Rohadtul elegem van, 8 nap telt el azóta, hogy az Ogre rám rúgta az ajtót és lélekszakadva rontott a hálómba, ahol félmeztelenül talált az ágyba kidőlve. Hiába ébresztgetett, nem és nem keltem fel, hiába locsolt vízzel, talán tapizta a mellem. Ajkamból vér csordogált, így pánikolva hívta az apám, hogy a kislánya tetszhalottat játszik az ágyában. Naná, hogy mentők, magén persze, ki ne derüljön valami szaftos kis sztori a kis Hayland lányról. Milyen ciki lenne a kurva póker partikon. Annyi infúziót kaptam, ami egy lovat talpa állított volna, ha ez segítene, a vérem vették, katétert toltak a húgycsövembe… Jippié. Megszületett a ítélet, baszottgecisok altató és még ki tudja mi. Jó, hogy szíven nem szúrtak egy bikaölő tűvel némi adrenalint pumpálva lerobbant szervezetembe.
Persze ezt csak mesélték, leginkább az apám, magából kikelve tajtékozva, hogy mennyire megijesztettem, milyen mélyen tiportam a lelkébe. Miközben bébiételt szopiztam egy kiskanálról, mert még csak szívni sem tudtam anélkül, hogy a varratok ne ugorjanak le a torkomon.
Mintha nekem ez lett volna a célom, pedig messze állt tőlem, főleg, mert rohadt kényelmetlen helyzetbe hoztam magam is ezzel. Persze senki nem hisz nekem, apám mondjuk igyekszik, de nem megy, mert a doki szerint benyeltem valami drogot, ami majdnem kipurgálta a lelkem.
A pszichópicsa pedig igyekszik a lelkembe látni és már, már hajlok rá, hogy meg akar győzni arról, mégis megpróbáltam magam kinyírni. Nem az lenne a dolga, hogy meghallgasson? Igaz az első találkozásunkon a kanapén ültem, magam alá húzott lábakkal és bámultam kifelé az ablakon. 50 perc alatt 56 euró ütötte a markát, cserébe, hogy hallgatta, ahogy én is hallgatok. Köszönjük Emese.
Unottan bújok a fehér pólóba, kezeim között még forró a kávés bögre pedig odakint is dög meleg van. Mégis fagyos a lelkem, mert nem tudja senki, hogy min megyek keresztül, ezzel nem azt akarom mondani, hogy senkit nem is érdekel, hanem, hogy nem tudom elmondani. Foszlányok vannak a fejembe, a pszichoribanc szerint álmok. Igen baszod, gyakran álmodom arról, hogy felpofoznak és bántalmaznak, bingó, minden vágyam így váljon valóra.
Azt nem mondom, hogy nem verték el a seggem, vagy nem kötöztek meg és ütöttek erre kifejezetten alkalmas 8 ágú bőrostorral, de azt akartam. Szex volt, játék.
Kék szempár kúszik az emlékeimbe, mosoly… ennyi. Simán lehet egy faszi, akit megpróbáltam felszedni, minek után Erik kihajózott az életemből.
A kaputelefon felberreg, majdnem leejtem a bögrém, akkorát ugrok.
- Jövök már! – igaz csak a pöffeszkedő Ogre hallja, de nem is baj. A hófehér szőnyegen gyanús folt terjeng, lehet odahánytam.
Az arcom jobb oldala felöltötte a szivárvány legtöbb árnyalatát, a szemem alatt van bedagadva még mindig a járomcsontom. Az alsó állcsontom csak kéklik lilállik, de láthatóan ott is erős ütés ért, számba elfért két öltés, most voltan varratszedésen. Nos így nézek ki, egy „átdrogozott” éjszaka után, miután megpróbáltam öngyilkos lenni. Nem.
Belevakkantok a kaputelefonba és beengedem a mukit.
Gyűlölöm, hogy a magánhekust is rám küldi az édes jó fatusom. Neki is meséljem el, hogy nem emlékszem bazdmeg. Semmire. Csak a pöre rettegésre, a rémálomra, a leírhatatlan, nem múló félelemre.
