Jayda & Valeria

Az idejét sem tudom annak, hogy mikor voltam utoljára úgy igazán szórakozni, de azt hiszem, hogy ma mindenképp jól fog esni egy kicsit elengedni magamat és ki pihenni az elmúlt hetek fáradalmait. Jayda és Lara is nagyon hamar be lopták magukat a szívembe, pedig elég nehezen bízok meg az emberekben. Valamiért mégis azt érzem, hogy Jay-ben és bennem sokkal több közös van, mint azt az elején reméltem volna. Bár Ő is épp annyira bizalmatlan, mint én, túl sokat nem árult el magáról, de azokból, amiket mégis, arra mertem következtetni, hogy vele sem bánt kesztyűs kézzel az élet. Ő is épp annyira tudja, hogy mit jelent a magány és az, ha csak magára számíthat az ember, mint amennyire én. Talán épp ez is az oka, hogy bele egyeztem abba, hogy egy kicsit ki kapcsolódjunk végre, amit egyébként már egy ideje amúgy is terveztünk, csak idő közben nekem elég sok minden közbe jött, ami miatt még a kis Laraval sem tudtam beszélgetni. A saját életem is egyengetnem kell és bár még mindig jobbnak érzem, ha a lehető legkevesebb embert engedek közel magamhoz a családom miatt, de Jayt most mégsem szeretném. Szükségem van végre arra, hogy el kezdjek társasági életet élni, és időnként meg tudjak feledkezni arról, hogy ki is vagyok valójában. Azért is veszélyes bárkit is túl közel engednem magamhoz, mert az apám mindig pontosan tudja, hogy mi az, amivel a legjobban árthat nekem, ha igazán akar, és bár Jayt nem féltem, hiszen nyomozóként azt hiszem, hogy képes arra, hogy meg védje magát, de a kis Larat viszont annál is inkább. Bízok abban, hogy az, hogy látszólag az apám le van csendesedve jót jelent, és nem fog ismét bekavarni majd semmit. Egyszerűen csak boldog szeretnék végre lenni.
Taxival érkezek meg a megbeszélt helyre, hiszen korábban még sosem jártam itt, majd kiszállva abból pedig egy sóhaj kíséretében varázsolok magamra egy mosolyt mielőtt be lépek a szórakozóhelyre, ami még annyira nem is hangos, sőt, még több üres asztal is található, valószínűleg még csak ezután kezdődik meg az este. Bár én személy szerint nem bánnám, ha nem telne meg a helyiség túlzottan, mert már így is jóval többen vannak, mint szeretném. Ezzel egyébként nincs is baj, mindaddig, amíg a túlzott alkohol fogyasztás nem megy az emberek fejébe, aminek legtöbbször nem szokott jó vége lenni. Sokkal jobban szeretem a csendes és visszafogottabb helyeket, de lehet, hogy ma képes leszek háttérbe szorítani a kételyeimet egyetlen éjszaka kedvéért. Körbe pillantva az emberek között igyekszem nem törődni a felém vetett pillantásokkal és arra koncentrálni, hogy ki szúrjam valahogy Jaydat, nagy szerencsémre azonban ez elég hamar meg is történik, így már messziről intek egyet neki, miközben megindulok az asztala felé, még szélesebb mosolyt öltve magamra.
- Remélem nem kellett sokáig várnod rám. - hajolok közelebb hozzá, hogy egy egy puszival az arcára tudjam üdvözölni, majd le ülök vele szembe, körbe nézve, hogy itt vajon jönni fog-e valaki, vagy a pultnál kell ki kérnünk az italainkat. Nem mintha az alkohol és én olyan jó barátok lennénk. - Minden rendben? Lara el engedett könnyen? - és azt inkább nem kérdezem meg, hogy kivel hagyta egy görbe este erejéig a kislányt, mert lehet, hogy nem rám tartozik, abban meg biztos vagyok, hogy magára nem hagyta.
- Mit iszol? Az első kört én fizetem. - vigyorgok rá szélesen, de azért bízok abban, hogy nem valami erőssel akar egyből indítani. Jó lenne ki bírni legalább egy pár órát tiszta fejjel. Bár szerencsére azért tudok megálljt parancsolni magamnak.    

To Valeria “Friendship is the hardest thing in the world to explain. It's not something you learn in school. But if you haven't learned the meaning of friendship, you really haven't learned anything.”

Mikor elhívtam Valeriát egy csajos estére, még nem tudtam, hogy igazából mennyire is szükségem lesz arra, hogy kiengedjem kicsit a gőzt. És bár nem akarok rossz benyomást kelteni a nőben, az tuti, hogy nem fogok józan fejjel maradni, mert átkozottul alig várom, hogy az asztal alá igyam magam és végre legyen egy jó estém. Hogy ha csak néhány órára is, de megfeledkezzek arról, ami körülöttem folyik, az az őrűlet amiben már hónapok óta vagyok, ám most mégis lenyugvóban van. Mióta az ember, kinek nem mondjuk ki a nevét, akárcsak Voldemort... már nincs az életemben, hirtelen sokkal legyszerűbb lett minden. Azt nem mondom, hogy jobb, de mindenképpen egyszerűbb és sokkal kevesebb fejfájással járnak a mindennapjaim. Meg gyilkossággal, meg őrültséggel, meg sérülésekkel... úgy mindennel. Nehezen fogtam fel ami történt, sőt talán még mindig fel sem fogtam igazán, de igyekszem csak élni az életem, ha nem is magam miatt, akkor Laraért. Mert ő az egyetlen ember az életemben, akiért megéri harcolni és tudom, hogy szüksége van rám. Szüksége van az anyjára. Akkor is ha az az anya rohadtul elveszett és fogalma sincs arról, hogy mit művel az életével.

A bárba, a megbeszéltnél korábban megérkezve, egyenesen a bárpult felé veszem az irányt, hogy kérjek magunknak egy-egy koktélt, hiszen nem akarok én unatkozni amíg a barátnőmre várakozok. Barátnő? Nevezhetem egyáltalán annak? Gondolom a mai éjszaka után kiderül. Miután megkapom az italt, már indulok is, hogy keressek egy számunkra megfelelő asztalt, ahová lehuppanva kezdem el szürcsölgetni a tequila sunrise-t, ami az egyik nagy kedvencem. A tekintetem le nem veszem a bejáratról, így aztán igencsak gyorsan meg is pillantom a nőt, akire várakozom. A kezemet felemelve intek neki egyet, ezzel kicsit segítve neki abban, hogy hamar megtaláljon, holott annyian még nincsenek a szórakozóhelyen, még csak ez után indul majd a buli.

- Dehogy, megoldottam. - Kacsintok rá, majd pedig bökök is a poharam felé, de mielőtt még bármit is tennénk, én magam is üdvözlöm őt és viszonzásul, egy-egy puszit nyomok az arcára. - Persze, a kis Tökmag maga rugdosott ki a lakásból. - Néha ő maga is jobban örül, ha egy bébiszitter vigyáz rá, akinek parancsolhat és azok ugyebár minden kérésére ugranak. Azt pedig Lara is nagyon jól tudja, hogy mennyire szükségem van egy kis szórakozásra. - Sajnálom, már beelőztelek. - Tolom most elé a számára már kikért italt. - Nem voltam benne biztos, hogy mennyire vagy az a koktélos típus, de ha nem szereted, majd én megiszom és hozok neked valami mást. - Mondom vigyorogva, hiszen annyi baj legyen... Én szívesen iszom meg mindkettőt. - És hogy vagy? Nem tudom te, hogy állsz vele, de nekem már nagyon szükségem volt erre az estére. - Mondom miközben már kortyolok is bele az italba. - Remélem tudsz táncolni?! Legalább egyikünk nézzen majd ki úgy, mint aki tudja mit csinál. - Nevetek fel kínosan, mert én ugyan soha sem voltam jó benne.

outfit

music

Jayda & Valeria

Belépve a bárba veszem elő a már jól megszokott láthatatlan álarcomat, amit társaságban mindig magam előtt tartok, mert jobban szeretem magam másmilyennek mutatni, mint amilyen valójában is vagyok. Nem szeretem, ha bárki is azt a gyenge jellemet látná bennem, mint amilyennek érzem magam, pszichológusként néha amúgy sem árt erősebbnek mutatkozni, mint a valóságom. Nem szoktam embereket túl közel engedni magamhoz, képtelen vagyok bízni bárkiben is, ez leginkább a családomnak köszönhető, akik hamar megtanítottak ara, hogy mindennek csak a felét szabad elhinni, amit az emberek mutatnak felém.  Jayda azonban könnyedén ütötte át azokat a téglákat, amiket magam elé építgettem az éveim során, hogy távol tartsam általuk magamtól az embereket. A csalódásokat nehezen viselem, és mivel már volt részem egy párban, így jobbnak tűnt, ha nem engedek senkit túl közel. Meg egyébként sem biztonságos, hiszen az a mocsok ami körülöttem van, könnyen ki hathat bárkire, aki az életembe lép. Az pedig, hogy az újdonsül barátnőm éppen egy rendőr, nem biztos, hogy jó rám nézve. Bár az én bűnöm csak annyi, hogy rossz családba születtem bele, de mégis kötelességemnek érzem nem beszélni arról a háttérről, amivel rendelkezek. Nem szeretném, ha Jayda vagy bárki más az miatt ítélne el, aki vagyok. Vagyis aki lennem kéne, ha nem azon küzdenék már évek óta, mióta elhagytam az otthonomat, hogy elnyomjak magamból minden gonoszságot. Mert nem akarok olyan lenni, amilyennek lennem kéne. Így történik az, hogy a lehető legbarátságos mosolyommal közelítem meg az asztalt is, ami előtt ülve épp rám vár Jayda, és legalább annyira lelkesnek tűnik még így távolról is, mint amilyennek én mutatom magam. Pedig nagyon nem érzem magam ehhez a helyhez illőnek.
- Nincs még túl korán ehhez? Gondolom nem alkoholmentes az ami előtted van. - akaratom ellenére is elő bújik belőlem egy kicsit a buli romboló énem, hiszen nyílvánvalóan azért járnak az emberek ilyen helykre, hogy jól érezzék magukat, ehhez pedig egy kis alkoholra is szükség van néha, csak nem az olyanoknak, akik azt kevésbé bírják. Az üdvözlő puszink után én is leülök vele szembe, bár még mindig fogalmam sincs, hogy mit keresek én itt. Mégis igyekszem a belső hangokra hallgatni, amelyek azt súgják, hogy csak egyetlen este erejéig lehetek igazán önmagam és nem muszáj ennyire véresen komolyan vennem az életet, és követnem sem a saját magam által felhozott szabályokat. Attól, hogy megpróbálom jól érezni magam, még nem leszek rossz. Csak talán felszabadultabb.
- Nagyon okos kislány, szerencsés vagy vele. - bár egyébként is szeretem a gyerekeket, mindig is úgy gondoltam, hogy bennük lehet a jövő, és talán majd az új generáció által szebbé válik a világ is, Lara azonban olyan könnyen belopta magát a szívembe, hogy talán Ő az egyik legfontosabb ok arra, hogy hagyom, hogy Jayda közelebb kerüljön hozzám. Na meg arra is kezdek rá jönni, hogy nem biztos, hogy mindenkit a rossz szándék vezérel, aki szóba áll velem. Jay épp annyira meggyötörtnek tűnik, mint amilyennek én is, bár én azért igyeszem ezt nem kimutatni. Csak azért, hogy az emberek ne kérdezzenek, mert választ adnom a miértekre nem valami egyszerű. Nem szeretném, hogy bárki is a családi hátterem miatt kövezzen meg. Kicsit fel szökik a szemöldököm az elém tolt ital láttán, bár fogalmam sincs, hogy az mi, de újra átgondolom és arra a következtetésre jutok, hogy egyetlen pohárkától bajom nem lehet. Elvégre is szórakozni vagyunk itt.
- A koktélokkal nincs bajom. Csak az alkohol és én nem vagyunk túl jó barátok. - vallom be, miközben a fülem mögé rejtek egy kósza tincset. Végül bele kortyolok az italba, és meglepően kellemes íze van. Az épp ilyenekkel van a baj. Csendes gyilkosok. Itatják magukat, aztán az ember azon kapja magát, hogy berúgott. Elég rossz benyomást keltene az emberekben, ha orvosként be esnék az asztal alá, mert nem tudok megálljt parancsolni magamnak. - Nem is olyan rossz. Köszönöm. - az arcomon lévő mosoly még szélesebbre húzódik miközben egy újabbat iszok, olyan egyszer élünk alapon.
- Miért érzem úgy, hogy valami baj van? Remélem nem a Lara iskolájában történt valami már megint. - részben azért is jó, hogy pszichológus vagyok, mert a legtöbb esetben felismerem, ha valaki csak erőlteti a mosolygást. Persze van, hogy tévedek, de Jayda valamiért olyan szomorúnak tűnik. A tekintete legalábbis annak tűnteti őt fel. - Olasz vagyok drágám. A tánc a véremben van! - nevetek vele együtt, és ez annyira nem is hazugság, viszont nem biztos, hogy egyetlen pohár ital rá is vesz majd arra, hogy azt meg is mutassam. Márpedig ennél többet nem tervezek inni. - Talán nem ártana megvárnunk, amíg egy kicsit több ember gyűl körénk, hogy kevésbé figyeljenek majd fel ránk, ha esetleg táncolni támadna kedvünk. Addig viszont mesélj. Ki miatt akarsz berúgni? - egyértelmű, hogy az a célja, hogy leigya magát, amivel úgy baj nincs is igazából, csak mivel nem ismerem még olyan túl régóta, nem tudhatom, hogy olyan állapotban mennyire lehet őt kezelni és esetleg ágyba tessékelni. Egyikünknek mindenképp észnél kell maradnia, és azt hiszem, hogy nekem könnyebb lesz.   

