogva nézek utána, már tiltakoznék is, mert tényleg semmi szükségem rá... - Az igaz, hogy Carly még nem kapott semmit... De ti sem ajándékoztatok meg, szóval ne sajnáld a bónuszokat Leneghan! Kell tőled valami, ami emlékeztet rá, milyen fontos vagyok ott a kérgeid alatt... – ha nem esne ilyen vadul az arcunkba a hó, meg mernék rá esküdni, hogy megpördült a tengelye körül, mint egy a minden vizsgáján megbukott ballett-táncos.
A korcsolyázás ötlete egy fokkal lelkesebbé tesz, nem úgy a mellettem haladót. - Attól tartok. - nem tudom, milyen érzés kerít hatalmába most, hogy már tudjuk, mi az úti célunk. Wyatt minden szavával egyetértek, én sem sejtettem, hogy a nap végén a szeretet ünnepének címkézett piros betűs napjaim egyike ennyire szélsőségesen zárul majd... Féloldalas mosollyal, kissé felhúzott vállakkal értek egyet vele, de nem felelek semmit. Csak, amint már ismét szemem sarkában láthatóvá lesz. - Késő bánat... - felvont szemöldökkel lesek utána, ha elkapom a tekintetét, együttérző mosollyal. Tudom, hogy a korizás nem tartozik kedvenc elfoglaltságai közé, érzek iránta némi sajnálatot. Azonban, ha Sam valamit a fejébe vesz... - Alszunk a sírban eleget. - vágok vissza, úgy téve, mintha nem rengetné meg belső vázam, hogy nem sikerült elrejtenem előle kialvatlanságom szemmel látható jeleit.
Sietősen topogok utánuk, mindig nehezemre esik tartani a lépést. Főleg most, hogy csúszik is a fagy miatt, több-kevesebb sikerrel zárkózom fel. Megtanítom? Kapom fel a fejem Wyatt irányába. De hát én nem is... Ó! Leszegem tekintetem, mintha így történt volna.
- Helyes! Mer' Carly se tud és szeretném őt egyengetni, ha értitek. Ezt nevezik legális tapi... – a felkarjára csapok.
- Értjük! - nem akarom hallani a részleteket és szerintem nem csak én vagyok így ezzel. Sam torzuló mosolyából könnyedén levonom a következtetéseimet, egy másik helyzetben kalandoznak gondolatai, nem számít meg akarom e fékezni benne.
- Menjetek csak! - szólok a szerelmeskettes után. Ha nem kapnak tőlem választ, az egyébként is fehér - de most pár árnyalattal sápadtabb - szőkétől biztosan nem fognak. Valósággá válik az elképzelés, nem tudom hová tenni, hogy egy térbe kerül Wyatt és a jégpálya. Nevethetnékem támad, közben mégis csak fellobban mellkasomban az empátia iránta és bizonytalansága iránt... - Ne legyél nyuszi! - kuncogok felnézve rá, pár üléssel arrébb próbálva beleigazítani sarkam a kölcsönzött koriba. - Ha már itt vagyunk, legalább próbáljuk meg. Ha utálni fogod, még ellóghat...unk. - próbálok biztató "edző" szerepébe avanzsálódni, nem elárulva, hogy hosszú évek óta magam sem húztam fel a korcsolya semmilyen rokonságban szereplő cipellőjét a lábaimra, ezért nem biztos a tudásom... Mégsem ez aggaszt beszédemben, hanem az odatűzött királyi többes.   
Megmosolyogtat a rettegés arcán. Határozott lépésekkel küzdöm le a távolságot közöttünk. - Így. - ügyelnek rá, hogy az egyszerű öltözőnek szánt pad csupán két lépésre legyen a pályától. A fények teszik, hogy az óriás jégszőnyeg csillog, szebben is, mint az óceán. Egyik karom dereka köré kígyózva öleli át, másikkal közelebb lévő karja alá támasztok. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy bejussunk a csúszós területre, nem gondolva Sam legális... - Figyelj a bokádra, mert billegni fog... Hajlítsd be a térded, tartsd is úgy. Ez fontos! - kérem tőle, ha pedig már a pályára terelem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ellássam a legfontosabb instrukciókkal. A pálya szélén megkapaszkodhat. Csak annyira tolom el magam, hogy ne érezze az állandó jelenlétem, ha nincs szüksége rám, még magára is hagyom... Tőle teszem függővé.  
