grant&audrey

- Itt várj meg a kocsiban Audrey!
Milian még utoljára visszanéz napok óta tartó ironikus lelkesedésével, majd becsukja maga mögött az ajtót. Szerencsére gunyoros arckifejezésemről amit neki szánok lemarad, mert akkor még tíz perc múlva is itt állna, hogy kioktasson a viselkedésemről. Végigkövetem, ahogy pár lépést igénybe véve átsétál az út túloldalára, hosszú fekete szövetkabátját pedig összegombolja magán miközben eltűnik a közel sem barátságosan kinéző épületbe vezető ajtó mögött és hivatalosan is lezárja a témát, amit elkezdtem volna. Amit jogom lett volna megbeszélni vele. Sóhajtva hajtom fejemet az ülés támlájának és lejjebb csúszok a helyemen, hogy jobban rálássak innen az ajtóra. Mennyi időbe fog ez telni? Öt perc? Tíz? Ugyan éppen csak bicegünk a második eltelt perc felé, de azon gondolkozom, hogy felhívom őt, ha már úgyis partnerek lettünk, még ha erős túlzás ezt a szót használni a helyzetünkre. Amúgy meg ha már itt tartunk miért is hagyja valaki a társát a kocsiba?
Duzzogva fújtatok egyet és összébb húzom magamon kabátomat. Hiába van fűtés az autóban vagy hagyta a rádiót bekapcsolva, az én figyelmemet nem éppen tudja elterelni semmi sem arról az ajtóról ahova bement. Hajt a kíváncsiság a mögötte lévő világról, az ügyről aminek éppen Dawson a közepébe csöppent velem együtt. Még ha szigorúan nézve meg is érdemeltük a sorsunkat.
Úgy két héttel ezelőtt Gregory behivatott az irodájába azok után, hogy előtte pár nappal a kettőnk kapcsolatának érdekében történő szünetre küldött. Nem akartam elszomorítani, hogy ilyesmi nem is létezik, nem is volt és nem is lesz, hiszen a feje már így is a vörös ötven árnyalatába izzott eddig ki nem mondott haragjától, amit ott abban a pillanatban a fejemre is olvasott. Oké, hibáztam és természetesen mint minden más ez is csak nézőpont kérdése. Hisz nem ő hangoztatja állandóan, hogy egy forrást vizsgáljunk meg minden oldalról? Ássuk magunkat mélyen bele az egészbe, utánajárva mindkét szemszögnek? Hülye voltam, hogy nem vettem hangfelvételre, mert akkor abban a pillanatban mint a filmekben kecses mozdulattal az asztalra csúsztathattam volna a telefonkészüléket és bevihettem volna a győztes pontot. Persze amikor a főnököd kirúgással fenyeget lehet nem éppen akkor kellene őt megzsarolni, hiszen hibáztatni sem tudom őt. Ő szólt, hogy ne menjek Charles után én pedig mit csináltam? Nem azt amit ő mondott. Drága Londonba maradt szüleim ha tudnák, hogy pedánsan nevelt kislányuk éppen elszalasztott lázadó korszakát harmincon túl éli meg...
