Mosolyogva fürkésztem őt, de attól még ott volt egy kisebb aggódás is a pillantásomban, hiszen lehet most a jókedvé a főszerep, de attól még nem feledtem azt, hogy nem olyan régen mennyire maga alatt volt és tudtam jól, hogy a gondolatai és érzései nem illantak el. Maximum csak egy időre képes voltam a kellemesebb érzéseket erősebbé tenni, de attól még mindaz amiben dagonyázott, amikor ráleltem ott volt minden alatt.
- Ami fontos, annak mindig lesz helye, meg egyébként is az én szobám egy rendezett káosz. – kicsit ugrattam őt, de tényleg mindennek megvolt a maga helye, legalábbis jelenleg még így volt. Idővel lehet kicsi lesz már a szoba és majd eszközölnöm kell kisebb változtatásokat. Most viszont nem akartam ilyenre gondolni, mert akadt hely még az új szerzeményekre és egyik se merült feledésbe, mindegyiknél meg tudtam volna mondani, hogy kitől és miért kaptam. Fontosak voltak számomra ezek a mások által akár haszontalannak mondott plüssök vagy egyéb tárgyak, de valójában néha elegendő volt a kezembe venni az egyiket, vagy egy fényképet és ezernyi boldog pillanatot idézett fel.
Aztán persze megint túlzottan lazává válok és kicsit könnyedén ugratom őt, de mind a ketten tudtuk, hogy nem vagyok szégyellős, ahogy szívbajos se vagyok. Szeretem a határokat feszegetni és egyébként se gondolnám azt, hogy hatással vagyok rá. Ez inkább csak olyan megszokott ugratás és közvetlenség közöttünk, ami mások számára esélyen egészen furán hat már, vagy éppen érthetetlen, de ez nem számít. Mi tudjuk azt, hogy barátok vagyunk és lehetünk önmagunk, az ugratások, egymás agyának a húzása meg a párosunkkal együtt jár.
Figyelem miként színészkedik és még a szemet is megforgatom, majd egyszerűen az oldalát megbököm, mert tudom, hogy ez mennyire szar érzés tud lenni, de persze ez is inkább játékosnak hat, mintsem kellemetlenséget akarnék okozni neki.
- Néha túlzottan pimasz vagy. – bolondozva nyelvet öltök rá, lábujjhegyre állok és nyomok egy puszit az arcára. – Egyszer talán majd ez is eljön, de előbb tudod az álmaidat kell valóra váltanod és közben az se ártana, ha életben maradnál. – a végére jelentőségteljesen rápillantok, mert mind a ketten tudjuk, hogy megvannak a magunk rossz szokásai, csak az övé egy fokkal rizikósabbak tudnak lenni, mint amiket én csinálok, pedig engem se kell félteni. Sok mindent ki akarok próbálni, sok helyre elszeretnék még jutni, amikből talán egyszer lesz valami, de az is lehet nem.
Megköszönöm, amikor kinyitja az taxinak az ajtaját, majd beülök és átcsúszom a túloldalra, hogy ő is be tudjon szállni. Végül a csend rövid időre ránk telepszik, bár valójában ebben a városban soha nincs olyan, hogy igazán csönd lenne, mert a város soha nem alszik és valamilyen zaj mindig megtölti, legyen szó zenéről, ami az üzletekből árad ki, az emberek beszélgetésének morajáról, vagy csak a közlekedésből származó alapzajról. Végül még is megtöröm a ránk telepedő némaságot és hálásan pillantok rá, mert lehetséges fiatalok vagyunk, ilyen korban a barátságok nem mindig hosszú életület és azt is szokták mondani, hogy nő és férfi között nem lehet barátság, de ez szerintem badarság, mert ez igaz barátság ami köztünk van. Sok éve már annak, hogy egymás mellett ragadtunk és pontosan tudom, hogy mindig számíthatok rá, ahogy ő is rám.
- Köszönöm. – édes mosolyra görbül a szám, amikor puszit nyom a hajamba és fejemet neki döntöm a vállának. – Gondoltad volna, amikor először megpillantottad az új jövevényt az osztályotokban, hogy a nyakadon fog ragadni? – részben költői kérdésnek szánom, de szerintem egyikünk se sejtette azt, hogy ilyen barátság fog kibontakozni. Sőt, még az is lehet, hogy eleinte tökre idegesítettem őt, vagy zavarta, hogy részben őt kérték fel arra, hogy kicsit vezessen be az ottani szokásokba.
- Jesszusom, honnan jutnak ilyenek eszedbe. Amíg távol voltam esetleg megsérült a fejed valamelyik életveszélyes mutatványod közben? – játékosan még a kezemet is a homlokához nyomom, miután meglökött a vállával. Persze most már a nevetésünk zengi be az autót, de nem gond. Amúgy se igazán érdekelt mindaz a hülyeség, ami a rádióból szólt.
- Egyetértek, de ne feledd el, hogy ez – rámutatok, majd magamra - , nem csak a jó időkre szól, hanem mindig itt leszek neked, ha szükséged lesz egy barátra, támaszra. – komolyan csendül a hangom, mert nem akarom azt, hogy megint ennyire mélyre zuhanjon. Az igaz barátok ott vannak akkor is, amikor mindenki más elfutna, de ők maradnak, még akkor is, ha nem érdemeljük meg őket, mert esetleg bántjuk őket. Sok minden kétséges és rejtélyes volt még előttem is a jövőmet illetően, ahogy az lenni szokott, de abban biztos voltam, hogy Bradley a részese lesz, mert ez a barátság nem felszínes volt, sőt.
Miután megérkeztünk kiszállok és kíváncsian veszem szemügyre a hömpölygő tömeget, a zene és az élettel járó vidámság megtölti ezt a helyet, mintha csak egy külön kis világba csöppentünk volna. Elüt attól a komorságtól, ami néha jellemző erre a városra. Mosolyogva lépek Bradley mellé, majd mielőtt felelhetnék a kérdésére megelőz és játékosan lebiggyesztem az ajkaimat is.
- Kár, hogy néha ezeket a dolgokat se felejted el. – ugratom, de azért nyelvet öltök rá, aztán hamarosan kezemért nyúl és kézen fogva folytatjuk az utunkat, miközben kerülgetjük az embereket és közben kíváncsian fürkészem az árusokat, amik mellett elhaladunk.
- Hmm úgy érzem, hogy ma sokat fogunk sétálni, így én kérek egy csokisfánkot is. – persze a nagyobbat kérem, nem a szokásos méretet, meg amúgy is kérnék, hiszen inkább többet edzek, de sose voltam az, aki a kalóriákat számolja vagy éhezteti magát. Szemügyre veszem az italokat. – Jelenleg csak teát kérek, pláne ha ma még fegyvert akarsz adni a kezembe, akkor jobb lesz elkerülni a bort. – amúgy elég jól bírom az alkoholt, de persze amikor „fegyver” szót kiejtem, akkor direkt kicsit megváltozik a hanglejtésem, hogy ugrassam, de semmi komolyság nincs benne. Miután megkapjuk a rendelésünket elveszem és megköszönöm egy puszi kíséretében. Ha nem kért nassolnivalót, akkor felé nyújtom a fánkot, ha akar, akkor harapjon belőle.
- Amúgy biztosan ezt szeretnéd? Nem akarom azt, hogy esetleg csak muszájból legyél itt és ne élvezd. Mármint ha inkább úgy érzed másra lenne szükséged, akkor mehetünk máshova is. – hangom kicsit aggódva csendül, de ha megnyugtat abban, hogy ez most szerinte is jót fog neki tenni, akkor elindulok céllövölde, körhinta és társai felé, amiket csak a mostani mulatság miatt állítottak fel. Ha viszont másra vágyna, azzal se lenne gond. Simán lemehetünk a partra és leülhetünk ott beszélgetni, figyelni a víz hullámzását, míg el nem döntjük, hogy mit is csináljunk az eredeti terveink helyett. Csak egy dolog számított, hogy ő jól legyen.
- Mit szólnál, ha a körhintával kezdenénk, aztán jöhet a céllövölde, vagy dodzsemet is ki akarod próbálni?  - közben persze a fánkot is tovább csipegettem, meg ő is vehetett belőle, ha kért még. Persze ezt csak akkor szegeztem neki, ha a maradás mellett döntöttünk.

Amikor az ujjaival csiklandozni kezd, akkor nevetésben török ki és a támadásom ellene abba is marad, helyette védekezni próbálok, de túlzottan jól ismeri a gyengepontjaimat, így egy-két sikkantás is elhagyja az ajkaimat. Talán jobb is, hogy nem tartózkodik itthon rajtunk kívül más, mert még a végén teljesen félreértenék.  – Brad, kérlek. – motyogom, ahogy próbálom elkapni a kezét, hogy abbahagyja a csiklandozást és szerencsére hamarosan meg is kegyelmez, mire mosolyogva fürkészem őt és ha elérhető közelségben van a feje, akkor kicsit megemelkedem és puszit nyomok az arcára, hogy aztán gyengéden kezemmel is megsimogassam az arcát. Tudom, hogy sokan nem értenék a köztünk lévő köteléket, kapcsolatot és őszintén szólva nem is mindig szoktam elmagyarázni másoknak, hiszen ha a legjobb barátainkat se értik meg néha, akkor egy idegen miért tenné? Igen, néha húzzuk egymást, közel állunk egymáshoz és nem, soha nem léptük át a határt, mindig is a barátság határain belül maradtunk Nagyszerű barát, akire tudom, hogy mindig számíthatok és mindig vigyáztunk is egymásra az elmúlt évek alatt, meg olykor kicsit húztuk is az egymás agyát, meg egyszer csók is elcsattan közöttünk ami kicsit hatással volt rám, de szerencsére nem basztunk el vele semmit se, mert a folyó képes volt visszamászni a saját kis medrébe másnap, amikor a józanság teljesen beköszöntött.