To Valeria “Friendship is the hardest thing in the world to explain. It's not something you learn in school. But if you haven't learned the meaning of friendship, you really haven't learned anything.”

Alkoholmentes? Még hogy alkoholmentes! Ha azt akarnék inni, nagy valószínűséggel nem egy bárt választottam volna a kiruccanásunk céljául. Mondjuk nem is azzal a tudattal tettem volna ide be a lábam, hogy ma bizony cudarul berúgok, hogy aztán Valeria egy taxiba tudjon dugni és hazaküldeni. Oké, talán ennyire messzire nem terveztem elmenni, de mindenképpen ki kell használnom a bébiszitter minden egyes percét, hiszen ritkán adódik meg az ilyesmi számomra. Egy egész éjszaka, szabadon... felelősség nélkül. Nem is emlékszem, hogy mikor volt alkalmam utoljára egy barátnővel iszogatni. Mondjuk arra sem igazán emlékszem, hogy mikor volt utoljára barátnőm. Soha sem voltam egy túlságosan nyitott személyiség, nem igazán voltam közkedvelt, sose volt egyszerű számomra a barátkozás. Éppen ezért igyekszem annyira Valeria után kaparni, akárcsak egy kiskutya. Szükségem van rá és nem, mint doktornő, csupán, mint ember. Olyan ember aki önszántából van mellettem. Már ha ez lehetséges lenne. Mostanában elég elviselhetetlen lettem, még a saját magam számára is.

- Korán? Te mikor szeretnél elkezdeni inni? Szerinted mire való az alapozás? - Nézek rá vigyorogva, hiszen az alapozásnak nagyon fontos szerepe van az éjszakában. Valójában, nem koktélokkal kellene kezdeni, inkább sörrel, de őszintén szólva Valeria túlságosan kifinomultnak tűnt sörözéshez, szóval maradt a koktél. Én persze szívesen ülök le egy üveg sörrel is a kezemben, de mentségemre legyen, a munkahelyem hemzseg a tesztoszterontól bűzlő hapsikkal, akik másra sem vágynak, mint egy sörre munka után, amire pedig akármilyen antiszociális is vagyok, nem mindig lehet nemet mondani. - Igen, én szerencsés vagyok. Az már más kérdés, hogy ő szerencsés-e velem. - Horkanok fel igencsak sokat mondóan, hiszen mostanában nem éppen vagyok mintaanya. Soha sem voltam az, de az elmúlt néhány hónapban... felülmúltam minden korábbi szar anyaságom. Csoda, hogy még nem vették tőlem el. Mondjuk ha bárki tudná, hogy milyen veszélyt jelentek rá, tutira el is vennék. Szóval lehet nem épp egy pszichológust kellene beavatnom abba, hogy milyen emberek körül forgolódtunk mostanában.

- Nem. Lara iskolájában mostanában lenyugodott egy kicsit a helyzet. Szerencsére. - Nyugtázom egy apró mosollyal, aztán belekortyolok az italba, hogy némi időt nyerjek. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatok el neki, ami még nem ijeszti el tőlem és nem is kerül veszélybe miatta. Vagy éppen nem veszélyeztetem a lányom elhelyezésének újratárgyalását. - Csak nagyon hosszú heteken vagyok túl. Képzeld, megismerkedtem valakivel... - Hatásszünetet tartok, bár nem feltétlen a hatás miatt, inkább mert nem teljesen tudom, hogy miképp folytassam és mennyit árulhatok el. - Aki most meg meghalt. - Így aztán rögtön a történet végére is ugrok, ezzel egy címeres szerencsétlennek kitűntetve magam... Ami talán vagyok is. - Most mond, hogy nem vagyok szerencsétlen?! - Nevetek fel kínomban, mert magam sem tudom, hogy mi mást tehetnék. Persze nem volt felhőtlen a kapcsolatunk és igazából talán meg is könnyebbültem, hogy vége az egésznek, de ez még nem jelenti azt, hogy nem viselt meg a dolog. Hiszen érzéseim voltak iránta, még a lányomnak is bemutattam, még ha nem is saját akaratomból... de megtettem. Jól tudom, hogy az életem könnyebb lesz, de jogom van ahhoz, hogy előtte még szomorú legyek. - Na de most, hogy ünneprontó lettem... Mostmár ihatunk, ugye? - Igyekszem is arra, hogy eltereljem a szót, hiszen nem feltétlen akarok erről többet mesélni neki. Vagyis akarok... de fogalmam sincs hol vannak a határok. Még nem.

- Táncolni jó lesz később is. Kíváncsi is vagyok, hogy hogyan táncol egy vérbeli olasz. - Mosolygok rá sejtelmesen, ezzel is megpróbálva elvonni a témát a korábbi siralmas beszélgetésről. - Azt már tudom, hogy hogyan eszik a pizzát. Ugyehogy nem is volt olyan szörnyű az az ananász rajta?! - Nézek rá, hiszen Lara sikeresen rávette arra, hogy megpróbálja azt, még ha nem is feltétlen volt kedvére a dolog. Értem én, hogy nincs hozzászokva, de az még nem azt jelenti, hogy nem lehet jó.

