- Leneghan! – hiába kattant már az utasításom alatt a kilincs, visszaengedem azt, ahogy a hátam mögül meghallom újdonsült főnököm hangját. A reluxa vízszintes sávjai között még látom távolodni Jennifer alakját, mégis kénytelen vagyok, még ha elégedetlen fintorral is, de felszívni magamat, és egy valamirevaló, de leginkább kényszeredett mosollyal megfordulni, szemközt a nálamnál valamivel idősebb férfival. – Csak egy szóra, utána mehet… - kezével az asztala felém eső oldalán lévő szék felé int, és legkevésbé se nagy lelkesedéssel, de a parancs szerint helyet foglalok. A vállam felett sandítok hátra már ültömben a folyosó forgataga felé, akaratlanul is jelét adva annak, hogy jobb szeretnék ott, mint itt lenni. Megköszörüli a torkát, ami hang nyomán alsó ajkam egy felszakadt bőrdarabjára harapva, felvont szemöldökkel, és egy artikulálatlan, halk, sürgetve kérdő hümmögéssel terelem vissza rá a figyelmem -már amennyiben minimális esélyem is van rá, hisz véletlen se a vele való beszélgetésen pörög az agyam.
- Megkaptam a szakvéleményt a… a…
- A pszichiátertől? – segítem ki, ajkaimon elnyújtózó mosollyal. – Nem szitokszó, nyugodtan mondja csak ki! – vagyis egy ideálisabb világban nem lenne az, de a hozzá hasonlók mentalitása miatt azzá vált -a szakembernél való aktív felbukkanás pedig majdhogynem főbenjáró bűn. Senki nem büszke rá, ez lehet a közös nevező arra, ha valaki mégis rászorul, ezáltal pedig néma beleegyezés gyanánt nem is híreszteli. Én magam se tettem, nem is teszem a mai napig, noha hozzátehetjük, nincs is kinek… Neki a kötelessége ezzel foglalkozni, ha nem is fűlik hozzá a foga, nekem pedig hasonló ellen-nem-szegülő magatartást kell vele szemben felvenni, ahogy a papírjaimat szorongatja egy kartonpaksamétában a kezében, és lobogtatja azt felém, mintha legalábbis a „Stars and Stripes”-t tartaná, hogy újfent felesküdjek rá. Ha úgy vesszük, most is ez történik, épp csak a mentális egészségem oltárán vagyok köteles áldozni.
- Mit olvasott benne? – állammal biccentek a kötegre, amihez gemkapoccsal van odafogatva: LENEGHAN, Gregory Wyatt. Nem tölt el büszkeséggel, de annak jelét nem mutatva, hogy viszonyulok mind ahhoz, ami benne szerepel, vagy szerepelhet Dr. Crine jóvoltából, mély levegőt veszek, és egy könnyed mosollyal nézek farkasszemet a férfival, míg magam előtt kulcsolt karjaimmal épp csak a karfa szélén megtámaszkodok. Nem kényelmesedek el, ezt talán ő is láthatja, és értelmezheti úgy, ténylegesen nem szándékozom sokáig maradni.
- Alkalmas…
- Nagyszerű hír, bár, ha megengedi, hogy őszinte legyek, erre már számíthattam.
- De… - mert mindig van egy „de”. – Dr. Crine nem szeretné, ha abbahagyná a heti konzultációkat. Erre szólítjuk fel mi is – szólítjuk, nem pedig kérjük… határozott magatartás, ami, ha csak egy pillanatra is, de megborít. Átfut a kelletlen érzés minden apró mimikába fogható jele az arcomon, de, ha az orromat ráncoló szipogással is, bólintok. Beszéltünk már erről a Dokival, ő is ezt mondta. Nem érhetett meglepetésként, valahol mégis reméltem egy kis rugalmasságot mindkét, bár esetünkben három oldalról. Bármennyire is kedvelem, a receptek aljára karmolt neve sokszor épp elég személyközi találkozás volt kettőnk között.
- Munka mellett nehéz lesz időpontot egyeztetni.
- Minden bizonnyal meg fogják tudni oldani.
- Van más választásom?...
- Attól tartok, nincs – ismeri be komoran, ahogy felállva már nyúl is a zakója után, és a felső gombot átdugja a hozzá rendelt lyukon. Hozzá hasonlóan én is így teszek, épp csak az utóbbi formalitást hagyom el. – Nagyjából negyed óra múlva eligazítást tartunk, ott megkapják az eddigi jelentések dokumentumait – fejével az ajtó felé biccent -gondolom a nemrég távozó Jenniferre célozva vele. Görcsbe rándul a gyomrom. – Igyon addig egy kávét – bocsájtja elém útravalóként, és abból, ahogy a folyosó bal szárnya felé bólogat, azt veszem le, arrafelé kell majd igyekeznem. Bármennyire is szeretnék sietni, mihamarabb távozni az irodából, a lábaim nem engedelmeskednek az elrendelt feladatuknak. Legalábbis nem olyan iramban, ahogy azt várnám tőlük, de ennek ellenére is megérkezek a beugró, nem túl nagy, de a kávégépnek, egy kisebb, négyszemélyes asztalnak, és a hűtőnek épp elegendő konyhához -és Jenhez…
Mintha egyszeriben szaladna ki a levegő a tüdőmből. Ha nem is kapkodok kétségbeesetten utána -bár nehezemre esik leszuszakolni még azt a kisebb kortyot is, amit nyelni tudok a poros oxigénből-, abban egészen biztos vagyok, hogy minden valaha is a fejemben lévő gondolat egyszeriben esküdött fel ellenem, és állt át az Ő oldalára, hogy véletlen se találjak szavakat, amiket ennyi idő elteltével elé tudnék terjeszteni.
„Mit mondana neki, ha találkozna vele?” -kérdezte sokszor Dr. Crine, és a sokadik, ostromszerű próbálkozása után megeredt a nyelvem. Mégse ötlik semmi az eszembe, amit abból hasznosítani tudnék most, hogy ténylegesen itt van előttem. Felfoghatatlan, gyomorba markoló érzés. A szívemről nem is beszélve…
- Szia… - halkan, már-már rekedtesen suttogom -én legalábbis úgy érzem-, mintha államtitkot osztanék meg vele. Talán azt is magabiztosabban tenném, mint ahogy ezzel az egyszerű köszönéssel állok előtte, mint egy gyerek az anyja előtt, aki tudja, rosszat tett. Bár már közel se vagyok biztos benne, ki tett rosszat, és ki nem.
Mégis mit lehet mondani annak a nőnek, aki bár a feleséged, két éve nem találkoztál vele, a legutolsó alkalom pedig finoman szólva is viharosra sikeredett? – Jól nézel ki… - például nem ezt…

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Ez az a pillanat, amit a jelenléte kettéhasít, egy megtörtént múltra, és egy soha meg nem történő (elképzelt?) jövőre. Rendezett minden mozdulatom - szeretném hinni, ahogy egyre távolodom az érzelmeimtől túlcsordult falak közül. A térdeim reszketnek, ujjaim szintén. Nem több, mint egy másodperc, amíg lelassul körülöttem minden és mindenki. Fel voltam készülve rá, hogy egyszer újra találkozni fogunk. De két év után azt gondoltam, egy szent-eskü megbontása lesz az apropó, nem pedig a közös munka kényszerállapota. Felpattantam, kiviharzottam, egyértelműen éretlenül reagálva a jelenlétére. Előkerül a telefonom; Hugi és tárcsázom.
- Minden oké Adler? - suhan el mellettem valaki, akinek kiléte tisztázatlan marad, mert sietősen elfordulok, menedéket keresve magunknak erre a beszélgetésre. Nem akarom, hogy kéretlen fülek hallják, micsoda gyenge ember vagyok a tökéletes hivatástudatom mögött.
A befejezetlen házasságunk darabkái lehullanak körém a padlóra, arra várva, hogy később felszedegessem és elzárjam őket a többi soha-meg-nem-történt megbeszélés mellé, a soha-ki-nem-mondott szavak közé. Nem bánnám, ha ketté nyílna alattam a föld e percben, kétségbeestem. Amelia nem veszi fel. Újratárcsázom, pedig nem vagyok a türelmetlen zargatás híve; tudnia kell, hogy szükségem van rá.
A kezeim önállóságra törekszenek, rendezik helyettem a közvetlen környezetem. A telefon visszasimul a zsembembe - kávé készül. Nem tudom, hogyan sikerül megtalálnom a helyes sorrendet a mozdulatok között, de valahogyan megoldom különösebb koncentráció nélkül. Hogyan kötöttünk ki mindketten ebben az irodában, teljes rejtély számomra. Nem futottam elég messzire? Nemleges irányba rázom a fejemet. Emlékeztetem magam, hogy a munkahelyemen vagyok. Miért nem számítottam erre? Mintha görcsös rohamot produkálnának arcizmaim, úgy rándul egymás után szinte minden létező izom azon. A tekintetem egyfolytában a folyosóra ugrik, egyszerre rettegve és várva, hogy ott találjam. Mintha láthatatlan zsinegek húznának felé. Mindig ez történt. Talán ezeken a zsinegeken függve töltöttem az egész életem, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzá, ahogy az idő haladt előre afelé a nap felé.
Forró nedű, jólesően hat rám. Egy pillanatra megajándékozom magam erőszakosan a nyugalomra törekvéssel. És akkor megjelenik előttem. Meddig képes az agyunk bármiféle következmény nélkül oxigénhiányos állapotban maradni? Figyelem, ahogy ott áll és csak egy suhanó, hirtelen tekintettel memorizálom a részleteket. Ártatlan gesztusok, amik minden egyes nap kísértenek és felidézik bennem az utolsó együtt töltött napunk emlékét. A gallérja ropogós tisztasága. A nevetséges köszönése.
- Szia. - nem ellenséges, sem megrovó a hangom. Tisztában vagyok vele, én miben és mekkorát hibáztam a kapcsolatunk alakulásában és nem vagyok az ujjalmutogatós típus. Jelen esetben értelme sem volna, ahhoz nagyon közeli - volt - hozzám. A definíció feloldódik a levegőben közöttünk, és eltűnik a semmibe. Olyan sokféle érzelmet táplál belém az egyszerű jelenléte, hogy nem tudom, melyik a dominálóbb. Érzek bánatot, haragot, gyengeséget, értetlenséget. És mást is.
Sikerül valami megismételhetetlen csoda folytán elkapnom róla a tekintetem. Időtnyerésnek jó. Bízom benne, az ürességből feltámad bennem valamiféle női erő, rendezi a kusza gondolatokat és megoldja a szituáció kényességét - mit mondhatnék most?
Helyettem ő szólal meg. Elsőre le sem veszem pillantásom a bögréről, aminek már csak fekete foltok folydogálnak a medrében. A tekintetem felé villan, szúrósan. - Tudtad, hogy itt vagyok? - talán inkább megköszönnöm kéne a bókot, de szükségét érzem annak, hogy halljam erre a kérdésre a választ előbb. Fel tudott készülni a jelenlétemre, vagy épp olyan meglepett és tanácstalan ebben a helyzetben, mint én. Ő sem panaszkodhat a külsejére. Sziporkázó, mint mindig. És a gyűrű, miért? - Átmenetileg vagy itt? - megremegett a hangom? Elterelés, pótcselekvés kell. A pulthoz sétálok, hogy tisztára mossam a bögrét, így legalább nem kell látnom. Érzem, hogy szétfeszíti mellkasom az odabenn duzadó érzelmembuborék.

Vonzás törvénye, avagy „kérd és megadatik”. Idejét se tudnánk már, mikor került be ez az ezoterikus kifejezés a tömegkultúrába, de többen hisznek benne, mint ahány emberrel valójában megtörténik, míg arra apellálnak „ha másokkal, hát velem is megeshet”. Hiszen egyszerű, ettől fogva bárki képes rá -csak gondolni kell a vágyott célra, elvégre ahogyan mondják: a gondolatnak teremtő ereje van. A törvénnyé magasztalt elrendelésnek egyébként a legegyszerűbb válasza az, feltéve, hogy meg akarjuk fejteni ezt a kérdést, hogy tudattalanul addig törtetsz, míg lehetővé nem teszed saját magadnak, hogy azt a valamit, vagy valakit az életed részévé tedd. Egy autó, egy új telefon, egy kutya, vagy egy partner…
Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Jenniferre, így mondhatnánk, ez az. Ez maga a vonzás törvénye; az, hogy itt áll előttem, hogy ha akarnám, vagyis ha tehetném, csak kinyújtanám a kezem, és ott lenne… az ujjaim köré fonhatnám a haját, simíthatnám az arcát, cirógathatnám a nyakát, enyéimmel kereshetném az ajkait, hiszen minden adott; révbe ért, amit kívántam, amit teremtettem magamnak -bár szeretném azt hinni, teremtettünk. Mégis… jobban rettegek most, mint közel két éve, mikor a jelenleg a pisztolytokban tartott fegyvere a kezében volt, és könnyektől átitatott tekintettel nézett az övéhez hasonlóan fátyolos szemembe. Azt már tudjuk, túléltük… egy lejátszott forgatókönyv már elsütött történései állnak a hátunk mögött. Ez viszont egy új fejezet, patyolatfehér lapokkal, amikre most körmöljük fel az első szavakat félszeg, rezignált mozdulatokkal.
Tűnődve harapok a szám belső felére, noha sokkal inkább a felém vetülő, szinte érezhetően vádló tekintete váltja ki a reakciót, semmint az, hogy kérdőre von. Sok mindent tudok, de legalábbis szeretném azt hinni, hogy így van… abban mégis teljesen vakon tapogatózok, hogy rájöjjek, róla mit tudok. Amiről egykoron úgy hittem vele kapcsolatban, tudatában vagyok, soha nem csatolt volna olyan válaszreakciót hozzá, mint azon a napon, amikor érzéketlenül, tátongó űrt hagyva maga után, elhajtott. Gondolhatnánk, hogy hátra se nézett… de nem csak gondolom, emellett teljes vállszélességgel kiállok, ha kérdezné, bár nem fogja, úgy előtte is.
- Igen – felelem röviden, némileg a hangomra találva, mégse viszem túlzásba, könnyed lejtéssel folytatom. – Amit bent beszéltünk… pár nappal ezelőtt nagy vonalakban már vázolta, miért akar személyesen is találkozni. Akkor kérdeztem, hogy kik dolgoznak jelenleg az ügyön, és várhatóan kiket terveznek még ráállítani, mert mondta, nem csak engem keresnek fel. Így tudtam meg – vallom őszintén. Felesleges lenne bármit is kiötleni, a magam javára fordítani a kérdést, még ha erős is a késztetés, mossam a nevemet ahogy csak tudom, és nem szégyellem… az egyenesség döntő erővel hat -túl sok bajunk volt már a titkokból.
„De nehogy azt hidd, hogy ettől nekem könnyebb” – szeretném hozzáfűzni, mégse teszem, csak leszegve a fejemet a kezemre, pontosabban a gyűrűmre nézve mozdítom a hüvelykujjam, hogy az ékszert, mintegy rossz beidegződés gyanánt, megforgassam. Amennyire akarom, hogy ezt tudja, pont az vezet rá, fogy végül ne vállaljam előtte. Előre látom a válaszát: nem is kéne itt lenned. Mégse lennék sehol máshol, hiába a testemet elöntő ezernyi különböző érzés és gyötrelem.
- Áthelyeztek – talán ebből megkapja a válaszát, bár a tónusából sejtem, nem azt, amit hallani szeretne. Tekintetemmel kísérem minden mozdulatát, és most először, mióta lecövekeltem előtte, én is ellépek -megközelítem a kávégépet, de közben kénytelen vagyok elmenni mellette. Mint a mágnes… amennyire vonzom én őt, annyira taszít ő engem. Minden porcikáján érzem a feszültséget, ami ösztönösen késztetne, hogy hátráljak, ha nem borzongana bele a bensőm is abba, hogy érzem, itt van.
- Volt egy eset bő másfél évvel ezelőtt… már abban is kérték a segítségemet – megtorpanok, nem csak a mozdulatban, míg egy bögre után keresek, hanem a szavakban is, amit ösztönösen palástolok egy torokköszörüléssel. Nem tudom, hogy tudja-e… azt ígérték, diszkréten fogják kezelni, ami a sajtó felé bár valóban megtörtént, arról nincs fogalmam, hogy belső körökben kihez jutottak el az információk. Szeretném, ha nem tudná… mi több, akarom, hogy ne tudja. – Chicago beleegyezett a kérésükbe, nekem pedig… nos, nem volt maradásom, így eljöttem – szándékos, hogy felemlegetem Chicagot, hiába tudom, hogy nem fair lépés ellene. Amikor először terjesztettem fel az átigazolásomat Kaliforniából, nem tűnődtem sokáig, mi legyen a célállomás -határozottan írtam a papírra Jen születési városának nevét. Az, hogy mégse találtam ott, letaglózott, de bármennyire is akartam, nem mehettem addig, míg meg nem találtam. Véletlenek mégis vannak…

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Különösebb fájdalmat okozna vajon, ha egyszer az ékesszólást háttérbe szorítva a lényegre fókuszálnánk? Mellőzve az udvariasságot, minden illemhez kapcsolt nívós viselkedésformát. Igen. Biztosan. A bögre apró darabokra törve csattanna szét a falakon, miközben könnyáztatta szemekkel tépném ki a saját üres ketyegőmet, üvöltve, hogy miért? Miért nem mondta el? Miért hagyott elmenni? Miért nem váltunk el? Miért van karika az ujján? Miért van most itt? Miért kell a közelében maradnom? Miért idéz fel bennem olyan sok bájos emléket az illata, ahogy arcon csap és mélyen beivódik? A hideg igazság, hogy minden kérdésre - úgy hiszem - tudom már a válaszokat. Sosem fogok menekülni az "igen" alól, amíg úgy nem döntünk együtt. Részegítő érzés: kötődés maradt közöttünk még mindig, annak ellenére, ami történt. Idő, távolság és sebek kötöttek kibogozhatatlan görcsöket az addig csómotlan kötelékünkre. Szenved? Én tudom, hogy szenvedek. Minden egyes mellette, minden egyes tőle távol töltött percben úgy érzem, megfulladok.
Az iroda benne velünk egy aknamező a tiszta érzések számára. Vágyvezérelt gondolat a közös munka sikerre vétele. Tudom, hogy nem fog működni. Tudom, hogy a vezetőség szándéka makulátlan és nem foglalkoznak azzal, mi zajlik le kettőnk között, mert kizárja az ügy nehézsége. Én úgy érzem magam, mint egy kényszerállapotba taszított sebesült. Óriás, edzett karmaival ejt rabul a hivatásunk keze, hogy összepréseljen két egymást már épp eléggé meggyötört lelket. Wyatt hibázott. Én pedig tovább rontottam a helyzetünket. És most? Mégis hogyan kellene viselkednem? Kérdezzem meg, fogják e a kezét? Van e alvótársa? Sikerült elfelejtenie? Hozott e papírokat? Ijesztőbb az, amire nem merek rákérdezni, ami kevésbé támadójellegű. És a tudat, hogy ha mindre nem a válasz, túl mély a sérülés.
Szeretném összetartani belső összecsukló vázam, emiatt jobban kihúzom magam, mint bármilyen kitüntetés alkalmával. Hajszálrepedések futnak keresztül a szívemen, amikor beszélni kezd. Nem igazán a tartalom - arra valahogyan külön koncentrálok - a hangja az, ami mélyre hatol bennem. Sok éjjel bármit megadtam volna, hogy hallgathassam csak azt, hogy beszél. Céltalanul mesélve bármiről, ami éppen eszébe jut. Most pedig itt állok vele szemben és megjátszott közönnyel figyelek rá. El sem tudja képzelni, miféle krátereket ejt minden egyes szavával egy szerető nő lelkében.
- Ó! - elégedett reakció. Az őszinteségében egy percig sem kételkedtem. Miért nem? Elfordítom a pillantásomat róla, ahogy realizálom miféle bűvkörbe csalt, hogy nem hiszem még most sem, hogy talán minden szava hazugság. Nincs oka rá. Többé már nincs. Sajog a mellkasom, amiért tudom, hogy nem tévesztene meg, főként nem ilyen jelentéktelennek vélt információkkal. Ettől csak nehezül a légzésem.
Van egy pillanat a két kérdésem között. Apró és egy kolléga számára abszolút jelentéktelen. Egy megállíthatatlan szemkontaktus és az elmozdíthatatlan érzelmek problematikája. Ahogy ott állunk és egyszerre mozdulunk. Egy irányba, de ez így mégis olyan kényelmetlen. Az irány mi voltunk. A kérdésem a hátam mögött marad, de a válasz a mellkasomba fúródik, miközben elhalad mögöttem. Elnyílnak ajkaim, nem tudom hogy a benn rekedt levegő az oka, vagy a tüdőm segélykiáltása, a felerősödő illatfelhő miatt. Érzem, hogy a torkomban gombóc növöget. Áthelyeztek. - viszhangzik a fejemben folyamatosan.
- Áthelyeztek. - ismétlem el záróakkordként, mielőtt az őrületbe kergetne. Tehát minden nap a közelemben lesz. Mellettem van, érzem, hogy égeti a bőröm pedig igazán közel sem merészkedett. Sietve takarítom el a bögrét, hogy mehessek. Mennem kell. Minden egyes sejtem tiltakozik a közelében, mintha valami törvénytelent tennék már csak azzal, hogy elbírom a jelenlétét.
Beszélni kezd, nekem pedig mindkét lábam felé fordít. A testem ösztönösen mozog, csak a szívem kullog bánatosan, mint elárult harcos. Kérdőn kapom fel a fejem irányába, mert egészen olyan érzésem támad, mintha a fejünk fölött hagyná lebegni, miféle esetről is beszélünk. Beszélünk? Ő mesél. Ahhoz, hogy faggassam nem érzek hangulatot. Ahogy ahhoz sem, hogy átvegyem tőle a párbeszéd irányát, tartson akárhová is. Chicago? Mégis mit - ? Az arcomon átfutó érzelmek egymást követik, mint kézenfogott gyermekek. Előbb az értetlenség, majd a felismerés, végül pedig a harag és valami más. Miattam ment oda, keresett.
- Nem tartozol nekem magyarázattal. Kérdeznem sem kellett volna. - felemelem védekezőn a kezem, mintha máris elfáradtam volna, eközben csak arról van szó, hogy nem tudom hogyan reagáljak erre a tömény érzelemcunamira. - Sőt igazából beszélgetnünk sem kell egymással, csak ha ... - intek az irodák felé. - Jó helyre érkeztél, kiváló a kollektíva. Lojálisak és mindenki őszintén tiszteli a másikat. - nem úgy, mint akkor, amikor tudtomon kívül a hátamon hordtam azt a bizonyos bélyeget. Évekig. Egy magamra erőltetett mosollyal biccentek, ez lett volna az üdvözlégy. A legtöbb, ami tőlem elvárható e pillanatban.

Minden levegővételére külön ügyelek, holott a sajátom is épp elég figyelmet igényelne -annyira lenyűgöző az emberi tudat, ahogy próbál megveszekedetten úrrá lenni saját magán, mégis, ahogy arra koncentrál, a legtermészetesebb legyen minden mozdulata, bármely elejtett szava, azzal árulja el a legjobban önmagát. Nem lehettünk benne biztosak, mikor, de azt tudtuk, hiszen reálisan látva mindketten felértük józan ésszel, hogy ez az alkalom előbb vagy utóbb, de el fog jönni… miért ér minket mégis hidegzuhanyként? Talán, mert nem általunk előre elrendelt szándékkal történt -a békülésével, vagy épp a váláséval… Elgondolkodtam rajta, noha nem cselekedetbe kívánkozó szándékkal, de nem tehettem másképp, hogy mi lett volna, ha én engedek. Ha beleegyezek a válásba; vajon pont ugyanennyire lenne sivár az életem, mint az ezt a pillanatot megelőző két évben, vagy sikerült volna tovább lépnem? Nem a gyűrű, nem holmi papírok, az ezek jelentette láthatatlan egyezség húzott ellenkező irányba -sokkal inkább a kapocs, ami, bárhogyan is szeretné tagadni, bármilyen egyszerűen is mondta ki az első konfrontálódás alkalmával, hogy válni akar, de köztünk van. Nem tagadhatja le, hogy most is… különösen most, ahogy perzsel a lényéből áradó frusztráció, a kétségbeesés, és tanácstalanság egyvelege. Afelé, akik iránt nem fűznek érzések, hasonlókat se táplálunk.
Kihúzza magát -a mozdulat mentén kúszik halvány mosoly az arcomra, amit elfordulva, ajkaimat nedvesítve próbálok palástolni. Nem miatta a kissé tán cinikusnak ható görbület, sokkal inkább a fene nagy büszkesége okán sejlik fel, és tesz hitetlenné, bármennyire is próbálom azt nem mutatni. Nem pont ez a gőg, a makacs önérzet rugdosott minket egészen idáig? Vagy tán a végén tetten érnék, hogy Jennifer Adler is egy érző, lélegző, húsvér emberi lény... Ha csak egy kicsit képes lenne lazítani, ha nem lenne konok és lobbanékony talán, de csak talán, még Kaliforniában lehetnénk… milyen jellemhibákon képes elbukni egy sikeresnek vélt házasság? Mérhetetlenül dühít, de a futó indulat nem több egy heves levegővételnél, amivel visszakapom felé a fejem, mikor ugyanazon szándékkal lépünk el egymás mellett. A menetszél felforgatja a levegőt, és nincs az az erős kávéillat, amin át ne érezném a parfümét, az arcom előtt elcsapó hajának jellegzetes samponillatát. A mindenkori kedvenc aromák ezernyi emlékkel kúsznak az orromba… Ajkamra harapok, és leheletnyit megrázom a fejem -nem tagadok semmit, magam előtt se, hisz felesleges is lenne. Egyszerűen ki akarok verni minden gondolatot a tudatomból, ami elrepítene innen, el ebből a pillanatból. Racionálisnak kell maradnom, elvégre tőle tanultam, mégis olyannyira esik nehezemre, hogy félő, a kezemben tartott gombja a konyhaszekrénynek egyszeriben fog összeroppanni a belé vezetett szorításom alatt.
Nagyot nyelek, és bólintok, ahogy a bögrét tartó kezem kézfejével visszabillentem a helyére a szekrény ajtaját.
– Igen – dünnyögöm elcsigázottan, mintha legalábbis újbóli megerősítésre volna szüksége az egyértelmű válaszom nyomán. Felé nézek, csakis a szemem sarkából -nem lep meg, mégis elszomorít, hogy a gyűrűinek csupán hűlt helyét látom, ahogy bizonytalan mozdulatokkal a poharát öblögeti. Nem tudom, hogy mi beszédesebb, az ékszerektől üres ujjai, vagy az, hogy sietős mozdulatokkal már-már kapkod, ahogy néz, ahogy kerülne, ha tudna… Hiszen a jelenlétem felőli kérdése mögötti egyértelmű célzás se arra utalt, hogy „meddig maradsz?”, hanem „mikor mész?”. Egy kis részem azt mondaná, már most, ha nem is véglegesen, de épp annyi időre, hogy legyen lehetőségem összeszedni a gondolataimat, és kész tervvel visszaérkezni elé, nem csak habogni, holott tudja ő is, a kifejezőkészségemmel soha nem adódott probléma az elmúlt évek során.
Szemközt fordulok vele, ahogy a kitöltött kávéba két cukrot lapátolok, és azt kutyulva a melegsége okán óvatosan kortyolok belőle. A bögrém pereme felett figyelem az arcának rándulásait, minden mimikáját, aminek kiváltója csupán egyetlen apró, mégis veszettül jelentőségteljes szó -látom megcsillanni a felismerést a szemében, mégis kimérten, ám nagyot nyelve állom a pillantását, ahogy leeresztem a kezemet. Nem szólalok meg, de csak, mert ő se teszi. Nincs is rá szükség… Számított rá vajon, hogy keresni fogom? Ha ismer eléggé, nem csak gondolnia, tudnia kellett… Vajon csalódott, hogy nem találtam meg? Az érzelmek kavalkádját látva sokkal inkább dühös, hogy egyáltalán megpróbáltam.
- Nem annak szántam – ha őszinték akarunk lenni, talán egy kicsit. Szinte ösztönösnek érzem a jelenünket befolyásoló múltra való tekintettel, hogy mindent meg akarjak neki magyarázni. – Nyilván tudni szeretnéd – folytatom, válaszul az ostromot visszafújó hadüzenetére. Jobban belegondolva nem annyira nyilvánvaló, mint amennyire akarnám, hogy az legyen. Hisz régóta nem érdekli semmi, ami megindokolná, mit és miért teszek. Vagy éppen tettem…
Karjának mutatott irányát követem, inkább csak reflexből, mint bárminemű érdeklődésből az iroda felé, így azzal a lendülettel vissza is vezetem rá a tekintetem. Kevés dolog van, ami jobban érdekelne annál, amit most látok belőle -dacosan fújva, egy halk nevetést elnyomva ingatom meg a fejemet.
- A munkánk megkívánja, hogy professzionálisak legyünk. Tudom nagyon jól – tettlegesen is marasztalnám, ha épp indulni akarna, hisz semmi másra nem vágyok, minthogy megfogjam a kezét, de csak közelebb lépek, nem több, egy arasznyival, hogy érzékelje, van még mit mondanom. – Különösen a mi… "helyzetünkre" való tekintettel – némileg, bár nem akarom, de ösztönösen kihangsúlyozom a lényeget jótékonyan palástoló szót. Nem kell, hogy avatatlan fülekre találjon az igazság. Munkatársak között nem megengedett a házasság -mégis, az én ujjamon gyűrű, az övén, bár csak a hűlt helye, de ott van. – De ennyire? – kérdezem, és mély levegőt véve, szinte ösztönösen morzsolom szabad kezemnek ujjait, mintha a mellkasomban gyúló feszültséget azzal akarnám levezetni. Nem most, nem ezekben a percekben akarom megmenteni a házasságunkat… mintha egyáltalán lenne rá esélyünk. De az, hogy egyáltalán ne beszéljünk róla? Abszurd.
Le se veszem róla a szememet. Még akkor is nehezemre esik, amikor halk, figyelemfelkeltésnek szánt kopogást hallok a folyosó irányából.
- Baj van?
- Nincs semmi baj – válaszolom szinte indulatos hárításként, ahogy Jen mellett elpillantva a főnökünk alakjára meredek. Hiszékenyen bólint, és ellöki magát az ajtófélfától.
- Remek! Eligazítás az egyesben. Összetrombitálunk mindenkit, lassan maguk is jöjjenek – először Jenre, majd rám néz. Engedékenyen mosolygok -hiszen, mint mondtam, nincsen semmi baj-, és ahogy eltűnik a fordulóban, Jenniferre fókuszálok. Felhajtom a kávém maradékát, és a bögrét azzal a céllal, hogy majd visszatérek hozzá, csak a mosogatóba helyezem.
- Mehetünk?

