When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

A sors. A véletlenek a legtöbb esetben - ha nem mindben - sosem véletlenek. Ez lehet átkozott és áldásos, sőt nézőpont kérdése éppen kinek melyik. Terry meglátása szerint - ami lássuk be, csapnivaló - a gyilkos kezdő, noha fejlődő képes. Szerinte nem tudnék elég figyelmet szentelni többfelé, nem tudok, csak gyenge embereket manipulálni. Kedves Terry, hiszen te is épp úgy játékszerré váltál a kezemben, akár hamarosan Horatio felügyelő, vagy a rég nem látott elveszett kis bárányom, Autumn. Szeretem az évszakokat, azt a kötelező és megállíthatatlan folyamatot, ami önmagába foglal jót és rosszat, életet és halált. A körforgás leglátványosabb formája, ahogy egy fa évről évre meghal egy kicsit és aztán újjá születik. Bámulatos, ahogy a természet mind ahányszor fölénk kerekedik olykor a csodáival, olykor könyörtelenül lecsapva természeti katasztrófáival. Van, aki vágyja az örök nyarat, a meleget, a napsütést, én viszont szeretem az őszt, a maga borúsan szép hangulatával, a színes, élettel teli, még is agonizáló légkörével. Tudod, hogy a fa haldoklik, fázik és hamarosan még kiszolgáltatottabb lesz az időjárásnak, és örülsz neki. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy pontosan tudtam mire készüljek ma késő éjjel, de koránt sem volt véletlen, hogy éppen arra jártam. Még ha egy időre lankadt is figyelmem, sosem vesztettem teljesen szem elől a világ ellen harcoló kis bárányt, aki oly elszántan küzd, hogy megtalálja a csúnya farkast, aki elrabolta társát, ki talán már nem is él, maximum az emlékeinkben. Mindig tettem errefelé egy kis kitérőt, mindig úgy intéztem, hogy sokszor kelljen megtennem ezt az utat, főleg mióta kicsit visszább húzódtál a házadba, kedvesem. Visszatartanak a szabályok, a törvények, amik jól láthatóan nem az emberekért vannak. Te pedig majd belehalsz, úgy rohannál előre, a szervezeted sem kímélve. Meg is lett az eredménye.
Most éppen egy késői színházi előadásról tartottam hazafelé. Inkább esténként gurulok erre, mert tudom, hogy nappal alig vagy otthon. Tetszett a darab. Neked is tetszett volna. A farkas és a bárány utolsó beszélgetését vitték színpadra. Egyszerűnek tűnő, még is mélységeket tartalmazó történet, ami már-már olyan hiteles, hogy elhisszük, hogy az áldozati bárány tényleg a miértekről és az élet kegyetlen körforgásáról faggatja az éhes farkast, aki bár rokonszenvez a bolyhos kis lénnyel, tudja jól, hogy egyikük így is úgy is meg fog halni. Még a kocsiban, úton hazafelé is az ott elhangzottakon töprengtem és húztam párhuzamot a mi történetünk közé. Most még a rádiót sem kapcsolom be, hagyom, hogy a motor, duruzsló, tompa zaja töltse ki a kocsit, és a kellemes meleg, amit a fűtés nyújt. Ahogy pedig haladtam az úton, a sötétben, a holdfényében mintha mozgásra lettem volna figyelmes. Egy kóbor állat talán? Nem, ahhoz túl magas. Egy eltévedt lélek? De az út közepén? Valahogy egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy pont te vagy az, csak, akkor tudatosult bennem, ahogy lassítva, s végül megállva a kocsi fényében nem csupán az alakod, de én magam is megvilágosodtam. Nem szálltam ki azonnal. Röpke pár pillanatig a kormányt markolva néztem, milyen esetlenül állsz ott egy szál semmiben, mezítláb, nos... az őszi időjárást tekintve teljesen rossz ruházatban. Ráadásul sárosan. Megfordult a fejemben, mennyi gondot okoznál piszkos kis talpaddal, ha most beengedlek a kocsiba, de egy percig sem éreztem, hogy ne érné meg. Hiszen láthatóan elvesztél, és fogalmad sincs mi zajlik körülötted... Az én hibám, kedvesem, mert kétségek közt hagytalak, kihűlt és szinte láthatatlan nyomokat hagyva magam után. Nem állítom le a kocsit, járjon csak a motor, a benti meleg, és a fények, amiket nem volt kedvem külön visszakapcsolni. Amúgy sem szándékoztam örökké itt dekkolni. Kikapcsoltam az övem, és kiszálltam lassan, miközben aggodalmasan, és valamivel kevésbé összezavarodottan a látványodtól figyeltem, ahogy próbálod eldönteni álom e mindez, ami még most is tart. Jake? Hát ilyen csúfos játékot űz elméddel szelleme?
- Jól van, hölgyem? - kérdem óvatosan, közelebb lépkedve, amennyiben nem adja tudtomra valamiképp, hogy félne a jelenlétemtől, vagy a közelségemtől.
- Mit keress itt ilyenkor... így? - kíváncsiskodom tovább, mintha nem volna egyértelmű. Az arca ki van pirulva, s ha csak nem szaladt idáig, ez minimum a magas láz jele. A szemei csillognak, ami szintén előbbire utal. Ha nem hátrál, ha nem érzem a félelmét, olyan közel megyek, hogy óvatosan megérinthessem az őszi időtől lassan teljesen kihűlt karját, miközben keresem vele a szemkontaktust.
- Nem szívesen faggatnám ebben a hidegben, hogy merre lakik, vagy van-e szüksége orvosra, mert már így is épp eleget lehetett idekint, hogy holnapra csúnya következményei legyenek, ha még nem volnának. Üljön be a kocsiba és elviszem a legközelebbi kórházba. - ajánlom fel elintve a kocsim felé, bár jobban örülnék, ha nem egyből kórházba rohannánk, mert te amúgy is közelebb laksz és ami azt illeti, még én is közelebb lakom, mint azon kórházak egyike, ahol még foglalkoznak is az emberekkel.
- A kocsimban át tud melegedni. Azt hiszem még a csomagtartómban is akad egy takaró. - terelem az anyós ülés oldalára, ha nem vonakodik, majd félúton el is engedem, hogy előkaparhassam azt a fránya takarót, míg ő esetleg beül a kocsiba. Hm, különös... vajon csak nekem jut eszembe erről az egészről Piroska története a farkassal?

outfit || thx. || ambience

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Nem kell nagyon megerőltetnem magam, hogy kételkedve fogadjam a válaszod, miszerint valahol valamiféle halovány párhuzamot kéne felfedezne a "Jól vagyok" és a "...csak alva jártam" közt. Az emberiség annyira érzéketlennél vált manapság nos, szinte mindenre, hogy te is abban a hittben vagy, hogy egyszerűen nem érdekel a válaszod. Hogy a kérdésem csupán a kötelező jó modornak szól, nem pedig neked. Sajnálom, hogy pont tőlem kapod meg azt a csekély figyelmet is, mely bár tartalmaz némi hátsó szándékot, még is őszinte aggodalommal hangzik el. Hiszen... láthatóan nem, nem vagy jól. Kapásból 4 tünetet is produkálsz, ami jóval több, mint egy egyszerű megfázás, és akkor az alvajárásról ne is beszéljünk, mely nem csak betegség, de szintén tünet is lehet. A szemeidben csupán egy idegen vagyok most és valaki, aki végre felfigyelt rád, te még is elhajtanál? Ez már nem önfeláldozás, ez butaság, Autumn. Ha nem harcolsz, azért, hogy jobban légy, hogy biztonságba légy a jelenlegi őszi időjárástól, hogy akarod megtalálni a társad? Én engem? Látom, ahogy őrlődsz, ahogy ajkadba marsz fogaiddal, ahelyett, hogy egyszerűen belátnád, hogy szükséged van az idegen segítségére. Bele sem merek gondolni, hogyha én nem állok meg, akkor vajon mi történt volna? Megállt volna más? Kértél volna bárkitől is segítséget? Most ugyanis azt érzem, hogy még engem is kissé púpnak érzel a hátadon. Hát végülis... ha jobban belegondolok, a valóság az, hogy rosszabb vagyok, mint egy esztétikai hiba a testen. Azt gondolom te rákként tekintesz a Hasfelmetszőre. Pedig én a jók közé tartozom.