Az ajtóhoz lépek, kinyitom és nyitva is hagyom résnyire. Ember fia nem jut ide fel anélkül, hogy ne lenne leellenőrizve hatvanöt ponton és nem is érdekel, a tetsőrésgem mégis fegyvert ragadva pöffeszkedik, aki ide belép és nem tiszta a szándéka összevérzi a lakásom, ez tuti.  A kanapéról az Ogrét átültetem egy fotelba, sőt hozhatna nekem egy Daily News-t, ha már úgysem leszek egyedül, talán addig nem vágom fel az ereimet. Mert hazudhat Sean, azért van rám tukmálva a faszi, hogy ne tegyek kárt magamba, pedig bassza meg valaki Bennem tett kárt. Leszarom már, csak ne kúszna a gyomromig az idegesség,
Felhorgad az igazság érzetem és lehet nem is rossz nekem, hogy Walsh nyomozó meglátogat, tekintve, hogy a rendőrségen nem voltunk, csak nem hiszi bárki, hogy a jó öreg Sean Hayland majd nagydobra veri, hogy a lánya megpróbálta kinyírni magát? Agyfaszt kapok.
Az Ogre kelletlenül lelép, ahogy a nyomozó a lakásba sétál.
Megjelenése impozáns, bevonul, mint a csődörcsikó, aki tudja, hogy ő fedezi majd a ménest. Barna haja és pillantás azonnal térképez, ismerem őt, már találkoztunk, mindig pont úgy lenyűgöz, mint első alakalommal. Magabiztos járása, egyenes tartása, a megdönthetetlennek látszó hite, tudnám mibe.
- Mr. Welsh, örülök, hogy eljött. Ne haragudjon, hogy nem mentem házhoz, de nem szívesen hagyom el a lakást. – tény, ami való, nem szeretnék kilépni az ajtón. Elé sétálok, magasabb nálam, kezet nyújtok, férfiasan. Erősen rászorítok az ujjaira, határozott nő vagyok, nem egy szuicid fasz.
- Kávét? Üdítőt? – ha jól emlékszem dohányzik, így a terasz felé terelem. Eszembe villan, hogy ki akartam rajta ugrani, de mikor és miért? Megrázom a fejem, kontyba kötött hajamból elszabadult rakoncátlan tincsek cirógatják a nyakam.
- Remélem az apám nem mondott semmi hülyeséget. – máris mentegetem magam, juppié. Kivárom, hogy kér-e valamit, mielőtt hellyel kínálom a teraszon.
Hagyom, hogy szemrevételezze az arcom, megjelenésem, puhaságát a lelkemnek, amit igyekszem kifelé tárni, nem vagyok ártó alkat, könyörgöm.

Kifejezetten örülök, hogy az Ogre végre elhagyja a terepet, esküszöm, már halálosan idegesít a jelenléte, főleg, hogy kieszi a hűtőmet és éjszaka hagosabb horkol, mintha egy faszom medvével élnék együtt. Feleségül nem vesz? Amúgy sem mulasztotta el közölni, hogy látott félmeztelen. Köszi. Talán elszórom az infót a fatusnak és kibelezi a godzillát.
A magánkopó felé sétálok, ideges vagyok, tudom, hogy nem kerüli el a figyelmét semmi, elkapom az arcom fürkésző pillantását, megállom, hogy odanyúljak és eltakarjam, ahogy azt is, hogy szabadkozzak miatta. Ha nem tudok róla, elmúlik, ez szokott lenni, nem?
Megrázom a kezét, visszapattintom a mosolyt, talán ennek helye van. Irigylem, hogy próbál kedves lenni, annak lát, aki vagyok Sean Hayland kislánya, akivel, ha baszakszol szembejön a faterja és ez így is van, kivéve, ha a kislánya megpróbál öngyilkos lenni, hogy rohadjon meg.