outfit

music

Jayda & Valeria

Nem voltam én sem mindig ennyire makulátlan, természetesen mint mindenki, én is követtem el számtalan hibát az életem során, azt hiszem, hogy az abortuszom után jött el az a pont, amikor ennyire magamba fordultam, erre pedig rá segített még az apám beteges megszállottsága is. Hiba volt azt gondolnom, hogy azzal, hogy engedélyt kaptam tőle arra, hogy Amerikáig repüljek, hagyni fogja azt is, hogy kiszakadjak abból a mocsokból, ahová születtem. Vajon Jayda, mint a törvény embere, mennyire tartaná visszataszítónak a valódi származásomat, ha tudomást szerezne mindenről? Hogy ez a visszafogott álca, amit mutatok pusztán arról szól, hogy elnyomjam a bennem lévő rosszat, ami mélyen legbelül talán valóban ott van, csak mindent megteszek azért, hogy vissza fojtsam. Mert nem akarok olyan lenni, mint a családom. Sajnos az évek során rá kellett döbbennem arra is, hogy hiába minden igyekezetem, nem tudom eltörölni a családomat, Ők mindig árnyékként mögöttem lesznek. Az az igazság, hogy bármennyire is haragszom arra, hogy rossz helyre születtem, még mindig úgy gondolom, hogy szükségem van rájuk, elég ha tudom, hogy jól vannak.
- Szerinted alkohol nélkül nem tudnánk jól érezni magunkat? Ne érts félre, nem vagyok azért annyira betokosodva én sem, hogy néha napján ne engedjek a csábításnak, viszont attól még nem leszünk barátok az alkohollal. - magyarázom ismét, de közben azért már bele is iszok az italomba, mert bizony, ha már pénzt adott érte, akkor semmiképp sem hagyom kárba veszni. Egy-két pohár egyébként sem hiszem, hogy túl nagy problémát okozna. Szerencsémre azért tudok megálljt parancsolni magamnak, amikor annak itt az ideje. Meglep az, hogy Jayda ennyire nincs megelégedve az anyai teljesítményeivel, és hiába nem ismerem őket túl jól, mégis az ahogyan a kórházban, majd a pizzázóban együtt láttam őket a kislányával, épp elég ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, hogy a kis Lara nagyon is szerencsés, és jó helyre született. - Nekem nem tűnt úgy mintha ne lenne tökéletes az összhang köztetek. Szerintem mndketten szerencséseknek mondhatjátok magatokat, hogy ott vagytok egymásnak. - mosolygok rá bíztatóan, mert nem tudom, hogy miért hiszi mindennek az ellenkezőjét, de az amit én láttam tökéletesen tükrüzte azt, hogy milyennek kéne lennie minden kapcsolatnak egy anya és kislánya között. Pont olyanok voltak, mint amilyenről én is anyiszor álmodoztam gyerekként. Egy gyereknek azt hiszem, hogy nem luxusra, meg mindenféle menő dologra van szüksége, csak egy szülői, őszinte ölelésre néha, ami megnyugtatja a kis lelküket.
- Ennek akkor örülök. Sikerült beszélgetnie az iskola pszichológusával? Kiderült az, hogy ki bántotta Larat? - szívből remélem, hogy igen, és azt is, hogy az iskola a közeljövőben ezentúl jobban oda figyel arra, hogy ilyen kegyetlenség ne fordulhasson elő soha többé. Ha már a gyerekek is képesek bántani egymást, akkor mit várunk el a felnőttektől? Egyáltalán az ilyen bántalmazó gyerkek milyen felnőtté válnak majd? Vagy milyen szülő az, aki nem veszi észre azt, hogy a gyereke agresszív? Persze nem az én dolgom ítélkezni, de úgy gondolom még mindig, hogy nincs rossz gyerek, csak olyan szülő, aki nem fordít kellő figyelmet a lurkójára. Mert egy gyerek otthonról indul...azt viszi tovább, amit a körülőtte lévő felnőttetől is lát.  Felháborító, hogy egyre több ilyenbe botlik az ember. Fogalmam sincs, hogy a következő generációtól mennyi jóra számíthatunk majd.  Az azonban feltűnik, hogy Jayda sokkal megtörtebb, mint amilyennek utoljára láttam. Mivel azt mondta, hogy Laraval minden rendben, szinte biztos vagyok abban, hogy valami más állhat a háttérben. A szavaival pedig meg is erősíti ezt bennem. Bár elsőnek nem tűnik olyan szőrnyűnek az, amit mond, hiszen megismerkedni valakivel igazán jó dolog, de mégis érzem, hogy valamit még hozzá fog tenni, így türelmesen várok és közben a koktélomat szűrcsölgetem, aminek egyébként igazán kellemes íze van. Szinte még a szájam is tátva marad, amint sikerül befejeznie a mondatát, és így egyből értelmet nyer minden. Jogosan akar inni, azt azonban nem gondolom, hogy az alkohol megoldás lenne bármire is.
- Oh... - elősre csak ennyit sikerül kinyögnöm, majd még meg is rázom a fejem, mert tudom, hogy ennél valami sokkal többet vár. - Nagyon sajnálom. De... gondolod, ha le iszod magad bármi is megváltozik majd? Ne érts félre... én tényleg átérzem a fájdalmad, biztosan nem lehet könnyű elveszíteni valakit, akit szerettél... - itt el is hallgatok, és egy mély sóhaj kíséretében nyúlok át az asztal felett, és szorítom meg a kezét. Pontosan tudom, hogy ilyen helyzetben mindegy, hogy mit mond az ember, az úgysem segít enyhíteni a fájdalmat. Vannak olyan sebek, melyeket csak az idő tud begyógyítani. - ... de az élet megy tovább. Az akkor sem áll meg, ha neked most épp fáj. Szóval én azt mondom, hogy gyászolj, és sírj addig, amíg úgy érzed, hogy könnyebb, de utána mindig emeld fel a fejed, mert van egy kislányod, aki miatt talán nem engedheted meg azt a luxust, hogy elereszkedj. - nem akarok kérdezni semmit a körülményekről, mert nem szeretnék én lenni az, aki újra feltépi a sebeit, azt hiszem, hogy ha majd úgy érzi, akkor magától úgyis fog erről mesélni. Én pedig itt leszek, hogy meghallgassam. Ismét rá mosolygok, majd kezem vissza húzva, fogom meg a poharamat és emelem a magasba, annak ellenére is, hogy még mindig nem tartom ezt annyira túl jó ötletnek.
- Hát akkor igyunk arra, hogy ma elengedünk minden rosszat és megpróbáljuk jól érezni magunkat! - tartom felé a poharamat, és ha koccintott velem, akkor ismét bele iszok a koktélomba, mert most már úgy vagyok vele, hogy lesz, ami lesz. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Ahhoz pedig, hogy táncolni is felálljak még azt hiszem, hogy nem elég a bennem lévő alkohol mennyiség.
- Reméljük, hogy lesz alkalmam megmutatni. De egy koktél nem biztos, hogy elég lesz hozzá, úgyhogy a következőt én állom. - a mosolyom egy pajkos vigyorrá változik, és nem tudom, hogy az a pár korty alkohol-e az oka, de mintha a bennem lévő feszültség kezdene elillanni. - Lara volt az egyedüli, aki erre rá tudott venni. De rendszert azért nem fogok csinálni belőle. - nevetem el magam, és ha elképzelem az apámat, aki látna Hawaii pizza evés közben, akkor csak még szórakoztatóbbá teszi az egészet. Minimum megállna benne egy ütőér. Mégis elkomolyodok, ahogy megpillantok egy számomra ismerős alakot. Bár elég távol van tőlünk, de esküdni mernék rá, hogy az apám egyik embere az. Érzem, hogy a szívverésem egyre szaporább kezd lenni, majd nem gondolkodva pattanok fel a helyemről, és fogom meg ismét a Jay kezét, ezúttal úgy, hogy rájöjjön, hogy azt szeretném, ha Ő is felállna. Nem szeretném Őt bajba keverni. Ráadásul rendőr... a családomat sem szeretném veszélybe sodorni ezáltal.
- Kérlek ne kérdezz semmit. Csak állj fel és lépjünk innen. - még mindig nem engedem el a kezét, csak türelmetlenül várom, hogy engedelmesen álljon fel és szó nélkül kövessen. Nem igazán lenne mivel megmagyaráznom a helyzetet.   

To Valeria “Friendship is the hardest thing in the world to explain. It's not something you learn in school. But if you haven't learned the meaning of friendship, you really haven't learned anything.”

Igyekszem inkább nem reagálni a kijelentésére, miszerint nem leszünk barátok az alkohollal. Hiszen az elmúlt időszakban az alkohol volt a legjobb barátom... talán az egyetlen is. Nem mondom, hogy alkoholistává váltam volna, nem is fogok, de tény, hogy egy kemény időszak áll mögöttem és ha az embernek nincsenek barátai, mert egy remete, antiszociális életet él, fel kell találnia magát. Az alkohol legalább nem akar beszélgetni velem. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretnék Valeriaval beszélgetni, ő talán az egyetlen élőlény ezen a földön akinek sikerült belopnia magát a szívembe... Persze Larán kívül. Ugyanakkor Valeria nem éppen volt elérhető az elmúlt időszakban. És őszintén szólva igencsak nehéz is vele kommunikálni. Nem akarom, hogy előítéletes legyen velem és a múltammal kapcsolatban, ahogyan azt sem akarom, hogy rájöjjön milyen egy őrült némber vagyok és esetlegesen elvetesse tőlem Larát. Bonyolult ha az ember egyetlen és egyben legjobb barátja egy pszichológus.

- Nem, de végül Lara egy másik osztályba lett áthelyezve, ahol sokkal nyugodtabb a helyzet és szerencsére sikerült neki egy-két új barátnőt is találni. Eddig sokkal jobbnak tűnik a helyzet, a csajok meg imádnak pizsipartizni. Ezért jut nekem is időm ilyesmikre... - Intek magunk köré, ezzel jelezve neki mire is gondolok, elvégre a pizsiparti egyben ottalvásos parti is, így aztán az anyuka kiszabadulhat, hogy megigyon néhány koktélt a barátnővel. Legalábbis szeretném azt gondolni, hogy Valeria ténylegesen barátnő, vagy legalább alakulóban van a dolog. Éppen ezért is döntök úgy, hogy megosztok vele néhány részletet az életem utóbbi szakaszából. Abból a hullámvasútból, amin mostanában ültem. Bár igyekszem ügyelni arra, hogy ne áruljak el neki túl sokat, elvégre nem akarom a frászt hozni rá.

- Várj, még nem fejeztem be. - Mondom vészjóslóan. - Néhány napja kiderült, hogy a fickó mégis él. Eljátszotta a saját halálát. - Úgy vonom meg a vállam, mintha ez semmiség lenne. - Több, mint egy hónapig gondoltam azt, hogy halott volt, erre... Őszintén szólva csak értetlen vagyok. Nem értem miért tenne ilyesmit bárki is. Értelmes választ nem is kaptam tőle, szóval végül legjobbnak láttam lezárni a dolgot és kizárni őt az életemből. - Magyarázom neki, igyekszem tudtára adni, hogy nem vagyok őrült, lezártam vele mindent és nem is szándékozom egy ilyen embert visszaengedni az életembe, bár azért ügyelek arra, hogy ne is áruljak el neki túl sokat. Viszont valakinek el kell mondanom, hogy mi történt velem. - De akkor sem értem az egészet. Szóval igen... Izgalmas volt az időszak amíg távol voltál. - Mosolyodom el végül kedvesen, próbálok úgy tenni, mintha jól lennék, ugyanakkor korántsem vagyok az.

- Legyen! - Vágom rá azonnal a koktélos ajánlatára, holott meg is lep a dolog, hiszen egészen eddig arról próbált nekem hadoválni, hogy az ital nem megoldás semmire. Talán ő is rájött, hogy az én problémámra mégis ez a megoldás? Ital vagy diliház? Aztán a hangulat megváltozik. Értetlenül nézek a nőre, akinek az arca szinte teljesen elfehéredik és úgy néz ki, mint aki éppen összeesni készül. - Valeria? - Nézek rá kérdőn, majd mikor kijelenti, hogy ne kérdezzek semmit, csak lépjünk innen, úgy is teszek. Pillanatok alatt szedem össze magam és indulok utána, mert nyomozóként elég hasonló esetben volt részem és jól tudom, hogy ha valaki veszélyt érez, azt nem szabad fél vállról venni. Ha már biztonságban leszünk majd lesz alkalmam kifaggatni őt. - Mi történik? - Bököm ki végül mikor kiérünk a bárból és már az utcán szedjük a csinos kis lábainkat, ám még mindig nem állok meg, csak követem őt ameddig kell. - Valaki követ? Egy őrült ex? Egy páciens? Ugye tudod, hogy meg tudlak védeni? - Próbálom őt emlékeztetni arra, hogy nyomozó vagyok és nem hagynám, hogy baja essen.