Óvatos vagyok veled, s minek után összerezzensz kellemesen meleg kezem érintésére én is felhagyok a megérintéseddel. Ösztönösen. Nem azért, mert hagynálak megfagyni. Orvosként tudom, hogy ez az egész szituáció nem egyszerűen zavaros, de minden bizonnyal félelmetes. Még a legerősebbeket is megijeszti a tény, hogy egy ideig nem voltak teljesen önmaguk és miután öntudatra ébrednek is ki vannak szolgálva mindennek. Nem tudod ki vagyok, még is úgy pillantasz szemeimbe, mintha már most haragudnál azért, amit elkövettem, s mindezt egy borzasztóan színlelt mosoly mögé rejted. Fáj így látni téged. Még a többi rám vadászót sem sajnálnám ennyire ebben a helyzetben, mint téged. Úgy érzed kezded feladni. A szervezeted, az elméd... talán... kezdesz megőrülni?
- Valamit csak tehetek önért... - jegyzem meg, míg nem végre azért csak eljutunk egyről a kettőre. Nem szívesen adnálak túlórázó és túl fiatal orvosok kezébe, ez tény, de még mindig jobb ötletnek tűnik, mint, hogy haza vigyelek, aztán megint elcsatangolj. Mert, hogy erre látok nagyobb esélyt jelenleg.
- Természetesen. - bólintok egy aprót, hisz miért is ellenkeznék? Láthatóan más milyen segítséget egyenlőre el sem fogadnál. Óvatos vagy, ez pedig annak ellenére is zavar, hogy teljesen indokoltan viselkedsz így. Még is nyugodt és barátságos arcvonásokkal próbállak megnyugtatni, hogy nincs mitől félned. Az érintésem láthatóan nem a legjobb módja, hogy segítő kezet nyújtsak, így ezzel eztán fel is hagyok.
- Igyekezni megóvni egy embertársunk épségét kedvesség volna...? Ugyan... ez természetesnek kellene, hogy legyen. - csóválom fejem, bármilyen nyálasnak is hangozzék. Én is ezt teszem, még ha sok másik orvos nem is értene egyet velem. Nem megérteni a másikat, az sarkallja arra a többit, hogy elítéljék, hogy bántsák, hogy őrültnek titulálják.
Nem érintelek meg, de az ajtót előzékenyen kinyitom, hogy beülhess, majd elővéve hátulról a takarót, odanyújtom, hogy legalább addig is feltudj kicsit melegedni. Szerencsére most valóban előadásról tartottam hazafelé, így nem aggódom, hogy olyasmi kerülhetne elő a csomagtartóból, ami alapvetően nem kéne, hogy ott legyen. Végül én is beülök, bekötöm magam, és az irányításod alatt elindulok hozzád.
- Jó messziről gyalogolt el idáig. - jegyzem meg, mikor még csak az elágazás felé tartunk. Gyalog valóban nincs túl közel. - Vajon merre indult el...? - teszem fel a nagy kérdést, amire tán már te sem tudod a választ. Az elménk gyakorta űz gúnyt belőlünk és minden álmunkra sem emlékezhetünk. A kérdésre nem várok választ, szinte hagyom is a végét a semmibe veszni. Ki tudja, merre indultál, hogy felkutasd azt, aki talán már nem is él. Lehet pont hozzám vezetett volna el, vagy oda, ahol utoljára láttad... Talán sugallni akart valamit a láztól szenvedő elméd.
- Ugyan, ne szabadkozzon, nem a maga hibája. - csóválom fejem, bár tudom jól, ez nem teljesen így van. Ahogy azt is, hogy ez részben az én hibám is. Nem akarom, hogy felhagyj a nyomozással, azzal, mi lényegében élet céloddá vált, de tartok tőle, hogy az újbóli felbukkanásom, a hasfelmetsző megjelenése rontana a helyzeteden. Nem. Először, mint Joseph Brewster szeretném, ha megismernél, hogy én is megismerhesselek, hogy megismerhettesselek saját magaddal. - De azért holnap vizsgáltassa meg magát. Az alvajárás nem játék. És most még lehet, hogy egy pirulával segíthet a problémán, de ha egy nap lesétál egy szakadékba... - figyelmeztetlek, noha úgy képzelem el, hogyha meg is fogadod egy idegen tanácsát és elmész orvoshoz, valamiképp hozzá kell férnem az vizsgálati eredményekhez.
Még néhány kanyar és már ott is vagyunk. Nem mondom, nem túl bizalomgerjesztő a tárva nyitva hagyott ajtó, noha nagyobb esélyt látok rá, hogy te hagytad nyitva, mint sem, hogy más tört volna be hozzá. Bár a kettő... nem zárja ki egymást. Ellenben röpke bepillantásom alatt azt is sikerült szemre vételeznem, hogy még mindig én vagyok a figyelmed központjában. Nem mondanám véletlennek, ám roppant komikusnak érzem valahol, hogy miközben rám vadászol, most épp itt ülsz mellettem olyan kiszolgáltatott állapotban, amilyenben biztosan nem szeretnéd, ha találkoznánk. Mielőtt még tehetnénk bármiféle megjegyzést arra miképpen vált világossá alvajárásának oka, te már ki is pattantál a kocsiból és úgy száguldasz a nyitott ajtó felé, mintha előlem menekülnél. Azt hittem ennyi volt, hogy észrevétlen hagytalak kicsúszni a kezeim közül, noha gyanússá vált volna, ha nagyon törekszem rá, hogy a közeledben maradjak. A helyzet viszont úgy hozza, hogy remekül fogom tudni leplezni. Nem is értem mit szöszmötölsz a kocsi ajtóval, noha én sem hajtok tovább, de leginkább azért, mert nem tudom, biztosan haza e akarsz menni, semmint inkább orvoshoz fordulni. Nem mondtam, mert nem láttam idejét, de még akár én is segíthetek. Sőt mi több... fogok is. Összevont szemöldökkel figyelem, ahogy kis híján orra buksz, ahogy jó párszor majdnem hanyatt vágódsz és végül visszatalálsz hozzám. Ez mindig így lesz... eddig is így volt, csak még... személyesen nem találkoztunk... Már akkor le engedem az ablakot, mikor sietős lépteid nem állnak meg az anyós ülés oldalán. Nem kétlem, hogy eljött a búcsú ideje. Még is csendben várok rád. Bólintok, mikor átadod a takarót.
- Semmi gond. Örülök, hogy legalább haza tudtam hoz... - a zajra én is odakapom a fejem. Nocsak, nocsak... talán valakinek még is csak szemet szúrt a nyitva maradt ajtó, bár a lámpák égnek, így azért elég kockázatos csak úgy bemenni egy idegen házába. Aztán rád pillantok, leginkább az őrült feltételezés végett, amit el hagynak ajkaid. Beteg vagy, alig látsz a láztól. Valószínűleg egy újabb kis lökéstől ismét hallucinálni kezdesz, és még engem intesz óvatosságra? Bárki is van odabent, tényleg azt hiszed, hogy hagynám, hogy bántson? Ennyi idő után? Ennyi küzdelem után? Bólintok és hagyom, hogy előre menj, mert tudom, hogy úgy sem engednél a parancsodból. Utána viszont kiszállok. Talán nem volna butaság hívni a rendőröket, de azt gondolom egy rögtönzött betörővel még én is elbánok. Mármint civilben, mert amúgy biztosan. Fegyverem is van, és ami azt illeti... nem félek használni. Még azelőtt magamhoz veszem a kesztyűtartóból, hogy kiszállnék, így mire az elülső ajtóhoz érek, már ki is van biztosítva. Ha nincs bezárva, csupán becsukva, kellő halksággal nyitom ki és lépek be lassan és lehetőleg néma léptekkel. Ha nincs nyitva, úgy értelemszerűen követlek hátra - persze némi késéssel -, hogy én is ott léphessek be, ahol te is. De most jobb is, ha nem rád, hanem a vélhető betolakodónak szentelem figyelmem, így a zaj forrása felé indulok magam előtt, de a föld felé tartva a pisztolyt. Talán együtt érünk a résnyire nyitva maradt fürdő ajtóhoz, és bízom benne, hogy mindezalatt téged is jobban leköt a bent lévő idegen, semmint, hogy pont most oktass ki róla, hogy miért nem maradtam a kocsiban. Rád pillantok, mint egy figyelmeztetve, hogy akkor most belököm az ajtót. A hozzájárulásoddal vagy anélkül, de végül megteszem, mire a bent lévő és termetünktől megrémült épp a szennyes kosarat feltúró kis mosómedve feldöntve azt kimászik a kosárból és még utoljára, mielőtt köddé válna, megpróbál ránk ijeszteni két lábán felállva, felénk nyújtogatva karmait. Bár lehet... csak azt akarja, hogy megdobáljuk étellel. Az élő helyük elfoglalásával egyre gyakoribbak a városokban, és egyre kényelmesebben mozognak a házak körül, és a házakban is azontúl, hogy az emberekhez is másként állnak, így aztán néha nehéz eldönteni, hogy milyen céllal is néznek velünk épp farkasszemet. Mindenesetre nem tűnik veszélyesnek, bár attól még kártékony lény, de nem bántom. Azt hiszem az több szempontból sem volna helyes döntés. Csupa mocsok lenne minden, a ruháidról nem is beszélve. Persze a friss vért könnyű kimosni egy kis szappanos vízzel, de nagy takarítás kellene utána csinálni. Bár így meg lesz annak az esélye, hogy egy nap visszajöjjön. Nem viccelődöm a túlzott ijedségünkön, és ha esetleg ilyen állapotban is fejmosást akarnál tartani, azt is némán tűröm, de azt gondolom, jól tettem, amit tettem.