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Hogyan lehet átverni egy viselkedéselemzőt? A pszichológia minden elvét, módszerét ismerő, a gesztusok teljes tárával tudatában lévő embert? Bünözőnek érzem magam, aki épp bűntényt igyekszik elkövetni minden egyes erővel generált, hamis megjátszásommal. Különböző szemléleti perspektívákon keresztül analizál, érzem minden egyes másodperc töredékét nyújtózkodni a fejem fölött. Egy rövid - nevetséges - pillanat erejére eszembe jut, hogy megérintem: biztosnak kell lennem a létezésében, hogy tényleg előttem áll. A kart mozgató izmokig végül nem jut el a parancs, és boldogságot érzek miatta. A kezem hideg, az ujjaim bénák, hiába öleltek perceken keresztül felforrósodott bögrét. Egy holttest nyirkos végtagjai is hasznosabbak lennének, mint az enyémek. Semmit nem tudok tenni, hogy megállítsam a fájdalmat, amit ez a perc okoz nekem. Vele.
Kellemetlenül érint a tudat, hogy a kapcsolatunkat jelentő gyűrű az ujján adja a tudtomra, hogy benne él a házasságban. Ha megkérdezték, vajon mit felelt? Özvegy? Válófélben van? Távkapcsolat? Keserű ízt érzek a számban, a torkomban, de még a gyomromban is. Kínoz, gyötör, terrorizál azzal, hogy ilyen nyíltan felvállalja - miközben én rejtegettem őt. A kollégák sem tudnak a magánéletemről. Semmit. Ha elváltunk volna? Akkor sem éreznék másképpen, hogy látom őt. Valóban igaza van nem a papír, se nem a gyűrű adja az érzelmeket, az egészen máshonnan táplálja ezt a köteléket kettőnk között. Kényszerít rá, hogy megbeszéljük. Le kell zárnunk, mert így, vagy úgy, de örökké nem tarthat. Bármit megadtam volna érte, hogy ez a szó súllyal bírjon. Két év távlatából nézve sem tudom eldönteni, hogy bírt-e végül vele. El kell rejtenem.
Közelebb mozdul hozzám és nincs elég levegő. A hátam mögött lép el - könnyen elrejthető bizonyítékok. Nem jut oxigén az agysejtjeimhez, szédülök a közelségétől. A reggeli órákban csak egy kísértet volt. Az idő szétfoszlik, ez a két év páraként csapódik a mennyezetre, onnan csöpög bele a valóságba, hozzánk. Mintha az örökkévalóság elnyelné minden erőmet, az idők végezetéig a hangjával a fülemben. Épp csak lopva pillantok irányába, de a tudás hatalma, hogy ez mostantól minden napos lesz arra késztet, hogy ellépjek, távolságot teremtsek közénk. Végül lassan, a saját szaggatott lélegzetvételem ritmikus hangja segít megtalálni az utat vissza a valóságba. Nekem kellene erőt vennem magamon - tudom, ahogy nézem szembe fordul velem -, hogy a válásra tereljem a szót, mégis savanyú a gondolata. Miért?
- Azt hiszem... - bele kezdenék, de a folytatás még a torkomban öngyilkosságot követ el. Ez egy lélek segélykiáltása, vagy a szabadulás reménye? Tudom, hogy nem az utóbbi. Lepillantok végül valahová kettőnk közé és egyszerűen csak ott állok, mint egy tudatától megfosztott, élettelen báb. Lefegyverzett. Elég volt felbukkannia ahhoz, hogy azt érezzem kevés és apró vagyok hozzá, hogy meg tudjam oldani ezt a problémának becézett kapcsolatot vele.
Épp csak finoman felugrik szemöldökeim vonala. Nem akart nekem magyarázkodni, nem. Süket fülekre találna, úgy gondolhat rám és az érdeklődésemre iránta. Egyértleműen elutasítottam bármiféle lehetőségét annak, hogy elmondja mi történt. Makacsuk belesimítottam saját elképzelésemet a kettőnk történetébe, az ő szemszögét, valóságát figyelembe sem véve. Tudom. - Akkor jó. - prüszkölöm a választ, valamivel halkabban és kedvesebben. Értékelem, hogy nem akar nekem magyarázkodni, hiába lehetne egyértelmű üzenet számomra, hogy nem érez rá késztetést, hogy beszéljen, beavasson. Mégis csak én faggattam. A szégyenérzet és felismerés mellett a további szavaitól csak még pocsékabbul érzem magam ebben a jelenetben. - Sajnálom, nem... Nem volt időm felkészülni, hogy itt találkozunk. Ha én is tudok róla, talán... - talán máshogyan fogadom a jelenlétét, mert lett volna lehetőségem elképzelni, fantáziálni róla és megalapozni a viselkedésem. Nem. Akkor sem lenne semmilyen tudás a birtokomban, hogy tudjam, mit csináljak. - Sok mindent tudni szeretnék. - dugom zsebre az ujjaim, ne lássa remegésük. A térdeimmel már nehezebb dolgom van. Kissé állam szegem, megpróbálom a tekintetét megragadni enyémmel, hogy semmi mást ne észleljen bizonytalanságomból. Első sorban azt, hogy mi a fenét kezdjek a jelenlétével?
Az üdvözlésemre adott válaszában némi gúnyt vélek felfedezni, mely bevallom nincs tetszésemre. El kell gondolkodnom a szavain egy röpke pillanatra. Vékony vonallá morzsolom ajkaim, mielőtt bármit is mondanék. Professzionális? Az volt? Minden egyes pillanatban az volt. Ezt végül is sikerült bizonyítania, csak a házasságunk tette kockára azért, hogy az legyen. Ennek a gondolatnak a csírájából növekszik valami sokkal mélyebb, sötétebb - mely egyelőre elnyomásra kerül - mikor közelebb lép felém. Nem is próbálom elrejteni, hogy zavarba hoz. Előbb a környezetünkre esik tekintetem, ugyan látja-e valaki, s csak utána ismét rá, ahogy folytatja. Sikerül összefonnom a szavak jelentését kiürült koponyám falain belül, s máris megértem, hogy a házasságunkra céloz, semmi egyébre.
- Amiatt nem kell aggódnod. - magamra erőltetek egy mosolyt, hogy jelezhessem számára, nem járt el a szám. Senki sem tudja meg tőlem, hogy köze van hozzám. Bár ha efféle aggályai vannak, talán hiba volt idejönnie. És még nagyobb hiba most velem beszélnie. Bármennyire szenvedek a gondolatától, most ténylegesen szükség lenne az aláírásunkra ahhoz, hogy fellélegezhessen. Lepillantok ismételten, a következő kérdésére kapom fel fejem. Sután, mint egy nevetséges, kontrollálhatatlan kiskamasz módjára szerelmes gyermek. - Ha professzionális szeretnél maradni, a helyzetünk megköveteli. De van rá megoldás, tudod jól. - úgy érzem könnybe lábadhatnak szemeim, ha ezt itt és most tovább elnyújtom. Mégsem terhelném tovább a precíz hivatástudatát azzal, ami már egyébként sem fontos: velem. Nem fordítom el a fejem, hagyom hogy a szemkontaktus töretlen maradjon, értse meg, nem fog ellenállásba ütközni, ha erről van szó. És akkor kopognak.
Sikerül kihasználnom a pillanatot, hogy erőszakosan megtöröljem a szemem sarkát. Nem láthatnak így, senki. Ő sem. Még egyszer nem. Megköszörülöm a torkom, észre sem véve, hogy Wyattnél mennyivel durvábban válaszolok.
- Minden tökéletes. - csak miután kimondom. Lenyelhetném a saját nyelvem, akkor is hasznosabb lenne, mint most. Bocsánatkérően nézek a férfira, végül csak mély sóhajok után kapkodva próbálok megmaradni két talpon. Butaság lenne a lifthez szaladni és újra elmenekülni? Biztosan.
Végül eltűnik a harmadik és ismét ketten maradunk. Vígasztal, hogy nem hosszú időre. Rendezem arcizmaim, amennyire képes vagyok rá. Aprókat bólintva megteszem az első lépést. Hálás vagyok érte, hogy sikerül. És így tovább, lassan haladok a folyosón. Igazából csak bóklászva, mint egy céltalanul kóválygó lélek. Megfeledkezem a jelentőségéről ennek az összeülésnek. A szemem sarkából figyelem, követ-e. Végül a terembe érve egy halovány mosollyal nézek körbe a kollégákon, hogy a szoba legtávolabbi pontján még éppen üres helyre fészkelhessem be magam. Erőtlennek érzem magam, igazán gyöngének.  
- No. Csipetcsapat. Először is az új kolléga. - meg sem rebbennek pilláim, kendőzetlenül kerülöm a tekintetét, őt. Nem akarom fókuszpontba emelni. A férfi integet neki, ha szeretne mondjon pár szót, ha nem fogadja el a lehetőséget, belekezdünk.

Bizonytalan hangjának folytatásaként rezzen a szemöldököm, várva, hogyan tovább, de hiába -elfúló gondolatmenetével egyidejűleg szedem ráncba a homlokom, kérdő tekintettel akarnám ösztönözni, de lesütött szemét látva már érzem, felesleges. Nem vagyok benne biztos, hogy ténylegesen vágyom-e tudni, mi az, amit újbóli megfontolásból mégis rejteget, de feszélyezőbb a kíváncsiság, mint a hirtelen kettőnkre telepedett csend.
- Mit? – kérdezek vissza makacsul, bár nem sürgetően, és szeretném hinni, nem akaratosan. Tudnom kell, mit fednek a néma mozdulatok, de vékonyabb jégen táncolok annál, mintsem, hogy indulatokat, követeléseket fogalmazzak meg vele szemben. Nem is vágyam, soha nem is akartam… az apám egészen biztosan lealacsonyító, gőgös nemtetszését fejezné ki mindazzal szemben, amit vállaltam, mikor Jen-t az oltárra vezettem -azt fogadtam, és ebből soha nem is engedtem, hogy a feleségem a társam, nem a személyes tárgyam lesz, mint amilyenné anyát tette maga mellett. Egyenlőség, szeretet, egymás kiegészítése… mert, bár későn, de Jennifer oldalán jöttem rá, ő volt, aki elhitette és megértette velem, hogy egy férfinek is ugyanúgy lehetnek gyengeségei -bár jobb szeretem a hiányosságai szót- anélkül, hogy amiatt szégyenkeznie kéne. Mindent, ami belőlem hiányzott, megkaptam benne, általa, mint egy puzzle darabot, ami tökéletesen passzolt abba az űrbe, ami üresen tátongott, míg meg nem érkezett. Majd, miután távozott, könyörtelenül kitépte, mintha soha nem is lett volna az enyém, holott az ő személye a lényem egy részévé vált...
- Mert azt hiszed így könnyebb? – puhatolózom nehéz, már-már elfúló hangon, de nem várok rá választ. Talán a kérdés súlyosságát megfestő tónus árulkodóbb annál, minthogy meg akarjon vétózni -minden egyes szó fáj, és nem a konkrét, hanem a mögöttes jelentéstartalmuktól válnak idegtépővé. Csak remélni merem, hogy nem ír a nevem mellé holmi helyzeti előnyt, amiért én „felkészülten” indultam ebbe a csatába… pontosan olyan lesújtottan állok előtte, mint ő előttem. Mintha minden közösen megélt emlék egyszeriben akarna felszínre törni, és átvenni annak a helyét, amit ítélőképességnek csúfolok… mégis úgy kapaszkodok bele, mint az utolsó mentsváramba, hogy ne hasonuljak meg, hogy ne könyörögjek, ne vessem magam a lábai elé, megbocsájtásért esdekelve. Mert vannak egy férfinak gyengeségei, de a büszkesége nem szenvedhet ekkora sérüléseket -bár a büszkeség kérdésében ő is jócskán tudna nyilatkozni. Abból egy kisujjába több szorult, mint nekem az egész testembe.
Keservesen rándul a szemöldököm, vele együtt a szám széle gyászos, hitetlen félmosolyra, mikor a megoldást pedzegeti -az egyetlent, amit két éven keresztül dédelgetett, és amiből még most is, úgy néz ki, egy pillanatig se enged. „Tudod jól” -hánytorgatja fel, mintha minden, ami most kettőnk közt történik, ami szikrákat szór, és amivel megbirkózni is alig bírok, kizárólag az én hibám lenne. Ő felajánlott egy lehetőséget, gondolhatja, csak én nem éltem vele. Vajon miért áltatja magát, hogy két aláírás bármin is segítene? A házasságunkat igazoló dokumentumok is ugyanilyen formanyomtatványok. Vajon csak azok miatt érezte magát a feleségemnek, vagy tényleg meg is élte?
- És Te még mindig, továbbra is csak ezt a "megoldást" szeretnéd tudni, mi? – már-már sziszegem, hiszen a hangomat, ha akarnám se ereszthetném ki, ahogy visszautalok korábban figyelmen kívül hagyott félmondatára. Sok mindent szeretne tudni, mégse képes egyszer, csak egyetlen egyszer meghallgatni, hogy magyarázatot adjak, hogy menteni próbáljam, ami szinte világos, már rég nem menthető… Ütemesen emelkedik majd süllyed a vállam, ahogy alig egy fél karnyújtásnyira tőle, indulatos levegővételekkel vizslatom a zavaros zöld szemeit. Mégis mit csinálunk mi itt?... Nem nekem szánja, legalábbis nem közvetlenül, mégis visszavonulóra szólít az az él, ami a hangjában csattan, mikor a Főnöknek felel. Elnézem még egy-két kósza pillanatig, mielőtt szótlanul, a mozdulataimból kiérződő vehemenciával elfordulok tőle, és míg a bögrével bíbelődök, saját soraimat is rendezem.
Követem, ahogy megindul a tárgyaló felé, de lemaradok tőle. Nehezemre esik, mégis próbálok nem minden idegszálammal rá összpontosítani... A zsebemből előhúzott telefon sms ikonjára nyomva megremeg a kezem, mikor az elérhetőségi lista első neve fölé kúszik az ujjam; kedvem lenne már most, a lehető legkorábbi időpontot lefoglalni, mégis lezárom a készüléket ahelyett, hogy üzenetet hagynék Dr. Crine-nak. Pedig minden, feszültségtől lüktető porcikám azt követelné, mégse engedelmeskedek nekik. Biccentéssel és magabiztos, de nem túl önhitt mosollyal köszöntöm azokat, akik már bent ülnek, mikor megérkezünk. Jenniferrel tarthatnék, de lecövekelek az ajtóhoz közel, vállal nekitámaszkodva a falnak -rajtam kívül néhányan még hasonlóan tettek; a székfoglaló vesztesei. Keresztezik egymást a lábaim, de a kezeim lezseren pihennek öltönynadrágom zsebében, ahogy félrebiccentett fejjel figyelem, miként lendül a Főnök keze felém. Kérdőn kúszik fel a szemöldököm, könnyed mosollyal dobva vissza a labdát. Nem érzem posztomnak, hogy bemutatkozzak, mint új gyerek az első tanítási napon.
- Gregory Leneghan a…
- Wyatt – szakítom félbe, mire résnyire nyitva felejtett szájjal fordul felém, megütközve barázdálva a homlokát, ahogy feltartom a mondata közben.
- Tessék?
- A Wyatt-et használom – szőrszálhasogatás, de ha fel is tartjuk az eligazítást egy szűk tíz másodperccel, későbbi kellemetlenségeket és korrigálásokat kerülhetünk ki, ha előre tisztázom, nem áll szándékomban se a Greg, se a Gregory megnevezésekre hallgatni. Rajtam kívül csupán egy valaki tudhatja, miért reagálok olyan hevesen, ha az apám nevén szólítanak.
- Rendben… Tehát Wyatt Leneghan különleges ügynököt a Viselkedéskutatóktól rendelték ki hozzánk, hogy segítse az erőszakos bűncselekmények részlegének munkáját – bólintok a pillantásomba foglalt hálával, amiért, ha csak nonverbálisan is, de úgy döntünk, ennyi ismertetés untig is elég. Nem miattam ültünk össze, bár szívélyes egy fogadtatás lenne.
A távirányító után nyúl, és bekapcsolja a TV-t, ami villanva enged az utasításnak.
- Négy áldozat nyolc hét alatt, kéthetes intervallumokban. Bár minden esetben más okozta a halál beálltát, gyaníthatjuk, hogy az elkövetőnk egy és ugyanazon személy. Esetleg egy csoport különböző, de egy célt követő tagjai – a képkockák egymást váltják, szúrt, másszor nyílt, vágásszerű sebek, kötélnyomok, és egyéb felszíni, avagy nem felszíni sérülések égnek a retinánkba. Mindet egyesével analizálja és raktározza az agyam.
- Milyen alapon feltételezzük, hogy összeérnek a szálak? Nem egyértelmű, hogy lenne bármi módszerességre utaló jel az esetek között. Lehet négy külön akta is, hacsak nem a védjegyét keresi az illető, ahhoz viszont túl precízek a sérülések, hogy puhatolózzon. Ha egy személyhez kötnénk, már nagyjából a második áldozata után egy rendszert állított volna fel -anélkül, hogy nincs meg az „aláírás”, nincs kihez kötni. Márpedig, aki sorra szedi az áldozatait, nem mondhatjuk, hogy ne akarna figyelmet, hírnevet; így viszont kinek tulajdonítsuk, ha a saját bizonytalanságunkból még egy fantázianevet se tudunk a sajtó elé tárni, amivel a firkászok riogatni tudnának?
- Ha a módszer nem is, a körítés adott: mind a négy áldozatra vasárnapi napon találtak rá, a patológia szerint aznap, mikor a haláleset is történt. Emellett mindegyikőjüket köthetjük egy hivatalos személyhez, ami már több, minthogy véletlen lenne…

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Visszakérdez. Úgy csap meg a sóvárgás a válasz megadására - minden kérdésére -, mint a nyári éjszaka pokolian párás hősége. Rosszabítja a helyzetünket, hogy a csend körülöttünk elviselhetetlen hangos számomra. Hipotézisem: a fizikai közelség tudata felerősíti az érzékszerveket és emóciókat. Igazolásra egyelőre elég volna rám mutatni. Természetesen nem menekülök el a kedélyes csevegésre tett szánalmas kísérletünktől.
- Biztosan az ügynökség hasznára lesz a tudásod. - váltok sebesen egy másfajta diskurzusra. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem szokásom üres fecsegéssel feltölteni a csendet, főként nem bókokkal, amik nem jelentenek semmit. Nem, ennek a mondatnak köze sincs ahhoz, amit hiszek. Ennek ellenére, vagy épp emiatt kellett inkább ezekből a szavakból falat építeni közénk, tovább. Szükségem van a távolságra. Nem állok készen rá, hogy beszéljünk kényesebb témákról, főként nem itt. Most csak és kizárólag lopott érintést engedhetünk meg ezzel kapcsolatban, azt is csak azért, mert erőszakosan követeli helyzetünk. Én húzok határokat, vonalakat. Ő talán csak udvarias odaadással elfogadja őket, megtisztelve engem. Előkészítünk egy felszínt, ami elengedhetetlen eleme lesz az életünknek. Mostantól. Lehet ebből még győzelem? Mi a célunk?
Remélem, hogy az ábrázatomra kiülő riadt izomtónus hullámzásából tudja, nem feltételezem, hogy számára könnyebb volna az én jelenlétemet bármilyen formában elviselni. Felkészületlenül ért engem: így érhette őt is az én nevem. Talán a tudatlanság némi előnyt is kovácsolt részemre, hiszen nekem nem kellett napokig a nevével a fejemben rettegnem. Legalábbis én rettegtem volna, nem csak elméleti síkon. Le, a szöveteken át, túl a csontokon, mélyen a szíven át belecsapódva a lélekbe. Ott. Reszkettem volna napkokig ezer elképzelt alternatíva megélésétől, átélésétől. Megeshet, el sem jutottam volna az irodáig, ha tudom a falakon túl őt is ott találja törött, kopott szívem. Talán sikerült szolídan fogadnom? Remélem. Bántani többé nem akarnám őt semmilyen körülmények között.
Tudhattam volna, hogy hasonló reakciót vált ki belőle, ha a válás említésével kergetem tovább a békét kettőnk között. Vizslató, talán dühös arckifejezése valahogy a régmúltat idézi. Eszembe juttatja azt a bizonyos utolsó alkalmunkat. Összehasonlítani értelmetlen, erősebb most. Én is az vagyok. Szeretném hinni... Ő próbált visszatartani. Sikertelenül. Most nincs menekvésem. Nem is érzek rá késztetést, a megoldás megfejtésére annál inkább.
- Felkínálsz másikat? - észre sem veszem, hogy előrébb, közelebb lépek hozzá. Kissé türelmetlen, akaratos hangszínnel. Várakozóan ránézek, szemöldökeim egekbe szöknek. Higgadtnak érzem magam, mégis olyan érzésem támad, mintha lángok nyaldosnák a testem minden pontját. Egy pillanatra sem engedem az arcvonásaimat kikerülni az ellenőrzésem alól. - A különös helyzetünk és a profizmusod miatt gondoltam megemlíteni, amiről neked nincs bátorságod beszélni.  - meginog az önkontrollom, és ez szemmel láthatóan feszültséget generál. Érzem vibrálni a levegőt kettőnk körül, de el nem fordítom tekintetem, állom villanó kékjének minden rám vetülő mélységét. Szívdobbanásnyi pánik lesz rajtam urrá, ahogy sikerül jobban szemügyre vennem. Nosztalgikus érzés fog el, hogy megérintsem, külső ujjpereimmel végig simítsak arcának élén és később öleléssel fonjam magamhoz. Így követelve tőle a kettőnk folytatását, a megbocsátást és az esélyt egy új formánkra. De ehhez nincs sem jogom, sem erőm. Így csak ingerektől dagadó szívvel ráförmedek a férfira, aki megszakítja érzlemekkel túldíszitett beszélgetésünket.
Arcok vesznek körbe a zsúfolt teremben, mégis az egyetlen jelenlét amire képes vagyok koncentrálni Wyatt-é. A súlyos, részegségszerű tehetetlenség megijeszt. Újfajta mámor ez,  egyáltalán nem irányítható. Mégsem engedhetem, hogy magával sodorjon. Igazítok ruházatomon, a bemutatkozásra sem lennék tekintettel, de amikor kijavításra kerül a neve, a szívem összeszorul. Zöld tekintetem belekapaszkodik. Leküzdöm a késztetést, hogy bármit szóljak és résnyire elnyílt ajkaim, végül bezárom. Nem tudom, hogyan vagyok képes rá, de sikerül az ügy részleteibe beletemetnem a gondolataim. A kérdések, tények halmazai bekebelezik az érzelmeket, másik világban térek magamhoz.
Felöntöm magamra a zseniális detektív tökéletes álcáját, szintúgy Wyatt és minden a teremben jelenlévő kolléga így tesz. A képzeletemmel tudom formálni a valóságot, és ahogy halad a társalgás kettejük között szétfutnak a tények, a bizonyítékokat nem tudom összeilleszteni. Csendben figyelek. Zavarodottságot érzek, egyre szükülő szemekkel nézem a felvillanó képeket.  
- Szóval megint Nevekkel van dolgunk... - szólal meg Sam pár székkel arrébb, hanyag tartásán mit sem változtatva. A tekintete találkozik enyémmel, nem rest egy széles mosollyal felém bökni állával. (Egy másik futó esetünk kapcsán már kaptunk Neveket, így nagybetűvel.) Lepillantok az ölembe, de vissza kell fojtanom egy cinkos somolygást, mert szeretem a fiú humorát.
- Örülök, hogy kedvükre van, mert eddig még nem döntöttem el, hogy ki megy elbeszélgetni a hozzátartozókkal. Köszönöm, hogy megkönnyítette. - elégedett mosollyal néz a srácra, aki láthatóan nem örül a rá kiszabott feladatnak. Biztosan bánja már, hogy nem burkolózott némaságba.
- Megint? Agh, Főni. Az én kérdéseim sose találnak be, ne már. Csak azért, mert megjegyzést tettem? - láthatóan némi jókedvet varázsol a terembe. Én is érzem, hogy oldja bennem a feszültséget. Kedvez nekem, mégis levakarhatatlan a mosolyom.  
- Csak azért. - elégedett félmosollyal mondja, majd a fiúról hirtelen rám ugrik a tekintete. - Adler magával megy, mert egyébként is mellékvágányon van. - egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy a harag, vagy az aggodalom dominál a szavaiból. Rosszallóan sóhajtok, hangom azonban egyelőre nincs, épp eléggé megszégyenülve érzem magam a kollégák, és persze Wyatt előtt is. Minden rosszban meg kell lelni a jót, nem kell egy légtérben lennünk... Amint a felismerés beüt, Sam felé grimaszolok, kevesebb rosszallással, mint ő.
- Nyom nélkül? Feltérképezünk?
- Kikérdeznek. Magukkal viszik Leneghant. - bök fejével Wyatt felé, nekem pedig elfogy a levegőm, a tekintete ismét az enyém, érzem magamon a kellemetlen kétségbeesés tüneteit. Nem látta a korább csöndes-incidensünket? - Wyatt a magáé. A többiektől azt kérem, keressenek összefüggéseket múltban, jelenben. Mindegyik áldozat hivatalos személyhez köthető, emiatt... - a továbbiak nem jutnak el a tudatomig. Minden koncentrációm összezsugorodik és rajta marad a férjem körvonalán. Wyatt a magáé - ha tudná, mennyire nem az. Mennyire az volt...
- ... nem szeretném bővíteni az áldozatok listáját. Szükség lesz a hivatalos személyek közötti kapcsolatokra is, talán ott lehet egy elit közösség. Van kérdésük?
Prerifériás látásommal érzékelem, hogy a csapat egy része beszélgetésbe kezd, a másik fele kifelé áramlik. Hallom, ahogy Sam feláll, megigazítja a székét, és lesimítja az ingét. Vontatottan felegyenesedem és hagyom, hogy megismerkedhessenek, ha szükség lenne rá.
- A lifteknél tíz perc múlva? - jól hallhatóan kérdem. Samra koncentrálok, éppen csak lopva nézek megerősítésért Wyatt felé is. Ha beleegyezésüket kapom, már a folyosón sem vagyok egy perc múlva.
- Sokat hallottam magáról. - széles, örömittas vigyorral lép oda a vidámabb kollégám kiruccanásunk friss tagjához, kezet nyújtva a személyes bemutatkozáshoz.

