Luke válaszára csak egy kósza mosollyal forgatom meg szemeimet. Nagyon jól tudom, milyen ellenszenv tombol benne Mallory iránt, s bár még Párizsban, a világ másik oldalán nem volt nyilvánvaló, de itt New Yorkban már érzem, hogy ez nem csupán egy egészséges testvéri “utálat”. Ez mintha sokkal, de sokkal mélyebbről eredne... Természetesen nem most akarok ebbe a témába belemerülni, de biztosan fogok keresni majd a szigeten olyan pillanatot, amikor rátérhetünk. Ám ez még nem érkezett el.
- Mit hisztizel? Maeve nem rakta neked szét a lábát az este? - röhögöm felé, miközben kézbe kapom az egyik bőröndöt a több közül. Bár nem hónapokra megyünk, de azért meg kell adni a módját!
- Nézd meg ezt a csodát! Hogy akarhatsz ez helyett helikoptert? - biccentek a jacht felé, ami enyhén elkezd ringani, mikor mindketten már a fedélzeten vagyunk.
- A hangulat, Lucas, a hangulat! - tagolom az utolsó szót alaposan. Bár tudom jól, hogy mások nem élik meg úgy az érzéseket és az impulzusokat, mint én, de egyszerűen már az előregondolástól is megborzongok, hogy egy ekkora, mélységes víztömegen hajókázunk az öcsémmel. Ki tudja, mi lapulhat ott mélyen? Gyermeki képzelgés, de igazán pezsdítő.
Végre magunk mögött hagyjuk a civilizációt, amivel ugyan nincs bajom, de most el sem tudnék képzelni jobb időtöltést a lelkemnek. Megkeresem a szigetet a telefonom GPS-én, ami könnyed tempóval talán másfél órányira lehet, Luke elé tolom, majd egy gyenge sóhajjal, s a kezemben szorongatott gyöngyödző sörrel nézem, ahogy távolodunk mindentől.
- Annyira sok különbség nincs ám a két város között. New York talán kicsit fejlettebb, de ezzel együtt sokkal több a putrisabb ember az utcákon. Azért ennyi szakadt embert Párizsban nem látni... Vagy csak keveset jártam a szegény nyegedben? - némi gúnnyal vegyített nevetés szakad fel belőlem. Tény, hogy odahaza nem volt túl gyakori, hogy szegényebb körökben mozogtam, így már teljesen megszoktam azt a luxust, amit megteremtettem magamnak. Itt azonban számtalan olyan városrész van, ami igazából gyűjtöhelye a félhalottaknak.
- Könnyen elengedett az asszonykád? Nem volt rinyálás? - kitámasztom magam a kormány mellett, s ezzel együtt leveszem magamról a felsőmet is, hiszen a napsugarak egyre vadabbul tűznek, mi pedig szerencsére egyre távolabb vagyunk az emberektől.
- Ja, akartam is mondani! - tolom el magam lelkesen. - Legénybúcsú. Rohadtul remélem, hogy rám gondoltál a szervezésben, és nem valami ócska haverodra. - csak hogy mindenekelőtt tisztába tegyük a dolgokat, mert ezt a témát még nem érintettük, de ha én szervezhetem... Akkor bizony már ha visszaérünk, el kell kezdenem, hiszen Lucas olyan legénybúcsút érdemel, amit még a halálos ágyán is emlegetni fog. Természetesen én lennék a legtökéletesebb alany erre, szóval nagyon remélem, hogy még véletlenül sem adta át ezt a szerepet másnak, mert akkor teljesen biztosan sértődés lesz a vége részemről. Más nem ismeri úgy az igényeit, mint én. Ebben biztos vagyok. Márpedig Lucas nagyon kritikus tud lenni, úgyhogy nála minden apró részletre oda kell figyelni. Ki tudná ezt jobban véghez vinni, ha nem én?!
- Vannak egyáltalán barátaid? Elviseli valaki a képed? - mosolyom kiszélesedik, s olyan boldogság telepedik rám, hogy még a pulzusom is az egekbe szökik. Kellett nekünk ez. Szívnom kell a vérét, szívnia kell a véremet, rongyosra kell magunkat innunk és drogoznunk. Kell ennél több?

Brothers aren’t simply close; brothers are knit together.