outfit || thx. || ambience

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Valahol mindig is tudtam, hogy egy nap keresztezzük egymás útját, anélkül, hogy már akkor tudnád ki vagyok. Számítottam rá, készültem is rá, és bár nap, nap után telt el, és én éltem az életem közben, váratlanul ért ez a pillanat. Igaz, mindebből te alig érzékelhetsz valamit. S nem csak azért, mert remekül titkolom, hogy ismerlek, de most éppen a te nyomozói készségeidet is jelentősen elnyomja a láz, a fáradság és az ezek okozta hallucináció. Tudod egyáltalán, hogy alszol-e vagy ébren vagy már? Mondanám, hogy összefuthattál volna egy gyilkossal is akár, ha én nem jelenek meg, de mint tudjuk, ez épp úgy fennáll a mi esetünkben is. Ráadásul tagadnám, ha azt állítanám, hogy nem fenem a fogam rád. Igen, még szó szerint is. De jelenleg még nincs itt az ideje, ahogy annak sem, hogy megvilágosodj a valóságról. Segítek neked... elengedni a valósághoz kötött utolsó köteled is, amibe még úgy kapaszkodsz, mintha az életed múlna rajta, mert hát lássuk be... az múlik. S mikor elengeded, és átadod magad nekem, végre megadom neked azt, amire vágysz. Amire vágyunk mindketten.
- Ha mindenki így vélekedne, most maga sem kószálna láztól kipirulva egy majdnem kihalt úton az éjszaka közepén. Sajnálatos, hogy nem így van. De bizakodó vagyok. - mosolyodom el haloványan, ahogy behajtom utána a kocsi ajtaját, majd elindulok a takaróért a csomagtartóhoz. Más esetben, főleg a "vadászataim" miatt biztosan lenne itt kötél, zsák és valami gyorsan ható, erős altató szer, amivel pillanatok alatt küzdőképtelenné tehetem áldozatom. Nem vagyok szörnyeteg, hogy kínozzam őket, amennyiben nincs rá szükség. A halál sokaknak épp elég büntetés.
A kocsiban menet közben nem sokat beszélgetünk. Nem csodálom, hogy hallgatag vagy, bár azt gondolom, te mindig is ilyen voltál, nem a betegség végett váltál ilyenné. De azért ébren tartalak, próbálok kicsit, nagyon kicsit közelebb kerülni hozzád. De éppen csak annyira, hogy hamarost elválásunk után ne érezd magad legközelebb túl kényelmetlenül. Ne az maradjon meg benned, mennyire ki voltál szolgáltatva. Hanem, hogy együtt megoldottuk a dolgot. Diszkréten.
Érthető okokból kifolyólag kételkedve ühümözök egy bólintással együtt válaszodra, amivel inkább takarózol, semmint komoly válaszként szánnád. Sajnálom. Nem erőltetném most a beszélgetést, de muszáj játszanom a tudatlant, akinek fogalma sincs hol laksz és akinek emiatt szüksége van arra, hogy irányítsd, hogy engedélyt adj, hogy a házad elé parkoljon.
- Meg lehet, de fő az elővigyázatosság. A romló egészség veszélyeinél az embernek nem csak magára kell gondolnia, hanem azokra, akik bőven aggódnak helyette is. - utalok arra, hogy a családodnak is fontos kéne, hogy legyen, hogy érzed magad. Nekem fontos.
- Ugyan... Nem hiszem, hogy az ajtóhoz préselődve kevesebb esélyt adna arra, hogy egy ilyen kis és zárt helyen ne tudna megfertőzni, azonban, nem, ilyesmitől nem tartok. - mosolyodom el olykor feléd pillantva, de jobbára az utat figyelve, főleg a kanyarnál. - Azt gondolom az én immunrendszerem jelen esetben mindenképp erősebb. Ha pedig annyira tartanék egy kis betegségtől, talán meg sem állok, mindezt megkockáztatva. De megtettem, maradjunk ennyiben. - mosolygom még mindig, miközben halk kattogás jelzi a műszerfalnál, hogy ezen a ponton szépen le is kanyarodunk hozzá. Néhány métert követően pedig ott is vagyunk egy láthatóan tárva nyitva hagyott háznál, ahol szinte minden villany ég és a legkevésbé sem tűnik épp biztonságosnak, noha meg van annak esélye, hogy mindez a te műved. Talán nem is jártál alva olyan sokáig, hiszen nappal senki sem használ lámpát. De talán valaki épp most készül feltúrni a házad és egy cseppet sem zavartatja magát, hogy észreveszik. Ahogy az sem, hogy a bejáratinál már igen csak jól kivehető annak nyoma, hogy vagy zsaru vagy, vagy pedig egy szociopata gyilkos, aki gyűjti az áldozatairól készült képeket. Innentől még annyira sem tudnálak megnyugtatni, mint ahogyan azt előzőleg állítottad, igaz, én magam sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet téged egyedül kolbászolni egy ilyen kockázatos helyzetben, pláne ilyen állapotban. Szóval jobb híján, pisztollyal a kezemben utánad mentem. Számítok a haragodra, még ha a betolakodó miatt most még halkan is vágód majd hozzám. Minden bizonnyal én is így tennék. Csak a szemkontaktust tartom veled akkor is, nem reagál rá. Nem tudnék mit. Megtettem, és megteszem máskor is. Bár nem tagadom, az némileg megnehezítené a dolgom - meg úgy az egész életem és célom - ha most lelőnél. A dolog azonban röpke pillanatokra egészen kedélyessé válik, mikor kiderül, hogy a betolakodó valóban álarcos, csak épp egy mosómedve. Félmosolyra húzom ajkaim, ahogy meghallak nevetni, és el is sandítok feléd. Jó tudni, hogy nem veszett ki belőled még minden pozitív érzés. Aki nevetni tud, az még életben van. noha ez sajnos a közel jövőben a kis bundásról nem mondható el. Összevont szemöldökkel pillantok feléd, és már majdnem szóra nyitná ajkaim, hogy határozottan kijelentsem, igen is felelősségteljes döntés volt nem magára hagyni egy nem régiben alvajáró, lázas nőt, aki fegyvert fogna talán még az éjjeli lámpára is, nem, hogy még le is lőjön egy ártatlan embert. Én minden bizonnyal eltudtam volna kerülni a tragédiát, de a betörő nem biztos. S ez hamar be is igazolódik, ahogy félúton követve téged, el dördülnek az első lövések. Onnantól már tempósabban haladok a hangok irányába, de mire odaérek, már csak a papírokra és szekrényekre fröccsent vér fogad, illetve a zavartságod mellett egy vérben, görcsösen rángatózó, haldokló kis állat. A fájdalmas, vértől szutyorgó mosómedve haláltusájánál azonban fontosabb, hogy ezúttal ténylegesen komolyan vegyük a problémád, ami nagyobb, mint egy állat életének kilehelése. Nem messze melletted állok meg, és pillantok először a székek mögé vonagló, de ott már csak agonizáló kis lényre, majd rád, mielőtt feltehetnéd a ominózus kérdést. Jómagam el is teszem a pisztolyom, és, hogy mielőbb mindenkit megkíméljünk az újabb lövésektől, odalépek melléd és egyik kezem a tiédre, illetve a benne tartott pisztolyra teszem.
