- Nem akarlak megijeszteni – dorombolom a férfi képébe sztoikus nyugalommal, habár kétségkívül felbasz, hogy át akart verni a palánkon. Értem én, hogy nő vagyok, meg egy kicsit néha úgy tűnik, hogy nem érdekel ez az egész, azért azt én sem kedvelem, ha meg akarnak lopni. A szavaimat azonban komolyan gondolom: ha valóban rá akartam volna hozni a frászt, akkor nem én jövök, hanem az egyik kétajtós, kigyúrt verőemberem, aki vagy megszorongatta volna a tökeit-, vagy a nyakát, egészen addig, amíg szusz sem marad benne, vagy szimplán beleveri párszor a fejét a dohányzóasztalba vagy a falba. Esetleg a mosdókagylóba. Vagy a forró főzőlapra nyomja a fejét. Nehéz megmondani. Nálam csak egy fegyver van, nem nagy ügy, az is ott pihen – kibiztosítva – a már említett dohányzóasztalon, a kanapé, amin ő ül, és a fotel, amiben meg én között. Senki sem mondhatja, hogy nem játszom nyílt lapokkal. – Tehát magyarázd meg, hogy hogyan lehetséges, hogy már másodszor jöttél a szokásos adagért, miközben hiányzik a pénzből – biccentem kissé jobbra a fejemet, de nem kiabálok, ajkam szegletében gyalázatos mosoly játszadozik, mert tudom, hogy egyetlen magyarázat van rá, mégpedig az, hogy a saját maga malmára hajtja a vizet, és bizony, bizony lepasszolt az anyagból egy keveset saját szakállra.
- Tartoznak nekem, de ígérem, behajtom, asszonyom – a mosolyom kiszélesedik, és el is nevetem magamat, karcosan és röviden. Félig-meddig a hazugságnak szól, másfelől pedig a megszólításnak. Minden vagyok, csak asszony nem. Két lábon járó katasztrófa, a káosz földi megtestesítője, egy szörnyűséges bestia – mind inkább.
Végül mégis csak biccentek, és elveszem az asztalról a pisztolyt, hogy biztosítsam.
- Nem örülök neki, hogy ilyen felelőtlenül osztogatod a tulajdonomat – kissé összeszűkítve szemeimet ingatom meg a fejemet, aztán felemelkedek ültemből, mire ő is így tesz, pont úgy, mint egy rugós játék. – Legközelebb nem én jövök meglátogatni – hanyagul megvonom a vállamat, és egészen a bejárati ajtóig hallgatom az esküdözését, az ígérgetéseit, a szépet és a jót, és egészen úgy hangzik, mint az égből hulló cukorkák koppanása a betonon. Kamunak. De, hát, két fülem van, nem igaz? – Ó, és még valami – a kezem a kilincsen, de még nem nyomom le -, ne nevezz többé asszonyodnak – hogy hogyan fog hívni ezután, az már az ő gondja kitalálni.
Ruganyos léptekkel szedem a lépcsőket lefelé, aztán mélyen a friss levegőbe szippantok a kapualjban. Jól esik a párás, fülledt, fűtől füstös és a csirkés smack leves jellegzetes aromájával telt levegő után. Pár sarokkal arrébb parkoltam, de eszemben sem volt a kicsit sem kirívó, rohadtul ide nem illő Maserativel jönni, helyette egy lerúgott, ütött-kopott piros Seat Ibiza vár rám amott, szar váltóval, de arra pont jó, hogy ilyen és ehhez rettentően hasonló helyekre elguruljon.
Már éppen rágyújtanék, amikor meghallom a dulakodás sajátos zajait: tompa koppanás a betonon, egy nő nyögése, meg legalább két férfi, recsegő hangja. Aztán megpillantom őket. Van ebben valami állatias, valami ösztönszerűnek kellene beindulnia bennem, hogy ne avatkozzak bele, hogy nem az én dolgom, hogy ki tudja, hogy mit tett ezért a nő, hogy a nagyobb kutya baszik, természetes kiválasztódás, meg hasonló aforizmák. Végül mégis visszateszem a halálrudat a dobozba, és a nem is olyan régen biztosított fegyver kattanására ügyet sem vető társaság felé indulok. Akkor is, ha tudom, hogy semmi jogom nincs hozzá, és, hogy hülyeség beleavatkozni.