Hamarosan pedig a gondolataim magukkal rántanak, ami nem igazán jellemző rám olyankor, amikor valakivel beszélgetek, főleg nem Brad közelében, de az adott témának köszönhetően még is megesik, hiszen míg tudom, hogy Bradleyt egyszer valahol várni fogja a csodálatos nőszemély, aki mellett boldog lesz és azért lesznek együtt, mert azt szeretnék, addig velem ez nem így lesz. Sokan azt hiszik rólam, hogy félek az elkötelezettségtől, vagy csak szimplán kurvának titulálnak a kalandjaim miatt, hiszen ha egy pasi csinálja az tök oké, de ha egy csaj, akkor máris könnyűvérűek leszünk egyesek szemében, pedig egyik se igazán igaz rám. Egyszerűen csak az élet és a legnagyobb titkom formált ilyenné, mert tudom, hogy számomra nem adatik meg mindaz, ami a legtöbb emberre vár, de addig is igyekeztem a lehető legtöbbet kihpzni az életből és a legtöbb mindent megtapssztalni, tenni azokért a dolgokért, amik boldoggá tesznek. Boldog vagyok a jelenlegi életemmel, a jövőre meg igyekszem nem gondolni és aggódni miatta.
- Rendben, akkor legyen 20 év múlva, de nekem aztán majd rázd le a feleségedet, hogy enyém lehess. – ugratom és játékosan megbökőm az orrát. Ő is pontosan tudja, hogy nem gondolom komolyan, de attól még jól esik kicsit megint a jókedv felé evezni, mintsem újra elsüllyedni a szívemet nyomó titokban, amiről soha senkinek se meséltem. A legjobb barátaimnak se, mert úgyse értenék meg, vagy csak sajnálnának, én pedig egyikre se vágyom. Minden úgy jó, ahogy van, hiszen ők elfogadtak már minden dilimmel és szokásommal együtt, vagy legalábbis igyekeznek, mert olykor még talán őket is képes vagyok kiakasztani némelyik őrültségemmel, vagy hirtelen támadt ötletemmel.
- Hééé, látom viszont a férfiaknak  meg se kell öregedniük, mert már ennyi idősen is taplógombák tudnak lenni. – játékosan a fenekére csapok a halántéka helyett, hiszen látom miként húzta be a nyakát és azt is sejtem, hogy nem számított ilyen fajta támadásra. Még nyelvet is öltök rá, miközben kuncogok, hiszen ahogy ő, úgy én se gondolom komolyan azt, amit mondok, vagyis nagyobb részt nem, mert néha tényleg akadnak olyan pasik, akiktől a hideg is kiráz, de ő határozottan nem tartozik ebbe bele. Szeretem azt, hogy ennyire könnyedén tudunk szócsatákat vívni, kimondani olyan dolgokat, amiken esélyesen mások már rég besértődtek volna, de mi nem tesszük. Csak jót nevetünk rajta, vagy egyszerűen visszavágunk valami hülyeséggel.

Hamarosan már az utcán vagyunk, a nap magasan jár és egészen meleg az idő is, aminek köszönhetően az utcán lengénél lengébben öltözött egyedek szaladgálnak. Én se vagyok túlöltözve, de még így is kicsit melegem van, így meglegyezem magam a kezemmel, majd előveszem én is a napszemüvegemet, hogy felvegyem és egy fokkal jobban lássak.
- Pedig ennyi év alatt megszokhattad volna. – játékosan kicsit a csípőmmel is meglököm, mert tudom, hogy csak ugratott. Az újabb megnyilvánulásán eltöprengek kicsit.
- Rendben, de bármit is nyerek, akkor viselned kell. Rendben? – sejtelmesen elmosolyodom, hiszen már is beugrott valami. Ott a vásárban vannak különféle automaták. Biztosan remekül fog mutatni rajta valami gyerekeknek készült gyűrű is, vagy esetleg valami céllövöldében én is szerencsét próbálhatok, maximum majd segít abban, hogy miként is tartsam a fegyvert, mert lehet játékokban jól megy a lövöldözés, de azért az életben ez teljesen másabb. – De attól még, hogy én nyerek neked, te is nyerhetsz nekem valamit. Tudod, csak hogy teljes legyen a gyűjteményem és egy év se maradjon ki. – boldogan csendül a hangom, hiszen a mai napig megvan az összes plüss, tárgy, ékszer amit az ilyen vidámparkra hajazó helyeken nyert nekem. Ott vannak a polcaimon, vagy valahol a szobámban. Már ő is láthatta, ahogy például Tommytól kapott ajándékok is megvannak, vagy a közös bolondázásokról készült képek hasonlóan díszítik a szobám falát, mint Bradley falát. Emlékszem, amikor együtt díszítettük fel egymás szobáját, vagyis részben, meg közösen válogattunk képeket a mellettem haladó sráccal. Tényleg eléggé elválaszthatatlanokká váltunk Braddel, de igazán hálás vagyok a sorsnak, amiért mi hajdanán találkoztunk és elnyertük egymás bizalmát.
- Hééé. – játékosan megbokszolom őt, amikor a futást említi, hiszen a hangsúlya és a pillantása eléggé beszédes. – Ha látni szeretnéd a kicsikéimet – játékosan még kicsit meg is emelem őket, hogy még látványosabb legyen a felsőm takarásában, hiszen ő is tudja nem vagyok szívbajos ilyen téren. – Akkor lehet csak kérned kéne és megmutatnám őket a szobád rejtekében. – játékosan rákacsintok, miközben a hangom egészen pimaszul csendül. Egy aprót sóhajtok és úgy teszek, mint aki megvilágosodott. – Vagy úgy értetted, hogy a hátadra kapnál és világgá futnál velem? – továbbra is a jókedv könnyedén tör utat és a korábbi szomorúságnak, melankóliának jelenleg nincs nyoma, aminek kifejezetten örülök, mert amikor rátalátlam abban az állapotban, abba a szívem is belesajdult és minden vágyam az volt az első pillanattól kezdve, hogy egy kis boldogságot hozzak a megtört lelkébe és kicsit kimozdítsam abból a sártengerből, amibe részben saját magát kavarta, másrészről pedig az élet taszította.
- Akkor legyen taxi és utána majd mehetünk gyalog is, vagy tömegközlekedéssel.  – kezem visszasiklik a derekára és a forgalmasabb utcák felé veszem az irányt, aztán sietve leintek egy taxit. Mázlira a második meg is áll.
- A hintója előállt uram. Remélem megfelel. – ugratom, és ha közben kinyitotta a taxi ajtaját , akkor sietve ültem be és csúsztam át a túloldalra, hogy ő is be tudjon szállni. Miután beszállt és megadta valamelyikünk a címet, hogy hova is szeretnénk eljutni, az után rövid időre kifelé bámultam az ablakon és amennyiben nem törte meg a csendet, akkor rövid időre ránk telepedett a városzaja.
Ha nem húzott közelebb, vagy ő nem jött közelebb, akkor végül én csúsztam közelebb az időmúlásával.
- Tudom már vizsgaidőszak közben is mondtam, de köszi még egyszer, hogy tavaly nem hagytál elkallódni a két suli miatt. – hálásan pillantok rá és újabb puszit nyomok az arcára. – Férfi létedre is néha jók a radarjaid és pont a legjobbkor törted rám az ajtót, mert érezted valami gáz van. – kicsit elmosolyodom, ahogy eszembe jutott, hiszen nekem is volt egy rövidebb időszakom, amikor eltűntem, mert besokkaltam attól, hogy két helyen is helyt kellett állnom. S pontosan emiatt gondolkodom azon, hogy idén lehet egyelőre a másik álmomat félre kéne pakolni, ha már tavaly is picit sok volt a kettő együtt. Idén pedig még húzósabb lesz az egyetem . Végül a fejemet a vállának döntöm és úgy várom, hogy megérkezzünk.

- Talán még gyengéd szeretgetésben is részesítem. – hangom sejtelmesen és érzékin csendül, miközben állom Bradley pillantását, majd hamiskás mosolyt villantok, mert pontosan tudom, hogy milyen játékot űz, ahogyan azt is, hogy csak bolondozik, viszont ismer már annyira, hogy tudja, ismerem ezt a fajta játékot és engem se kell félteni.  
