Michael       Berenice

A vacsora asztalnál ketten ültünk, pontosan egy karnyújtásnyi távolságra egymástól. A fiam Howard meg én. Jó ideje így ment ez, és noha nem volt újkeletű a dolog, megtanulta, hogy csendben elfogad és nem kérdez.A maga húsz évével magában hordozta egy harminc esztendős férfi életbölcsességét, és egy hozzám hasonló negyvenes nő temérdek, ki nem mondott, de nagyon is megélt magánéleti frusztrációját.
Figyeltem őt derűs, büszke anyai mosollyal ebben a lágy, ezüst gyertyákkal megvilágított fényben, és ismét elgondolkodtam azon, hogy az élet mennyire gyorsan és hirtelen repült el felettem. Nemrégiben még elfért a karomban, ma már én veszek el a hatalmas ölelésében. Magas volt, erős és derék, akár az apja. Keseszőke haját is tőle örökölte, ahogyan a nevetését, és a jóképű sármját. A humora az édesapámé volt, a csendes érzékenysége az anyósomé. Hogy tőlem mit örökölt? Azokat a mély, örökkön szomorú barna szemeket, amelyek talán többet láttak az egész roskadozó házasságból, semmint azt szerettem volna.Egykor olyan nagyon akartam gyereket, mindennél jobban vágytam rá, mert úgy hittem, hogy egy házasság legszebb és legszentebb pecsétje, egyszersmind az élet tökéletesített folytatása. Minden remény, minden lehetőség. Arra vágytam, hogy boldog legyen. Nem úgy, ahogy mi akarjuk, nem úgy ahogy mi elképzeljük, hanem ahogyan ő szeretné. Néha eszembe jut, hogy megkérdezem tőle, mennyire boldog, de talán félek a választól. Túl sok minden van a csillogás és a jómód mögött, és azt hiszem ennek árát részben ő fizeti meg. Igazságtalan voltam azzal, hogy megszültem. És önző is egyben. De akkor még naívan hittem. Bennünk. Már akkor hazugság volt az egész. Képmutató gyötrelem. Hűséges voltam. Éveken és évtizedeken keresztül, noha számtalan alkalommal ott hintázott előttem a lehetőség, de sosem éltem vele.Kellett volna. Ó mennyiszer!
- Nyáron, ha betöltöm a huszonegyet, beadom a jelentkezésemet Quantico-ba.- jelentette ki, miközben egy szelet rostélyost vágott magának, és a világ legtermészetesebb, legártatlanabb pillantásával nézett át rám az asztal másik felére. Megállt a kezemben a villa, és egy zörrenéssel esett a tányérra. Most hallok erről először.Nem tervként mondta, még csak nem is valamiféle könnyed, baráti összejöveteleken megszülető ifjonti világmegváltó ötletként, hanem egyszerűen és mindenféle egyéb átgondolást mellőző kijelentésként.
- Apának már elmondtam, és támogat benne. A tengerészethez akarok kerülni. A speckókhoz.- jóízűen falatozni kezdte az időközben ajkai közé dobott falatot.Mélyet sóhajtottam, és könyökömet az asztallapon megtámasztva, két kezem ujjait lágyan, lassan összefűztem.
- És ezt miért később tudom meg mint apád?
- Mert akkor éppen nem voltál itthon amikor eldöntöttem, apa pedig igen.
Nos valóban. Lehet, hogy éppen életet mentettem a kórházban, ahogy az esetek többségében. Az apjának pedig lehetett egy szabad fél napja, ami a határidőnaplójában “Család” címszó alatt szerepel, és mindenképpen hátrébb helyezkedik el minden másnál. A hivatali ügyeknél, vagy a kis liezonoknál, valamelyik éppen aktuális nyurga, alacsony, köpcös vagy éppen latino fiú mögött.Mert ők elsőbbséget élveztek még velünk szemben is. Persze boríthatnék mindent, hátrahagyhatnám az egészet, és felégetve magam mögött huszonkét évet, tönkretéve az egész életében építgetett politikai karrierjét, tovább állhatnék.De itt a fiam, és a jövője. Még csak húsz éves, és nem akarom, hogy azzal induljon az életében, hogy az apja egy bukott, fel nem vállalt meleg politikus, aki maga éppen a legnagyobb szószólója a hagyományos családmodellnek ( ó micsoda képmutatás!) az anyja pedig mindenről tudott és mélyen hallgatott. Az egész életünk csupán azon múlik meddig vagyok képes hallgatni. A fiam miatt pedig egész egyszerűen nem tehetek mást. Most mégis úgy tűnik elárul. Kimaradok valamiből….pedig mindig szoros volt a kapcsolatunk. Az apjának sosem volt rá ideje, talán éppen ezért mindig az után ácsingózott olyan nagyon. Én mindig ott voltam, természetes módon.Értem nem kellett megküzdeni.Az anyák sorsa a természetes, magától értetődő jelenlét.
Nem fogom tudni visszatartani, ebben egészen biztos vagyok.Howard éppen olyan csökönyös és kitartó ha valamit el akar érni, mint az apja. Ez egy remek tulajdonság, ha nem éppen velem szemben alkalmazzák.
- Jól van. Ám legyen! De az én szabályaim szerint játszunk. Adj nekem egy hetet mielőtt beadod a jelentkezésed.
- Nem nagyon tűrsz ellentmondást, anya. Jól gondolom?- őszintén, gyermeki kuncogással a hangjában nevetett fel, aztán bólogatott, többször egymás után.
- Oké! Egy hét. De csak mert az anyám vagy és mert szeretlek.
Most én nevettem. Bár ez inkább keserédes nevetés volt.A fiamhoz fűződő kötelékek lassan foszladozni kezdtek. Úgy éreztem lassan elveszítem az utolsó értelmét ennek az egész életnek, amely kizárólag a külsőségekre épült.