Felnevetek anélkül, hogy azt rejtegetni próbálnám -beleegyezően engedek az elterelő magatartásának, ezt igazolva pedig gőgösen húzom fel a vállaimat.
- Ha te mondod… - piszmogom, éreztetve, hogy bár tudomásul veszem, nem hiszem el, valóban erre gondolt, mielőtt félbeszakította volna a mondatát. Kellemetlenül kerülget, és hagyom, mert én is ezt teszem… nincsen protokoll, előre a kezünkbe adott szabály „vész esetére” címmel, ami hivatott lett volna minket felkészíteni abban, miként viszonyuljunk egymáshoz, ha megromlana mindaz, mi egykor kettőnk közt volt. Kiismertük egymást idegenekként, feltérképeztük a másik szellemi- és lelkivilágát, mikor barátok, később pedig társak lettünk. Abból, a saját magunk és a másik hozzáállásából már tudtuk, bár áthágunk minden parancsot, ami alpontként szerepelt a munkavállalói szerződésünkben a személyközi kapcsolatok tekintetében, nem bírtak kellő nyomatékkal a papírra hányt, üres szavak, hogy beérjük holmi „plátói szerelemmel”. Soha nem volt, és vallom, soha nem is lesz ember az életemben, akinek úgy meg tudnék nyílni, mint azt mellette tettem, teljes biztonságban, szégyenérzet nélkül. Most mégis előtte kell rejtegetnem a kavalkádot, ami bennem kering, és amit még én se tudok kiismerni. Bár, ha belelátna a fejembe, ő jobban kiigazodna rajta, mint én…
A szavaim kiváltotta riadalmat -az lenne? nem tudnám megmondani…- hasonló mimikával fogadom. A Főnök azt hitte, csak egy név az, amit felsorolt a többi közt, de nem olvasott abból a frusztrált arcrándulásból, ami felett nem tudtam úrrá lenni, ahogy egyre csak visszhangzott a fejemben, Jennifer Adler. A Doki mellett megtanultam úgy kimondani, hogy ne ugorjon görcsbe a gyomrom, mégis, ahogy lecsapódott az agyamban a tudata annak, hogy a név két év távlatában alakot fog ölteni, és ott fog állni előttem Ő… Nincs az a megacélosodott elme, ami, ha egykor tényleg szeretett, épen fel tudná ezt fogni -hát még, hogy hiába Dr. Crine igyekezete, nem vált be rajtam minden praktikája, csak, ha vízzel bevéve oldódik fel…
Állom hangjának erejét, pillantásának hevességét, a közeledő alakjából sugárzó mérhetetlen feszültséget is, még ha mind közül ez is az, ami eléri, hogy körmeim a tenyerembe félhold alakú mintákat vájjanak saját, hasonló indulataim türtőztetésének céljából. „Amiről nincs bátorságod beszélni” -nem, valóban nincs… a szembesítéssel rögtön az elevenemre tapint, hiába nem tudja, mennyire megsért -azt az embert, akit már két éve nem ismer, akiről nem tudja, min ment keresztül; aki mindennél jobban szerette volna, ha maga mellett tudhatja. Úgy felráz, mint egy pofon, amiből fizikálisan is kénytelen vagyok tántorodni. A néma vita következtében előre eső fejem hirtelenjében válik felegyenesített gerincem meghosszabbításává, ahogy szikáran hátrébb lépek. Bántanak a fejemre olvasott szavak, bánt, hogy a jelek szerint ennyire nem ért meg se most, se akkor… talán ennek a hirtelen jövő fájdalomnak meg is mutatkoznak az arcomról leolvasható jelei, de tetten érve magamat elhidegülnek vonásaim vele szemben soha nem mutatott mértékben. Nem hagyok több támadható felületet, annak ellenére sem, hogy minden, ami kettőnk közt van, önmagában egy nagy, támadható felület.
Lesimítom az öltönyömet -kizárólag, hogy ellenőrizzem, ott pihen a belső zsebemben a kisméretű gyógyszeradagoló-, ahogy utána indulok. Magabiztosan lépek be, noha a tettetett határozottságot egy porcikám se érzi át igazán, helyét az izgatottsággal vegyes kétely veszi át. Valamivel több mint másfél év után, különösen a körülmények függvényében meglehetősen nehéz összekaparnom az önbizalmamat, a gondolatot, hogy ezúttal nem lesz baj, másrészről, hogy meg fogok tudni felelni az elvárásoknak, főleg azután, hogy úgy konferálnak fel, segíteni fogom a munkájukat. A rutin nem vész el, hiszen biciklizni se felejtünk el, ha már egyszer megtanultunk… de mi van, ha változott körülöttem a világ annyit, hogy kiderüljön, odalett a korábban példaértékűnek tartott szimatom?
Magamon érzek megannyi tekintetet, de mind közül Jenniferé az egyetlen, ami számít, ami után reflex-szerűen kap a pillantásom, bár nem több, csak egy futó tizedmásodpercre -ahogy összetalálkozik az övével, elkapom, és visszanézek a sorjában bejátszott képekre. A kérdéseimre adott válasz új kollégát ihlet meg; a hang magára vonja a figyelmemet, rögtön a forrása után keresek, hogy meg is találjam a lezser tartású, közönyös férfi személyében. Elidőzik felette az érdeklődésem, az adok-kapokon, a gesztusain, hanghordozásán… Pontos tudatában van a státuszának, hanyag, mondhatni nemtörődöm, de nem annyira, hogy ne ő legyen az első, aki felhívja magára a figyelmet... épp azzal akarná eltusolni, hogy bármiben is a közreműködésére számítsanak, vagy fordított pszichológiával pont ezzel állna az élre? Tipikus ’90-es évekbeli rendőrattitűdöt idéz, legalábbis azt, amit a TV nézői láthattak. Valószínűleg egyike a csapat megbúvó élharcosainak, aki az utolsó pillanatig vár, mígnem, ahogy összeáll a feltehetőleg mások által összeollózott kép, learatja a babérokat -abból, ahogy a Főnök reagál rá, és hagyja a hisztériát bizonyára sikeres, számos megoldott üggyel a háta mögött, máskülönben nem engedné meg magának az ellenkezést, csak vállalva, hogy alápirítanak; az viszont, lényéből adódóan, biztosan nem lenne az ínyére. Szereti hallatni a hangját, ez kétségtelen, laza, éles helyzetben vakmerő, belevaló, amiről hetyke mosolya, és szemének elbizakodott csillogása árulkodik. Bizonyos szempontból megnyerő, remek kisugárzással. Talán túl megnyerővel… Kellemetlen mocorgással résnyire nyitott ajkaimon keresztül veszem a levegőt, ahogy meglátom a Jennek címzett vigyort, és az erre adott válaszreakciót. Mi a…
Akaratlanul is megköszörülöm a torkomat, nem az ő megzavarásuk, hanem a saját vérmérsékletem helyreigazítása végett, ahogy visszaterelem a figyelmem a főnökünkre, ki nem átallott párba állítani őket -meg persze… A mellékvágány kifejezés, elrugaszkodva a pillanatnyi elégedetlenségtől akaratlanul is gyanút ébreszt bennem. Jen arcáról próbálom leolvasni, mire gondolhatott, de rajta is csupán a „kiteregetett szennyes” okán támadó nem tetszést látom.
- Engem? – fordulok hirtelen, ahogy fél füllel a nevemet hallom.
- Magát. Vagy ezt is rosszul mondtam?
Épp válaszra nyitnám a szám, de csak egy artikulálatlan, hang nélküli hebegés lesz belőle, ahogy folytatja: Wyatt a magáé. Véletlen elszólás csupán, de szinte teljes leleplezettséggel fordítom a fejem, hogy a szemem sarkából láthassam Jennifert -nem lep meg az összetalálkozó tekintetünk. Finoman nedvesítem be alsó ajkamat, és elégedetlenül harapva rá annak szélére, lesütött szemmel fordulok el. Persze, csak nem mindenki gondolja így…
Hasonlóan a nagy átlaghoz ellököm magam a faltól, ahogy a felettesünk a „van kérdésük?” sablonszöveggel akaratlanul oszlatja a tömeget.
- Tíz perc múlva – erősítem meg, szinte ügyet se vetve rá -figyelmem a hármasunk leglezserebb tagjára irányul, a szemem minden rezdülésével feltérképezem immáron közelebbről is. Fontos neki a küllem, a megítélés, rendezettség; látszik, ahogy az ingjét igazgatja, és a felém lendülő kezének tiszta, precízen vágott körmein is. A tenyerét viszont határozottan, barátságos mosolyával ellentétesen lefelé tartja -ez a gesztus mindig a dominanciát mutatja. Kezéről a szemébe nézek, az akörüli ráncok inkább csak szarkalábak, mint ténylegesen elmélyülő, korát igazoló barázdák. Megjegyezném, hogy mindig az idősebb nyújtja üdvözlésre a kezét, de lenyelem a békát, és elkönyvelem kedvesnek szánt fogadtatásként.
- Gondolom ez ezután fordítva is igaz lesz. Különösen, ha megtudom, kihez van szerencsém – mosolygom, ahogy ráfogok a kezére. Nem fordítom át erővel függőlegesbe, hogy aláássam a hirtelen támadt méltósági párbajban bérelt helyét, így jobb híján a szemébe nézve jelzem, olvasok belőle. Visszatulajdonítom a karom, ha megtudom a nevét -általa, vagy Jennifer által, amennyiben szükségét látta annak, hogy bemutasson minket. – Ha megbocsájtasz… - szabadkozok kerülve a túl udvariaskodó formát, ahogy ellépek mellette, és a TV-vel bíbelődő főnökünkhöz oldalgok.
- Jobb szerettem volna, ha fel tudok zárkózni. Túl sok mindent nem tudok még… - fejezem ki elégedetlenségemet, ahogy apránként felegyenesedik, és rám pillant. – Az aktát… megkapom?
- A kocsiban is át fogja tudni pörgetni, nem? – kérdezi, és felmarja a nevemre dedikált, az FBI logójával ellátott barna köteget, hogy átnyújtsa. – Világosítsa fel Adleréket is.
- Tehát valóban vakon tapogatózunk mind? - elveszem a dossziét, és azt magunk közt a levegőben lógatva, felszaladt szemöldököm alól vizslatom a férfi arcát, míg szótlanul, mogorva arckifejezéssel el nem fordul. – Értettem – vetem a tarkójának hanyagul, és azzal sarkon fordulok, elhaladva újdonsült kollégám mellett is, hogy a konyha felé igyekezzek. Lecsapva a kartont az asztalra, tenyerem élével támaszkodva meg a mosogató oldalán hajtom le a fejemet, mély levegőket véve… legutóbb se vált előnyünkre, hogy nagy mellénnyel vonultunk harcba, alábecsülve mindazt, amivel szemben álltunk. Sokakat, akik ott voltak aznap, nem volna szükséges emlékeztetni rá, mit idéz elő az, ha az FBI névvel, és annak hatalmával takarózva azt hisszük, többek vagyunk mi is halandó, egyszerű, jól gondolkodó embereknél.
Elmosogatva a korábban hátrahagyott bögrét következőként a hűtő ajtajához nyúlok, hogy egy behűtött vizet ragadjak magamhoz, és azzal a hónom alatt, felcsapva az ügy jelentéseit, elinduljak a korábban megbeszélt találkozási pontra.
- Mehetünk? Hoztam kötelező olvasmányt… - az ujjamat használom könyvjelzőként, mikor megérkezek, és magunk közé tartom azt, meglobogtatva. Nincs ellenemre, ha bárki is eltulajdonítaná.

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Kinevet. Közhelyes és hivalkodó a reakciója. Én nem tudok nevetni sem a válaszon, sem a rekción. Hűvösen elpillantok csupán, összetörten. Minden egyes lélegzetvétel az illatfelhőből szorongatja a torkom, elzárva a légutakat és erőszakosan belém fojtva a lehetőségét a fellélegzésnek. Házasélet: paradicsom lesz - mondták. Egy hosszabb lefolyású kémiai egyensúlyhiány az agyban, tiszta paradicsom.
Kissé zokon veszem, hogy gunyorosan felel és mégcsak meg sem próbálja elismerni, hogy én ezt teszem a tudásával. Volt, hogy abban is kételkedtem, ember egyáltalán, hiszen olyan precíz gondolkodásmód jellemezte, melyről a magamfajta földhöz ragadt csak ábrándozik, hogy egyszer majd képes lesz rá. Ő volt a legjobb ember a hivatásunkban, és az otthonunkba is. A kettőnk szívéből felépített pici palotánkban is. A legemberibb ember, akit ismertem, és senki nem győzhet meg arról, hogy hazugság volt minden szava - amikor a kanapén egymásba font lábakkal filmeztünk és képtelen volt megálljt parancsolni a szájának, hogy előre megjósolja a krimik kimenetelét, vagy amikor nyerni hagyott egy téli éjszakán a bársony szőnyegen lejátszott sakkjátszmánkban. A nevetései, amikor belefúrtam minden létező porcikám a hátába éjszaka, mikor nem tudtam tovább mélyálomban szuszogni mellette - és csak az nyugtatott meg, ha tarkójából szívhattam tovább éjjeli levegőmet. A mosolya, amikor feldíszitettem a reggeli gofrikat és a fejcsóválása a tréfásnak szánt - általában csak általam kinevetett - üzenetekhez, amik a tusolás közben bepárásodot üvegfalakra rajzolódtak. Ezek olyan apró elemei voltak a kapcsolatunknak, melyek most ebben a pillanatban, mintha egy másik élet csodapontjai lettek volna. Nem pedig ezé a két emberé, akik nem csakhogy nem mutatnak semmiféle gyöngédséget egymás iránt, de idegenek. Haragot nem, fájdalmat annál inkább érzek. Kísértetek lettünk? Észrevétlenül avanzsálódtunk egymás fantomjaivá? Mert ő most az nekem. A szívem legkedvesebb szellemének kivetülése egy rideg valóságba, melyhez én nem szeretnék tartozni.
A mindenhatóságból a tehetetlenségbe zuhanok hirtelen, ahogy látom mit okoztak szavaim és el is hátrál tőlem, nem csak néma válasszal jutalmazza kéretlen és sértő szavaimat. Nincs átmenet, ebben a játékban csak végletek vannak és úgy tűnik sikerül a jégverembe taszítanom mindkettőnket, ami mulattat hiszen két éve mást sem érezhettem, ha rá gondoltam, csak dermesztő hideget. Az átmenet az olyanoké, akik képesek felülkerekedni belső démonjaikon. Nekünk ez a képesség úgy vélem felfedezni, nem adatik meg. És bőszen eláraszt negatív hullámokkal, hogy egymásért - magunkért sem vagyunk elég erősek hozzá, hogy tegyünk valamit. Bármit. Csak állunk és nézzük, hogyan foszlik tovább a kettőnk birodalma. Innen felépíteni már lehetetlenség volna és talán pontosan ennek a gondolatnak végterméke, hogy megemelt hangon reagálok a megzavarásunkra.
Elenyészően kicsi az esélye, hogy működni fog a közös munka. Biztos végig akarom nézni, ahogy minden nap elsétál mellettem? Felérne ez egy hosszúra nyújtózott lélektiprással, a szív utolsó felvonása. Egy haldokló szívé. Ezzel a tudattal ülök be a terem végébe, pár percnyi szünetet követelve magamnak. Bármivel inkább foglalkoznék, mint a jelenlétével. És semmi sem érdekel annyira, mint ő. Elég kusza csapdába csalogatott bele a hivatásunk, mégsem adta fel egyikünk sem. Lehetséges volna, hogy prioritás szempontjából előbbre valóbb, mint a szerelem, amit tápláltunk egymás iránt? Kölcsönösségről jelenidőben nem beszélhetek, a magam érzéseiben sem vagyok egészen biztos, legalábbis bizonyos, hogy tagadásban élek. Az előbbi közjátékunk ráerősit a hitemre, hogy érzelmi alapú kötődés, az az igazán erős, megtörhetetlen, visszafordíthatlan örökkétartó gyöngeség már megfakult. Az idő hozzájárulásával. Szerencsémre szolgál, hogy a bemutatkozása annak személyes jelentése miatt és az eset elég figyelemfelhívóra sikeredik, hogy össze tudjam kapkodni a szétpotyogott jelentésem darabkáit. Már nem lebegek entitásként körülötte, megkapaszkodtam a felvételekben. És persze Sam rásegít a maga akaratlan támogatásával.
A képzeletem játszik velem, vagy Wyatt felől valóban érkezik a Sammel folytatott nonverbális kommunikációnk miatt, és a főnök által hangvezérelt párbeszéd közben egy krákogó elterelés? Rendben, ez egyáltalán nem segít. Szemem sarkából felé pillantok, de akkor már ismét hozzám szól a vezetőnk, így hát további tanulmányozásra nincs lehetőségem. Főként, hogy a nyilvános -megérdemelt- megszégyenítésem után inkább kerülném a leolvasó szemkontaktust. Halovány vígaszt nyújt számomra, hogy megpróbálja menteni a helyzetünket és bár csak a visszakérdezésig jut, nem is lenne esélye, mert olyan mondat hangzik el, ami ha jól ismerem őt - vagy legalábbis ismertem egykor - rá is hatással van. A tekintetünk egyetlen másodperc töredékére találkozik, mégis megelevenedik a mindenség is arra a pillanatra. Megértem őt, talán ő is engem - ugyanazt gondolnánk?
Nem maradok tovább a teremben. A bemutatkozáshoz rám nincs szükség és egyébként sem szeretném Sam kíváncsi orra alá dörgölni, hogy ismerem őt. Senki sem tud róla, hogy házasságban élek, legyen bármilyen is. Végképp nem szeretném, ha kitudódna ő ennek az eltitkolt kapcsolatnak a másik fele.
Hátrahagyom a kettesüket és - milyen meglepő - keresek egy helyet, ahol ha csak tíz percre, de addig legalább egyedül lehetek. A mosdó jó ötletnek bizonyulna, mégis túl sok lenne a jövés-menés. Inkább az egyik takarítóknak fenntartott, beépített méterszer méteres szobát választom. Elbújok. A telefonom ismét előkerül, Ameliat próbálom elérni. Sikertelenül. Így hát végül csak egy üzenetet hagyok a számára, melyben leírom, hogy Wyatt itt van és itt is marad. Ebből a pár szóból alkotott tünetegyüttesből tudni fogja a diagnózist; éppen haldoklom.
Sikerül ebből az értékes időből öt percet arra fordítanom, hogy mélyen beszívott légvételekkel acélozzam összecsukló vázam, a maradék ötben pedig, hogy újra lejátszam a beszélgetésünket és rádöbbenjek, én voltam a gyenge. Nem vártam Shakespeare-i eszmékig szárnyaló szonetteket, de azért nekem is vannak érzéseim, vágyaim. Lehetséges, hogy mondhatott volna ennél többet. Nem. Hiszen profik vagyunk őszerinte... Megkapja tőlem. Nem fog elüldözni a helyemről, a stabil helyemről az érzelemcunamival, amit hozott magával. Mert tökéletesen képes vagyok uralkodni rajta. Ime hát, amit elvár tőlem.
- Igen. - lépek mellé kellő magabiztosággal. Habár anélkül nyomom a hívót, hogy Sam megérkezne. Az aktára zuhan a tekintetem, amit meglóbál kettőnk között. - Remélem van benne plusz... - szerény a mozdulat, ahogy a kezem megindul az övé felé. A tekintetét kerülöm, még szép hogy! És még így is sikerül szellemérintést hagynom az ujjain. Hogy vagyok ennyire koordinálatlan? Nem mutatom jelét mekkora hatással van rám a bőrének tapintása, még ha csak egy másodperc tizede alatt történt is. Úgy sikerült elkapnom enyémet, mintha parázshoz értem volna. - Te elolvastad már? - és már lapoznék is bele, mikor a hátunk mögül előkerül Sam is. Az ő saját, laza, ráérünk stílusával.
- Jennie, van egy jó hírem. - lép közben befelé a szétnyíló liftszárnyak között. - Dr. Renardot most engedték ki a kórházból. Kutya baja. Gondoltam örülni fogsz! - akaratlanul zuhan le a karom a megkönnyebbülés súlyától felengedve, mikor Sam szavai beleidomulnak a felfogásom medrébe. Fültől fülig érő mosollyal nézek rá, őszinte boldogsággal. Hiszen aggódtam miatta - nem kevéssé.
- Bearanyoztad a napomat. - mosolyom felhőtlenné válik, mert tényleg így érzem. Ekkor már a liftbe lépve engedem ki azt a mélyen benntartott sóhajt, ami az állapotának szólt az utóbbi napokban.
- Együtt baleseteztek. - vállat ránt és már bök is a megfelelő gombra hüvelykjével, ha Wyatt még nem előzte meg - hozzá intézve némi magyarázatot. Amely természetesen ellenemre lenne, de nem szólok közbe. Felesleges. Sam olyan, mint a futóhomok, minél jobban ellenkezel, annál jobban eltemet.  - Nem fogadott szót a kisasszony, ez lett az eredmény. Meg persze az ügyet is elvették, mert feltételezett célpont lett. - hiába olvasom a betűket, Sam miatt képtelen vagyok koncentrálni, ezért összezárom az aktát és csak hűvös, angolos mosollyal nézek fel rá.
- Aminek semmi köze a mostani esetünkhöz. Inkább koncentráljunk arra. - próbálom tekintetemmel nyomatékosítani, hogy Wyattnek nem kell tudnia semmi másról, ami ahhoz az ügyhöz kapcsolódik. Sam hangzatos nyeléséből úgy sejtem, végül rájött ő is.
- Legalább egy kicsit megismersz minket. - barátságos mosolyt küld Wyatt felé, amitől a haragom irányába megolvad. - Általában együtt megyünk mindenhova. Én nem annyira értek az emberekhez, inkább a gépekhez. És be nem áll a pofám. Szeretem a munkám, de a terep nem az én asztalom. - lefojtok egy nevetést, ahogy kilépünk a liftből és a parkoló felé haladunk. Hálát adok érte, hogy helyettünk is megtölti a csendet, sőt. - Rólad mit kell tudnunk? - érzek rá késztetést, hogy közöljem, ismerem őt és inkább ne bolygassuk a méhkast, de rábízom, hogyan reagál erre a kérdésre. Az autómhoz érve hagyok egy kis időt, ki hová ülne. Sam választ elsőként, és bevetődik hátra, ahol még van hely.
- Sokat beszél, de jószándékú. - nyújtom vissza az aktát a jármű mellett Wyattnek, - vezetés közben nem szeretnék olvasni is - ha még nem foglalt helyet és hagy időt erre a mondatra nekem. Bocsánatkérő a mosolyom, ami csak az ülő kolléga miatt vetül ki az arcomra, általában ez a tekintet pihen az arcomon, ha valakivel kettecskén ismerkedünk meg és szégyenérzetem támad a túlcsorduló lelkesedése miatt. És már dorombol is a motor alattunk. - Ki lesz az első? - kérdem, ahogy bekötöm magam.
- Ezt imádni fogjátok! Egy válófélben lévő, középkorú pár. - hm.