Halkan elnevetem magam, elhúzom a szám, nem neki szól, a helyzetnek. Tudtam, hogy apám valakit rám fog küldeni, de azt nem hittem, hogy őt, az egyik legjobb embere. Welsh szerzett már be olyan infót, amiről azt hitte, hogy nincs is, láttam őket együtt iszogatni, beszélgetni, pénzt gazdát cserélni. Tudom, hogy a kopó az egyik legjobb a szakmában, noha fecsegnek róla, hogy nem smafu a magán élete, de lehet ez teszi kitartóvá, igazi pitbullá. Az pedig nem árt, ha az apámnak akar melózni. A legjobbakkal dolgoztat és az, hogy őt ideküldte, reményre ad okot, arra, hogy talán kezd hinni nekem. Álom.
- Semmi gond. - hangom mégis arról mesél, hogy egy férfinak elmesélni a teóriáimat nem annyira jó dolog. Neki kell majd arról mesélnem, hány faszival voltam az elmúlt időben? Bélyeg a homlokomra, ez is csak egy ribanc. Végül is igaza lenne.
Rühellem, amikor elkönyvelnek valamilyennek és meg sem akarnak ismerni, a legtöbb férfi ezt teszi. Szőke, gazdag, nagykutya lánya és könnyűvérű is, basszuk meg. Tádám, holnapra azt sem tudjuk ki volt. Apám meg persze rágja a kefét, de legalább nem az ő köreiből válogatok. Nem kefélek dílerekkel, besúgókkal, a maffia kölykeivel.
Biccentek a kávéra, kézzel mutatok az erkély felé, hogy arra fogunk tartani, kissé elfordulok, hogy nekilássak lefőzni. A kávét mellesleg a mélyhűtőben tartom , bab formájában, onnan töltöm a darálóba. Kávé feminista vagyok. Nekem a legjobb jár belőle, ha már egy ókcsadék ribanc vagyok.
- Nem hiszem, hogy miattam aggódik, a hírneve miatt. Mi lenne Sean Haylanddal, ha a lánya véget vetne az életének? Gondolja csak végig. - pedig sejtem, hogy igaza van, de a sebeim mélyről fakadóak. Gennyedznek a szervezetemben és az idő nem gyógyít rajtuk, hanem feltépdesi a hegeket, hogy újra és úja elfertőződjön.
Anya is volt itt, szét idegeskedi magát, de a fatus meggyőzte, hogy közveszélyes nem vagyok csak ön. Jó, hogy a gázspray-et nem vette el, nehogy szemen fújjam magam.
A konyhába sétálok, nem rohanok, nem akarom a beszélgetést, mert ismerem a privát hekust. Tudom, hogy sokkal intelligensebb, mint akikkel eddig diskuráltam a dologról, tudom, hogy bele fog túrni könyékig a fekélyes sebekbe, mert egybe akarja a képet látni és ahhoz olyat is tudnia kell, amit nem akarok elmondani, de kell valaki, aki engem igazol. Ha ő azt mondja nem akartam kinyiffantani magam, neki talán hinni fog az öregem.
Elkészítem a feketét, ahogy kérte, tálcára csúsztatom a saját bögrémmel, hamutartót pöccintek rá, hogy a teraszon szervírozzam. Imádom ezt a helyet, a maga lenyűgöző panorámájával egybekötve.
Az asztalra helyezem a tálcát, rajta hagyok mindent, elfér, leveszi, ami kell neki.
Megmosolygom a cigivel kínálást és elveszek egy szálat, csak gesztussal köszönöm meg. Nagyon kocadohányos vagyok, de most esküszöm jól esik majd.
A válasz előtt meggyújtom a szálat és belekavarok a már hűlő kávémba, semmi jelentősége, pótcselekvés.
Végig pillantok a detektíven, meg kell hagyni impozáns látvány, nem kifejezetten jóképű, nem mondom, hogy a sarkába döglenék, de van benne valami finom élc, egy kis zsigerig maró gúny, fricska az éle orra alá, ami miatt mégis azt érzem át kéne ülnöm a székébe, persze, úgy, hogy benne van, a nyakába hajtani a fejem és szétfalni a nyakát, miközben mesélek.
