Rohadtul elegem van, 8 nap telt el azóta, hogy az Ogre rám rúgta az ajtót és lélekszakadva rontott a hálómba, ahol félmeztelenül talált az ágyba kidőlve. Hiába ébresztgetett, nem és nem keltem fel, hiába locsolt vízzel, talán tapizta a mellem. Ajkamból vér csordogált, így pánikolva hívta az apám, hogy a kislánya tetszhalottat játszik az ágyában. Naná, hogy mentők, magén persze, ki ne derüljön valami szaftos kis sztori a kis Hayland lányról. Milyen ciki lenne a kurva póker partikon. Annyi infúziót kaptam, ami egy lovat talpa állított volna, ha ez segítene, a vérem vették, katétert toltak a húgycsövembe… Jippié. Megszületett a ítélet, baszottgecisok altató és még ki tudja mi. Jó, hogy szíven nem szúrtak egy bikaölő tűvel némi adrenalint pumpálva lerobbant szervezetembe. Persze ezt csak mesélték, leginkább az apám, magából kikelve tajtékozva, hogy mennyire megijesztettem, milyen mélyen tiportam a lelkébe. Miközben bébiételt szopiztam egy kiskanálról, mert még csak szívni sem tudtam anélkül, hogy a varratok ne ugorjanak le a torkomon. Mintha nekem ez lett volna a célom, pedig messze állt tőlem, főleg, mert rohadt kényelmetlen helyzetbe hoztam magam is ezzel. Persze senki nem hisz nekem, apám mondjuk igyekszik, de nem megy, mert a doki szerint benyeltem valami drogot, ami majdnem kipurgálta a lelkem. A pszichópicsa pedig igyekszik a lelkembe látni és már, már hajlok rá, hogy meg akar győzni arról, mégis megpróbáltam magam kinyírni. Nem az lenne a dolga, hogy meghallgasson? Igaz az első találkozásunkon a kanapén ültem, magam alá húzott lábakkal és bámultam kifelé az ablakon. 50 perc alatt 56 euró ütötte a markát, cserébe, hogy hallgatta, ahogy én is hallgatok. Köszönjük Emese. Unottan bújok a fehér pólóba, kezeim között még forró a kávés bögre pedig odakint is dög meleg van. Mégis fagyos a lelkem, mert nem tudja senki, hogy min megyek keresztül, ezzel nem azt akarom mondani, hogy senkit nem is érdekel, hanem, hogy nem tudom elmondani. Foszlányok vannak a fejembe, a pszichoribanc szerint álmok. Igen baszod, gyakran álmodom arról, hogy felpofoznak és bántalmaznak, bingó, minden vágyam így váljon valóra. Azt nem mondom, hogy nem verték el a seggem, vagy nem kötöztek meg és ütöttek erre kifejezetten alkalmas 8 ágú bőrostorral, de azt akartam. Szex volt, játék. Kék szempár kúszik az emlékeimbe, mosoly… ennyi. Simán lehet egy faszi, akit megpróbáltam felszedni, minek után Erik kihajózott az életemből. A kaputelefon felberreg, majdnem leejtem a bögrém, akkorát ugrok. - Jövök már! – igaz csak a pöffeszkedő Ogre hallja, de nem is baj. A hófehér szőnyegen gyanús folt terjeng, lehet odahánytam. Az arcom jobb oldala felöltötte a szivárvány legtöbb árnyalatát, a szemem alatt van bedagadva még mindig a járomcsontom. Az alsó állcsontom csak kéklik lilállik, de láthatóan ott is erős ütés ért, számba elfért két öltés, most voltan varratszedésen. Nos így nézek ki, egy „átdrogozott” éjszaka után, miután megpróbáltam öngyilkos lenni. Nem. Belevakkantok a kaputelefonba és beengedem a mukit. Gyűlölöm, hogy a magánhekust is rám küldi az édes jó fatusom. Neki is meséljem el, hogy nem emlékszem bazdmeg. Semmire. Csak a pöre rettegésre, a rémálomra, a leírhatatlan, nem múló félelemre. Az ajtóhoz lépek, kinyitom és nyitva is hagyom résnyire. Ember fia nem jut ide fel anélkül, hogy ne lenne leellenőrizve hatvanöt ponton és nem is érdekel, a tetsőrésgem mégis fegyvert ragadva pöffeszkedik, aki ide belép és nem tiszta a szándéka összevérzi a lakásom, ez tuti. A kanapéról az Ogrét átültetem egy fotelba, sőt hozhatna nekem egy Daily News-t, ha már úgysem leszek egyedül, talán addig nem vágom fel az ereimet. Mert hazudhat Sean, azért van rám tukmálva a faszi, hogy ne tegyek kárt magamba, pedig bassza meg valaki Bennem tett kárt. Leszarom már, csak ne kúszna a gyomromig az idegesség, Felhorgad az igazság érzetem és lehet nem is rossz nekem, hogy Walsh nyomozó meglátogat, tekintve, hogy a rendőrségen nem voltunk, csak nem hiszi bárki, hogy a jó öreg Sean Hayland majd nagydobra veri, hogy a lánya megpróbálta kinyírni magát? Agyfaszt kapok. Az Ogre kelletlenül lelép, ahogy a nyomozó a lakásba sétál. Megjelenése impozáns, bevonul, mint a csődörcsikó, aki tudja, hogy ő fedezi majd a ménest. Barna haja és pillantás azonnal térképez, ismerem őt, már találkoztunk, mindig pont úgy lenyűgöz, mint első alakalommal. Magabiztos járása, egyenes tartása, a megdönthetetlennek látszó hite, tudnám mibe. - Mr. Welsh, örülök, hogy eljött. Ne haragudjon, hogy nem mentem házhoz, de nem szívesen hagyom el a lakást. – tény, ami való, nem szeretnék kilépni az ajtón. Elé sétálok, magasabb nálam, kezet nyújtok, férfiasan. Erősen rászorítok az ujjaira, határozott nő vagyok, nem egy szuicid fasz. - Kávét? Üdítőt? – ha jól emlékszem dohányzik, így a terasz felé terelem. Eszembe villan, hogy ki akartam rajta ugrani, de mikor és miért? Megrázom a fejem, kontyba kötött hajamból elszabadult rakoncátlan tincsek cirógatják a nyakam. - Remélem az apám nem mondott semmi hülyeséget. – máris mentegetem magam, juppié. Kivárom, hogy kér-e valamit, mielőtt hellyel kínálom a teraszon. Hagyom, hogy szemrevételezze az arcom, megjelenésem, puhaságát a lelkemnek, amit igyekszem kifelé tárni, nem vagyok ártó alkat, könyörgöm.