A legtöbb, amit ember elérhet, hogy hiányzik. Olyan szeretetteljes kapcsolat szövődménye ez, ami híján képesek vagyunk tartósan sóvárogni az illető után; idővel azon kapjuk magunkat, hogy naphosszat a jelenléte után ácsingózunk, spekulálunk, tévhitekbe és víziókba kergetjük magunkat megtéveszte az agyunkat. Mi lenne, ha most itt lenne… Mit szólna, ha ezt ő is látná… Ez az ő kedvence is… Egy addiktív állapot elszenvedő alanyaivá válunk, miközben az egyetlen, amit akarnánk, hogy nekünk jó legyen -közvetetten, egy másik személy által, hiszen tőle tesszük függővé a saját hangulatunkat. Pontosan úgy működik ez, mint a szerhasználók körében: tartós megvonás esetén egyre feszültebbé válik, nő a szorongás mértéke, elvész a koncentrálóképesség. Minden, Dr. Crine által feltérképezett jel arra utal, hogy függője lettem Jennifernek. Ezzel a külön töltött időszakkal együtt is majd’ egy évtizede része az életemnek; szinte magától értetődőbb lett, mint egy levegővétel a kezdetben az FBI épületében megejtett kávéinkkal, ahogy ott állt a nyíló liftajtóban -hiszen mindig tudta, mikor érkezek- mosolyogva, kezében a két papírpohárral; később pedig a konyhánkban a reggelivel bíbelődve, elvégre, ahogy a munkánk engedte, tartottuk magunkat a közös pontokhoz, mint a korareggeli gofrik, és a későesti mikor-milyen vacsorák, aminek, levéve a válláról a terhet, már én voltam a felelőse... Mindazonáltal, ha, tételezzük fel, letépünk egy sebtapaszt a kezünkről, azt minél gyorsabban tesszük -lehet, hogy az adott pillanatban piszkosul fog fájni, de hamarabb elmúlik, mintha apránként választanánk el a bőrünktől. A kapcsolatok leépítésében azonban nincsen olyan fokozat, ami kevésbé emésztene fel. Ha váratlanul, ha vontatottan válunk meg a másiktól szintúgy nem fog elmúlni a hiányát igazoló üresség.
Talán pont annak a tartós, elvonási tünetektől szenvedő állapotnak vagyok a birtokában, amiben még elhiszem, Jennifer, aki annyira közeli, annyira megfogható, mégis annyira elutasító, még mindig az, akit szerettem és szeretek… Minden elnyújtott, ám tökéletesen megjátszott, precízen kordában tartott pillanattal érzem, hogy kezd kicsúszni az irányítás a kezemből, nem különbül, mikor a konyhából távozva, a magamtól eltartott dosszié elvétele közben megérzem a kezének érintését a bőrömön. Felperzsel, egyszeriben szűkíti be előttem a világot, ahogy, mint egy rossz filmjelenetet, lassítva nézem végig a mozdulatot, amint elkapja ujjait az enyéimről. Félszegen merek csak mély levegőt venni, mintha attól tartanék, észreveszi...
- Öhm… - adom meg a kulturálatlan „választ”, ami inkább csak jelzésértékkel bír arra vonatkozóan, hogy hallottam, hozzám szólt. – Nem… Nem, még nem – felelem bizonytalanul -ez a bizonytalanság késztet, hogy három lépésben végigtapogassam zakóm bal szárnyát, hogy rátapintsak a belső zsebem tartalmára. A felénk közeledő alak idült hanyagságával foglalom le magam, míg nagy nehezen elővadászom a gyógyszeradagolót, és kivéve belőle egy pirulát, azt a fogaim közé csípve már nyitom is a magammal hozott üveg vizet.
Megugrik a szemöldököm a megszólítást hallva -egy időben csak én szólíthattam Jennie-nek, az se volt az ínyére, ezért, ha piszkáltam voltam hajlandó csak használni, hogy mosolyoghassak az orra alatt elmotyogott zsörtölődésén. Most mégse látom, hogy visszakozna. Lehet már nem is számít neki… Némán hallgatom a beszélgetésüket, kelletlenül összepréselt ajkakkal figyelve a liftajtó felett villanó számokat, míg egyértelművé nem válik, Sam -legalábbis így mutatkozott be- már hozzám, nem Jennie-hez szól.
- Nem a legkellemesebb közös program – összevont szemöldökkel, a hangomba csempészett közönnyel fordulok feléjük, mégse bírom megállni, hogy a közénk ékelődött, tagbaszakadt fazon előtt elpillantva ne vezessem végig rajta az aggodalom vezérelte tekintetem -mintha legalábbis lenne rá reális esély, hogy most észreveszek bármi sérülésre emlékeztető nyomot, ami eddig ne szúrt volna szemet. Kisasszony… Samre villannak az egyszeriben haragossá váló kékjeim. Megnehezíti, hogy kedveljem. - Senki nem szeg parancsot, csak, ha egészen biztos magában és a megérzéseiben. Mind munka közben tanulunk, és van, hogy tévedünk – teszem hozzá némileg Jennifer védelmére sietve, de főként általánosításnak szánva. A mi munkánkban nincsen szimulátor, nincs az az edzésmennyiség, az az elénk tett fejtörő, ami felkészítene minket arra, ami kint vár. Valóban kénytelenek vagyunk a saját, és szomorú, de mások kárán tanulni… de azért igazán vigyázhatna magára jobban…
Viszonzom a férfi mosolyát, bár inkább csak egy arcomra erőszakolt görbület, mint valós szándék arra, hogy közösködjek az elnyerni akart szimpátiában, így a szavaira is csupán felszínesen figyelek -inkább a környezetünket, a Jen diktálta irányt, a kipécézett kocsit pásztázom, mint őt.
- Rólam? – kérdezek vissza időhúzásként, ahogy megtorpanok az autó orránál -már kigondoltam, hogy hátulra ülök, de úgy, hogy Sam azt a helyet bérelte ki, nem fogok mellé telepedni. Milyen férfiúi magatartást mutatnánk vele? – Nem annyira értek a gépekhez, inkább az emberekhez – konvertálom át az általa már hallatott mondatot nem adva magamból többet, ahogy egy kényszeredett grimaszba hajló mosolyt szánok neki. Pedig, becsületemre legyen mondva, nagyon próbálkozok…
- Látszik – nézek Jenre, és a felém tartott dokumentumokra, ahogy kiegészíti a férfi magát illető jellemzését. Tudhatja, hogy mindent, amit szükségesnek láttam elraktározni a társával kapcsolatban, már megtettem -más kérdés, hogy az általában jónak ígérkező előítéleteimet meg fogja-e másítani.
Megkerülöm a kocsit, és beveszem az anyósülést az üvegemet a pohártartóba, a dossziét pedig az ölembe helyezve, ahogy átkeresztezem magam előtt a biztonsági övet. Egy pillanatra megakadok a mozdulatban Sam szavai nyomán, de végül, szipogva egyet, beakasztom a csatot a helyére.
- Ha nem lenne elég a dráma… - kontrázok rá, részint gondolva csak az ügyre, ahogy a szemem sarkából kurtán Jenniferre pillantok, majd terelem is vissza a figyelmemet a paksamétára, újból fellapozva, és csendben átfutva azt, mind a négy esetről külön alkotott jelentéseket, tanúvallomásokat, különösen a rokonokkal, barátokkal való elbeszélgetések részleteit, hogy megtudjam, kire gondolt a költő. – Pickették? – kérdezek hátra, és helyeslő válasz esetén tollba mondom Jennifernek a címet, hogy be tudja ütni a GPS-be, majd elkezdem összeollózni nekik az információkat.
- Az áldozat Emily Thornton, 34 éves kaukázusi nő, középosztálybeli. A lehetőségeihez mérten jól szituált, de teljesen átlagos életet élt, hasonlóan átlagos külső jegyekkel, nem keltett túl nagy feltűnést. 164 centiméter magas, se nem különösebben karcsú, se nem telt, alapvetően barna hajjal, bár a képek, és a barátai szerint is az utóbbi időben elkezdte festeni szőkére, és a stílusán is változtatott. Szolid, visszahúzódó jelenség volt, de hát… a halála napján éppenséggel nem ezt mutatta… - némileg megbillentem a dosszié oldalát, hogy akár Jen, akár a háta mögött ülő Sam is rálásson, ha akarna. – Az egyik legnagyobb ügyvédi iroda, a Davis Polk & Wardwell munkatársa volt a könyvelésen, de nagyjából négy és fél hónappal ezelőtt mondtak fel neki. Nem sokkal előtte vett Brooklynban egy minigarzont, de, miután megszűnt a munkaviszonya, mivel nem volt félretett pénze, nem tudta fizetni a jelzálog törlesztőjét, így ideiglenesen a válófélben lévő nővéréhez és a férjéhez, Amanda és Jeremy Picketthez költözött, míg talpra nem áll. Csakhogy a Földhivatal elvette tőle az ingatlant, ezzel ténylegesen munka és otthon nélkül maradt, ami, a jelek szerint az önbecsülésének se tett a legjobbat – költöm hozzá pusztán a képeken látottak alapján. – Négy szúrást találtak rajta -egyet a szívénél, kettőt a jobb- és bal bordakosaraknál, egyet az alhason. A nyakán zúzódások látszanak, néhány poszt mortem sérülés, valószínűleg, ahogy elhelyezték, bár a pozitúrát látva ez enyhe megfogalmazás... A bokák és csuklók körül viszont nincsenek nyomok, magyarán nem volt megkötözve. Vagy ismerte az elkövetőt, vagy… - tovább olvasva némán bólintok. – Nagy mennyiségű nyugtató és alkohol volt a szervezetében – adok hangot sóhajtva a második, helyes feltételezésemnek.

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Az érintés nyoma ott marad. Egészen biztosan állíthatnám, hogy egy részem is abban a másodpercben rekedt egy bonthatatlan ketrecben. Mintha a gondolatok egy része lehorgonyzott volna és mint bábjából éledt pillangó - érzésekké formálódik. Segítségemre nincs, hogy figyelembe kell vennem: ő is ott ragadt, hacsak egyetlen pillanatra. Rendezem a helyzetünket, önmagam hősévé válok, megmentem, amit lehet.  
- A kocsiban lesz időnk. - felelem határozottan - legbelül határozatlanul. Őrjítő, milyen közel van hozzám. Bármikor érte nyúlhatnék, olyan könnyedén, ahogy most az aktát elvettem. Hosszú hónapok tanácstalan várakozása zuhan rám és halovány reménykedés. Mire? A megoldásra, legyen bármi is az. Azt várnám, hogy remegjenek a kezeim, de tökéletesen nyugodt a mozdulatom. Ő is tökéletesen nyugodt. Szinte dermedt. Mindig is ilyen lesz? Érzéketlen rám, én pedig őrá? Mindig, minden a felszín alatt történik. Odabent, ahová nem enged be, ahová már én sem engedtem be. A létezésének feszültsége, ahogyan átsugárzik a bőrömön. Hm. Odabentről feszít a brutalitás jegyében, rettentő erő. Széttépné, ha hagynám. De nem hagyom. Erősödöm minden együtt töltött percben.
A liftben Sam jelenléte számomra olyan, mint egy mankó. Biztos támaszt nyújt nekem, amikor saját lábaimban sem bízok. Habár többet beszél, mint szükséges, nem tudja (és talán akkor is) miféle kapcsolat volt közöttünk. Van. Helyesen: még van. A természetesség jegyében próbálom kerülni a szemkontaktust, a mozgásukat sem figyelem. Éppen emiatt a hűvös megjegyzés libabőrösre festi szöveteimet. Lezuhan a tekintetem valahová a lift alja felé.
- Hahh! - csattan fel Sam, mert az ő értelmezésében Wyatt elképesztően humoros megjegyzést tett. Milyen érdekes - gondolom - egyetlen mondat értelmezése két különböző emberben hogyan csapódik le. Én nem szórakozom rajta, mert a hangszínből tudom; profizmus. A következő szavaival viszont olyan érzésem támad, mintha egy meg nem vívott csatározásban éppen mellém szegődne. Elgondolkodtat a megjegyzése. - Igen, most még ezt mondod. - látványos, mennyire könnyedén fogja fel.  - Majd megismered és aztán majd má' nem. Az ember ösztönlény, tudom én. De idegesítő tud lenni, amikor gondol egyet és nem kér segítséget, én meg letépem a fél karomat, mert semmit nem tudok róla. Egy-két eset és meglátod... Többet nem is jössz velünk. - úgy kapja be a gumicukrot(?), mintha előírás lenne a mellé társuló gesztikulálás. A könyökével felém billent, érezzem, én is jelen vagyok a beszélgetésükben. Ajkaimra formálok egy kedves mosolyt. Nem szeretném tovább taglalni a szokásaimat, főként nem Wyatt előtt. Talán az utóbbi esetekben tényleg jellemzőbbé vált a vakmerőségem, de ez nem szándékosan történt. Egy idő után, - ha mindig épségben megúszod - el kell kezdened bízni magadban, ettől pedig felerősödsz. Velem is ez történt. Szerencsére a liftből kilépve már nem én - és a nyomozói habitusom - a legfontosabb megbeszélnivaló.
- Ja! - vígan feleli, mikor visszakérdezésbe ütközik. Hangos nevetése megmosolyogtat a tömör válasz véget. Az emlékeimben Wyatt sokalta barátságosabban ismerkedett - de talán az másnak szólt? A mi ismeretségünk kivételes eset volt. A gondolat azonnal lemossa a görbét ajkaim vonaláról. A kacarászó kollégám segítségére sietek, menteném az előítéletektől, mert a jó szíve és kedélyes viselkedése miatt már rengeteg sérelem érte az olyan karót nyelt ügynököktől, mint... Úgy fest, sikertelenül. Pár pillanat múlva már a kormány mögött ülök. A tükörben ragad a tekintetem - nem csak Sam szavai, de Wyatt megjegyzése is gyökeret ver a szívem kalapáló talaján. Le kell nyelnem, hogy mondjak bármit is.
Erővel feszítem meg minden izmomat, elhatározom, hogy újfajta stratégiát alkalmazok. Kizárom a lehetőségét annak, hogy ő az a Wyatt, akit én szerettem, szeretek. Ő az, aki mindig is volt, az abszolút profi, akinek minden jelentéktelen és csak dráma. Felettébb szükségtelen érzések és személyek, ahogy lerí most is.
- Hát ez az! - csapkodja a combját a hátsóülésen Sam reflektálva Wyatt megjegyzésére.
- Ugyan már... - szükség lesz valakire, aki helyén kezeli ezt az egész esetet (és minket): legyek én? - Nincsen semmilyen dráma. Ha nem tudunk velük beszélni együtt, szeparáljuk őket. Te értesz hozzá, ki lehet a megkérdőjelezhetőbb. Vagy a szavahihetőbb? A másikat meg bízd rám. - Wyatthez intézem a szavaimat, kellő nyugalmat társítva hozzá. Nem nézek rá, nem fordulok felé. Azt hiszem, nincs miért barátságot szimulálnunk bárki előtt. Két ügynök vagyunk, semmi több a történtek alapján. Ha két szerelmes ember két év után egymásra talál, az újraegyesülés jegyében - ha van érzelmi alap - azt hiszem egészen máshogyan viszonyulnának egymáshoz.
- Azok, Pickették. Amúgy maradhatok veled? Hallottam, mennyi mindent lehet tanulni abból, ahogy az embereket elemzed. - Wyatthez intézi a kérdést, nyilván. Megmosolyogtat, hogy engedélyt kér rá, mint egy kisgyerek.
A következő percekben, amíg a mellettem ülő olvas és tanul, felkészül az ügyből, én a rádióból szűrődő kellemes dallamokra figyelek és a néha-néha megszakító helyzetjelentésekre. Sam a telefonján olvasgat, de az arckifejezéséből olvasva, semmi szórakoztató.
Feszült koncentrációval hallgatom az információk híg masszáját, próbálom mentális szitámon leszűrni és a számomra jelentős részeket fenntartani. Amikor szükséges Sam és én is rápillantunk a képekre, ha mutat.
- A kettő nem zárja ki egymást. - feleli a mögöttünk lévő. - Mármint, hogy ismerte az elkövetőt. Vagy csak kapott valami visszautasíthatatlan ajánlatot egy idegentől... Buli volt az öltözéke alapján. Egy darabig. - a visszapillantóból figyelem, ahogy hangosan gondolkodik.
- Meg kellene tudnunk azt is, hogy miért mondtak fel neki. - vállat ejtek alig észrevehetően. - A hivatalos kapcsolat? - intézem kérdésem Wyatt felé, lopva nézve rá. Sem a vezetés, sem a helyzetünk nem alapoz tartósabb szemkontaktust.
- Lehet, hogy azért küldték el, mert viszonyba került valamelyik fejessel. Elég szokványos dolog, főleg ha kihasználták, ez magyarázná a stílusváltást. A nők gyakran csinának ilyet, elsőként a hajukon látszik meg, ha valami szerelmi csalódás éri őket. - az állítása csupán spekuláció, de sok esetben valóban mindössze ezen áll, vagy bukik valakinek a szerződése. A bontás indoklása sem szügséges, láttunk már hasonlót - a saját bőrömön tapasztaltam mekkora hátránya lehet egy munkahelyi kapcsolatnak. A nők és hajaik érzelmi alapú változásainak feltételezése mosolyt csal az arcomra. Rám egyáltalán nem igaz az állítása, de én mindig is a kisebbségekhez tartoztam, ha erről van szó. 
- Vagy az egész semmit sem jelent és máshonnan kellene megközelítenünk. Ha valóban feltételezhető a sorozatosság, akkor talán nem is az ő személye érdekel bennünket, hanem az, akinek az ő halálával ártani akart. A Főnök azt mondta, hogy mind a négy esetben hivatalos személy kapcsolatai estek áldozatául. Talán volt barátja. Szeretője? - intek Sam felé a korábbi gondolkodását követve. Mindig így teszünk, hangos gondolatokkal próbáljuk feltölteni az űrt. A dedukcióink során üres fecsegés zajlik közöttünk, de időnként elhangzanak jó kérdések, vagy következtetések közben, amik előre segítik mire figyeljünk.
A ház előtt parkolok le. Tökéletes geometriai forma. Kiszálláskor elidőzik rajta a tekintetem - mind ilyen otthonról ábrándozunk. Ehelyett most egy lakásban élek, kert és a férjem nélkül. Utóbbi gondolat miatt megakad rajta tekintetem - eszembe jut a ház, ahol együtt éltünk. Készakarva befúrja magát a kép a fejembe, ahogy ruhástul dőlt le mellém az ágyra egy átnyomozott éjszaka után, és az ingénél csak az arca volt gyűröttebb. Felnézett rám és belebúgta a hajamba: "Lehetne, hogy legközelebb ne hallgass rám és velem maradj?" ahogy felézett rám, mikor vagy két óra alvás után álmosan pislogtam felé-, minden olyan egyértelműnek tetszett - nem mondtam semmit válaszként. Nem kellett.
- Remélem gyorsan végzünk, elfogyott a nasim. - csalódottan indul a ház felé. Én is így teszek, csak sokkal lassabban, kullogva. Húznom kell a szívem, elnehezült...

- Elég régóta vagyok már a szakmában ahhoz, hogy ráérezzek Adler, vagy bármelyikőtök habitusára, ettől ne félts – felfelé kunkorodó mosollyal nézek Samre, de nem tovább egy másodpercnél, ugyanis a szemeim ellent mondva a parancsnak rögtön tovább siklanak Jenniferre. -  Sőt, ami azt illeti, volt is annak idején egy megszólalásig hasonló társam… - egy pillanatig se fagy le az idült görbület az ajkaimról, ahogy próbálok belőle kicsalni, ha más nem, egy kósza szemkontaktust. Egészen mélyre szívom be az agyamat nyugtatni szándékozó, feszültségtől terhes levegőt. A hátam mögött tartott kezem ujjai megállás nélkül dörzsölik egymást, mígnem nyitott ajkaim között préselve át egy, az egész tüdőmet megtöltő légvételt, vissza nem pillantok Samre. – Nehéz, de nem lehetetlen megérteni, hogy mit és miért tesznek az elhivatott emberek. Vagy hát… sok esetben, mondjuk inkább úgy. Mindig számítani kell rá, hogy a logika felett elhatalmasodhatnak az ösztönök. Ha jók, ha nem… - teszem hozzá, és nem bírom megállni, hogy ha csupán a szemem sarkából is, de ne nézzek Jenre, még ha általánosításnak is hat a véleményem. Tudom, hogy érteni fogja a szavaim mögötti kettősséget, ahogy azt is, hogy Sam ebből mit se fog sejteni. Túlzottan lefoglalják a saját elképzelései, na meg a gumicukron való cseppet sem szofisztikált kérődzés ahhoz, hogy túl lásson az orránál -hisz, ahogy megtudhatom, nem ért az emberekhez, ezt pedig, ha akarná se tudná lemosni magáról. Harsány felkiáltására felszaladó szemöldökeim alól sandítok hátra, és ahogy összetalálkozik a tekintetem az övével, nem bírom megállni, hogy a nap talán első, őszinte vigyorát ne a túlontúl jókedvű kollégának címezzem, amit még Jennifer helytelenítő felszólítása se mos le a számról, mikor visszafordulok az akták felé.
- Már ha egyáltalán otthon találjuk mindkettőt. Legjobb tudomásom szerint a marakodó házaspárok nem annyira szeretnek egy fedél alatt tartózkodni… – vagy államban, fűzném még hozzá, de helyette elnyomom az epés megjegyzést egy torokköszörüléssel, ahogy lapozgatok a különböző jelentések között, megtorpanva a boncmester szakvéleménye felett. Abból csak akkor nézek fel, mikor a tarkómnak szegezett kérdés eléri az agyamat.
- Hm? – zárt ajkaim mögül dünnyögöm vissza a kérdést, ahogy Jenniferen átvezetve a tekintetemet hátranézek a kollégára. – Felőlem persze. Bár eleinte úgyis csak egy sablonba igazítjuk be őket, hogy utána meg tudjuk állapítani a mértékeket. Mindig kettőn áll a vásár, noha egy felfűtött érzelmi szinten lévő ember, elvégre feltételezzük, hogy a válás megviseli őket, soha nem tudja olyan meggyőzően palástolni se a mimikáit, se a szavait, ahogy ő azt képzeli, hogy teszi – magyarázom, és visszaterelem a figyelmemet róla a papírokra -kizárólag, hogy a gondolataim ne cikázzanak szerte, és találjanak rá egy olyan fonalra, ami egyenest Jenhez vezetne. Láttam, hogy neki se egyszerű, mégse hiszem, hogy értené, vagy akár sejtené, hogy mit és miért tettem… hogy két év alatt akárcsak elgondolkodott volna rajta, hogy az én ki nem mondott szavaim mögött is lehet igazság. Ahogy abba se, hogy csak miatta maradtak kimondatlanul…
Összehajtom a dossziét, ahogy hallgatom a felvetéseket. Bólogatok, hümmögök, néha a számat húzom…
- Ismerhette, de biztos, hogy nem régről – ujjaim a nyakamat, államat simítják, ahogy felhajtva az akta tetejét újból a képekre meredek, szünetet tartva, míg a részleteket tanulmányozom. – Nem a barátaival, vagy közeli ismerőseivel volt, bár őket se árt majd felkeresni... Viszont, ha igaz az, hogy Emily nyugodt, majdhogynem kispolgári életet élt a felmondatása előtt, kedves volt, szerény és átlagos, akkor egy „lányos este” alkalmával nem öltözik fel így, szégyenlősebb annál – mutatok az egyértelműen sokat mutató ruházatára. – Egy intellektuális, az értékeivel tisztában lévő nő, hacsak nem volt akkora a törés az életében, nem így akar ismerkedni. Abban biztosak lehetünk, hogy megingott a saját magába vetett bizalma, mert valamiért, vagy valaki miatt ezzé akart válni… - tenyerem a szám előtt állapodik meg, mutatóujjaimmal dobolva azon, ahogy a további felvetéseket hallgatom.
- Már, ha ténylegesen neki mondtak fel, és nem ő mondott fel. Magától, vagy akár felszólításra. Ha elbocsájtanak, kapsz végkielégítést, ha te mondasz fel, nem… Márpedig tudjuk, hogy azzal, hogy elment az irodától, teljesen pénz híján lett, viszont ideális esetben csak akkor nyújtunk be felmondást, ha máshol már fix helyünk van, nem? – teszem fel a kérdést, tűnődve tartva el magamtól a kezemet. – Kivéve, ha menekülni akarunk… - toldom hozzá. Megmagyarázná azt is, miért akart nagy hirtelen a saját elveinek teljesen ellentmondó külsőt, habitust kialakítani, mégse ér annyit a felvetés, hogy annak hangot adjak. Ha így lett volna, nem a testvérénél kér szállást, inkább motelba megy...
Csendben kutakodok, név után keresve, míg fél füllel az eszmecseréjüket hallgatom. Nem jelenteném ki ilyen töredelmesen, hogy nem jelent semmit, mégis Jennifer gondolata után megyek, ahogy az ügyvédi irodát illető információk között szedem sorra a leírtakat.
- Paul Cremer. Szintén a Davis Polk & Wardwell alkalmazott ügyvédje, aki egy pere kapcsán összetűzésbe került az Ügyvédi Kamarával. Állítólag nagy port kavart. Ennek utána tudsz nézni? – dobom hátra a kérdést Samnek, majd folytatom. – Állítólag párszor randiztak Emilyvel, de nem fordulhatott igazán komolyra a dolog, nem írnak róla semmi konkrétat… - lapozok, hátha találok még hozzá elvétve egy-egy morzsát, de hiába.
Összecsukom a laphalmazt, ahogy Jen behúzza a kéziféket, és az aktakupacot a kesztyűtartóba helyezem, véletlen se hagyom az ülésen. Lesimítom a zakóm gyűrődéseit, ahogy kiszállok, és végighordozom tekintetemet mind a házon, mind az udvaron. Takaros, se nem túl hivalkodó, se nem kicsi, feltehetően jó, szintúgy középosztálybéliekhez fogható anyagi helyzettel bíró házaspáré. Viszont, ha a férj fél lábbal kint van -ugyanis a házra az asszony tart igényt-, feltételezhető, hogy kertészt alkalmaznak -ahhoz túl rendezett, hogy folyton a bíróságra járó feleség gondozza, viszont Mr. Pickett felé se szagolna, ha nincs már köze hozzá. Nem lényeges, de akár fontos lehet...
Elmosolyodok Sam megjegyzésén, majd ahogy megindul, kitartva a kezemet a mutatott út irányába magam elé engedem Jennifert is. Utolsóként érkezek a verandára, mégis elsőként nyomok a csengőre. Csendben, leszegett fejjel állok, mígnem az ajtó felé igyekvő léptek után meg nem hallom a zár nyelvének kattanását.
- Jó napot! Mrs. Pickett?
- Én vagyok… még – fűzi hozzá, és nem bírom türtőztetni az ajkaimra kívánkozó apró mosolyt. Egyértelmű az utálat, és mutatja is a dacos gőgöt, ahogy felszegett állal, territoriálisan a kilincset fogva néz szemközt velünk. Mintha épp el akarnánk perelni a tetőt a feje fölül. – Nem veszek semmit!
- Nem is újság-előfizetést ajánlunk – somolygom a választ féloldalas mosollyal, ahogy előveszem a jelvényemet. – Wyatt Leneghan különleges ügynök, FBI, ők pedig Adler és Colgan különleges ügynökök – ha alaposan szemügyre vette mind az iratokat, mind a mutatott kollégákat, visszacsúsztatom a tárcaszerű bőrtokot, és azzal egyetemlegesen a kezemet is a zsebemben felejtem. – A húga, Emily Thornton gyilkosságának ügyében szeretnénk feltenni néhány kérdést. Esetleg…
- Már épp elegen jöttek feltenni a kérdéseiket… Nem tudnának minket végre hagyni, hogy békében gyászolhassunk? – kérdezi megveszekedetten, kínjában mellkasa előtt fonva össze a karjait, ahogy tiltakozva hátrébb lép.
- Ha azt akarjuk, asszonyom, hogy megtaláljuk, aki ezt tette a testvérével, úgy sajnos nem – válaszolom kedves, némileg behízelgő hangon. – Gondolom Ön is ezt szeretné… Esetleg bemehetnénk, hogy ne a küszöbön állva ejtsük meg a beszélgetést? Hálásak lennénk – adok ötletet mindent megtéve, hogy elnyerjem a szimpátiáját. Elmérgesedett válás közepette nem hinném, hogy sok kedves szót kap.
Ahogy odébb áll, utat biztosítva nekünk az ajtóban, biccentek, és attól fogva, hogy én kértem a bebocsájtást, elsőként lépek be a házba. Egészen addig várok szétnézve, míg elénk nem szegődik, mutatva az irányt. Becsomagolt dobozok a fal mellett sorakozva, hiányos falikép és dísztárgy készlet a nappaliban. A por még látszik az elemelt ereklyék talpazatának helye mentén, ami egyértelművé teszi, hogy ha egy portörlésre, úgy a kert gondozására még annyira sincs ideje.
- Foglaljanak helyet! – mutat a kandalló körüli ülőhelyekre, és ő maga egy önálló fotelben helyezkedik el. Állva maradnék, a kényelem és a feszültség elkerülése végett, de nem akarok fölébe kerekedni, dominanciát sugározni, így magam is helyet foglalok a kanapén.
- Köszönjük! A férje is itthon tartózkodik? Vele is szeretnénk pár szót váltani, ha volna rá lehetőségünk…