- Engedje el. - kérem tőled halkan, de nemleges választ el nem fogadó tekintettel. E pillanatban pedig bebizonyosodik, hogy talán még sem tudtam volna elmozdulni a lövésed elől. Megölhettél volna, Autumn. Ezt biztosan sokáig bánni fogod, miután kiderül, hogy a megmentőd egyben a rád vadászó gyilkosod is.
Ami azt illeti nem láttam semmit, ami okot adott volna, hogy megöld az a szerencsétlen lényt, de valójában, ez még kapóra is jön. Neked ugyan nem, de nekem... Addig el sem moccanok onnan, míg át nem adod a fegyvered, és ha kell többször is megismétlem önmagam. Ha el tudom venni, kellő távolságba teszem tőled a konyha pultra, miután a biztonságkedvéért kiveszem belőle a tárt is. Nem hiányzik, hogy a következő hallucinációd miatt engem lőjj le. Miután pedig már nincs nálad a pisztoly, megkerülöm az asztalt, noha a hangokból ítélve pontosan megállapítható, hogy még él, bár már alig és azt sem épp kényelmesen. Valószínűleg már alig észlel valamit a világból is. Akárcsak te. A meggyőződésem után feléd nézek, de nem szólok semmit. Válaszolni ostobaság volna, de egyenlőre még nem hibáztatnálak miatta. Most így is épp elég kiszolgáltatott lelkiállapotban vagy. Leguggolok hát a félholt lényhez a székek és az asztal takarásában, majd töltény már nem pazarolva rá, s biztosra menve, egyszerűen kitöröm a nyakát. Még megerőltetnem sem kell magam, még is csak egy macska termetű állatról van szó. A hangok megszűnnek, egyedül az állat körüli vér tócsa növekszik még kicsit, de már az sem sokáig. Felegyenesedem, majd újfent rád nézek.
- Most már nem szenved. - válaszolom, még is csak kegyesebb, mintha azt mondanám, hogy nem, már nem él. A mosómedve esetében a halál volt a megváltás, semmint életben hagyni. Na már most, az nem lehet, hogy így hagyjalak itt, ilyen... mocsokban, ugyanakkor még mielőtt bármi másnak hozzá is fognék, veszem a bátorságot és a konyhai csapnál lemosom kezemről a sáros, állatszőrös vért.
- Azt javaslom ne húzza sokáig a vizsgálatokat... - sóhajtom, miközben megtörlöm a kezem és már folytatnám is a mondadóm, mikor türelmetlen kopogásra leszünk figyelmesek. Nem tudom te miként tervezted, de azt gondolom még ha te is vagy itthon, én vagyok olyan állapotban, hogy bármit is kezdjek a kinti személlyel. Gyanítom a zajokra jöttek át a szomszédok, de az ablak felé sandítva, a kék és piros villogó fényekből hamar világossá válik számunkra, hogy a szomszéd inkább a rendőrséget küldte. Rád nézek, majd veled vagy nélküled, de a bejárati ajtóhoz lépek és kinyitom.
- Jó estét... - köszönök ki, a vakító rendőr fényekre kicsit hunyorogva.
- Jó estét! - köszönt a tornácon álló, súlyos, felszerelt övét fogva az egyik már őszi kabátban lévő rendőr. Egy másik néhány méterrel távolabb a kocsimba próbál belesni lámpával, az üvegen keresztül.
- Az egyik szomszéd hívott, hogy lövéseket hallott. És... - kezdett volna bele, míg rólam egészen mögém nem terelődött tekintete, a képekre, rád és ha rá látott, akkor a vér nyomokra is. Tekintete onnantól óvatossá vált, mint, aki érezte, hogy beletenyerelt valamibe, amire nem volt igazán felkészülve, így szép lassan a fegyvertáskája után nyúlt. Vártam, ha esetleg beszélni szeretnél, megtehesd. Ha nem, akkor én jöttem a mentegetőzéssel. Természetesen teljesen más képet adva arról, ami igazából folyik itt.

outfit || thx. || ambience

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Ha Isten valóban létezik, akkor elképesztően kegyetlen. Egy dolog, hogy az oroszlán felfalja a tehetetlen gazellát, vagy, hogy az ember a kínok kínját éli át, miközben tüdeje megtelik vízzel és lassan megfullad. Még afelett is szemet hunyhatunk, hogy végül annak is eljött az ideje, amit oly régóta tervezek, hogy keresztezzük egymás útját. De a mosómedve és annak megölése... mintha még nekem is kedvezne minden, és akkor a konyhában még igazán körbe sem néztem akkor. Ha ez a felsőbbrendű hatalom megóvná az ártatlanokat, már rég haza felé kéne tartanom a kocsimmal. Nem is tudom, hogy engem szeretne jutalmazni vagy téged büntetni. Azt gondolom mindkettőnk rá szolgált a lehetőségekre.
Borzasztó makacs vagy, még ebben a pillanatban is, mikor a haldokló kisállat hallatán is nyilvánvaló, hogy nincs jó kezekben az a pisztoly. Félsz, és bár alapvetően jól teszed, hiszen minden bizonnyal az, akit láttál, akit lelőttél, tényleg itt van veled. De nem engedhetem meg neked azt a luxust, hogy ilyen állapotban éles fegyverrel mászkálj, pláne társaságomban.
- Attól tartok, elérte a szakadék szélét, mely most erőteljesen hívogatja a mélybe. - állapítom meg, és ez még csak nem is hazugság. Az álnok hallucinációk megmérgezik az elmét oly annyira, hogy már a pozitív dolgoknak sem fogunk tudni örülni, hogy minden, amiben addig határozottan hittünk valahogy illékonnyá válik, és az, ami számunkra is képtelenség, valóságossá. De amíg az agonizáló lény hangja rab láncként tart a valóság és hallucinációk köztes mezsgyéjén, nem lehetek benne biztos, hogy figyelsz rám, így azon túl, hogy megkímélem a további szenvedésektől, téged is igyekezlek visszatéríteni, bár nem hittem volna, hogy csupán egy roppanás is elég hozzá. Még én is ott guggolok, immáron veled szembe és figyelem, ahogy egyre több jelét mutatod, hogy ismét köztünk vagy. Amiatt nem aggódom, hogy kezelés nélkül jobban lennél, de tény, hogy nem szeretném, ha szövődményei volnának. Még igazán el sem tudunk merülni az esetben, és én sem tudok rátérni a pszichoanalízisre, mert kopogás zavarja meg a társaságunk. Sőt, ami azt illeti, az ablakon beszűrődő váltakozó, sziréna színekből hamar az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem a szomszédod az. Kellemetlen, de érthető.
Ajtót nyitok, de végül hagyom, hogy te beszélj, ha szükséges, illetve kellően lenyugtatja a már-már feszült légkört is a bemutatott igazolványod. Készségesen állok a rendőrök rendelkezésére, de végül is nem kell szóra nyitnom a szám, ami jó, mert nem én lakom itt. Ellenben a két egyenruhásnak köszönhetően én is kapok egy gyors körbevezetést, ami jó, mert személyesen most járok itt először, s bár rólad már elég sokat tudok, az otthonodról nem eleget. Nem mintha szándékomban állna betörni, de sose árt odafigyelni az apróságokra. Ezen apróságokra pedig, ha magam nem figyelnék fel, hát a rendőrök még szóvá is teszik. Én már tudom a kérdésre a választ, így jobbára a képeken marasztalódik tekintetem, de csak a háttérben állva. A helyén ülő kis plüss arra utal, hogy mostanság nem volt itt Alice. A gyerekek többsége nem szívleli a rendet, pláne, ha a holmijaikról van szó, és tekintve az anyját, kétlem, hogy a kislány nagyobb rendet tartana. Ergó, míg itt van, a nyuszi lehet mindenhol, csak a helyén nem. Bár ami azt illeti, megkockáztatom, hogy te sem nagyon aludtál mostanában a saját ágyadban. Ejnye Autumn, és csodálkozol, hogy jövet menet engem látsz mindenhol? Bezzeg, ha ténylegesen itt volnék, egy percig sem kéne aggódnod a rend és tisztaság miatt. Arról nem is beszélve, hogy a gyors kaját is felváltanák az egészséges fogások. Még ha nem is állati eredetű alapanyagokból. A vendégszoba sem nyújt vidámabb látványt, bár láthatóan volt tervben valami ötlet, azért ilyen üres a többi helyiséghez képest. Feltételezem okkal nem lett belőle dolgozószoba, és inkább rakod közszemlére a nyomozás folyamatát. Én csak utolsóként, leghátulról szemlélem a dolgokat, még a rendőr ízléstelen megjegyzésére sem reagálok. Hagyom, hogy te tedd. Látni akarom, mennyi fájdalom uralkodni benned, mennyi harciasság. És te ezeket óvod tőlem? A frappáns válaszra ugyan megrezdülnek arcizmaim, végül még csak el sem mosolyodom. Nem azért, mert nem találom elég tételnek, csupán nem volna méltó hozzám. A rendőrök és azoknak útját követem tekintetemmel, míg meg nem érzem magamon a tiéd. Akkor feléd pillantok. Látom a fáradságot az arcodon, azt, hogy mennyire a fenébe kívánod őket, szinte a homlokodra van írva. De a szemeidbe mindenképp. Sajnálom, hogy veszélyeztetné lebukásom, de hidd el nekem, ha nem így volna, holnaptól már csak kötözött sonkaként várnák a hálaadást.