outfit

music

Jayda & Valeria

Egyre sűrübben érzem azt, hogy a megszokott életem kezd monotonná válni, és mintha hiányozna belőle valami. Aztán végül rá jövök, hogy a valódi probléma talán bennem van, hiszen olyannyira be meséltem magamnak azt, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek sokan látni szeretnének, hogy még én magam is elhiszem azt a túl jó kislány szerepet, amit igyekszem eljátszani. Annyi rosszat láttam és tapasztaltam már az életem során, hogy egyszerűen kész vagyok bármire azért, hogy véletlenül se kövessek el semmi olyat, ami miatt az emberek megkövezhetnek. Bár attól, hogy el jöttem kicsit szórakozni, és próbálok úgy tekinteni Jaydara, mint egy barátnőre, nem gondolom, hogy szőrnyű ember lennék. Bár még mindig nem szívesen szavaznék bizalmat az embereknek, ahhoz túl sok mindenkiben csalódtam már, viszont mégis igyekszem leküzdeni magamban a saját démonaimat és legalább esélyt adni egy új, bimbózó kapcsolatnak, hiszen Jay a kislányával együtt, nagyon hamar be lopták magukat a szívembe. Sajnálnám a bizalmatlanságommal elrontani az egészet már a legelején. Az pedig egyáltalán nem titok, hogy Lara miatt alakul ennyire jól a kapcsolatunk, hiszen a kislány a cserfes megjegyzéseivel és huncutkodásaival szinte rögtön le vett a lábamról, és mindenképp a szívemen viselem most már én is a sorsát.
- Ennek igazán örülök. Sajnálom, hogy még nem volt lehetőségem be tartani az ígéretemet, sajnos el kellett utaznom családi okok miatt. De még mindig áll az ajánlatom, és szívesen beszélgetek néha Laraval. Már ha nem felejtett el azóta. - a részletekbe pedig ennél jobban nem is szeretnék bele menni, csak úgy éreztem, hogy szükséges megmagyaráznom a hírtelen eltűnésem. Nem szeretném, hogy azt gondolja rólam, hogy komolytalan vagyok, mert bármit lehet rám mondani, de azt, hogy ne tartanám be az adott szavamat, soha. Még akkor sem, ha már eleve hazugsággal indul a barátságunk, hiszen rendőrként, valószínűleg nem díjjazná a származásomat, bár ezt természetesen sosem áll majd szándékomban megosztani vele, már egyébként is megszoktam azt a sablonos szöveget, amit mondok mindig, ha szóba kerül a család. Néha olyan beleéléssel tudok előadni egy felhőtlen, békés családi hátteret - amilyenről talán mindig is álmodtam -, hogy én magam is képes vagyok elhinni, hogy minden szavam igaz. Kicsit olyan, mintha egy hazug világban élnék, amit én magam teremtettem meg. A történet azonban, amit az újdonsült barátnőm mesél, teljességgel ledöbbent. Úgy tűnik, hogy ismét ráébredhetek arra, hogy nem csak az én életem pocsék, Jaydanak is bőven kijutott a rosszból, azok alapján legalábbis, amiket róla tudok, azt hiszem, hogy sokkal több közös van bennünk, mint először azt gondoltam volna.
- Hogyan játszhatja el bárki is a saját halálát? - az arcomra még a megdöbbenés is rá telepedik, holott már nem igazán létezik olyasmi, ami meg tudna lepni. - Várj... én ezt nem értem... egy hónapig azt hitted, hogy halott, aztán... képes volt úgy vissza térni, mintha semmi sem történt volna? Mintha ez... normális lenne? - nagyokat pislogva figyelem, még mindig nem értve mindazt, amiről beszél. Rendőrként, hogyan szerethetett bele egy ilyen emberbe? Mert az oké, hogy nem látunk előre a jövőnkbe, nem tudhatta, hogy ez lesz majd, de aki képes eljátszani a saját halálát az mindennek számít, de normális embernek semmiképp. Mi nők sajnos hajlamosak vagyunk a rossz emberek körül rajongásáért, ami miatt legtöbbször aztán a padlón találjuk magunkat.
- A leghelyesebb, amit tenni tudtál az, hogy kizártad Őt az életedből. Aki képes ilyen kegyetlen módon átverni, az nem érdemli meg a szerelmedet. - bólintok végül helyeslőn, és máris kezdem érteni, hogy miért akar mindenáron alkoholt inni, bár azt még mindig nem gondolom, hogy az lenne a megoldása a a problémájára, a csalódásokon semmi más nem segít túl lendülni, csak az idő és türelem, ami néha vészesen hosszúnak tűnik, de mindig van tovább. Neki egyedülálló anyaként talán még nehezebb lehet ez az egész, hiszen biztosan semmi másra nem vágyik csak arra, hogy találjon egy olyan férfit maga mellé, aki nem csak Őt tiszteli, de a kislányának is betölti azt a szerepet az életében, amit egy férfi tud csak. Egy nő, hiába tesz meg minden tőle telhetőt a gyerekéért, egy apát sajnos úgysem tud pótolni. Főleg nem egy olyan kislánynál, akinek szüksége van arra a biztonság érzetre, amit egy férfi tud nyújtani. Végül én is belátom, hogy semmi bajom nem származik abból, ha vele együtt megpróbálom jól érezni magamat, vagy legalábbis úgy tenni, mint akinek az élete teljesen felhőtlen. Ezt persze amint ki gondolom, máris megbánom, hiszen megpillantok egy alakot, akit mintha ismernék, de mégsem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól látom-e. Mégis, nem megvárva azt, hogy közelebb érjen hozzánk, állok fel és húzom magam után a meglepett barátnőmet is, abban bízva, hogy megúszom a kérdezősködését. Ki érve a bárból még egy ideig lépkedek a hűvösben, vissza pillantok, hogy meggyőzzem magam arról, hogy nem követ senki, aztán megállok, kifújva magamból a levegőt. Elengedem a Jayda kezét és tudom, hogy magyarázatot kell adnom neki.
- Én csak... azt hiszem láttam valakit. - szólalok meg végül a hajamba túrva, holott nem hinném, hogy elég lenne ennyi magyarázatnak. Nem szerettem volna megijeszteni őt is. - Hidd el nem akarsz ebbe belefolyni. - szólalok meg ismét, még mindig nem teljesen egyértelmű választ adva a kérdéseire, és egyáltalán nem kételkedek abban, hogy rendőrként képes lenne megvédeni, de ez nem csak egy őrült exről szól, ahogyan gondolja. Egy kicsit mocskosabb a hátterem ennél, és nagyon nem szeretném, hogy emiatt ítéljen el. Ismét vissza pillantok a bár kijárata felé, figyelem a ki és be tévedő embereket, és ebben a pillanataban találkozik is a tekintetem azzal a férfival, aki elől menekülni akartam, és bosszúsan kapok a homlokamhoz. Egyértelműen üldözési mániám van, hiszen nem is ismerem azt az embert. Idegesen állok egyik lábamról a másikra, még mindig azon gondolkodva, hogy mit mondjak Jaydanak, végül pedig kínosan nevetem el magam. Hisz nevetséges ez az egész.
- Nagyon sajnálom. Azt hiszem, félre értettem valamit. - motyogom aztán halkan, vissza pillantva a férfi irányába, akinek még a szemöldöke is a magasba emelkedik, én meg zavartan fordulok el tőle. Még a végén megszól amiért bámulom. - Még csak egy koktélt sem ittam meg, és máris képzelődök. Mondtam, hogy nem nekem való az alkohol. - nevetek fel ismét kínosan, mintha ennek bármi köze is lenne ahhoz, hogy mit ittam. - Vissza mehetünk, ha még nem vettem el túlságosan a kedved. De... nem akarok erről beszélni. - igyekszem ezzel pontot is tenni az egésznek a végére, és remélem, hogy ezek után képesek leszünk ismét feloldódni, bár most azt hiszem, hogy valóban jól esne az a koktél. Azt hiszem mindkettőnk életében vannak olyan homályok, amiket talán nem szívesen fednénk fel egymás előtt. Lehet, hogy még az idő sem lesz elég, ami szorosabbá tenné a kapcsolatunkat, ahhoz, hogy teljesen meg tudjunk nyílni egymásnak.    

To Valeria “Friendship is the hardest thing in the world to explain. It's not something you learn in school. But if you haven't learned the meaning of friendship, you really haven't learned anything.”

Még hogy Lara ne emlékezne rá. Fogalma sincs, hogy mi mindenre képes emlékezni az én kis ördögfiókám. Esküszöm még arra is hajszál pontosan emlékszik, hogy öt évvel ezelőtt egy szombati délutánon fagylaltot ígértem neki ha szépen viselkedik. Persze a suliban kapott lecke meg úgy száll ki a fejéből, mintha soha nem is hallotta volna. Gondolom ezt nevezik szelektív hallás és emlékezetnek. A gyerekek gyakran szenvednek benne. Mondjuk néha a felnőttek is. Sőt, néha talán még én magam is. - Biztos lehetsz benne, hogy nem felejtett el. Sűrűn emleget, imád téged. Alig várja, hogy ismét pizzázni menjünk. Bár lehetséges, hogy legközelebb a fagyira is rávesz. - Mondom egy játékos grimasszal az arcomon, mert bizony, hogy Lara nem feledkezik meg legközelebb az édességről sem. A lányom mindig tudja, hogy mit akar és legtöbb esetben nem is fél tenni azért, hogy megkapja azt.

Őszintén szólva néha úgy érzem, hogy nekem sem ártana tanulnom egy kicsit a kislánytól. Míg ő mindig tudja, hogy mit akar, nekem sokszor fogalmam sincs arról, hogy mit akarok. Így van ez most is. Részben azt kívánom, bárcsak az asztal alá tudnám inni magam, hogy sikeresen megfeledkezzek mindarról ami körülöttem folyik mostanában. Részben pedig azt, bárcsak beszélni tudnék vele mindenről. Ám mégsem tehetem. Nem szeretném, ha páciensként tekintene rám, rá barátnőként van szükségem, olyasfajta támogatásként, amit csak barátoktól kaphatok meg. Éppen ezért is igyekszem végül gondolatban megrázni magam, amolyan "szedd már össze magad, Jay" módon, majd csak ez után nézek fel rá. - Nos, szerintem sem normális. De még szerencse, hogy mostantól kezdve már nem az én gondom. Valaki más gondja. Én pedig élem tovább az életem, mintha mi sem történt volna. - Mondom kihúzva magam, majd bólintok is egyet, hogy nyomatékosítani tudjam amit mondtam.

- De ne aggódj miattam. Felkerestem egy pszichiátert, aki akármilyen furcsa is, de csodákat tesz. Szó szerint. - Még ha nem is jártam nála túl sokszor, máris érezhetően könnyebbnek érzem magam... és a lelkem is. Csak valakivel, aki nem tör pálcát a fejem felett, beszélgetni... tényleg jót tud tenni. Pedig nem tagadom, nem hittem az effajta abrakadabrában. - Gondolkoztam rajta, hogy Lara mellett én is jelentkezek hozzád pár órára, de őszintén szólva szerintem okosabb nem keverni magánéletet a munkával. - És bár tudom, hogy úgyis tudja, hogy ezért nem hozzá jelentkeztem, mégis úgy érzem, úgy a korrekt, ha el is mondom neki. Nem vagyok egy barátkozós típus. Rég nem voltak barátaim, így aztán ha egyre szert teszek, azt igazán szeretném meg is tartani. - Szóval... A barátságunkra! - Emelem fel végül a poharam, hogy koccintani tudjak vele egyet, aztán pedig meg is húzom annak tartalmát.

Ám mielőtt még túlzottan elengedhetnénk magunkat, a hangulat hirtelen megváltozik. És bár fogalmam sincs, hogy mi a jó fészkes fene ütött Valeriába, egy könnyes búcsút veszek a poharam tartalmától, majd további kérdés nélkül követem őt. A bárból kiérve még nem rögtön lassul le. Úgy szedi a lábait, mintha valaki zavarná őt, bár akármerre nézek, sehol sem látom a mumust. - Valeria? - Kérdezem tőle válaszul a megszólalása után, a szemöldökeim szinte az egekben. - Ugye tudod, hogy ezt nem veszem be? - Rázom meg a fejem. Egyikünk sem hülye. Nyomozó vagyok, túl sok hasonló esetben volt már részem ahhoz, hogy tudjam, valami átkozottul nincs rendben. - Oké... Nem kell semmit megmagyaráznod. Nem kell tudnom a részleteket, de ígérd meg, hogyha bajba kerülsz vagy segítségre lesz szükséged, én leszek az első akit értesítesz? - Adom fel végül, mert látom, hogy nem igazán akar erről beszélni, erőltetni meg nem szeretném. - Mint barát. Nem nyomozó. - Teszem még hozzá, ezzel tudatva vele azt is, hogy nem rendőrként kell rám tekintenie. Csak egy barátként, akivel bármikor beszélhet, mindegy miről van szó.