Pár perc és együtt megtett kör után nem messze Carly csúszik a fenekén pár métert, Sam meg utána suhan nevetve. A csípős hideg ellenére lazult sállal keringek a szöszi közelében megmaradva. A háttérben szóló zene, a családias légkör segít ellazulni és persze nem tagadom, a korizás is hozzátesz a lemoshatatlan vigyorgásomhoz. Wyatt felé nyújtom a kezem. - Menjünk egy kört? Középen. - mi a legrosszabb, ami történhet?  - Vigyázok rád! - ha szükséges mondanom, előtte fékezem le a pengéimet.

Hirtelen szaladnak fel a szemöldökeim, bár a hanghordozásának hála végül nem váltom csodálkozásra a gesztust, szükségtelen -helyette némán pislogok felé, szolid mosolyom mégis inkább Sam bele-nem-érző képességének szól. Valószínűleg a mindeddig bölcsen elhallgatott estén csak Jen és én tartózkodtunk ugyanazon a rendezvényen, még ha nem is ugyanabban a dimenzióban. Sam reakciói nem éppen rejtenek valamirevaló értékítéletet a témában; vagy úgy alapvetően bármiben. Leszámítva azt, bármennyire is nehezemre esik, hogy épp vele, és ebben a kérdésben helyeseljek, amit a saját „jó-rossz listájának” függvényében olvas Jen fejére -pláne problémás elfogadnom, hogy noha én sértetlenül megúsztam a vádaskodást és a szemrehányást, voltaképpen nekem se volt ezeknél előre mutatóbb tervem a továbbiakra. Ezt neki, persze, nem kell tudnia. Mi több, jobb, ha nem tudja.
- Könyörögve kérlek! – suttogva tartom össze a tenyereimet, esdeklő szemekkel, pimasz félgörbével lépve mellé az ajtóban. – Vagy csak fussunk el, ha kiértünk – ajánlom; amennyire be van zsongva -de, hogy mire fel?-, valószínűleg tovább magyarázna maga elé, mint amilyen gyorsan felismerné, hogy már rég nem vagyunk ott. Kiszélesítem a mosolyom, ahogy egy pillanatig megtorpanok mellette, és elnyújtózva a villanykapcsolókért végül biztosítom magunk után a terepet. – „Tényleg nem volt annyira gáz”, mi? – ismétlem utána az ő dialektusában, kíváncsian ejtve felé egy pillantást a szemem sarkából. Kevés gázabb dolgot tudok elképzelni két vállalhatatlanul részeg negyvenes férfinál, amint fotelban, kanapén, földön, és ki tudja még, hol próbálják átvészelni a delíriumos est viszontagságait… az egyikünknél csak a másikunk megilletődöttsége volt nagyobb másnap reggel, amikor abba a lehetetlen feladatba ütköztünk, hogy betájoljuk, tulajdonképpen hol is vagyunk. Az egyszer biztos, hogy nekem azóta is veszettül fáj a hátam a nyakatekert alvás-pozitúráktól -„Öreg vagyok én már ehhez a szarhoz!”, ahogy azt a jó Robert Murtaugh mondta '87-ben a Halálos fegyverben-, de vajon Jennek már sikerült kiszellőztetnie a nappalijából a rumos kipárolgásunkat?
Gondterhelten szusszanok -vajon melyikünket a legnehezebb elképzelni egy karaoke esten? Samet, értelemszerűen, kizárhatjuk ebből a leosztásból, és ha csak egy kicsit is hasonszőrű a barátnője -márpedig, ha el tudja viselni, nem kizárt, hogy legalább feleannyira, de még úgyis túlzóan gyermeki lelkületű-, úgy őt is, ergo Jen és köztem dőlne el az első helyért folytatott küzdelemben, amit a program szabotálásáért vívnánk. Az enyémhez hasonló méla undort vélek felfedezni az arcán, mikor lopva felé sandítok, bennem azonban nincs annyi tapintat, hogy ne fogalmazzak véleményt. Igaz, csukott szájjal teszem, és leginkább horkanásra emlékeztet az elfojtani szándékozott nevetés, de hülye, aki nem hallja. Vagy pedig Sam. Ami, tulajdonképpen, nem is áll olyan messze tőle, csak hát ilyet nem mondunk. Társadalmilag elfogadott norma szerint naiv vagy bohókás a korrekt megnevezés rá.