Leparkolom sötétkék subarum a ház előtt. Nem a legújabb darab, de a dolgát teszi. Elvisz A-ból Bé-be, ez egyelőre elég. Dobolok még kettőt a kormányon a zene ütemére, leállítom a járgányt, majd kiveszem a slusszkulcsot és célba veszem az épület bejáratát. Szemrevételezem a környéket, ahogy haladok. Figyelem a dolguk után rohanó tömeget. Mindnek van valami titka, melyet ötven láb mélyen elásva próbál rejteni mások elől, hogy véletlenül se kerüljön felszínre. Legyen szó csupán egy kolléga iránt táplált titkolt érzelmekről vagy üzleti csalásról. Engem ezek nem érdekelnek. Ma nem. Ma a Hayland lány miatt vagyok itt. Sean úgy gondolja öngyilkos akart lenni egyszem lánya. Hogy megkeresett, arra enged következtetni, hogy megingott a saját elképzelésében, bár nem tudom, nem tudhatom mi jár Sean Hayland fejében, hiába vagyok nyomozó.Tán elveti annak lehetőségét, hogy valamelyik ellenfele így próbálja büntetni, mert akkor önnön démonaival kéne szembenéznie. Ha mégis bebizonyosodik, hogy Emily öngyilkossági szándékkal szedte be a bogyókat, a feladatom az lesz, hogy kiderítsem kitől szerezte. Valaki mindenképp fizetni fog Sean Haylandnak. Mindenesetre most a dolgom az, hogy kiderítsem mi történt, ami nem egyszerű, mivel a lány nem emlékszik semmire. Sötét autó parkol a túloldalon, bár nem látni, a nyakamat tenném rá, hogy ketten is ülnek benne, pásztázva a környéket. Fényképeznek kik járkálnak ki be a házból. Kapucsengőt nyomok, ajtó nyílik, én pedig belépek az előtérbe, köszönök a portásnak. Nincs vele dolgom, ami azt illeti a másikkal lett volna beszélnivalóm a látottakról de pechemre az azon a napon dolgozó, idő közben haláleset miatt Európába utazott. Remélem nem örökölt vagyont és hamarosan visszatér. Tán szolgálhat hasznos infókkal, ha már a biztonsági felvételekkel vakvágányra futottam. Felliftezek az emeletre, könnyen megtalálom a lakást, az ajtó résnyire nyitva. Sean nagydarab emberével találom magam szembe és gyilkos tekintetével, ahogy váltjuk egymást, mely azt üzeni, ha történik valami a lánnyal, amíg távol van, az agyamat kiskanállal kaparhatom le a falról magam után. Értékelem, hogy magunkra hagy. Tán ő lenne hivatott megakadályozni, hogy a lány újabb öngyilkossági kísérlettel éljen. Nem gondolom, hogy adott helyzetben a legmegfelelőbb felvigyázó. Ha a saját lányomról lenne szó, magam virrasztanék mellette, ahelyett, hogy bébicsőszöket fogadok mellé, akár öngyilkossági szándékkal él, akár más keze van a dologban. De nincs gyermekem, nem ítélkezem. Más miatt vagyok itt. Tekintetem találkozik Emilyével, ahogy felém halad, enyémet elvonják arcán ért szivárványok, melyek mulandók de úgy érzem mégis örök bélyeget hagynak maguk után. Bent. Öngyilkosság? Szinte azonnal zárom ki a lehetőséget, hacsak nem Sean maga adott leckét a lánynak. Aligha, apuci sokakon hagy maradandó vagy végzetes, látható sebeket. A családjában inkább a mások számára láthatatlan sérülésekre esküszik. Gondolom én. Hiába az egyszerű póló, tökéletes alakra enged következtetni, mely lehet a mai sebészeknek is köszönhető, hiszen megengedhetné magának, mégis meggyőződésem, hogy természetes idomokat fed a fehér anyag. - Miss Hayland! Kérem szólítson Blakenek és ne szabadkozzon. - viszonzom határozott kézfogását. Mosolyom bátorítónak szánom a kényes helyzet ellenére. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolga, ahogy nekem sem. - Én kérek elnézést előre is a feltett kérdések miatt, melyeket nem kerülhetek meg. - Sejtem, hogy a kedélyes fogadtatás ellenére a háta közepére kívánna jelen helyzetben, de egyikünknek sincs más választása, ezt is mindketten tudjuk. - Egy kávé jól esne, köszönöm. Feketén, egy cukorral, ha kérhetem. - Hülyeséget? - elengedek egy széles mosolyt. Tudjuk mindketten, mire gondol, mégsem mondja ki hangosan - Mit gondol hülyeségnek, miss Hayland? Hogy aggódik önért, mert úgy gondolja kárt tenne magában? Bizonyítsuk be az ellenkezőjét, ha ez nem fordult meg a fejében - kacsintok, majd átengedem magam az erkély adta impozáns látványnak, mely kitekintést enged a városrészre. Érezni vélem a lüktetését a talpam alatt. Telefonom pötyögöm, míg a kávé készül, hangrögzítőt kapcsolok, majd leteszem az asztalra. Nem, nem titkolom, hogy felvétel készítek, de jobb, ha nem feszélyezi annak lehetősége, hogy lejátszom a faternak a hallottakat. Egyszerűbb így. Mielőtt kipattintok egy marlborót a dobozból megkínálom őt, amint visszatér a kávéval. Nem rémlik, hogy dohányozna, de vannak akik felnőtt koruk ellenére sem gyújtanak rá a szüleik jelenlétében, mintha az szentségtörés lenne és eddig, ha futólag találkoztunk az Sean jelenlétében történt. Rágyújtok, majd rátérek a lényegre. Nem időt húzni jöttem, ami azt illeti sem az övét, sem a magamét. - Kérem Emily, mondjon el mindent amire emlékszik. Tudom, hogy nem könnyű, tudom, hogy már ezerszer kérték ezt öntől az elmúlt napokban, de szeretném, ha úgy mondaná el, mintha először tenné. - kávéért nyúlok, az illata orromba bombát bont és szétterjed. Az íze is bizonyára éppoly jó. Emilyt figyelem a csésze pereme fölött is, míg a kávé kellemes íze szétterjed a számban.
