A gmail tökéletes volt arra, hogy az összes hivatalos levelezését ott futtassa. Nem vágyott saját rendszerre és nem is érdekelte azon programozók munkája, akik minden bűntudat nélkül egy nívósabb autóra való összeget el akartak volna kérni a munkájukért cserébe. Dolgozhatott volna akár papír alapú dokumentumokkal is, de rég nem volt már ahhoz türelme, hogy a saját dolgozószobájában könyvtári hangulatot teremtsen. A tarkóját nekidöntötte a széknek, a kezével pedig fordított magán, hogy a tetőtéri lakás üvegezett ablakán elnézhessen Manhattan felhőkarcolóira, amik a távolból néztek vissza rá. Ha belegondolt, jó élete volt, virágzott minden befektetése és a gondokat sikerült hamar megoldaniuk, gördülékenyen dolgozott a szervezete, az emberei, akik a keze alá tartoztak. Persze, megvolt a napi programja a hogyan-basszuk-fel-az agyát projektekkel, de huzamosabb időre semmi ilyen nem kötötte le a gondolatait, mert mindig jutott ideje arra, hogy azon gondolkodjon, a felhalmozott pénzét mibe tudná úgy befektetni, hogy az még többet kamatozzon.
A háttérből gyerek nevetés zajai törtek be a nyitott ajtón, kicsi lábak meztelenül csapódtak neki a padlónak, ahogy Ravenna szaladgált a lakásban. Perla és a három gyerkőc nem rég érkezett hozzá, mindig szívesen látta a sógornőjét, a három gyereket pedig mindennél többre tartotta. Ugyan soha nem méregették össze egyetlen családtagjukkal sem, hogy ki engedett többet a kicsiknek, de Dom tudta, hogy bármit megadna azért, hogy lássa Ravennát, Enzot és Nataliat felnőni, férjhez menni és elvenni feleségül egy szép lányt. Alig várta, hogy a lányok udvarlóit megszopassa, és hogy idegbeteg legyen akkor, ha a lányok készültek az első báljukra. Nem akarta tudni, hogyan és mint vesztették el a szüzességüket - majd, a távoli jövőben, amikor ő már kacsát fog maga után húzni és a lányok elérik a hatvanadik életévüket - mert akkor biztosan letépi a trógerek farkát, bárki is rontja meg őket. Habár nem volt saját gyereke még, DB tudta, hogy abban az esetben módszeresen fogja kiiktatni a lánya - ha születik - udvarlóját.
A hallott nevetést felváltotta az, hogy valaki sós zsákként elborult, azután pedig már csak a keserves sírás hangjaira kapta fel a fejét Baldassare. Még csak bele sem telt egy másodpercbe, már talpon volt, öles léptekkel szelte át a dolgozószobát, hogy a helyszínre érve lássa a kisebb terror helyszínét - Ravenna állából ömlött a vér, Enzo pedig sokkos állapotban figyelte az üvegasztal vérben úszó szélét. Elnyelte a kitörni készülő káromkodást, miközben Perla, a gyerekek anyja is megérkezett futva, de mielőtt ő cselekedett volna, DB volt az, aki odaért a kislányhoz és az ujjai közé vette a sírástól és vérzéstől maszatos arcot, belenézve a kislány szemeibe.
- Hozz egy törölközőt - rá sem kellett nézni a nőre, már szaladt is, Enzo pedig még mindig csak állt ott, a szerencsétlen gyerek képtelen volt befogadni a látványt. A törölköző hamarosan megérkezett, Domenico Ravenna álla alá tette az anyagot. - Én vezetek, te hozod őket - pillantott fel Perlára, aki csak bólogatott. Na ezért nem fogja megmutatni a valódi munkáját egyetlen nőnek sem. Nem kell, hogy tudjon bárki is a gyengébbik nemből, hogy képes volt a kínzásra. Hogy a végletekig képes volt elmenni és a szart is kipucolni abból a beleivel együtt, aki keresztbe tett neki. Mert a hűségnél többre csak a megtorlást tartotta. Nem egészen három perccel később már a négyesük a garázsban kötött ki, a lépteiket pedig Ravenna fájdalomtól átitatott sírása kísérte. Gyűlölte ezt a hangot, és ha a családján bárki más tette volna ezt az unokahúgával, az lett volna a legkevesebb, hogy elbeszélget vele, de Enzo sem mentesült ez alól. Hiába, hogy hét éves volt, a tetteknek mindig következményei is voltak. Jó, vagy rossz, az szituációfüggő volt. A kölyök szerencsés volt, mert neki nem kellett idejekorán felnőnie, ahogy Domeniconak, ő lehetett gyerek. A korábban az autóba pakolt gyerekülések csak a BMW hátsó üléseire fértek be, ezért a gyors bekötés után már Dom be is indította az autót, hogy tempósan vágódjanak ki aztán a forgalomba, mert hiába ütött az óra 18:37-et, a New York-i közlekedés soha nem aludt, és mindig zsúfolt volt a város. A percek ólomlábakon vánszorogtak, így amikor nem egészen tizenöt perccel később lefékezett a kórházhoz tartozó parkolóban és Y-ban befarolt a szabad helyre, már nyitotta is ki az ajtót, és ahelyett, hogy Enzoért nyúlt volna, a kislányt csatolta ki és vele a karjában indult meg. Perla mellette sietős léptekkel kapta a karjaiba a kisfiút, aki odabújt az anyjához, bűnbánó kiskutya szemekkel figyelve a húgát. Kis híja volt, hogy elsírja magát ő is, de a fiúk nem bőgnek, mert az katona dolog. A faszt!