- Fúúúúj, undorító vagy!!! – felháborodottan szólalok meg és grimaszolok is egy sort, mert ebbe még belegondolni is undi. Persze, hogy nem hagyhattam ezt a szó nélkül és igyekszem kicsit megcsiklandozni, vagy böködni őt az ujjaimmal, amíg esetleg el nem kapta a kezemet, vagy nem lendült ellentámadásba, hiszen eléggé köztudott volt, hogy baromira csiklandós vagyok. Ha esetleg utóbbi valósult meg, akkor sikkangatások közepette, szavakkal próbálom őt leállítani, ha netalán nem jött össze és volt lehetőségem rá, akkor a lábamat dereka köré fontam és úgy próbáltam felé kerekedni, majd elkapni a kezét, miközben a hasán foglaltam helyet. Természetesen, ha nem lendült ellentámadásba, akkor ez teljesen kimaradt.
Az orrpöccintésre megforgatom a szeme, de azért mosolyogva bólintok rá, mert nagyon is jól esik, hogy ezt mondja, csak arról nem lehet fogalma, hogy mit sem számít ez az fogadalom a részéről, hiszen nem én fogok arról dönteni, hogy kivel is akarom összekötni az életemet, de ahogy az elmúlt évek alatt nem kötöttem az orrára, úgy most is hallgatást választom. Elfogadtam, vagy legalábbis beletörődtem, ezért is lettem a kalandokat kedvelő Joy, mert élvezni akarom az életet, amíg nem kerülök egy olyan kalitkába, ahova egyáltalán nem vágyom és ahova talán már ennyi bolondság nem fog elérni, mint most. Ezért is ügyeltem mindig arra, hogy senkivel se kerüljek túlközel, hiszen mi értelme a szerelemnek, ha igazán ki se bontakozhat, mert tudod, hogy véget kell vetned neki és össze kell törnöd a másik szívét, mert neked már megvan az, hogy kivel is kell leélned az életedet. Még ha pontosan nem is tudom, nem akartam semmit se tudni róla, mert minél kevesebbet tudok, annál inkább úgy érzem, mintha igazán valós se lenne a létezése. Még ha bizonyos téren kihatással is volt az életemre az, amivel kb. 15-16 éves koromban szembesített az apám.
Kicsit magával rántanak a gondolataim, így kisebb fáziskéséssel pillantok Bradre, amikor azzal jön, hogy az nagyon hosszú idő. Tisztában vagyok vele, de valahogy nehezen tudnám elhinni, hogy már hamarabb ilyet szóba jöhetne, hiszen bárhogy is alakul majd egyetem után az életem, kötve hinném, hogy a válás egyáltalán szóba jöhetne, de talán szeretők hada még igen. Jobb mint a semmi, azt hiszem. Hiába próbálom elviccelni a helyzetet elmémben, attól még pár pillanatra komorrá válik az arcom, majd sietve köszörülöm meg a torkomat. Igyekszem rendezni arcom vonásait és újra mosolyogni, mintha mi sem történt volna és csak remélni tudom, hogy fel se tűnt neki, mert túlzottan elmerült abban, amit magyarázott, hiszen a hangját hallottam, még ha a szavakat fel se fogtam.
- Öhmm. – kicsit zavarodottan pillantok Bradleyre, hiszen egyértelmű, hogy túlzottan elmerengtem és nem mindent jutott el a tudattomig abból, amit mondott. Bocsánatkérően pillantok rá. – Elmondanád újra?– óvatosan és kérlelően csendült a hangom, mert ritka volt az ilyen, amikor nem figyeltem arra, amit a másik mondott, pláne ha róla volt szó. Néha valóban el tudtam kalandozni, de ha valakivel beszélgettem, akkor mindig ügyeltem arra, hogy ez ne történjen meg. Ha megismételte a szavait, akkor elgondolkodtam, éreztem a gyomromban növekvő görcsöt, hiszen esélyesen negyven évesen egy olyan férfi mellett fogok élni, akit nem szeretek, vagy ha filmek néha igazak, akkor még létezhet remény számomra is, de jelét nem adom a sötét gondolataimnak, hanem továbbra is mosolygok és elfogadom a felém nyújtott kisujjat, hogy esküt tegyünk.
- Amúgy nagyon szerény vagy, másrészről meg, ha ráncos, ősz hajú és löttyedt fenekem lesz, akkor már nem is fogok tetszeni? Nah szép, milyen kis felszínes valaki, hol marad az elbűvölő személyiségem imádata? – angyali hangon beszélek, de a mosolyom inkább huncutnak, mintsem ártatlannak hat, hiszen ugratom őt. Játékosan orrára koppintok, mint akit azért picit megsértett volna a kijelentésével, de aztán kuncogni kezdek, ahogy magam elé képzelem azt, hogy miként is festenénk olyan idősen és vajon akkor éppen milyen őrültségre adnánk a fejünket, vagy addigra azért már meg fogunk komolyodni? Ha kikerülünk igazán a nagyvilágba, akkor minket is be fog darálni a mókuskerék, vagy képesek leszünk megmaradni vidámnak, felhőtlennek és olyannak, aki keresi az újabb kihívásokat, kalandokat az életben?
Együtt ötletelünk, hogy mit is kellene ma csinálni, vagy éppen a közeljövőben, hiszen mindig könnyedén találtunk közösprogramot, olyat, amiről akár mások nem is tudtak. Basszus, ha tudnák, hogy néha mennyit lógunk együtt, akkor esélyesen még nehezebb lenne leállítani őket, hogy fogják már fel, hogy barátok vagyunk és nem több. A kisebb játszadozásaink ellenére is azok voltunk, mert olykor tényleg húztuk egymás agyát, kísértettük egymást, de esélyesen egyikünk se vette igazán komolyan ezeket. S talán pont ettől volt néha jó ez a fajta játék, hiszen megvan annak a szépsége, amikor olyat kísértesz, akiről tudod, hogy nem fogja komolyan venni, nem fog besértődni, hanem minden úgy fog folytatódni másnap, mintha este mi sem történt volna.
Elmosolyodom a huncut mosolyát látva, boldogságtól csillognak az íriszeim, ahogy őt fürkészem.
- Ennek örülök, hogy nem kell osztozkodnom senkivel se és megszökni se akarsz. – sejtelmesen csendül a hangom, majd elnevetem magam, hiszen csak játszom vele. – A tűzijátékot mindenképpen várjuk meg. – szeretném látni, mert minden évben kitesznek magukért a szervezők. Tudom, hogy ebben a pillanatban talán úgy hathatok, mint egy kisgyerek, de nem zavar. Pontosan tudja, hogy milyen az, ha lelkesedem valamiért.
Spontaneitás egészen védjegyünké vált, így csak egy bólintással felelek arra, amit mond, hogy részemről teljesen rendben van. De amikor továbbra is a monitort fürkészi, akkor először csak megbököm és elmosolyodom a néma hééé válaszán, de mivel továbbra se mozdul meg, így totál lazán a fenekére csapok, mintha ez teljesen természetes dolog lenne és talán köztünk így is van. Ismeretségünk alatt nem először tévedt már a kezem oda. Amikor ő öltözködni kezd, akkor én még egy darabig az ágyon maradok, kikapcsolom a gépet és lehajtom, majd rásiklik a pillantásom és rövid ideig rajta felejtem a pillantásomat, hiszen Bradley a sok őrültsége ellenére is vonzó férfi, akivel simán lehet komolyan is beszélgetni. Ezt tök simán elismerem, még annak ellenére is, hogy sose lépném át vele azt a határt. Nem tenném kockára ilyen téren a barátságunkat, mert lehet akadnak olyanok, akiknek tök jól áll a barátság extrákkal, de esélyesen azok nem mi lennénk, a kisebb édes és kínzó játékaink ellenére is ezt gondolom.
Hamarosan már az utcán vagyunk, mire az ég felé döntöm a fejemet és hagyom, hogy a napsugarak az arcomat cirógassák, majd rásandítok és megcsóválom a fejemet.
- Vigyázz vámpírkám, még a végén el fogsz porladni. – persze, hogy ugratom, de tekintve mennyire be volt fordulva, milyen félhomály uralkodott a szobájában, el tudom képzelni, hogy hirtelen mennyire kellemetlen lehet ez a napsütéses idő, ugyanakkor jótékony hatással is lesz rá, remélem.
- Nincs, de velem van a kedvenc hordárom, akinek akad két igazán erős karja, hogy cipelje a cuccaimat. Na meg nyerjen nekem egy hatalmas plüsst. – rákacsintok, miközben ő vállamnál fogva ölel magához, én pedig a karomat a dereka köré fonom, hogy elinduljunk megnézni a kiállítást, majd pedig onnan ki tudja még hova.
- Nem kocsival jöttem. – jut eszembe, mielőtt még keresni kezdené. – Mehetünk taxival, vagy tömegközlekedéssel, vagy megvan még a közelben lévő biciklikölcsönző? – kérdőn pillantok rá, hiszen régebben is volt, hogy biciklivel mentünk valamerre. – Talán most akad tandem bicikli is. –  részben csak ugratom, még ha egyszer azt mondtuk, hogy ki is fogjuk próbálni, viszont a biciklinek is megvan az előnye, tekintve gyorsabb, mint gyalog és nagyobb szabadságot is ad, mint a tömegközlekedés. Akadnak itt is olyan kölcsönzők, ahol nem kell ugyanoda visszahozni a bringát, hanem több pont is van, ahol le lehet rakni, mert hozzájuk tartozik az a hely is. Így nem is kell egész nap bringázni, de teljesen rábízom azt, hogy miként is akar közlekedni. Mondjuk lehet a szerelésem kicsit necces lehet, tekintve mennyire kivágott a felsőm, de túlzottan ezen nem is aggódok.