Kifejezetten örülök, hogy az Ogre végre elhagyja a terepet, esküszöm, már halálosan idegesít a jelenléte, főleg, hogy kieszi a hűtőmet és éjszaka hagosabb horkol, mintha egy faszom medvével élnék együtt. Feleségül nem vesz? Amúgy sem mulasztotta el közölni, hogy látott félmeztelen. Köszi. Talán elszórom az infót a fatusnak és kibelezi a godzillát. A magánkopó felé sétálok, ideges vagyok, tudom, hogy nem kerüli el a figyelmét semmi, elkapom az arcom fürkésző pillantását, megállom, hogy odanyúljak és eltakarjam, ahogy azt is, hogy szabadkozzak miatta. Ha nem tudok róla, elmúlik, ez szokott lenni, nem? Megrázom a kezét, visszapattintom a mosolyt, talán ennek helye van. Irigylem, hogy próbál kedves lenni, annak lát, aki vagyok Sean Hayland kislánya, akivel, ha baszakszol szembejön a faterja és ez így is van, kivéve, ha a kislánya megpróbál öngyilkos lenni, hogy rohadjon meg. Halkan elnevetem magam, elhúzom a szám, nem neki szól, a helyzetnek. Tudtam, hogy apám valakit rám fog küldeni, de azt nem hittem, hogy őt, az egyik legjobb embere. Welsh szerzett már be olyan infót, amiről azt hitte, hogy nincs is, láttam őket együtt iszogatni, beszélgetni, pénzt gazdát cserélni. Tudom, hogy a kopó az egyik legjobb a szakmában, noha fecsegnek róla, hogy nem smafu a magán élete, de lehet ez teszi kitartóvá, igazi pitbullá. Az pedig nem árt, ha az apámnak akar melózni. A legjobbakkal dolgoztat és az, hogy őt ideküldte, reményre ad okot, arra, hogy talán kezd hinni nekem. Álom. - Semmi gond. - hangom mégis arról mesél, hogy egy férfinak elmesélni a teóriáimat nem annyira jó dolog. Neki kell majd arról mesélnem, hány faszival voltam az elmúlt időben? Bélyeg a homlokomra, ez is csak egy ribanc. Végül is igaza lenne. Rühellem, amikor elkönyvelnek valamilyennek és meg sem akarnak ismerni, a legtöbb férfi ezt teszi. Szőke, gazdag, nagykutya lánya és könnyűvérű is, basszuk meg. Tádám, holnapra azt sem tudjuk ki volt. Apám meg persze rágja a kefét, de legalább nem az ő köreiből válogatok. Nem kefélek dílerekkel, besúgókkal, a maffia kölykeivel. Biccentek a kávéra, kézzel mutatok az erkély felé, hogy arra fogunk tartani, kissé elfordulok, hogy nekilássak lefőzni. A kávét mellesleg a mélyhűtőben tartom , bab formájában, onnan töltöm a darálóba. Kávé feminista vagyok. Nekem a legjobb jár belőle, ha már egy ókcsadék ribanc vagyok. - Nem hiszem, hogy miattam aggódik, a hírneve miatt. Mi lenne Sean Haylanddal, ha a lánya véget vetne az életének? Gondolja csak végig. - pedig sejtem, hogy igaza van, de a sebeim mélyről fakadóak. Gennyedznek a szervezetemben és az idő nem gyógyít rajtuk, hanem feltépdesi a hegeket, hogy újra és úja elfertőződjön. Anya is volt itt, szét idegeskedi magát, de a fatus meggyőzte, hogy közveszélyes nem vagyok csak ön. Jó, hogy a gázspray-et nem vette el, nehogy szemen fújjam magam. A konyhába sétálok, nem rohanok, nem akarom a beszélgetést, mert ismerem a privát hekust. Tudom, hogy sokkal intelligensebb, mint akikkel eddig diskuráltam a dologról, tudom, hogy bele fog túrni könyékig a fekélyes sebekbe, mert egybe akarja a képet látni és ahhoz olyat is tudnia kell, amit nem akarok elmondani, de kell valaki, aki engem igazol. Ha ő azt mondja nem akartam kinyiffantani magam, neki talán hinni fog az öregem. Elkészítem a feketét, ahogy kérte, tálcára csúsztatom a saját bögrémmel, hamutartót pöccintek rá, hogy a teraszon szervírozzam. Imádom ezt a helyet, a maga lenyűgöző panorámájával egybekötve. Az asztalra helyezem a tálcát, rajta hagyok mindent, elfér, leveszi, ami kell neki. Megmosolygom a cigivel kínálást és elveszek egy szálat, csak gesztussal köszönöm meg. Nagyon kocadohányos vagyok, de most esküszöm jól esik majd. A válasz előtt meggyújtom a szálat és belekavarok a már hűlő kávémba, semmi jelentősége, pótcselekvés. Végig pillantok a detektíven, meg kell hagyni impozáns látvány, nem kifejezetten jóképű, nem mondom, hogy a sarkába döglenék, de van benne valami finom élc, egy kis zsigerig maró gúny, fricska az éle orra alá, ami miatt mégis azt érzem át kéne ülnöm a székébe, persze, úgy, hogy benne van, a nyakába hajtani a fejem és szétfalni a nyakát, miközben mesélek. Torkot köszörülök, nos ebből is látszik ki vagyok, kár, hogy a gondolat azzal végződik, hogy gyomron vág a szégyen és valami más. - Nézze, nem sok mindent tudok mondani, semmi olyat, ami.. nos nem tudom Önnek mi használható. A barátnőim szerint a srácot, akivel flörtöltem, nem hoztam magammal és nem is lenne messze az igazságtól lévén... - beleszívok a cigibe, elpillantok róla, tekintetem megállapodik a telefonon egy pillanatra, magam sem értem mi okból, de nem érdekel. - Nem hozok fel ide senkit, nem mondom, hogy nincsenek kalandjaim. - a tőle távolabb eső lábam felhúzom magam mellé, talpam megtámasztom a szék szélén, hogy ne emeljek semmilyen falat köztünk, de szükségem van rá, átölelem a karommal. - De a lakásom szent, én egyszerűen nem hiszem, hogy bárkit is magammal hoztam volna, nekem ez a bástyám és szemmel láthatóan vagy többször is falnak mentem, vagy valakivel összeverekedtem. - elhalkul a hangom. De szar is egy pasinak azt mesélni, hogy ribanc vagyok. - Tudja, engem, soha senki nem ütött meg. Egyszerűen, nem tudom elképzelni, hogy ez megtörtént. - hangomban hitetlenkedés kap gellert, le vagyok sokkolva, pedig még aznap tenyérlenyomat volt az arcomon, ergo valaki megütött. Tudom, hogy királylánynak látszom, de a lehetősége, hogy megvernek, bennem nem élt eleddig. - Persze, nem