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Adler. Ez bánt. Nem mintha több lennék most - vagy bármikor - de a szenvedés közvetlen utat talál a szívemhez, és lassan hasogatja azt. A nevem fél évvel utána változtattam meg. Tőle hallani ezt a formáját, erőteljes csapást mér rám. Nem veszem fel a szemkontaktust, hiába érzem, ahogy rám vetül tekintete. Makacsul ragaszkodom ahhoz, amivé formáljuk magunkat, egymást. Két idegen ügynök, némi közös múlttal megfűszerezve, de egyébként nem fontos, nincs jelentősége. Mégis, ahogy a nosztalgiát idéző szavai körénk robbannak, számomra is megismételhetetlen és felfoghatatlan csoda, de felé fordítom nem csak az arcom, a tekintetemet is. A görbe, ami bizonytalanul ücsörög ajkain arra késztetnek, hogy az emlékeinknek tiszteletet téve - én is így tegyek. Sietős, átfutó mosoly villan ábrázatomon, de ennek jelentősége lehet a következőre nézve: a közös munka feszültségének enyhítésére.
- És mi lett vele? - Sam izgága jelenléte átveszi a helyét a nyomorúságos megemlékezésnek. A válaszra nem vagyok kíváncsi, ezért amennyire csak a hely és a környezetünk engedi, távolodom kettejüktől. Hiába érzem később is Wyatt tekintetét magamon, vibrál minden szövetem alatta. Ezúttal azonban csak magam elé révedve a légzésre vagyok képes fókuszálni, mert a szavainak jelentésük van. És gyökeret vernek odabenn a szívemben, nem csak a gondolatimban horgonyoznak le. Szeretnék felelni, el is nyílnak ajkaim, hogy bármit mondjak, de Sam megelőz. - Igen, tudom, hogy igazad van. És tökre irigylem is az ilyen mission in possible figurákat. Nekem sossem sikerül ösztönből helyesen cselekedni... A múltkor például, amikor üldöztem egy csávót, gondoltam talán, ha másik útvonalon megyek, beelőzöm. Fogalmam sincs, hogy lehettem ekkora szamár, de totál az ellenkező irányba keveredtem és hát nem én kaptam el. Azóta is kapom emiatt az ívet. - vállat ránt, mintha semmit sem jelentene számára, de engem nem tud vele manipulálni. Valószínűleg legújabb kollégánkat sem.  - Adlernek ez jól megy. Olyan kicsi, mégis olyanokat vetődik, hogy én érzem magam zavarban, amikor végül elkapja őket. Hahh! Nem is ez.., amikor valaki napokra eltűnik és semmi életjelet nem ad. Szándékosan!? - tudom, hogy mire céloz Sam, azonban csak a fejemet tudom csóválni amiért ismét csak fecseg. Azóta is ott lebeg kettőnk fölött ez a megbeszéletlen eset, hát még amit én később ezért az esetemért kaphatok... Alsó hangon fegyelmi. Kétségbeesésemben szívesen terelem el a témát rólam. - Leneghannak igaza van, Sam. Elhivatottság, ösztönök. Káoszjelenség együtt a kettő... és olyankor történnek váratlan, sok esetben talán számodra, bárki számára érthetetlen dolgok. Mert akkor és ott csak neked kell megbirkózni a rengeteg kérdőjellel a fejedben és mérlegelned, döntened. Azt tesszük mind, mindig, amit helyesnek gondolunk. - vállat rántok, szívesen kisebbre húznám magamat, mikor olyan érzésem támad, hogy két beszélgetés zajlik egyszerre.
- Na. Ne állj mellé, még elbízza magát! - előbb Wyatt felé, később inkább hozzám hajolva búg. Megcsóválom nemleges irányba a fejem, végül csak örülök, hogy Sam is mellettem van. Sikerül oldania azt a feszültséget bennem, amiről nem gondoltam, hogy bontható lehet - egyáltalán.
Jóleső érzés kerít hatalmába (pedig inkább az ellenkezőjét kellene éreznem), mikor Sam részéről abszolút észrevehető csodálatát és kötődését érzékelem a mellettem ülő irányába. Nem hibáztathatom. Bár belőlem később váltotta ki mindezt nem első találkozásunk alkalmával, ott szunnyad most is szakértelme iránt. Szíven szúr minden megjegyzésével, ami kétértelmű - most sem különben.
- Szerintem érthető, ha így is van. De tudunk olyanról is, amikor végül hiába minden vívódásuk, a válásra végül nem kerül sor. - eszemben sincs felé fordítanom a fejem. De még csak a visszapillantóra sem nézhetek, hogy Sam ne olvashasson le belőlem, rólam semmit. Nem mintha értene hozzá...
- Ahol egyszer volt tűz, ott mindig marad parázs. - összevonódik szemöldökeim vonala, mert Sam megjegyzése egyszerűen nem tudom melyikünk oldalára akarja billenteni a beszélgetést. Lefojtok egy zavart mosolygást, bárcsak beavattam volna. Már kívánja minden porcikám. Hiába...
És mintha mit sem számítanának az érzéseim és a fojtogató jelenléte, minden egyes mondatával azt érzékelteti, hogy szívesen tovább boncolgatja a lelkem, fájjon csak. Ettől egyre gyengébbnek érzem magam, eszembe jut, hogy beteget kellene jelentenem és távoznom, de félúton már ugyan melyiküket verhetném át? Egyiküket talán. Mégis, ha hozzám - feltételes módban - címkézi szavait, akkor össze kell szednem magam. Mellette egyébként is, mert tudjuk, szakterülete a másokban, másokról leolvasás.
- Nekem annyira le tud blokkolni az agyam, hogyha kiabálnak velem, akkor sem értem, hogy mi van. - utal rá, hogy mindentől függetlenül szeretne ott lenni, tanulni tőle.
- Hmpff. Azért erre ne vegyünk mérget. Vannak olyan emberek, akik tökéletesen képesek palástolni az érzelmeiket, hogy professzionálisak maradhassanak. - szándékos a szóhasználat. Lopva pillantok az oldalamra, jelezve, hogy ismét nem értek egyet. És talán önvédelem miatt is.
- De ha már válófélben vannak, akkor minek palástolnak bármit? - Sam kérdése kifacsarja a lelket is belőlem. Szeretnék most egy újságpapírt dugni a szájába. - Ha már amúgy is lemondott rólam, én tuti kígyót-békát még odahánynék neki, meg mindent. Vagy küzdenék. Jó, hát előbb, ha szeretem, küzdenék. Nyilván az ember csak akkor mond igent valakinek, ha szereti. De ha reménytelen menet a harc, akkor kiadnám magamból minden sérelmemet, aztán meg hátha boom, értitek. - el kell fordítanom a fejem, mintha valami magára vonná a tekintetem az ablakon túlról. Tényleg beszélnem kell majd Sammel, ez nem maradhat így. Nem bírom el a beszólásait, számomra gyötrőek. Kínomban végig szalad ajkaimon egy görbe, de lemosom onnét hamar.
Wyatt levezetésére mindketten csendes figyelemmel reagálunk. Értőn bólogatok, Sam az ülésébe kapaszkodva, enyhe grimaszokkal gondolja tovább. -  A szúrások és a nyomok alapján úgy tűnik, hogy az elkövető erőszakosan és céltudatosan járt el, lehet a motíváció és az elkövető kiléte között szoros összefüggés. - a vezetés közben tovább eresztem a gondolatfoszlányokat, megpróbálom a maradék koncentrációmat az ügy köré építeni. -  A nyugtatóval próbálhatta kezelni a stresszt vagy a nyugtalanságot is, amit a másik személye kiváltott belőle. - ha valóban nem "lányos estére" készült.
- Kivéve, ha menekült... - szinte egyidőben mondjuk ki ezeket a szavakat. Értőn bólintok.  -  Az elkövető lehet, hogy kihasználta Emily sérülékeny helyzetét és nehézségeit. Ha kínált olyasmit a számára, amibe egy kétségbeesett nő gondolkodás nélkül beleszaladna... Főleg, hogy állandó vitahelyzetbe került a testvére által. Talán meg is fenyegették valamivel. - folytatom tovább a gondolkodást.
- Különben mióta vannak válásban? Emily előtt is váltak már? - Sam kérdése jogos.
El kell telnie pár percnek. - Máris. - Sam tekintete lezuhan és már csak a kijelzője fényének tükröződése látszik arcán, beleássa magát.
-  Azért, mert nem működött, vagy azért, mert Emily nem illett az ideáljába? - eszembe jut, hogy egy nő általában csak egy férfi kedvéért esik át ilyen kontrasztos változtatásokon. Meglehet, hogy azzá akart válni, aki nem lehetett addig.
- Egy bizonyos csoportot, névszerint az Egyesült Lelkek Rendjével történt a dolog. Erősen megkérdőjelezhetőek voltak a fellépéseik, és még most is rengeteg bejelentés érkezik róluk, tele az internet a cikkekkel. Vallási vagy ideológiai meggyőződésre hivatkozva követtek el bűncselekményeket, méghozzá elég komoly feljelentések történtek. Erőszakos cselekedetek, például politikai aktivisták ellen, de látok csoportos, erőszakos bejelentéseket is. Politikai merényletektől kezdve egészen nemi erőszakig. De mindet eltusolták, végül megnyerték az ügyeket és nem lett belőlük semmi. Emiatt kavart port, egyáltalán nem egyértelmű, miért. Arra hivatkoztak végül, hogy kölcsönös megállapodások és alkuk születtek. - kérdőn néz felénk. Épp olyan értetlenül érzem magam, mint bármely józangondolkodású ember is tenné egy ilyen összegző után.
A friss levegővel igyekszem felvértezni magam az ügyre is, Wyattre is. Összességében sikerül, ahogy már a verandán állunk és ajtót nyitnak nekünk.
- Hahhha-ha! - Sam hangja felharsan Wyatt elmés válasza hallatán. Én a magam részérül csak lefojtok egy mosolyt, próbálom uralni később mimikám, amikor a bemutatkozás megtörténik. - Bírom a pasit. - motyogja oda felém, amikor megkapjuk a bebocsájtást. Válaszra sem méltatom lelkesedését, csak puhán lökdösöm magam elé, hogy haladjunk befelé. Sam helyet foglal közvetlen Wyatt mellett, én az egyik, távolabbi - ablak előtt pihenő - széket választom.
- Komolyan? Már megint? - tárja szét a karjait, ahogy megáll a küszöbön. Ránk nem hederít, a feleségére fókuszál. - Maguk nem beszélnek egymással? - értetlenül néz végig rajtunk, érzem a megvetését.
-  Nem szokásunk, ezért értékelnénk, ha Önök tennék. Leneghan, Colgan, Adler. FBI. - intek az egyik ültőalkalmosság felé. Sam megrovó pillantását kerülöm. A férfj végül helyet foglal, nem ez a fontos?
A férfi ellenségre lel bennem, talán valakire, akire kivetítheti a dühét? Le sem veszi rólam ellenséges, gyanakvó tekintetét. Viszonozom egy ideig.
-  Milyen volt a kapcsolatuk Emilyvel az utóbbi időben? - teszem fel az első kérdésemet. Határozott, ellentmondást nem tűrő hangon, ekkor már a feleség felé is elpillantva.

- Jobb ezt most nem firtatni - védem ki, hiába akarom, hogy ki legyen mondva, mi okozta a problémát, gátlástalanul vádaskodnék is, ha tehetném -mégis erősebb a szívem diktálta alázat, ami egyszeriben kapcsol be, mikor érzem, már túllőttem egy határt.
- Könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt – mosolygok rá, nem több, csupán egy pillanatra. Persze, magunkat hitegető feloldozás ez akkor, ha mellé trafálunk, de tudom, miről beszélek -nem mindig, és nem minden tettem megalapozott és megfontolt, noha igyekszem a törvényszerűség és a szabályok még éppen látható határán evickélni. Azonban, ha jogerős egy megérzésem, noha nem tudom azt ész érvekkel alátámasztani, kénytelen vagyok parancsot áthágva utána eredni.
Fáj. Fáj, hogy ezt teszem, hogy célzásokat puffogtatok ahelyett, hogy megvárnám, nyíltan beszéljünk, mint a felnőttek -de ő mondta, a hivatalon kívül nincs szükségünk beszélni egymással. Érzem, mégis érvényre kell juttatnom a gondolataimat, ha így, hát így... Az ablak mellé könyöklök, mutatóujjammal alsó ajkamat kaparászva. Rossz szokás, mondhatnánk pótcselekvés, amiről Jennek egyszer már sikerült leszoktatnia, de az utóbbi időben újból felvettem. Horkantva nevetek, hátranézve Samre.
- Nem azt mondtad, hogy nem értesz az emberekhez? – kérdezem, és akaratomon kívül elidőzik a tekintetem Jenen, mikor visszafordulok a szélvédő felé. Muszáj vagyok kivédeni valahogy nem csak Jen, de az ő replikáját is -Samen pedig jobb humort alkalmazni. Újból meghallva Jennifer hangját, értelmezve az irányomba véletlen se kendőzött szavajárását, gondolkodás nélkül, hevesen emelem fel a pillantásomat a sorok közül, és nézek rá -egyértelműen, nem lopva, nem a szemem sarkából. Mély levegőt veszek, megint, és újból, ahogy bárhogyan is próbálkozok, nem jön kielégítő revans a számra.
- Ha… - arra kényszerítik. Mondanám, mégis ott marad a folytatás elnyitott ajkaimon, és csak hitetlen nevetéssel, bólogatva fordulok vissza. – Azok… - prüszkölöm már-már sértetten. Tudhatná, miért kértem... Ez nem Sacramento. Nem két évvel ez előtt vagyunk. Nem azok a feletteseink, akik. Sehol nem nézik jó szemmel a házastársi kapcsolatot csapaton belül, de mi azon szerencsések közé tartozhattunk, akik esetében szemet hunytak a szabálysértés felett, mi több, áldásukat adták nem választva szét minket egy ügyön sem. Partnerek maradhattunk, és ha tetszik, ha nem, most is azok vagyunk -házon belül. Azon kívül hol érdekel engem a professzionalitás?
Csendben hallgatom végig Samet -beszédes, hogy a felvetéseire nem kap választ. Gyűrű van az ujjamon, ami egyértelmű üzenete annak: boldog házasságban élek, nincs szükségem ilyen gondolatokkal foglalkozni. Helyette az ügy részleteire terelem a figyelmem.
- Valószínű… - bólintom. – Egyértelműen a gyilkolás volt a motiváló erő, nem a kínzás, a dominancia, sem az erőfitogtatás. Ahhoz túl pontos, túl precíz, látszik, hogy előre kitervelte, nem hirtelen felindulásból követte el. Magabiztos és tekintélyes; nincs jele nagyobb dulakodásnak, a körmök alatt se találtak idegen szöveteket. Ugyanakkor bízott magában és az ösztöneiben is, nem sietett sehova, tartotta magát egy előre jól kiötlött tervhez. A szúrt sérülések esetén a vért sokáig tart feltakarítani, de a mi elkövetőnk jócskán hagyott erre időt… szinte kivéreztette a lányt. De abból, hogy a holttest közelében sehol nem találtak vérnyomokat, akár arra is következtethetünk, hogy a gyilkos a saját otthonában tette – fordulok feléjük. – Az megmagyarázná, hogy miért bánt olyan bőkezűen az idejével. Hisz úgyse látja senki – húzom fel a vállamat -nem a saját gondolatom gyanánt, inkább az elkövető érdektelenségét támasztva alá. – Lehet – beharapva, a fogammal kaparva párszor az alsó ajkamon fixírozom a képeket. Azt az egyet különösen, ahol látható Emily arca -olvasni szeretnék róla, belőle, de csak az üresség és a rideg sötétség árad a szeméből. – De azt mondják, hogy Emily okos lány volt. Valóban akkora krízisben lett volna, hogy a józan eszével is harcba száll anélkül, hogy felharsanna a morális értékrendje? Ilyen dózisú nyugtató alkohollal keverve… csoda, hogy nem az végzett vele – egy lórúgásnyi, mondhatnánk, keverve tequilával… biztosan okosabb volt ő ennél.
Elcsigázottan bólintok, és felé fordulok, mikor Jentől is pontosan ugyanazokat a szavakat hallom, amiknek én magam is hangot adok.
- Ha nem is fenyegették meg, bár nem zárhatjuk ki, az biztos, hogy egy függő helyzetben állt -hogy az elkövetővel, esetleg a családjával, megint más kérdés – szemeim újból a képekre találnak, összehúzva a szemöldökeimet emelve magasabbra a fotográfiákat. – Valószínűleg anyagi függésben. Nem vagyok szakértője a luxusmárkáknak, de ha nem tévedek, ez a szandál egy Chanel. Már ha az egymásba forduló C-betűk azt takarják – nézek Jen felé engedve a sztereotípiának, hisz hármunk közt ő a nő -nálam viszont aligha tudná jobban bárki is, hogy mennyire nem indítják meg ezek a dolgok. – Ráadásul a talpát nézve alig kopott, sőt, mondhatnánk, hogy teljesen új. Emily bankszámlakivonata szerint viszont egy Starbucksos kávét is alig tudott volna magának megvenni, tehát biztosak lehetünk benne, hogy valaki mecénás volt felette, és kedveskedett neki ilyen csecsebecsékkel. Kérdés, hogy várt-e valamilyen ellenszolgáltatást. És hogy lehetett-e épp a sógora… – költői, semmint megválaszolásra szánt a kérdés. Sam érdeklődésére egy artikulálatlan „máris” formálódik a számon, ahogy vadul lapozgatok az iratok között.
- Amanda nyújtotta be a válókeresetet uszkve fél éve a férje kapuzárási pánikjára és szerencsejáték függőségére hivatkozva. Nincs együttműködés a két fél között, ezért egyre csak húzzák a procedúrát – olvasom fel a zanzásított változatát a lapon foglaltaknak. Amilyen lendülettel kerestem Pickették után, legalább azzal az elánnal forgatom a papírokat az Emily kapcsolatai között szereplő Paul Cremerhez.
- Ezt majd Emily barátaitól megkérdezzük. Kénytelenek leszünk őket is felkeresni, legalább az igazán közelieket – vetem fel, noha csak a hanglejtésem hat ötletnek, a szavaimmal inkább parancsba adom az elképzelést. Ujjaim külső felével megrögzötten simítgatom az államat, míg Sam ismertetőjét hallgatom -minden egyes mozdulat alatt felsercen az alig két napos borosta, mégse hagyok fel vele, ahogy próbálom összecsatolni a képeket.
- Tehát tulajdonképpen egy vallási anarchista kommuna? – próbálom összefoglalni egy kérdésbe. – És őket védte ez a Paul Cremer? Vagy ellenük lobbizott?  - nem világos… valami nem áll össze. Mint a puzzle darabjai -látod már, hogy fog kinézni a kép, de annyi szürke folt van, amibe egyszerűen nem tudod beleilleszteni a hiányzó elemeket.
A takaros ház előrevetíti, mégse kecsegtet azokkal a reményekkel, amiket elvárnánk egy efféle otthon tulajától -a nő megkeseredett, nyúzott és bizalmatlan, mégse foglalkozok az elemzésével tovább, miután a nappaliba invitál minket. Addig legalábbis nem, míg meg nem érkezik a férj, maga előtt tolva a kiállhatatlan auráját. Csak futólag mérem végig -fontosabbnak gondolom a nőn észlelhető reakciókat. Megrogyott gerinc, előre eső váll, egy pillanatig leszegett fel. Sérülést szenvedett a páncélja... Öleiben tartott kezeit ökölbe szorítja, és noha rendezi a sorait, kihúzza magát és próbál mosolyt vonni az arcára, a körmei valószínűleg ugyanúgy a bőrét vájják. Nem az erőszak gondolatával, inkább az önnyugtatáséval. Feszeng ahelyett, hogy fölébe akarna kerekedni.
- Emily, nos… sokat változott, mióta otthagyta a munkáját – ragadja magához a szót Mrs. Pickett, beszédében észrevehetően kerülve azt a határozottságot, amit korábban megengedett magának velünk szemben. A mellé telepedett férjétől úgy irtózik, mintha lángcsóvák csapnának fel mellette, és félne, mentem megégeti magát. – Mindig kedves lány volt, közvetlen, segítőkész. Szerette az életet, ritkán panaszkodott, ha problémája is volt, azt nem, mint terhet cipelte, inkább lehetőségként tekintett rá, hogy azon keresztül tudjon fejlődni. Nem volt soha mélyen vallásos, de volt annyi hite, hogy tudja, semmi se véletlen történik. Nem volt nehéz szeretni...
- Tartozott bármilyen felekezethez? Esetleg más gyülekezethez, amiről tudomása lett volna?
- Nem. Csupán a nagy, keresztény ünnepeken járt templomba – válaszolja meg gyorsan a kérdésemet. Ujjaival menthetetlenül babrál, a körömágyát kapargatja. Szinte már a karfán ül a matrac helyett. – Amikor otthagyta az állását, teljesen magába szakadt. Egyszeriben vettek el tőle mindent: a lakását, amire annyira büszke volt, a munkáját, amit mindig is imádott, és kicsit, úgy gondolom, a méltóságát is azzal, amilyen körülmények közé kényszerült. A mindig életvidám, cserfes húgom árnyéka lett önmagának, hangozzon bármilyen klisésen is. Elfordult nem csak tőlem, mindenkitől. Nem locsogott, nem lelkendezett, holott azelőtt egy napon át madarat lehetett vele fogatni, ha csak rámosolyogtak a metrón. Félt segítséget kérni, büszkébb volt annál, minthogy más jószándékára apelláljon, de mi befogadtuk. Keveset volt itthon, azt mondta, nem szeretne minket zavarni, mert tudta, hogy… - mutat magára, majd a férjére is. – Szégyellte magát, hiába mondtam, hogy nem szánja őt senki.
- Egyetért ezzel, Mr. Pickett? – veszem át a szót, és irányítom át a tekintetemet a férfira. – Mielőtt még belekezdene… Megtenné, hogy helyet cserél velem? – kérdezem, de már állok is fel, hogy érzékeltessem, nem a beleegyezését kérem, hanem a közreműködését.

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Wyatt különösen kényes volt a privát szférájára mindig is, - sokáig foglalkoztatott a gondolat, minek köszönhettem én azt, hogy megosztotta velem saját menedékvárát és a kitüntetett figyelmét - illetve a magánéletére, érzéseire, néha úgy is viselkedett, mintha kizárólag neki lenne joga hozzá. Utólag már értem, megértettem. Sam ennek teljes ellenképeként képes volt egy frissen érkező hallgatónak beszámolni a legintimebb érzéseiről, emlékeiről, átélt és megélt helyzetekről nyíltan felvállalva mindünk előtt, ha valami sértette, boldoggá tette, vagy bármilyen érzelmet kicsikart belőle közben, vagy ott és akkor. Ennek a két jellemnek a találkozása meglehetősen szórakoztató a számomra. Sam érzelmi intelligenciája csak súrolja Wyattét, és mivel ő mindig hallgat az első gondolat helyes örökérvényűségére, most is letudja azzal a hallgatást, hogy az a személy, aki olyan nagyon hasonlított rám, valószínűleg halott. Ki nem mondja, de a gyászba burkolózó pillantásából tudom, hogy erre következtetett. Mert az fel sem merül szentimentális elmepalotájában, hogy talán csak őrá nem tartozik.
Az autóm egyébként is szűk beltere mintha most még omladozna is. Ingerel Wyatt közelsége, azt kívánom, bár Sam ülne mellettem. Habár, ha így történik, a visszapillantóban talán a kékjébe ütközne a tekintetem és az még jobban fájna, mint a szavak, amik egyértelműen nekem (is) célzottak egy olyan párbeszédben, amiben csak ketten vagyunk, hiába ülünk hárman a járműben.
- De. A kapcsolatoknak viszont szakértője vagyok. Bárhol észre veszem a kimondatlan dolgokat. Az irodán belül is tudom, hogy ki kivel... Nincsenek előttem titkok. A megértésük az tök más sztori. - habár Sam kifejező és őszinte szavai megmosolyogtatnak, nem nevetem ki őt. A helyzetre való tekintettel persze nevetségesnek gondolom, ami mond, mert - lehet, csak azért, mert nyakig benne vagyok - ennél egyértelműbb nem is lehetne, milyen feszültség van köztem és az anyósülésen ülő között. S mivel ő megenged magának burkolt, ám elég nyílt célozgatásokat, én is élek a lehetőséggel. Beszéljünk hát, ha így szeretné. Amint megérzem a tekintetét és teljes jelenlétét, figyelmét rám szegeződni, egy kissé bánom, hogy nem maradtam csendben. Én nem nézek rá, sem lopva, sem tartósan.
Meghallom a gyenge kezdését "Ha...", végül nevetése győzedelmeskedik. Talán sikerül határt húznom? Mindenbizonnyal, mert sem több célozgatással, sem konkrét megjegyzéssel nem mér rám találatot.
Aprókat bólintva hallgatom az elemzését. Hagyja, hogy elgondolkozzunk a szavain. Csak a munka, semmi más. Hatalmas súlyt érzek leszakadni a vállaimról. Csak a munka... - Nem mindig a racionális gondolkodás vezérel minket. Ha elérkezett egy olyan pont, ahol az ember teljesen elveszítette az irányítást az életével kapcsolatban, előfordulhat, hogy olyan döntéseket hoz, amik máskor elképzelhetetlenek lennének. Lehet, hogy valami olyan tragédia vagy stresszhelyzet állt fenn, amiről mi nem tudunk, és ezek vezethettek ehhez az utolsó, sorsdöntő cselekedethez, talán már azzal sem foglalkozott, hogy bevette a nyugtatókat. A pszichológiai hatások és a környezet is komoly szerepet játszhatnak egy ilyen esetben. - onnan ragadom meg az elmélkedést, ahol állok: a talajról. Nem tudok olyan mélyen látni és átélni, mint ő. Sosem tudtam. Az én egyszerű felvetéseimmel inkább amolyan kerítésféleként szolgálok, függőleges és vízszintes vonalak rendszereként, amely azon a területen belül tartja őt, amelyet „való világnak” nevezünk. Nem engedem túl messzire kóborolni az elméleteivel, valahogy nem bánom. Tudom a szerepem és elégedett is vagyok vele. Tényleg. Most engedek egy futó pillantást magamnak, mindig elbűvölt, amikor képes volt teljes megéléssel belezuhanni akár egyetlen kép rá mért hatásába. „Briliáns.” Mégsem fürkészem sokáig. Visszatérek a munkához, könnyű, hogy Sam hangja is beleszövődik a melankóliámba.
Mintha egyáltalán nem ismerne, úgy várja tőlem a divatmárka felismerését. Kérdőn felszaladnak szemöldökeim, "Tényleg?" nézek rá, hagyva időt. Helyettem máshonnan kapja meg a választ:
- Igen, az Chanel. - ő nem rejti véka alá, hogy rögvest felismerte. Alig észrevehetően megcsóválom a fejem, ismét az út és az ügy kettőségére koncentrálva. A mögöttünk ülő belekapszkodik az ülésembe, még a nasiját is félre teszi, vagy már el is fogyott? - Hahh, ha egy hétig ülök rajta, akkor se figyelek a talpára annál tovább, hogy vegyenek mintát, aztán annyi. - elégedetten, kissé izgatottan hízeleg Wyatt felé. Értékelem az őszinteségét. A kérdésére érkező válasz elgondolkodtat. Nem szeretem az egyértelmű gyanúsítgatást, de nyilvánvalóan a családon belüli gyilkosságok és konlfiktusok miatt sem feledkezhetünk meg arról, hogy a sógor is szerepel a listán.
- Ebből aztán összerakhatjuk, hogy milyen dinamikák alakulhattak ki közöttük. És van-e összefüggés a halál és a válás között... - gondolkodom hangosan.
- Szerencsétlen nem csoda, hogy bárki más kedvére akart tenni a külsejével, egy ilyen közegből bárki menekülne. Kinek van kedve azt hallgatni egész nap, hogy veszekedés van? És nem is volt választása... - érzem a sajnálatát. Bennem is feléled, de ahogy eddigi esetink kapcsán, minden áldozat iránt táplálok hasonló érzéseket. Senki nem érdemli meg, hogy más döntsön az élete fölött...
A szőke következő szavai azonban nem tetszenek. További közös kihallgatások? Rosszul érzem magam a gondolatától, feszélyez - bár számíthattam volna rá, hogy a közös munka nem csupán ennyiből állt. Ennek ellenére nem mutatom jelét egyet nem értésemnek, csak bólintok. Sam reakcióját nem látom, talán épp a kutatásba fekteti minden figyelmét, amit aztán meg is oszt velünk.
- Ja, elég defektes kollektívum. - nem titkolja el a véleményét, bár én személy szerint osztom a szavak mögött megbúvó rosszallást. - Ellenük harcolt, ő volt az igazságszolgáltatás egyetlen hangja. - kissé nyújtózkodnak szavai, nem kell látnunk, hogy tudjuk, még olvas, tanulmányoz.
A nappaliban érezhetően változik a hangulat, miután felbukkan a férj is. Személy szerint rám nincs hatással, ezt igyekszem felfelé futó szemöldökeim mögül a tudtára is adni, ha kételkedne abban, hogy helyünk van-e az otthonukban. Tekintetem végül a feleségre vezetem, hallgatom őt és figyelek Wyattre is, Sam hasonlóan csendben nézelődik. Wyatt helycserés támadása érezhetően nem tetszik a férjnek, de csak motyogva legyintget feltápászkodása közben; - Mi a... Gahh. Mit bánom én!? - és rögtön Sam mellé huppan, akinek arcáról nem nehéz leolvasni mennyire elégedetlen a kialakult ülésrenddel. Nem időznek szemeim Wyatt sziluettjén, de elraktázorom a kérését. Az én cselekvésem ravaszhúzogatásra szorítkozik, nem fejtegetek lelkeket. Kivételes alkalmakkor enyém lehetett a katalizátor szerepe, amely beindította azt a kémiai reakciót a zseniális elméjében, amely elvezette őt végül a gyilkoshoz. Ilyen alkalmakkor őszintén boldog voltam, most még csak törekvés sincs bennem. Azt viszont, hogy szeparálja őket, komolyan veszem.
- Úgy van, ahogy mondta. Önállóan akart boldogulni... Került minket. Azt mondta mindig, hogy minden rendben én meg mit foglalkoztam vele? Talán nem mondott el mindent, simán belekeveredhetett valamibe, aminek ez lett a vége. - térdeire számaszkodik könyökeivel, úgy borul enyhén előre. Sam feje körül láthatatlan kérdőjelek lebegnek.
- Mi az, amit elmondott? - kérdőn felfut szemöldökeim íve, érezhetően frusztrált nem csak a jelenlétemtől, de a tolakodó stílusomtól is. Pöfékelve fújja ki a levegőt, megfeszül. Kiegyenesíti a hátát, mielőtt válaszra méltatná kérdésem.
- A munkája, a fos anyagi helyzete... erre gondoltam. - úgy böki oda, mintha egy lerágott csont volna.
- És a megváltozott külseje? - Sam kérdése nem egyértelmű, kinek szól.
- Talán máshogy akart pénzhez jutni... - többször megrángatja a vállait, amitől nem lesz szimpatikusabb. - Ugyanazokat a köröket futjuk már megint. - a fejét csóválja, de abszolút nem érzékelteti, melyikünkhöz beszél.
- Talán siet valahová? Szívesen beidézem vallomást tenni, ha alkalmatlan az időpont. - Sam megköszörüli a torkát, durva mimikájával egyértelműen felém próbál nonverbális üzeneteket küldözgetni. Nem veszem tudomásul.
- Azt gondolja, sakkban tarthat? Ez itt még az én házam! - megemeli a hangját és vele együtt fel is kel a kanapéról. Vele együtt én is így teszek, Sam a karfára csap.
- Megértjük, hogy nehéz a ...
- Nem értenek maguk semmit! Ezt a szart is neked köszönhetem! Gyanúsított vagyok a saját házamban, basszameg! - hányja oda a feleségnek és már viharzik is kifelé. Nem nehéz észrevennem, hogy alkoholos gőzfelhőt hagy maga után.
- Semmi gond, megoldom. - nézek körbe, biztosítva őket róla. Hármunk közül úgy sejtem, én vagyok az elsőszámú, aki gondolkodás nélkül bilincsbe csapja, ha nem bír el a hangulatával és a finoman torzult józanságával - vagy más.
- Adler, csak finoman! - már csak a hátam mögül hallom, mert a konyhán át haladok a férj után, aki a hátsó udvar irányába siet. Garázs? Mellékhelység?