Stevens viszont tudta. Minden egyes részletét úgy fújta, mintha 0-24-ben erre a pillanatra gyakorolt volna és az ő javára fordította a helyzetünket. Szerettem a munkámat, ami a kollégáimról már nem volt elmondható, hiszen néhányukat személyesen tessékeltem volna ki az ajtón, de amiatt amit csináltam még ez is elviselhetőbbé vált. Tudtam, hogy abban a pillanatban nekem ott végem lesz. Kúszhatok be az ajtórés alatt egy divat-magazinhoz és írhatok arról, hogy mi kell egy jó orgazmushoz vagy ódákat zenghetek az évszakhoz aktuális divatról. Az enyém még leragadt abban a korszakban, ahol úgy öltözködök ami kényelmes és az időjáráshoz passzol, szóval bárhonnan is próbáltam pozitívumot találni, egyszerűen nem ment. Lehet lesz munkám, de hogy elhasalok benne már az első alkalommal, azt már most garantálhattam. Aztán valami megváltozott Stevens tekintetén és jött az a bizonyos DE, ami bár ne jött volna. Bárcsak gyűlöltem volna az állásomat annyira, hogy nyugodt szívvel döntsek a kirúgásom mellett, minthogy részese legyek valami nagy áttörésre hajazó programnak, ami a rendőrök és újságírók közötti mérgező kapcsolatra feküdt rá. Olyasmi Stevens szerint mint azok a jótékonysági események, amiket a tűzoltók-rendőrök-orvosok szerveznek néha. Segítsd és ne hátráltasd..' A szalagcím, amitől egyszerre lett volna kedvem röhögni, majd sírni és soha nem jöttem volna rá melyik is az ami az igazi érzelmeimet tükrözi. Összefolytak abban a pillanatban Gregory Stevens amúgy is monoton szavai. Ha akarom a munkámat..ha maradni akarok. Csupa feltételes mód, ami egyenesen Milian Dawsonhoz vezetett. A közös munkához, mintha valami vígjátékba csöppentünk volna mindketten, csak ennek előbb vagy utóbb egy ütős krimi lesz a vége. Vagy Milian fog megfojtani vagy én őt. Ez másképp aligha végződhet. És hogy miért pont ő? A fejesek azt gondolták a régóta tartó ismeretségünk megkönnyíti majd a munkát figyelmen kívül hagyva azt, hogy éppenséggel milyen is kettőnk viszonya. Aztán mint hétpecsétes titkot megsúgták Milian kifogásolható viselkedését, ami a válása után következett be; képtelenség vele együtt dolgozni, elviselhetetlenné teszi a partnerei életét, néha pedig szólóban igazságosztót játszik. Az pedig, hogy ez a kísérlet büntetés gyanánt lett ránk sózva vagy tényleg csak a jó szándék vezérli őket újabb megválaszolatlan kérdéseket vonzott maga után, amire közösen kell keresnünk a válaszokat.
Lassan elérjük a tizedik percet, Dawsonnak viszont nyoma sincs. A rádióban lévő dalok kezdenek idegesíteni, ahogyan az egy helyben ücsörgés is. Oké, én sem kedvelem a szitut, ő sem. Egyikünknek sem szívmelengető a másik társasága, de össze kell dolgoznunk.
Nem is gondolkozom sokat, amikor kikapom a kocsikulcsot, a rádiót elhallgattatom majd bezárva az autót átlopakodok az úttesten és követem Milian nyomát. Neki újra fel kell fognia milyen partnerekkel dolgozni, nekem pedig azt, hogy csakis a feladatot követem, nem a saját józannak már nem feltétlenül mondható eszemet.
A csend nyomasztóan hat rám és bűnözőnek érzem magamat miközben a jegyzeteimet bújva próbálom megtalálni a helyes irányt. Társam útközben gépies módon átadott információkat, amik összefüggéstelen mondatokból és számokból álltak. Néhol még egy-két névből is, de annyira elenyészőek voltak a felsoroltakhoz képest. Nagy nehezen végül sikerül kibogarásznom a kézírásomat aztán meglátom az egyik névtáblán a jegyzetemben is fellelhető nevet, Milian hangja pedig ismétlésre állítódik a fejemben: ...be kell néznem még Hollsonhoz is. Minden bátorságomat összeszedve lépek be, ám hiába keresem partneremet őt sehol nem találom. Grant viszont szokásához híven morbid lazasággal végezve a munkáját tesz fel körkérdéseket mihelyst közelebb merészkedek, szinte már ügyelve minden egyes lépésemre. Mintha aknamezőn járkálnék ahol bármelyik óvatlan pillanatban a képembe robbanhat Milian haragja. Kihúzom magamat és jól láthatóan büszkén vállalom a hülyeségemet. Nem első alkalom, egy idő után meg már az ember lánya belejön a dologba.