mentegetőzni akarok, megvannak a saját stiklijeim, de semmi. Nincs meg semmi, emlékfoszlányok, érzések. De lehet csak álmodtam őket. Buliztunk a csajokkal, flörtöltem egy sráccal, majd hazajöttem, egyedül. A barátnőim szerint is. Terveztem, hogy lemegyek a sarki kávázóba, sokat járok oda, de, hogy lejutottam-e? - megvonom a vállam, senki nem tudja a választ - Új a személyzet, nem emlékeznek rám, jellemzően a kameráik csak dísznek vannak - újabb slukk és egy korty a kávémból, remélem megfosat. - Szóval nem tudom. - amire emlékszem azt nem fejteném ki, mert őrülten kínos, feszengek a helyemen, leverem a cigiről a hamut bámulom a Hudson felsejlő vonalait. - Nem vagyok szuicid, van ismerősöm, aki az, tudom, hogy mik járnak a fejében és nekem nincs meg ez. Én.. ha meg igen, akkor biztosra megyek, nem gyógyszerezem be magam pár órával az előtt, hogy az apámmal ebédelnék. - rárágok a számra, ujjaim a lábszáramon siklanak, magam simogatom nyugtatólag, ismerem ezt is, de a mozdulat önkéntelen. Az apám elképzelését biztosan hallotta. Miszerint a rocksztárral fetrengtem, biztos összekaptunk valamin, ő jól helyben hagyott, én pedig a mérhetetlen csalódásnak hála begyógyszereztem magam, hátha így Erik nem szarik a fejemre, mert megsajnál. Sosem tenném ezt, neki is hiába ugattam.
Semmi gond. Aligha hiszem, amit mond. Meséld el, hogy öngyilkos akartál lenni. Meséld el, hogy be akarják adni neked, hogy eldobnád az életed, még ha nem gondolod igaznak. Mesélj vadidegennek az életedről. Tárulkozz ki, ha nem akarsz, akkor is. Teregesd ki a szennyest, az addig féltve őrzött titkaidat. Semmi gond. Mesélj. Nem mindig hiszek a szavaknak, ha azok ennyire jelentéktelenek is mint ez. E két szó nem mond el semmit, róla azonban annál többet, de lehet csak szavak. Szeretné hinni, hogy semmiség, hogy igazából nem valódi ami vele történik, akkor talán nem lenne semmi gond. Hallottam elképzeléseket az apa oldaláról, olvastam a félelmeket a kisírt anyai tekintetből és morzsákat, melyeket felcsipegettem. Mindezt engedem szertefoszlani és üres lapot nyitni az elmémbe. Nem engedni, hogy az előzmények eltereljék a figyelmem vagy befolyásoljanak, akkor sem, ha fontos lehet. Majd a történet végén lesz egésszé a darab. Nem értek egyet a teóriájával miszerint Sean Hayland csupán a hírneve miatt aggódna, különben aligha lennék itt. Eltussolná az ügyet, letudná öngyilkossági kísérletnek és besöpörné a szőnyeg alá. Talán a maga módján megpróbálná megtorolni valakin, bárkin. Pár napig rossz napja lenne a körülötte élőknek, dolgozóknak de felejtésbe merülne. Azt mondják, minden csoda három napig tart. Ez is megmaradna csupán fájó emléknek, mely valahol mélyen marcangolja az embert. Ennyi. Ezt Emilynek is tudnia kéne. De az én szavam kevés ehhez. Ezeket a szavakat nem nekem kell kimondanom. Nem ezért vagyok itt. Míg a konyhába sétál nekem alkalmam adódik rá, hogy szemügyre vegyem és a tény, hogy hátulról is éppoly vonzó csak tovább borzolja kedélyem. A gondolatban már lezajlott párbeszéd most totális katyvasszá formálódik odabent. Rá kell gyújtanom. Figyelem ahogy szervírozza a kávét, lesem mozdulatait, ahogy iszom szavait, amint beszélni kezd. Persze a kávéból is kortyolok, meg kell hagyni tudja mi a jó, csak azért nem jegyzem meg, mert nem akarom félbeszakítani és amint a cigibe szívok az sem kerüli el tekintetem, ahogy a telefonra pillant. Bár nem tesz megjegyzést, nem tesz fel kérdést, megrovón sem néz. Mozdulatai mégis arról árulkodnak, hogy elkezd bezárkózni. Ki ítélné el érte? Idejövök századiknak a sorban és faggatom. Ahelyett, hogy valaki gondoskodással fordulna felé faggatást kap, kérdéseket. Sajnálnom kéne, de nem erről van szó. Most mégis a telefonért nyúlok és kikapcsolom azt. Lehet több kárt okozok vele, mint hasznot. Segítségemre lett volna, ha valami elkerüli a figyelmem de nem akarom, hogy azt forgassa a fejében vajon mikor játszom vissza a faternak. - Azt mondja egyedül jött haza. - nem kérdés, kijelentés - Mondja Emily - kezdem feszélyezve érezni magam és átlépve minden udvariassági szabályt, - elvégre nem vagyok úriember -, megteszem magam a javaslatot - Emily, a könnyebb társalgás érdekében azt javasolnám, hogy tegeződjünk mielőtt tovább haladnák. - amennyiben beleegyezik, folytatom. Felteszem nincs ellenére - Tehát mi az utolsó emléked, amiben egész biztos vagy? Esetleg elképzelhetőnek tartod, hogy a srác akivel flörtöltél, követett hazáig? - nem szeretnék sugallni számára semmit, szeretném, hogy maga fedje fel a részleteket, hiszen biztos vagyok benne, hogy odabent megbújnak a morzsák, csak fel kell csipegetni őket, mint a mesében, hogy hazatalálj. - Mesélj az emlékekről még akkor is, ha sületlenségnek tűnik. Bármi hasznos lehet. Ám van egy ötletem... Nem fog tetszeni. - beleszívok újabbat a cigibe, kávát kortyolok csak a hatásszünet kedvéért, hogy időm legyen kimondani, amit a fejemben forgatok. Ha feleannyira megérteném, átérezném, amit most érez, lehet nem kérném ilyesmire. De nem a dilidokija vagyok, nem a barát, akinek megértőnek kell lennie. Nem először csinálok ilyet, nehogy azt hidd, de minden alkalommal nehezemre esik feltépni a sebeket. Darabokra cincálni a lelekeket újra és újra. Kirántani készülök őt a falai mögül. - Azt mondod, láthatóan a falnak mentél. Azt kérem tőled, mutasd meg hol történt. Próbáld visszajátszani. - utolsó kortyot iszom a kávéból, de csak azért hogy ne vegye el előlem és borítsa arcomba a forró italt. Kár lenne érte.