Sam állítása nyomán úgy időzik el a tekintetem Jenen, hogy azt észre se veszem -megfeledkezve magamról figyelem őt, az arcjátékát, várva, hogy elárulja magát, hogy adjon egy mankót, amibe kapaszkodhatok és analizálhatok. Helyzeti előnyt akarok, mégis, mintha egy vaksötét szobában tapogatóznék a villanykapcsoló után, ami még csak nem is abban a helyiségben van… Ki számolja már, hány éve annak, hogy profilozóként bővítem az FBI állományát, napi szinten eredve utána pszicho- és szociopatáknak, szadistáknak, sorozatgyilkosoknak. Őket mégis sokszor könnyebb kiismernem, mint a feleségemet… a megszólítás jelentése tőrdöfés a szívembe: hiába az, ha ennél távolabb még a kezdetekben se voltunk egymástól. Abból, amit most közvetítünk egymás felé, vajon egy külső szemlélő számára mi szűrhető le?
Megakadok a szavai mögötti, valószínűleg csak általam odaálmodott jelentésen… hisz neki is volt az életében egy törés, amire válaszként egy irreleváns lépéssel rukkolt elő. Mégis, fizikálisan is lerázom magamról a gondolatot, ahogy megingatom a fejemet, és összepréselve az ajkaimat, szemöldökeimet ráncolva figyelek a további gondolataira. Szigorúan csak Emilyre összpontosítva, senki másra…
- Utána kell járnunk, hogy igénybe vett-e az elmúlt időben orvosi kezelést, és ha igen, van-e látkép a mentális állapotáról. Ugyanúgy Pickették esetében se árthat, ha kutakodunk gyógyszerhasználat után – hozakodok elő az ötlettel, inkább Samnek, mint Jennifernek szánva a kijelentést, hogy raktározza el, le kell hívnunk a rendszerből az információt. – Vény nélkül kapható gyógyszerből nincs az a mennyiség, ami ilyen értéket mutathatna, azok túlnyomó többsége csak gyógynövény, semmi más. Inkább gyanakodnék benzodiazepint tartalmazó szedatív vagy hipnotikus, esetleg anxiolitikus gyógyszerekre. Xanax, Dalmane, Rivotril… - dobálózok a nevekkel; utóbbi említésénél akaratlanul is megindul a kezem a zakóm belső zsebe felé, csupán ellenőrzésül, de a mozdulaton változtatva csak a halántékomat vakarom meg. Érdekes a sors fintora… - Ezeket csak pszichiáter írhatja fel. Nem árt, ha beszélünk az Emily boncolását végző orvosszakértővel is. Lehet hiányos a jelentése, mert a nyugtató milyenségére nem tért ki – bár átnyálazom még egyszer a patológiai jegyzőkönyvet, de ahogy először, úgy másodszor se akad rá a szemem a gyógyszer konkrét említésére.
Szinte szabadkozva mozdul a szemöldököm, alsó ajkamba csípve bocsánatkérőn, finoman -talán túl ellágyultan is- nézek rá, hogy végül Sam helyeslésével kapcsolódjak vissza a beszélgetésbe.
- Könnyű észrevenni, ha az arcunkba pakolják – felelem könnyedén, majd Jennifer felvetésére bólintok. – Hiába tudjuk, hogy már nem csak szerelmi csalódásból és hirtelen felindulásból gyilkolnak az elkövetők, azért az elsőszámú gyanúsított mindig a legközelebbi férfi ismeretség – aki Emily esetében vagy Paul Cremer, vagy Jeremy Pickett. Egyszerű sarkítás, mégis többször válik be, mint azt el tudnánk képzelni -mi, viselkedéselemzők, akik hiszünk abban, és arra tettük le az eskünket, hogy meg kell ismerni, magunkban pedig a rávezető nyomok által fel kell építeni a tettes teljes életútját, hogy megtudjuk az indítékot, sokszor úgy érezhetjük, felköptünk és aláálltunk, amikor a kialakított profil egy olyan emberre fogható, aki mindvégig a szemünk előtt volt. Márpedig, bár előttem még nem, de azok előtt, akik megkezdték a nyomozást, Mr. Pickett végig jelen volt.
Csak hümmögve fogom mindazt a tudnivalót, amit Sam ránk mér, de alkalmam sincs azon tovább rágódni -pár pillanattal később már Mr. és Mrs. Pickettel ülünk szemközt. Van valami egészen taszító a férfi megjelenésében. Nem feltétlen az, hogy ronda pasas volna, inkább mondanám átlagosnak, olyannak, aki nem vonja magára bárki figyelmét Ez még előnyére is lehet… Sokkal inkább a mozdulataiban, testtartásában kiütköző frusztráció és a dühödt, felszín alatt lappangó agresszió az, ami viszolygásra késztet, ettől fogva pedig arra, hogy szemmel tartsam. Meglep, hogy elfogadja az ellene irányuló kísérletet -ahogy Mrs. Pickett mellé kerülök, egy szolid, ám nyilvánvaló mosollyal pillantok rá, ő pedig, ha nem is oldódik, hisz a probléma ezzel nem lett teljes mértékben orvosolva, de némileg lezserebben helyezkedik a kanapén. Kezével még így is hosszú felsőjének ujját gyűrögeti, húzkodja. Több mint harminc fokban?...
Jeremy Pickett egyértelműen egoista, irányításmániás, aki nehezen viseli, ha felette ítélnek. Vagy legalábbis, ha azt hiszi, hogy ítélkeznek, holott csak kérdések érkeznek felé -azzal keveri magát gyanúba, ahogyan reagál, nem azokkal, amiket mond. Ha mindazt, amit megoszt velünk, nyugodtan tálalná, valószínűleg tíz percébe se telne, már házon kívül tudna minket. Elnagyolt mozdulatok, flegmatikus megnyilvánulások övezik; a szemkontaktus nyilvánvaló kerülése szintúgy zaklatottságról árulkodik, mint bármi, amivel oldani akarja a vállára szakadó terhet. Szinte biztos, hogy ha nem is vétkes, valamit tud, amit bőszen hallgat.
- Ezt te se gondolod komolyan, Jeremy… - Mrs. Pickett hangja bár félszeg, a húga becsületéért vívott csatában mégis kellően bátor ahhoz, hogy a férje állításával menjen szembe. Nővérként még bízik Emily tisztességében, de soha nem zárhatjuk ki, hogy van, aki a testvéri kötelék ellenére jobban ismerhette.
Ajkaimat préselve igyekszem elfedni a Jennifer szavai kiváltotta mosolyt. Bár Samnek nincs ínyére, én mindig is szerettem a dominanciáról árulkodó kijelentéseit -amennyiben tudtam, azok nem hoznak bajt vagy tettlegességet a fejünkre. A kaján görbület csak akkor olvad le ajkaimról, mikor Pickett dörren, és felpattan a kanapéról. Hallom, ahogy a felesége gyors, bennakadó levegőt vesz, a szemem sarkából látom, ahogy minden porcikája megfeszül -ösztönszerű, ahogy felé nyúlok, és nyugtatásképp a keresztbe tett lábának térdét érik ujjvégeim, míg egyértelműen a hármast figyelem. Mély levegőt veszek, ahogy Jennifer felbátorodva magára veszi a frontvonalon küzdők szerepét. Nincs ínyemre… Ajkaimat nedvesítve fordulok Mrs. Pickett felé, felhúzott szemöldökeim alól figyelve a riadt mimikáit. Érdeklődve biccentek, hogy jól van-e, és az arra érkező félszeg mosollyal való feleletét látva hasonló gesztussal bólintok.
- Colgan. Maradnál kérlek Mrs. Pickettel? – nézek fel a férfira, zakóm után nyúlva gombolom be annak felső gombját, ahogy lassan emelkedek fel a kanapéról. Beleegyezését látva a korábban távozók diktálta útvonalat követve kilépek a házból, és a hátsó lépcsőn át a kocsibejáró torkolatában lévő garázs felé igyekszek. Nem szakítok félbe semmit, ha Jen épp beszéltetné, noha a férfi eddigi "szereplését" látva véletlen se gondolnám közreműködőnek, helyette a helység attribútumait keresgélem. Barkácsfelszerelések szanaszét; a falon csüngő darts, nem épp a legjobb állásban; felbontott sörösüvegek a munkaasztalon, amik, feltételezem a ruháján kirajzolódó foltok alapján, a mai ténykedései közepette fogytak el. Egyéb dísztárgyak, kisebb trófeák hevernek szanaszét -azok, szinte teljesen nyilvánvalóan, amik a benti kandallóról kerültek száműzetésre. Nem tud, és szíve szerint nem is akarna elszakadni a háztól, ezért ide kényszerült. Közelebb lépve alaposabban áttanulmányozom a serlegeket: pókerzsetont ábrázoló, aranyozott kupa, abból nem is egy; golfbajnokságon nyert részvételi díj, valamint a rákövetkező évből egy második helyezettnek járó elismervény; hónap dolgozója fecnik. Nehéz elképzelni…
- Szeret pókerezni? – kérdezem a nyilvánvalót, ahogy a hátam mögött kulcsolt kezekkel lépek el a relikviáktól, és Pickettre nézek, majd fejemmel az érdemeit firtató csecsebecsékre bökök. – Volna egy ajánlatom, ha nem bánja… - rukkolok elő, ahogy közelebb andalgok, szemem sarkából Jenre nézve tőle is áldást kérek. Ha megkapom a beleegyezéseket, úgy folytatom. – Jobban mondva egy alku. Ezúttal eltekintünk a többrendbeli törvénysértései mellett, amennyiben közreműködik velünk. Értem ez alatt a szerencsejátékfüggőségéből és illegális pókerjátékokon való részvételéből befolyó adózatlan jövedelmét, az anyagi helyzetével való erőszakos visszaélést, amit tovább súlyosbítanak a nyilvánvaló alkoholproblémái… Utóbbi önmagában nem bűncselekmény, de senkit nem ment fel a tudatmódosított állapot, különösen akkor nem, ha testisértés vádjával áll összefüggésben – figyelem a reakcióit, de a rá mért csapások következtében feltámadó, fojtott indulat se tart vissza. – Jobban fél annál, minthogy beismerné, de voltaképpen mi oka volna a nyár közepén a feleségének fagyhoz öltözni? Ha nem pont azért, mert rejteget valamit… Nyilvánvaló, hogy a házasságuknál már csak a válásuk a rosszabb, ugyanis a maga elköteleződési problémáiból ítélve több mint egyértelmű, hogy sarokba szorítva érezte magát azoktól az elvárásoktól, amik egy házas embert illetnek. Hűség, összhang, anyagi biztonság. Család, esetleg. Mrs. Pickett olyan fajta nőnek tűnik, aki mindig is vágyott gyerekre, de maga nem tudta neki megadni, vagy, mert nem akarta, vagy, mert nem tudta. A fizikai képtelenséget tökéletesen ellensúlyozza a felsőbbrendű, „kivagyi” jelleme -sokszor csak azok viselkednek így, akik kompenzálnak, vagy úgy is mondhatnám, nem elég tökösek – szemrehányásként, némi pökhendi mosollyal olvasom a fejére -dominanciát akarok kivívni felette azzal, hogy aláásom az önbizalmát. Ha más módot követünk, és bilincset csapunk a csuklójára, még inkább hallgatni fog, noha a vagdalózás nem mindenkinél válik be. Nem tudom előre, mennyire fogom őt felzargatni. – Nem elég férfiasak, ezért toxikusan azzá válnak, kiüt rajtuk a birtoklási vágy. Hogy is mondta korábban? „A saját házam”, meg „az én házam”, holott a jelen egyezségek alapján az otthonuk Mrs. Picketté marad a válás kimondásával, bár az, hogy maga önálló, privát birodalmat hozott létre az udvarban, szintén mutatja, hogy nem akarná adni. De valamivel el kellett hallgattatni, hogy a válóok között ne szerepeljen a testi sértés, ezért koncként odahajította neki a maga keresetén vásárolt házát, ha már a vagyonát nem akarja megosztani. Nem azért, mert törvénytelen, hanem, mert önző. Felesleges volna tagadni, mennyi pénzhez jutott, két kattintás, hogy ránézzünk a számlája pénzmozgására… Soroljam még, vagy elég lesz ennyi, hogy együttműködjön? Mert ha nem fogadja el, szíves örömest visszük magunkkal, de a felsorakoztatott bűnlajstrom tekintetében a szolid kis alkunkból már csak vádalku lehet – rosszallóan csettintek a nyelvemmel, majd könnyed mosolyra váltva, zsebembe temetve a kezemet várom, miféle visszahatást érleltek benne a ráolvasások: közreműködik, vagy megismerteti az öklét az orrommal? Ha pedig kérdések támadnának bármelyikükben is, honnan a feltételezések, állok eléjük, de addig is Jenniferre nézek, jelét adva, hogy ha Jeremy nem akar eltenni láb alól, akkor folytathatja a kérdezősködést Emily ügyében.

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Számomra kifejezetten nehéz a feldolgozása az egymást követő eseménysorozatoknak - nem segít rajtam Wyatt megpihenő kékje, mely pontosan tudom, hogy rendületlenül igyekszik leleplezni, olvasni rólam. Az érzelmeim sokféleségét és intenzitását nem tudom kifejezni vagy legalább feldolgozni, és ezáltal továbbra is jelen vannak és befolyásolják minden egyes mozdulatomat, szavam. A gondolataimat sem uralom a férjem kisugárzásának árnyékában. Néha összekeverem vagy csak hagyom összefonódni egyiket a másikkal, ami zavaró és nehezen érthető egy olyan racionálisan gondolkodónak, mint én.
- Oké-oké. - hallatszik Sam hangja, miközben vadul puffannak ujjbegyei a készülékén. Wyatt pallérozott elméjének mindenre kiterjedő tudása felől nincs kétségem, az viszont befészkeli magát a bőröm alá, ahogy bemutatja a nyugtatókat névszerint, összetevőkkel, s a hozzátársult mozdulat. Talán semmi jelentősége, vagy minden? Lehetséges, hogy nem olvasok frissen cserélt illatosítókból, de felismerem, ha valaki megváltozik, vagy pótcselekvést követ el. Ahogyan most ő - éppen emiatt a tekintetem rászegezem, szerencsére épp elsőbbségadásra vagyok köteles, van időm. Ekkor ő már ismét az aktába temetkezik, ellenben velem.
- Nahát. Sam, azt hiszem nem ártana továbbképzésre jelentkeznünk. - kétségkívül egyszerre rémisztő és csodálatraméltó a tudása. Mégsem hagy nyugodni a gondolkodás nélküli felsorolás. Bár lehet, hogy csak az ügyei kapcsán jutott hozzá ekkora ismeretséghez?  
- Jó, de csak akkor megyek, ha utazunk is és nem szólsz Scarlettnek! Nem akarok ilyen csajos izéket. Amúgy meg tényleg ránk fér egy kis kiruccanás. Mehetnénk Párizsba! - szinte hallom, ahogy félre dobja a készüléket. Lágyan elnevetem magam a lelkesedésén. Kedvem lenne hátra húzódni mellé és megtervezni egy több hónapos utazást, igazi kempingezővel bejárva az oda- és visszautunkat.
- Egészen véletlenül nem kevered a képzést a szabadsággal? - a visszapillantó tükörbe eresztek egy visszafogott, de igazán barátságos mosolyt irányába. Ekkor jut eszébe felcsapni a napszemüvegét, és olyan igazán ikonikusan féloldalvást beszélni előre.
- Ha már csináljuk, csináljuk nagyba. De amúgy van egy olyan érzésem, hogy ezt a fajta misztikus képességet nem fogjuk akkor sem birtokba venni, ha ott pusztulunk... - kissé megjátssza magát, de engem szórakoztat, ahogy Wyatt aurája körül járnak ujjai a levegőben zongorázva. Kicsikar belőlem egy lágy nevetést.
Éppen, mielőtt még Wyatt azt feltételezné rólam, hogy felismerhetek bármilyen divatmárkát. Megértem, hogy eltávolodtunk egymástól és idegeneknek hatunk, de tényleg elfeledte, hogy egy farmer lányt vett feleségül?
- Nekem kell egy szemüvegy. - az orra alá motyogja, amikor a szőke prezentálja, hol veszett el. Nem vette észre... Szívesen beleszúrnék Sambe és kiábrándítanám, hogy efféle látásjavító szerekkel nem rendelkezik a gyógyszeripar. (Rákerestem korábban.) - Azon belül is általában ott kellene kezdenünk, amelyiknek nem volt gyerekszobája... - hátra dobja magát megadóan - mindent feladva - a hátsóülésekre, széttárt karokkal és lábakkal. Néha olyan érzésem támad, mintha Sam nem lenne teljesen tudatában annak, mit csinálunk és pályát tévesztett volna. Máskor pedig, hálát adok érte, hogy a komor és durva napjaim része, igazi napsugara.
A házon belül már feszültebb a légkör. A feleség teljes közreműködését ajánlja, ellenben a férjjel. Nem csak ellenségesen viselkedik, de nem titkolja el az irántunk táplált mérgét sem. Kihátrál, elmenekül. Remek lehetőség - gondolom. Forró lábnyomain lépkedve közeledem hozzá, egy pillanatra sem hátrálva, vagy lassítva. A mozdulatai, ahogy utána lépek, megdermednek a garázsban. Ellenben az enyémek szakszerűek és kimértek, óvatosak.
- Mégis mi a fenét akarsz még? - csípőre csapja kezeit, ha elijeszteni akar, többre lesz szükség hozzá. Ezt pedig még közelebb lépkedő mozdulataimmal nonverbálisan is a tudtára adom.
- A válaszokat? - teszem fel a nyilvánvaló feleletem kérdésként.
- Nem fogok... - rám bök mutatóujjával, mégis megváltozik arcjátéka. Értetlenül állok előtte, kérdőn felfutó szemöldökeim mutatják is ennek jelét. - ... ez most mi? - valahová a hátam mögé integet. Ekkor veszem észre magam is Wyatt jelenlétét. A gesztusaim önkéntelenül igazodnak a férfiéhoz, ám szóhoz már kevésbé sikerül jutnom. Egyre közelebb kerül - természetesen nem rám figyel, elemez-, és bár végül rá kell jönnöm, hogy egyetlen lexikonban sem szerepel megfelelő meghatározás a gyomromból kiinduló, egész testemen végiggomolygó érzésre, érzem. Nem csak felszínesen, nem csak hirtelen, mélyrőljövőn és vibrálón. Könyörtelenül maga alágyűr. Megfeledkezem magamról, elvarázsol, mint akkor... A nosztalgia birtokol, elsöpör bennem mindent, és a háttérbe kényszerít, falnak szegez, ismét csak mellékszereplője vagyok az eseményeknek, ennek a párbeszédnek, ahogy felfalja áldozatát, lecsupaszítva előttünk, önmaga előtt is. Érzek még némi büszkeséget, hogy a szavaival képes sarokba szorítani egy ilyen elkorcsosult személyiséggel rendelkező alakot, de mérges is vagyok, hogy elvette tőlem ennek a lehetőségét. A felfedezés izgalma persze izgágán fut végig a gerincemen, rajta is felejtem a tekintetem. Merengővé válok, megpróbálom követni az eszmefuttatását, de tudom, én ehhez nem érthetek. Hébe-hóba persze a célpontjára tekintek, aki épp olyan lebénultan áll, ahogyan én. Megpróbálja félbeszakítani, hol illendőbben, hol durvábban, de sikertelenül és megszégyenítve marad.
Én még a férjem fürkészem, de valami más kerül felszínre a tekintetemben és amögül. Lágyabb, kedvesebb, semmi értelme nincs. Mire emlékeztetném magam, már felém villan kékje. Lebuktam? Egészen biztosan, így hát szerencsémre? a férj úgy dönt, hogy megindul a szőke felé.
- Mocskos kis te... - ám képtelen befejezni, mert vele egyszerre mozdulok én is. Még azelőtt kapom el előre nyúló (bizonytalan) karját, hogy megérintené Leneghant. A dulakodás közben természetesen csörömpölés hallatszódhat át a nappali irányába.
- Meg még mit nem!? - prüszkölöm a dereka fölött féltérdelve. - Uram, önnek jogában áll hallgatni... még azt is megjegyezhetem, hogy a korábban szépen felsorolt listához a hivatalos személy ellen megkísérelt erőszakos cselekmény is hozzátartozik. - a férfi mozdulatlan marad alattam. S bár egyetértek Wyatt minden szavával, a módszerével most kevéssé.
- Adler? - Sam csapja szét a karjait a garázs kapuja alatt. - Mondtam, hogy finoman... - morog-motyog, de azért elveszi alólam - addigra mellőlem - a férfit, hogy bilincsbe zárhassa a kezeit. Én pedig rendezhetem öltözékem és összeborzolt zuhatagomat.
- Agh, legalább benn nem lesz napirendje, amit megzavarhatnának. - a férj olyan szigorú, dühödt pillantással mér végig, hogy egészen kedvem támad megsajnálni a nejét.
- A szentségit! Ezt te írod jelentésbe, én itt sem voltam. Hogy mindig megy a plusz papírmunka... - lerí róla, milyen komolyan megsértettem vele, hogy összetűzésbe kerültem a férfival. Habár nem egészen én voltam a nyitókódja ennek a zárnak, egyértelmű, hogy így is, úgy is sikerült volna kiprovokálni belőle. Sam rángatni kezdi magával a ház, majd azt megkerülve, az autó felé.
- Beszélj a feleséggel, én meg utána megyek. - rá sem nézek Wyattre. Az előbbi helyzet mindennapos, várható volt, hogy azok után, hogy egy nő jelenlétében jóformán a férfiasságának méretéről nyitott diskurzust, nem fogja jókedélyűen eldalolni nekünk, amit tud. Én viszont tudom, hogy az utóbbi időben joggal, oka van rám haragudni Samnek. Ennek ellenére szeretném kisimítani a kettőnk közti gócpontot, szükségem van a támogatására. És persze a legkevésbé sem vágyom most arra, hogy foglalkozzak azzal is, amit a mellettem lévő okozott. Mire kilépek a garázsból, a feleség ott ácsorog a ház oldalában, háttal nekünk, valószínűleg látja, tudja mi történik.

Halvány mosollyal konstatálom a megjegyzéseket -szemem sarkából felpillantok, épp csak annyira, hogy lássam, felém fordult. Tagadni se tudnám a rajtam felejtett tekintetének érzését, de nem áll szándékomban osztozni vele még egy futó szemkontaktuson sem. Ahhoz, hogy teljességgel megértsük a sokszor pszichotikus zavarban szenvedő elkövetőink gondolatait, érzelmi világát -már ha van nekik, és nem korcsosult még el teljesen-, a lehető legszélesebb körben szükséges tudást javallott magunkra szedni, ami nem csak a munkánk tudásbázisa, hanem társtudományágak információkészlete is. Abban azonban elég erős kétségeim vannak, hogy Sam ténylegesen szeretné-e azt a „továbbképzést”, amiben nekem volt részem az elmúlt években… az, hogy jelenleg itt, nem pedig egy pszichiátriai osztályon vagyok, ahova a pszichiáterrel való rendszeres konzultálás, és folytonos állapotfelmérések ellenében nem zártak csak be, szinte a csoda, valamint az erőn felül mutatott színjáték közös eredménye. Crine, tagadni se akarnám, kiváló szakember -arra viszont nem tenném fel az amúgy se tetemes vagyonomat, hogy sokszor lett volna szerencséje eddigi pályafutása során olyan pácienshez, ki hozzá hasonlóan szintúgy betéve fújja az emberi elme, és a szemmel látható viselkedések összhangját.
Jen lágy nevetésével egyidejűleg sandítok hátra, Samnek címezve egy könnyed mosolyt, amit túlnyomórészt mégis a balomon ülő tulajdoníthat el -mindig is imádtam a gyöngyöző nevetését. Hiába igyekszik mindig keménynek, racionálisnak láttatni magát -a megfelelési kényszert szinte a jelvénnyel adják át a női munkatársaknak egy férfiak uralta szakmában-, mégis tökéletesen rímel vele a kedves kacaja. Alsó ajkamra csípve fojtom le a túlontúl neki ígért vigyoromat, hogy mély, nyugtató levegőt véve tereljem vissza a figyelmemet arra, amiért itt vagyunk.
Mrs. Pickett a férje minden rezzenésére adott reakciói egybecsengenek azzal, amik feltételezéseket szülnek, és lecsapódnak az agyamban: ő is pontosan tudja, hogy nem Emily esetében, de vétkes, nem is csupán egy vádpont alapján, ám azokat ha sorra szedném előtte, tagadná. Fél tőle -én pedig Jennifert féltem, amikor Samet bízom meg, hogy maradjon a feleséggel a házban. Professzionalizmus, mi?... Hiába tudom, elvégre felérem józan ésszel, hogy ez a tökéletes pillanat arra, amit Jen is mondott a kocsiban, hogy elszeparáljuk őket, mégse tudom leküzdeni a kényszert, hogy utána eredjek, ne az egyértelmű feladatomnak tegyek eleget: hogy mindent, amit lehetséges, kiszedjek a feleségből. Most, hogy felzaklatta Jeremy viselkedése, közlékenyebb is lenne, de játszi könnyedséggel engedem át a lehetőséget Samnek. A vádlottunk pontosan azon kaliberű fickó, aki nagynak akarja láttatni magát, de képtelen megfelelni a saját maga felállította ideának. Mindig alábecsülték, ezért felül akar kerekedni a róla alkotott képen, de a hirtelenharagú jellemét, amit igazol a felesége feltételezhetően zúzódásokat takargató ruházata, fizikálisan vezet le. Mivel férfiak felett képtelen felülkerekedni, a megfélemlítési kényszerét nőkön gyakorolja...
Védekezve tartom fel a kezemet, ahogy számon kér, de csupán félgörbét formálok ajkaimból -hasonlóan teszem mindvégig, mikor a fejemben kialakított vázlatpontok nyomán, egyre közelítve a férfi felé kezdek bele hosszas monológomba. Pontosan arra apellálok, amit bárki le tudna olvasni róla: nem domináns jellem, ezért magam próbálok fölébe kerekedni, hiába tudom, innen két leágazás vezet két külön végkifejlethez. Vagy hagyja, hogy földbe tiporjam és kezes báránnyá válik, hisz’ gyaníthatóan ezt tették vele egész életében, ezért meghunyászkodik. Vagy, miután évek óta ki akar törni az alárendelt szerepből -elvégre mi másért lenne bárki is zsinórban ötödjére a hónap dolgozója, ha nem előléptetésre, a feljebb kerülésre gyúrna ott is?-, bedühödik. Ez utóbbi apró mimikákban jelentkezik az arcán minden, a szavaimat félbeszakítani vágyó, ám általam elhessegetett kísérletével. Úgy fanyalog, fintorokba és dühbe húzva arcizmait, mintha citromba harapott volna -ennek tökéletes paradoxa az, ahogy idült mosollyal figyelem, miként kúszik elő belőle a kontroll alatt tartott méreg.
Megengedek Jennifer felé egy futó pillantást, de a perifériámon mozdul a pasas -esélyem sincs már reagálni túl azon, hogy magam elé húzom mindkét kezemet, és miközben hátrébb lépek, védem a fejemet. A fülemben zúg a vér, ahogy az adrenalin akcióba lép -gyors, felszínesen vett levegőkkel figyelem, ahogy Adler egyszeriben szereli le Pickettet. A hátam mögül érkező hang felé fordulok, a füleimhez húzva a vállaimat.
- Az én saram – ismerem be, és hagyom, ha csak egy pillanat erejéig is, hogy felfelé ránduljon a szám széle, mikor a bilincs jellegzetes, fémes hangját hallom Samék felől. Nem ez volt a célom, ezt, ha kell, írásba is adom, de ha Jennifer faggatja se kötöttünk volna ki máshol -akkor is ugyanúgy nem felelt volna semmire, mint ezután se fog, de legalább, miután az „alkumra” ekként felelt, biztosak lehetünk benne, hogy minden egyéb, ellene felhozott törvényszegés vádjával elő fogjuk tudni állítani. Ha csak kérdezgetjük, és nem ugratjuk a nyulat a bokorból, békében folytatta volna a napi rutinját, miután mi a nagy semmivel távoztunk volna.
Túl könnyedén csillapodik a szívem heves kalapálása -nem firtatom, miért, pontosan tudom, hogy mitől van, és belefeledkezek a könnyedség érzésébe. Simulékonyan bólintok, és megcélzom Mrs. Pickettet.
- Most mi történik? – kérdezi, visszacsempészve a hangjába az első szóváltásunkkor már hallott határozottságot. Amint nincs mellette a férje, csont nélkül hozza az erős, független nő szerepét.
- Miután a férje az ellenszegülő magaviseletével hátráltatja a nyomozást ezért, és a hivatalos személy elleni erőszakra tett kísérlet okán őrizetbe vesszük, a vallomását pedig az FBI Központjában vesszük jegyzőkönyvbe. Ha a nyomozás során nem tudjuk bizonyítani a bűncselekmény alapos gyanúját, ezáltal nem találjuk bűnösnek egy vádpontban sem, szabadlábra helyezzük, más esetben a Kerületi Ügyészség indítványozására letartóztatjuk, és átadjuk a New York-i rendőrségnek.
- Jeremyt vádolják Emily…
- Nem – rázom meg a fejemet, elhessegetve a kételyeket. – Személyi jövedelemadó bevallási kötelezettséget megtagadó adócsalás, jogellenesen megszerzett bevétel, valamint súlyos testisértés vádjával állítjuk elő, amik talán összefüggésbe hozhatók Emily ügyével. Ezek kapcsán Önt is beidézzük majd vallomástételre -különösen az utóbbi esetben, Mrs. Pickett -jelentőségteljesen pillantok rá, de kerüli a szemkontaktust, ahogy ajkait összepréselve lesüti a szemét. Még végignézi, ahogy Sam a kocsiba ülteti a férjét, majd egy kurta köszönéssel hátrahagy, és besiet a házba, azzal pedig én is megközelítem a kocsit.