Még két percet vesztettek azzal, hogy a sürgősségi várójába értek és Dom csak annyi időt várt, amíg be nem kopogott az ajtón. Látta, hogy volt ott tolókocsis fickó, haldokló idős nő és egy olyan fekete fickó, akinek a széke mellett egy oxigénpalack volt, de nem érdekelte. A gyerek testében, ami alulról súrolta a hetvenhárom centit, kevesebb vérrel rendelkezett.
Fordított egyet az átvérzett törölközőn, hogy a még fehér anyagot áztassa el bíbor tócsaként a gyerek vére. Egészen romantikus lett volna, de látta, hogy a tolókocsis ember elfordította a tekintetét is a lányról. Izgatta volna? Nem, most épp nem foglalkozott azzal, hogy a gyereken csak egy sárga Csőrikés póló és fekete Batmanes nadrág volt egy rózsaszín-fehér pettyes zoknival. Nem divatbemutatóra készültek, igazából lefosta, miben kellett ide jönniük.
- Üdv! - feszes mosoly jelent meg az arcán, ahogy kinyílt az ajtó. - Tudom, hogy protokoll, meg minden, de esetleg nem lehetne, hogy felmenjünk a gyerekosztályra? - intett a fejével Ravenna felé, jelezve, mi is a probléma.
- Jézusom! Azonnal jöjjenek be - tárta szélesebbre a nővér az ajtót.
Nagyjából tizenöt perccel később léptek ki onnan. Túljutottak azon, hogy nem ő volt a gyerek apja, a kihallgatás pedig annyiban merült ki, hogy Enzo, aki egybefüggően képes volt már beszélni, elmondta, hogy történt a baleset. Megtudták a dolgozók, hogy Ravenna milyen vércsoporttal rendelkezik, hogy nem amerikai állampolgár, csak látogatóba érkezett és azt is, hogy Domenico Baldassare minden létező számlát maga fog kifizetni. Ha kell, arany fogtömést is csináltat a dokiknak, csak haladjanak már. További hat perc kellett ahhoz, hogy eljussanak a gyerekosztályra, a kislányt hordágyon cipelte egy kórházi alkalmazott, de DB most eltekintett ettől a furcsa amerikai pániktól, sokkal inkább azért is, mert amikor ő fogta Ravenna kezét, csak hüppögött a kicsi, ha az anyja, akkor meg keserves hisztivel megtoldott bőgéssel adta a világ tudtára, mekkora fájdalmai vannak. Ahogy a lift ajtaja szétnyílt, és beléptek a folyosóra, Dom csak futólag nézett a dokira, aki a fehér köpenyében úgy nézett ki, mintha épp a hatodik műszakját tolta volna le zsinórban. Tudnak ők is pihenni egyáltalán? Biccentett a nő felé, miközben az ápoló tudatta a kislány állapotát a doktorral, Dom pedig elkövette azt a hibát, hogy elengedte Rave kezét. A bátor-vagyok-másfél évesen kislány hirtelen megint úgy rázendített a sírásra, hogy Baldassare füle csengeni kezdett.
- Ő itt az apja.. - mutatta be Domot az ápoló a fehér köpenyesnek.
- Még mindig nem - ingerültté vált az említett. - Nagybátyja. Üdvözlöm, Doktornő - nyújtott kezet a nőnek, a szavait pedig sírás hangjai kísérték. Igazából túl is tolva annak hangerejét. Mi az istent nyelt le a kölyök? Hangosbemondót?