Az első megnyilvánulására meglepetten pislogok párat és kicsit úgy nézek rá, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta, amit mondott. Egyáltalán hogy jutott ez eszébe? Nekem meg se fordult ez a fejemben, ennyire még szerintem ő se lenne bátor, hogy a szájába engedje a pókot. Kicsit még a hideg is kiráz és libabőrös leszek eme gondolattól. A pókok és a kígyók nagyon nem tartoznak a kedvenceim közé. Sőt, volt már olyan ciki pillanat, amikor sikítva rohantam ki a szobából, mert egy pókkal találtam szembe magam. Brad meg csak nézett, hogy mi ütött belém.  
- Először biztosan csak a kezembe fogom venni, és ha nem esz meg, akkor talán megengedem neki, hogy arcon pusziljon, vagy lehet inkább nekem kéne őt, hátha daliás herceggé változik? Vagy az csak békákkal működik?– úgy teszek, mint aki nagyon elgondolkodik ezen, de valójában egyáltalán nem gondolom komolyan. Egyiket se puszilgatnám. Bár utóbbit simán kézbe veszem, a legutóbbi baráti nyaralás során halálra is ijesztgettem vele a barátainkat, amikor kézbe fogtam és elkezdtem kergetni őket. Az emléknek köszönhetően elmosolyodom és rápillantok.
Annak köszönhetően, hogy milyen állapotban is találtam rá, nem is gondoltam volna azt, hogy hamarosan tervezgetni kezdjük azt, hogy miként is szökünk meg mindenki elől pár napra. Ennek köszönhetően még inkább várni fogom az őszi szünetet, mert jó lesz kicsit kettesben lenni, hülyülni, beszélgetni, feltöltődni és új helyet felfedezni. Mind a kettőnknek szüksége van egy kis pihenésre, de legfőképpen Bradnek, hiszen vele most nagyon sok minden történik és csak remélni tudom, hogy Soroya-val való beszélgetés nem fogja őt még mélyebbre lökni, hanem segíteni fog abban, hogy kicsit fellélegezzen és választ fog lelni azokra a kérdésekre, amik szép lassan felemésztik őt.
- Csak nem valamelyik tanárral kavarsz, hogy ilyen bennfentes információd vannak? Kiről van szó?  – fapofával kérdezem meg, még az egyik szemöldökömet is kérdőn felvonom és úgy teszek, mint aki tényleg ezt gondolja, de aztán kirobbant belőlem a nevetés, mert tudom jól, hogy szó sincs ilyenről, de egyszerűen muszáj ugratnom őt. Még inkább ki akarom billenteni őt abból a „letargiából”, amibe keverte magát az elmúlt napok eseményeinek forgatagában. Ha fura arcot vágott, akkor még ezt is hozzáteszem. – Látnod kellett volna az arcodat. – továbbra is nevetek  és beletúrok a hajába, majd közelebb hajolva hozzá újabb puszival ajándékozom meg, mintha csak így akarnám kiengesztelni őt.
Állom a pillantását, miközben kicsit durcás fejet vágok.
- Úgy gondolod, hogy link alakba fogok beleszeretni? Akkor majd jössz te és seggbe rúgod, nem igaz? – homlokon bököm, mert nagyon remélem hogy bármit is hordoz számunkra a jövő, akkor is mellettem lesz és mindig számíthatok rá.
- Hmm, mi lenne, ha az egyik fénykép háta mögé raknád, akár kicsit úgy, hogy a sarka kilógjon a kép mögül és akkor tudnád, hogy ott van valami. Biztosan akad olyan, amit mindig őrizgetni fogsz és magaddal fogod vinni akkor is, ha a világ másik felére költöznél. – pillantásom róla a fényképekre siklott, ahol akad családjával közös képek, a barátaival és rólunk, rólam is. Elmosolyodom, ahogy a végzős képet is megpillantom. Mosolyom kiszélesedik és az ábrázatom egyértelművé teszi, hogy kicsit elmerengtem. – Ha már 80 évesen olvashatjuk el, akkor lehetne másik fogadalmunk is. – kicsit feljebb tornászom magam és úgy fürkészem őt. Arcomba hulló szőketincset kisimítom és a fülem mögé tűröm, hogy ne zavarjon. - Ha 60 évesen nem lesz párunk, akkor összeházasodunk és csapunk egy hatalmas lagzit? – tudom, hogy az emberek sokkal korábbi kort szoktak mondani, de én direkt mondtam ezt, mert biztos voltam abban, hogy Brad meg fogja találni a társát, hiszen nagyszerű srác, maximum a csajszinak hamar kell majd hajfestéket használnia, mert túl hamar fog őszülni a vakmerőségei miatt. – Mit gondolsz? – kíváncsian fürkészem, hogy van-e bármilyen ellenvetése, esetleg módosítani akar az életkoron. Ha viszont belement, akkor a kisujjamat nyújtottam felé, hogy a megszeghetetlen kisujjesküvel pecsételjük meg.
Bólintok a könyvvel kapcsolatos válaszára és legalább már tudom, hogy legközelebb mi után kell feltúrnom az internetet.
Nem tehetek róla, de az utolsó három szó hallatán nagyobbat dobban a szívem, így sietve kezdek el bolondozni és meghatódott arcot vágok, még a kezemet is a mellkasomhoz érintem, miközben „awww” is elhagyja a számat.  
- Legközelebb akkor ne telepatikusan üzenj, hanem tudom ajánlani a modernkor egyik vívmányát, vagyis a mobilt. Egész cuki gifek léteznek. – őt fürkészem, majd annak ellenére is amit mondott a fejemet a vállához hajtom, miközben programok után kutakodunk, hogy mit is kellene csinálni, hiszen most én se készültem konkrét tervvel, vagyis egy dolog fordult meg, hogy kirángatom a pályára, mind a ketten szeretjük a sebességet, de akkor még nem sejtetem azt, hogy ennyire rossz állapotban van. Jelenleg biztosan nem engedném vezetni. Még akkor se, ha egyre inkább úgy tűnt, hogy kicsit jobban van, vagy legalábbis sikerült elterelnem a gondolatait.
Újra kiráz a hideg és fintorogva fürkészem őt.
- Undorító, viszont lehet a gyomrod se örülne neki, ha kapásból élővel próbálkoznál. Nem ehhez vagyunk szokva. – kicsit aggódva csendül a hangom, majd figyelem, hogy mit is dob fel, amikor is kiszúrom, hogy zajlik egy kaja fesztivál is. Sietve böktem a monitorra, mielőtt még tovább görgethetne. – Ehhez mit szólsz? Talán itt találunk furcsaságokat. – röviden írtak az eseményről, de azért túlzottan részletekbe se mentek bele. Meg az is lehet, hogy ma inkább másik programot akar és ezt napoljuk.
- A másik előtt nem ártana órákat venni, meg kicsit edzeni, nem gondolod? – tudom, hogy akadnak olyan dolgok, amikbe lehet fejest ugrani, de ez szerintem nem ilyen. Oda azért kell megfelelő lelki és erőnléti állapot is, meg a mászás trükkjeit se lenne rossz előtte elsajátítani.
Bólintottam és jóleső bizsergés járt át, hogy ezért nem húzta ki. Néha olyan érzésem támad, hogy ez nem csak az ő bakancslistája, hanem közös, amibe néha akadnak olyan tervek, amiket csak ő fog megvalósítani, mert engem soha nem tenne ki olyan veszélynek, vagy csak mert én nem vagyok olyan profi, mint mondjuk ő a motorozásban.
- Jól hangzik. – lelkesen csendül a hangom, mosolyogva fürkésztem, miközben ujjaim újra elvesznek a hajában és már éppen felállnék, amikor újra megszólal. Kérdőn fordulok vissza és elgondolkodom a néven, mert ismerősen csendül.
- Az ő videóját mutattad legutóbb? Nem is kérdés, bár nem tudom, hogy miként fogom megállni, hogy ne perdüljek táncra. – ártatlanul csendül a hangom, mert tudja, hogy szeretek táncolni és amikor megmutatta, akkor is volt olyan száma a fickónak, amire egyből táncolni kezdtem. – Foglalj jegyet, aztán írd be a közös naptárunkba, így tuti nem fogok semmit se akkora szervezni. –így egyszerűbb volt vezetni a közösprogramokat is, utazásokat, meg azt is, hogy mit kell még elintézni egy-egy program előtt, vagy hogy véletlen se szervezzünk akkora mással programot.