A dolgok azonban a falon lévő nyomozás folyamatának bemutatásakor válnak igazán érdekessé. Személyesen még sosem hallottalak beszélni a Hasfelmetszőről. Rólam. A szüleim jutnak eszembe válaszod nyomán. Ők és az a kislány, meg az az ugró iskola. A történet végén ugyanis én voltam, aki elüldözte a kislányt és a családját is egy mára már belátom kissé morbid, de minden romlottságtól mentes ajándékkal. Híre ment az ismeretlen tettesnek, aki kitömte az elütött kis kedvencet és azzal riogatta a családot. A szüleim is szörnyetegnek tartották, és nem fékezték nyelvüket, ha az elkövető megbüntetéséről volt szó, hol ott, az a szadista őrült - és pedofil? - az egy szem fiúk volt, akire annyira büszkék voltak, hogy már 5 évesen egyedül merték hagyni otthon. Tudtukon kívül egyszerre szerettek és gyűlöltek. Hasonlóan vélekedhetsz rólam te is, ahogy magabiztosan kijelented, egy emberevővel van dolgod. Közben pedig megóvtalak a kinti időtől, és jelen esetben attól, hogy nagyobb bajba keveredj. Én a legtöbb intenzív érzelmet sem vagyok képes úgy érzékelni, ahogy sokan mások, így hát elképzelni sem tudom milyen érzés lehet ez a kettős kontraszt, hát még mikor fény derül az igazságra. Az utálat erősebb lesz, amiért hazudtam és megöltem a kollégád? Vagy addigra közel kerülünk annyira, hogy gyakori látogatója legyek az otthonodnak?
Téged figyellek, míg távozásra nem inted őket és el nem tűnsz a fürdőben. Akkor elkísérem az ajtóig a két rendőrt és be is csukom mögöttük az ajtót, csak, hogy biztos legyek benne, hogy kettesben maradtunk. Ne aggódj, nem akarlak bántani. Még biztosan nem. Fizikailag. Hátat fordítok az ajtónak, várok pár pillanatot. Pontosabban eltöprengek rajta, hogy most mi tévő legyek. A döglött állat a padlón nem valami gusztusos, ráadásul ki tudja éltében miféle betegségei voltak, holtában pedig még a rovarokat és más ragadozókat is idevonzhatja. Rajtad jelenleg nem tudok segíteni. Jobb híján így takarításhoz hasznosítom magam, noha az ismeretlen hely végett elidőzök a takarító eszközök elő keresgélésével. Nem is kerül elő számomra a felmosó rongy és vödör, így azt használom, amit találok. Elsősorban az asztalon lévő káoszt próbálom megregulázni. Ami menthetetlen kidobom, az almával együtt. A felborult, de meg nem repedt bögrét a mosogatóba teszem. Addigra te is előbukkansz, bár nem mondhatnám, hogy jobb bőrben, mint előtte. De illetlennek érezném pont most köddé válnom, így segítek a feltakarításban.
- Ugyan... A mosómedvék főleg a környéken nagyon emberekhez szoktak. Nagy eséllyel, ha nem a maga lakását választja, kilép éjszaka az útra és ott éri a végzete. Nem biztos, hogy jobban járt volna. Ráadásul kártevő, és ha csak elhajtotta volna, visszatért volna, és akkor már az sem zavarja meg, ha minden zárva. Aztán hozta volna a barátait is. - mentegetőztem helyetted is, s noha ezek mind igazak, attól még nem változtat a tényen, hogy lelőttél egy állatot, amiért hallucináltál. Épp olyan bűnös vagy, mint a zsákba tett, maszkos kis bundás, aki azt hitte neki hagytad nyitva az ajtót.
- Mindazonáltal ismét felhívnám rá a figyelmét, hogy ne halogassa a vizsgálatokat. Szívesen beviszem, még a mai nap a kórházba, ha gondolja... - pillantok fel rád, miután tisztára és nagyjából szárazra csavarom a felmosót a kezemben. Miután pedig végzünk a nyomok eltüntetésében, helyére teszem a takarító eszközöket. Nem volna illő tovább maradnom, de nem is teszek érte, hogy elküldj. Ez az éjszaka már így is elég különös fordulatokat vett.
- Köszönöm. - felelem a teának ajánlatára, bár abban a pillanatban az is megfordul fejemben, hogy ez is ilyen por vagy granulátum formájú lesz, és már meg is bánom válaszom, de helyesbíteni már nem akarok. Inkább nézelődöm még a konyhában.
- Semmi gond. Ha nem volna ilyen kiszolgáltatott állapotban is megérteném, elvégre egy idegen hozta haza és bevallom számomra sem voltak túl szimpatikusak a megjelenő rend őrei. - jegyzem meg és akkor még finoman fogalmazok, ahogy élére igazítom az asztal terítőt, ami feltételezem mindig is ilyen funkciót töltött be a konyhában, csupán a nyomozói holmik kiszorították helyéről. Nem vizslatok, és nem is kutakszom, csupán olyan vagyok, mint egy türelmesen váró és addig is üres perceit nézelődéssel eltöltő vendég. Már csak azért sem, mert megint érzem magamon tekinteted. Odapillantani, viszont csak akkor pillantok, mikor a zakómra terelődik a szó.
- Parancsol? - vonom össze kissé értetlenkedve szemöldökeim. Más ebben az esetben biztosan szintén zavarba jönne és vagy magyarázkodni kezdene vagy egyszerűen semmisnek tekintené a dolgot. Ezzel szemben te már nyújtod is felé karod. Nem szoktam meg, hogy akár ily módon is "kiszolgáljanak", szeretek mindent magam csinálni, épp ezért is volt olyan körülményes fel keresnem Mr. Robinsont. Csupán kell egy pár pillanat, de végül leveszem és átnyújtom. Még csak nem is problémázok rajta - mert, hogy más esetben biztosan - hogy kényes és drága anyag, akármit nem lehet rá kenni. Pontosan azt a kislányt látom benned, mint aki anno a szomszédunkban lakott.
- Köszönöm. - válaszolom egy halovány mosollyal ajkaimon, miután igyekezed menteni a menthetőt. Folytatom a félbehagyott nézelődést addig is, és éppen megakad tekintetem a hűtőn lévő mágnessel odafogott mindenféle kis cetlin, illusztráción és a névjegyen, mikor felteszed a kérdést. Halovány mosolyom után egy szélesebb húzódik ajkaimra, és kihúzom a mágnes fogsága alól a névjegy kártyám. Talán nem ma, és nem is holnap, de ezek szerint a találkozásunk elrendeltetett. Mint mondtam... ha Isten létezik, kegyetlen. Vajon miért akar neked ennyire rosszat? És nekem jót? Elsőre az a gondolat fogan meg fejemben, hogy biztosan kollégám Dr. Grimwald ajánlott be, ahogy már többedik alkalommal. Nem mintha zavarna, és ez a meglepetés is kellően kellemesre sikerült, de azért általában szólni szokott előre. Aztán rájövök, hogy nagy eséllyel még nem is találkoztatok. Akkor pedig még inkább szerencse. Őszintén szólva... még neked is. Ha felém pillantasz felmutatom a neked szánt névjegykártyát, ha nem, akkor is teszek róla, hogy tudd.