A nap égette a tarkómat, miközben a mólón állva olvastam a sorba érkező üzeneteket, amikkel Maeve bombázott. Mikor érek haza, őt miért nem viszem magammal, és egyébként is ki a franccal töltöm helyette az időmet, ilyen és ehhez hasonló kérdések sorakoztak a képernyőn, de mind megválaszolatlanul hagytam, csak egy gombnyomással elsötétítettem a mobil képernyőjét, majd a zsebembe csúsztattam a telefont. Felemelve a tekintetem csendben figyeltem Pierre szavait, aminek halk aláfestő zenét adott a tenger, ahogyan a hullámok a part szélét nyaldosták. Visszaigazítottam az orrnyergemre a napszemüveget, ami az imént valamivel lejebb csúszott, majd a beszélgetésből kiszűrűdő mondatok és szókapcsolatok nyomán kissé összeráncoltam a homlokom. Nem értettem Pierre mért akarna elszámolni a nyaralással bárkinek, főleg a húgunknak. Mallory fele annyi figyelmet se érdemelt, mint amennyivel a bátyám megajándékozta.
- Mostanában? Mert volt bármikor olyan, hogy normálisan viselkedett? - természetesen a kérdés maga csak költői volt, hiszen a válasz egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen: nem. Lory mindig is betegesen éhezett a figyelemre, és csak az én véleményem igazolta mind az, amivel a neten lejárata a családunk. Egyáltalán nem értettem, Pierre miért szentel neki egy percet is. - Hisztizik, mint mindig, te meg adod alá a lovat - közöltem kissé lesújtóan, mert semmi kedvem nem volt Malloryról beszélgetni, úgyhogy gyorsan rövidre akartam zárni. Mert a húgunkkal nem csak a fizikális találkozók voltak rohadt fárasztók, hanem a tény, hogy mint a penész folyton beszivárgott a másokkal folytatott beszélgetésekbe.
Megörültem az öreg úr érkezésének, és nem csak azért, mert feloldozást jelentett a Malloryról szóló kis közjáték alól, hanem mert már kezdték a nap sugarai megkezdeni a bőröm, és a móló deszkái is sugározták magukból az elviselhetetlen meleget. Csak félig-meddig figyeltem a kis bemutatóra, mert minden részlet láttán megjelentek lelki szemeim előtt a dollárok, ahogyan rohamosan peregtek le a számlámról a luxus megfizetésének indokával. Felsóhajtottam, ahogyan a férfi egyre távolodott tőlunk, közben pedig tekintetem Pierre siklott, aki mint valami csalit lebegtette a kulcsot az orrom előtt. Válaszul csak egy határozott mozdulattal kikaptam a kezéből a vezetés lehetőségét.
- Legközelebb remélem magán helikopterrel megyünk a magán szigetre a magán kurváinkkal - fejeztem ki némi szarkazmussal fűszerezve a nemtetszésem. De ez az ellenkezés ennyiben ki is merült, mert bármennyire is a túlzott luxus felé hajlott ez a nyaralás, nagyon is örültem, hogy távol kerülhetek a civilizációnak nevezett állatpopulációtól, és legfőképpen a leendő feleségemtől. Minden alkalmat megragadtam, ha csak egy kis időre is leléphettem otthonról.
Nagyjából az első helyre leraktam a táskám, ahol értem, aztán feltalálva magam egy rövid műszer csekk után beindítottam a motort, aminek berregő hangja dominánsan leuralta a tenger halk morajlásait. Elvettem Pierretől a felém nyújtott üveget, majd hozzá hasonlóran az égbe emeltem. Belekortyolva a sörbe jól esett, ahogyan a hideg komlós ital hűsítette a negyven fokban felforrósodott testem.
- El - biccentettem a táskám irányaba. - válogathatsz is, hogy fel vagy elszívni valóra vágysz - egy önelégült vigyorral kereteztem a burkolt kis célzást. Nem szoktam dohányozni, és nem voltam alkoholista, még csak a kávétól se függtem, azonban egyiket se vetettem meg, ahogyan a drogok is néha napján szóba jöhettek, mert szerettem távol kerülni a valóságtól, ami maradotsta a lelkem. Beállva meg még a napsütés is szebbnek tűnt. Szóval miért ne?  A bátyám társasága pedig csak növelte az erre való hajlandóságom.
- Szóval merre?  Valami GPS képet mutathatnál - mondtam miközben a hajó lassan kiúszott a kikötőből, és a nyílt vízre érve ideje lett volna eldönteni, hogy milyen irányból vesszük célba azt a pénznyelő szigetet. Ha megmutatta, akkor a jacht orrát a cél felé fordítottam, és kicsit kihúzatva a motort megindítottam.