Nem szólok semmit, egy másik ösztönre hallgatok, és a helyett, hogy bármit is mondanék, vagy kérdeznék, meghúzom a ravaszt, mire a fegyverből észveszejtő sebességgel kirepülő golyó az egyikük fejében loccsan. Fel sem fogta, és már meg is halt. A másiknak sincs túl sok ideje felocsúdni, de a helyett, hogy hősködne, a harmadik után indul, aki volt olyan okos és leleményes, hogy nem próbál egy pisztollyal versenyezni. A másodikat meglövöm, kétszer, a lábán és az oldalán éri a golyó, mielőtt befordulna a sarkon, ki tudja, hol és milyen állapotban talál rá a hajnal első sugara.
Eszemben sincs utánuk iramodni, a jótékony sötétség nem csak az ő arcukat fedte el előlem, hanem az enyémet is őelőlük.
Leguggolok, hogy szemügyre vegyem a fiatal nőt, azt hallottam-, és látszik is, hogy még él.
- Ezt jól elbasztad nekem – búgom, és az sem érdekel, ha eljut a tudatáig. Azonban a helyett, hogy itt hagynám ebek harmincadjára – meg amúgy is: már megöltem miatta valakit -, hát elrakom a pisztolyt és megpróbálom felkanalazni. – Szedd össze magad, mert egyedül nem viszlek messzire – sziszegem neki dühösen, mintha ő tehetne erről az egészről. A sikátorból kiérve a jobban kivilágított utcára tekintetemmel egy éjjel-nappali után kutatok, mert a vizet meg az aszpirint a másik táskámban hagytam. – Itt laksz a környéken? – kérdezem, abban bízva, hogy össze tud rakni egy épkézláb mondatot, vagy legalább egy címet benyögni, vagy bármit, aminek mentén elindulhatok az újdonsült koloncommal karöltve.

   
A huszadrangú, ócska cigaretta úgy fordult meg a jamaicai fickó dús ajkai között mint valami elcseszett vándorbot az atléta kezében.Széles vigyor ült ki a képén, amint lehúzta a nadrágján a sercenő fémsliccet és az alsónadrágon keresztül végigsimított azon a nagyon kínálgatott, kissé talán eltúlzott, de mindenképpen figyelemreméltó húsdarabon, amit a farkaként aposztrofált. A háta mögött egy mély, dörrenő hang felnevetett, és előre nyúlt, hogy tüzet adjon a faszhuszárnak.
Már akkor tudtam, hogy hiba volt ebbe a bizniszbe belevágni, amikor megláttam kettejüket. A jamaicait azzal az ócska kéjenc mosollyal, amivel bronxi krimókban talán fel tudna szedni egy kiskorú mamaszitát, meg a másik, a tarka ingével, a testhez simuló fehér szövetnadrágjával, akár a nyolcvanas évek közepéről ugrasztott “sonnycrockett”...mondjuk a másik egy minimális jóindulattal lehetett volna mellette “tubbs”. Kettejükért dupla extrával kínált tripla zsetont és a harmadát előre fizette. A többit minden menet végén.Azt mondta három órára kellek, utána akár haza is dobnak, némi felárért.Szűkös volt a hónap bár azt hiszem nem csak ezért mentem bele. Sokkal inkább azért, mert úgy volt, hogy talán összejön végre egy része annak, hogy Sissi rendes iskolába mehessen, itt, New Yorkban. Talán lesz annyim, hogy megvegyem azt az egy szem ablakos, pincesori szuterént, ami nem túl tágas, de legalább a környék jó. Minden vágyam, hogy az utiköltség meglegyen majd kettőnknek. Három hete beszéltem vele utoljára, akkor is sírt a telefonban. Kamerát nem is akart kapcsolni.