Annak ellenére, hogy nem talált olyan nőt, akivel a családalapításon gondolkodott volna, még tudta, hogy nem csak a hagyományoknak akarta szentelni az életét, az olasz családmodellnek. Kevesen tudták ugyan róla, hogy vágyott arra, hogy sikongató lurkók hada kerülgessék őt otthon, de ahhoz az az élet, amelyet most élt, nem lett volna a legideálisabb. Egzisztenciálisan ugyan mindent képes lett volna megadni a gyerekének, sőt, igazából egy egész iskolányi gyerek étkeztetését egész sokáig képes lett volna kifizetni, ha a bankszámláin lévő felhalmozott pénzéről beszéltünk, de tudta, hogy egy-két dolgon akkor változtatni szeretett volna. A viselkedését, a tanult viselkedést nem akarta átadni az utódjának és ténylegesen részese akart lenni a gyereknevelésnek, olyan szülővé akart válni, ahol az ő szava volt a szentírás és ha egyszer nemet mondott, akkor az nem is maradjon. Ámbár azzal is tisztában volt, hogy a tervei ellenére a gyerekeinek szinte mindent meg fog engedni és a kívánságaikat fogja lesni naphosszat, mert a büszkeség és a hála, hogy apa lehet, az első számú projektté fog válni akkor majd.
Hál'istennek egyelőre viszont még önmaga maradhatott, ami azt jelentette, hogy nagybácsiként is az ujjaik köré csavarták a kicsik, ő pedig ha ideje volt rá, akkor Enzo tank makettjén dolgozott a dolgozószobája asztalán. Most is, hogy oldalra pillantott, a makett ezernyi darabja hevert szanaszét, és csak tíz percig káromkodott előző este, mert az egyik láncszem nem kapcsolódott a másikhoz. Az idealizált képet hátrahagyta DB akkor, amikor Ravenna sírása törte meg a csendet, és ahelyett, hogy sajnálkozott volna, a tettek mezejére lépett. Nem volt fatökű, sem pedig papucs, hogy a kibaszott időt húzva tipegve a problémát járja csak körül cselekvés nélkül.
Perla helyett is a józan gondolkodást és a gyors segítségnyújtást választotta. A kocsiban nem beszéltek túl sokat, leginkább csak a pici sírásának kereszttüzében lépett rá a gázra és kezelte a pedálokat, a kormány pedig lassú ritmusban fordult a tenyerében, amikor kellett. Dom a visszapillantó tükörből is a két gyereket figyelte, aztán meg már a karjaikban tartva őket, ameddig a diagnózist, vagy éppen a megoldást nem beszélték meg előttük a dokik-nővérek. Mintha kidobták volna, mint macskát szarni, a léptei határozottan csapódtak a padlóhoz, hogy a liftben Ravenna apró keze az ujját szorongassa. Túl kicsi volt még, hogy a teljes tenyerét képes legyen átérni a kislány, Dom pedig hagyta, hogy kapaszkodjanak belé, mert így, a majdnem százkilencven centijével csak Góliátot játszott a két kölyök mellett. Meg úgy relatíve mindenki fölé magasodva elég sok fejtetőt látott már élete során.
A kézfogás következtében Ravenna halk szipogása immár szirénázó bőgéssé érlelődött, Perla is a kezét nyújtotta a dokinak, de aztán hagyta, hogy a nő hátat fordítson a hármasuknak, meghallva azt a pár szót, engedélyt is.
- Menj be nyugodtan - megköszörülte a torkát a nő, Dom pedig a szemeibe nézett hosszan. - Te vagy a hőse. És Enzoval is lennie kell valakinek - mosolyodott el, de csak azért, hogy ő ne kezdjen rá a sírásra.
- De te vagy az anyja - a bólintás túl korai volt, túl féltő és túlságosan is aggódó.
- Menj már! Lehet, hogy elviseltem, hogy úgy kilőtt belőlem, mint a rakéta, amikor megszületett, de ez most máshogy vérzik. Nem én, hanem ő - az ajka lebiggyedt, DB pedig égnek emelte a tekintetét. Két másodperccel később megölelte a sógornőjét és az unokaöccsét, egy-egy puszit adva a hajukba, és már ott sem volt. Előre engedte a dokit, aki ugyanabban a pillanatban futott be, meg is fogta neki a lengőajtót. Hagyta, hogy a belépése után magukra záródjon az ajtó, és azt is, hogy a doktornő a kislány mellé telepedjen le. Nem ment egyelőre közelebb, hanem az ápoló mozgását figyelte inkább, de aztán amikor Ravenna arcán lecsorgott az újabb könnyfolyam, a karja pedig érte nyúlt ki, Dom sóhajba fulladó káromkodással indult meg. A farmer, fekete póló és ballonkabát kombó nem azt a látszatot keltette, hogy tökéletes küllemű üzletember lenne, de nem is igazán érdekelte mindez.