- Ami azt illeti, a lehetséges pszichiátere vagyok, Dr. Joseph Brewster. - mosolygom még számomra is abszurdnak találva a szituációt. Tudom, hogy bizonyos körökben népszerű orvos vagyok, de azt nem, hogy még a hatósági körökben is ennyire népszerű. Ez a lehetőség... mindent megváltoztat.

outfit || thx. || ambience

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

- A tényen valóban nem változtat, de attól még nem lesz kevésbé igaz. Az pedig, hogy melyik oldalról és miként vagyunk képesek ezt megemészteni, csak is rajtunk múlik. - felelem az előzőekre adott megerősítésképp, noha távol álljék tőlem, hogy győzködni próbáljalak. Makacs vagy, én pedig idegen a számodra, részben biztosan. Nem hiszem, hogy változtathatnék a véleményeden. Most még biztos nem.
- Minden rosszban van valami jó. - teszem hozzá halkabban, mikor legalább odáig eljutunk bűntudatában, hogy én legalább életben maradtam. Egy élőlény életének kioltása - legyen az akármilyen céllal is - bűnnek titulálod, még úgy is, hogy a munkád megkívánja, hogy olykor még is felül bíráld mind ezt, még is, ha lelepleződnék, ha kiderülne az igazság, hát még, hogy hozzád is terveztem közelebb kerülni, azt gondolom újra értékelések nélkül lelőnél.
Segítek a feltakarításban. Ha nem az volnál, aki, akkor is így tennék, mert segítségre szorulsz, s hát ki vagyok én, pláne orvosként, hogy ne nyújtsak kezet? Elítélni bárkit lehet, de a tettei mögé látni már igazi kihívás, ami túl fáradságos, hogy azt a legtöbb egyszerű embertől elvárjuk. De szeretném, ha te idővel mindkét oldalam megismernéd, melyek valójában egy és ugyanaz, csupán a média talált ki egy szörnyeteget, ami félreértett cselekedeteimből született.
- Tekintettel a mai napra, én abban sem vagyok biztos, hogy telefon helyett nem-e egy banánt fogna a füléhez, tárcsázva a számot rajta. - jegyzem meg, noha vicces körítéssel, azért érzékeltetve, hogy ez a láz egy kis tablettától nem fog csak úgy lejjebb kúszni, pláne, ha lassan már immunis leszel hatására. Arról nem is beszélve, hogy már a mi időnkben is szívesen kihasználták a fuvarozók, utasaik kiszolgáltatott állapotukat, manapság pedig undorító, ahogy egyesek viselkedni képesek egy nála gyengébb emberrel. De persze nem erőltetem. Még nem ismerjük egymást annyira, hogy ne tűnjön gyanúsnak, noha valóban pusztán aggodalomból szólok.
A takarítás végeztével aztán megint elérkezik az a kis szünet, kellemetlen pillanat, mikor maradnék, csak nincs miért. A fuvart elutasítod, a tetthely feltakarítva, és már lassan a nap is felkel. Ha nem hozod fel az öltönyöm, és nem kínálsz meg teával, kelletlenül, de távoztam volna. Nem kellene csalódottnak lennem, hiszen így is messzebb jutottam, mint gondoltam, ugyanakkor, a te esetedben, túl ritkák az alkalmak - eddig mindössze egy ilyen volt, a mai - és úgy érzem érthető okokból vagyok önző.
Szemet szúrnak a holmijaid közt megbújó, bár személyiségedhez nem túlzottan illő nyuszis dolgok. Egyből arra asszociálok, hogy a korábban látott nyuszi plüss és ezen dolgok, csupán a lányod hóbortjai közé tartozik, amivel te próbálod életben tartani a köztetek lévő anya-lánya kapcsolat azon részét is, amiből egy külső szemlélő is letudná venni, hogy nagyon is szeretitek egymást, és, hogy nem félsz haszontalan dolgokra költeni, csak, mert szerinted butaság, de a lányod szerint nem. Szerintem jó anya lehetnél, olyan igazán maximálisan áttudnád adni maga az egésznek, ha én a szörnyeteg nem lennék és tulajdonképpen, ha nem volnál ennyire makacs a munkádban. Makacs és elkötelezett, mert tisztelem, amit és ahogyan csinálod. Ebből kifolyólag pedig, ahogy a nyuszi mamuszon állapodik meg tekintetem, eltöprengek rajta, hogy még akár másfelé is elvihetném tervem egy részét, anélkül, hogy a végkimenetel változna. Mennyivel egyszerűbb volna nem betörni hozzád, mint egy éjszaka leple alatt beosonó vámpír, hanem te magad hívnál be. Amíg pedig a teával foglalatoskodtál, én nem tudtam megállni, hogy ne kerítsek a tiszta asztalra valami terítőt. Ha nem lett volna, nem erőltettem volna, de a törlő rongyok után kutatva bukkantam rá egy színben pont passzoló, jó anyagú, remek nedv szívó - így feltételezem konyhai asztalra való - terítőre, amit üres perceimben szépen fel is helyeztem az asztalra. Mennyivel komfortosabb, belépve ezt látni, mint a sok helyszíni képet, gyűrött papírokat, jegyzetek és ki tudja hány napos kávé foltos bögréket. A meglepettséged engem is meglep, bár csak amiatt, mert ezen oldalad így távolból nem sikerült még igazán megismernem. Nem bóknak szánod, még is elmosolyodom, mert szerintem nincs ebben semmi különös. Apróság, ami változtat egy kicsit a légkörön. A vasalós dolgot sem veszem zokon, csupán kiértve a tréfát szemeim forgatom... függetlenül, hogy amúgy, ha megvalósulna, én biztos ki is vasalnám. Újabb meglepetésként ér aztán, hogy a zakómra pályázol. Alapesetben biztos nem adnám más kezébe, de ez ismét egy remek lehetősége annak, hogy tovább húzzam távozásom eshetőségét. Én magam sem tudom, miért, hiszen láthatóan ennél többet úgy sem tudnánk kihozni a maiból. Nem akarok gyanús lenni, no persze egy tea nem tűnik nagy kockázatnak. S miközben te a zakómon lévő folttal küzdesz, szemfüles lévén kiszúrom a hűtőn lévő névjegyem, ami igazán megdöbbent. Szeretek előre tervezni, részletekbe menően, hogy ne érjen túl nagy meglepetés, de ez olyan, mintha más is így tenne. Mintha segítenék, hogy kényelmesebb módon férkőzzek az életedbe. Hát bolond lennék nem élni a lehetőséggel.
- Köszönöm. - mosolygom hálásan, mert így is több a semminél, odahaza pedig megkockáztattam volna, hogy jobban beleivódik az anyagba. Nem kell közel hajolnom a nedves részhez, hogy kiérezzem rajta az almát, de a figyelmem, s amit azt illeti a tiéd is jobban leköti a lebukásom. Na nem az. Csupán egyszerre döbbenünk rá, hogy az élet már tervezete, hogy keresztezze utunkat, csak te makacsul ellenálltál. Kellemes a tudat, hogy a legártatlanabb dologra kérdezel, amire hazudnom nem igazán kell. A figyelmem azonban kettőnkre korlátozódik, így a tea különös ízesítése nekem sem tűnik fel. El is nevetem magam a kérdéseden és a pillanat abszurdságán. Na jó, azért az én kezem is benne volt kicsit.
- Ami azt illeti, napjában többször is járok errefelé, mivel, hogy a rendelőm távolabb van tőlem, illetve, szabadidőmben is előszeretettel járok kiállításokra, előadásokra, társasági eseményekre. Most is éppen egy késő esti színházi előadásról indultam volna haza, míg ki nem sétált elém... - felelem, s nem csak hihetően, de őszintén. Az egészen más téma, hogy szándékosan így tervezem estéim, és útvonalaim. Aztán a hátamnál, nadrágba rejtett pisztolyra gondolok, amit meg is érintek finoman. - Manapság kevésnek bizonyul a paprika spray, és azt hiszem nem okozok nagy meglepetést azzal, ha azt mondom, hiába csak beszélgetéssel telik a munkaidőm, azok, akik eljönnek hozzám, borzasztó sérülékenyek, robbanásra készek vagy egyszerűen már képtelenek a valóságba kapaszkodni. Egy szóval, akadnak veszélyes betegeim, s bár személyesen még nem tapasztaltam meg és nem is szeretném, de orvosi körökben gyakran téma, ha egy beteg kétségbeesésében az orvosa ellen fordul, vagy akár fel is keresi otthonában. Az egyik kollégámat is támadta már meg betege, nem is volt rá felkészülve, és csupán a szerencsén múlt, hogy bár tragédiába torkollott, végül a beteg lelte halálát az általa okozott dulakodásban. - meséltem el neki, bár azt gondolom alátámasztás nélkül is épp elég a maiakra tekinteni. Az emberek, még az ártalmatlannak tűnők is lehetnek halálosan veszélyesek. Bár a történet nem egészen úgy történt, ahogy mi elképzelnénk, a lényeg, hogy a kolléga hálás volt nekem, noha tudatában volt, hogy a beteg egykor az én betegem volt. Nem csak felhagyott a szakmával, de a világvégére költözött, mert attól félt, hogy legközelebb olyan beteget kap tőlem, aki nem vét hibát.