A pénz az első menet után nem jött. Csak újabb kérések, amely paranccsá váltak, majd a követelőzés mögött immáron tettleges noszogatások voltak. A szoba dohos félhomályában, a valamikor szebb időket megélt egyéjszakás motel sajtszagú kék ágyneműjében elterülve a fájdalom a csontomig hatolt.Tudtam, akkor már tudtam, hogy itt nem lesz tripla pénz, és örülhetek, ha azt megtarthatom, amivel kifizettek.Rám omlott a világ minden mocska, amely ebből a két szemétládából ki tudott ömleni. Egyszer, kétszer, sokszor. Nem volt rajtam olyan felület amelyet ne akartak volna újra és újra elárasztani nem csupán önmagukkal hanem vérrel, és a sikolyaimmal, amelyeket erőszakosan, hajat tépően követeltek tőlem. A könnyeim egybemosódtak a takonnyal, és a felrepedt számon át patakzó vérrel.
Suttogták, hogy vannak ilyenek, azt is, hogy ha élve megúszod, akkor sem nevezheted magad szerencsésnek, mert az effélék nem szeretik a túlélőket. Jobb ha nem állsz ellent, mert akkor talán nem tart olyan soká. Lelki szemeim előtt láttam a múltamat, hallottam a húgom nevetését, és próbáltam koncentrálni azokra a dolgokra, amelyekért érdemes volt élnem. Még akkor is, ha ezek száma olyan kevés volt, mint a remény arra nézve, hogy innen élve kijutok.
Egy idő után minden lökés, minden mozdulat ringatózássá vált, és a ziháló morgások közepette nem hallottam mást csak a saját szívverésem kétségbeesett kalapálását.
Az idő végtelensége körbeölel, és a lét egyszerűnek, és lehetetlenül bevégezettnek tűnik e pillanatban, amikor felébred bennem valami ösztön. Mozdulatot gerjeszt, és arra késztet, hogy keressek valami lehetőséget a menekülésre. Úgy dobálnak, akár egy kicsavart, majd újra átnedvesített rongydarabot, végül a falhoz löknek.Lüktető erekkel, bátortalan, mégis valami eladdig ismeretlen erő által vezérelve nyúlok az ajtó gombja után és kilököm magamat az ajtóval együtt. Az utcára vezető betonlépcsőre zuhanok. A kinti város felszálló gőzös bűze olyan frissítően hat rám, mint az eső utáni erdő édes párája egy tavaszi reggelen.Mélyet szippantok belőle, amely fájdalmas buborékokat gerjeszt a bordáim között. Zihálva gurulok le a három betonlépcsőn, egyenesen a járdára. Szemközt egy színes neon felirat elmosódó vibrálása, és egy engem átlépő férficipő lassú koppanása.Maga mögött hagy a remény.
Azok ketten felajzva és dühösen vetik utánam magukat. Már nem érdekli őket, hogy magunk mögött hagytuk a szoba mindent elrejtő falait, ott ütnek ahol érnek. Már nem az a cél, hogy megkapjanak belőlem valamit, azt ők már rég elvették, hanem, hogy megsemmisítsenek. Mindent ami még maradt.Uralkodnak és megaláznak, élvezettel hörögnek talmi és kicsinyes dicsőségük felett: halálra kefélnek és vernek egy ócska kurvát. Elvégre ez vagyok. Nekik. Akit ingyen is lehet, elvégre ugyan ki állna ki értem ezen a helyen? Ugyan ki gondolna tisztességet rólam abban a göncben ami éppen rajtam van, az erős sminkemmel, ami takarja a valódi személyiségemet?
-  Mi nem kérünk, te ribanc! Mi elveszünk, és te szépen odaadod. Ingyen. Úgy ahogy akarjuk, ahányszor akarjuk.
Újabb csapás, ezúttal a fejemre mérve. Kong benne ezer harang, mély búgása szinte szétszakítja a koponyámat.Egy gyomromba térdelő alak, teljes súlyával, a karomon az ócska cigaretta felizzó parazsa zsarátnok billogot éget. Felüvöltök, a hangom mégis elhal rekedten, ahogy a fickó két kezével szorítani kezdi a torkom. A levegő nem jön. Hörgök csupán, kétségbeesve akarok kiabálni segítségért  - van értelme? - és levegőhöz jutni.