- Szabad lesz? - érdeklődött a fejével a gyerek felé bökve, de igazán meg sem várta a választ, mert a még szabad széket odahúzta az ágy másik oldalára, az ujjai a pedig a gyerekért nyúltak.
- Helyi érzéstelenítéssel fog mindez történni, vagy inkább altatnák azért, mert még ilyen kicsi? - érdeklődött a doktornő szavai nyomán, mutatóujja pedig csak Ravenna egész alkarját érték, ahogy simogatta a puha, meleg bőrt. - Az édesanyja bent maradhat? Kaphat egy pótágyat a gyerek mellé? Mert egyedül nem fog itt maradni a gyerek, és ezzel nem szeretném, ha vitába szállna velem. Alapvetően olaszul beszélnek hozzá otthon, és nem hiszem, hogy túlságosan megnyugodna attól, ha angol hablatyolást még csak nem is érti. Perla, az édesanyja kiválóan beszél angolul - nézett át az ágy felett a nőre, Rave pedig kezdett megnyugodni az ismerős hangot hallva, az érintése pedig még inkább ezt segítette. - A pénz nem akadály, bármennyit is mondjanak - tette hozzá még ezeket a szavakat, és ahogy a nő apró termetéről a kis Zsebibabára nézett az ágyon, elmosolyodott, ami csakis a gyereknek szólt.
- Calmati per favore - a hangja olyan halkan csengett, hogy Ravennának fülelnie kellett, ha nem akarta a nagybátyja szavait eltéveszteni. - Miben tudok segíteni, Doktornő? - érdeklődött, és csak azután nézett előbb fel az infúziós nőre, majd a dokira is. Christine a fertőtlenítés után az átlátszó zsák hosszú csövének végén lévő tűt indította el Ravenna felé, aki ezt észre sem véve, még könnyes szemekkel nézte azt a furcsa nénit, aki az előbb hozzá beszélt, de nem értett belőle semmit, és csak azután vett tudomást a kislány a kézfejébe csúsztatott tűről, hogy az ápoló már elhúzódott a közeléből. És persze..  bömbölés újra kezdetét vette.
Domenico pedig most határozottan kételkedni kezdett abban, hogy ezt nonstop el tudná viselni egy gyerektől, aki kivételesen az övé lenne. Önkéntelenül rázta meg a fejét, azon túllendülve, hogy egyetlen szó sem hagyta el a száját.

Kevés olyan dolog volt az életben, amivel ne tudott volna egyedül szembenézni. Mindig is jóval határozottabb volt, mint a két testvére, és igényelte azt, hogy egyedül legyen, ameddig a megoldásokon törte a fejét, és egyedül is akart eljutni a ranglétra legfelső fokára. Ha lehetett volna, akkor az egész, legalább százhúsz főből álló családtag bent lett volna Perla mindhárom szülésénél. Ha lehetett volna, mind a százhúsz ember el akarta volna vágni a köldökzsinórt mindhárom esetben, de ehelyett csak a konkrétan vett szűk családi kör volt jelen a kórházban és túllicitálták egymást, hogy ugyan hány centivel és hány grammal fog majd kibújni mindegyik gyerek Perla szülőcsatornájából. Baldassare élete nem volt egyszerű, mert fejben mindig jelen kellett lennie, nem engedhette meg magának a csak henyéléssel teli napokat, a semmittevést pedig hírből sem ismerte. Megvolt a napi rutinja, napkeltétől késő éjszakába nyúlóan és képes volt ugyanolyan kedvvel felkelni négy és fél óra alvás után is, ha kellett vagy muszáj volt, de a reggeli feketéjéből sosem engedett.
A napi rutinjának nem volt része az, hogy kórházakat látogasson meg, de a lehetőségeihez mérten legalább ő igyekezett nyugodt maradni, ha Enzo és az anyja odakint a csendes pánikot élve át várakoztak, idebent pedig a Tökmag éppen most próbálgatta a hangszálait, hogy ugyan, egy kibaszott operaénekessé akart válni. Dom füle annyira nem preferálta ezt az elhivatottságot, és valahogy sejtette, hogy a doki és a nővér sem volt ebben az esetben túl elfogadó.