Össze vagyok zavarodva, sokkal könnyebb lenne, ha mondjuk felhívott volna a zsaruk krémje és elmondhatom telefonba a dolgaimat, akkor nem kéne a szemébe néznem, látnom, hogy a gondolatai körülöttem kavarognak, mint a könnyed hóesésé, a puha pelyhekkel, talán sok mindent nem is ért. De ő egy kicsit máshogy ismeri Seant, ahogy én. A fatus a legjobb ember tud lenni a világon, máskor pedig a legkegyetlenebb, aztán szerető férj és apa, 20 perc múlva pedig kegyetlen vezért, aki a sikolyokból nyeri lángoló erejét. Félek-e tőle? Én nem, de mindenki más jól teszi, ha igen. Életében nem ütött meg, ez az oka annak, hogy senki más sem, na meg az, hogy nem vagyok az az alkat, akit ütni kell, sokkal inkább az, aki csendben kucorog és várja, hogy véget érjenek a kegyetlen pillanatok. Most talán erre nincs lehetőségem, mert nem állok nyerésre. Kicsúsztak az ujjaim közül a lovakat hajtó szárak, én pedig csak sodródóm a széllel, hiába ömlik már könny a szememből és vágtatnak a lovak szántóra, hogy a lelkem kirázzák. Ténylegesen fáradt vagyok, hogy győzködjem a világot, ha meg akarom tenni, megteszem, nem sikoltozok segítségért, még a végén valaki meghallja. Kitelepszünk az erkélyre, beszívom a friss levegőt, ami mondjuk a városhoz képest lehetne jobb, ha nem élnénk romló világban, egy satnyuló bolygón, ami nem bírja már a terheket és már nem vigyáz ránk úgy, ahogy az nekünk megfelelne, nem azt mondom, hogy megérdemelnénk, hanem, ahogy lehetne. Minden rémálmom, hogy elszabadul valami vírus és zombik támadnak az emberekre, azt hiszem jobban elbírnék egy 72 órás várakozást egy üstökösre, talán egy háborút is, mint valami hörgő, morgó, folydogáló zombihordát. Ettől független a filmeket megnézem, hogy tudjam... hogyan élhetném túl, sehogy. Nem kerüli el a zsarukám figyelmét, hogy a telefonra pillantok, hálásan biccentek, hogy kikapcsolja. Az apámnak nem szívesen mondanom el közvetetten sem, hogy mik járnak a fejemben, akkor sem, ha köti valamiféle titoktartás felém, de az apám... ő a nagyobb kutya, aki baszik és harap. Újra biccentek, tegeződjünk, elhelyezkedek a kényelmes kerti fotelban, amit az erkélyre pakoltattam, és néha ronggyá ázik, de nem árt neki, maximum retkes lesz a seggem. Újra bólintok, pedig közlékeny alkat vagyok, az a fajta, aki ismerkedik, beszélget, cseveg, hogy aztán a legtöbb energiája a semmibe vesszen. Megszoktam már, hogy lelki szemetes vagyok, azt is, hogy kihasználnak, azt is, hogy rám,tipornak, noha egyet csettintenék és bárki feje a lábam elé gördülne. Pillantásom élére tűzőm markáns arcélét, érdekelne, hogy szimplán vékony a ruhái alatt vagy esetleg izmos is? Mi a faszt érdekel ez tulajdonképpen? Nem, nem is érdekel. Mély sóhajjal engedem el a gondolatot. - Hogy beállítom az ébresztőm fél 11-re, talán, hogy lezuhanyzom, de ezek lehetnek máskoriak, annyira sokszor csinálom. - jellemzően sokszor kelek fél 11- kor, ja nem, de ezt nem fogom most kifejteni, nem szeretnék magyarázkodni, minek? Ha szar vagyok, szar vagyok. Apám mindig azt mondja, hogy amúgy is csak lopom a napot, mintha ingyen lenne, de persze a zsebem kitömi, nem ellentmondásos persze. Igazából azt szeretné, hogy feleség legyek, valamelyik üzletfelének, kötődés, elkötelezettség, eladás... Köszi. - Hogy őszinte legyek, nem nézegettem a hátam mögé, nem vagyok paranoiás, noha ismerve az apámat lehet, nem ártana. - vállat rántok, ujjaim a lábszáramon cikáznak, vigasztaló gesztus, pedig tényleg lehet az kéne, hogy valaki magához öleljen. Elnyomom a csikket a hamutartóban és elfog a vágy, hogy átkuporodjak az ölébe, pedig a férfi egy vadidegen, vélhetőleg nem is arra vágyom, hogy a hajam simogassa, ám meg lehet de. A fene sem tudja már. Összeráncolom a homlokom, ha nem tetszik, akkor vélhetőleg nem szeretném csinálni. - Passz, olyan, mintha egy rossz álom homályos képei lennének, amit nem tudok megfogni, megfogalmazni, összetenni. Csak érzés, illat, egy tekintet, a düh és valami remény féle, hiszen élek. - rárágok a számra, megbabrálom a bögrém, beleiszom a kihűlt kávéba. Szeretném neki elmondani, hogy milyen benyomásaim vannak, de esküszöm, hogy nem tudom. Olyan, hogy hiába érzem az ujjaim