Torkot köszörülök, nos ebből is látszik ki vagyok, kár, hogy a gondolat azzal végződik, hogy gyomron vág a szégyen és valami más.
- Nézze, nem sok mindent tudok mondani, semmi olyat, ami.. nos nem tudom Önnek mi használható. A barátnőim szerint a srácot, akivel flörtöltem, nem hoztam magammal és nem is lenne messze az igazságtól lévén... - beleszívok a cigibe, elpillantok róla, tekintetem megállapodik a telefonon egy pillanatra, magam sem értem mi okból, de nem érdekel.
- Nem hozok fel ide senkit, nem mondom, hogy nincsenek kalandjaim. - a tőle távolabb eső lábam felhúzom magam mellé, talpam megtámasztom a szék szélén, hogy ne emeljek semmilyen falat köztünk, de szükségem van rá, átölelem a karommal.
- De a lakásom szent, én egyszerűen nem hiszem, hogy bárkit is magammal hoztam volna, nekem ez a bástyám és szemmel láthatóan vagy többször is falnak mentem, vagy valakivel összeverekedtem. - elhalkul a hangom. De szar is egy pasinak azt mesélni, hogy ribanc vagyok.
- Tudja, engem, soha senki nem ütött meg. Egyszerűen, nem tudom elképzelni, hogy ez megtörtént. - hangomban hitetlenkedés kap gellert, le vagyok sokkolva, pedig még aznap tenyérlenyomat volt az arcomon, ergo valaki megütött. Tudom, hogy királylánynak látszom, de a lehetősége, hogy megvernek, bennem nem élt eleddig.
- Persze, nem mentegetőzni akarok, megvannak a saját stiklijeim, de semmi. Nincs meg semmi, emlékfoszlányok, érzések. De lehet csak álmodtam őket. Buliztunk a csajokkal, flörtöltem egy sráccal, majd hazajöttem, egyedül. A barátnőim szerint is. Terveztem, hogy lemegyek a sarki kávázóba, sokat járok oda, de, hogy lejutottam-e? - megvonom a vállam, senki nem tudja a választ
- Új a személyzet, nem emlékeznek rám, jellemzően a kameráik csak dísznek vannak - újabb slukk és egy korty a kávémból, remélem megfosat.
- Szóval nem tudom. - amire emlékszem azt nem fejteném ki, mert őrülten kínos, feszengek a helyemen, leverem a cigiről a hamut bámulom a Hudson felsejlő vonalait.
- Nem vagyok szuicid, van ismerősöm, aki az, tudom, hogy mik járnak a fejében és nekem nincs meg ez. Én.. ha meg igen, akkor biztosra megyek, nem gyógyszerezem be magam pár órával az előtt, hogy az apámmal ebédelnék. - rárágok a számra, ujjaim a lábszáramon siklanak, magam simogatom nyugtatólag, ismerem ezt is, de a mozdulat önkéntelen.
Az apám elképzelését biztosan hallotta. Miszerint a rocksztárral fetrengtem, biztos összekaptunk valamin, ő jól helyben hagyott, én pedig a mérhetetlen csalódásnak hála begyógyszereztem magam, hátha így Erik nem szarik a fejemre, mert megsajnál. Sosem tenném ezt, neki is hiába ugattam.

Össze vagyok zavarodva, sokkal könnyebb lenne, ha mondjuk felhívott volna a zsaruk krémje és elmondhatom telefonba a dolgaimat, akkor nem kéne a szemébe néznem, látnom, hogy a gondolatai körülöttem kavarognak, mint a könnyed hóesésé, a puha pelyhekkel, talán sok mindent nem is ért. De ő egy kicsit máshogy ismeri Seant, ahogy én. A fatus a legjobb ember tud lenni a világon, máskor pedig a legkegyetlenebb, aztán szerető férj és apa, 20 perc múlva pedig kegyetlen vezért, aki a sikolyokból nyeri lángoló erejét. Félek-e tőle? Én nem, de mindenki más jól teszi, ha igen. Életében nem ütött meg, ez az oka annak, hogy senki más sem, na meg az, hogy nem vagyok az az alkat, akit ütni kell, sokkal inkább az, aki csendben kucorog és várja, hogy véget érjenek a kegyetlen pillanatok. Most talán erre nincs lehetőségem, mert nem állok nyerésre. Kicsúsztak az ujjaim közül a lovakat hajtó szárak, én pedig csak sodródóm a széllel, hiába ömlik már könny a szememből és vágtatnak a lovak szántóra, hogy a lelkem kirázzák.