- Szerintem oda is én fogok menni, ha ez nem okoz önöknek gondot. Előbb tudom úgy megfogni a gyereket, ahogy kell, mint az anyja, aki túlságosan is szereti - nem mintha ő ne ment volna a tűzbe a gyerekek helyett. Nem mintha nem belezte volna ki azt, aki a gyerkőcök közelébe ment ártó szándékkal, csak ha a fizikai erőt vettük alapul, akkor nem volt meglepő, hogy Domenico a ruha-fedte szálkás izmaival többre ment, mint Perla, a szülés után csak alig módosult modell testével, kissé teltebb lett, de kívánatos és felettébb gyönyörű nő volt, akiért a mai napig bolondult Dom bátyja, a nő férje.
Felvázolta menet közben a lehetőségeket, ám a doktornő szavaira felsóhajtott. De, pénz kérdése volt, mert nem amerikaiként a nem létező biztosítást az állam nem állta, hiszen járulékot és adót sem fizettek a gyerek után. Domenico mégis egyelőre szó nélkül hagyta az egészet, ám a válaszadást egy bólintással reagálta le.
- Igen, olaszok vagyunk - maga DB is annak tartotta magát, még akkor is, ha már régóta kettős állampolgársággal rendelkezett. Büszke volt a származására, az otthonára, a családjára, az elért sikereire az üzleti életben és hiába, hogy az angol mellett a franciát is beszélte az anyanyelvén túl, attól még mindig szentimentálisan ragaszkodott azokhoz a gyökerekhez, amik a csizma országához kötötték őt. Mert egy jó pasztánál nem volt finomabb étel. Egy isteni tiramisút nem körözött le a New York sajttorta és az amerikaiak whiskyje bármilyen jó lehetett, az olasz boroknál semmit sem értékelt jobban. - Ebben az esetben Perla marad - nem kérdésnek szánta, és ember legyen a talpán, aki nemet mond neki ebben a helyzetben, amit nem fogad el, és nem érdekelte volna, ha egyenesen a kórház igazgatója rongyolt volna be ide, vagy az egész üdvhasereg. Értékelte, hogy a nővérnek ennyire jó kedve volt, mert Ravenna is egy pillanatra elfelejtette a sírást, hogy végighallgassa a nevetést, de aztán a szipogásba forduló pityergés és viszont nem szakadt meg most sem. - Rajta vagyok az ügyön - jelzett csak ennyit a nőnek, mert kezdett elege lenni abból, hogy a másfél éves kislányt kvázi leszedálva kellett volna tartani, ezért agyának leghátsó és borzasztóan rejtegetett emlékei közül lassan, olasz semmiségekről, mondókákról mesélt a gyereknek, aki eleinte azt sem tudta, hogy kire nézzen. A nagybátyjára, a szőke szép doktornőre, vagy a mellette vidám Giling-galangot játszó suhanó-libbenő nővérre. Bizalmatlan kíváncsisággal mérte fel mindhárom felnőttet, de végül beadva a derekát egészen Dom kezéért nyúlt, hogy nagy bátran marokra fogja a nagybátyja egyetlen ujját. És benne a vérkeringést is megpróbálja teljes erejével elszorítani. mire Baldassare teleszívta a tüdejét levegővel. Hagyta, hogy a nő megnézze Ravenna száját és végezze el rajta a szükséges vizsgálatokat, amit még a röntgen előtt kellett. A magyarázatra elvigyorodott a felnőtt férfi, biccentéssel reagálta le a szavakat.
- Azt elkérném majd, hogy a Fogtündér meglátogathassa. Majd igyekszem megvesztegetni egy modellel a pénz helyett - beszélt, Isten tudja, minek, de ez a rohadt nyugati szokás már beékelődött a testvére gyerekeinek életébe is. Volt otthon egy félig kész modellje, már csak be kellene fejeznie. Bár lehet, hogy a tank nem kifejezetten lányos ajándék volt. Csakugyan. Félrecsúszott, hogy ne legyen útban a már látott az ágyas fickónak, és amint Perla az ágy mellett termett, hogy folytassa a kis semmik suttogását a kislányának, Enzo bátortalanul benézett a nyitva hagyott ajtón is, végighallgatva azt, amit Marion Domeniconak jelzett a szavaival, ám nem a nőt, hanem a nagybátyját figyelte, a magával hozott plüsskutyát szorongatva úgy, mintha a nyakát akarta volna letépni félelmében.