Fél órája úton vagyok New Jersey-be. Három napig próbáltam kihasználni minden ismeretségünket és kapcsolatunkat a seregnél, a tengerészetnél és az összes hárombetűs szervnél, ami csak létezett, hogy megszerezzem valaki elérhetőségét. Telefonszámot nem kaptam, de egy címet igen. A szülei otthonának a címét. Állítólag eltávozáson van, és ott tartózkodik még legalább egy hétig. Ha szerencsém van otthon találom őt is.
Tíz év. Ennyi ideje nem láttam, és akkor is meglehetősen sután váltunk el. Olyan volt az egész mint egy lázas látomás, és azt hiszem ha akkor egy kicsit merészebb vagyok, ha nem zavar a közöttünk lévő korkülönbség, ha már akkor tisztában vagyok miféle házasságban élek, hogy a házastársi eskü csak nekem olyan fontos, akkor másképp alakul. Talán akkor sem tartott volna sokáig, talán akkor is olyan suta lett volna a búcsú, de temérdek emléket őrizhetnénk egymásról. Már sosem tudom meg.Nem ígért nekem semmit, csak kellemes órákat, ahogy én sem tudtam semmi mást adni, csak a figyelmemet, és azt, hogy meghallgattam amikor beszélni akart. Valamiről, amiről lehetett, ami nem volt hadititok, csak a lelkéből egy darab. A kemény férfiaknak is van ám lelke, csak elrejtőzik a kevlár és az óceán morajló habjai mögött. Sokáig visszatért, és én sokáig vártam rá. Apró kis kocsmák hátsó asztalánál, olasz éttermek bazsalikom illatú estéiben, amikor a háttérben élő zene szólt, és jó volt a gondolattal eljátszani, hogy újra huszonéves vagyok, akárcsak ő.Bármit megtehetnék.De végül nem tettem. Nem elutasítottam, hiszen tudta, hogy akarom. Éppen úgy mint ő. Ahogyan azt is tudta, hogy van egy férjem, egy tíz éves gyerekem, és egy életem, amit nem akarok kockáztatni. Még érte sem. A hűség akkor számomra mindennél többet jelentett. Ez volt a legtöbb amit birtokolhattam. És hová jutottam vele?
Monoton a csend, ami a fülemben dobol, így zenét kapcsolok. A hangszóróból egy félbehagyott Justin Timberlake szám ütemei töltik meg az autó belsejét.

“And I'll tell you, baby, it was easy
Comin' back here to you once I figured it out
You were right here all along”

Mókás.Ahogy az is, hogy a fickó sokkal jobb színész mint amilyen énekes. Legalábbis szerintem.Duruzsol a fűtés, a délután nap csalóka melege párát rajzol a szélvédőre. Lassan aranyvörösre festi az égbolt alját a távozó korong, és mire a megadott címre érek a színessé varázsolt szürkület már nyugaton táncol. Az apró házak békésen állnak egymás mellett, meghitt csendesség követ végig az úton, ahogy kifelé pislogva az oldalsó ablakon a megfelelő házszámot keresem.Végül meglelem. Csinos, régi tipusú, de nagyon barátságos ház, gondozott kerttel a bejárat mellett és egy égszínkék hintával a gangon. Nem hivalkodó, sokkal inkább hívogató az egész.Leállítom a kocsit, magamra veszem a meggybordó szövet kabátot, melyen egy oda nem illő, de  legalább melegen tartó mustársárga prémgallér virít. Az alacsony szögben még mindig vakító késődélutáni napsütés elől egy napszemüveggel védekezem.Három lépcsőfok vezet a gangra és visz fel a fehér, apró réz kopogtatóval ellátott ajtóhoz. Dobban a szívem, mintha kamasz lennék és a fiúval találkoznék, akinek titokban szerelmes leveleket írogattam a tízórás szünetben minden áldott nap. Vajon megőrizte? Vajon tudja ki vagyok? Emlékszik? Temérdek kérdés kergeti egymást a fejemben, holott a jövetelem célja nem önös érdekű, sokkal inkább Howie miatt vagyok itt. Vagy csak kifogást keresek.Mindegy is. Megemelem a kezem és óvatosan, mégis határozottan négyet koppantok az ajtón, majd várok. Legalább öt perc, vagy hét is eltelik, mire nyílik az ajtó.
Ott áll a múlt, a maga eleven valójában, és én legalább egy fél percig csak meredten bámulom őt a napszemüveg elsötétített lencséje mögül.
- Hello Michael!
Szólalok meg végül, majd a jobbommal lassan leveszem a napszemüveget, hogy immáron a tekintetét keresve rá tudjak pillantani. A hangom éppen olyan elesett és kissé bizonytalan mint akkor, tíz évvel ezelőtt azon a bizonyos esős szerda reggelen.Amikor megcsókoltam és azt mondtam: “Nem lehet….sajnálom….”
És kiléptem az életéből, hogy most visszatérjek.