Bár vitába szálltam vele, meglehet, elhamarkodott volt… valahol mégiscsak utolér a „karácsonyi csoda” varázsa, igaz, nem, vagy nem egészen a hóesésnek tulajdonítanám azt. Hiába állok Sam előtt, elkalandozik a tekintetem Jenre, és nem is kell több, hogy rajta maradjon. Játékosan lengik körbe a lassan aláhulló pelyhek, ahogy égre emelt tekintettel, megbabonázottan figyeli, miként sorjáznak komótos egymásutánban az égből az apró pamacsok -megigézett lágysággal a szemeimben révedek el a látványában. Lehetetlen volna nem mosolyognom, még akkor se regulázom meg ajkaim ívét, mikor ránk néz. Sam, valószínűleg, úgyis magára tereli a figyelmét, ahogy tüntetőlegesen kisajátítja magának, mint döntőbíró.
- Csak figyelj rá, hogy sose legyen üres a poharad! – osztom meg a napi bölcseletem egy széles vigyorral, már teljes valómban kilépve Sam takarásából. – Különös fogékonysága van rá, hogy észrevegye, ha nincs mit innod – és amennyire leköti a figyelmed az, hogy megfigyeld, mikor vesz levegőt az egy perc alatt elhordott ezer szó közben, fel se tűnik, de már átestél egy csillagkapun, és a világodról se tudsz. Örülnék, ha csak hallomásból tudnám…
- Nem, mintha amúgy engem meggyőztél volna… - célzom az egykedvű meglátásomat jobb híján a tarkójának  -ez idő alatt emelem Jenre nézve a szemöldököm, amolyan "most figyelj" lelkülettel mosolyogva-, de mire komoran villámló szemmel hátra kapja a fejét, még meg is torpanva egy pillanatra -fokozva a drámai hatást-, már csak a szórakozott vigyorommal találhatja szemközt magát.
- Ne csináld ezt velem, Leneghan! – fenyegetőzik feltartott ujjal. Mire beérjük, és hátulról meglapogatom mindkét felkarját, már tovább is áll. Akkor ezt megbeszéltük…
- Nem gondolod, hogy ezzel a karácsonyfa meg ajándék dologgal már elkéstél így… nem is tudom, karácsony napján? – nyilván teljesen jogos meglátás, mondhatnánk, hogy kikezdhetetlen, ha nem lenne erre egy egyetemleges reakció: olyan közönnyel legyint le, hogy nem tudok mást tenni, mint lehorgasztva a szám szélét bólintok. Megbeszéltük. Újfent.
Nem tudom, mi miatt, vagy mi miatt szalad inkább magasba a szemöldököm, a kérdéstől, vagy a már közel indiánszökellésnek mondható lelkes topogásától.
- Mármint most komolyan azt mondta, hogy korcsolyázni megyünk? – dermedten nézek Jenre lelassítva a lépteimet, míg végül meg nem állok. Nem az „akkor most indulok haza” életérzés kapott el, a táskámban kezdek el turkálni a szemüvegtokom után keresve. Nehéz dönteni, hogy mitől ne lássak -a rossz szememtől, vagy a szemüvegemet teljesen belepő hópihéktől. – Nem sok mindent hittem a mai napról, de azt, hogy munka lesz belőle, és hogy egy félbolond – hanyagul lendítem a karomat Sam távolodó alakja után, ahogy komótosan előrángatom a törlőrongyom; persze csakis felebaráti szeretetből illetem ezzel a jelzővel -, táblázza be a maradékát, még annyira se – szusszanva nevetek, ahogy elrendezve a dolgaimat apránként mindent elcsomagolok, és Jennifer mellé lépek. – Csak hallgatnom kellett volna rád… – hunyorítva vigyorgok előre, visszautalva a múltkori beszélgetésünkre. – Bár, ha valóban olvasással ütötted volna el az időt, lehet a saját tanácsodat is ideje megfogadnod. Vagy aludni egy kicsit… - mindentudó, nyomokban aggodalmas mosollyá lényegül az élénk derűm. Minden kis négyzetcentijét ismerem a testének, pont én ne vettem volna észre?...