- Ha elmondja, pontosan hol nem lesz útban a kezem a felvételek során, akkor természetesen segítek, nem kell idegeneknek hozzáérnie a lányhoz.  Nem beteges alkatok, a kötelező oltásokon kívül nem járnak orvosokhoz, a nagyanyjuk gondoskodik arról, hogy egészségesen egyenek, változatosan - igen, beszélt. De csak tudatni akarta, hogy nem kell egy sor felesleges vizsgálatnak kitenni a rémült törpe kisasszonyt. - Csak ön után, hölgyem - karjának felemelésével jelezte a dokinak, hogy menjen előre, hiszen kettejük közt ő ismerte a kórházat, hogy melyik ajtó mit rejtett maga mögött és ha nem volt több megjegyzés, vagy kérdés, és valóban elindult a nő, akkor Dom szótlanul követte őt, az ajtóban beletúrva Enzo rövid hajába. - Nincs semmi baj, kölyök - a hangja megnyugtató volt, egyáltalán nem rendre intő. Antonioval Natalia születésekor megegyeztek, hogy ha bármi is történik a legidősebb testvérrel, akkor Dom lesz az, aki a szárnyai alá fogja venni a bátyja gyerekeit, amit nem akart, hogy bármikor is megtörténjen. Nem akart arra gondolni, hogy a testvérei közül bárki is meghaljon, és ha kell, akkor ő a két kezével fogja visszarángatni mindegyikőjüket a halál torkából akár. Enzo vékony karja a levegőbe emelkedett, hogy Dom a kezét megfogva sétáljanak a folyosón az aktuális ajtóig, ahol Perla várta hármójukat, idegesen be-bepillantva a lengőajtón túlra. Dom nem beszélt, csak átadta a gyereket az anyjának, hogy Marionnak az ajtót kinyithassa, és ha bent voltak mindketten, rámosolygott a beteg kislányra. A picsákat beteg, inkább csak sérült. Ravenna megigézve pislogott Christine-re, a szája pedig kis fogatlan vigyorba fordulón figyelt, ám az apró kis hurkás ujjai a kanül felé tapogatóztak. Még mindig kényelmetlen volt neki az.
- Basta! Che cosa fai Ravenna? - mint akit rajtakaptak, az aprócska test a nagybátyjára pislogott.
- DomDom Dom DomDom - nevetett rá a férfire, aki megforgatta a szemeit. Már épp a nyelve hegyén volt, hogy rákérdezzen, drogot pakoltak-e bele az infúzióba, és attól van-e ilyen jó kedve a kis kópénak, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Még akkor is, ha a gyógyszer gyógyszer titulust kapta, nem pedig a drog elnevezést. Pedig azok voltak. Ravenna Domenicot a fentebbi megnevezéssel illette, ami Baldassaret nem zavarta egyáltalán.
- Kell rám bármilyen védőfelszerelés? Vagy a röntgen sugárzás engem már nem fog érni? - nézett szembe a géppel a kórteremben, válláról pedig lecsúsztatta az eddig viselt kabátját. Nem testépítő volt, de figyelt arra, hogy izomszövetek tapadjanak a testére, de alapvetően nem ekörül forgott minden gondolata. A tenyereit összedörzsölte, mert a gép fémágya a borításán túl is túl hideg lesz a kisgyerek testének.

Anna Cataldonak hívták Domenico Baldassare anyai ágon lévő nagymamáját. Az öregnek nem mondható nő csupán hatvanöt évet tapodta a Föld porát, éveinek utolsó részében pedig olyan betegséggel küzdött, ami megtépázta az életerejét, ami megcsorbította a nőiességét, és azt, hogy igazán gyönyörűnek érezhesse magát. Domenico, ahogy a mai napig imádta az anyját, úgy rajongott a nagyijáért, aki kórházi körülmények közt adta fel az élettel szembeni harcot. Az évekig húzódó, hullámzó egészségének a halálos kimenetelű daganat tett keresztbe, és ha az, hogy a nőiességének egyik szimbólumától, a mellének levétele nem lett volna elég, a kór egészen az agyáig terjedve terpesztette ki halál-ujjait, hogy az áttét győzedelmeskedjen a nő felett. Emlékezett arra a három évtizeddel ezelőtti időszakra DB, amikor ő fogta a húga takaróba bugyolált, kukacra emlékeztető, de teli torokból üvöltő ficergő testét. Hogy az édesanyja már akkor elsiratta és akkor már a nagyija lelkéért mondott imákat, amikor még Anna Cataldo élt. Igen, DB családjának mindkét ága a szervezett bűnözés mocsaraiból emelkedett a magasba. Az akkori hat éves gyermek nem értette, hogy a mamájának miért kellett szenvednie, hogy a morfiummal kezelt test miért képes még arra a mosolygásra, ha rájuk nézett. Az olasz egészségügyi létesítmények semmiben sem különböztek az amerikai párjuktól. Ugyanúgy a halál fekete leple lengte körbe a falakat, ugyanúgy az élet esszenciája párolgott a padlóból és ugyanúgy az életet igenlő és becsben tartó gépek pittyenő hangjai szűrődtek ki az ajtók alatti réseken. Ahogy az elmúlásba fonódó betegségre, úgy a temetés teljes egészére is képes volt visszaemlékezni. Nem sírt. Még akkor sem, amikor az anyja zokogásban tört ki, és amikor a nagyapja megtört a rá nehezedő magány érzetétől. Domenico az apja hasonmása volt, aki egyenes háttal, mereven bámult előre és nézte azt végig, ahogy a földet lapátolták rá a mélyedésbe leengedett koporsóra, ami fehér volt, aranyozott cirádás mintával körberajzolva - emlékezett rá, mert ha a nyílt koporsóban nyugvó testet nem engedték neki megnézni, apró, hat éves tenyere végigkísérte az aranyozott mintázatot a ravatalozóban, miközben a nők fájdalomkönnyei kísérték a maga kálváriájának útján végig.