   

   

Michael       Berenice

Álltam a ház előtt, Jersey egyik jóhírű környékén, és azon gondolkodtam, hogy mi a fenét keresek itt? Valóban ér ennyit az egész? Valóban rá van szükségem ahhoz, hogy Howie őrült ötletét legalább némiképp megpróbáljam megtámogatni valamilyen oldalról? Ha kinyitják az ajtót és ő áll majd ott, akkor mégis mit fogok mondani? Számtalan kérdés, még több variáció keringett a fejemben, de valójában fogalmam sem volt róla, hogy éppen hülyét csinálok magamból, vagy megkövetem valamiért, ami jól tudom egykor az én hibám volt.
Minden találkozás lejátszódik a fejünkben ezerféle módon. Elképzeljük hogyan fog kinézni annyi év után. Elképzeljük mit fog szólni amikor meglát. Elképzeljük, hogy mi mit fogunk mondani, mi lesz az első szó a köszönés után. Vajon még mindig olyan hangsúllyal ejti ki a nevünket, vagy van egy kis fanyar esszenciája, egy kis csalódottság azért, hogy valami véget ért anélkül, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Én is elképzeltem amíg ide tartottam. Elképzeltem, hogy ott áll majd, minden bizonnyal meglepődve, talán egy kissé csodálkozva, hogy ott talál a szülei házának ajtajában. Lehet egész egyszerűen elküld majd. Vagy nem kíváncsi mit akarok, ahogy én sem voltam kíváncsi arra, hogy mit akart még mondani az utolsó napon. Még beszélni akart velem. Még szüksége lett volna egyetlen napra…egyetlen rohadt napra, amit nem adtam meg neki. Önző voltam. Féltem. Hogy elgyengülök. Hogy annyi idő után majd eljön az a pillanat, az a sorsdöntő, amikor nem tudok nemet mondani. Nem tudok tiltakozni sem.Hát inkább kihátráltam és elköszöntem. Nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy beszéljen. Magáról. Az érzéseiről, vagy éppen arról, hogy el fog menni. Ezúttal örökre, és nem akarom, hogy többé keressen. Ő sem akarta volna. Ugye nem? Ugye látta, hogy sehova nem fog vezetni? Hogy nem fogom elhagyni a férjem…túl sokat kockáztattam volna. Ahogy most is sokat kockáztatnék, és még mindig éppen olyan gyáva vagyok, amilyen voltam. Van ami nem változik ennyi év után sem.Aki gyáva, az gyáva is marad.
Féltem az ajtó nyitódásától, féltem, hogy ő lesz ott. Talán időt akartam azzal nyerni, hogy valaki más fogad. Valaki más által nyerek egy kis időt, hogy felkészüljek rá, de nem maradt időm.Még a mosoly ott tanyázott az arcának elhalványuló vonásaiban, amikor engem meglátott, amidőn levettem a szememről a napszemüveget, és ráköszöntem, szinte ráfagyott minden érzelem. Azt hiszem mindenkire számított csak éppen rám nem. Én sem lettem volna ezzel másképp. Nem lennék itt ha nem lenne muszáj. De ez vajon mennyiben valóság, és mennyiben csak újfent kifogásokat keresek?Meglehet kicsit jól is esett belekapaszkodni a múltban és eljátszani olyan gondolatokkal és lehetőségekkel, amelyek egykor még valóban lehetőségek voltak, mostanra csak elszalasztott és elhibázott pillanatok, amelyek abban a formában nem fognak megismétlődni. Elúsztak. Vele együtt.
Szélesebbre tárja az ajtót és a kérdésére csak egy vállvonással felelek, meg egyetlen szóval.
- A szükség…- ez hozott. Legfőképpen, hiszen Howard számomra mindennél fontosabb. Egykor is az volt, és ez nem is fog változni. Az egyetlen gyermekem, akiért tulajdonképpen a világot is felégetném ha kell. Miatta tagadtam meg magamtól éveken át mindazt az örömöt, amit egy férfi ölelése és törődése adhatott volna. Úgy hittem neki szüksége van egy egész és minden szempontból legalább a tökéletesség látszatát mutató családra. Pedig a férjem a fiunk születése óta gyakorlatilag hozzám sem ért. Mégis hűséges voltam. Mert hittem az eskümben….azt gondoltam először, hogy a kicsi miatt, hogy túl sok időt töltök a fiam nevelésével, hogy később túl sok időt elvesz a kórház, hogy Howiet külön órákra hordjam, hogy fáradt vagyok mindenhez. Észre sem vettem hosszú ideig, hogy nem is próbál ezen változtatni. Elkoptunk egymás mellől, ahogyan a part menti sziklákról kopik el a moha.A férjem számára csupán eszköz voltam és Howard születésével megkapta azt amire szüksége volt.Sok időbe és számtalan elszalasztott lehetőségbe telt ezt megértenem. Az egyik ilyen volt Michael. Mit is mondhatnék, mivel mentegetőzhetnék? Nincs mivel. A nyers tényekkel szemben tehetetlen vagyok magam is.
Lassú mosoly, talán egy kicsit enyhülő, amely megjelenik az arcán. Nem tudom, hogy csak azért, mert nem tudja a jövetelem célját és nem akar tapintatlan lenni, vagy maga is már túltette magát azon ami sok évvel ezelőtt történt, talán nem is lényeges. Bár Michael mindig is egyenes ember volt, így aztán úgy hiszem sokkal inkább azért, mert mindaz ami egykor történt jelentőségét veszítette a számára.Kitárja előttem az ajtót én pedig azon kapom magam, miközben követem őt befelé a takaros és illatos otthonba, hogy a kezét fürkészem. Jegygyűrű után kutatok.Ostoba és gyerekes gondolat, de talán megnyugtatná a háborgó lelkemet az, ha tudnám, hogy révbe ért. Egy katonafeleség sorsa tulajdonképpen éppen olyan bizonytalan mint egy politikus feleségé. Csak éppen az előbbi elsősorban az életét félti a másiknak, a másik az egzisztenciáját.