- Meddig érsz rá? - Ajkamat harapdálom, végül ráemelem a pillantásomat. - Coney Island-ra nincs kedved kimenni? Idén nyáron még nem is voltam. – tudja, hogy imádom azt a színes forgatagot, meg az éjszakai tűzijátékot, ami fél 10 vagy háromnegyed 10 környékén kezdődik. Remélem, hogy nem akar hamar hazaérni a holnapi beszélgetés miatt. Visszadőlök az ágyra, amikor felém fordítja a laptopot és átfutom az újabb program javaslatot.
- Akkor kezdjük ezzel, aztán meg sodródunk az árral és arra megyünk, amerre kedvünk tartja? – egyszer így bukkantunk egy cuki kis cukrászdára is, meg eldugott bárra is, meg egy vintage boltra, hogy csak bolyogtunk céltalanul a városban. Néha ennek is megvan a maga szépsége.
Játékosan oldalba bököm.
- Öltözz, vagy így jössz, mert tömegbaleset akarsz okozni a nők körében? –biztosan jó pár csajszi oszlopnak sétálna, mondjuk meg is érteném őket, hiszen van mit nézni rajta.   – Hess-hess! – játékosan még a kezemmel is mutatom, hogy öltözzön már, de ha továbbra is fekszik, akkor a fenékre csapok. Amint végzett az öltözködéssel magamhoz veszem a táskámat és elindulok a bejáratiajtóhoz, hogy belebújjak a cipőmbe. Ha szükséges, akkor elveszem tőle a telefont és / vagy a pénztárcáját, hogy elrakjam a táskámba, hogy aztán nyakunkba vegyük a várost.

A válaszát követően hallgatást választottam, miközben aggódva fürkésztem őt, mert ez azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem, de ha igaza van és jól sejti, akkor vajon mi lehetett az oka annak, hogy nem vett részt az életében? Vajon az a férfi végig tudta azt, hogy van egy fia, vagy nem? Ezernyi kérdés zakatol a fejemben a sejtéseit hallgatva és hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene felelnem. Nem mondhatom azt, hogy igaza lehet, hiszen soha nem láttam azt a személyt és nem is ismerem, így azt se tudnám mondani, hogy lehet alapja, mert kicsit netalán hasonlítanak egymásra, azt pedig nem akarom, hogy esetleg téves álomba ringassa magát. Vajon mikor törne össze még jobban, ha kiderülne, hogy igaza volt, vagy akkor, ha tévedett? Vajon ennyi idő után egy titok kiderülése jót tehet, vagy csak rontani fog a helyzeten?
Rövid ideig el is engedem a témát, de minél tovább fürkészem a rezdüléseit, arcának vonásait és veszem el a lélektükreiben, annál egyértelműbb, hogy ez nem mehet így tovább és cselekednie kell. Ezért is hozakodom elő az alkuval, mert jelenleg úgy érzem, hogy más fegyver nincs a kezemben. Segíteni szeretnék neki, de magam sem tudom, hogy miként is tehetném. Egyszerűen csak azt érzem, hogy mellette kell lennem és támogatnom őt, bárhogy is fog alakulni a következő napok, hetek. A válaszát hallva meglepetten pislogok párat, mert nem hittem volna, hogy ennyire könnyedén bele fog menni, ahogyan azt se, hogy ennyire rövid időt fog mondani.
- Rendben, de nem szegheted meg az ígéreted! – komolyan csendül a hangom és nem eresztem el őt a pillantásommal. Ha még se tartaná be azt, amit mondott, akkor esélyesen kitalálnék neki valami büntetést, még ha jelenleg nem is tudom mi lenne az. Remélhetőleg nem is kell majd ilyenen agyalnom, mert tényleg lépni fog és végre ráveszi magát arra, hogy Soroya elé álljon és beszéljenek arról, ami nyomasztja. Ha igaz Bradley sejtése, akkor gondolom az hatással volt az édesanyjára is, legalábbis filmekben, sorozatokban mindig így van, hogy egy rég látott szerelem fel tudja kavarni az állóvizet. Az pedig, hogy ez mennyire igaz, passz, mivel én még soha nem horgonyoztam le senki mellett se hosszabb távon.  
- Remélem tudod, hogy most egy picikét gyűlöllek. – és még a mutatóujjammal és hüvelykujjammal is mutatom a távolságot. - Inkább az első, de elég csak a kézben fogni, vagy jön a kiegészítés is, hogy fejemre, arcomra is rá kell rakni? – kicsit bosszúsan nézek rá, de aztán elnevetem magam, hiszen ritka az, amikor tényleg haragudnék rá, vagy durcás lennék. Mondjuk utóbbi gyakoribb, ha például valamit elfelejt, amit megbeszéltünk, de olyankor se szoktam hosszan durcizni és amúgy is mindig tudja, hogy mivel engeszteljen ki.   Viszont a mosolyát látva képtelen lennék nemet mondani erre, hiszen az volt a célom, hogy kicsit kirángassam abból az állapotból, amibe keveredett. A mosolya ellenére a pillantása továbbra is beszédes maradt, hogy még mindig kicsit elveszett és szomorú, de már legalább mosolyog és lelkesedése is akad azzal kapcsolatban, hogy a bakancslistáját megpróbáljuk kicsit csökkenteni, mielőtt újra gyarapodni kezdene.
- Részemről rendben van, pár nap biztosan bele fog férni. – kisebb habozást követően szólalok meg, hiszen végig kellett nekem is gondolnom azt, hogy mi a terv még nyárra, de azon kívül nem jutott más eszembe, hogy Kalilah-val is kiruccannunk kicsit. – Majd szólj, hogy neked mikor fér bele a pár nap, az őszi szünetnél meg ajánlom, hogy ne jöjjön közbe semmi se. Nem szeretek feleslegesen szervezni és már ránk fér az, hogy kicsit távolra keveredjünk mindentől és mindenkitől. – pont nem érdekelne az, ha a foglaló elveszne, amit kifizettünk már, hanem egyszerűen csak jó lenne kicsit hosszabb időre kiszakadni ebből a városból, a családi dolgokból és az egyetemi mókuskerékből. – Viszont amint megvan, hogy mikor is lesz a szünet, akkor neki állhatnánk majd szervezni az utat. – nem kell előre mindent kőbe vésni, de a helyszínt és a szállást azért elintézhetjük, aztán meg majd kitaláljuk, hogy mivel is dobjuk fel a nyaralásunkat.
- Mert szerinted fogunk addig élni? – felvontam a szemöldökömet, miközben a laptopját is arrébb toltam, mert akkor még ráérünk a szervezéssel is, de kibújni már nem fog tudni alóla, maximum nyomos indokkal és ezt ő is pontosan tudja. – Nem várathatsz addig vele. Még a végén miattad fogok megvénülni, mert lógva hagysz, és a kíváncsiság kicsinál. – komolyan csendült a hangom, de a hamiskás mosoly, ami arcomra költözött elárulta azt, hogy csak bolondozom vele. Kicsit közelebb is hajoltam, játékosan az ujjamat végig húztam a hátán vagy mellkasán, attól függött, hogy miként is helyezkedett el az ágyon. Közelebb hajoltam hozzá. – Mit kellene tennem, hogy hamarabb is olvashassam? – fülébe suttogtam és puszit nyomtam arcára, ha csak nem fordult bele, de aztán kuncogva visszadőltem az ágyra, mert csak játszadoztam vele. Ha akarja, akkor majd úgy is megmutatja, nem fogom nyaggatni miatta. Egyszerűen csak még inkább ki akartam rángatni őt abból az állapotból, amiben ráleltem a betoppanásomkor.  
Hanglejtése elárulta azt, hogy csak húzni próbál, de újra kicsit azért meglepődve fordultam felé és próbáltam rájönni arra, hogy vajon mennyire ugrat és mennyi igazság lappanghat abban, amit mondott.
- Te tényleg még nem olvastad A kis herceget? – muszáj volt rákérdeznem, mert nem akartam elhinni azt, hogy most először olvasná. Egyik kedvenc könyvem és több féle kiadásban is ott lapul a polcomon. – Ezt lehet orvosolnunk kéne. Még a végén minden este felhívlak és felolvasok neked egy fejezetet belőle. – felvontam a szemöldökömet is, miközben hangom dallamosan és jókedvűen csendült. Az, hogy képes lennék-e erre? Talán. Azért vicces lenne olvasni neki, de még azt is kinézném, hogy simán bealudna a hangomat hallgatva, mert már volt rá példa az elmúlt éveink alatt, hogy a fejét az ölembe hajtva engem hallgatva szenderült álomba.
- Miért van jobb dolgod? Vagy ma egész nap az ágyban akarsz maradni? – kíváncsian csendült a hangom, miközben a plafont szuggerálom a válaszára várva, hiszen felőlem tényleg ma is mehetünk bármerre. Ráérek, mert nem kell sehova se rohannom és senkivel nem beszéltem meg mára találkozót se. – Tiéd vagyok mára. – kicsit még szét is tárom a karomat, mert ez szerintem eddig is egyértelmű volt, így mindegy, hogy nappal vagy éjszaka akar elcsavarogni valahova.
- Szóval megint tilosban akarsz járni? – nevetve fordulok felé, hiszen a nyelvnyújtását látva nehéz komolynak maradnom. Játékosan kicsit még meg is böködöm a mellkasát, ha tudom. Remélem, ha egyszer ráveszi magát, akkor engem is magával rángat, mert biztosan remek érzés lehet, vagy legalább valaki mást, hogy ne egyedül legyen ott, meg előtte jól fel is készülne rá.
