Szerettem a madarak csicsergésére ébredni, ahogy a hajnali napsütés átszivárgott a redőnyöm résein és bevilágított a szobába. Szerettem a nyári virágillatot, az eső utáni felfrissült, nedves levegőt, ami az otthonra emlékeztetett és szerettem az éppen kisült, még forró kelt tészták illatát az őszi időszakban. Szerettem azt az életet, amely idekötött, ehhez az országhoz, és bármennyire is ellenezték sokan az ismerőseim közül a New Yorki álmomat, nem hagytam, hogy öt évvel ezelőtt lebeszéljenek erről az egészről. Most pedig még nem kellene ébren lennem, mégsem tudtam aludni. Nem kellene, hogy a gőzölgő kávé üljön meg a tenyeremben az olyannyira szeretett gyömölcstea helyett és mégis a kávé illatát hagytam felkúszni az orromba és szippantottam bele az édes koffein gőzébe. Negyed órával ezelőtt szakítottuk meg anyával a telefonhívást, csendes majd még hívlak elköszönéssel. Általában nem szoktak ilyen hajnali időszakban felverni engem, de ha megtették, tudtam, hogy volt rá okuk. Most sem volt más: Calum, az öcsém aggasztóan rosszul viselte az elmúlt napokat, a vérnyomása úgy ingadozott, mint az öblök vízszintje ár-apály idején, étvágytalansága pedig olyan mértékeket öltött, hogy már azt sem volt hajlandó megenni, amit addig minden nap óhajtott volna. Az addig szinte mindennapos videó hívásunk már három napja falakba ütközött, nem volt hajlandó velem sem beszélni, amit nem értettem, mert bármi is lombozta le, bármilyen rosszul is volt, eddig soha nem mondott nekem nemet. Eddig nem zárkózott el tőlem, egészen eddig. Fél órával ezelőtt pakolták be a mentőbe az ápolók és robogtak el vele a kórházba, én pedig itt ültem az óceán másik felén és nem tudtam mit tenni érte. Nem voltam ott mellette. Megköszörülve a torkomat emeltem fel a bögrét az ajkamhoz, hogy a semmibe bámulva égessem le a számat és a nyelvemet is a nagyon forró itallal. Meg kellett volna nyugtatnia, de....
Ma reggel 9:27 ... ehelyett minden reggel azóta is hosszú percekig a wc kagyló felett stabilan megkapaszkodva guggoltam és adtam ki magamból mindent, amit nem kellett volna. A tablettákat, vitaminokat, a reggeli napindító pohár vizemet, a tegnapi vacsorámat és a narancsízű, mézzel és citrommal ízesített teámat. Hetek óta vártam a mai napot és úgy izgultam, mint évek óta talán sosem. Hosszú hónapokba telt, mire elhatároztam, hogy ráírok, és még több hétbe telt, mire önmagamnak megfogalmazva a piszkozatok közé rejtett e-mailemet bővítgetve újra felveszem vele a kapcsolatot. Végül hetekkel ezelőtt, újra és újra átolvasva a kisebb litániámat mindig találtam benne hibát, mindig volt valami benne, ami nem tetszett és minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy nem elég. Hogy elutasítást kapok, viszont az utolsó ilyen alkalommal elkáromkodtam magam - amit nem szoktam -, egy lélegzetvétellel később felkaptam volna a telefonom az irodám asztaláról a Kensington Stablesben és mielőtt meggondolhattam volna magam, már rányomva a tárcsázásra asszisztáltam végig azt, hogy kicsörgött. Pedig.. úristen, mikor beszéltünk utoljára? Egyáltalán emlékezett rám? Tudja, hogy ki vagyok? Emlékszik mindenre, ami történt? Gombóccal a torkomban szólaltam akkor meg, mert a hangja ugyanolyan volt, mint régen. Életemben talán akkor mutatkoztam be a legnehezebben és hagytam, hogy az elmaradásért a bocsánatkérésem őrülten zavarba hozzon ott, abban az irodában, aminek az ablaka előtt elsuhant szélsebesen egy árny, akinek a mozgását végigkövethettem. Minden tajtékzó lépését, minden idegen arcizom rándulását, megpróbálva nem azzal a problémával szembesülni, hanem a saját magam útját járni.