Ténylegesen fáradt vagyok, hogy győzködjem a világot, ha meg akarom tenni, megteszem, nem sikoltozok segítségért, még a végén valaki meghallja.
Kitelepszünk az erkélyre, beszívom a friss levegőt, ami mondjuk a városhoz képest lehetne jobb, ha nem élnénk romló világban, egy satnyuló bolygón, ami nem bírja már a terheket és már nem vigyáz ránk úgy, ahogy az nekünk megfelelne, nem azt mondom, hogy megérdemelnénk, hanem, ahogy lehetne.
Minden rémálmom, hogy elszabadul valami vírus és zombik támadnak az emberekre, azt hiszem jobban elbírnék egy 72 órás várakozást egy üstökösre, talán egy háborút is, mint valami hörgő, morgó, folydogáló zombihordát. Ettől független a filmeket megnézem, hogy tudjam... hogyan élhetném túl, sehogy.
Nem kerüli el a zsarukám figyelmét, hogy a telefonra pillantok, hálásan biccentek, hogy kikapcsolja. Az apámnak nem szívesen mondanom el közvetetten sem, hogy mik járnak a fejemben, akkor sem, ha köti valamiféle titoktartás felém, de az apám... ő a nagyobb kutya, aki baszik és harap.
Újra biccentek, tegeződjünk, elhelyezkedek a kényelmes kerti fotelban, amit az erkélyre pakoltattam, és néha ronggyá ázik, de nem árt neki, maximum retkes lesz a seggem.  Újra bólintok, pedig közlékeny alkat vagyok, az a fajta, aki ismerkedik, beszélget, cseveg, hogy aztán a legtöbb energiája a semmibe vesszen. Megszoktam már, hogy lelki szemetes vagyok, azt is, hogy kihasználnak, azt is, hogy rám,tipornak, noha egyet csettintenék és bárki feje a lábam elé gördülne.
Pillantásom élére tűzőm markáns arcélét, érdekelne, hogy szimplán vékony a ruhái alatt vagy esetleg izmos is? Mi a faszt érdekel ez tulajdonképpen? Nem, nem is érdekel.
Mély sóhajjal engedem el a gondolatot.
- Hogy beállítom az ébresztőm fél 11-re, talán, hogy lezuhanyzom, de ezek lehetnek máskoriak, annyira sokszor csinálom. - jellemzően sokszor kelek fél 11- kor, ja nem, de ezt nem fogom most kifejteni, nem szeretnék magyarázkodni, minek? Ha szar vagyok, szar vagyok. Apám mindig azt mondja, hogy amúgy is csak lopom a napot, mintha ingyen lenne, de persze a zsebem kitömi, nem ellentmondásos persze.
Igazából azt szeretné, hogy feleség legyek, valamelyik üzletfelének, kötődés, elkötelezettség, eladás... Köszi.
- Hogy őszinte legyek, nem nézegettem a hátam mögé, nem vagyok paranoiás, noha ismerve az apámat lehet, nem ártana. - vállat rántok, ujjaim a lábszáramon cikáznak, vigasztaló gesztus, pedig tényleg lehet az kéne, hogy valaki magához öleljen.  Elnyomom a csikket a hamutartóban és elfog a vágy, hogy átkuporodjak az ölébe, pedig a férfi egy vadidegen, vélhetőleg nem is arra vágyom, hogy a hajam simogassa, ám meg lehet de. A fene sem tudja már.
Összeráncolom a homlokom, ha nem tetszik, akkor vélhetőleg nem szeretném csinálni.