között, nem tudom megmondani, milyen anyag, de érzem. Főleg, mert lehet, hogy az egész egy álom. - Teljesen azt hiszem, hogy már az is mázli, hogy ennyivel megúsztam, vagy nem. - megrezegtetek egy őszintének szánó mosolyt, de nem sikerül túl jól. Az arcom még fáj. Vegyük bele, hogy ha nagyon akarom akkor tenyérlenyomatok voltak az arcomon, ha meg nem, akkor csak folt. -Nem. Azt mondom, ha nem megvertek, akkor falnak mentem. - mégis lecsúsztatom a lábam a betonra és feltolom magam, az asztalhoz koccintom a bögrém, befelé indulok, biztos vagyok benne, hogy könnyed, ruganyos léptekkel utánam sétál. Szinte érzem a kisugárzást, a magabiztos, ősi erőt, bőrének illatát az after shave alatt. Beleborzongok, egyetlen lépést lassítok le, hogy utolérhessen, talán kicsit vágyom a koccanást, hogy belém fusson, nekem simuljon, másrészről meg rettegve félek tőle. Ha hozzám ér, ha megérint, ha nekem súrlódik az aurája lehet kiugrom a bugyimból riadtamban, mégis égetem a gyertyát, mert a vágy lobog az ereimben. A kanapéhoz vezetem, mert emlékszem, hogy itt volt valami, talán a kanapén dugtunk, vagy inkább előtte, és ha már... azt hiszem csak szoptam. Talán ez az oka annak, hogy kaptam pár maflást. - Ott az a folt látod? A hófehér szőnyegemen, noha fel lett takarítva és apám is küldött embert nem hagytam, hogy hozzá érjenek, mert valamit akar mondani, szerintem az a vérem. Tehát nem falnak mentem, kanapénak. - faszság, de komolyan van ott egy apró folt, ami el lett kenve, lehetne nagyobb, sőt az összes vérem is odafolyhatott volna. - Én... lehet, hogy mégis felhoztam valakit, mert tisztán emlékszem a jelenlétére, az illatára, arra, hogy brutális erővel voltam szemközt, hogy apró voltam és kurvára... bocsánat, nagyon féltem. - magyarázom lelkesen. Felé fordulok hevesen gesztikulálok, valamiért a háló felé mutogatok a konyhára, kezem az arcomra siet, rászorítok, vagy próbálom elbújtatni a verés nyomait, egyöntetűen az volt. - De... - lehajtom a fejem, a cipőjére bámulok, nem kértem, hogy vegye le, baki. - nézd, hogy tényleg ne hazudjak, simán lehet, hogy bevettem valamit, az is, hogy nem önszántamból és akkor az is lehet, hogy valaki hazajött velem. Nem hazudom, hogy tiszta életet élek, hogy nem szennyezem a szervezetem, de nem szoktam olyasmit beszedni, amiről nem tudom, hogy jó minőség. Érted?- lévén, hogy ismerek pár embert, akik elég jó cuccokat árulnak, apám emberei. Aki nekem szart ad el, az halott ez nem egy gordiuszi csomó. Én pedig nem veszek olyantól, aki nem a "mi" emberünk, ez sem találékony elmeszövevény. - Amióta pedig Erik megjelent az életemben, azóta valahogy a pasizás sem megy túl jól, egyszerűen nem állak a dolgok össze, de az biztos, hogy nem akartam ártani magamnak. - kérdéses, hogy ki az, aki miatt ezt ismételgetem. Mire befejezem már végzek a mustrával is, ami rajta esik, a szemeit fürkészem, olvasnék benne, hogy mit gondol rólam, a dologról? Ribancnak néz? Jól teszi, az vagyok. Bolondnak? Az talán nem. Öngyilkos jelölt az meg végkép nem. Kavargatom a kezem a levegőben, hogy a szavamnak erőt adjak, hogy elhiggye, nem hazudok, minek tenném és sajnos érzem, hogy egyre zaklatottabb leszek, hogy az arcomra pír kúszik. Nem akarok neki sem arról meséli, hogy vélhetőleg nem jutott több a faszinak egy szopásnál, emiatt üthetett meg, erőszak mégsem esett a testemen, sem behatolás, persze ezt apuska megnézette, anélkül, hogy szavam lehetett volna. Hátrébb lépek, legszívesebben visszavonnám a szavam, amúgy sem értem mit foglalkozok vele, hogy mi a véleménye rólam, amikor annyi a lényeg, hogy a dolgát végzi, kap érte egy súlyosabb összeget. Nem erről szól minden? Oh dehogynem. Pontosan. Ennyi kéne, hogy számítson nekem is, nem több, de nem is kevesebb. Mégis az idegbaj kerülget, akár egy forró fuvalltat, mely a bőrömre ragad, beissza magát alá és nyomot hagy, tartósat, ízlelhetőt, félelmeteset. Nyomot hagy, olyat, amitől nem tudok szabadulni, így itta a lelkembe magát Ő, aki kiosztotta a pofonokat és, aki mellett elmennék az utcán. A hekus mellett meg egy pillanatra elönt a biztonság érzete. Zsarukám, nem visz haza? A kezére slisszol a tekintetem, van-e jegygyűrűje?