Aztán a semmiből érkező dörrenés szinte pillanatok alatt juttatott egyszerre levegőhöz és taszított rajtam egyet a bizonytalanság mély szakadékába.Testem felett megszűnt a szorítás, csupán a mindent beborító forróság, az ajkaim közé fröccsenő vér összetéveszthetetlen íze, meg a rám boruló test nehézsége. Majd még egy lövés, és a szag, a lőpor szaga gomolyogva jutott el az orromba. Erőtlenül nyúlok előre, hogy a rám borult testet odébb lökjem. A csípőm tolom fel, és még az sem számít, hogy jelen pillanatban odalent olyan vagyok, akár egy végletekig leharcolt, kopott gépezet.Érzéketlenül adom át magam a múló időnek, és a megjelenő, semmiből születő éteri jelenségnek. A lámpák fényében túlvilági sötét glória ragyogja körbe.Hunyorogva nézek fel rá. Kattan egy fegyver az oldalán, majd leguggol hozzám és jó ideig csupán néz engem. Vagy legalábbis ezt gondolom, mert az arca jó ideig csupán az árnyékban fürdőzve, szinte füstös feketeségként mered előre.
Hangja a semmiből születik, úgy csattan végig rajtam, olyan mélyen és mégis kellemesen fájón, akár a puha szőrméből készült ostor.Értem amit mond, legalábbis a szavakat értem, csak éppen összerakni, egyetlen értelmes gondolattá nem tudom.Megadom neki magam, és amikor előre nyúl, hogy a segítségemre legyen, az első, ösztönös mozdulatom mégis valamiféle hátrafelé húzódás. Tizedmásodpercnyi a bizonytalanság, talán észre sem vehető. Vagy legalábbis neki úgy tűnhet nem kérek a segítségből…talán csak bizalmatlan vagyok.Oldalra próbálok nézni, ahol kiterülve, üveges szemekkel mered rám, mosolytalan, fagyos arcával a korábban állandóan vigyorgó jamaicai. Véres pofáján a cimborája életcseppjei virítanak, akinek csupán az ócska, ízléstelen tarka ingét látom, de elfordulva hever, nekünk háttal.
Óvatosnak kéne maradnom, talán bizalmatlannak is, de jelen pillanatban az életben maradás utáni végtelen vágyakozás az amely eltölt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ismeretlen sötét tónusú megmentőm segítségét elfogadjam.Segítek neki valahogy, hogy annyira talpra álljak, hogy képes legyek legalább rajta megtámaszkodni.
Reszketnek a lábaim, a kezeim alig érzem, és a felrepedt számmal beszélni sem könnyű.Kapaszkodom mégis a ruhájába, mintha attól félnék, hogy eltűnik, akár egy éjszakában megszületett látomás.
A kérdésére szinte azonnal a fejem rázom amennyire tudom. Nagyot nyelek. Részint egy adag nyállal kevert vért, hogy beszélni tudjak hozzá, részint, hogy nagyobb levegőt tudjak bevenni. Úgy érzem megfulladok. Még mindig a torkomon érzem az erőteljes, húsos férfi ujjakat.
- Nem….tudom milyen helyen vagyunk. Hoztak.- valóban fogalmam sincs.Az épületek jellegzetesen Bronx raktárnegyedét sejtetik, ahol egymást érik az ócska, lepukkant és néhol rozsdás, vagy időette barna, zöld és kék bádograktárak.Közöttük pedig eldugva azok az épületek, amelyeket még a század közepén húztak fel itt, hogy átutazóknak, vagy éppen a hozzám hasonló prostiknak nyújtsanak pár órára, vagy akár egy egész éjszakára helyet. Jó pénzért persze. Ha nem futja rá, akkor megteszi bármelyik raktár mellett. Nem egy alkalommal tapadtam a hátam, vagy éppen az arcom a nappaltól átforrósodott lemeznek, miközben hagytam, hogy a testem engedelmesen tegye a dolgát azért, amit kifizettek érte. Az agyam, a gondolataim, a vágyaim messze kerültek olyankor. A testem és én külön életet éltünk. Azzal bárki kezdhetett bármit.De velem….velem nem.Sohasem.