- Sült tücsköt megkóstolnám, ha jól van elkészítve, akkor talán annyira borzalmas nem lehet. – a kérdését hallva azért nekem is el kellett kicsit gondolkodnom, mielőtt megszólaltam volna, de sokszor emlegetik a sült tücsköt, így ideje lenne kipróbálni már. Remélhetőleg nem lennék rosszul, amint meglátnám, vagy utána.– Tudsz olyan helyet, ahol ilyeneket lehet enni, vagy az internet a barátunk lesz? – ha utóbbi volt a nyerő, akkor a laptopját felé toltam, én pedig elvettem a füzetet, hogy átfussam. Néha kicsit hümmögtem, vagy felvontam a szemöldökömet a listát olvasva, olykor pedig még rá is pillantottam „ez most komoly?” nézéssel.
- Mit szólnál, ha Szabadság-szobor helyett kicsiben kezdenénk és felhőkarcolót másznánk meg? Múltkor láttam, hogy van ilyenre lehetőség.  – szerintem izgalmasnak tűnik és talán akad még mára hely, ha nem, akkor majd megyünk máskor, de szívesen kipróbálnám. –Skydiving? – szólalok meg, miután kiszúrok egy újabb olyan lehetőséget, ami talán nem igényel hosszabb előkészítést és ki tudja, talán szerencsénk lesz. – Le is mehetünk a partra, megnézni az árusokat vagy azt, hogy zajlik-e valami rendezvény, vagy inkább itt akarsz maradni? – kérdőn pillantottam felé, miközben átfordultam az oldalamra, hogy jobban lássam őt.

Aggódva hallgatom őt, miközben a történtekről mesél és kicsit még a számat is elhúzom a nem tetszésem közepette. Legszívesebben kicsit megcsapkodnám, amiért ennyire felelőtlen volt, még ha pontosan tudom azt is, hogy legalább annyira nem fél kockáztatni az életét, mint én. Sőt, talán még nálam is nagyobb hülyeségeket csinál, amikről lehet még én se tudok.  Amikor megemlít egy harmadik személyt, akkor kicsit meglepetten pislogok párat és már majdnem mondanék valamit, de aztán meggondolom magam, így sietve csukom be a számat, ami kicsit tátva maradt. Kicsit kezd olyan érzésem lenni, hogy nem véletlen említette meg, ahogyan nem véletlen az se, hogy kiemelte mikori barátról is van szó.
- Nem vagy normális, hogy hagytad idáig fajulni az egészet! – esélyesen nem ezt kellene mondanom, de ismer már, hogy tudja, ami a szívemen az a számon. Még akkor is, ha nem túlzottan kedves az, ami most elhagyta a számat. – Kész szerencse, hogy nem lett se neked, se anyudnak baja! Nem is értem, hogy mit gondoltál... – még mindig nem igazán tudom hova tenni azt, hogy miként harapózhatott el ennyire a buli, vagy ő miként is hagyta kicsúszni ennyire a keze közül az egészet. Tudom, házigazdának lenni néha szívás, mert észnél kell lenni valamennyire, én legalábbis olyankor mindig ezt az elvet vallottam. -  És mi lett a büntetésed? Meg anyud is épségben megúszta? – egyáltalán hogy gondolja azt egy velünk egy korú, hogy egy felnőttnek neki akar menni? Más dolog az, ha szájalunk, vagy a tettek mezejére is lépünk.
Rövid ideig morcosan fürkésztem őt és párszor még a fejemet is megingattam, majd elpillantottam a fényképek irányába, ahol rólunk is volt közös kép, meg olyan is, amin csak én voltam. Haboztam, de egy korábbi gondolat foszlány nem hagyott nyugodni.
- Brad… - habozva szólaltam meg, de szinte egyből el is hallgattam, majd újra felé fordítottam a fejemet és arcának a rezdüléseit fürkésztem. – Azt gondolod, hogy ő lehet? – direkt nem tettem hozzá, hogy az apád, mert nem akartam még inkább felkavarni az állóvizet, meg az is lehet, hogy tévedek, de még is csak az a buli után borult ki ennyire és zárkózott be. Akkor csak ahhoz van köze és más felnőttet nem említett, mármint az anyuján kívül. Simán lehet az is, hogy teljesen téves a következtetésem és inkább az alvás kellett volna választanom, mintsem azt, hogy rá töröm az ajtót, még ha utóbbit egyáltalán nem bántam meg. Sőt, inkább örültem, hogy itt voltam és legalább nem őrlődhet tovább egymagában. Néha ki kell mondanunk a dolgokat ahhoz, hogy rábírjuk magunkat a cselekvésre is.
Szeretnék rajta segíteni, de valahogy úgy érzem, hogy most képtelen vagyok rá. A hangulat másabb, mint lenni szokott, nincs nyoma poénkodásnak, egymás agyát se húzzuk. Inkább kicsit feszültnek és szomorúnak hat a jelenlegi légkör, mintsem vidámnak. Arról nem is beszélve, hogy viharfelhők szinte tapinthatok, de még se tudok egyet se elűzni, csak azt remélem, hogy legalább egy kis fényt képes leszek hozni az életébe és valahogy segíteni rajta. Ezért is döntök úgy, hogy inkább másabb irányba terelem a beszélgetést és hagyjuk a nyaralást is, hagyjuk mindent és inkább legyen szó olyanról, ami mindig lelkesedéssel tudta eltölteni, még pedig a listája. Tudom, hogy imádja bővítgetni, ahogy megvalósítani is az elképzeléseit. Vajon a legutóbbi átnézés óta mennyi minden került rá és mennyi minden lett kipipálva?
A visszakérdezését hallva csak bólintok, miközben őt fürkészem és amikor a szekrényhez lép, hogy felkapjon legalább egy nadrágot, akkor egy aprót sóhajtok és nem bírom tovább magamban tartani azt, amit gondolok. Egyszerűen csak ki kell mondanom.  
- Nem futhatsz örökké. – óvatosan csendül a hangom, majd széttárom a karomat is. – Nézz magadra, halovány mása vagy annak, aki lenni szoktál és minél inkább tovább kattogsz az egészen, annál inkább be fogsz csavarodni és ki tudja, akkor mit teszel. Eddig se féltél kockáztatni az életedet, a testiépségedet, de most, hogy ennyire káoszos minden odabent még óvatlanabbá válhatsz és egyetlen egy figyelmetlenség akár a vesztedet okozhatja. – lehet, hogy meg se fogja hallani mindazt, amit mondok és inkább a listával kellene foglalkozni, de valahogy akkor is muszáj őszintének lennem vele, hiszen mi mindig is azok voltunk egymással. Én legalábbis biztosan. – Ha kell, akkor én csórom el a telefonodat és küldök egy üzit Soroya-nak, hogy beszélni akarsz. – tudja, hogy megtenném. – Kössünk alkut, ha megteszed két héten belül, hogy beszéltek, akkor teljesítem egy kívánságodat. – mármint elméletben tényleg megtenném, de ez persze merőben függ attól is, hogy vajon mit kívánna. Tisztában vagyok azzal, hogy már nem vagyunk öt évesek, akiket csak úgy meg lehet vesztegetni, de talán bejön. Kíváncsian fürkészem őt, amikor pedig közelebb lép az ágyhoz, akkor kicsit arrébb gurulok rajta, hogy elférjen ő is, majd átfordulok a hasamra, hogy jobban lássam a listáját én is.
- Tényleg egy óriáspók? – még a hideg is kiráz a gondolattól, a fülem mögé simítom a hajamat. – Legyen, de ezért még számolni fogunk. – egyszer élünk és néha felül kell emelkedni a félelmeinken és szerencsére nem kígyókat mondott. – A nyaralás részemről rendben van, belefér még neked a nyáron, vagy inkább az őszi szünetben lógjunk el? – sietve pillantottam körbe, és ha megláttam a laptopját, vagy ipadjét, akkor felálltam érte, ha nem volt szem előtt egyik se, akkor a telefonomat halásztam ki a táskámból és elkezdtem keresgélni neten. – A levélírás tetszik, kíváncsi lennék, hogy mit írsz a jövőbeli énednek és milyen titkos álmokat dédelgetsz. – kicsit közelebb is gurultam hozzá és puszit nyomtam az arcára, aztán tovább néztem a lehetőségeket a neten. – Mikor is érsz rá? – direkt kezdtem bele a szervezésbe, mert így esélye se lesz kihúznia magát belőle. Egy pillanatra elgondolkodtam és kipillantottam az ablakon át.  – S nincs olyan a listádon, amit esetleg akár ma is meg tudnánk tenni? – ki akartam őt innen rángatni, kivinni a szabadba, hagyni azt, hogy egy kis fény legalább ilyen módon bekúszom az életébe.