- Nem mondtatok semmit!
- Mert nem szeretünk kiabálni – olvasom a szemére, mikor beérjük -újfent-, a szavak lendülete ellenére kedvesen. – Én nem, de Jen azt mondta, hogy megtanít – hüvelykujjammal bökök rá; nem most, annak már legalább öt éve, ha nem több, de egy hasonló, vásárral egybekötött szabadtéri műjégpálya mellett andalogva akkor nagyon fogadkozott -én pedig nagyon tiltakoztam-, hogy márpedig meg fog tanítani. Soha nem lett belőle semmi, most viszont itt a remek alkalom. Mi lehetne benne olyan nehéz?...
Nem megyünk sokat, a metrót elérve csak további pár megálló nyomorgás, és a frissen kölcsönzött korcsolyával a lábam előtt még csak barátkozok a gondolatával, hogy az előbb vagy utóbb, de rajtam lesz. Mert bevállaltam. Mert miért ne?
- Megvárjunk titeket? – Sam a megismerésünkön alig átesett Carly-val az oldalán áll meg előttünk; elsőre el se jut a kérdés az agyamig, de annál nagyobb erőfeszítéssel igyekszem tanulmányozni, hogy kell talpon maradni azokon a vékony pengéken… Tőlem a fejcsóválásnál többre nem futja, értelmes válasz reményében kizárólag Jenre számíthatnak.
- Hogy is volt ez az elbújással? – még csak nem is pislogok, ahogy farkasszemet nézek saját magammal a korcsolya fémesen csillanó élén. – Tulajdonképpen a vásárnál jobb hely nincs is erre, és az legalább… biztonságos? – váratlanul sikerül kérdőre a hangsúly, pedig tudom, miután az ő lábán már rajta van, felesleges is próbálkoznom. Drámai sóhajjal nyúlok a sajátom után, úgy kötözve a bokám köré, mintha az életem múlna annak maradéktalan stabilitásán. Szavak helyett egy riadt pillantással jelzem, ha megbizonyosodtam róla, a vérkeringés is leállt a lábamban, hogy elkészültem…

To my Hubby

“Christmas makes everything twice as sad. Or?”

Az ujjaim polip lábakra emlékeztetnek: az utóbbi évek során belegörbültek egymás görcsös szorongatásába. Még az akta fölött görnyedek, hiába a megmásíthatatlan végszó. Különösebben nem foglalkoztatna az előkelő lezárás, nem úgy, mint a mellettem megkönnyebbülésében felnyögő kollégánkat. Az asztal alatt matató kezek, picire összehúzott mellkas és pipiskedő tartásban felejtett lábaim ellenben annál inkább hálásak, hogy emlékeztet rá: végeztünk. Kiegyenesedem, Sam mellettem ráhasal az asztalra, mosolyra bírja zsibbadt arcizmaim. Sam megváltoztat. Nem viseli a tökéletes összeszedettségemet: nagyon szeret atomjaimra szétszedni... megmásítani. Emlékeztet rá, milyen voltam, mielőtt...  
- Mintha lett volna választásunk... – hasonló gondolat fut át az agyamon, de vele ellentétben tudom, hogy ezt kimondani hangosan kockázatos. Sam részéről... ő valahogy ezzel sosem foglalkozik. A könyökhajlatába motyogja, belebeszél a szövetbe, talán ennek köszönheti, hogy nem éri el csúfos következménye hirtelen meggondolatlanságának. A főnökünk arcán más nem is tükröződik, ő is elfáradt. Elcsípek egy értelemezhetetlen mimikát, talán hallotta?