Egy barátságos és hozzáértő nő keze által berendezett konyhába vezet.Visszafogottan, de mégis kíváncsian pillantok körbe, az apró részleteken néhány másodperccel tovább pihentetve a tekintetem, mielőtt visszafordulnék hozzá.A testbeszéde árulkodó: összefont karjai a mellkasa előtt biztonságos távolságtartásról, a felvont szemöldök ugyanakkor kíváncsiságról és egyszersmind csöppnyi bizalmatlanságról árulkodik. Orvos vagyok, méghozzá olyan orvos, aki nem csupán abból von le következtetéseket amit hall, hanem ahogy viselkednek a páciensei. Őrület! Hosszú évek óta most látom először őt, és máris megpróbálom elemezni.Berenice hagyd abba!
- Nagyon meghitt és barátságos a szüleid háza.A kert odakint egyszerűen meseszép….- a kezem megemelve odakintre mutogatok a jobbommal, amúgy lazán, csuklóból mozgatva a kezem, a tekintetem azonban le sem veszem róla. A hangom elcsendesedik, és valahogy félbe is szakad a mondanivalóm, hiszen nem azért vagyok itt, hogy a szülei házáról diskuráljunk, vagy elmondjam mennyire csodásnak találom, és valóban mennyire otthonosnak, sokkal inkább arról, hogy mit keresek éppen itt, éppen most….és annyi év után.
- Temérdek kérdésed van, gondolom.Legfőképp arról, hogy kerültem ide. Honnan tudtam a szüleid házáról és honnan arról, hogy itt vagy.- nem megyek közelebb, hanem megállok az asztalnál, és kezem az egyik szék támlájára helyezem. Kell egy kis kapaszkodó, vagy egyáltalán az, hogy kezdjek valamit magammal. A kezeimmel leginkább.
- Van annak haszna, ha az ember férje jónevű politikus és a seregnél is vannak meglehetősen magasrangú kapcsolatai. Nyilván nem hivatalos forrásból tudom, hogy éppen eltávon vagy és azt, hogy Jersey-ben a szüleidnél. Ne aggódj, a magam részéről bizalmasan kezelem a dolgot. De tudod, hogy megy ez ilyen körökben!- nem akarok sznob lenni, önhibámon kívül mégis van egy csöpp fennkölt kivagyiság a hangomban. Próbálok ellene küzdeni, de Byron, a férjem miatt egyszerűen nehéz erről leszoknom. Igyekszem másokkal szemben ritkábban, vagy lehetőleg sosem alkalmazni.Nem mindig sikerül. Az idegesség hatványozottan hozza elő.
- Ne aggódj, nem azért mozgattam meg ezeket a kapcsolatokat, hogy annyi idő után egy olyan múltba kapaszkodjak, amely ilyen vagy olyan módon lezárult!- hazugság, csúsztatás, vagy legalábbis minimum féligazság. Talán szükségem volt valamiféle indokra, hogy felkeressem. Talán az élet, ez az őrült és minden szempontból kiszámíthatatlan direktor rendezte így a sorssal karöltve kacagva, hogy ide vezessen az utam. Vissza hozzá, egy lezáratlan, vagy talán lezárt, de valahogy mégsem tökéletesen lezárt múltból felbukkanó emlékfoszlányhoz.
- Van valaki, aki fontosabb nálam. Nálunk. Aki mindig is fontosabb volt. A fiam, Howard.- mélyül és lágyul a hangom,mint az anyáké általában ha a fiukról beszélnek. Lehet ő tíz éves, húsz vagy akár majd harminc, esetleg több is….nekem mindig a kicsi fiam marad, a gyermek, akinek a sorsáért felelős vagyok. Egy anyából nem lehet kiölni, vagy éppen elfeledtetni a veleszületett és génjeibe kódolt gondoskodást.
- A fejébe vette, hogy nyáron ha betölti a huszonegyet és hivatalosan is nagykorúvá válik, jelentkezik Quantico-ba.A tengerészethez akar menni. A speciális alakulathoz.Az ő döntése és az én bánatom.- van abban valami nevetségesen ironikus, hogy a férfi, aki nagy hatást gyakorolt rám egykor, és a fiam, aki miatt vele soha nem teljesedhetett ki tulajdonképpen még a lehetősége sem annak, hogy valami jobb lehetne kettőnk között mégis valamilyen úton mégis ugyanazon az úton találják magukat. Én pedig félreteszem a múltat, félreteszek mindent, és a büszkeségemet is sutba dobom, csak azért, hogy Howie számára biztosítsam, hogy a legjobbak mellett szolgálhat. Ha vissza már nem tudom tartani.
- Azt szeretném….azt szeretném ha valaki olyan egyengetné az útját, akiben megbízom. Aki tudom, hogy következetes, ugyanakkor figyel rá.Nem tudom hogy megy ez….hogy mi mindenen kell keresztülmenni a kiképzés alatt. Én csak egy anya vagyok, aki félti a fiát.- az utolsó mondatot szinte suttogva mondtam, és őszintén. Látnia kell rajtam, hogy valóban nem számít semmi, csakhogy Howard boldog legyen. És ha ő ebben leli meg az élete célját, hát elengedem. Még ha bele is pusztulok.
Meleg volt idebent, úgyhogy a kabátomon megoldottam a felső gombokat, majd szépen lassan kigomboltam azt. Alatta konzervatív lazacszín kosztümöt viseltem.De még nem vettem le magamról a kabátot. Még fenntartottam annak a lehetőségét, hogy esetleg elküld. Minden joga megvan hozzá, de remélem nem teszi. Remélem….