Oké, kezdek rájönni, hogy annyira nem lesz egyszerű a végére járni a dolgoknak, mint azt akár elsőre gondoltam, de ez már egy felismerésnek számít. Ez is valami, de legalább több mint a semmi. Azokat a kurva morzsákat pedig apróbbra darálták, mint kellett volna, csak egy szellő el ne fújja, mert akkor kibaszott de nagy szarban leszek. No para, majd élvezem a kihívást, ha másképp nem, hát egy épület alapzatába betonozva. Tartóoszlopnak jó leszek. Tudom, biztos vagyok benne, hogy rengeteg információ bújik meg odabent csak épp a megfelelő kérdések váratnak magukra és nem csak a kérdésekről van itt szó, ugye? Megnehezíti a helyzetem, hogy folyton elterelődnek a gondolatok olyan irányba ahová nem is kéne tartaniuk. Tiltott földekre, mely gazdag legelőkkel kecsegtet. Úgy érzem most sokkal jobban menne, ha megnyugtatására lehetnék, minthogy darabjaira szedjem, engedjem széthullani. Merthogy azt teszi, láthatóan szétesik. Amiben eddig egészen biztosnak tűnt, az percek alatt formálódik valami egészen hamissá. És bár eleddig magam is bíztam benne, hogy nem öngyilkos hajlamú, mégsem tenném tűzbe a kezem ezen állítás mellett. Szétesését mi is bizonyíthatná jobban, minthogy egyik percben biztos benne, hogy senkit nem hoz fel magához, majd mindezt maga cáfolja. Ezek alapján akár az is kétségbevonható, hogy nem akarta elvenni önnön életét valami módon, aztán, hogy apucinak esetleg anyucinak ne okozzon akkora lelki fájdalmat, vagy épp mégis, beálltja bántalmazásnak, de hogy mégis azt gondolják figyelni érdemes rá. Összezavarodott lány, de ki ítélné el érte? Igazodni kell az elvárásokhoz. De vajon kinek az elvárásai fontosak számára? Apáé? Anyáé aligha, ő még számomra is szürke kisegérnek tűnik, mely halkan hajtja a kerekeket. Nem szólalok közbe, még nem faggatok tovább, csak hallgatom, figyelem. Figyelem mozdulatait, pilláinak rezdüléseit, ahogy nyugtatja magát. Nyugtasd magad bébi, hogy ez csak egy rossz álom volt, nem is igaz csak az álommanó játszott veled fogócskát vagy bújócskát. Melyiket szereted jobban? Szerintem a bújócska izgalmasabb. Szavai értelmetlen masszává állnak a fejemben, figyelem ahogy ajkára harap. Ráharapnék én is, hogy megnyugtassam még él, lélegzik. Bögréjének koccanására riadok, mint a gong mely a következő menetet jelzi, vége a pihenőnek, irány a szorító. Szorít az idő, mint kötél a nyakamon, melyet magamnak fontam. Vajon elég erős, hogy megtartson vagy elszakad és aláhullok a mélybe? Követem, mint akit minimum fejbebasztak azzal a bögrével, vagy csak az illata vonz magával. Tán szívesen ütköznék neki más esetben, szándékosan vagy véletlenül, nem tök mindegy? Kezeim mégis előrelátóbbak és két karjára fognak, határozottan de nem túl erősen, csak hogy fenntartsák a távolságot. Gyorsan el is engedem, mintha bőre legalább lávaként égetné a tenyerem, pedig szó sincs róla. A lángok egész máshol kapnak tűzre. Követem tovább a kanapéhoz, mintha mi sem történt volna és valóban. A kanapé előtt állok és iszom magamba szavait, mint hófehér szőnyege a kétes színű folyadékkal tette, mely lehet akár vér is. Bíborvörös cseppek hullanak alá, mintha megelevenedne a kép, de mégis minden oly más, szőnyeg sem hófehér... A veszteség érzete kering fölöttem vészjóslón, mint dögkeselyű. Leguggolok, mintha közelebbről szemlélődnék, de csak hogy ne vágódjak el, mint akit kiütöttek. Térdem reccsen vagy csak a mérkőzés végét jelző gong szól. Esküszöm jól esne most egy pohár pia, zubogó fejemnek vagy akkor már jöhetne az egész üveggel. Szemlélem a foltot mit mond nekem, pedig számára tán többet beszél és ő lehetne a tolmácsom. Ha gyöngybetűkkel rajzolták volna a szőnyegre a választ, akkor sem tudnám összefűzni mondattá. Lehet mégsem kellett volna kikapcsolni azt a kurva hangrögzítőt, mert ha neki nem is, de magamnak bevallom, hogy utóbbi szavainak értelmét megfognom nem sikerült. Nem, nem az ő hibája, magam offoltam agyban, ami nem jellemző. Felemelkedek, azt is lassan, hogy tekintetünk újra találkozzon. - Erik? - képes vagyok hangot kiadni, ez szuper. Értelmes mondat is menne vajon? Pedig hallottam a nevet már Seantól, mi több mást is, mégis szeretném hallani az ő verzióját, tőle akarom hallani, bármi legyen is az. Nem Sean sztorija érdekel, azt hallottam már, ahogy felteszem Emily is. Nem fordul meg a fejemben, hogy hazudik. Valós a félelem ami a tekintetében tükröződik, bárcsak olvasni tudnék belőle vallomást, mert nem mond ki mindent és ez nem csak őt jellemzi, ilyenek vagyunk mi emberek. Őrizzük sötét kis titkaink, hogy majd legyen mit a sírba vinni, mert amit nem mondunk ki, a fölött nem lehet ítélkezni. Látom rajta, hogy hátrál, tán megbánta azt is, hogy felhozta a srác nevét. Legszívesebben visszaszívná a kimondott szavakat én pedig nem erőltetem a dolgot. Kanapéra dobom magam, kezdem újra megtalálni önmagam, előkotorni a mélyről. - Nézd Emily, játszunk nyílt lapokkal. Nem faggatlak tovább, ha nem akarsz róla beszélni én azt is megértem, hiszen nyilván nem könnyű ez a helyzet számodra. Kimehetek azon az ajtón, visszajöhet a bébicsőszöd én meg más irányból keresek tovább. Valószínűleg hosszabb lesz az út, de végigjárom, mert ez a dolgom. Azonban, ha őszinte vagy - és ezzel nem azt mondom, hogy hazudsz, de úgy érzem nem mondasz el mindent - azzal leegyszerűsítenéd mindkettőnk dolgát. És hidd el, nem az a célom, hogy az apádnak beszámoljak a piszkos részletekről vagy ítéletet mondjak fölötted. Szóval, ha úgy érzed van még bármi mondandód számomra, csupa fül vagyok. - tárom szét kezeim várakozón, majd visszaejtem magma mellé a kanapéra. Egyre távolabbinak érzem azt a rohadt piát, pedig megveszek egy kortyért.