- Passz, olyan, mintha egy rossz álom homályos képei lennének, amit nem tudok megfogni, megfogalmazni, összetenni. Csak érzés, illat, egy tekintet, a düh és valami remény féle, hiszen élek. - rárágok a számra, megbabrálom a bögrém, beleiszom a kihűlt kávéba. Szeretném neki elmondani, hogy milyen benyomásaim vannak, de esküszöm, hogy nem tudom. Olyan, hogy hiába érzem az ujjaim között, nem tudom megmondani, milyen anyag, de érzem. Főleg, mert lehet, hogy az egész egy álom.
- Teljesen azt hiszem, hogy már az is mázli, hogy ennyivel megúsztam, vagy nem. - megrezegtetek egy őszintének szánó mosolyt, de nem sikerül túl jól. Az arcom még fáj. Vegyük bele, hogy ha nagyon akarom akkor tenyérlenyomatok voltak az arcomon, ha meg nem, akkor csak folt.
-Nem. Azt mondom, ha nem megvertek, akkor falnak mentem. - mégis lecsúsztatom a lábam a betonra és feltolom magam, az asztalhoz koccintom a bögrém, befelé indulok, biztos vagyok benne, hogy könnyed, ruganyos léptekkel utánam sétál. Szinte érzem a kisugárzást, a magabiztos, ősi erőt, bőrének illatát az after shave alatt. Beleborzongok, egyetlen lépést lassítok le, hogy utolérhessen, talán kicsit vágyom a koccanást, hogy belém fusson, nekem simuljon, másrészről meg rettegve félek tőle. Ha hozzám ér, ha megérint, ha nekem súrlódik az aurája lehet kiugrom a bugyimból riadtamban, mégis égetem a gyertyát, mert a vágy lobog az ereimben.
A kanapéhoz vezetem, mert emlékszem, hogy itt volt valami, talán a kanapén dugtunk, vagy inkább előtte, és ha már... azt hiszem csak szoptam. Talán ez az oka annak, hogy kaptam pár maflást.
- Ott az a folt látod? A hófehér szőnyegemen, noha fel lett takarítva és apám is küldött embert nem hagytam, hogy hozzá érjenek, mert valamit akar mondani, szerintem az a vérem. Tehát nem falnak mentem, kanapénak. - faszság, de komolyan van ott egy apró folt, ami el lett kenve, lehetne nagyobb, sőt az összes vérem is odafolyhatott volna.
- Én... lehet, hogy mégis felhoztam valakit, mert tisztán emlékszem a jelenlétére, az illatára, arra, hogy brutális erővel voltam szemközt, hogy apró voltam és kurvára... bocsánat, nagyon féltem. - magyarázom lelkesen. Felé fordulok hevesen gesztikulálok, valamiért a háló felé mutogatok a konyhára, kezem az arcomra siet, rászorítok, vagy próbálom elbújtatni a verés nyomait, egyöntetűen az volt.
- De... - lehajtom a fejem, a cipőjére bámulok, nem kértem, hogy vegye le, baki.
- nézd, hogy tényleg ne hazudjak, simán lehet, hogy bevettem valamit, az is, hogy nem önszántamból és akkor az is lehet, hogy valaki hazajött velem. Nem hazudom, hogy tiszta életet élek, hogy nem szennyezem a szervezetem, de nem szoktam olyasmit beszedni, amiről nem tudom, hogy jó minőség. Érted?- lévén, hogy ismerek pár embert, akik elég jó cuccokat árulnak, apám emberei. Aki nekem szart ad el, az halott ez nem egy gordiuszi csomó. Én pedig nem veszek olyantól, aki nem a "mi" emberünk, ez sem találékony elmeszövevény.
- Amióta pedig Erik megjelent az életemben, azóta valahogy a pasizás sem megy túl jól, egyszerűen nem állak a dolgok össze, de az biztos, hogy nem akartam ártani magamnak. - kérdéses, hogy  ki az, aki miatt ezt ismételgetem. Mire befejezem már végzek a mustrával is, ami rajta esik, a szemeit fürkészem, olvasnék benne, hogy mit gondol rólam, a dologról? Ribancnak néz? Jól teszi, az vagyok. Bolondnak? Az talán nem. Öngyilkos jelölt az meg végkép nem.