- Dawsonnal jöttem, hát persze hogy tud arról, hogy itt vagyok. - megvonom a vállamat mintha ne lennék már megint bajban és még el is mosolyodok mellé. - Az viszont már csak mellékes, hogy ő még mindig azt hiszi a kocsiban vagyok. Viszont megígérhetem, ez csak a nagyobb kép érdekében történik és hosszabb távon az ittlétem igenis kifizetődő. Milian megfogja köszönni. - erősen kétlem, de néha a lányok ébren is álmodozhatnak, nem?
- A partnereként nem túl szerencsés visszatartania információkat előlem, hisz gondolj bele, egy éles helyzetbe mégis félinformációkkal mit fogok kezdeni? - szinte már magam vagyok megsértődve Milian szótlanságán, de aztán sóhajtok egyet és inkább Grant arcát figyelem vagy a berendezést meg néha a plafont. Bármit, csak azt ne, amit nem kellett volna tényleg látnom.
- Amúgy meg ha rájön, hogy nem vagyok a kocsiban bizonyára amúgy is ide fogok kerülni. - jelentőségteljesen tekintek körbe. - Szóval mondhatni megspóroltam neki egy utat. - a fekete noteszre téved a figyelmem, a kíváncsiságom pedig egyből a kezemet vezényelné felé, hogy megkaparintsam az értékes információforrást.
- Dr. Hollson, ugye nem kell ismertetnem azt, hogy az információk visszatartása büntetendő? - vonom fel érdeklődve szemöldökömet karjaimat pedig összefűzöm magam előtt. - Amúgy is odaadnám neki. Miért gondolod, hogy nem? - sóhajtok egyet mellé, mintha a folyamatos gyanakvás lassan már megártana nekem.
- Milian egyébként járt már itt az előbb? - óvatoskodva kérdezek rá, felmérve az esélyeimet. Ha igen, akkor lassan a kocsihoz is visszaér aztán végem. De ha nem, nos akkor sem fényesebb a helyzet.

A kaotikus napirendem mellett, ma még meg kellett küzdenem, azzal is, hog az emberekben van egy gócpont, ahol összpontosul az összes hülyeségük. Majd mint te egy túl érett pattanás, egyszer csak kifakad. Nos, az mellett, hogy ez roppant undorító hasonlat, sajnos illett rá teljes mértékbe. A gyakornokaim bamba ábrázata, arról árulkodott, hogy a koponyájuk legbelső zugában sem található fel, egy cseppnyi értelem sem. Azon sem lepődnék meg, ha egyáltalán semmilen agyműködést nem produkálnának. Még mindig hihetetlennek véltem, hogy olyan emberek akartak, a helyembe lépni. Akik már annak a látványától elsápadtak, ha valakit alaposan megskalpoltak. Egyedül, azért nem örjöngök még, mert anyám szerint a feddhetetlen viselkedés, az ember legnagyobb fegyvere. Bár, ha ez valóban így lenne, legalább vittem volna ezekkel a szerencsétlenekkel valamire, de azon kívül, hogy kóros hajhulásban szenvedek miattuk, igazából nagy eredményeket nem mutattak fel. Szóval őszintén a faszom tele volt, azzal meg aztán végképp, hogy őket kell bámuljam, egy 16 órás műszak után.
- Feltehetnék egy kérdést, de at arcuk ugyebár mindent és még azon is túl arulkodó, hogy nem igazán értik mi folyik ebben a szobában.- kerülöm meg az asztalt, haladva a kis csoport felé, akik ösztönösen, szinte összhangban mozdulnak egyet hátra. Nagyon helyes.