- Shhh. - kézfejemmel válla ívén csapom, ahol valószínűleg számunkra láthatatlan gombot rejtettek el égi megálmodói, mert amint találat éri, felpattan és beszélni kezd. Szerintem levegőt sem vesz, de a harmadik mondat után már nem figyelem, tart-e szünetet. Igazság szerint arra sem vagyok képes, hogy kövessem gondolatai szerteágazó menetét... Árad belőle az eddig elfojtott, fejében felgyülemlett mesélni való. Álcázott figyelemmel hallgatom, mégis a főnök jó kívánságát elnyomja a közvetlen kolléga beszéde. Egymásba fésülöm a lapokat, a sorrendre a napnak ebben a szakaszában már aligha van értelme figyelmet szentelni, meg persze nehezítés, hogy helyeslenem szükséges időnként, úgy tenni, mintha érdeklődéssel töltene el, Carly miért nem iszik tojáslikőrt.
Összerendezem dossziét, de nem veszem magamhoz, majd holnap... Halk neszezés, kabátok susogása, idegen anyagok egymáson, ruhaakasztók zörgése, de aztán az is elül. Középső ujjam begyével végig simítok szemöldökeim vonalán, megmasszírozom halántékomat. A váratlan hívás, a kapkodás, hajat sem mostam. Felfogtam lófarokba, pont csak annyi sminket dobtam szemeim alá, fölé, rájuk... ne vegyék észre, vörösre kiszáradt, túl olvasott szemeim milyenségét... Abban sem vagyok biztos, aludtam e bármennyit. A hajnalig tartó társaságom ropogós oldalai elfeledtették velem, hogy az időnek is lehet befolyása rám, nem csak Adelinenak és a gondolatainak, érzéseinek. És bár még egy fejezetért képes lettem volna pisztolyt szegezni a holdra, csak hogy bújjon oda el, ahonnét felemelkedett, de pár fehér kezeslábas lett volna a válasz, illetve a gumival feltapétázott falak...
Sam elcsendesedésének az oka, hogy Wyatt felé bukdácsol a félig betolatlan székek mögött menetelve. Nem tartanék groteszk duójuk felé, ha a kabátom - és téli öltözékem minden kísérő darabja - nem csüngene közvetlen mellettük. Az utolsó székekkel babrálok, hallom, hogy Sam kérdez, de reakcióidőm leredukálódik, amikor Wyatt magához veszi a szót. Szkeptikus szusszanással kísérem Sam bohókás, ösztönös feleletét. Nem szívesen emlékszem arra az estére, bár tagadhatatlan, ők ketten igazán jól érezték magukat... Csak az tartott negyven percig, hogy a köszönésem utáni nevetőgörcseiket leépítsék. Félmosollyal csóválom a fejem, hunyorogva, amikor felém fordul, tőlem vár megerősítést. Az univerzum rendjében bekövetkezett rendkívüli, néma ígéretünk egymás felé, hogy nem beszélünk róla, azt hiszem mindeddig tartott.
- Tényleg nem volt annyira gáz... - cinizmus, de Sam rögtön lecsap rá. Elégedetten mutogat felém, mintha hihető lenne tőlem. Néha nem tudom eldönteni, ilyenkor tréfál, vagy tényleg ennyire... Automatikusan nyúlok a kabátomért egy köszönömöt társítva hozzá. Elfordulok, hogy az asztalra téve, előbb sálamat tekerhessem nyakam köré és csak azután a hirtelen megkapott, kötelező darabot. Szemem sarkából fürkészem, ahogy ismételten tőlem várja, hogy megerősítsem gondolatmenetét a szőke viselkedésével kapcsolatosan. Mindhiába, köztudottan senki sem befolyásolhatja Sam véleményét semmivel kapcsolatban. Ha valamit a fejébe vesz, az úgy is kell, hogy legyen, történjen. - Tulajdonképpen nem az lett volna a tervem, hanem... - be sem tudom fejezni, oda lép hozzám, hogy igazgassa - egyébként szükségtelenül - a sálam végét.