   

   

Michael       Berenice

Sosem voltam rossz ember. Vagy talán bűn ha elhittem, hogy elég a szerelem és a kitartás egy házassághoz? Hogy majd én leszek aki miatt jobb ember akar lenni a férjem? Elég ha minden szempontból egyszerűen csak tökéletessé akarok válni a számára? A hűség önmagában ostobaság, és elpazarolt idő, amelyben talán boldog lehettem volna.Mással.Máshogy.Számtalanszor elgondolkodtam rajta, hogy ha újrakezdhetném, akkor vajon megint kihátrálnék? Megsimogatva az arcát azt mondanám, hogy majd egy másik életben talán, egy másik alkalommal, vagy évek múltán, vagy akkor sem. Azt, hogy majd el fog felejteni, hogy az életben még számtalan lehetőség vár rá, aminek én nem lehetek a része. Az egészben talán az a leginkább tragikomikus, hogy nem döntenék másképp. Mert akkor, azokban az időkben én tényleg hittem a jövőben, aminek ő nem lehet a része. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert egész egyszerűen más utat választottam.
Most mégis itt vagyok. A szülei házában, az otthonában, ahol nem lenne jogom a múltat tekintve még akár egy percet sem időzni, mégis a kitárt ajtóból egyenesen befelé követem őt. Némán, a karjaim magam előtt összefűzve, bizonytalan, koppanó léptekkel követem a konyhába. Finom illatok, egyszerű, takaros ház, amelyben a nyugalom honol. Érezni a falakból. A régi, mégis fontosnak tűnő lámpabúrákból a falon, a csukott ajtók alatt fut szőnyegekből, egy kötényből, amely a konyhaszéken pihen, a rendezett, elmosott edényekből, a papucsokból a lépcső mellett.Valahogy mindennek olyan otthon és biztonság érzete van, és megértem, hogy egy katona ember számára, amilyen Michael is lehet mindennek miért van olyan fontos és ellenállhatatlan jelentősége. Biztonságot ad. Bázist. Hátországot. A helyet ahova vissza lehet térni, ahol mindig tárt karokkal várnak. Először nehezen találom meg a szavakat. Nem azért mert zavarban lennék, sokkal inkább azért, mert nem tudom hogyan kellene, vagy hogyan illene megszólalni egy olyan félbehagyott és jelentőségében elhamvadt beszélgetést követően amely közöttünk volt. Amelyben belé fojtottam a szót, mielőtt olyan vallomásra ragadtatta volna el magát, amelyben én sem tudtam volna mást mondani, csak az igazat. Azt az igazságot amely nem létezhetett volna. Hiszen férjem volt. Befolyásos és feltörekvő férjem, akinek becsületén és a karrierjén esett volna csorba, ha a felesége nem illő módon viselkedik a hadsereg egyik katonájával kapcsolatban. Nem engedhettem meg akkor magamnak azokat az érzelmeket amelyeknek megszületni sem lett volna szabad, nemhogy ezer fokon égni.Gyerekem volt. Akinek más volt az apja, akit fel kellett nevelnem tisztességgel, akit el kellett egy úton indítani, amely nem hittem volna, hogy egy napon majd éppen az övét keresztezi.
Howie döntése, az ahogyan ezt a tudomásomra hozta, fájt. Nem tagadom. Egy anya valahogy nem tudja elképzelni, hogy a gyermeke felnő egyszer. Tudatában van, csak egész egyszerűen másképp múlik az idő.Valahogy lassabban. Számomra még mindig egy kisfiú volt, akit meg kellene óvnom, de egyre kevésbé vagyok rá képes. Az ahogyan végül Byron kezelte a helyzetet cseppet sem tetszett. Ő képes lett volna egész egyszerűen elengedni, elfogadni a döntését. Én ezt nem tudtam ilyen egyszerűen. Nem ment. Én az anyja vagyok. Én voltam mellette amikor rosszat álmodott, amikor napokon át magas láz gyötörte. Én voltam ott amikor az utolsó pillanatban kellett jelmezt készíteni az óvodában, amikor rossz jegyet hozott haza és nem merte elmondani. Én voltam aki elmagyarázta miért kell fogszabályzó, és én voltam aki segített középiskolát választani. Én voltam a fiunk mellett éveken át, miközben a férjem a munka álcája mögé bújva egy saját életet épített ki magának, egyre inkább elválva tőlünk. Lassan már nem tudtam, hogy egy család vagyunk még, vagy csupán a tárgyak, a vagyon és a megszokás köt bennünket össze. Most pedig Howie elmegy majd. Üressé válik nélküle az otthon és azt hiszem ezt viselem a legnehezebben.
Ostoba fecsegésnek tűnnek az első szavaim, pedig leginkább csak kapaszkodók, mankók, hogy megtaláljam a hangomat, hogy képes legyek beszélni vele.
- Én csak….- akadnak el a szavaim, amikor ellép a szekrénytől, hogy egy pohár vizet töltsön magának. Nem vagyok feltétlenül a szavak embere. Inkább hallgatni szoktam. Főleg a pácienseimet.Én a belső monológok embere vagyok. Nehezen fejezem ki mindazt, ami belül zajlik bennem. A fiam szerint többet kellene beszélnem arról amit érzek. Byron azonban sosem kérdez. Még arról sem, hogy egyáltalán hogy vagyok. Mióta is? Talán tíz éve….vagy lehet már hamarabb elmaradt még az udvarias érdeklődés is. Lehet már Howie születése előtt is. Nem emlékszem. Már arra sem, hogy milyen az érintése. Pedig egykor rajongtam érte. Még a szerelem lehetőségét is eldobtam magamtól, mert nem akartam kárt tenni a házasságunkban.
- Egy kávét elfogadok, köszönöm. Egy cukorral, kis tejjel.- nem azért fogadom el, mert udvarias volt a kérdés, és nem azért mert valóban kávézni akarok, hanem időt akarok nyerni, a jóég tudja, hogy pontosan mihez.