- És még mindig bírja a gyenge francia lelked New Yorkot, nem gondoltad meg magad, hogy inkább haza menekülsz? - sadítottam felé szívva a vérét, mert valljuk be Párizs és a Nagy Alma között volt némi különbség. Mikor mi a városba költöztünk én alig múltam tíz éves, gyerekként meg még nem a kifinomultság beli kérdések a döntők. Bár ennek ellenére nekem is voltak rigolyáim, egészen elítéltem azt, ahogyan az amerikaiak újra írták a francia konyha szabályait.

- Ezt már százszor megbeszéltük. - sóhajtom a telefonba, miközben egy kósza izzadságcseppet letörlök a homlokomról, melyen megcsillannak a délutáni, erős napsugarak. A jacht már készülőben, jelenleg az utolsó simításokat végzi rajtuk a tulajdonos, akitől bérelni fogjuk Lucassal.
- Nem, egyáltalán nem az a célom, hogy távol legyek tőled. Egy kicsit sem. De kell ez nekünk Lucasszal, és... - halk pittyegés jelzi, hogy a húgom egész egyszerűen rám nyomta a telefont. Mégsem tudok haragudni rá, s ennek számtalan oka van. Többek között az, hogy borzalmas lelki válságot él át, s az, hogy ennyire elkezdett hozzám ragaszkodni a kezdeti kellemetlenségek után, számomra jót jelent. Igyekszek meglátni a szépet ebben a hatalmas fertőben.
- Nem vetted észre, hogy mostanság Mallory furcsán viselkedne? - fordulok az öcsém irányába kíváncsian, ártatlanul puhatolózva. Mallory és én köztem történtek mostanság igazán szokatlan dolgok, amik miatt teljesen biztos vagyok benne, hogy ha kiderülnek egyszer... Akkor mindketten elvágjuk magunkat a család szemében. Lucas talán az egyetlen, aki megbékélne... Remélem. Gondolkozok azon erősen, hogy megosszak vele pár dolgot, de félek tőle, hogy faképnél hagyna. Ez hamarosan a kis kiruccanásunkkor úgyis ki fog derülni.
- Na végre! - ejtem el a levegőbe, mikor az öreg uraság nagy boldogan lép oda hozzánk, s adja át a jacht kulcsát. Bevezet minket a belsejébe, elmond jó pár információt, majd végül jó utat kíván, és sietősen távozik, hiszen a felesége a távolban már toporzékol.
- Akarsz vezetni? - lengetem meg Lucas előtt a kulcsot, hiszen bár én vezettem párszor már ilyen vízi csodát, de szívesen átadom a lehetőséget az öcsémnek. Addig is elkezdem bepakolni a holmikat, s mikor végeztünk mindketten, én egyetlen percet sem akarok már vesztegetni. Részemről indulhatunk, vagy az én, vagy az ő vezetésével.  
Bárhogy legyen, az első dolgaim közé tartozik az, hogy egy halk szisszenéssel a mellettünk levő hűtőtáskából kipattintsak két igazán jó minőségű seritalt. Egyiket Lucas kezébe nyomom, a másikat pedig magasan emelem az ég felé.
- Igyunk erre az őrült hétvégére! - alaposan hozzákoccintom az ő üvegéhez az enyémet, majd egy jókorát húzok belőle. - Elhoztad a cuccokat, ugye? - szemöldökeim kacéran kúsznak feljebb homlokomra, s ajkaim szegletébe egy igazán sunyi mosoly kúszik. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy a csodaszerekre gondolok, amiket édesen fogunk felszívni abban a luxusvillában, ahova épp igyekszünk ketten. Meg kell adni a módját ennek a közös hétvégének! Lucasszal végre nem csak telefonon tartjuk a kapcsolatot, hanem személyesen is már akkor találkozunk, amikor csak akarunk. Ki kell használni! Főleg, hogy van egy olyan sejtésem, hogy nála sincs rendben valami... Valami mocskosul félrecsúszhatott, márpedig ezt meg kell beszélnünk. Elvégre kivel vitatná meg az ember a problémáit, ha nem a testvérével? A Párizsban élő családom sem tökéletes, de az itteni viszont széthullni látszik. Ebben pedig mindenkinek benne van a keze, egyedül talán Josie az egyetlen olyan “áldozat”, aki tényleg csak a körülményeket okolhatja. Remélem így, hogy berobbantam közéjük, tudok javítani a helyzeten, hiszen ennek nagyon nem lesz jó vége... S ha így maradnak a dolgok, akkor azok következményei még több szenvedést fognak hozni...