- Az olvasás sem minősül értelmes ötletnek Adler. – megkocogtatja a vállaimat, majd Wyatt intelmére már sarkon is fordul. Egyszerre kelt bennem csalódást és döbbenetet, hogy ennyire jól ismer, s hogy többet nem is néz ki belőlem. Ezek a szavak kizárólag tőle elfogadhatók, így, ebben a sorrendben. Halkan kuncogva igazítom vállamra a táskámat, hacsak nem töröm el a saját lábam, a terveimnek lőttek...
- Még elbújhatunk. – emelném cinkos társammá, de az irodában ücsörögni sem tűnik túlságosan "jó buli"nak, így aztán már mindegy is, kifelé haladunk. A liftben próbálom kordában tartani arcjátékomat, nem akarom elvenni Sam kedvét és gyermeki rajongását, de az italos társasozás, karaoke est és társai savanyítják képem, ezt pedig nem rejtem el Wyatt elől, ha akkor éppen találkozik tekintetünk. Meglehet, mindketten ugyanazt gondoljuk. Biztosan. A számok csökkenését pásztázom, könyörögve azért, hogy az emlegetett Carly akarja kettesben tölteni vele az estét...
Nincs időm sokáig gondolkozni valami frappáns riposzton, amikor kiérve hóesés fogad bennünket, mint igazi csoda, Wyatt megelőz. Röviden, de elnevetem magam. Egy arasznyit elmozdulva tőlük, bevallom, megbűvöl a látványa... Van benne valami "varázsos." Sam rosszalló pillantása sem tart vissza tőle, hogy zsebre vágott kezekkel figyeljem még pár másodpercig a hópelyhek közötti kergetőzést. A lezuhanó tekintetem megállapodik rajtuk. Nehezen olvasom le a jeleket, az utóbbi este után talán a fiús kicsapongásra nagyobb szükségük van, de ha Carly is ott lesz... Még olyan sok tisztázatlan dolog lebeg Wyatt és közöttem, az sms, amit hónapok óta nem tisztázhattunk, a születésnapi ajándék, vajon célt ért e? Illetve az este, amikor egyértelműen túlfűtött autóban utaztunk... És nem a kettejük portyázására, bár ott is hangzott el a szájából olyan mondat, melynek megemésztése még várakozó státuszban pihen, valahol. Mérlegelnem kellene, helyette csak megforgatom a szemeimet.
- De te állod a boromat! – előrántom a kezem, mutatóujjam égbe emelten.
- Jól van! Ez a beszéd kislány. – átkarol, de ez nem tart túl sokáig, elhúzódom tőle, persze nevetgélek milyen boldoggá teszi pár, még együtt eltöltött óra lehetősége velünk. - Akkor irány a vásár, aztán megyünk karifát nézni, meg ajándékot... – gyanúsan hosszú szünetet tart. - Tudtok korizni? – nevetve lendül előre. Az információk egy részét elhagyva lépek utána, már előre sejtem, hogy ezt a döntést még bánni fogjuk, még sincs szívem visszamondani, vagy lelépni. A metró felé haladunk.