Rosannah Noa Kenneth volt az, akiért öt órával a reggeli rosszullétet követően már ott vártam a Newark Liberty Nemzetközi Repülőterén. Pontosabban vártam volna, ha nem kellett volna átverekednem magam a borzalmas forgalmon; egy baleset, három útlezárás és csak négy építkezés visított a fülembe a GPS koordinátáit beütve és itt még meg kell jegyeznem, hogy a Ford, amit épp vezettem sem mindig egyezett abba bele, amit én akartam. Tudtam, hogy az idén ismételten esedékes műszaki vizsgálata helyett autóbontóba kellene száműznöm és lecserélni egy minőségibb autóra, de valahogy az évek során alkalmazkodtam és ragaszkodtam bizonyos dolgokhoz. Nekem az autó jelentett egyfajta vagyont - mert sem gyermek/gyermekek nem vettek körül, sem pedig egy szerető férj, a lehető legmesszebb álltam attól, hogy az ideális, fehér kerítéses álomképpel rendelkezzem - így tehát muszáj volt valami régi, valami olyan, amire áldozhattam az időmből és a pénzemből; valami olyan, amit néha eláztathattam a könnyeimmel, néha elátkozhattam. Képtelen voltam Rosiet a teljes nevén szólítani, mert akit szerettem, valahogy mindig könnyebb volt becéznem, fesztelennek lennem a társaságában. Most mégis feszült voltam egy kissé, idegesen és izgulva pillantottam a leszállást jelző táblára fél percenként, tudva, hogy a hat órás repülés mennyit ki fog venni belőle. Gyűlölt nem a földön létezni, a repülés pedig igencsak messze állt a földi közlekedéstől, így megértve a félelemmel vegyes utálatát egy szerencsesütit szorongattam a kezemben, a többi tizenöt pedig a táskámban várta, hogy széttörjék. Minden alkalommal, amikor a fotocellás ajtó kinyílt, reménykedve néztem annak irányába, várva arra, hogy a szőkésbarna fürtök tulajdonosa megjelenjen. A remegő ujjaim közt csak halkan rezzent meg minden pillanatban az autó kulcsa. Beharaptam az alsó ajkam, mert a kijelzőn összesen harminchét perce történt meg a leszállás és reménykedve abban, hogy Rosie nem hozta el teljes Texast, meg kellett volna már jelennie - és nem írt üzenetet sem, hogy ne várjam, vagy hogy késtek. Nem írta, hogy lett volna probléma. Akaratlanul is, de leginkább automatikusan mosolyra húzódott az ajkam, ahogy végre megjelent, s ahogy az irányított útvonalat követve a kijárat felé indult, úgy a kordon mellett a másik oldalán annak én lépdeltem, sőt, megszaporázva a lépteimet lódultam meg, hogy mielőtt elérte volna annak végét, elé futva temessem a karjaim közé egy szoros ölelésre, amiből hosszú másodpercekig nem szándékoztam őt elengedni. - Szia Rosie! - még a hangom is nevetett, nem csak én, nem csak az arcvonásaim. Mégis, nehéz szívvel hátralépve pillantottam végig a régen látott alakján, hogy aztán a csomagjait figyeljem, ki is nyújtva a kezem, hogy elvegyek tőle mindent, amit kell és amit átadott nekem. - Hogy utaztál? - mert sejtettem, szíve szerint az egész farmot magával hozta volna. - Kell menned mosdóba? Vagy elindulhatunk a kocsihoz? - még több kérdés. - Csak halkan megjegyzem, hogy nem limuzin fogja szállítani a kis feneked hozzám - mosolyodtam el. - ..még mindig azt az őskövületet nyüstölöm, csak nem akarja feladni - ha Rosie is úgy gondolta, akkor megindultam mellette, bármi is legyen a célállomás: mosdó, parkoló, most már nem szabadult tőlem legalább arra az időre, ameddig New Yorkban volt velem.
Kezdőlap