De Baldassare nem a múltban élt. Nem a halál küszöbén állt, hanem egy majdnem baba nagyságú kicsinyke lányért aggódott, aki képtelen volt a fájdalmat kirekesztenie a tudatából. A fájdalomreceptorok még nem estek át a változáson nála, minden egyes kínt teljességgel megélt. Domenico orvosi tudás hiányában szent meggyőződéssel követte figyelemmel a mellette dolgozó és éppen beszélő nő szavait. Nem értetlenkedett, igyekezett nem különösebben buta és agyatlan kérdéseket feltenni és üdvözölte azt, hogy Dr. Arceneaux megosztott vele minden fontosabb információt, mintegy őt is lenyugtatva velük. Dom nem sokszor pánikolt, mert a nyugalmát csak részben és alig törte meg az ideges reakcióival. Még akkor is igyekezett lehűtenie a meggondolatlanságát, ha épp nehézségekkel futott össze, olyan váratlan eseményekkel, mint amilyennel a jelenben is meg kellett küzdeni. Ám azzal remélte, hogy nem fognak majd hadakozni, hogy a kislány mellé kellett valaki olyan, akit ismert. És ezért a döntésért bármennyi pénzt elherdált volna. Ha kellett, még az adományra is a fejét fogja adni, akár az igazgató szobája előtt lecövekelve is, ha arra volt szükség. Mert nem fogja az unokahúgát olyanokra hagyni, akik egyrészt nem beszélik a kicsi nyelvét, másrészt nem bízott bennük. Persze, orvosok voltak, de a rokonainak a legjobb ellátást akarta megadni ezekben a nehéz körülmények közt is. Olyat, ami megjárt nekik, mert ők Baldassarek voltak. DB azzal, hogy sikeressé tette a "vállalkozásait" és egyre több pénz folyt be a számlájára, már a minőséget is elvárta és talán meg is követelte mindazt. Újabb bólintással felelt arra, hogy a nő is beadva a derekát hagyja majd, hogy Perla lecövekeljen Ravenna ágya mellett, és nem is forszírozta a továbbiakban, hogy mégis milyen körülmények közt történik az, mert az, valójában nem volt létfontosságú kérdés.. Egy a gyermekéért aggódó szülő az oroszlánokkal is megküzdött volna a védelmező ösztön miatt. Mert mégis csak belőlük serkent az új élet - és ezt pedig Dom mindenképpen üdvös genetikai csodának gondolta. A fogat érintő kérdésnél elmosolyodott, mert valóban nem lehetett egyértelmű.
- Ha időm engedi, akkor modellépítéssel szoktam foglalkozni. Enzo nem rég kapott egy Sikorsky katonai helikoptert. Egészen le tudja szedálni az emberi agyat az a fajta koncentráció, ami azt megköveteli - nézett a nőre, az arcvonásai komolyságot jeleztek. - Olyan, mint a puzzle, csak 3D, festéssel, ragasztással szerszámokkal - magyarázta meg teljes egészében, nehogy véletlenül félreértsék és aztán meg nem megfelelő gondolatokat társítsanak a nagybáty-féle elköteleződéshez, a pillantása pedig végigkísérte mind a nővér, mind a doktornő mozgását és sürgölődését a kislány körül, miközben ő meg megpróbálta lefoglalni és elterelni Ravenna figyelmét azzal, amije volt: a hangja, a történetei, a biztonságérzete. Az üveget a kabátja zsebébe rejtette a foggal, hagyva, hogy Christine és Ben gondját viselve a lánykával már menjenek is a vizsgálóból át, a röntgenig. Az biztos, hogy buborékfóliába fogja csavarni a kis kópét innentől kezdve, mert az ő felügyelete alatt nem lesz sérülés többé!