Kavargatom a kezem a levegőben, hogy a szavamnak erőt adjak, hogy elhiggye, nem hazudok, minek tenném és sajnos érzem, hogy egyre zaklatottabb leszek, hogy az arcomra pír kúszik. Nem akarok neki sem arról meséli, hogy vélhetőleg nem jutott több a faszinak egy szopásnál, emiatt üthetett meg, erőszak mégsem esett a testemen, sem behatolás, persze ezt apuska megnézette, anélkül, hogy szavam lehetett volna.
Hátrébb lépek, legszívesebben visszavonnám a szavam, amúgy sem értem mit foglalkozok vele, hogy mi a véleménye rólam, amikor annyi a lényeg, hogy a dolgát végzi, kap érte egy súlyosabb összeget. Nem erről szól minden? Oh dehogynem. Pontosan. Ennyi kéne, hogy számítson nekem is, nem több, de nem is kevesebb. Mégis az idegbaj kerülget, akár egy forró fuvalltat, mely a bőrömre ragad, beissza magát alá és nyomot hagy, tartósat, ízlelhetőt, félelmeteset. Nyomot hagy, olyat, amitől nem tudok szabadulni, így itta a lelkembe magát Ő, aki kiosztotta a pofonokat és, aki mellett elmennék az utcán.
A hekus mellett meg egy pillanatra elönt a biztonság érzete.
Zsarukám, nem visz haza?
A kezére slisszol a tekintetem, van-e jegygyűrűje?

Minden ízemben azt érzem, hogy zavar van az űrben és a térben is. Én határozott jellem vagyok, tudom, hogy mit akarok, hajtok felé, űzöm a célt, el kell érnem és elsőnek kell minden célszalagot átszaggatnom, hogy a nagy Sean Hayland büszke legyen rám, hogy elmondhassa, noha lánya született, mégis tud rá úgy nézni, ahogy tenné azt egy sikeres üzletben fölényeskedő fiára. Sosem érem el ezt, tudom jól, most pedig alá húztam minden egy szép piros vonallal, hogy kórházba vittek félmeztelen, összeverve, megszorongatva, látszik a karomon és mellé magamhoz sem tudtak téríteni. Mi ez, ha nem egy mélyrúgás annak, aki a felszínen próbál maradni?
Mégis hiszem, hogy a nyomi majd segít kitalálni, mi történt, mert azt tudom, hogy magamtól nem vennék be semmit, amitől a szívem kifingik. Imádok élni.
A zsaru meg átcsap zombiba, most vagy nagyon vizualizál, vagy totál máshol jár agyban.
Figyelem, ahogy a folt mellé guggol, olvasni próbál belőle, mint egy indián törzsfőnök, de lássuk be, a hókuszpókusz csak a könyvekben létezik, pedig az intuícióban hiszek és abban is, hogy az emberek látnak, olyat, amit nem kéne, vagy mások nem teszik. Egyedi jellemek vagyunk, valami mindenkit elválaszt a többitől, különben összeolvadnánk.
- Erik… Lindström. – vállat rántok. Már elszórtam az infót, már nem szedhetem ki a kezéből, azt is kérhetem, hogy hagyja békén, kötve hiszem, hogy fogja.
- Ő a Stone Dead frontembere, volt egy kis kalandunk, naivan hittem, hogy lesz több, így…- újabb váll rántás. Csak nem akarok neki indokot adni, hogy elhajtson, mint a magzatvizet. Ettől független keményen szarik rám, még egy mellélövés. Belefér, sőt mi több, baszottul illik a képletbe. Semmi meglepő nincs benne, semmi újdonság, semmi olyan, ami nem történt már meg, nem is egyszer, de nem is kétszer. Leírva ezzel az értékem, aki villámsebesen konvergál a nulla felé, még kis idő és átcsap mínusz tartományba.