- Nincs ezzel baj. A legtöbb ember ódzkodik az orvosoktól, főleg az elme doktoraitól, leginkább a médiában és filmekben, könyvekben látott rémképektől. De az inkompetens kollégák sem okoznak túl sok pozitív élményt, ezt is aláírom. Nem tartom magam a szakmám kimagasló szakemberének, de képes vagyok belátni és segítséget kérni, ha egy helyzet túl nő szakértelmemen. - pillantok rád, miközben lassan helyet is foglalok az asztalnál, hiszen a teát még sem állva szándékszom elfogyasztani. Mikor az esetre terelődik mondadód, félbe kell, hogy szakítsalak. Bár ismerem minden pontját, színlel udvariassággal és szimpatikus diszkrécióval igyekszem jelezni, hogy ez nem rám tartozik.
- Kérem. - emelem fel tenyerem. - Ha jól tudom, még civilként sem tudhatok a folyamatban lévő gyilkossági esetekről. Még ha megállapodás is kötne minket, és kötelezne diszkrécióra, bizonyos esetekben a hatóságok felülbírálhatják azt és bár hallgatni arany, ebben a világban sok múlhat rajta, és nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni se magát, se magam azzal, hogy tudok egy gyilkossági ügyről, amit még csak jóvá sem hagytak. - figyelmeztetlek rá, hogy lásd, talán karót nyelt orvos vagyok, de szükség van a látszatra, hogy lásd, bennem megbízhatsz.
- Ettől függetlenül, szívesen elvállalom az esetét, de. - emelem fel finoman mutató ujjam. - Mivel már így is eléggé a szakadék szélén áll, meg kell kérnem, hogyha nem is áll le a nyomozással, vissza kell vennie a tempóból. Ne feledje, hogy a családnál nem lehet fontosabb a munka. Életet menthet jelvény nélkül is. De csak akkor tudok segíteni, ha ön is ezt akarja, ha hajlandó elfogadni, hogy míg saját lábra nem áll, én, mint mankó leszek az élete része, ami nem lesz mindig örömteli. Hiszen a gyógyuláshoz vezető út általában számunkra kényelmetlen változtatásokra sarkall. - pillantok rád komolyan, de nem szigorúan, miközben elnyúlok az egyik bögre felé és megemelem. Lényegében azt kívánom, hogy szófogadó légy. S ha már az leszel, éreztetni fogom veled ennek jutalmát, amellett, hogy irányíthatóvá teszlek. Neked és nekem is erre van most szükségünk. Ajkaimhoz emelem a bögrét, de még mielőtt belekortyolnék a forró italba, eszembe jut még egy fontos dolog.
- És persze előtte fel kell gyógyulnia ebből a lázas betegségből. Van is egy ismerősöm az egyik kórházban, hogy előbbre vegyék, és mielőbb nekiláthassunk a munkának. Ha gondolja szívesen beszélek vele. - pillantok rád a bögre mögül, amit végül ajkaimhoz is érintek óvatosan, hogy belekortyoljak. Láttam a kilógó filtert belőle és illatra is inkább kellemesen őszi hangulatot árasztott a maga fahéjas mandulás aromájával, de az íze hagyott némi kívánni valót maga után. Csak azért nem prüszköltem ki mert - egyrészt udvarias vagyok - másrészt a fahéj és a só egészen különös kombináció, arról nem is beszélve, hogy a fahéj részben elnyomja a só teába nem való kellemetlen ízét. De azért fintorgok és el is kapom a bögrét ajkaimtól.
- Értem én, hogy nem lát szívesen, de ezt közölhette is volna, mielőtt megmérgez... - viccelődöm, azt már csak félszeg mosollyal hozzátéve, hogy... - ...bár ha jobban belegondolok, elsózni valamit egészen más indokokból kifolyólag szoktak... - teszem le óvatosan a bögrét, aminek tartalma immáron biztosan menthetetlen, elfogyasztani pedig képtelenség szóval ez talán tényleg egy jel, hogy elég volt mára, így felkelek a székből, de még összevont szemöldökkel feléd fordulok.
- Milyen udvariatlan vagyok, hiszen én meg sem kérdeztem, önt hogy hívják. - nyújtom feléd a kezem. Majdnem elcsúsztam ezen apróságon. Egy dolog, hogy tudom, de megint más, hogy neked abban a hitben kell lenned, hogy nem tudom.

outfit || thx. || ambience

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

A véletlen az, amikor valaki nagyon jól járj, míg más a lehető legrosszabbul. Még is mennyi esély lett volna arra, hogy az én névjegykártyám pihenjen a mágnes mögött, a hűtőn? Hogy engem ajánlottak be, és még csak nem is az a szószátyár Killian. Mintha a Mennyek kapuja egy időre bezárt volna, mintha a pokol teremtményei vennék át sorsunk irányítását. Bár amennyi kegyetlenség van ebben a világban, meg lehet mindig is így volt. A maiakat tekintve, kicsit sem szokatlan a zavartságod. Még engem is meglep ez az egész, pedig általában nehéz ilyen pillanatnyi érzelmeket kicsikarni belőlem. Például az, hogy számodra hihetetlennek tűnik a késő esti előadás, cseppet sem lep meg. Pedig egy-két darab biztosan neked is tetszene.
- Persze. - felelem megerősítésképp egy kisebb bólintással. - Utolsó volt a maiak közt, de ritka a korai kezdés. Talán mert így hangulatosabb. - vonok vállat, mert erre speciel én sem jöttem még rá. Leginkább, mert sosem gondolkodtam el rajta. El is mosolyodom reakciódon, majd legyintek rá egyet.
- Ugyan. A jó előadás alatt repül az idő, és nem bántam meg, ahogy azt sem, hogy épségben haza hoztam. Nos... többek között épségben... - pillantok el oldalra javítva megjegyzésemen, hiszen lássuk be, még most sem vagy a toppon.
A fegyver tartás már egészen más téma, de a reakcióm nem kelt gyanút. Miért is keltene, hiszen ez a világ megkíván olyan szituációkat, amiket el kell fogadnunk, ha tetszik, ha nem. A pisztoly tartása és használata egy emberi életeket mentő szakembernél pedig ilyen. Jobbára.
- Felhagyott a szakmával. Ha jól tudom, jelenleg zongora leckéket ad kisgyerekeknek. - mosolyodom el a végén, mert a lényeg a happy enden van. - De azt gondolom, ha tovább is lép, teljesen sosem felejti el. Nem is szívesen beszélget még a szakmájáról sem, hiszen csúfos véget ért és ez örökké seb marad a lelkén. - és ez így van jól. Nem mindenki lehet erős, és bár én találtam volna rá megoldást, mivel eszmém nem törvényes, így nem is óhajtok számomra amúgy sem fontos ismerősökön segíteni.
Bólintok egyet a médiára tett véleményedre, én sem gondolom másként. Csak a kettős élet végett követek bizonyos híreket, hírszerzőket, de alaposan utána is nézek ezeknek. Bár megjegyzem, volt, mikor hamis elképzeléseik óvtak meg a gyanúsítástól. Pedig Abel máig kitartóan hiszi, hogy párja és gyermekük szörnyű tragédiája az én bűnöm. Nem is tagadom, bár én megtorlásnak nevezném, semmint gyilkosságnak. Dícséreted jól esik, ezt pedig egy zavart, apró mosollyal reagálom le, de képtelen vagyok rá, hogy ne szerénykedjek.