Aztán megpillantom, éppen az utca végén Josaphine kis vegyesboltját, aminek világító apró almát és egy kígyót ábrázoló cégére hirdette, hogy még nyitva vannak. Tehát nem lehet még hajnal három. Rendszerint akkor zártak be, hogy aztán reggel hatkor újra nyissanak.
- Jártam már itt máskor is. De én nem itt lakom.- a hangom akadozik, próbálok erőt tartalékolni, és sűrűbben szusszanni, de még a levegővétel is éget.
- Ezek itt parkoltak le valahol….egy kék Ford Sedan, a régi fajta…a tarka ingesnél van a kulcs….volt náluk…sok pénz volt náluk.- azt hiszem nemrég szedhettek be valahonnan tartozásokat, ami minden bizonnyal valakihez tartozik. Nem tudom miért mondom ezt a nőnek.Azt sem, hogy nekem ez miért fontos.
- Tripla pénzt ígértek….azt hittem kifizetnek majd…- elvégre volt pénzük.
- Most….most mi lesz?- teszem fel a kérdést ami logikus jelen helyzetben. Leginkább azért, mert itt van két hulla, akikkel együtt voltam. Lehet egyszerűbb lenne, ha ez a nő letámasztana Josaphine boltja mellett és magamra hagyna. Majd azt mondom durva volt a kuncsaft. Nem az első eset lenne. Igaz akkor nem terített be annyi vér, amennyi most a ruhámon van. Na azt nehezen magyaráznám ki.


   
   

A dulakodás-, és az elfajzott, elfojtott beszéd hangjainak be kellene indítaniuk a fejemben egy harangot, egy vészcsengőt, lelki szemeim előtt fel kellene villannia, vörösen izzó, neonfeliratként: maradj távol, ne avatkozz bele, nem a te dolgod. Veszély. El kellene fordítanom a fejemet, mint, ahogyan egy normális ember tenné, attól tartva, hogy megütheti a bokáját – így, vagy úgy -, úgy tennem, mintha nem hallottam volna semmit, mintha nem látnám, miként keselyűkként veszik körbe-, és vetik rá magukat valamire, avagy valakire, mint egy odadobott húscafatra, koncra a ragadozók. Azonban minden vészjósló, tiltó kis hang és riasztóként működő, képzeletbeli fénycsóva ellenére a testem ösztönszerűen mozdul, fordulok és megindulok az emberek alkotta húsmassza felé. Gondolkodás és hezitálás nélkül mérem be az egyiket – a legnagyobbat -, célzok, begyakorlott, lélektelennek ható mozdulatokkal, mígnem meg is húzom a ravaszt. Mintha nem jelentene semmit; nekem nem is. Hallom az eddig elfojtott nyöszörgés, nyekkenés szerű hangjait, miként a levegő a tüdejébe jut a nőnek, utat törve eddig elszorított légcsövén. Újabb lövés dördül, szapora léptek elhaló visszhangjai törnek utat maguknak a lövés utózöngéje mellett hallójárataimban.
Szótlanul figyelem, ahogy megszabadul gyarló-, átmeneti birtoklójától a nő, miként a férfi élettelen teste nehezen huppan a betonra, barna szemei tompán nyelik el a fényt. Csak futó pillantást engedek meg felé, és a koponyáján kráterként tátongó lyuk felé, amit a fegyveremből kiröppenő golyó ütött.