- És még egyszer, köszönöm, hogy bejöttek! – végszóként hordozza körbe a tekintetét, jelentőségteljes pillantást váltva mindnyájunkkal pont olyan hitelesen és modorosan, ahogy arra kizárólag a főnökök képesek. Megköszöni, de nem, mintha lett volna választásunk. Nekem meg nem, mintha lett volna mára jobb programom… Panaszosan nyikorognak a fémvázas, műbőr üléssel és háttámlával fedett székek, ahogy mindenki kihúzva magát konstatálja, elgémberedett, így ide-oda forgatva a gerincét igyekszik tenni az ellen, hogy, a már eleve sajgó porcikáik ennél is tovább sajogjanak. Megkezdődött ugyan a fészkelődés és a mocorgás, mégis elég szembeötlő, hogy senki nem kapkodja magát, se nem pattan fel sebtében, hogy már rohamozza is meg a liftet, vagy annak hirtelen tumultusa miatt a lépcsőházat. Minek igyekezne haza bármelyikünk is? Akiknek van kihez vagy kikhez iparkodniuk, nem itt vannak, értelemszerűen…  
Halkan susognak az egymásra hajtogatott lapok, kánonban állnak le a laptopok, és az órákon át üzemeltetett projektor is kiszenvedi az utolsókat, mielőtt kikapcsolna. Felkönyökölök az asztalra, elnyűtt nyöszörgéssel szakad fel egy váratlan sóhaj, ahogy a száránál leemelt szemüveget a nemrégiben kapott akta, és a saját jegyzeteim halmára hajítom. Lehunyt szemhéjamat, az orrnyergemen a keret támasza ütötte mélyedést dörgölik az ujjaim -még kontaktlencsére se volt időm, olyan váratlanul futott be a hívás. Bár, ahogy a hangokból ítélve apránként szedelődzködő kollégákat figyeltem, másnak se volt kapacitása nagy előkészületekre. Talán ilyenkor mutatkozik meg mindenkinek az igaz arca: senki nem úgy fest, mint akit skatulyából húztak ki; ma valahogy nem azok a mintaszakemberek érkeztek a bónusz munkanapra, akik egy átlagos napon robotolnak az épületben. Persze én vethetem az utolsó követ… az ingemre húzott sötétkék pulóver egyetlen célja, hogy elfedje az alatta lévő anyag gyűrődéseit. Ami a farmert illeti, arra nincs mentségem.
- Maguk is induljanak lassan… az ünnepnapi bérpótlékra nem számolunk fel még túlórát is – a komor hangba kölcsönzött csipkelődő él, ha más nem is, azért jelzi, hogy csak viccel. Persze minden viccnek a fele igaz. Homlokomról az államra húzom át a tenyeremet, abban támasztva meg a fejemet illedelmes mosollyal bólintok a már teljes téli hacukában az asztalfőn álldogáló főnökünk felé. – Boldog karácsonyt! Megérdemlik a pihenést – biccent, és mielőtt kifordulna az ajtón, még végignéz rajtunk, akik a haza nem igyekvők közül még annyira se törjük magunkat, hogy elhagyjuk az objektumot. Hozzá hasonlóan én is így teszek, többek között az éppen -természetesen- sztoriban lévő Samen, és Jenen, akivel megmondani se tudnám, hogy véletlen okozta, vagy a szándékosság, hogy az asztal két végpontján kötöttünk ki. Persze mentesítő körülmény, hogy mire beestem, már meglehetősen kevés szabad hely volt, de mire megértettem Melody-val, hogy ez most nem a szokásos sétánk, és most csak én hagyom el a lakást, ő nem, a nálam hatékonyabb munkatársak feltöltötték majdhogynem a teljes kapacitást. Egy felé megejtett óvatos mosollyal veszem vissza a szemüvegem, tovább is fordulva, hogy egy stószba rendezzem a hanyagul szétfektetett lapkupacot.
- Csak megiszunk valamit! – az erővel a vállamra csattanó kéz súlya alatt akaratlanul megrogy a derekam; ellene tartva köszörülöm meg a torkomat, a felvetés kapcsán némi szkepticizmussal billentve a fejemen. – Jen? – gördíti tovább a toborzást teli pofával vigyorogva, mintha részemről a „hallgatás beleegyezés” elvét már zsebre is tette volna.
- Lehet a múltkori után nem a legjobb ötlet… nem? – tűzöm a végére, mert ilyenkor valahogy mindenkinek ösztönösen a szájára áll, hogy „de”. Leszámítva Samet; mert Sam, mint azt tudjuk, nem olyan, mint mindenki más… Benne nincs szégyenérzet, talán még a szóról se hallott. Helyette, mint ahogy azt a jó barátok tenni szokták, én cipelem az övének a terhét is.
- Hagyjuk már!... Nem volt az olyan gáz! – nevet, mert nyilvánvalóan az akkor felettünk lebegő alkoholgőz számára a kellemetlen emlékekre csapódott le, és ködösítette el őket. Elkerekített szemekkel dünnyögök el egy „mhm”-t, félszegen pillantva Jennifer felé -csak ő, mint a gardedámunk tudhatja teljes bizonyossággal, hogy pontosan mennyire volt gáz... Kitolom magam alól a széket, a tárgyaló ajtaja melletti fogashoz lépve a rajta maradt három kabátért nyúlok -Samét az asztal felett hajítom oda, Jenét viszont mellé lépve nyújtom át neki.