- Mi lenne ha inkább valahová máshová vinnénk a bulit? Szerintem te sem igazán szeretnél oda vissza menni. - Bökök a bár irányába, ahonnan a pali még mindig minket bámul és halvány lila gőze sincs, hogy mi mit szívtunk itt. - Akár haza is mehetnénk egyet filmezni? Popcorn és netflix? - Szeretném hozzátenni, hogy ott legalább nem fogja pánikroham érni amiatt, hogy valaki üldözi, de jobbnak látom, nem újra felhozni az üldözésimániáját. Inkább csak igyekszem valami olyasmivel feljönni, ami sokkalta nyugodtabb, talán nekem sem árt távolabb maradnom a koktéloktól. - Hívjak egy taxit? - Kérdezem a lehető legmegértőbb hangnemmel amit elő sikerül vennem. - Be is ugorhatunk a sarki boltba, hogy vegyünk pár nasit. - Ártatlanul rántom meg a vállam, hiszen filmet nem lehet nasi és popcorn nélkül nézni, ebben pedig bárki aki nem ért egyet, az őrült. Mondjuk én is őrült vagyok, szóval mindegy is.

outfit

music

Jayda & Valeria

Kár lenne tagadnom, hogy Lara már az első megszólalásával be lopta magát a szívembe, nagyon tetszik, hogy olyan kis pimasz, és, hogy egyáltalán nem fél kimondani azt, amit gondol. Bár nem találkoztunk túl kellemes körülmények között, ismeretlenül is fájt azt látni rajta, hogy mennyire rosszul érinti az, hogy az osztálytársai zaklatják, sajnos neki meg kellett tanulnia már ilyen picin azt, hogy miképpen rejtse el a csúnya és gonosz világ elől a fájdalmát. Mintha érezné, hogy azt aki gyenge, nagyon könnyen eltapossák. Pillanatok alatt volt képes össze kapnia magát és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne vele, pedig legbelül bizonyára szenvedett. Sosem könnyű annak, akit különcként kezelnek, sajnos a lelki sérült gyerekek, felnőttként is sokkal érzékenyebbek lesznek. Talán Jaydaval közös erővel sikerülni fog majd elérnünk, hogy a lehető legerősebb legyen belőle, olyan, akiről leperegnek a nem túl kedves szavak is.
- Szívesebben ennék vele fagyit, mint még egyszer ananászos pizzát. - nevetem el magam, amint felidéződik bennem a jelenet, hogy miképpen beszéltek rá életem egyik legnagyobb szentségtörésére. Ha az apám látta volna, minden bizonnyal hamarabb kapott volna agyvérzést, minthogy vissza kapja az élettől mindazt a rengeteg rosszat, amit Ő adott másoknak. Mindentől eltekintve azért örülök, hogy sikerült megismerkednem Jaydaval és a kislányával, valami különös oknál fogva bízok abban, hogy a szándékaik komolyak felém, és valamiért még mindig úgy érzem, hogy sokkal több a közös pont bennünk, mint azt reméltük volna. Mert az ex szerelméről épp eleget hallottam ahhoz, hogy el tudjam könyvelni saját magamban, hogy biza Jaydanak is jutott ki bőven a rosszból, hiába nyomozó, néha Ők is léphetnek téves útra. Az a férfi pedig egyáltalán nem érdemelte meg az újdonsült barátnőm bizalmát. A válaszából tökéletesen ki hallatszik, hogy mennyire nem kíván erről beszélni, így két ujjamat össze fogva húzok el egy láthatatlan cipzárt a szájam előtt, ezzel adva a tudtára, hogy többet nem kérdezek. A szórakozást egyébként is el kell vonatkoztatni a munkától, szóval majd máskor öntök belé egy kicsi lelket, ha épp arra lenne szüksége. De azt hiszem, hogy a személyemben csak egy barátnőre vágyik, és nem pszichológusra.
- Azt nagyon jól tetted. Egyáltalán nem szégyen segítséget kérni egy kívülállótól. Sokkal jobb egyébként is, ha valakinek ki tudod beszélni a benned lévő fájdalmat és csalódást, minthogy saját magadat emészd. - a felé intézett mosolyom még mindig őszinte, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy meg kéne sértődnöm azért, amiért valaki mást választott helyettem.- Ezt valahogy úgy kell értenem, hogy jobban szeretnéd, ha én lennék az a személy, akivel néha kirúgsz a hámból, mint az, akinek ki öntöd a lelked? - a mosolyom kiszélesedik, hiszen igaz, hogy szeretem azt, amit csinálok, még mindig úgy gondolom, hogy az emberi lelkek megismerésénél nincs is szebb, azonban néha én is elfáradok, és szükségem van arra, hogy legyenek olyanok mellettem, akik nem csak azért keresnek fel, mert épp kell valaki, akivel egy jót beszélgethetnek. - Mivel pszichológus rengeteg van szerte a világban, de igaz barát már elég kevés, így azt gondolom, hogy tökéletesen megfelel nekem a második szerep. Nyugi. Egyáltalán nem esik ez rosszul. - ezt amint ki mondom, már emelem is rögtön a poharamat hozzá hasonlóan a magasba, mintha valami iszákos valaki lennék, de őszintén jól esik egy kicsit kikapcsolódni és kizökkenni is a megszokott kerékvágásból. Nem azt mondom, hogy rendszeres látogatója leszek a szórakozóhelyeknek, de néha miért is ne engedhetnénk meg ezt magunknak? Csupán az zavar össze, hogy egy ismeretlen férfit össze keverek valakivel az apám talpnyalói közül, ezzel pedig sikerül ismételten én lennem a buli romboló, mert amint odakint tudatosul bennem, hogy tévedtem, rá eszmélek arra is, hogy még mindig paranoiás vagyok. talán pszichológusként nekem sem ártana felkeresnem egy kollégámat, bár nyílván egy másik kórházból. Hisz annyira bennem van az a sok rossz emlék, amit gyerekkorom óta cipelek, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem sikerül úgy igazán, tiszta szívből felszabadulnom. Legalábbis nem hosszútávon.
- Megígérem. De tényleg nincs gond. Sajnálom, hogy feleslegesen pánikot keltettem benned. - elhiszem, hogy szívesen segítene, de biztos vagyok abban, hogy nem akarna bele keveredni abba a világba, ahonnan fejvesztve menekülök a mai napig. Talán tőlem is elmenekülne azon nyomban, hogy rá jönne, hogy nem is olyan makulátlan az életem, mint amilyennek az tűnik. Elvégre is van egy kislánya... nem hiányzik neki az a mocsok,ami velem jár. Nem véletlenül félek közel engedni magamhoz bárkit is. Veszélyes rá nézve is.
- Netflix? Meg popcorn? - nézek rá értetlenül, mint aki nem érti ennek a két szónak a jelntőségét, majd lelkesen mosolygok rá. Legalább biztonságban leszünk. - Igazából ez jól hangzik. Régen nem volt részem ilyesmiben. - ezt úgy mondom, mintha legalább ötven éves lennék. Néha úgy érzem, hogy valóban sokkal idősebb vagyok, mint a korom. Sokkal több mindnet éltem már meg ahhoz, mint ami természetes lenne.
- Mi lenne, ha inkább sétálnánk még egy ideig? mennyire laksz messze innen? - mert gondolom mindezt úgy értette, hogy az Ő lakásán ejtjük meg. Sokkal biztonságosabb lenne legalábbis. - Útközben meg veszünk nasit. Bár ebből természetesen nem csinálunk rendszert. Nyolc óra után nem nagyon szoktam enni, de néha teszek kivételt. Mert nasi nélkül tényleg nem az igazi a filmnézés. - értek egyet vele, miközben tekintetem még mindig azon a férfin tartom, aki szintén minket figyel, majd hírtelen meg is indul felénk. Csodás. Most már még csak az hiányzik, hogy neki is hozzánk hasonlóan nehéz napja legyen.  
- Én azt hiszem, hogy épp felénk tart. Remélem tudod, hogy mit mondjuk neki. - ezúttal már közelebb hajolva, inkább csak a  fülébe suttogva beszélek, miközben igyekszem nem bámulni a fickót tovább és reménykedek is abban, hogy nem is felénk tart, csak épp erre van útja. Ez lenne a jobbik eset.
- Hölgyeim... van valami probléma? - hallatszik is egyből az ismeretlen hang, ami bár kétségkívül kellemes, viszont megmagyarázni, hogy miért néztük már kevésbé lesz az.   

To Valeria “Friendship is the hardest thing in the world to explain. It's not something you learn in school. But if you haven't learned the meaning of friendship, you really haven't learned anything.”

Felnevetek a kijelentésére. Sejtettem, hogy nem lesz oda egy újabb pizzázásért, már így is jó alaposan megkínoztuk őt, nem hibáztatom ha a fagylaltot preferálná. Talán a helyében én is azt tenném. Éppen ezért sem szólalok meg, a válaszom csak egy szemöldök felhúzás, ami nyilvánvalóan sugallja, hogy ezt majd Lara-val kell lemeccselnie, nem velem. Nekem aztán mindegy mit csinálunk, de mindketten ismerjük már az ördögfajzatom csodálatos képességeit. Na meg a szemeit is, amivel nagyon tud nézni. Szóval majd sok szerencsét ellenállni azoknak. - Köszönöm a megértést és én magam is hasonlóan gondolkoztam. Szükségem van rád. - Vallom be egy szégyellős mosollyal. Szabályosan véve, Dr Crine egy pszichiáter, nem egy pszichológus, de mégis jobbnak láttam ezt letisztázni vele, mielőtt még azt gondolná, hogy esetlegesen az ő eljárásával lenne problémám. Mondjuk talán nem is túl okos a lányom és a saját problémáimat is rá zúdítani. Elég neki egy Winters-el foglalkozni. Még akkor is ha igazából Lara épp nem az.

- A pánik nem érdekel. Az érdekelne, hogy mégis mi rémiszthetett meg ennyire... - És bár tényleg igyekszem elengedni a dolgot, mégis nehezemre esik. Aggódom érte, nem értem mi a franc történt odabent. Úgy nyilallt ki a bárból, mintha fegyveres ürgék követték volna. Tudtára akarom adni, hogy bennem megbízhat, hogy én meg tudom őt védeni és nincs mitől félnie, de érzem, hogy ez most nem a megfelelő idő és hely ehhez, így aztán egyenlőre elengedem a dolgot. - Oké! - Szusszanok fel végül, ezzel neki is jelezve, hogy befejeztem, bár még keze után nyúlok, hogy néhány másodperc erejéig, bátorítóan szorítsam azt meg. - Igen, netflix és popcorn. Tudod... Pletykafészkek és egyéb? - Kecsegtetem meg az ajánlatot, egy régi kedvenc sorozattal, amiről már volt korábban közöttünk szó. - Nekem sem. Lara mellett igazából lehetetlenség is nem rajzfilmet nézni. Vagy barbie-t. Vagy egyéb nagylányoknak szóló dolgot. - Nevetek fel, megnyomva a nagylány szót, hiszen mindketten tudjuk, hogy Lara szeret úgy tenni, mintha már nem lenne gyerek. Aztán mégis gyerekműsorokon él. Mondjuk hál' Istennek. - Szóval ki kell használnunk az alkalmat, hogy a lakás üres. - Teszem hozzá egy cseles mosollyal.