- Szóval a javaslatom, hogy húzzanak haza. Lehetőség szerint akkor térjenek vissza, amikor tudatában is vannak annak, hogy melyik bolygón, földrészen vannak, és melyik szakon. Amíg ez nem sikerül, addig gondolkozzanak el az életükön. Essenek mélydepresszióba, ha úgy tetszik. Tudom, szar az élet ez van. De ennek az ipsének itt még szarab volt. - mutatok az asztalon fekvő hullamerev mintapéldányunkra, aki csupán egy felsőtestből állt. Szar ügy ha metro elé ugranak. Mert általában New York másik felében találják meg a többi részét. Olyan, mint egy bliccelő, aki jegy nélkül utazik a szerelvény elején. Visszanézve a gyakornokaimra, várom a reakciót. De mintha náluk is beállt volna a hullamerevség.
- Vége a motivációs órának! Sipirc! - legyintek a kezemmel az ajtó felé. Pánikszerűen oszlani kezdenek, smár-már vetélkedve, ki jut ki előbb az ajtón. Lehet fel kéne írnom egy táblára, hogy: Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel? Egész jó intőjelzés lenne, az ilyesmi hasonló életképtelen egyetemisták számára, akik valamilyen oknál fogva, azt hiszik alkalmasak, hogy betöltsék a helyemet. Nem egészen az a tény zavart, hogy a babérjaimra pályáznak, mert őszintén hidegen hagyott. Leginkább az, hogy nem jól végzik majd el. Felelőtlenek, és ráadásul ahogy a példa is mutatta, még csak annyi tartás sem volt bennük, hogy egy komplett boncolást végig nézzenek. Nos, ez az én hivatásomban pedig az alapnak, az alapja.
- Na, haver..nézzük miből élünk.- Könnyen el tudtam mélyedni a munkában, ha igazán ízléstelenül morbid akarok lenni, akkor volt amikor könyékig merültem benne. De volt, amikor egy bizonyos telefonhívás megálított ebben. Dawson neve díszeleg a kijelzőn. Akaratlanul is mormogok egyet, még lepasszírozom magamtól, a gumikesztyűt. Ennél bármi jobb volt, csak Dawsonnal ne kelljen telefonálnom. Komolyan, olyan volt, mintha vonal túlsóvégén a halál lenne. Kínos csend, és rövid tőmondatok, amire az ember maximum tud reagálni, vagy sem. Ha nem, akkor általában Milian vissszakérdezett, idegtől megtépázott hangon. Mert hát ő siet, ő nem ér rá. Legszívesebben néha pofán vertem volna, komolyan.
- Itt Hollson.- Kapom fel a telefont játszva a hülyét.
- Erre most nem érek rá Grant, ma estefelé beugrom hozzád.- tényközlésben sem volt túl eredeti.
- Tudod hol találsz. Ha mégsem lennék itt, less be a hűtőkamrába, lehet egy agyfasz roham után bezártam magamat oda.
- Oké.
- Szevasz.- még mindig nem érti a társadalomban betöltött funkcióját a telefonnak.

Mondhatnám, hogy meglep, amikor egy pasas kerül be hozzám, akinek egy orákulum nagyságú lyuk tátong a homlokán. De Dawsonnal folytatott bájos csevejem okán, már fel voltam készülve, hogy egy hullával fog megajándékozni. Voltak esetek, amelyek az utánuk maradt hulla, több figyelmet, és törődést igényelt. Ilyenkor Dawson szinte külön kiemelve kérvényezte, hogy az én kezeim alá kerüljön a holttest. Persze, néha nem volt elég a szakértelem, néha szükséges rosszként járt, ezzel együtt a szabályok áthágása is. Bár jelenlegi esetben ilyesmiről szó sincs...legalábbis az én esetemben. Azonban egy flirrgán női alak közeledik felém, pontosan úgy, mint aki bírtokháborítás céljából érkezett. Önmagában nem lep meg, hogy itt van. Inkább az, ahogy szemrebbenés nélkül, szinte zsigerből válaszol. Ebben a nőben egy cseppnyi kétely se szorult, akármit is csinált, azt teljes erőbedobással tette. Csípővel támaszkodva a boncasztalnak figyelem, ahogy éppen Audrey Rogers vetít nekem. Nem szimplán, hanem profi beleéléssel. Egy féloldalas mosollyal nézek le rá, és mintha már lemondtam volna arról is, hogy megszólaljak, első körben csak megrázom a fejemet, és egy mélyet sóhajtok. Igazából szórakoztatott, nagyon is. Az volt az igazság, hogy a szemnek is kellemes látványt nyújtot, amit azért igyekeztem, nem túl nyílvánvalóvá tenni. Főleg nem Milian előtt, még a végén elpattanna az ér a nyakán idegeségében, ahogy Audrey-t mustrálgatom.