A kérdés jogos, amelyet felvet, és amelynek némiképp számokérő a hangsúlya. Vagy legalábbis én annak érzem. Nem mondom, hogy nem jogos. Valamennyire.
- Megszerezni valakinek a tartózkodási helyét egészen más dolog, mint egy, talán életre szóló döntésbe tevőlegesen beleavatkozni. Ezt azt hiszem neked kell a legkevésbé magyaráznom.- nem szándékosan utalok valamire, ami azt hiszem egykor is fájó pontként érintette.Nem akartam, hogy elmenjen. Ott akartam tartani, és ezért minden követ képes lettem volna megmozgatni. Nem volt hozzá jogom. Úgy nem, hogy én pusztán a figyelmét akartam fenn tartani, még nőnek érezni magam, hogy egy ilyen fiatal fiú figyel rám, időt szentel nekem.Miközben ezért én cserébe nem tudtam neki többet adni, csupán a lassú, és minden szempontból távolságtartó délutánokat, a csóktalan napokat, az örök visszautasítást. Akartam, hogy közünk legyen egymáshoz, akartam, hogy mindenféle módon kötődjön hozzám, miközben az utolsó cselekedetemmel, és a józanságommal örökkön csak odébb löktem magamtól. Végül egy telefonnal elejét vettem az önző akaratomnak. Elengedtem. El kellett. Nem volt jogom ott tartani. Úgy nem, hogy cserébe még csak ígéreteket sem adok neki. Üres és céltalan érzelmeket magamból, amelyek sosem fognak beteljesedni.
- Nem akarok beleavatkozni abba, hogy bekerül vagy sem. És visszatartani sem tudnám. Howie csökönyös és kitartó.Lehet, hogy nekimegy a falnak és betörik a feje, de ez akkor sem fogja visszafogni attól, hogy ezredszer is megpróbálja, ha úgy ítéli meg, hogy márpedig ő átjut rajta.- mosolyra rándult a szám sarka, ahogy erről beszéltem, mert eszembe juttatta, hogy a fiam kitartása és önbecsülés sokkal erősebb mint a sajátom.Erre pedig büszke volt, még ha fájt is beismernem, hogy bizony jó lett volna, ha egy csipetnyivel több van bennem. Akkor talán nem kapaszkodnék egy értelmetlen házasságba. De amíg a fiamnak szüksége van egy biztos és kikezdhetetlen hátországra, addig keresztrefeszülök és megdöglök újra és újra, csakhogy számára megadjak mindent. Ő a legfontosabb….a többi pedig….nem mondom, hogy nem számít, inkább csendben csak vágyakozom azután, hogy nekem is hullik még egy morzsányi boldogság. Talán.
- Ugyan, Michael ne légy ennyire hivatalos!- halkan mondom, szinte suttogva és rekedten, mégis én vagyok aki a hangjának öblével mintha kicsit távolabb lépne tőle. Egyet hátra. Szívességért jöttem. De vajon bármi áron? Talán. Talán nem számít, hogy ezer sérelmét a fejemhez vágja. Semmi nem számít, csak a fiam. Aki miatt itt vagyok. Aki miatt IS itt vagyok.
- Szeretném ha bekerülne, de azt szeretném, hogy legyen ott valaki, aki látja, vajon tényleg alkalmas, vagy a minden szempontból kitartó csökönyössége hajtja előre. Nem akarom, hogy olyan kapukat döngessen, amelyen nincs értelme bemennie. Meg akarom óvni a csalódástól.Attól, hogy esetleg alkalmatlannak nyilvánítsák. Nem tudom….én tényleg nem tudom, hogy képes lesz végigcsinálni vagy sem. Az anyja vagyok, hiszek benne, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez az ő útja.Elítélsz talán, mert beleavatkozom?- érdeklődöm őszintén, felvont szemöldökkel, kíváncsian billentve enyhén jobb oldalra a fejemet. Az asztalhoz sétálok, távolabb kerülve tőle ezáltal. Kihúzom az egyik széket és kényelmesen helyet foglalok benne, diszkréten, úrinő módjára téve keresztbe egymáson a lábaimat. Őt figyelem. Ebben az otthoni légkörben egészen más.Sosem láttam ezt az oldalát. Talán mert soha nem is tervezte megmutatni nekem.
- Egyébként rosszul fogalmaztál. Nem elvárásokkal érkeztem. Nem elvárok tőled bármit is, hanem kérek. Tudom azok után, hogy egykor elváltunk, még csak eszembe sem kellene, hogy juss. Hiszen én még lehetőséget sem adtam neked, hogy elmond amit gondolsz…- hagytam egy másodpercnyi szünetet, tekintetem a kemény és markáns vonásokon cikázott, kutatón mélyedtem el íriszeimmel az ő lélektükreiben, aztán halkan kifújtam a levegőt, és a hangom csendesebb, lassabb lágysággal engedte szabadon a szót, mintha bűn lenne még mindig. Annyi év után is.
-....amit érzel.Amit érzünk.- balgaság volt beláttam, ahogy minden bizonnyal ő is. Az évek azonban újragondoltatták velem az akkori döntést, mégsem hiszem, hogy változtatni kellene rajta.Vagy csak nem merem beismerni, hogy bármikor képes lennék változtatni rajta.
- Bármit megtennék a fiamért.És bármit meg is tettem.- pontosan tudja, hogy rá célzok. Arra, hogy egykor nem csak a házasságom biztonsága, sokkal inkább Howard volt a legnagyobb visszatartó erő. A fiú, akinek a jövőjét most mégis rá szeretném bízni. Annak a fiúnak a jövőjét aki miatt egykor nem teljesedhetett be valami, aminek akkor igenis volt létjogosultsága. Ugye volt?
- És bármit megadnék, hogy neki sikerüljön az ami nekem sosem.- a boldogtalanságom,a magányom mindig a hűvös elegancia mögé rejtettem, ahogy teszem most is.Hatással lenne rám ez a viszontlátás? Részben. Hiszen felszínre engedek valamit, ami egykor valóban hatással volt rám, és az idő neki dolgozott.Michael vonzó fiatal fiú volt. És vonzó, erőteljes férfi lett.Az idő azonban engem is megrágott.Másnak látom magam.Vajon ő is?