Rohadtul fájt látni azt, hogy mennyire is szétcsúszott, mintha csak megint halovány mása lett volna önmagának, én pedig egyre inkább tanácstalanabbnak éreztem magamat, hogy vajon mit is kellene tennem. Mindenáron segíteni szerettem volna neki, de vajon mivel lehetek nagyobb hasznára, ha beszéltetem és megpróbálom megtudni, hogy mi küldte ennyire padlóra, vagy inkább azzal tennék jót, ha karon ragadnám és magammal rángatnám ki a világba, hogy megint valami őrültséget tegyünk, ami elterelheti a figyelmét? Termesztésen csak szigorúan azt követően, hogy magára kapott még valamit, mert esélyesen se ő, se a környék nem díjazná, ha egy szál gatyában kezdene rohangálni az utcán. Eme gondolatnak köszönhetően viszont alig észrevehetően azért elmosolyodtam, mert eléggé vizuális típus voltam világéletemben.
Aprót sóhajtottam, miközben az érintésemmel próbáltam kicsit megnyugtatni őt és biztatni arra, hogy nyugodtan kimondhatja mindazt, amit érez és gondol. Én itt vagyok neki, még akkor is, ha nem fogom tudni megoldani a problémáját, hiszen mind a ketten nagyon fiatalok vagyunk, hiába is várják el gyakran azt tőlünk, hogy már úgy viselkedjünk, mintha felnőttek lennénk. Tanácstalansága, elveszettsége szinte már-már fojtogatónak hatott a beálló csendben, de még se mozdultam el mellőle. Helyette csak hozzábújtam, mintha azt remélném, hogy a közelségem nyugtatólag fog hatni rá, ha már nem volt lehetőségem teljesen átlátni a benne tomboló káoszt, pedig szívesen a kezéért nyúltam volna, hogy kivezessem onnan őt, de amíg nem avatott be, addig esélyem se volt rá. Fájt így látnom őt, és még inkább padlóra küldött annak a tudata, hogy nem hozhatok vissza egy kis fényt abba a sötétségbe, amibe keverte magát az elmúlt napok alatt.
Csendesen fürkésztem őt és pillanatok alatt megbántam, hogy tudtára adtam, hogy mire is kattantak rá megint a barátaink, mintha csak tényleg azt hinnék, hogy mindent jobban tudnak, mint mi. Nagyon is bosszantott az, amit el kellett viselnem miattuk az elmúlt napokban, de ugyanakkor, ahogy újra arcára siklott a pillantásom ostobának is éreztem magam, amiért ennek részben hangot is adtam, mert ez nagyon is eltörpült amellett, amin ő éppen keresztülment.
Kicsit megrökönyödve hallgattam azt, hogy mi is történt a bulin és legszívesebben tarkón csesztem volna, amiért ennyire felelőtlen volt. Mind a ketten szerettünk bulizni, de általában tudtuk azt, hogy hol a határ, vagy ha nagyon kezdett kicsúszni a talaj a lábunk alól, akkor ott volt a másik, hogy elkapjon és megállítson benne.  
- Mi a franc ütött beléd? Még is miért akartad leinni magad ennyire? – idegesen túrtam a hajamba és próbáltam egy kis higgadtságot magamra erőltetni. -  Még szerencse hogy nem lett komolyabb bajod! – egyszerre adtam hangot a nem tetszésemnek és az aggodalmamnak. Dühösen fújtattam is egyet, mély levegőt vettem. – Sajnálom. Egyszerűen csak... – hangom megbicsaklott, mert képtelen lettem volna kimondani azt, ami eszembe ötlött. Inkább csak lesütöttem a pillantásomat és kezünkön állapodott meg, hiszen egyértelmű volt, hogy aggódom érte, fontos számomra és mind ismerünk olyan történeteket, amikor nem jó véget ért egy-egy túlzottan elvadult buli, mert valaki nem ért haza. Egyszerűen csak nem értettem, hogy miként lehetett ennyire felelőtlen. - Mármint remélem senkinek se lett baja. – bár esélyesen pontosan tudta ő is, hogy nem igazán érdekel az, hogy másokkal mi van, mert az első megnyilvánulásomban benne volt az, hogy számomra ő számított, hiszen fontossá vált az elmúlt évek alatt. Hiányzott, ha nem beszéltünk, vagy találkoztunk. Őt senki se tudná pótolni az életemben. – Anyukád nagyon kiakadt? Miként sikerült véget vetni ennek az őrjöngésnek? – hezitálva csendült a hangom, mert lehet akkor történt valami? Ott hangzott el olyan, aminek köszönhetően Brad a gondolatainak útvesztőjében ragadt?
Hagytam, hogy a csend ismételten ránk telepedjen, mert míg ő esélyesen a gondolatait és érzéseit próbálta rendezni, én addig igyekeztem nem túlzottan kiakadni rá, amiért ennyire felelőtlen volt. Ha baja esett volna, akkor nem is tudom mit csináltam volna. Az újabb vallomását követően könnyedén zavarodtam össze és a gondolataim még kuszábbá váltak, de arra tökéletesen jó volt, hogy elterelje a bulival kapcsolatos érzéseimről a figyelmemet. Pontosan annyira csapongóvá váltam érzések és gondolatok terén, mint az sejthető volt a megnyilvánulásaimból is, de még se kértem egyik miatt se bocsánatot, ahogy nem is kezdtem el szabadkozni. Pontosan tudta, hogy általában hangot adok annak, ami eszembe jut és ez most se volt másképpen. Aztán szükségem volt egy kis időre, mire kicsit képes voltam kikeveredni a rám telepedő döbbenetből, amit a mondandója okozott.
- Miért nem beszélsz anyukáddal? Talán, ha kész tények elé állítod, akkor nem fog elfutni és végre válaszokat kaphatsz azokra a kérdésekre, amik nagyon régóta kínoznak. – kicsit bátortalanul csendült a hangom, mert biztos voltam abban, hogy ő is gondolt erre, de valami miatt fél lépni, pedig nála bátrabb embert nem igazán ismerek. Rám is szokták mondani, de szerintem még nálam is bátrabb. – Lépned kell, nem hagyhatod azt, hogy teljesen felemészen a sejtésed. – szomorúan, aggódalommal telve csendült a hangom. Kezem újra arcára siklott és gyengéden megsimogattam. Szomorúan fürkésztem őt, mert segíteni szeretnék, de még se rángathatom oda, hogy bökje ki azt, ami a szívét nyomja. Tudom, hogy Soraya nagyon szereti a fiát, hiszen volt már szerencsém vele is találkozni az elmúlt évek alatt és biztos vagyok abban, hogy az ő szíve is hozzám hasonlóan részben összetörne, ha tudná, hogy milyen állapotban is van Brad. – Ha beszéltetek, akkor utána nyugodtan üzenj, vagy hívj fel és jövök, vagy találkozunk valahol. Ha nem is akarsz beszélni arról, ami elhangzott, akkor csak ücsörgünk és iszunk, vagy csak bámuljuk a vizet. Vagy akár világgá is mehetünk. – féltőn csendült a hangom, mert tartottam attól, ha még sokáig emészti magát, akkor bele fog roppanni, amit nem hagyhatok.  A világnak szüksége van a benne rejlő életvidám férfira, mert nagyszerű srác, akinek köszönhetően a világ is kicsit jobb hellyé vált, vagy legalábbis az én életem biztosan.
Kicsit ijedten rezdültem össze, amikor váratlanul felpattan és távolabb lépett az ágytól. Riadtan és elveszettem fürkészem őt, mint aki csak attól tart, hogy a barátja a szeme láttára fog összeroppanni az életsúlya alatt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy sokkal rosszabb lehet a helyzet annál, mint amennyit megmutat számomra, aminek köszönhetően úgy éreztem, hogy igazán fogalmam sem lehet arról, hogy min is megy keresztül, vagy éppen milyen kettőséget érezhetett.  Tisztában voltam azzal, hogy a nevelőapját is nagyon szerette, úgy ahogyan egy fiú szeretheti az apját. Vajon lehetséges az, hogy netalán emiatt is tétlenkedik, mert tart attól, hogy tiszteletlen lenne az emlékének, amiért ő továbbra is kutatja és keresi a válaszokat a valódi apjára vonatkozóan?
A kérdése váratlanul ért és ez ki is ült az arcomra. Nem feleltem egyből, helyette tétován őt fürkésztem, de végül lemondóan sóhajtottam, mint aki nem biztos abban, hogy tényleg erről akar beszélni. Túlzottan éles volt a váltás.