A vizsgálóban a Bentől kapott mellényt már vette is volna magára, amikor a doki szavai szórakoztatóakká váltak Dom számára, ezért megállva a mozdulatban türelmesen hallgatta végig azt a magyarázkodást, amivel a nő rukkolt elő. Megköszörülte Baldassare a torkát, miközben a pillantása végigfutott a nő ruhába bújtatott testén is.
- Biztosíthatom, hogy öltözni, és vetkőzni is tudok, már elég régóta - megtartotta a további véleményét, de a magabiztosan pimasz mosolya elárulta őt: kedvelte, ha a nőket képes volt zavarba ejteni, noha nem sokszor élt ezzel a lehetőséggel és eshetőséggel. Annál Dom sokkal komolyabb figura volt, mint hogy a csábítás ódon művészetének kedvezzen. Tudta, hogy mit akart és rendszerint meg is szerezte azt. További szófecsérlés nélkül bújt bele, hogy aztán már odabent, a kislány mellett hatalmasnak tűnő gépről hallgatott rögtönzött előadás közben felváltva nézte a nőt és a röntgent, miközben Ravenna hangját lehetett hallani a háttérben, de már kevésbé hisztérikusan. Jókora bólintással adta a nő tudtára, hogy megértett minden egyes szót, és ahogy Marion átnyújtotta neki az ugyanolyan, de kisebb egyszerű mellényt, mint ami olyan, mint minden mellény, rámosolygott az unokahúgára. Még hallotta, ahogy a nő léptei távolodtak tőle, és mielőtt még túl sokáig időztek volna el itt ezen a helyen, olaszul kezdett el beszélni, hogy megnyugtassa Ravennát, és a hét fogást gyakorolva, játékkal adta rá a felsőt, hogy aztán összefűzze a mellkasa előtt azt, és már ott is voltak a gépnél. A korábban hallott instrukcióknak igyekezett Dom eleget tenni, úgy forgatva az apró testet, hogy ne fájjon neki, hogy ne legyen a minimumnál kényelmetlenebb, és csak az utolsó fordításnál guggolt le a gyerek elé, aki ha szipogott is és fészkelődni próbált, Dom érintése mindig lenyugtatta őt. Amint az utolsó hangok is elhaltak, lekapta a gyereket a fémpadról, hogy aztán a levegőbe feldobva a kicsi testet a lányka sikítva nevessen fel. Amint elkapta, ujjaival bontotta is Ravenna mellényét, másodpercekkel később pedig lehúzta róla azt, rápakolva megint az unokahúgát arra az ágyra, amin betolták. Amikor az ajtó nyílt, Domenico is már félig megszabadult a saját mellényétől, ám ahelyett, hogy a nőnek nyújtotta volna azt át, lepakolta azt is a kicsi mellény mellé.
- Mennyi idő lesz, amíg megjönnek az eredmények? - érdeklődött, csak a miheztartás végett. - Illetve egy kérdést, ha megenged. Merre találjuk a legközelebbi automatát, ahol csokik is vannak? Néha megengedik a szülők, hogy csak úgy nassoljanak a gyerekeik és Ravenna olykor egészen pártolja a hogyan legyünk harcosan hisztis hercegnők, én meg nem mondanék nemet egy toppantó másfél évesnek, aki a Reese’s Peanut Butter cupot bármikor képes lenne megenni. Fürdés közben, alvás közben... belerakva a minestronéba. Elég érdekes szokásai vannak, de majd felnő. Vagyis jó lenne, mert ha nem csak mutogat, hanem beszél is, az könnyebb időszak - ebben bízott. Idő közben Ben megjelent, hogy elkormányozza Ravennát az ággyal együtt, ezét Dom pillantása a dokinőre és a nővérre vándorolt. Hátha valamelyiküknek volt már tapasztalat tinédzserekkel, akiknek a randipartnerei még éltek. Remélte, hogy Ravenna nem szedett menet közben össze semmilyen fertőzést sem, de eskü alatt vallotta is volna, hogy igyekezett megbízni a doktorokban, elvégre ők voltak azok, akik diplomát szereztek az orvoslás terén, nekik pedig az életmentés volt a céljuk.