   

   

Michael       Berenice

Minden döntésnek megvannak a maga következményei. Talán abban a pillanatban nem ismerjük fel, ahogyan a határainkat sem. Az egyiket nem kellett volna átlépni, a másikat semmibe kellett volna venni. A következmények később érnek utol. Mikor nem számítunk rá bukkan fel a múlt homályából mint egy ősi átok, és csap arcul a felismerés, önnön ostobaságunkat illetően.
Talán nem feltétlenül azt bánom ahogy akkor döntöttem, sokkal inkább azt, hogy még egy piciny reményt sem hagytam magunknak arra, hogy legalább hinni tudjunk valamiben. Vagy, hogy én hinni tudjak abban a rajongásban, legalább egy kicsit viszonozni legyek képes, amelyet tőle kaptam.Képes lettem volna rá. Én egész egyszerűen gyáva voltam. A hűség volt akkor az egyetlen olyan kincsem, melyet saját jogon birtokoltam,és a tartásom azt illetően, hogy egy jó feleség még csak a látszatát sem adja efféle dolognak. Pedig odáig voltam érte. Miért is tagadtam volna? A barna szemeiért, azért az ifjonti hévért amely Byronból már nagyon régóta kiveszett. Azért a lelkesedésért, azért a kitartó tettvágyért…azért, mert volt benne nem kevés becsvágy, és nem csupán akarta, hanem tett is azért, hogy megvalósítsa. Akartam, hogy közöm legyen hozzá, hogy árnyékként ott legyek az életében, de valójában semmit nem tettem érte, sokkal inkább a tagadást választottam. Hittem, hogy ha lezáratlanul is hagyjuk, az idő majd szépen elrendezi, elsimítja a feledés, és a soha viszont nem látás megnyugtató tudata.Nem így lett. Nem lehetett így, mert a döntések következményei súlyosan döntik be azokat a kapukat, amelyeket csak hevenyészve zártunk be magunk mögött.
Igaza van. Megoldhattam volna mindezt másképp. Nélküle is akár.Hiszen nem ő az egyetlen, sőt valójában remek és magasabb rangú kapcsolatokat is tudnék szerezni. Byron minden bizonnyal nem szólna bele, sőt ha kellene még maga is megeresztene néhány telefont a fia érdekében. Mert bár férjnek már hosszú ideje csapnivaló, a házasságunk romjai felett az utolsó szalmaszálba kapaszkodva igyekszünk belemosolyogni a világ képébe, apának azért egy fokkal jobb. Tökéletes sosem volt, hiszen számtalan alkalommal maradtam magamra a gyereknevelés megannyi gondjával.
Szusszan a kávéfőző és a kesernyés aroma összekapaszkodik a felőle érzett sértett hiúsággal.Csendesen készíti el nekem a feketét, majd helyezi elém a cukrot és a tejet.Lassan állok fel, és lépek közelebb, hogy elkészítsem magamnak ahogyan szerettem volna.
- Köszönöm - halkan, szinte suttogva mondom, a csend még mindig ott dobol között, markolva a tengernyi, évek óta gyűjtögetett kérdések mázsás súlyát.Szavak, udvariasnak tetsző mondatok, de a valódi beszélgetés még nem kezdődött el. Elmondtam miért jöttem, tulajdonképpen el is utasíthatna, de nem teszi.Én is mondhatnám, hogy rendben, akkor keresek majd mást, aki hajlandó segíteni, elvégre nem számít nekem semmi más csak a fiam boldogsága és jövője, de még én is itt vagyok, egy kávét kortyolva éppen, amire valójában nem is lett volna szükségem, egyszerűen okot akartam adni magamnak a maradásra.Toporgunk, talán nekem kellene belekezdenem, de nem tudok. Még azt sem tudom, hogy mit is mondjak. Szabadkozzak, mint az utolsó találkozásunk alkalmával? Hogy nem tudok elmenni arra a kimenőjére, amit kifejezetten miattam kért, hogy nem tudok aznap este még csak addig sem vele lenni,amíg elhalványul a mélybordó gyertya fénye a szokásos asztalnál, amíg elfogy a negyed üveg ital, amíg kiürül a mogyoróstálka….amíg elmondja, hogy mennyire akarja…amíg én elmondom, hogy én is, de nem lehet. Még mindig nem.
- Telefon? Talán még nevetségesebb lett volna, ha egyszerűen csak felhívlak annyi évvel azután, hogy….- koccan a kanál a csészében még utoljára, majd párat fújok a kávéba, és a csésze pereme felett őt figyelem. Befejezetlen mondat, melynek folytatásával csak én veszíthetek. Az felérne egy beismerő vallomással, amely igenis járna neki. Tőlem. Mégis felszegem a fejem, pengevékonnyá hagyom feszülni összezárt ajkaimat, és csak hallgatok. Vétkes vagyok, tudjuk mindketten, és nekem kell megtennem az első lépést. Nekem kéne. De hogyan? Nem akarom, hogy fájjon, pedig fájni fog. Már most fáj.