- Összegezve: Nem tudja, hogy ITT van.- szándékosan emelem ki az itt szót, tudtam, ő is tudta, itt egyedül Dawson nem tudott még semmit.
- Nagyobb kép érdekében..- ízlelgetem a mondandóját elismételve. - Hm, és mondja csak mekkora vászonnal kell dolgoznunk, a nagyobb kép érdekében? Mondjuk ha erre a pacákra ránézzek, lehet inkább böllért kéne hívnunk.- lököm el magam az aszataltól, és szinte felnevetek azon, ahogy sértettségbe hajszolja az egész beszélgetést. Az ingem kis zsebében elhelyem a noteszt, biztos ami biztos. Nem azért nem adtam Audrey kezébe, mert annyira betartanám a szabályokat esetében. Leginkább a benne rejlő nevektől féltem, amik akármit mondhatnak neki. És tekintve, hogy nem egyszer belemászott, már rosszabb esetekbe, jobbnak láttam így.
- Köszönni? Attól tartok nem ismeri a társát hölgyem.- vigyorodok el szórakozottan, míg előveszem a pasas aktáját, hátha addig le tudom azzal foglalni Audrey-t. Habár sok minden nincs benne..
- Audrey..- fogommeg a vállainál fogva, és a szemébe nézek, mintha valami jelentőségteljeset készülnék mondani.- Álljon le a krimik olvasásával, egész jól bemagolta a Poirot szövegét.- kacsintok rá, majd a kezébe adom a mappát.
- Szerintem inkább egy szívrohamot spórolt volna meg neki, de ez nézőpont kérdése.- vonom meg a vállaimat, majd az asztalon fekvő férfi fölé állok. Elég szarul nézett ki, túl szarul egy fej lövéshez képest. Itt több mint biztos, hogy nem a golyó végzett vele.
- Ismertetheti..igazából már egész rég hallottam a hivatalos eljárás szakszövegét. Amennyibben maga ismerteti velem a jelvényét..-kacsintok rá, majd a figyelmemet a kezemben lévő szikére irányítom, és az ujjain lévő rászáradt anyagot kezdem el megvizsgálni, majd lekaparni egy steril kendőre.
- Nem, még nem járt itt, kicsit furcsa is, mert nem szokása késni. De azt hittem a társak megosztják egymással, hogy mi is a pontos terv..- jegyzem meg szórakozottan. A kendőre került anyag nem éppen hasonlított megkeményedett bőr maradványára, sem pedig étel maradványaira. A kendőt végül Audrey elé teszem, hogy ő is lássa, a sárgás vöröses anyagot.
- A kezéről szedtem le. Rozsda. Meg tudja mondani, hogy mire utalhat ez? - teszem fel a kérdést, akár az egyik diákommal tenném.
- Ne felejtse el, ezt mellett fejbe lőtték, és a belsőszervei egy helyre tornyosultak a hasüregében. Ráadásul hiányzik a másik karja. Nos Rogerson? - vonom fel kérdően a szemöldökömet, majd magyarázatot is adok a megszólításra.
- Csak gondoltam, ha már Dawson és a haverok helyszínelnek című sorozatot játsszuk be, legalább a neve ne lógjon ki a KÉPBŐL.