---

- Szóval ennyi? – összekulcsolva ujjaimat ejtem mindkét alkaromat a fém asztal lapjára, szemközt nézve Jeremy Pickettel, ahogy bilinccsel a kezén üldögél a túloldalon pökhendi, ám békétlen mosollyal, és nem felel. Összepréselve ajkaimat bólintok, ahogy felállva lábammal tolom hátrébb a széket, és felmarva a barna aktát, elfordulok tőle, hogy kisétáljak a szalagfüggönnyel takart ajtón, és rögtön átforduljak a kihallgatóval szomszédos, arról sötét tükörrel leválasztott helyiségbe. Azt hittem, mire befejezzük az üres vagdalózást, a Főnök is jelen lesz, de csak Jent találom ott...
- Nem fog mondani semmit, amíg nincs itt az ügyvédje – állapítom meg, noha a hallottakból, különösen abból ítélve, hogy szinte kivétel nélkül csak én téptem a szám, már valószínűleg ő is rájött. Beljebb sétálok, és kinyújtva, egymáson keresztezve a lábaimat ráhelyezkedek az üveg párkányára, vállam felett pillantva át a másik szobába, ahol Pickett egymagában ücsörögve nézelődik. Szinte tudom, hogy Jen véletlen se repesett a magánakciómért, de az idefelé vezető úton némaságba feledkezve néztünk csak ki a fejünkből -mégis mit beszélhettünk volna egy őrizetbe vett személy előtt? Csak a belőle áradó feszültséget éreztem, ahogy bekúszik a bőröm alá, és feszíti minden porcikámat. – Colgan lehívta már az adatokat? – sandítok rá Jenniferre. – Társadalombiztosítási szám, egészségbiztosítási előfizetés, történt-e orvosi költségtérítés az elmúlt időszakban, ha igen, volt-e gyógyszerkiváltás. Bankkártya adatok, a számlájának pénzmozgása, azok alapján merre járhatott, valamint az utóbbi hetek híváslistája. Érdemes lehet azt is megnézni, hogy milyen „country clubba” jár, vagyis hol veszi a golfleckéket, kikkel szokott játszani, illetve kik járnak még oda, akikkel üzleti érintettsége lehet – szedem sorra a különösen fontosnak vélt pontokat, amiket, miután Pickettet leválasztottuk magunkról és beültettük a kihallgatóba, megvitattunk, azzal Samet pedig útjára is engedtük.

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Előremeredt tekintettel nézem őt. Nézem? Csodálom. A lehetőség, hogy induktív spirálban maximumra fokozza az elméjét egy gyanúsított kapcsán, már nem eviláginak érződik. Önmagamban elfojtott nyögéssel konstatállom, mennyire fantasztikus rendszerezője az apró részletek labirintusának, milyen pontossággal - és gyorsasággal - képes kijutni onnét, meglelni és feltárni a céljait. Kendőzetlenül szembesítve vele bárkit, mennyire jól átlát mindnyájunkon, mert előtte nincsenek titkok, vagy álarcok. Elég egy ritkán hordott blúz, vagy egy a polcon felejtett könyv és tökéletesítheti a keretet, amit mi halandó emberek töltünk fel érzésekkel, cselekvésekkel. Ez bámulatos, igazán lenyűgöző. Főként az oldalán állva megtapasztalni. Elsőre. Másodszorra. Sokadszorra. Most mégis eluralkodik rajtam egy érzés: miért? Az autóban felvázoltuk a lehetőségeinket. Szeparálás. Nem volt része a tervnek bármikor is, hogy utánam ered és lefojtja a hangomat, engem. A férfi - és neki ezt tudnia kellett, hiszen én is sejtettem csekély képességeimmel a jövő megjóslásával kapcsolatosan - indulatos, előbb-utóbb ott kötünk ki, ahol most és ártó szándékkal nyúlt volna utánam is. Bár bevallom, - határozott bizonyosságal állítva - a töredékére sem jöttem volna rá utánajárás nélkül, ily' hamar. Találkozva újra ezzel az oldalával és a hozzáértő szemeivel, felbukkan bennem egy újra és újra ismételt kérdés: hogy fogom tudni kiküszöbölni, hogy ne lásson át rajtam mindig, bármikor?
Sam szemhéjai kissé összeszűkülnek, tudom, nem hisz Wyattnek. A védelmező szerepét látja benne, mert mint már említettem, túlságosan szentimentalista hozzá, hogy mélyebbre ásson bizonyos helyzetekben. S mivel az én viselkedésem már korábban megkérdőjelezhetőre sikeredett, ugyan mi oka lenne rá? Úgy érzem magyarázkodnom felesleges, mert már van benne egy -szerinte - megalapozott elképzelés a történtekről.
- Elviszlek vacsorázni a következő szombaton. - lépek mellé, miután beültette a férjet az autóba és megkerülve azt a vezető oldalra lép. Az arcán látom, hogy a dühöngése foszladozni kezd és felváltja valami kisherceges somolygás. Játssza a nehezen megkaphatót, legyen. - És utána megnézhetjük valamelyik szuperhősfilmedet is, okés? - kérdőn, de barátságosan fürkészem. Elég régóta rágja már a fülemet miatta, főként mert ő kiváltképpen barátkozó típus, én nem. Ezért, és mert számára vállalhatatlan jelenség otthon ülni magányosan szombat esténként, gondolom ezzel sikerül megbékítenem. Hatásszünet?
- A csávó lenyomta a misztikus olvasást? - nevethetnékem támad azon, hogy 'csávóként' hivatkozik Wyattre, de nem fedem fel. Aprókat bólintok, mire a kocsi felső vázára csap tenyerével. - És én lemaradtam róla? - csettint nyelvével és már kapja is kifelé az ajtót. - Ezért két filmet nézünk. És kérek desszertet is! De nem az olcsó kínaiból, Adler. És szerencsesütit is akarok! - duzzogva pattan be, nekem pedig csak a mosolygás marad utána. Régen nem kaptunk magunk mellé viselkedéselemzőt. Főleg nem olyat, aki ennyire értene a munkájához. Meg kell értenem, mennyire fontos ez Samnek. Ellenben bennem egészen másfajta érzések kavarognak. A visszaúton a rendkívül fontos alkalmak kivételével, nem beszélek.

---

A szemközti fal tükröződésében meglelem önmagamat is, miközben a kihallgatásnak csúfolt beszélgetést figyelem. Karjaim összefonva egymásba, próbálom megérteni, elfogadni a kialakult helyzetet, beleértve az ügy alakulását, s a magamét is. A jelentés rám marad, már türelmetlenül vár, és egyéb körülmények között nem ácsorognék itt, de magára sem akartam hagyni Wyattet még. A Főnököt lefoglalták közben, Sam pedig bizonyára éppen a kért információk masszájával ügyeskedik. Amikor látom - véget ér a párbeszéd - részemről sem marad ok rá, hogy tovább tartózkodjak ebben a helyiségben. S mivel sejtem, hogy a férjem megosztani kívánja (nem éppen velem) az iménti tapasztalatait, épp a kilincs után nyúlnék magam is, de megelőz. Elfoglalja a teret és beletelepszik, én az ajtóhoz inkább közelebb maradok.
- Előfordul. - felelem csendesen. Igazán magam sem tudom, hogyan kellene folytatnom ezt a magától értetődő helyzetjelentést, melyet nyilván inkább csak nekem faragott le ilyen szűkösre. Nem hibáztatom érte, én magam sem tudom mit mondjak, kell-e bármit. Bár utóbbi talán nem döntés kérdése, inkább a szükségé. A kérdés szakmai, abszolút releváns. - Igen, biztosan rajta van már. Talán már épp a kezében... - elmozdulok, jelzem a szándékom a távozásra. Lassú, kissé vontatott a mozdulatsor, mert megsérteni nem szeretném. Nincs szükség további konfliktusokra közöttünk, van épp elég. A felsorolás, az emlékeztetés megálljt parancsol nekem. Nem egészen értem meg, hogy miért részletezi, mi oka van rá, hogy a Samnek kiadott kérését elismételje felém, mentális boncasztalunkra dobva azt. Le kell nyelnem egy gondolatot, mely nem segítené a továbbiakat.
- Bármi egyéb? - piszkosul egyenesen nézek rá, nem keresek menedéket. Egyértelmű, számomra nem maradt és nincs is mielől elbújni. Hűvös és száraz, jelentéktelen. Annak hat, ha figyelmen kívül tudjuk hagyni és nem helyezzük piedesztálra. Ezzel a vélhetően jelentéktelen kontaktust meg is bontom, csak hogy még az ajtó előtt kikivánkozik belőlem az a fajta feszültség és irritáció, amit az akciójával okozott, mely nem kerülhet a szőnyeg alá a többi, meg nem beszélt dologgal. - Tudom, hogy mi vett rá, hogy utánunk gyere. - szándékos a többes szám. - De arra kérlek, legközelebb inkább maradjunk az eredeti tervünknél. Sokkal többet meg tudhattál volna a nejétől, ami kevesebb kellemetlenséggel járhatott volna Emily ügyét tekintve. És kevéssé ástad volna alá az én tekintélyemet is. - nedvesítek ajkaimon, mielőtt folytatnám. - Ragaszkodhatunk a hivatásunkhoz, ahogy mindeddig tettük, az ösztönök és a helyesnek ítélt lépések, beszéltünk erről az autóban, rendben is vagyunk vele... De közben adjuk meg a tiszteletet egymásnak, kérlek. - és a távolságot? Felesleges időpocsékolás a részemről ezt firtatni, de attól tartok a mai eset után - és mert ő nem mutat hajlandóságot rá, hogy beszéljünk bármiről is, ami nem az ügyhöz, a munkánkhoz kötődik - szükségét érzem lefektetni néhány alapszabályt közöttünk. Minden további teketória nélkül kikérhetem magam ebből az ügyből, tudja ő is és a további kellemetlenség elkerülése véget, nem volnék rest így tenni. Szándékosan nem fogom akadályozni jelenlétemmel, hogy gördülékenyen haladjon az ügy. Ha problémát jelent az, amiről képtelenek vagyunk beszélni, megoldást kutatni és találni... Elfogadtam, hogy égethetetlennek minősítette a papírt, ami összekötött bennünket, de az együttműködése hiányában, nekem is fel kell vérteznem magam a jövőben.
- Részedről bármi észrevétel? - kérés, kívánság, egyéb. Megadom a lehetőséget rá, hogy elmondja, mit vár tőlem és a közös munkától. Csupa fül vagyok, bár úgy sejtem ez -ismételten- egyoldalú próbálkozás lesz. Szigorúan szakmai oldaláról kell megközelítenem kettőnket, mert ezt követeli tőlem ő és a láthatatlan pecsétje is kezemen annak, amik valaha voltunk. Ha számítana, most nem így, nem ilyen konkrét határvonalak között kellene az udvariasság és odafigyelés alappillérein lavíroznom.

Előfordul. Olyan hanyagnak és kimértnek hat a válasza, mint a mozdulat, amivel a kutyának hajítjuk a jutalomfalatot annak fejében, hogy elcsöndesedjen. A magát adó felismerés függvényében pontosan így is teszek, míg, ha nem is kényelembe, de ülő-helyzetbe rendezem magamat. Nem nézek rá, nem is szólalok meg, csupán a földnek szegezett tekintetemmel kísérem végig cipőjének ajtót megközelítő mozgását. Akár ki is léphetne, hiszen itt végeztünk, egy időre legalábbis biztosan. Míg Sam el nem végzi a kihallgatás menetét remélhetőleg előre lendítő tevékenységét, a leghasznosabb, amit tehetnénk, hogy lefőzünk egy kávét, és felkészülünk egy meddő faggatózásra, amit egy, az állam által kirendelt ügyvéd fog szabályozni. Előre borítékoltan meg van kötve a kezünk. Addig nincs mit tennünk, bár nem mutatok rá hajlandóságot, hogy távozni akarnék innen -Jennifer viszont úgyis pontosan tudja, hogyan kell faképnél hagyni, mestere már a procedúrának…
Bólintok, ahogy az ajtó nyikordulása helyett a hangját hallom amint megválaszolja a kérdésemet, nem sokra rá pedig ő is nekem szegezi a sajátját. Vontatottan emelem fel a fejemet, de csak azt követően vezetem rá a szememet, hogy halványan felszegett állal felé fordulok -nem a felsőbbrendűség látszatával, inkább a tudatlanságéval. Hallom a hangjából kiérződő élt, de nem vagyok köteles magamra venni azt, amiért akkor és most is a munkámat végzem. Többek között…
- Mert szerinted mi vitt rá, hogy utánatok menjek? – ahogy megkapom a felém dobott labdát, rögtön hajítom is vissza, nem töprengve frappánsabb replikán. Az ő szájából akarom hallani azt, amit tud, és amivel én magam is tisztában vagyok, hogy az igazat tükrözi, mégsem követelőző a hangom, nem várom a válaszát, így, ha akarja, el is odázhatja azt. Kíváncsi, az arcát fürkésző tekintetem legalább annyira nyugodt, mint a hangom, hasonlóan az ábrázatommal. Pontosan azt a látszatot hozom, amit percekkel korábban a hátam mögötti helyiségben a meddő kihallgatási kísérleten -véletlen se akarom, hogy bármit leolvasson rólam, így a lehetőségtől is megfosztom, hogy a kérdő arcrándulások mögé lásson.
- Nem volt tervünk – helyesbítek. – Amiről Te beszélsz felvetés volt, nem terv – vetem ellene az ő véleményének, szinte magamat is meggyőzve szavaim igazáról. A kezemben szorongatott aktát elnyújtózva hajítom le a fal melletti asztalra, hogy felszabadítva karjaimat azokat összefonhassam a mellkasom előtt -naiv kísérlet ez a vádak elutasítására, de ösztönszerű, ahogy elzárkózok mindennemű, az enyémet megmásító felvetésétől.
- Ugyan már! – horkantva csóválom a fejem, mielőtt félrebiccentve azt, felhúzott szemöldökeim alól néznék vissza rideg, elutasító alakjára. Régebben nem kifogásolta volna az általam alkalmazott eljárási módot. Talán régebben még részrehajlóbb volt, elnézőbb. Most meg mit se számít… - Azt akarod mondani, hogy a fószer, aki veri a feleségét, aki hármunk közül az egyetlen nővel szegült szembe, aki a dominanciáját csak a „gyengébbik nem” – vésem a levegőbe az idézőjelet. – felett tudja érvényesíteni majd pont elismerte volna a tekintélyedet, ha ott vagyok, ha nem, ha megszólalok, ha nem? – vonom kérdőre, tovább fészkelődve a mozdulatban, ahogy egyre jobban, egyre szűkebben szándékozom keresztezni magam előtt a karjaimat. Vállaim előre esnek, derekamat meghajlítva némileg előre dőlök, úgy sandítok fel rá. Nem feszélyez, de tagadhatatlanul rosszul érint a kényszerhelyzet, amiben vagyunk, aminek a milyensége felett csak mi rendelkezhetünk -mégis úgy döntünk, ott gáncsoljuk a másikat, ahol csak tudjuk…
- Melyik pillanatban nem tiszteltelek? – bár a kérdés maga hirtelen, a hangom teljes értetlenséggel telik meg, mellőzve minden, a kiszakadó mondat igényelte vehemenciát. Soha nem voltam tiszteletlen egy kollégával sem -vele még annyira se, és erre ő is pontosan emlékezhet. Más az a munka, amit ők csinálnak, és egészen különbözik az, amit én, ettől függetlenül, hiszen nincsen rá jogom, nem becsültem alá egy nyomozót se, és nem akartam magamat piedesztálra emelni közöttük. Nem több az, amire én esküdtem fel, sőt, bizonyos berkekben még csak egyenértékűnek se vesznek minket más ügynökökkel -mi vagyunk a bogarasok, az álmodozók, a pszicho-zsaruk, akik nem csak azt látjuk feladatunknak, hogy az adott elkövetőt rács mögé tegyük, hanem az ő megértésükkel más hasonló esetekben előnyt kovácsoljunk magunknak. Jeremy Pickett bár kétségtelenül bűnös, az ő esetében, magam előtt is vallom, de nem volt szükség lélekfejtésre -Jennifer előtt viszont vadul védem ezt a belátást.
- Szerinted mire mentem volna a nővel? – utalok vissza a korábbi gondolatára. – Nem épp Te mondtad? Én fogom tudni, kiből tudunk többet kicsikarni. Az nem Amanda Pickett – ingatom a fejemet eltökélten. – Ahogy azt is mondtad, a másikat bízzam rád. Ha már a tervekről beszéltünk… - utalok vissza, ezúttal hanyag munkát végezve abban, hogy elfedjem előle a hangomba költöző szarkazmust. Nem vagyok híve a szarkazmusnak, se a cinizmusnak -bizonyos mértékig, egyes helyzetekben eltekintek felette, de a hivatásunk megköveteli azt, hogy hanyagoljuk az efféle megnyilvánulásokat. Most mégis úgy tárom elé, mintha utolsó mentsvárként kapaszkodnék bele, hogy ezzel tudjak létjogosultságot szerezni.
Némán fogadom a kérdését, és csupán a szemeit fürkészem, az arcát, a kiállását. Megacélosodott az elmúlt két év alatt… nem tudom, hogy minden tekintetben, vagy csak most, velem szemben. Azt azonban felesleges volna tagadnom, hogy az én jellemem torzulása az övéhez mérten patetikus és szánalomra méltó. Nem így kéne kezelnem, nem így kéne eljárnom, valahogy mégse látok más kiutat.
- Akkor is zavarna, ha Sam ment volna utánad? – nem releváns a feleletem az ő szavaira, nem is teszek úgy mintha azt a megkezdett beszélgetést akarnám folytatni. – Vagy csak az, hogy én voltam az? – folytatom lágyan puhatolózva, ahogy szegényes, részben szomorkás mosollyal ragadom meg az általam vélt gyökerét a problémának.

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Ártatlannak csúfolt tekintetemről hamar eltűnnek a finomított barázdák, nincsen megjátszás, csak a szokásos értetlen arckifejezés amögött, amivel általában kifejezésre juttattom; komolyan? Miért várja el, miért követeli tőlem, hogy hangosan kimondjam, amit szándékosan köntösbe burkolva tártam fel? A kérdésben nyíltan felém célzó szándékosság, a konkrét kierőszakolása belőlem olyan értelmezésnek, ami talán csak feltételezett, csak a fejemben, vagy kopott szívüregemben létező - mellyel tökéletesen tisztában van - felbosszant. A visszakérdezésének következtében úgy érzem magam, mint egy óvodás, toporzékolnék, hogy rámutassak a lényegre, mi és pontosan hol fájt, mikor elestem... Egy laza csuklómozdulattal ölelésbe zárkózom, el tőle. Közben nem felejtek el csendesen, hangtalanul nevetni a kérdésen. Ha több idő lenne, valószínűleg átgondolnám mit mondjak. De nem kerítek rá sort, vállat rántva csóválom nemleges irányba a fejem.
- A gyanakvásod, hogy baj lesz, mert nő vagyok. - hárítom el annak lehetőségét, hogy olyasmit is melléfűzzek, ami csak a koponyám falain belül született meg ott és akkor, amikor megpillantottam a garázsban. A tökéletesen alakított - vagy valós - közönyössége fáj. Nincsenek érzelmek, a hangja erős és bár közel sem értek úgy az emberekhez, mint ő, tudom, hogy mit látok. Az ember érzi, ha fontos, ha más, gyöngéd érzelmek is uralják a jeleneteiket. Azokat nem lehet visszafogni, vagy talán csak én voltam mindig naív. Jó esély van rá, ha a kapcsolatunk borítójára emelünk egy olvasói pillantást. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, s vele ellentétben meg sem próbálom eltitkolni, hogyan hat rám, mennyire ingerel minden mozdulata, kérdése. Talán a jelenléte sem több, mint a bosszúságom forrása?
A válasz nyers valója belevájja karmait az egyébként is haldokló, de még érző szívembe. Lezuhan tekintetem valahová kettőnk közé. Az akta csattanása sem mozdítja el bizonytalanul bolyongó lélekviharomat. - Akkor hát kár is volt felvetéseket készítenünk, mert a te döntéseid felülbírálhatják azokat? - leeresztem karjaimat, hagyom, hogy élettelen végtagokként csüngjenek rajtam. Lehet tovább rombolni egy összetört házasságot? Ezek szerint igen. A professzionalizmus, hahh?
Úgy tűnik végre elérhetjük a vég pontot, ahonnan indulni készülünk. A tiltakozása és a következő szavai új formát öltenek, örömmel fogadom őket. Sosem szerettem az üres fecsegéseket, üresjáratok csupán. Mérlegelem hol vagyunk, mit mondtam és mit kértem, mégsem érzem azt, hogy a következő kérdésének helye van közöttünk. Ez a beszélgetés, aminek egyébként is kettővel több résztvevője van, mint az ideális lenne... átalakul. Sötétül. Nekem pedig benne kell maradnom és annak ellenére tartanom magam, hogy minden porcikám tiltakozik ellene. Elnevetem magam, eltekintve afölött, milyen abszurd és komoly vita helyzet alakul ki közöttünk. Ez lenne a jövőnk? Ez? - Értem már... - vele ellentétben én tartom, igyekszem uralni a szemkontaktust. Főként most, hogy már nem csak személyes jellegű a vitánk. - Csak mert nőként gyengébbnek gondolsz, nem jelenti azt, hogy az is vagyok. Tökéletesen képes vagyok uralni az ilyen krízis helyzeteket. Vagy talán a jelvényemet is adjam vissza, mert ilyen pszichopata nőgyűlölőkkel találkozom minden nap? Vagy netalán szeretnél állandó kíséretet biztosítani? Wyatt? - észre sem veszem, milyen harag-virág nyílt a mellkasomban iránta. Nőként - és nem, nem feminizmus - van épp elég olyan kellemetlen helyzet a szakmámban, ahol igen, érnek atrocitások az izomtömeg hiánya miatt és mert lágyabb a hangom, így tovább, hiszen mindannyian tisztában vagyunk ezzel. Az viszont nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ezzel érvel. Talán váljak láthatatlanná ilyen helyzetekben? Bújjak el? Fussak? Egyszerűen nem tudom megérteni őt, és a dühöm egy lépéssel közelebb vezet hozzá.
A következő kérdése feleslegesen kering körülöttünk további szikrákat hányva rám, hiszen éppen az imént volt tiszteletlen velem... Elkapom róla a pillantásomat, időnyerés céljából. Nem akarok vitába szállni vele, egyértelműen nem értjük meg egymást. Olyan hatalmas falat építettünk fel kettőnk közé, hogy nincs az a terapeuta, aki képes lenne lebontani azt. Elveszítettem, ez az a pont, ahol már tudomásul is veszem. A vállaim kissé megereszkednek, a felismerés súlya megborít. Időnként, mi emberek képesek vagyunk a szeretteinket túlidealizálni, s bizonyos élethelyzetekről fantáziálgatni, ábrándozni egy nekünk szimpatikus cselekvéssel, jövőképpel, ha úgy tetszik. Ebben a pillanatban megértem, hogy mindhiába. Van, amit nem lehet megjavítani.
Egy újabb adag kérdést zúdít rám. Ettől ismét kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, aki egy tőle nagyobb hatalommal próbál szembe szegülni, de minden hullám egy újabb áramlattal lesodor lábaimról. Ilyen érzés Wyaettel vitázni most. Én generáltam, mert gondoltam, talán képes lesz partnerként kikísérletezni mire vagyunk képesek együtt ezzel a bonyodalommal a nyakunkon. Gúnyt vélek felfedezni a hangjában? Vagy talán már csak az agyam játszadozik velem?
- Gondolom, hogy... - folytatja, így elnémulok. - Hú... - levegőre van szükségem, fojtogat a hangneme. A gyűlölet és a rideg valóság, ami érezhetően darabokra szaggatja azt a szeretetteljes légkört, amit hiányoltam korábban, lassú gyilkosa mozgatóizmomnak. Haldoklott, nem hibáztathatom, hogy ilyen gyönge. Ő már nem az a férfi, aki a férjem volt, és én már nem az a nő vagyok, aki a felesége volt... - Tehát én hibáztam. - a lényegre térünk. Vajon illúzió, vagy a falak összemennek körülöttünk? - Ha előbb felkelsz a kanapéról és kisétálsz, nem zavarlak meg. Én nem vagyok gondolatolvasó, hogy kitaláljam min jár az a fedhetetlen elméd. Bocsáss meg, hogy nem hagytalak érvényesülni. - hátrálok két lépést, mert a fájdalom, ami testet ölt bennem visszaránt. A kilincsre pillantok, ám csak lopva. Végül döntök: nem. Ezúttal nem fogok elmenekülni. Onnan szegezem rá a tekintetem és állok meg határozottan. Meneküljön ő és vigyen magával mindent, amit elhozott, amivel végleg kivégezte a kísértetét annak a férfinak, akit olyan nagy becsben tarthattam mindeddig.
Kikerül, megkerül minden kísérletemet a próbálkozásra, hogy a folytatás nyugodtabb lehessen. Hogy várhatja el tőlem, hogy ezek után dalolva dolgozzak az oldalán? Mr. Pickett felé pillantok, szívesebben lennék most a garázsában dulakodva vele. Megadón felsóhajtok, lustán ráemelve fáradt mindenségemet, őt helyezve fókuszba. - Nem bántam, hogy velem tartottál. Hogy te tartottál velem... - kezdek bele, ám meg kell köszörülnöm a torkomat, erőt vennem rezignáló vázamon. - Az zavart, hogy nem maradt hangom melletted. - a tisztánlátás kedvéért, bár ezen a ponton már jelentősége nincsen annak, mit mondok, vagy mit hallgatok el. Belém mart, én pedig mindenbizonnyal bántottam őt.  - Összeférhetetlenségre hivatkozva kérelmezem, hogy ne kerüljünk terepre együtt. Ne bántsuk egymást tovább... Rendben? - tudja ő is, hogy ez a legtöbb, amit tehetünk. Emily gyilkosát el kell kapni és úgy tűnik, nem férünk bele mindketten a nyomozás egyazon szegletébe. Bárcsak képes lennék annyiban hagyni, eljátszani, megjátszani.