- Persze, sétálhatunk is. Tökéletes. Cirka öt óra lesz az út. - Horkanok fel, kétlem, hogy erre számított. Nem a környéken élek, New York meg hatalmas. - De mehetünk tömegközlekedéssel is, ha nem szeretnél taxival. - Ajánlom fel a második lehetőséget, mert az az isten nincs, hogy én reggelig bandukoljak vele. Lehet, hogy nem árt sportolnom meg edzenem, de azért a lómicsodának is van ám vége. - Felénk tart? - Teszem fel a kérdés, mikor végül én magam is a férfi felé fordulok. - Basszus, Valeria... - Még szép, hogy rám hagyja a nehezét. - Helló... - Köszönök oda a pasasnak némileg zavartan. Nem igazán találtam még ki, hogy mivel vágjam ki magunkat ez alól, de... - Nem, semmiség. Bocsi, igazából a barátnőm itt... - Mutatok ezzel Valeria irányába. - Éppen lesmacizott egy palit, aztán azt hitte... Tudom, hülyeség, de azt hitte, te vagy a férje. Halálra rémült. Tudod hogy van az ilyesmi, nem? - Elejtek egy vállrándítást, próbálok nagyon meggyőző lenni, holott mindjárt meghalok, annyira kikívánkozik belőlem egy nevetés. - Nem? - Válaszolja a férfi faarccal, miközben jó alaposan végigméri barátnőmet. A tekintetéből süt, hogy mit gondol jelenleg róla. - Jólvan már, nem kell itt bíráskodni na... Még a ló is néha elesik, pedig négy lába van. - Szólok rá, majd az felemelt kezekkel fordul hátat nekünk és indul vissza.

- Meg ne szólalj! - Nézek szúrósan Valeria-ra. - Neked lett volna jobb ötleted? - Kérdezem, bár ekkor már nem tudom visszatartani a kitörni vágyó nevetést. - Na gyere! - Mondom miközben megragadom a kezét, hogy a néhány méterrel odébb lévő kisboltba húzzam őt be, ahol aztán a nasik közé startolok be. - Mit szeretsz? Én imádom a sajtos pufikat. - Veszek is ezzel egy csomaggal le a polcról, nem kéretem magam túl sokáig. - Ééés... bor? - Sandítok fel rá ártatlan tekintettel. Tudom, hogy nem szabad inni, meg ne alkoholba fojtsuk a szomorúságot, meg bla-bla-bla... de most buli van. Vagyis lesz. Remélem.

outfit

music

Jayda & Valeria

Nagyon hálás vagyok a sorsnak, vagy bárkinek is köszönhetem azt, hogy megismerhettem Jaydat, hiszen hosszú idők óta Ő az első olyan ember, akit nem félek barátnak nevezni és annak ellenére, hogy bajom van azzal, hogy bizalmat szavazzak bárkinek is, neki mégis elhiszem, hogy őszinték a szándékai felém. Éppen ezért egy megnyugtató mosollyal bólintok a szavaira és igazán jól is esik, hogy végre van valaki, akinek nem csak úgy kellek, mint egy orvos, hanem sokkal inkább, mint egy barát. Ettől függetlenül persze, ha bármi olyasmit szeretne velem megosztani, meghallgatom, igyekszem tanácsokkal ellátni, de legalább nem olyan hivatalosan tesszük azt, ahogyan egy pácienssel kéne. Alapjáraton szeretem a szakmámat, érdekes az emberek lelkébe bele látni és általa megfeledkezni a saját nyomoromról, ugyanakkor jól esne néha beszélnem nekem is valakivel. Mégsem áll szándékomban egyenlőre mondani semmit Jaydanak a hírtelen rám törő pánikomról, mert bár bízok benne, de nem tartom túl biztonságosnak azt, hogy bármiről is tudomást szerezzen. Könnyebb lett volna kitalálni mondjuk valami hazugságot, de az szintén nem az én pályám. Mindig az arcomra van írva, ha nem vagyok őszinte, ráadásul Ő még nyomozó is, ez pedig igencsak lenullázná az esélyeimet.
- Mégis mi rémiszthetne meg, amig egy nyomozóval barátkozom? - vigyorgom rá úgy, mintha valóban semmi érdekes nem történt volna az előbb, mert így sokkal egyszerűbb, mint megmagyarázni valamit, aminek nagyon is ahhoz van köze, hogy paranoiás vagyok. Ha ismerné a múltamat és azt, hogy honnan származom, akkor meg sem lepődne az egészen, de mégis azt hiszem, hogy néha jobb a tudatlanság. Szerencsére úgy tűnik, hogy ezt nem akarja tovább firtatni, és bízok is abban, hogy feledésbe is merül ez az apróság a közel jövőben is majd.
- Chuck Bass azt hiszem, hogy még ennyi év után is egy örök kedvenc maradt. Hallanod kellene, hogy milyen gagyi olasz szinkronhangja van. - mutrázva forgatom meg a szemem, de azért jó érzéssel tölt el egy kicsit vissza gondolnom a gyerekkoromra és rendesen izgalomba is hoz az, hogy egy egész éjszakán keresztül megfeledkezhetek mindenről és olyan kamasz lehetek, amilyen sosem tudtam lenni, mert a lehetőségek nem voltak adottak hozzá. Sem pedig a hátterem. - Lara igazán tudja, hogy hogyan érje el azt, hogy valaki a kedvében járjon. Azt hiszem vele én is szívesen néznék nagylányos műsorokat. - egyébként sem szeretek nemet mondani az embereknek, a gyerekeknek pedig mindig igazuk kell, hogy legyen. Szóval azt sem tartom kizártnak, hogy majd egyszer chipset majszolva nézzük végig Laraval valamelyik legújabb barbies sorozatot, amit már lehet, hogy kivülről tud, de azért mégis önfeledten tudná élvezni. Mert ilyenek a gyerekek. Minden kis apróság örömet okoz nekik, nekünk felnőtteknek pedig valahogy kutya kötelességünk örülni az Ők boldogságuknak.
- Jó, hát gondoltam, hátha a közelben laksz. - nevetem el magam, mert egyértelműen eszem ágában sincs órákat gyalogolni. - De akkor legyen inkább a taxi. - nem szeretném, hogy azt feltételezze rólam, hogy bármi problémám is lenne a tömegközlekedési járművekkel, vagy, hogy az a fajta lány lennék, aki képes letörölni egy buszon az ülést mielőtt rá ül, de a taxit még mindig biztonságosabbnak tartom. A jó kedvem viszont azon nyomban el is tűnik, amint a férfi közeledik felénk, és természetesen Jaydatól vártam volna a megoldást a problémára, de arra nem voltam felkészülve, ahogyan megoldja azt. Értetlenül, nagyokat pislogva nézek a barátnőmre, majd a férfira és megrázom a fejem is, hogy biztosan jól hallok-e mindent. A férjem? Lesmaciztam valakit? Miről beszél? - Miii? - még a csuklóját is megszorítom, miközben hálát adok az égnek, hogy be van sötétedve, mert a sápadt bőröm érzem, hogy tűzpirossá válik, amint találkozik a tekintetem a férfiéval, akiről szinte lesüt, hogy elítél azért, mert.... Minek az embernek ellenség..? Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ennyire kínosan, főleg, mert az a másik úgy néz rám, mintha valami utolsó nem is tudom mi lennék. Az az egy szerencse, hogy iszonyú nagy ez a város, szóval elég csekély arra az esély, hogy még valaha is találkozzunk. Annyira peches legalábbis nem lehetek. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amint el megy és még mindig ledöbbenve, értetlenül pillantok Jay felé, aki ezer százalék, hogy magában jól szórakozott a helyzeten.
- Hát én valami zsarusabb megoldásra gondoltam volna... - jegyzem azért meg, és igaz, hogy mulatságos, ahogy végül elneveti magát, de én mégsem tudok úgy tenni. Engem járatott le épp. - De legalább el ment. Biztosan attól félt, hogy majd Őt is lesmacizzuk. Egyáltalán ez milyen szó? - mióta New Yorkban vagyok hallottam még ezt a kifejezést, ezért értettem, hogy Jay miről beszél, viszont nem szívesen használom. Nehéz is kiejteni, meg ciki is. Mégis ahogyan megfogja a kezem, követem Őt a boltig és érzem, hogy fokozatosan nyugszom le az iménti incidens után, holnap talán képes leszek én is egy jót nevetni rajta.
- Nekem a Cheetos az egyik kedvencem. - magamhoz is veszem, majd rögtön azután egy nagyobb doboz Raffaellot is. - Ez pedig az egyedüli olyan édesség, amit reggeltől estig tudnék enni. - lóbálom meg előtte a finomságot és bólintok is a borra. Végülis, ha már elrontottam a szórakozását, legalább adjam meg az esélyt, hogy pótolni tudjuk. Miután mindent el vettünk, ami szem-szájnak ingere, a kasszához siettetem, ahol gyorsan fizetek is és kilépve a boltból már forgatom is a fejem, hogy a lehető leghamarabb le inthessünk egy taxit, mert a levegő kezd egyre jobban lehülni. Én meg nem szeretem a hideget.
- Ha ezt a sok mindent mind megesszük és isszuk, akkor holnaptól kezdhetünk fogyókúrázni. És ha Larat hamarabb haza hozzák, mint mi magunkhoz térnénk, akkor magyarázkodhatsz arról, hogy a felnőttek miért hazudják azt a gyerekeknek, hogy éjjel nem szabad ilyen sokat zabálni. - célzok ismét arra, hogy ha már nem is vihessük vissza a boltba mindazt, amit megvettünk, de még megpróbálhatjuk egymást bíztatva megálljt parancsolni magunknak. Vaaagy... csak azért is tehetünk kivételesen mindent másképp, mint szoktunk és megpróbálhatunk nem rágódni a holnapon.   

To Valeria “Friendship is the hardest thing in the world to explain. It's not something you learn in school. But if you haven't learned the meaning of friendship, you really haven't learned anything.”

A szemöldököm az egekbe szalad kérdése hallatán. Nyilvánvalóan nem túl sok nyomozóval barátkozott még, ami végülis meg sem lep. Talán jobb is ha nincs tisztában a velem való barátkozás veszélyeivel. Ugyanakkor nem lenne igazságos tőlem ha magamban tartanám és esetlegesen nem lenne felkészülve a veszélyre. Oké... tudom, ezt most kicsit túlgondolom, talán túl is aggódom. Nem zárhatok mindenkit körülöttem valamiféle buborékba.. - Mi nem rémiszthetne meg? - Fordítom vissza végül a kérdést, ezzel egyszerűen csak tudtára adva, hogy az semmiképp sem olyan biztonságos, mint ahogyan azt ő elképzelte. - De remélhetőleg soha nem kell kiderítened. - Teszem hozzá. És bár gyanúsan méregetem őt még mindig, nyilvánvaló, hogy valami nagyon nincs rendben vele, az ember nem rémül meg a semmitől csak úgy... Most mégis inkább elengedem és megpróbálok arra koncentrálni, hogy sikeresen megmenthessük az éjszaka további részét és alkalmunk adódjon szórakozni is.

- Chuck lenne még Lara kedvence is. A családban maradt. - Nevetek fel. - És tudom-tudom, ő még egy kicsit fiatal az ilyen műsorokhoz, de... - Megvonom a vállam. - Nem mintha hatni tudnék rá. Mondtam, szörnyű anya vagyok. - Mondjuk még mindig úgy vagyok vele, hogy inkább Chuck Bass-t nézzen, mint pornót. Tizenegy-két évesen már annyira nem fiatal, nem várhatom tőle, hogy majd a rajzfilmek lekötik. Mondjuk én kimondottan örülök, hogy lassan kinövi a rajzfilmes korszakát, mert a fejem már szanaszét esik a mancs őrjárattól meg isten tudja milyen majomságtól. Szívesebben hallgatom Blair visítozását háttérzajként. - Oké, akkor legyen a taxi. Reméltem, hogy nem vagy valami sport-buzi aki kizárólag gyalog megy mindenhova. Lehet itt végetért volna az esténk. - Vigyorgok akárcsak egy tökvicsori. Aztán már húznám is elő a telefonom, hogy hívjak magunknak egy taxit... Olyat aki nem ver át minket és kéri el fél havi fizetésem a tizenöt perces útért, mikor végül a fickó akit megbámultunk, megindul felénk, ezzel megakadályozva engem a telefonhívás megejtésében.