- Nem tudom. Tényleg. Én csak annyit szeretnék, hogy minden rendben menjen az életében. Nem zárom kalitkába. Mindig is szabadnak neveltem, olyan embernek, akinek tudnia kell dönteni.Azt akartam, hogy jobb legyen nálam. Jobb legyen az apjánál. Az ember ezt akarja a gyerekének, nem? Hogy jobb legyen nála. Hogy boldog legyen úgy ahogyan ő szeretne boldog lenni. Nem mondom, hogy képes vagyok megérteni miért ezt az utat választja, de ő a fiam. Akkor is az lesz ha végül mégsem sikerül. De ha van lehetőségem, ha van egy apró reménysugaram arra nézve, hogy legalább valaki figyel rá, akiben én is megbízom, akkor azért olyan csekély áldozat, hogy mindezt a képembe vágd.- tulajdonképpen mondhatjuk, hogy kioktatott, de nem vettem sértésnek. Talán valahol igaza van. Mégsem tudom meghazudtolni az ösztöneimet.A csésze kiürül és magam mellé teszem az asztalon, felállok a székből. A bejárati ajtó felé pillantok. Talán mennem kéne, talán ide sem kellett volna jönnöm. Azt sem tudom miért vagyok még mindig itt? Aztán visszanézek rá, arra a durcás, mégis szelíd sötétgesztenye szemekre, és rájövök, hogy pontosan ezért.Legyen rám dühös, lássam a vádló pillantásokat, amelyek elől inkább elmenekültem egykor.
- Megértem, hogy nem akarod ezt az egészet, és legfeljebb egy jó tanáccsal szolgálhatsz. Mi mással, ugye?- nevetek fel röviden, sokkal inkább keserűen semmint vidáman, nincs is okom a jókedvre. A szívverésem felgyorsul. Menekülni akarok, ahogy egykor is tettem, hátra sem nézni, nem foglalkozni a következményekkel. Majd felhívok másokat, megpróbálom másképp megoldani….tekintetem az ajtót keresi, a kezeim ökölbe szorulnak, majd elernyed a szorítás.Végre lenne lehetőségem szembenézni a múltam egy olyan apró kis momentumával, amelyet igazából sosem tudtam lezárni én sem, és tudom, hogy tengernyi olyan kérdést hagytam benne is megválaszolatlanul amelyre lehet többé nem lesz alkalom, hogy válaszokat kapjon. Ezzel még tartozom neki. A kabátom után nyúlok, és felemelem a székről. Átvetem a karomon, és a bejárat felé mutatok hevenyészve és egyszerűen. Mintha menni is akarnék meg nem is, de leginkább eltűnni vágyom. Vagy nagyon is maradni. Vele.Felzaklatott a viszontlátás, és erre nem voltam felkészülve. Erre így nem.
- Rossz emberhez fordultam, sajnálom, az én hibám. Köszönöm a kávét Michael….és…- kortyolva veszem a levegőt. A szavaimmal a tiszta elmémmel felkészültem a távozásra. A hűvös profizmus, amivel minden alkalommal lenyűgözöm a férjem tárgyalópartnereit, és ha szükséges akkor az ellenfeleit is most hirtelen cserben hagy. Rádöbbenek, hogy nem fogok elmenni. Így nem tudok. Oldalra lököm a kabátot a székre és minden figyelmem rá szegezem.Tudnia kell, el kell mondanom neki az igazat, amit akkor nem mertem, nem tudtam, nem akartam.
- Sajnálom, érted? Sajnálom….- talán úgy tűnik még az előző gondolatmenetem folytatása lesz mindez, de valójában már másról beszélek. Kettőnkről. A múltról, arról az elmaradt találkozásról, amikor nem akartam őt elküldeni. Mert nem tudtam. Képtelen voltam rá.
- Hogy akkor nem voltam ott. Nem mentem el, nem adtam esélyt semmire. Nem mondhattad el amit akartál, és én sem. De nem tehettem, érted? Családom volt, egy kisgyerekem…..egy botrány tönkre tehette volna az egész életét.Én….én el akartam neked mondani, minden el akartam. Hogy mennyi minden fojtottam el magamban, hogy mennyi mindent szerettem volna megengedni magunknak. Akkor azt hittem nem szabad, most már tudom, hogy csak azt lett volna igazán szabad. És talán nem magam miatt fáj a legjobban, hanem miattad. Én ugyanúgy….- mondd ki, hogy ugyanúgy szeretted! De nem mondom.Csak beharapom az ajkaim és félrepillantok egy pár másodpercre, majd vissza rá.
- Nem akarom a fiam kalitkába zárni Michael. Hogyan is akarhatnám, hiszen én is abban élek, és az egyetlen kulcsot én magam dobtam félre.- billen oldalra a fejem és a hangom egészen elreked a mondandóm végére.
- Csak mondd, hogy képesek leszünk lezárni.- én biztos nem, de legalább az boldoggá tenne, ha neki sikerülne. Vagy már sikerült is.Látva a pillantását, ebben nem voltam egészen biztos.