Úgy lódul meg a szemöldököm, hogy jószerint csak a hajam vonala állítja meg abban, hogy leszaladjon a homlokomról, mikor tudatosul bennem a látszata egy nem várt ténynek: véletlen se ugyanazon a gondolaton vagyunk, és amennyire meglep, pontosan annyira el is keserít a hirtelen ért felismerés. Egyszeriben kerekedik mosoly az arcomon, de a szándék aligha éri el a szemeimet -nem több egy hitetlen, tanácstalanságból fakadó grimasznál, amit, bár remélhetnék, hogy helyén tud kezelni, akként értelmezi, ami mögötte van, de őszintén? Kezdem megkérdőjelezni, hogy köztünk van-e még az az egykor mindent felülíró kapocs, ami révén magunknál is jobban ismertük a másikat. Ő biztosan reálisabban látott engem annál, ahogy én tekintettem magamra, most mégse tudok azonosulni azzal a sátánképpel, amit rám vetít, amivel engem azonosít.
- Ez minden? – nógatom ugyanazzal a kifejezéstelen mosollyal, amit képtelen vagyok levetkőzni, amit, mint egy pajzsot tartok az eszköztáramban, és vetek be ellene. Benedvesítem ajkaimat, ahogy szólásra nyitom őket, mégse bukik ki mögülük a válaszhoz segítséget nyújtó további információ -nem gondolnám, hogy magyaráznom kéne, nem azért tettem, mert nő, hanem azért, mert pont Ő volt az… Kiolvashatná a szememből, ha akarná… ha hagynám, és nem fordulnék el tőle. Akarom, hogy tudja, mégse adom a fonalat a kezébe, amit követve eljuthatna a megfejtéshez. Pont annyira rejtegetem előle a rajtam leolvasható jeleit annak, hogy nem bírtam volna az aggodalommal, ha kettesben hagyom a pasassal, mint amennyire én nem akarom látni, mennyire elutasító mindennel szemben, ami én vagyok.
Elzárkózok tőle ahogy a rideg válaszaimmal, úgy fizikai valómban is, mintha egykoron nem épp ő rendelkezett volna a gondolataim, az érzéseim felett -minden felett, ami én voltam, és úgy néz ki, ma már nem, hogy magamnak, de neki se vagyok.
- Ösztön. Talán ismerősen cseng – nyersen hathat, de nincs mit szépíteni -ha ő random fickókkal játszik Halálos iramban-t -Sam meglátásai alapján biztosan-, és balesetezik általuk holmi „ösztönből”, akkor én, ki csak szavakat használtam egy könnyen megvezethető pacákkal szemben, ne tettem volna meg? Nem ártottam vele senkinek, ha csak az ego nem képes gyógyíthatatlan sérüléseket szenvedni. Az esetben tévedtem.
Nevetése nyomán szaladnak össze a szemöldökeim -azáltal érzem tolulni az egyre csak előre törő, sötét viharfelhőket, ám a pusztító vihart sejtető sötét fellegeknek nem, hogy látszata, de már szele is akad.
- Mi?... – halkan kúszik ki a számon, arcizmommal együtt rándul nem csak a szemem, de a szám széle is, ahogy meghallom, "nőként gyengébbnek gondolsz”. Szeretném folytatni, félbeszakítani, nem magamat védeni, csak a belátásaimat igazolni, de a meglepettség nagyobb annál, mintsem, hogy helyes szavakat találjak. Hányszor beszéltünk már erről annak idején is… ahogyan apám bánt anyámmal, azután, hogy tizenévesen ráeszméltem, milyen egy elkorcsosult, gusztustalan női sztereotípia képét ébresztette bennünk, megfogadtam, hogy bárhogyan is, de nyomokban se leszek hajlandó az ő mintáját követni. Az egyenlőséget igyekeztem nem összekeverni az udvariasság, az előzékenység és segítőkészség hiányával, de soha nem állt szándékomban még csak a látszatát se kelteni annak, hogy alulértékelem, azt meg végképp, hogy ne becsülném meg, vagy, hogy azt gondolnám, nem képes magáért kiállni. Fáj, hogy annak ellenére, hogy tudja -hacsak nem törölt minden emléket velem kapcsolatban az agyából-, milyen fontos volt ez nekem, hogy mennyire nem akartam soha apám árnyékába lépni, most mégis ő taszít oda, épp, hogy azt nem mondva: Gregory. Megrezdül a szám széle, ahogy megpróbálom elnyomni a magatehetetlen vigyoromat, a szememben gyúló párás kétségbeesést. – Pontosan tudod, hogy nem erre gondoltam – hangom halk, egészen mélyről jövő -még magamat is meglepem a tónussal. Tudnod kell -mondtam volna, de ha erre fel kell szólítanom, már rég rossz vizeken evezünk. – Egyáltalán nem így gondoltam… – számon keresztül veszek mély levegőt, valahol az utóbb ejtett szavak alatt és után, elfúlóvá avanzsálva az amúgy se túl biztos hangomat. Talán ő nem tudja -és hála az égnek, hogy testközeli példából nem tudja-, milyen egy dühödt, indulatos férfi, ha ténylegesen bántani akar. Én láttam, amikor anyát ostromolta azután, hogy beivott… a saját bőrömön is tapasztaltam, de míg az iskolában akkor elfogadott volt egy-két atyai pofon büntetés gyanánt, addig anya a többi háziasszony előtt azzal mentegetőzött, leesett a létráról. Egykoron ezt is tudta, hisz nem volt titkom előtte, ehelyett mégis úgy kezel, mint egy rég látott, kellemetlen ismerőst, akinek a nevét is épp, hogy tudja.
A pajzsom lebomlott, már képtelen vagyok hamis mosolyt csalni az arcomra -helyette várárkot kaparok a maró szarkazmussal, ami annyira idegenül hat még számomra is, hogy szinte még nekem is fáj. Hogy neki fáj-e? Neki a létezésem is egy kín, felesleges volna rajta vesződnöm, hogy megfejtsem…
- Arról volt szó, hogy Pickettéket szeparáljuk. Nem kettőnket… - bár ez utóbbi már elég rég megtörtént. – Utána mentél, mert ezt tartottad helyesnek, hozzáteszem, joggal. De ne várd el tőlem, hogy csak azért, mert Te léptél, nem Sam vagy történetesen én, majd megtorpanok, és nem teszem azt, amit megbeszéltünk… bocsánat, amit Te magad mondtál. Ő volt a megkérdőjelezhetőbb – szembesítem a saját ötletével, ha kell, ha nem akarja megérteni, úgy el is szótagolom majd neki…
Követem pillantásának vonalát, megnyugtatva a szemeimet a kilincsen, mielőtt visszanéznék rá. Nem lepne meg, ha ajtóstul távozna, de az se, ha maradna. A sakkjátszmáink emléke pontosan tudatja velem, hogy nem szeret veszteni. Bár attól függ, miben: sakkban biztosan nem, de rajtam könnyűszerrel túladott.
- Ha számít bármit… nem ezt terveztem – bökök a hátam mögé, de elég hamar kiderül: teljesen mindegy, mit terveztem, az meg nyilvánvaló, hogy semmi nem számít.
Rendben? Itt semmi nincsen rendben… Bal karom marad csupán a mellkasom előtt, jobb könyökömmel balom csuklójára támaszkodok, ahogy végigfuttatom tenyeremet az arcomon, mutatóujjammal szemöldökömre simítva tartom azt magam előtt palástként. Ütemes levegőket veszek, hogy rendszerezzem szívem egyre mélyülő zakatolását, a fülembe áramló vér zubogását, az elködösülő gondolatokat. Nyugtatóul forgatom ujjamon a gyűrűt, lábam magatehetetlenül jár fel-le, holott mindig is utáltam az önkontroll ezen fajtáját. Leszakad a tekintetem a zakómra, annak belső tartalmára asszociálok, de erőt veszek magamon, hogy a feszültséget az állott, poros levegővel akarjam megoldani.
- Nem akarod rögtön az áthelyezésed is kérni? – két pihegő sóhaj között nézek fel rá szinte magamról se tudva -arról végképp nem, hogy hamarabb hagyta el a kérdés a szám, minthogy azt végiggondolhattam volna. A felismerés váltja a pánikkal vegyes haragot a szememben, ahogy próbálva visszanyerni a kontrollt az arcát nézem. Szürreális, hogy aki egykoron a biztos támaszom volt, most képes ennyire felzaklatni. – Sajnálom… ne haragudj… - az előbbiek függvényében bizonyára nem veszi komolyan, de tagadhatatlanul őszintén gondolom. Talán érdekelni se fogja, sőt... Lehunyt szemmel temetem tenyereimbe arcomat, tudva, hogy most, ha nem állt volna eddig is a feje tetején a világunk, most mindent felforgattam.

Wyatt & Jen

If it’s still in your mind, it is still in your heart.

Tehetnék egy kísérletet a korrigálásra, bővítésére az imént kapott feleletemre, de nem csak hogy tehetetlennek érzem magam vele szemben, sebezhetőnek is. Nem vagyok rá felkészülve, hogy a hiú ábrándozásaimat elhalt érzelmekről megosszam vele. Egy zseniális detektív helyezkedik el velem szemben disszonáns mosollyal és ott állok én szívfacsaróan naiv elképzelésekkel az emberi kapcsolatokról, nevetséges. Elkezdem sajnálni magam. És ahogy ez a felismerés megtörténik, menthetetlenné válik minden.
- Ez most egy kihallgatás? - nem adom meg neki azt az örömöt, hogy a mellkasomban dédelgetett reményt megosszam vele, vagy bármiféle naivitásomat arra vonatkozóan, maradt még közöttünk több, mint jómodor és udvariasság - hiszen pontosan tudom, bármelyik női kolléga után ekkora lépésekkel sietett volna, nincs köze a személyemhez, volt olyan kedves és tájékoztatott erről korábban, amikor a szakmai hovatartozásról szót ejtettünk. Miközben a szavak elhagyják a számat, először érzem át, milyen viszkető érzést okoz a bőröm alatt ez a különleges, lassan ölő házasság. Tényleg meg kell várnunk, amíg meggyilkol majd mindkettőnket, vagy vajon ezen már túlvagyunk? Olyannyira próbálom leolvasni, megérteni arcának játékát, de mégcsak mankót sem nyújt felém, elfordul, megjátssza magát. Vagy máskor, egy másik életben hitette el velem: van más, több is emögött? Végül sosem értünk el a teljes beteljesülésig, mert abban a szent pillanatban, hogy megtörtént az ütközés a csillagaink között, én nem néztem vissza. Így sosem tudhattam meg, sikerült túljátszania, vagy a valóság alapköveire építkeztünk?
- Hahh. - nevetésbe átívelő horkanás, na igen, mindenre van magyarázat és őt nem lehet csak úgy sarokba szorítani, ezt eddig is tudtam. Se eleje, se vége - mint egy a farkát kergető kutya, erre emlékeztet ez a párbeszéd közöttünk. Az ellentmondások márványszobrát lehetne mintázni erről az esetről és róla...
Meglehet, hogy fájdalmat generálnak szavaim, mert érzékeny és vékony a terület, ahová taposóval érkezem, de az, ahogy velem, hozzám és rólam nyilatkozik, elgondolkodtat. Talán ez alatt a két év alatt - köszönhetően a történetünknek - egy életre elegendő gyűlöletet halmozott fel nemem iránt. Azt sem tudtam róla elképzelni, hogy ilyen felsőbbrendű viselkedéssel beszél hozzám bármikor is, miért állna ez az elképzelés messzebb tőle? - Pontosan? Semmit nem tudok pontosan. Amiben biztos voltam, az sem az többé. Ez nem értem miért okoz ekkora fejtörést. - szívesen emlékeztetném rá, hogy a bizonytalanságomban és bizalmatlanságomban igen csak jelentős résszel hozzájárult. Ha már arról esik szó, ki mivel nincs tisztában kettőnk jellemét, gondolkodását tekintve. - Akkor jó! - szinte rögvest rávágom gondolkodás, vagy különösebb hezitálás nélkül. Ettől függetlenül nem érzem megbeszéltnek, mi okozta mindezt, de el tudom fogadni, hogy megértjük egymást, legalább ebben az egy esetben. Nem számít, milyen érzelmi vihar tombol éppen körülöttünk, ha csak sikerül tisztázni egyetlen, talán az indító nézeteltérésünket? Persze összességében frusztál, hogy olyan érzést kelt bennem, egy ismeretlen férfival kell osztozkodnom egy meghitt, boldognak vélt házasság hamvain, mindezt úgy, mintha amnéziában szenvednénk.
Elérkezünk arra a pontra, ahol már a lét is fojtogató. A levegő méreg, amit a közelében kell belélegeznem és a tekintete, a szavai, minden gesztikulációja egy fegyver. Érti, hogyan forgassa, tökéletesre mívelte már szakmájában, életében. Ellenben én lecsupaszítva, kissé jelentőségtelenül próbálok védekezni, de fogásom nincs rajta, elvérzek. - Te hova figyeltél? - gyönge próbálkozás a félbeszakítására. Úgy, olyan hévvel beszél az esetről, hogy kezd olyan érzésem támadni, én vagyok a gyanúsított. - Sam konkrétan megkért rá, hogy veled tarthasson, ebből következik, mivel két embert kellett kihallgatnunk, hogy hármunk közül nekem kell szeparálódnom azzal a féllel, aki maradt. Matematikailag nincs rá megoldás, hogy... - vennem kell egy mély levegőt. Szánalmas próbálkozásim, mintha páncélajtókba ütköznének, mikor megpróbálom feltárni, megérteni, elérni őt. - Háríts csak mindent rám, akkor megkönnyebbülsz végre? Én szeparálódtam, én nem vettem észre, ki a megkérdőjelezhetőbb és én nem szóltam egy árva szót sem. Így van? - az arckifejezésem ebben a pillanatban érzelemteli; teljességgel sebezhető. Olvasson róla, engedem - bár nem kell engedély hozzá, megteszi anélkül is. Legyen, mit bánom én? Észrevesz fejfájdítóan komplex összefüggéseket bárkivel kapcsolatosan, akár gyanúsított, akár sem, de a szemei gyengének bizonyulnak, amikor rólam van szó?
Megrémít, ahogy beismeri, nem így tervezte. Meztelen értetlenséggel nézek vissza rá. Egy lecsengett házasság, boldog házasság utolsó akkordjai még velünk vannak. De mindez, minden egyéb érzés gyenge, törékeny és apró ahhoz, hogy képes legyen felülkerekedni rajtunk, néma méregbe simul. Nem felelek, lehajtom a fejem és a létező összes - van olyan? - erőmet előhalászom ahhoz, hogy félre hányjam büszkeségemet és megkérjem, könyörögjek érte, ne bántsuk tovább, többé egymást. Elhiszem, tényleg hiszek benne, hogy elér hozzá a kérésem, megérinti és velem együtt, lassan, óvatosan de megkezdjük a korábban annyira áhított megoldás felkutatását, hogyan tudnánk menteni a menthetetlent... De akkor jön a kérdése.
A harag keserű íze árad szét a nyelvemen, miután értelmezem szavai jelentését. Kifiguráz az hagyján, de megaláz és egy másodperccel azután, hogy kérem, - talán térdelve hatásosabb lett volna - könyörgök, ne okozzon több fájdalmat, ő így reagál? A szívem hasogat a mellkasomban, és azon kapom magam, hogy visszatartom a lélegzetem. Ekkor bocsánatot kér és a testtartása megadást sugall. Egészen gyengévé tesz vele, de meg nem tör és nem törli, feledteti el, amit az imént hozzám vágott. Eszembe jut több alternatíva is a folytatásra, végül emellett döntök:
- Ez minden? - tárom szét karjaim, mégha a hangom meg is remeg, felvértezem magam. Ha ez kell hozzá, hogy előrángassam belőle két év fájdalmát, terhét és talán az elengedését valaminek, ami már rég nem miénk, ám legyen. Nem maradhat fenn a levegőben, le kell ereszkednie hozzám... - Újra és újra megtenném, ott hagynálak és kitépnélek gyökerestől az életemből. Lerombolnék mindent, amit együtt építettünk és ellöknélek. Még erősebben, csak talán messzebbre. - intek körbe körülöttünk, hisz itt állunk. - De nem lenne az sem elég, mert hiába minden rohadt igyekezetem, nem elég. Itt vagy, ott vagy minden kicseszett alkalommal, mindenhol... - észre sem veszem, hogy közelebb sétálok hozzá. - Neked nem elég, ha békén hagylak, neked nem elég, ha megpróbálok együttműködni... Mi a frászt csináljak, mit akarsz még? - hisztérikus csengése a hangomnak emlékeztet az utolsó alkalomra, amikor ilyen zengését hallattam - és nem tetszik, hogy megint ő az, aki kiváltja ezt belőlem. - Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy hol kezdődik az én saram. De nem hatalmazott fel téged rá senki, hogy elítélj engem olyan döntésekért, amelyekbe te magad üldöztél bele. - szánakozón, kikérve magamnak stílussal mérem végég, fájón persze. Tudom, hogy a gombóc a torkomban dagadni kezd, de erősítek magamon. Nem itt, és nem most fogom elsírni mindazt, ami ebből következik.

- Csupán reméltem, hogy nem szemellenzővel nézed az esetet, de igazad van… - húzom fel megadóan a vállamat elfogadva, hogy feleslegesen törtettem egy olyan beismerésért, amin ő valószínűleg még csak el sem gondolkodott. Elutasító, és érezve a terelésének szándékát -vagy a ráeszmélésének hiányát?-, muszáj vagyok azt kifejezni felé. – ...minek? – mármint minek reméltem egyáltalán? Minek dédelgetek naiv ábrándokat? Minek akarom elhitetni magammal, hogy ugyanaz a nő áll előttem, akit az oltárhoz kísértek elém, akit elmorzsolt könnyek közt fogadtam feleségemül, akinek nem tudtam elég hálás lenni azért, hogy viszont szeretett, hogy talán egyetlenként ő szeretett úgy igazán, valaha. Most mégis a legnagyobb idegene ennek az egykoron felém táplált érzésnek, én pedig végleg magamra maradva, a magányt egy bús mosollyal küzdve le állok előtte hátország, támogatás, önbizalom híján. Nekem ezen a világon már tényleg senkim sincsen…
Kedvem lenne felszívódni, eltűnni, és őszintén? Soha vissza se térni nem, hogy ide, de a létezésbe se. Nem kell ez nekem… talán soha nem is kellett volna. Magatehetetlenül lebegek a hozzám vágott, feltételezett sérelmein támadó kétségbeesésben, és nincs, amibe kapaszkodni tudnék. Az utolsó, amit érdemes volna megragadnom a józan eszem, és annak percekkel korábban még létezett ítélőképessége. Még azt is elvette tőlem… Szótlanul figyelem alsó ajkam egy felszakadt bőrdarabját szaggatva, ha kell vérzésig is, ahogy felületes, sűrű levegőkkel próbálom stabilizálni a szívem feszes ritmusát, a tüdőm szükséges oxigénkapacitását, és nem utolsó sorban az agyam, ha nem is tökéletes, de még épp elegendő vérellátását, hogy ha reagálni nem is tudok, még értelmezni tudjam, amiket cenzúrázatlanul a fejemhez vág. Érzem, ahogy minden, a bensőmet szétfeszítő feszültség a saját testem működését is ellenem hangolja, de nem vagyok ura a szervezetemnek, nem tudok megálljt parancsolni a bordakosaraim mögött dörömbölő izomnak, hogy ne akarja átütni a ketrecét.
- Te hajítottad el magadtól – egy levegő alatt sóhajtom, szinte elenyésző hangon. Nem is neki szánom, sokkalta inkább a cipőm orrának -olyan egyoldalú diskurzus ez a részemről, amit a TV előtt ülve az emberek a sorozatuk szereplőjével folytatnak, mikor annak helytelenítik a cselekedeteit. Még csak nem is vehetem biztosra, hogy értem a megjegyzését, de azt az agyam automatikusan úgy konvertálja, ahogy én azt gondolni szeretném: csak tudnám, miért akarom még mindig azt, hogy érezzem, én voltam a biztos pont az életében. Ennél jobban már nem tudná értésemre adni, soha nem voltam az, most pedig nem vagyok más, csupán egy kéretlen púp a hátán.
Rezignáltan vonaglik a szemöldököm kérdését hallva, a folytatást követően viszont egyre magasabb ívben húzódik a homlokomra.
- Jen, ez nem az ovi – könnyed, már-már fátyolosnak tetsző hangon közlöm. – Nem fogadunk a nap elején párt, hogy utána vele kézen fogva csináljuk a feladatokat. Még csak nem is matek, pusztán egyszerű tény, hogy hiába beszélünk meg bármit, a forgatókönyvet nem mi alakítjuk, ahogy rugalmasan kell kezelnünk a kialakult helyzeteket is. Mr. Pickett gyaníthatóan veszélyes, míg Mrs. Pickett nem, semmi nem szólt amellett, hogy vele ketten maradjunk és teázgassunk, míg Te egyedül vagy egy beszámíthatatlan fószerrel. Ezen mit olyan nehéz megérteni? – még magam is megilletődök a hangom színtelenségén -nélkülöz minden rosszallást, szemrehányást, egyszerűen csak logikus sorrendben hányom elé a szavakat. Talán ez az egyetlen módja és lehetősége annak, hogy képes vagyok még, ha elmélyülő levegők alatt is, de összetett mondatokat alkotni.
A szívem egy nagy, szükségtelenül mély dobbanással jelzi, betették a kiskaput -a kimaradó ritmus okán veszek ajkaimon átsüvítő levegőt, valahova egészen a derekamig nyelve azt, és benntartva, próbálva igazodni az egyre csak felgyorsuló ritmushoz, amit a mellkasom dörömbölése diktál, elnyúló arccal meredek magam elé. Hiába tudom, mi ez, hiába tanultam -ha épp nem ködösíti el a tudást a saját agyam kreálta érzés-, hogyan kell kezelni, amikor megtörténik a baj, pontosan ugyanolyan gyámolatlanul fogadom, mint első alkalommal. Nem hasonlítják ok nélkül a szívinfarktushoz, de annak ellenére se érzem magam megkönnyebbültnek, hogy tudom, nem az. Egyre jobban, egyre erősebben kerít hatalmába a rossz közérzet keltette melankólia, a szürkeség, a tudatomat ostromló depresszív gondolatok serege -nem kapok levegőt. Kontrollálatlanul hagyom felszakadni a kérdést, és bánom meg rögtön azzal a pillanattal, ahogy a falakról visszacsapódva az én fülemet is elérik a vagdalózó szavak, amik olyan idegenül hatnak, mintha nem is az én számból jöttek volna -bocsánatért esedezek, de már teljesen felesleges. Arcomról a nyakamon keresztül, ahol már érzem kicsapódni a meleg bőröm alól az izzadtságot, mellkasomra simít a tenyerem, nem is tudva pontosan, hogy a szívem veszett kalapálását akarom ellenőrizni, ezáltal pedig enyhíteni, vagy afelől akarok meggyőződni, kapok még levegőt. Nem, mintha sok mozgásterem lenne ebben, mégis gombolok egyet az ingemen, hogy a mellényem szabta határ előtti utolsó gombot is kifejtsem, hátha így nem fog annyira verni a víz -naiv elgondolás, mégis ösztönszerűen hajtom végre a mozdulatot. Kezem ugyanúgy a mellkasomon marad, ujjbegyeimmel simítva azt, mintha így akarnám stimulálni a tüdőmet, hogy ne csak kapkodjon levegő után, hanem fogadja is be azt.
„Újra megtenném”, „kitépnélek gyökerestül az életemből”, lerombolnék mindent… ellöknélek”. Nem tudom, mond-e még mást ezeken kívül, valami kevésbé bántót, valamit, ami nem tőrdöfés oda, ahol pontosan tudja, a legjobban fáj. De korábban én is oda támadtam… Csak ezeket fogadja be az agyam, és tudom, szinte szabadítja fel a korábbi sérelmeim foglalta helyeket, hogy elraktározza mindet, egy életre. Az arcát nézem, elnyílt ajkaim között kapkodok levegő után, de hiábavalóan… szabad kezem a párkányba mar, ujjaim görcsösen szorítják azt az alig pár centis anyagot, ami alattam húzódik, és ahonnan, ha akarnék se tudnék szabadulni. Minden felém tett lépésével falhoz szegez, sarokba szorít, így, bármennyire is nehezemre esik, kénytelen vagyok egyenesíteni a gerincemen, hogy elhatárolódjak tőle, hogy szabad terem legyen minden levegővételre tett fals kísérlethez. Menekülőútvonalat keresek, de gyengék a lábaim ahhoz, hogy meginduljanak. Olyan reszelősen fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt, mintha a vállamnál fogva ráznának…
- Sosem hallgattál meg… - szűkölöm, hangom idegen tónusa teljesen távolinak hat, mintha nem is én mondanám. Még egyszer leszegem a fejemet, lehunyt szemmel, orromon keresztül igyekszem oxigénhez jutni -hiába. – Megfulladok… - dünnyögöm csupán azért, hogy érezzem, még van közöm a külvilághoz. Most még az sem zavar, ha hallja; az még kevésbé, ha nem tudja értelmezni az artikulálatlan kinyilatkoztatást. Nem nézek rá, mikor hirtelen taszítom el magamat a támaszomtól. Vállam az övét éri, mikor bizonytalanul ellépek mellette, és a halálfélelem szülte kétségbeeséssel a kilincs után nyúlok -az ajtótól mégis tántorodni vagyok köteles, ahogy az hamarabb nyílik, minthogy én arra parancsot mértem volna. Szembe találom magam a Főnökünk kérdő ábrázatával, de képtelen vagyok a szemébe nézni, csak egy dolog foglalkoztat: a fent túl fent van, a lent túl lent… nem tudom, ha kilépek, ha hagyja, hogy kilépjek, merre induljak.
- Leneghan, jól van?
- Elnézést… - szabadkozom reflexből, és ha odébb áll, ha nem tartóztat fel a menekülésre tett kísérletemben, közte és az ajtófélfa között tolakodok ki, megállapítva, hogy a konyha az egyetlen közeli, beszámítható hely, amit még el tudok érni. Vízre van szükségem… vízre is.