- A madarak is tévedhetnek. Én csak igyekszem a maximumot kihozni a munkámból. Vallottam már én is kudarcot, csak, mert többet hittem magamról, mint amennyit kellett volna. De a hibáinkból tanulunk, ugyebár. - mosolygom feléd, miközben leülsz velem szemben. Ebből is látszik, hogy sok megbélyegzés ellenére, nem tartozom az antiszociális személyiségzavarosok közé. Tanulok, és bizonyos mértékben még érezni is képes vagyok. Óvva intelek, hogy megoszd velem az ügy részleteit, vagy a vele járó dolgokat, még ha igazából magam is tisztában vagyok vele. Talán még jobban is, hisz aktív szereplője vagyok, ám nem csak erről szeretnélek felvilágosítani, és ami azt illeti, nem is szívesen játszanék zsákba macskát. Le fektetem az alapokat, tisztázom az elvárásaim és azt, mit várhatsz majd tőlem. Ez mindkettőnk számára fontos, hogy egyikünk sem mondhassa, hogy ezt nem így beszéltük meg. Előre látom, rosszul fogsz rá reagálni, a mondandód nem fogsz tetszeni, de a szabály az szabály. Nincs kerülő, nincs eltekintés. A te esetedben biztosan nem. Még a végén, miután nagy küzdelmek árán sikerül pórázt tennem a nyakadba, túl lazára veszem és nagyobb kárt okozok vele magamnak, mint azelőtt, hogy elkaptalak. Nem adod magad könnyen. Különös, de ez még valahol tetszik is. Talán nem is egy árva, út szélen hagyott kis gida vagy.
- A kiértékelés a terápia végén lévő piros pont. Számomra pedig egy olyan ítélet, amivel nem dobálózhatok csak úgy. Ha hibázok, ha felületes vagy kapkodó leszek, és ez a kliensem egészségébe kerül, vagy mások épségében, az nem csupán egy örök bélyeg lesz a számomra, egy megbocsájthatatlan bűn, de törvénybe ütköző is. - válaszolom a bögre két oldalán melengetve kezem, de komolyra fordítva a szót, hisz a kiértékelésnek pont ez a lényege. Volt már, hogy a kedves orvos kolléga félvállról vett valakit, csupán mert elkövette azt a hibát, hogy hagyta, hogy ne betegként, hanem ismerősként tekintsen rá. Unszimpatikus betegétől pedig szabadulni vágyott, ahelyett, hogy próbálta volna meghallgatni, mert a sok unalmas panasz közt, ott rejtőzött a segítségért kiáltó ember. A kiértékelést megkapta és a következő nap, reménytelennek tartva magát, leugrott egy épület tetejéről. Rá egy járókelőre. A mit sem sejtő sétáló azonnal szörnyet halt, az egykori páciens pedig nem sokkal a mentők kiérkezte előtt halt meg. Mi történne, ha egy alvajáró, hallucinációktól szenvedő, fegyverrel rendelkező nyomozót engednék szabad útjára? Nos, azt hiszem a mai napot tekintve, tudjuk erre a választ. Ma egy mosómedve, holnap talán egy védtelen család.
- Talán a terápia segíthetne új szemszögből megközelíteni az esetet, ami segítené a gyorsabb haladást. - találgatok, s már csak azért is gondolom helytállónak, mert a személyiség analizálás alatt olyasfajta dolgokat ismerhet meg a beteg, amit később az élete folyamán is hasznosíthat. Példának okáért megtanulja, hogy ismerje fel a mérgező embert, mielőtt hagyná, hogy közelebb csalja, vagy, hogy miként kezeljen egy rohamot, dühöt vagy pánikot.
A családodról való kommunikáció sem az erősséged, legfőképpen mert szégyelled. Nem őket, hanem a helyed köztük és a hozzáállásod. Nem baj, majd ezen is változtatunk, és miután komfortosabban érzed majd már magad, átfogsz engedni azokon a magas falakon, mert az öröm lilás köde, elfog vakítani és megbízol majd bennem. Tudom, mert... ez a tervem.
Felajánlom segítségem, fel, hogy, amennyire csak lehet, nyomon követhessem életed minden percét, nehogy gondot okozzon bármi is, így válaszodra, újfent zavartan mosolyogva pillantok a bögre tartalmára, amiről még nem is sejtem, mennyire borzasztó lesz.
- Ami azt illeti nem csak erről van szó. De azt gondolom nem önzőség vagy túlzó, ha azt mondom, szeretem, ha minden rendre és lehetőleg úgy történik, ahogy szeretném, mert így lehetek biztos benne, hogy a munkám jól végzem. - és ezt teljesen őszintén mondom, nem csupán rögeszme, hogy tudjak mindenről. Azért kell tudnom mindenről, hogy lássam, hol a hiba.
- Mint amikor egy kis megfázással megy el a beteg a háziorvoshoz, aki felír neki valami recept nélküli gyógyszert. De a beteg végül nem szedi be, az állapota pedig rosszabbodik, ám, hogy ne kerüljön kínos helyzetbe, azt hazudja az orvosnak, hogy nem használt. Az orvos megijed, hogy félre diagnosztizálta, de igyekszik és ezúttal egy komolyabb szert ír fel neki. Erősebbet, drágábbat és veszélyesebbet. A beteg ezúttal beveszi, de mivel az első diagnózis volt a helytálló, rosszabbul lesz vagy meg is hal. Az orvos pedig hibásnak érzi majd magát, és ami azt illeti, mások is ezt fogják hinni róla. Ezt igyekszem el kerülni, noha a legtöbb esetben erre nincs rálátásom, ám, ha lehetőség adódik, végig követem a folyamatokat. Tisztában vagyok vele, hogy a sok álhír a szakmáról nehezíti a munkánk, és az amúgy is kiszolgáltatott és manipulálható beteget is lebeszéli a szomszéd a felírt gyógyszerekről, noha se a gyógyszerekhez nem ért, se a munkámhoz, csupán, azt látja, amit az internet ír. Ha pedig a betegem, attól félve, hogy neheztelni fogok rá, azt hazudja, hogy szedi, csak nem használ, súlyos helyzeteket generál. Ezt nem engedhetem meg magamnak, mert vannak betegeim, akiknek súlyosabb az állapota a szokottnál. És többük borzalmasan makacs. A bizalom pedig kétélű dolog és nem olyan könnyen megszerezhető. - példálózom, s talán kicsit bő lére eresztve a már-már monológot, de azt hiszem minden benne van, ami miatt érthető, ha az aggodalmam, szigorúságból fakad és fontos a számomra. Elvégre még is hogy hamisítsak eredményeket a nevedben, ha el sem mész a kivizsgálásokra?
Ilyen mese est után pedig jól is esik a tea. Legalább is esne, de ezúttal azt hiszem ki hagyom az első korty után. De legalább a komoly dolgokat feszegetve, egy kis jókedvet csempészünk a beszélgetésbe. Felvetésed egy pillanatra engem is elgondolkodtat, össze is vonom rá szemöldökeim, de bizonyosat én sem tudnék mondani. Az viszont még mindig aggasztó a számomra, hogy valami egyszerűbb fogás helyett, zacskós levest mondasz. Vajon milyen gyakoriak az ilyen ételnek nem hívható dolgok a napi menüdben. Rá se merek kérdezni, mert biztos könnybe lábadnának szemeim. Az előzőek azonban láthatóan nagyon megviseltek, oly módon, hogy még az újféle ízesítésű tea baki után is idegenkedőbbnek érezlek irányomban, mint a téma előtt. Nem mosolyogsz, nem viccelődsz. Már nagyon vissza sem tartasz. Legalább is a bemutatkozásig, noha ezúttal senki sem nevet, mert valahol még mindig friss és kevésbé vicces. Ideje menni. Egy gyors - túl gyors - kézrázás és a bemutatkozás egyszerre búcsú is. A mai napra. Elindulok kifelé, nálam már az öltöny kabátom, de mivel vizes, nem veszem vissza.
- Mindenképpen. - bólintok és menet közben a kocsim felé még mosolyogva visszafordulok. - Ha nem hív... tudom, hol dolgozik. - fenyegetem humorosan, miközben a már filmekből is jól ismert, két ujjas "figyellek" trükkel mutogatok irányába szemeim előtt.
- Szívesen. Jó éjt! - fordulok vissza és intek hátra, miközben el is érem a kocsit, hogy végül beüljek és a magam tempójában haza mehessek.

outfit || thx. || ambience