Improvizálok. Valeria szerint nem vagyok túl jó benne... nyilvánvalóan. Őt dobom a busz alá, szinte ránézni is alig merek miközben beszélek, jól tudom, hogy milyen arcot fog vágni. És bár nekem van egy jól begyakorlott, munkában igencsak gyakran használt komor nyomozóarcom, most mégis tudom, hogy egy pillanat alatt kiesnék a szerepből és röhögésbe kezdenék, ha Valeriára néznék. Így aztán nagyon igyekszem úgy beszélni róla, hogy nem pillantok rá. Legalábbis addig ameddig be nem veszi a faszi a hülyeségeimet és hátat nem fordít nekünk. A lehető legártatlanabb tekintettel próbálok barátnőm felé fordulni. Basszus! - Hát bocsi, nincs nálam bilincs. Pedig szívesen bilincsbe vertelek volna... - Nézek rá még mindig komor arccal, bár már nem sokáig húzom mielőtt nevetésbe kezdenék. Főleg a megszólalása után. - Nem tudom, próbáltam a mai fiatalok szavaival élni. Működött, nem? - Vigyorgok még mindig. Mibaja van a smaci szóval? Tök szexi.

- Imádom a raffaellot! - Szólalok fel miközben a kezében tartott dobozra meredek. Néha úgy érzem rengeteg közös van bennünk, máskor meg mintha semmi sem lenne. Azért a raffaellot és a gossip girls-t nem lehet semminek nevezni. Aztán néhány pillanat erejéig összeszükűlt szemekkel méregetem őt amiért nem hagyja, hogy én fizessem a sok ínyencséget, ám végül mégis ráhagyom a dolgot, nem szeretnék ilyesmi miatt problémázni. A taxit majd állom én. - Hát... ha tényleg rajtakapna minket, akkor mindenképpen rád fogom kenni a dolgot. - Nevetek fel ismét. - Megmondjuk, hogy anyának ezt írta ki a doki mert beteg volt. - Teszem hozzá még mielőtt azt gondolná, hogy besározni készültem volna a lányom előtt. - Csak aztán léci ne írd fel neki ugyanezt. - Vonom fel ismételten szemöldököm, majd mikor meglátom, hogy megpróbál leinteni egy taxit, utána szólok. - Várj, inkább hívok egyet! Ezek itt, mind csilliókért dolgoznak. - Bökök az út felé, aztán hamar meg is ejtek egy gyors telefonhívást. - Tíz perc múlva itt lesz. Addig elárulhatsz valamit magadról. Valamit amit még nem tudok. - Nézek rá sejtelmesen. Le sem tagadhatom, hogy meg akarom őt ismerni. Külső szemlélőként csak a kedves arcot látni, de nagyon jól tudom, hogy ennél sokkal de sokkal több van benne. Az a kedves arc mögött van valami... valami amit egyenlőre még nem tudok hová tenni. Direkt nem teszek fel konkrét kérdést. Puszta pszichológia. Ideges lesz? Zavarba jön? Nem válaszol? Elvicceli? És bár nem akarom őt munkaként kezelni... mégis kíváncsi vagyok.
Ugyanakkor Pszichológusként talán sikerül neki okosan válaszolni.

outfit

music

Jayda & Valeria

Elgondolkodok a felém vissza fordított kérdésén egy pár röpke másodpercig, mintha nem érteném azt igazán, holott pontosan tudom, hogy mire céloz. Feltehetőleg egyáltalán nem olyan nyugodt az élete, mint amilyennek mutatni próbálja, bizonyosan akadnak olyan rossz arcok is az életében, akik nem biztos, hogy jót akarnak neki és a környezetének, sőt azt gondolom, hogyha tudna bármit is rólam és a hovatartozásomról, akkor nem is biztos, hogy szeretne a barátom maradni. Ő az, akinek az a feladata, hogy minél több hozzám hasonló, rossz háttérrel rendelkezőtől megfossza a szabadság jogát, én pedig az, aki mindenképp titokban kell tartanom még előtte is azt, hogy ki is vagyok valójában. Nem csak azért, mert félnék elveszíteni Őt is és Larat is - akit egészen biztos, hogy többé nem engedne a közelembe -, de azért is, mert akármilyen is a családom, és bármennyire is haragszom az apámra, sosem hoznék a fejükre bajt.
- Talán nem is tudnék meglepődni semmin. - ezt, amint ki mondom el is fordítom róla a tekintetem, mintha csak elszóltam volna magam valamiről, ami hétpecsétes titok kéne, hogy legyen, és reménykedek abban, hogy Jay sem veszi komolyan az egészet. De meglepődne, ha tudná, hogy mi mindent láttam már az életem során, már egész gyerekkorom óta. Olyanokat, amelyekre nem vagyok büszke, és bár az én bűnöm még mindig csak annyi, hogy rossz helyre születtem, de attól még nem tartom magam ártatlanabbnak a családom többi tagjától. A részese lenni annak a mocsoknak is épp akkora bűn, mint elkövetni számtalan rosszat. Azt hittem, hogy ha ide menekülök könnyebb lesz az életem, de a családom által rám rakott béklyótól nem tudok szabadulni. Sőt.... talán nem is akarok.
Örülök, hogy az esténknek még mindig nincs vége és, hogy nem vettem el a Jay kedvét is magamtól teljesen a korábbi kirohanásommal, amit még mindig nem tudok mivel megmagyarázni, a lényeg, hogy Jay elengedte a témát. Jobb is ha nem merül bele ennél is jobban a káosszal teli életembe.
- Chuck szerintem mindenki kedvence. Valljuk csak be, hogy minden nő a szíve mélyén a rosszfiúkat szereti. Az már más kérdés, hogy a valóságban azért az, aki rossz, nem lesz jó egyetlen női személy kedvéért sem. - állapítom meg ezt az egyértelmű tényt, hiszen ha valaki, akkor én elég sok "rosszfiút" ismerek az otthonomból, de egyik sem az a fajta, amilyent szeretnék a jövendőbelimnek. Bár Chuck Bass közel sincs olyan rossz, mint a környezetemben lévők, de mégis Ő az, aki akkoriban szerintem minden korunkbeli lány fantáziáját beindította és nagyon sokan szerettünk volna a Blair helyében lenni. - Szerintem Lara elég értelmes lány ahhoz, hogy el tudja dönteni, hogy mi a nekivaló műsor. Tudod most a gyerekek hamarabb fejlődnek, mint mi fejlődtünk. Mármint... más dolgok kötik le a mai tizenéveseket, mint minket ebben a korban. - nem akarom rá hozni a frászt, de az van, hogy ez a modern világ annyira a feje tetejére állított mindent, hogy semmi sincs úgy, ahogy lennie kéne. A gyerekek sokkal hamarabb felnőnek, mint mi, és sokkal hamarabb is megértik az életet. Szülőként - gondolom - mindenki szeretné, ha a gyereke a lehető legtovább kicsi maradna, de sajnos az idő nem nekünk kedvez, mert egyre jobban és szinte észrevétlenebbül telik.
- Sportbuzi? - emelkedik fel a szemöldököm, majd el is nevetem magam. Mifelénk azt sport kedvelőnek hívják. - Nem... nem mondhatnám. Sportolni szeretek, az egésszéges életmód követője vagyok bizonyos kereteken belül, de... azért a gyaloglást nem szoktam túlzásba vinni. - nyugtatom meg egy kacsintás kíséretében és a jó kedvünket mindössze csak a hozzánk lépő férfi veszi el, akit én csalogattam magamhoz az üldözési mániámmal és folytonos bámulással. A Jay meséje pedig teljességgel ledöbbent, mert mindenre fel voltam készülve, csak épp arra nem, hogy valami rosszvérű nőnek tűntessen fel. Bár legalább a fickó elment. Az már más kérdés, hogy közben mi mindent gondolhatott rólam. Még az a szerencse, hogy egy olyan hatalmas nagy vársoban élünk, hogy esélyesen soha többé nem fogunk találkozni. Ha mégis, akkor nem valószínű, hogy emlékezni is fogunk egymásra.
- Tudod az iménti után simán kinéznék belőled egy olyan árulást is, hogy engem bilincselsz meg mert... miért is? - nagyokat pislogva, teljesen ártatlanul nézek előbb rá, majd le a földre a cipőm orrára, aztán hírtelen tör ki belőlem a nevetés ahogy a fejemben ismét lejátszódik a korábbi incidens. Mintha két kamasz lennénk, akik élvezik az éjszakai életet. - Végülis... a lényeg, hogy elment. - bólintok, amint sikerül abba hagynom a kacagást, hogy aztán az üzletet célozzuk meg, amiben a tökéletes nasik kiválasztása el is feledtetik velem azt, ami korábban odakint történt. Minél több időt töltünk el együtt az újdonsült barátnőmmel, annál inkább döbbenek rá arra, hogy milyen sok közös is van bennünk. Ráadásul én is egyre felszabadultabbnak érzem magam mellette. Természetesen nem áll szándékomban engedni, hogy Ő fizesse ki a kiválasztott finomságokat, erre több okom is van, amelyekbe nem szívesen megyek bele, és örülök is annak, hogy nem kezd el akadékoskodni, bár a szemeiből nagyon jól kiolvasható a nemtetszése. Nem mintha ez engem zavarna, sőt...
- Utána meg majd mindig beteg akar lenni Ő is, hogy a doki neki is ilyen csodás recepteket írjon fel... - forgatom meg a szemeimet, miközben kezembe veszem a szatyrot, és kifele haladunk az üzletből. - Miért ne? Például a csoki boldogsághormonokat termel. - jegyzem meg azért vigyorogva, hisz köztudott tény, hogy a legtöbb szomorú ember a csoki zabálásában látja a boldogságot. Vagy az alkoholban és különböző bódító szerekben, de az már más eset. Szótlanul pillantok körbe ismét, miközben Jay a telefont intézi, hogy meggyőződjek arról, hogy még mindig nem követ minket senki, hiszen a legkevésbé sem örülnék annak, ha az apám emberei épp a Jay lakásán törnének ránk. Kicsit azt érzem, hogy nem helyes barátkoznom vele és bajba sodornom a lányával együtt, ugyanakkor szeretnék egy kicsit önző is lenni, hiszen annyira megkedveltem őket, hogy szükségem van a társaságukra. A kérdése annyira váratlanul ér, hogy a szemeim is tágra nyílnak egy rövid ideig, majd egy kósza tincset a fülem mögé is simitok, a tekintetét próbálva kerülni. Igaz, hogy megszoktam már, hogy egy hazugságra alapozott életet mutassak be mindenkinek, de Jay más... Ő nyomozó.
- Igazából semmi érdekes nincs az életemben, amiről tudnod kéne. - válaszolok végül, mert nem igazán tudom, hogy mire is lenne kíváncsi pontosan. - Rómából jöttem ide az Egyetem miatt, majd... beleszerettem a városba és itt ragadtam. - vonom meg a vállam és ezzel nem is hazudok olyan sokat. A külömbség annyi, hogy inkább menekültem ide a családi hátterem elől, hisz Egyetem bőven akad Olaszországban is. Amikor pedig eljöttem otthonról, már pontosan tudtam, hogy nem fogok haza térni. Legalábbis végleg nem. Végül elmosolyodok és igyekszem lenyugtatni magam, mert nem akarom, hogy túl gyanúsnak vélje a viselkedésem.
- De ha kíváncsi vagy valamire csak kérdezz nyugodtan. Nem nagyon tudom, hogy mi mást mondhatnék. - teszem hozzá és reménykedek abban, hogy nem épp a családom lesz az, ami a legjobban érdekli. Sok mindenkivel ellentétben én nem nagyon szeretek róluk beszélni, teljesen érthető okokból. Nem is szoktam soha az igazat mondani. Mert lehetetlenség, és veszélyes. A barátomnak lenni sem biztonságos.   