- A kutyának meg „tessék”, mi?!
- Valahogy úgy – vigyorgok át rá, a nyakam köré tekerve a sálat a következőkben már penderítem is magamra a szövetkabátot.
- Most mondd meg! – hitetlenül prüszköli, és bár a kezével vádlón kalimpál felém, egyértelműen Jenre néz. Vagy csak nagyon kancsal. – De komolyan!... – nyomatékosan, a kezében szorongatva a kabátujjba rejtett sapkáját bokszol ki az anyagból -, van jobb ötletetek mára? Az otthon Netflixezés egyébként nem számít még csak ötletnek se, most szólok… - úgy érzi, hogy ezzel, és a feddő mutogatással jól megelőzi a visszautasítást. Lehajtott fejjel somolyogva lépek vissza a holmimhoz -nem én fogom megválaszolni ezt a kérdést, mert egyértelmű: nincs-, hogy elrejtve azokat a táskámba látványos ívvel bökjek az ajtó felé.
- Inkább indulj el arra, mert ránk fogják zárni az épületet, aztán feleslegesen dédelgetsz karácsonyesti ötleteket – utasítom szórakozottan, amire ugyan morog valamit az orra alatt, de annyira nem érdekel, hogy megfejtsem, micsodát. – Megvagy? – lágyítva a hangomon fordulok Jen felé, és bármilyen választ kapok, ha várni is kell, csakis utána lépem át a küszöböt, szinte rögtön oldalogva is át az idő közben Sam által már hívott liftbe.
Bólogatva, olykor egy-egy közbe tűzdelt „ahá”-val bíztatva, máskor csak ösztönzőleg dünnyögve hallgatom Sam, az egészen a földszintig tartó ötletgyárát arra vonatkozóan, mi mindent talált ki azokban a szabad másodpercekben, amíg éppen nem tiltakoztunk hevesen az általa megálmodott banzáj ellen. Nem szalasztom el, hogy néha Jenre nézzek, hol mosollyal véleményezve Sam lelkesedését, másszor, hogy lássam, ő miként vélekedik erről az egészről. Még Carly, a -talán- barátnője neve is olyan természetességgel olvad bele a mondatokba, mintha egyébiránt bármelyikünk is nem, hogy már találkozott volna vele, de akárcsak hallott volna róla. Mintha mindig is többet tudtunk volna annál, mint „a csaj, akivel találkozgatok”.
- Gyerekek, még a hó is esik! – a lift érkezését jelző csilingelésnél is hangosabb Sam időjárás-előrejelzése; persze, ha vár két tizedmásodpercet, mi is első kézből láthattunk volna a kikiáltott jövendölése nélkül is. – Kész karácsonyi csoda!
- Hát azért… - kitartva a kezemet engedem előre Jent, mind a liftajtóban, mind pedig a bejáratnál. Csak erővel tudom leküzdeni a múltkorában itt megejtett beszélgetéseink emlékét… Megköszörülöm a torkomat. - … New Yorkban annyira nem nagy „karácsonyi csoda”, ha esik a hó – szembesítem, pimaszkás görbével nézve a szemem sarkából Jenre, ahogy Sam megereszkedő vállakkal, kelletlenül sóhajtva véleményezi a válaszom.
- Köszönjük, Grincs… - dacosan forgatja meg a szemét. – Tényleg, egyikőtöket se hatotta meg a szónoklatom? Jen? – kérlelő pislogással fordul úgy, hogy szinte teljesen kizárjon a kettejük tanácskozásából. Némileg kibújva a takarásából húzom fel a vállamat amolyan „nekem mindegy” módon, ha ez bármiben is befolyásolhatná a válaszát. Nem állítom, hogy átgondoltan döntök, azt meg nem is feltételezem, hogy valóban tőlem várná a ráhatást, de… be kell valljam, valahol jó lenne…