Az ismeretlen nő felé nyúlok, mégsem hagyhatom itt, hogy elvigye a balhét, de nem érek hozzá, amíg ő nem simítja ujjait a tenyerembe. Alig észrevehető hátrahőkölését észreveszem, de nem szólok, pedig kedvem volna a fejére olvasni, hogy ne kéresse magát, de még, mielőtt szóra nyílna ajkam, mégis a kezem után nyúl, elkapja, belém kapaszkodik, hogy felnyalábolhassam a már vértől is mocskos betontól. Nem csak a bizonytalanságát lehet szinte kézzelfoghatóan érezni és tapintani, hanem a gyengeséget is: ahogy végignézek pőre öltözetén, az elfolyt-, fénykorában minden bizonnyal gyönyörű, de kihívó sminken, hamar összeáll a kép arról, hogy mi történhetett, ezért nem is firtatom.
- Elmegyünk kocsikázni, hátha valamelyik utca, vagy környék ismerőssé válik – felelem bizonytalan szavait hallva, figyelve meggyötört arcvonásait és mimikáit, ahogy a sikátorból kiérve a környékre függeszti whisky színű pillantását. Analizálja az utcát, a téglaházakat, az ablakokból kiszüremkedő, rózsaszínes fényeket – mind tudjuk, miért éppen ilyenek szöknek ki onnan; a gondolat nyomán ajkam szegletében sötét kis mosoly játszadozik -, mígnem megállapodik az utca végén.
Nemlegesen megingatom a fejemet.
- Van egyszerűbb módja is – szemem sarkából nézek az ifjú hölgyre. – A sarkon túl áll egy piros Seat, aminek a kulcsa már nálam van – vonom fel sokat sejtetőn egyik szemöldökömet. És nem azért, mert nem tudnám feltörni és beindítani a Fordot, hanem, mert nem akarom. De gyanítom, ahogy nekem sem, úgy neki sincs szüksége rá, hogy mindezek után lekapcsoljanak minket valaminek okán, és kérdezősködjenek a kékek. Azon sem lennék meglepve, ha eleve lopott-, vagy forgalmon kívüli lenne a járgány. Márpedig a szétvert, megtépázott teste, no, meg az én arcomra fröccsent vér, és a nadrágom derekába csúsztatott pisztoly, az abból hiányzó, két lövedék, eléggé sok kérdést vetne fel, amikre nem biztos, hogy akarunk majd válaszolni és felelni a tetteinkért. Sem itt és ma éjszaka, sem pedig máskor. – Felejtsd el a pénzt, Cio-Cio-San – hirtelen fordítom felé fejemet, tekintetem villogva keresi Pillangókisasszonyét, hangom halkan karcolja az éjszaka leplét, és ellentmondást nem tűrő. Elképzelni sem tudom, hogy mennyi mindenen mehetett keresztül, hogy hány, meg hány hosszú perce, órája elszenvedője a kegyetlen akarásnak, a tolvajlásnak, amivel nem csak az idejét rabolták el, hanem darabokat hasítottak le belőle, a lelkéből, hogy megtartsák maguknak és ragadozók módjára kebelezzék be. Tudom, hogy úgy érzi, hogy őt illeti, hiszen megérdemli, ez a legkevesebb, még, ha nem is kárpótolhatja, de nem hagyhatom, hogy elvegye. - Gyanítom, nem a tarkaingesé a lóvé, hanem azé, akihez el kellett volna vinnie, aki megbízta - az olyan alakok, mint azok, akiket magunk mögött hagytunk a sikátorban, nem maguktól gazdagok, jobb is, ha ennyiben maradunk. – És lehet, hogy ezek az ördögnek sem kellenek, de az a sok pénz viszont valakinek biztosan – ilyen egyszerűen működik ez a gépezet. Nem mondom, mert szerintem tudja, hogy egy lyukas centet sem látott volna abból a pénzből.
Amikor felteszi a nagy-, egymillió dolláros kérdést, a szemeimet forgatom, és a vállam fölött elnézve már csak a nagydarab fickó mered rám vádlón; a másik összekaparhatta magát, és eltűnhetett. Ez pedig nem sok jót jelent, és sejtet.
De nem akarom megijeszteni a Pillangót sem.
- Kurva gyorsan eltűnünk innen – felelem nemes egyszerűséggel. – Gyere, arra parkolok – intek fejemmel a másik irányba, nem arra, amerre kitartón figyel, és meg is indulok az irányba, még akkor is, ha ágáll ellene.