- De ő túl jófiú, túl kedves. – túl pipogya ahhoz, hogy valami vakmerőt ugorjon, mellé ő csak kérné és teszem, amit szeretne. Talán el is mondaná, hogy nem fagyna belém a szusz is.
Szavaira felszalad a szemöldököm, bezárul az aurám, azonnal érzem, ahogy a felé táplált szimpátia elfoszlik, mint a szétkergetett cigarettafüst.
Éppen csak nem ül ki a döbbent az arcomra, alig bírom visszafogni, az utolsó előtti pillanatban, mégis nyelek egyet, rápislogok és hagyom, hogy megértse mit tett.  
Keserűen elnevetem magam, 5 ujjal fésülök a hajamba. Feladom. Igazából teljesen mindegy, a dolgát elvégezte, megkérdezte, megnézte, amit lehetett, a többi pedig agymunka, ahhoz már nem kellek, sőt  kezdem azt érezni ehhez sem kellettem volna.
- Nyilván titkokat őrizgetek, mert nem akarom elmondani, hogy orgiát rendeztem. – lemondóan legyintek, hátralépek kettőt, jobbommal átfogok a hasam előtt, hogy bal alkaromba kapaszkodjak. Színtiszta elzárkózás. Tudom én is, direkt is csinálom. Jelzem, hogy húzza a faszára a véleményét.
Elhúzom a számat és ténylegesen eldöntöm, hogy mindegy. Lényegtelen. Nem mondok el mindent? Mi mindent nem mondok el? Kurvára nem az a kérdés, hogy milyen életet élek úgy amúgy, hogy drogozok vagy sem, iszom vagy, alkoholista vagyok, vagy láncdohányos. Engem nem fog itt zsarolgatni.
- Köszönöm, hogy eljött, pont arra találja az ajtót, amerre belépett rajta. Viszlát nyomozó! – nincs több mondanivalóm, én is csak találgatok, mert akármilyen hihetetlen nekem a legrémisztőbb, hogy gőzöm nincs mi történt. Megbántott-e? Messzemenőkig. Ő is csak a szőke picsát látja bennem, akinek annyi a pénze, amit nem szégyell tudathasadásra költeni, valóban így is lenne, ha közben nem melóznék a faszom Daily New-nak és megengedhetném magamnak, hogy folyton be legyek állva. Mellé, ha apám nem lenne az, aki és nem láttam volna ezer és ezer lecsúszott életet.
Azt már hozzá sem teszem, hogy nem érdekel, mit mond az apámnak, erősítse meg, hogy szuicid vagyok és zárjuk rövidre, totál mindegy. Markolja fel a pénzét és mehet isten hírével.
Már nem pillantok felé, ellököm magam a rököny útjáról és mit sem foglalkozva vele, célba veszem a fürdőszobámat, a nappali másik felén lévő folyosó végén. Az sem érdekel, hogy visszacammog –e a csőszöm vagy sem, semmi sem érdekel. Kipukkadt az illúziólufi, hogy megért engem. Mitől is hittem? Én vagyok a fasz. Felnőtt férfi, neki egyszeregy az egy.
Adott egy széthullott kő gazdag punci, aki nem tud elszámolni pár órájával, valamit azzal, hogy ki verte össze és miért volt annyi nyugtató a szervezetében, ami majdnem kilőtte a szívét. A képlet egyszerű, a csaj nem akarja elmondani, hogy mellé nyúlt valami pszichopata fasszal, fél a következményektől, emiatt hazudik, így a kép nem áll össze, mert ami kirakható lenne, azt a szőnyeg alá söpörné. Nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy mit gondol, majdnem ugyanazt, amit az apám, kössék magukat össze és ha lehet ugorjanak egy víztározóba.
Tényleg bazdmeg? Tényleg azt hiszi, hogy én nem szeretném pofán vágni, aki megütött? Hogy nem akarom tudni ki volt az és mit toltak belém vagy én magamba? Valóban azt hiszi nem mondom el, amit tudok, hogy őrizzek egy titkot, ami miatt az apám azt hiszi önnön magamnak akartam ártani.
Tényleg nem tudja ki az apám. Pech.