grant&audrey

Milian már az első nap alkalmával annyi szabállyal lepett meg a közös munka számlájára írva őket, hogy a negyedét még most is elveszve próbálom felidézni gondolataim legmélyéről, a többi fennmaradót pedig egyszerűen nem is igazán értettem. Mármint mi az, hogy csak ő vezethet? Persze, ő az alfa-hím kettőnk csodásan nem alakuló sztorijában és értem, hogy még nem bizonyított, de elég valószínűleg létező férfiaknak készült szerződésében az is benne áll, hogy minden második percben büszkén is kell vernie emiatt a mellkasát. Azonban az melyik pontban szerepel, hogy az én kocsimat is ő vezetheti? Mert az elsőt még csak-csak kilogikázom, de a másodiknak már inkább van köze a Milian féle tuskó kézikönyvhöz mintsem korábbi társához. Aztán ott volt még az is, hogy csak ő kapcsolhatja be a rádiót és az autóban nem ehetünk. Szóval szabályainak jó nagy részében azt ecseteltük, hogy milyen beteges is a kocsihoz való hozzáállása, a többiben pedig megmaradt az az énje, akinek mindig igaza van és aki egyszerűen csak uralni akarja az egész világot – közöttük most már engem is, mintha a közös mókázás feljogosítaná őt arra, hogy a tulajdonának tartson. Persze az már nem tetszett neki, amikor rákérdeztem, hogy: a homlokomra van netalántán írva, hogy hülye vagyok? Ugyanis tudta jól, hogy egy  rossz válasz és egész úton be nem fogom majd a számat a normális kommunikációról szóló kiselőadásomról. Most pedig, hogy itt szobrozok a kocsiban és várom, amíg nagyságos úr hajlandó lesz visszafáradni hozzám már bánom, hogy nem tettem. Talán most én is odabent lehetnék abban a nem túl bizalomgerjesztő épületben és nem itt szuggerálva az üres utcát, hátha a gondolataim erejével ide teremtek egy-két alakot, akiknek nem hallatszó beszélgetése legalább lekötné a figyelmemet, amíg egyedül vagyok. Ahogyan viszont telnek a percek kínzó lassúsággal egymásba kapaszkodva, annyira kikezdi a türelmemet és a kíváncsiságomat egyaránt, hogy mire észbe kapok már bent is vagyok az épületben. Még ha ez a lépésem azzal is jár, hogy folyamatosan a hátam mögé kell tekintgetnem mielőtt Milian úgy igazából rajtakap.
Próbálom magamban többször is felidézni a beszélgetéseinket, de információhiánnyal küzdök, Dawson meg egyszerűen csak kéreti magát és játssza az elérhetetlent, ha arról van szó, hogy segítenie kell nekem. Szerinte, ha nem hódolunk be feletteseink akaratának és megmutatjuk terveikbe a hibát, akkor többé nem lesz szükség a közös munkára. Én meg azt mondom, hogy Gregory van annyira elvetemült, miképp ha problémát érzékel, akkor nem leállítja az egész műveletet, hanem kísérletezik és fog is. Rajtunk – ameddig csak kedve vagy ideje úgy tartja.
Ebben a hatalmas útvesztőben az egyetlen ismerős nyomot keresem, ami egyenesen Grant Hollson cseppet sem esti meséhez dukáló birodalmába vezet. Szeretnék észrevétlenül hátralépkedni és elhagyni a termet, hogy ne zavarjam meg őt a ténykedéseiben, de amikor észrevesz akkor már tudom: erre nincs lehetőségem. Vagyis lenne, csak akkor irtó nagy hülyét csinálnék magamból. Az a szemtelen kíváncsiság pedig amúgy sem enged tovább meg a gondolat, hogy információval gazdagodok, mégpedig olyannal, ami Milian birtokában még nincs meg. Mekkora elégtételt nyújtana elé állni és a képébe robbantani, hogy: hah, na mit tudok amit te még nem?