Minden ízemben azt érzem, hogy zavar van az űrben és a térben is. Én határozott jellem vagyok, tudom, hogy mit akarok, hajtok felé, űzöm a célt, el kell érnem és elsőnek kell minden célszalagot átszaggatnom, hogy a nagy Sean Hayland büszke legyen rám, hogy elmondhassa, noha lánya született, mégis tud rá úgy nézni, ahogy tenné azt egy sikeres üzletben fölényeskedő fiára. Sosem érem el ezt, tudom jól, most pedig alá húztam minden egy szép piros vonallal, hogy kórházba vittek félmeztelen, összeverve, megszorongatva, látszik a karomon és mellé magamhoz sem tudtak téríteni. Mi ez, ha nem egy mélyrúgás annak, aki a felszínen próbál maradni? Mégis hiszem, hogy a nyomi majd segít kitalálni, mi történt, mert azt tudom, hogy magamtól nem vennék be semmit, amitől a szívem kifingik. Imádok élni. A zsaru meg átcsap zombiba, most vagy nagyon vizualizál, vagy totál máshol jár agyban. Figyelem, ahogy a folt mellé guggol, olvasni próbál belőle, mint egy indián törzsfőnök, de lássuk be, a hókuszpókusz csak a könyvekben létezik, pedig az intuícióban hiszek és abban is, hogy az emberek látnak, olyat, amit nem kéne, vagy mások nem teszik. Egyedi jellemek vagyunk, valami mindenkit elválaszt a többitől, különben összeolvadnánk. - Erik… Lindström. – vállat rántok. Már elszórtam az infót, már nem szedhetem ki a kezéből, azt is kérhetem, hogy hagyja békén, kötve hiszem, hogy fogja. - Ő a Stone Dead frontembere, volt egy kis kalandunk, naivan hittem, hogy lesz több, így…- újabb váll rántás. Csak nem akarok neki indokot adni, hogy elhajtson, mint a magzatvizet. Ettől független keményen szarik rám, még egy mellélövés. Belefér, sőt mi több, baszottul illik a képletbe. Semmi meglepő nincs benne, semmi újdonság, semmi olyan, ami nem történt már meg, nem is egyszer, de nem is kétszer. Leírva ezzel az értékem, aki villámsebesen konvergál a nulla felé, még kis idő és átcsap mínusz tartományba. - De ő túl jófiú, túl kedves. – túl pipogya ahhoz, hogy valami vakmerőt ugorjon, mellé ő csak kérné és teszem, amit szeretne. Talán el is mondaná, hogy nem fagyna belém a szusz is. Szavaira felszalad a szemöldököm, bezárul az aurám, azonnal érzem, ahogy a felé táplált szimpátia elfoszlik, mint a szétkergetett cigarettafüst. Éppen csak nem ül ki a döbbent az arcomra, alig bírom visszafogni, az utolsó előtti pillanatban, mégis nyelek egyet, rápislogok és hagyom, hogy megértse mit tett. Keserűen elnevetem magam, 5 ujjal fésülök a hajamba. Feladom. Igazából teljesen mindegy, a dolgát elvégezte, megkérdezte, megnézte, amit lehetett, a többi pedig agymunka, ahhoz már nem kellek, sőt kezdem azt érezni ehhez sem kellettem volna. - Nyilván titkokat őrizgetek, mert nem akarom elmondani, hogy orgiát rendeztem. – lemondóan legyintek, hátralépek kettőt, jobbommal átfogok a hasam előtt, hogy bal alkaromba kapaszkodjak. Színtiszta elzárkózás. Tudom én is, direkt is csinálom. Jelzem, hogy húzza a faszára a véleményét. Elhúzom a számat és ténylegesen eldöntöm, hogy mindegy. Lényegtelen. Nem mondok el mindent? Mi mindent nem mondok el? Kurvára nem az a kérdés, hogy milyen életet élek úgy amúgy, hogy drogozok vagy sem, iszom vagy, alkoholista vagyok, vagy láncdohányos. Engem nem fog itt zsarolgatni. - Köszönöm, hogy eljött, pont arra találja az ajtót, amerre belépett rajta. Viszlát nyomozó! – nincs több mondanivalóm, én is csak találgatok, mert akármilyen hihetetlen nekem a legrémisztőbb, hogy gőzöm nincs mi történt. Megbántott-e? Messzemenőkig. Ő is csak a szőke picsát látja bennem, akinek annyi a pénze, amit nem szégyell tudathasadásra költeni, valóban így is lenne, ha közben nem melóznék a faszom Daily New-nak és megengedhetném magamnak, hogy folyton be legyek állva. Mellé, ha apám nem lenne az, aki és nem láttam volna ezer és ezer lecsúszott életet. Azt már hozzá sem teszem, hogy nem érdekel, mit mond az apámnak, erősítse meg, hogy szuicid vagyok és zárjuk rövidre, totál mindegy. Markolja fel a pénzét és mehet isten hírével. Már nem pillantok felé, ellököm magam a rököny útjáról és mit sem foglalkozva vele, célba veszem a fürdőszobámat, a nappali másik felén lévő folyosó végén. Az sem érdekel, hogy visszacammog –e a csőszöm vagy sem, semmi sem érdekel. Kipukkadt az illúziólufi, hogy megért engem. Mitől is hittem? Én vagyok a fasz. Felnőtt férfi, neki egyszeregy az egy. Adott egy széthullott kő gazdag punci, aki nem tud elszámolni pár órájával, valamit azzal, hogy ki verte össze és miért volt annyi nyugtató a szervezetében, ami majdnem kilőtte a szívét. A képlet egyszerű, a csaj nem akarja elmondani, hogy mellé nyúlt valami pszichopata fasszal, fél a következményektől, emiatt hazudik, így a kép nem áll össze, mert ami kirakható lenne, azt a szőnyeg alá söpörné. Nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy mit gondol, majdnem ugyanazt, amit az apám, kössék magukat össze és ha lehet ugorjanak egy víztározóba. Tényleg bazdmeg? Tényleg azt hiszi, hogy én nem szeretném pofán vágni, aki megütött? Hogy nem akarom tudni ki volt az és mit toltak belém vagy én magamba? Valóban azt hiszi nem mondom el, amit tudok, hogy őrizzek egy titkot, ami miatt az apám azt hiszi önnön magamnak akartam ártani. Tényleg nem tudja ki az apám. Pech.
Kezdőlap