To Valeria “Friendship is the hardest thing in the world to explain. It's not something you learn in school. But if you haven't learned the meaning of friendship, you really haven't learned anything.”

Valeria viselkedése és reakciói egyre jobban felébresztenek bennem valamit. Én pedig szinte kényszerítve magam próbálom azt elnyomni magamban, hogy ne kelljen rá úgy néznem. Nagyon szeretném elinni, hogy ő valóságos és nem fog kihasználni vagy átverni vagy Isten tudja mit csinálni. Valahol szükségem van arra, hogy most az egyszer tévedjek vele kapcsolatban és valóban csak beképzeljem mindazt amit észreveszek rajta. Remélem, hogy csak a paranoiám játszik velem, mert tudom, hogy fájna ha rájönnék, hogy esetlegesen ő nem az, mint akinek mutatja magát. Az első ember akibe bizalmat fektetek már oly régóta, erre... Nagyon igyekszem elnézni az újabb megszólalása felett, szinte már úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna azt, holott nagyonis hallottam. Mégis úgy döntök, hogy ma este nem fogom ezt csinálni. A ma estére szükségem volt. Majd holnap talán belevéshetem magam a magánéletébe és kideríthetem, hogy mégis mi a jó fene folyik körülötte.

Az egészséges életmód betartása meg mellé sportolás még oké, azzal gond sincs. Akkor kezdődik a baj, ha valaki túlzásba viszi. Vagyis nem baj, csak akkor talán elváltak volna az útjaink. Nincs ellenemre a sport, hiszen nyomozóként valójában nem is lenne szabad, hogy ellenemre legyen, tartanom is kell a saját formámat és erőben maradni amennyire csak lehetséges, tehát erről szó sincs. Egyszerűen csak nem tervezek hat órán át sétálni az éjszaka közepén. Tehát végül csak egy elismerő bólintással válaszolok erre, örülök, hogy egyformán gondolkozunk minderről és így aztán én sem vagyok rest taxit hívni a bolti kis razziánk után. - Kinézed belőlem?! - Nevetek fel. - Szeretnéd kipróbálni? - Kérdezem felvont szemöldökkel, holott jól tudom, hogy nincs nálam bilincs. Ha nem muszáj akkor igyekszem elvonatkoztatni a magánéletemet a munkától legalább abban, hogy nem viszem mindenhová magammal az egész felszerelésem. Már éppen elég problémát okoz az, hogy az agyam nem tudja nem összemosni a kettőt és mindenáron elemezni akarom még a családomat és ismerőseimet is. Őt is.

- Boldogsághormonokat? Akkor is ezt mondod majd neki ha szomorú lesz a pocak miatt? - Kérdezek vissza vigyorogva, mert bár igen, igaza van... de van az a bizonyos határ amit nem kellene átlépni. Ugyanakkor ez csak egy ártatlan játszma a kettőnk között, semmi komolyságot nem szentelek neki, csupán próbálom magam elengedni elvégre ez volt a lényege ennek az éjszakának. - Beleszerettél a városba. Nem mondod, hogy ez a betondzsungel szerethetőbb, mint Róma? - Hitetlenkedem, mert bár még soha nem voltam Rómában, sem pedig Olaszországban, sőt még csak Európában sem, de... nehezen tudom ezt elhinni. Persze, ízlés kérdése, nem kövezhetem meg érte. Legfeljebb azért ahogyan kibújt a kérdésem alól. Valahogy többre számítottam, mint amit kaptam. Az viszont, hogy meglátom rajta az idegesség apró jeleit, már érezteti velem, hogy több is van a dolgok mögött. Aztán szabályosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy befejezzem a nyomozósdit. Szerencsére a taxi megérkezik, így aztán annak sikerül némileg elterelni a figyelmem.

- Ez a miénk. Gyere. - Intek is neki azonnal, majd az autó ajtaját kinyitva, udvariasan őt terelem be magam elé. Mikor már mindketten a taxiban ülünk, a sofőrnek való köszönés után, a címemet megadva neki dőlök hátra. - Szóval egyedül vagy itt? Család nélkül? - Nézek végül rá féloldalasan és ez a kérdés most sokkal inkább együttérzésből fakad, mint nyomozósdi miatt. - Gyakran jársz haza, Rómába? - Teszem fel a következőt is, pusztán érdeklődés gyanánt. Jelenleg leginkább csupán igyekszem megismerni őt. Tudom milyen az ha az ember magányos, így aztán ha ő is az lenne, akkor talán sokkal több közös van bennünk, mint azt mi először gondoltuk.

outfit

music

Jayda & Valeria

Egy kicsit olyan érzésem van, mintha az előbbi kirohanásom még mindig piszkálná a csőrét, és nem tudom, hogy ezt a paranoiámra fogjam-e, vagy arra, hogy orvosként kicsit mindig próbálok az emberek gondolataiba is belátni és a hosszas merengéséből valahogy pont olyasmi érzésem van, hogy csak úgy, mint bennem, benne is vannak kétségek. Ez mégsem hátráltat ki abból, hogy az este további részét is vele akarjam tölteni, hisz látszólag egy olyan barátra leltem benne, amilyenben hosszú évek óta nem volt részem. Ismerőseim persze vannak, a szakmámból kifolyólag is, na meg a hosszú évek során, amit itt töltöttem sikerült ismerettségekre szert tennem, viszont valahogy sosem ment úgy igazán az, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz. Ennek több oka is. Először is nehezen hiszem el, hogy bárki is úgy akar a közelemben lenni, hogy ne fűzné hozzá semmiféle érdek, másodszor pedig mindig tartottam attól, hogy az apám keze van abban, hogy ha valaki túl kedves, és azt már megtanultam, hogy amiben a családom érintett, abból nem csak, hogy jó nem származhat, de sérülni is fogok. Így inkább csak ismerősöket tartottam, mintsem barátokat. Jayda azonban valahogy más. Annyira szeretnék neki hinni, hogy inkább háttérbe szorítom a kétségeimet.
- Nem, köszönöm. Tartogasd inkább azt a rossz fiúknak. - még mindig nevetek miközben megrázom a fejem határozottan, de közben azért eszembe jut, hogy talán ha tudná, hogy ki vagyok valójában, akkor mégis csak szívesen bilincselne meg, miközben én minden erőmmel azon vagyok, hogy ne hasonlítsak a családom tagjaihoz. Már az is épp elég bűn, hogy egyáltalán közöm van hozzuk. Egyszerűen utálom azt az életet, amit nem is én választottam magamnak, hanem csak egyszerűen bele születtem. Még ilyen hatalmas távolságból sem sikerült teljesen függetlenné válnom, mert egyszerűen az apám mindent elkövet, hogy emlékezzek arra, hogy ki vagyok és honnan származok.
- Természetesen nem arra gondoltam, hogy degeszre egye magát csokiból, de... ugyan már... egy kicsitől azért nem lenne semmi baja. De bízzunk abban, hogy megesszük mind még azelőtt, hogy haza érne, hogy ne kelljen magyarázkodnunk, hogy miért egyetlen-egy kockát ehet a csokiból, miközben mi egy egész táskányi édességet falunk fel. Szerinted megbírkózunk egyáltalán ennyivel? - pillantok a kezünkben tartott finomságok felé, és most kivételesn úgy érzem, hogy miért is ne ehetnénk meg... elvégre is egyszer élünk! Jay mellett egészen könnyű felszabadultnak lenni, kivéve akkor, amikor nem jön elő olyan kérdésekkel, amelyekre nem olyan egyszerű választ adnom, főleg nem azzal a tudattal, hogy Ő egy rendőr, ami talán azzal is együtt jár, hogy sokkal könnyebben rá jön a hazugságokra, mint egy átlag ember.
- Róma gyönyörű hely, ezt nem vitatom, néha hiányzik is. De... valahogy sosem tudtam igazán beilleszkedni, hiába születtem ott. Szóval New Yorkot tekintem az otthonomnak. - maradok végül valamennyire az igazság mellett, bár a részletekbe remélem, hogy már nem kíván ennél jobban bele menni. Közben idegesen figyelem az elhaladó autókat, mert mindenre könnyebb néznem, mint rá, és szinte megkönnyebbülök, amikor megérkezik a taxi, amelyet hívott, így beülve az autóban egy kicsit fellélegzek, de csak addig, amig nem kezd újabb kérdésekkel bombázni, amelyekre szintén nem tudok őszinte válaszokat adni. Elég nehéz úgy kialakítani egy barátságot, hogy közben az egész hazugságra épül. De nem hiszem, hogy ilyen szoros lenne a kapcsolatunk akkor is, ha mindent elmondanék neki, hogy a saját lelkem is megkönnyebbülhessen általa. Ő egy rendőr én meg egy alvilági család leggyávábbik tagja vagyok. Nem túl jó párosítás.
- Egyedül vagyok. Néha a családom meglátogat, de ahogy Ők sem szeretnének itt letelepedni, úgy én sem kívánok haza költözni. - hadarom el az újabb hazugságomat az útra koncentrálva, miközben idegesen fészkelődök az ülésben, mintha nem találnám a helyem. - Nem túl gyakran, de igen... néha szoktam haza látogatni. Amennyire a munkám engedi, hogy annyira szabaddá tegyem magam. Az ünnepeket legtöbbször otthon töltöm, mert az úgy szép, ha az ember a családjával lehet közben. - azon kapom magam, hogy annyira bele jöttem a kitalált életem elmesélésével, hogy szinte még én is elhiszem magamnak azt, hogy létezik az a meghitt és boldog család, akikkel egy karácsonyfa körül, vidám dolgokról beszélgetve ücsörgünk és bontsuk ki az ajándékokat. Nem is tudom ilyenben valaha volt-e részem egyáltalán. Gyerekkoromban persze valóban a családommal lehettem, de a hangulat soha nem épp olyan volt, mint amilyenre vágytam.
- Egyébként miért akartál rendőr lenni? Azt ne mondd, hogy élvezed azt a veszélyt, ami azzal jár! Mert gondolom azért vannak olyan helyzetek, amikor félhetsz, nem? Bocsi, de nem tudlak elképzelni egy nagy darabb, kopasz, kigyúrt férfi ellen küzdeni, hogy valahogy az a bilincs rá kerüljön a kezére. Mert gondolom, azért attól, mert nő vagy, nem mindenki rakja ki a kezét önként és dalolva, hogy megkötözve hurcold be a rendőrségre, ahol aztán rá mondják az ítéletetét. - valóban érdekel, hogy hogyan oldja meg a számomra lehetetlen helyzeteket, na meg ha bele kezd a mesélésbe legalább egy ideig nem jut eszébe a családomról való faggatása, sőt remélem, hogy kellően kielégítettem a kíváncsiságát azzal kapcsolatban.