Hollson válaszára egyik lábamról a másikra helyezem egyensúlyomat és még a tekintetemet is elfordítom róla, mintha igazából a vádaskodása hamis információkon alapulna.
- Összegezve...nem. - vallom be dacosan mindeközben pedig összeszedem magamat annyira, hogy legalább méltó partnernek tűnjek Milian mellett és ne olyannak, akiket reggelire fogyaszt el.
- Kétlem, hogy létezne akkora vászon, ami Milian számára elfogadható lenne ehhez az ingatag elmélethez. - sóhajtok egyet lemondóan. - De egy percig annyira jó érzés volt belegondolni milyen is lehet az a Dawson, aki kompatibilis az emberi érzelmekkel. - az, aki a jó reggeltre nem dörmögéssel válaszol meg a szabálykönyve felolvasásával és aki megköszöni a segítséget és nem kioktat amiért ellenszegültél akaratának.
Érdeklődve követem végig Grant mozdulatsorait és amikor a kezei a vállamon állapodnak meg, felnézek az arcára, ahova kíváncsiságom következő állomása vezet.
- Igazán? Pedig nem is gyakoroltam. - vonom meg a vállamat bájos megjátszással. - Viszont megértheti Dr. Hollson... - most rajtam a sor, hogy finoman megpaskoljam a vállát, amíg csak a közelemben tudhatom őt. - ...hogy fel kell zárkóznom a társamhoz. Maga is ismeri Miliant, tudja milyen tud lenni.. - Lenéző? Bunkó? Lelketlen tuskó?
Amíg Hollson visszafárad a helyére én a kezembe kapott dosszié tartalmával alkotok közelebbi kapcsolatot. Milian csak félinformációkat adott át, így bárminek is tenyerelt bele a közepébe az a mostani látványból ítélve nagyon nem jó.
- A jelvényemet? - megtapogatom övemet és a kért tárgy hűlt helyét. - Biztos kiesett a kocsiban mikor siettem, hogy megmentsem a társamat… - ám, hogy mitől, azt magam sem tudom. - De ha már régen is hallotta, akkor vegye úgy, hogy túlléptünk ezen formaiságokon. Van egy olyan érzésem, hogy úgyis hallani fogjuk, ha Milian megérkezik. - fintorral reagálok a lehetséges jövőm elképzelésére, az viszont már nem nagyon tetszik, amikor Grant megjegyzi a társam késését. Ha valami jellemző volt rá az az, hogy pontos volt, mint a halál. Mielőtt azonban gyanúmnak hangot is adnék, Hollson teljesen elvonja a figyelmemet a kendővel meg a kvízkérdéseivel.
- Arra, hogy kegyetlenül szerencsétlen napja volt a fickónak? - kérdezem meg óvatoskodva. - Mármint elnézve nagyon biztosra akartak menni azzal, hogy többet ne legyen gondjuk rá. Mi az ön szakvéleménye erről meg arról, amit a kezében tart Dr. Hollson? - kérdezek vissza tanulni vágyó kíváncsisággal, miközben tekintetem többször is az ajtó felé vándorol, ha nem éppen a telefonom képernyőjét veszem szemügyre. Se egy hívás, se egy sms és Milian késik.
- Nem mondta véletlenül Milian, hogy hol fog keringeni ebben az épületben? Túlságosan nem jellemző rá, hogy ne lenne pontos vagy ha mégis közbejön neki valami, akkor abban a pillanatban jelezni szokta. Ha kaphatnék egy kis útbaigazítást merre is menjek tovább, azért rendkívül hálás lennék, mert még nem sikerült elérnem vele azt a szintet, ahol eltörölhetjük az ő róla szóló titoktartási nyilatkozatot. Amivel persze nem lenne probléma, ha nem ő lenne a legnagyobb titok ebben a képletben. - teszek egy lépést közelebb Granthez érdeklődésem közepette, ami remélhetőleg választ is kapok majd nem túl hétköznapi társaságom által.