- Szuper volt. – először csak ennyit bírtam kibökni, miközben továbbra is az ágyon ücsörögtem és onnan figyeltem őt. Hezitáltam, mert nem voltam biztos abban, hogy mennyire jó ötlet ennyire hirtelen témát váltani. A napbarnított bőröm meg alapból is beszédes volt, hogy sok időt töltöttem a napon. – Az időjárás csodálatos volt, ahogy a tengerpart és a víz is. Koktélokban se volt hiány és a kilátás se volt rossz. – megrántottam a vállaimat, mert még mindig fura volt erről beszélni ebben a helyzetben. Utóbbit meg persze nem csak tájra értettem, de ezt esélyesen ő is pontosan tudta. Máskor és másabb körülmények között én is beszédesebb lettem volna, de most annyira furán hatott, hogy egyszerűen nem ment. – Mondjuk az egyik srác kicsit összevágta magát, amikor túlzottan elbambult, mert monokinit nyomtunk Effyvel. Szerencsétlen úgy pofára esett tálcával a kezében. –elhúztam a számat, mert még mindig rémlett a baleset. Most is eléggé kivágott felső volt rajtam, ami még inkább egyértelműbbé tehette, hogy nem bikinifelsőben napoztam, mert jobb szeretek egyenletesen lebarnulni. Azt meg már tudta rólam, hogy nem vagyok szívbajos, hiszen rohantam már meztelenül is tóba. – Kár, hogy te nem jöttél. - egyszer felvetettem, hogy jöhetne, de nemet mondott rá. Azt mondta, hogy most nem tud elszabadulni és dolgoznia kell. Effy is pár napos eltéréssel érkezett meg és nem is maradt végig, de onnantól kezdve legalább nem egyedül kellett a nyakamba venni az éjszakai életet se, még ha nem is veszítettem el úgy a fejemet, mint Brad tette idehaza.
Hátradőltem az ágyán és elveszetten végigsimítottam az arcomon, aztán a plafont bámultam.
- Sajnálom, nem megy. Nem tudok arról beszélni, hogy mennyire jó volt, vagy milyen hülyeségeket tettünk, mert közben tudom, hogy te meg szenvedsz. – szomorúan csendült a hangom és lehunytam a szememet, miközben összegömbölyödtem az ágyán. – Én csak szeretném, ha újra mosolyognál és jól lennél. S úgy érzem, ha a nyaralásomról beszélek, akkor azzal ezt nem fogom elérni. – zavartan csendült a hangom. – Mi lenne, ha inkább elővennénk a bakancslistádat és legalább egy dolgot kipipálnánk róla? –  Vagy ha csak olyan dolgok szerepeltek rajta, amik szervezést igényelnek, akkor az se gond. Lássunk neki, vessük bele magunkat. Bármit megtennék azért, hogy legalább egy kicsit jobban legyen. Ha közben nem telepedett oda mellém az ágyra, akkor úgy fordultam, hogy rálássak, de továbbra is fekve maradtam.

Csak megrántottam a vállaimat, miközben beljebb sétáltam a szobájába, hiszen nem akartam megzavarni az öltözködésben. Hiába nem most láttam először póló nélkül, attól még a pillantásom pár pillanat erejéig elidőzött a kidolgozott felsőtestén, majd pedig megállapodott az arcán. Aggódva fürkésztem őt és egyre inkább beköltözött a szívembe a félelem is, hogy megint ennyire rossz állapotban van. Egyértelműnek tűnt, hogy nagyon emészti valami, talán mostanában nem is nagyon aludt és erre szokás azt mondani, hogy úgy fest, mint akit elütött egy vonat. Ennek köszönhetően pedig egyre inkább bűntudatom támadt amiatt, hogy nem jöttem hamarabb. Még aznap fel kellett volna keresnem, hogy visszaérkeztem a városba, még akkor is, ha már estére járt az idő. Észre kellett volna vennem a nyaralás alatt is, hogy valami nincs rendben, de néha üzenetváltásokból nehéz megállapítani azt, ha valami gond van, mert könnyedén meg tudja játszani azt az ember, mintha minden rendben lenne.
Vajon akkor még jól volt, vagy már akkor se és átvert, hogy ne aggódjak és ne utazzak haza hamarabb?
Bármennyire is abszurd volt ebben a helyzetben, de elnevettem magam a válaszát hallva és megingattam a fejemet.
- Vigyázz mit kívánsz, még a végén tényleg a nyakadon maradok és addig csesztetlek, amíg újra jól nem leszel. Tudod, mint valami terápiás macska. – egyszerre volt komoly a hangom, de azért egy kis játékosság is megbújt benne, miközben a pillantásom elveszett az övében. Hiszen egyszer már a nyakán maradtam, itt töltöttem sok-sok időt, amikor összezuhant, mert az élet úgy döntött, hogy megfosztja őt az egyik legfontosabb személytől. Még mindig nem értem azt, hogy miért ennyire kegyetlen az élet, hiszen egy gyereknek szüksége van a szüleire és közöttük nagyon is szoros volt a kötelék. Én is kedveltem az apját, mert nagyon barátságos és kedves fickó volt.
Az ölelésünk hosszúra nyúlt, gyengéden simítottam végig a fején, tarkóján, majd a hátán, ha tudtam és még szorosabban vontam magamhoz, mert érezhető volt, hogy nagyon is szüksége van rá. Eléggé beszédes volt a reszketeg sóhaja vagy éppen az, hogy miként is „kapaszkodott” belém az ölelésünk alatt. Ha tudtam, akkor nyomtam egy gyengéd puszit is az arcára. – Legszívesebben seggbe rúgnálak, amiért akkora marha voltál, hogy nem szóltál, hogy gond van. Nem kell mindig mindennel egyedül megküzded. Mindig itt leszek neked. – kicsit megdorgáltam őt, még mielőtt kicsit távolabb léptem volna tőle, hogy kezem arcára tegyem és úgy vegyem alaposabban szemügyre. Vajon akad olyan, aki tud arról, hogy nincs jól? Volt támasza az elmúlt napokban, vagy teljesen elrejtőzött a szobájában? Nem kerülte el az se a figyelmemet, hogy félhomály volt csak a szobában, mert nem volt felhúzva a redőny se, vagyis inkább a sötétséget választotta a fény helyett.
Hamarosan az ágyhoz vezettem és leültettem rá, majd mellé ültem én is. Kicsit olyan érzésem volt, mintha csak egy marionettbábut irányítanék valami láthatatlan madzag segítségével. Figyeltem miként temeti az arcát a tenyerébe, mire a szívem újra belesajdult abba, hogy ilyen állapotban látom őt és azt kívántam, hogy bárcsak létezne valamilyen kézikönyv, ami segíthetne abban, hogy még jobban tudjam mit is kellene tennem egy ilyen helyzetben. Bizonytalan voltam, hogy mit tehetek vagy éppen mi az, amit mondhatok, mert nem akartam még több fájdalmat okozni neki, mint amivel alapból is szembe nézett. Roppant nehéz volt őt ilyen állapotban látnom őt és a szívem legmélyén azt kívántam, hogy bár csak képes lennék elvenni tőle minden fájdalmat és keserű, szomorú érzést, hogy újra vidám legyen és a mosolyával megajándékozza a világot.
Kezem hátára siklott és gyengéden megsimogattam, mintha csak szavak nélkül akarnám tudatni vele, hogy itt vagyok és szívesen meghallgatom, bármiről is van szó. Néha már az is tud segíteni, ha valakinek beszélhetünk arról, ami a szívünket nyomja.
- Arról, amire elfelejtettél meghívni és emiatt mindenki azt, hiszi én vagyok az oka, hogy remetévé váltál? Fogjuk rá, bár sokat nem tudtam meg. Fontosabbnak tartották azt tudatni velem, hogy tuti a románcunk futott zátonyra és hozzam helyre, mert ők nem akarnak választani, hogy kivel is fognak ezentúl együtt lógni. – kicsit bosszankodva csendült a hangom és még a szememet is megforgattam, de érezhető volt, hogy nem teljesen rá vagyok mérges, hanem főként a többiekre. Meg esélyesen nem is ez volt a megfelelő pillanat beavatni abba, hogy mit kellett elviselnem az elmúlt napokban, kicsit önzőnek is éreztem magam amiatt, hogy ez kicsúszott a számon, de csak őszinte voltam. Meg előbb vagy utóbb neki is képbe kell kerülnie, hogy mivel is basztatnak megint engem, minket. Ha nem húzta el a kezét, akkor továbbra is fogtam és egyik kezem arcán pihent meg. – Szóval, ha gondolod, akkor nyugodtan beavathatnál, hogy mi is történt ott, vagy legalább abba, hogy mi miatt borultál ki annyira azzal kapcsolatban. – mert fogalmam sem volt semmiről se. Nem az első alkalom volt, hogy balul sült el egy-egy buli és olyan irányt vett, ami baromira nem volt helyes. Igaz, eddig ez általában másoknál történt meg és mi csak résztvevők voltunk, nem pedig házigazdák.
Már éppen visszakérdeznék, hogy mit nem tud, mert egyre inkább elvesztem a fonalat, egyre jobban összezavar a fél szavaival, amikor is ismételten megszólal és eléri, hogy a mondandóm a torkomon akadjon. Szólásra nyitottam a számat, aztán még is sietve csuktam be, mert hirtelen nem is tudtam mit kellene erre felelnem
- Várj…. – el is húzom a kezemet, feltartom és próbálom megemészteni a hallottakat. Kezem arcára siklik, hogy magam felé fordítsam, ha nem engem fürkészett, aminek köszönhetően esélyesen a pillantásunk újra összekapcsolódik. – Azt mondod, hogy végre rájöttél arra, hogy ki is lehet a valódi apád? – döbbenet nem csak az arcomra ült ki, hanem a hangomban is fellelhető volt, miközben nagyokat pislogtam, mint aki továbbra se biztos abban, hogy jól hallotta az egészet. – De még is hogyan? Meg ez szuper hír, nem? Mármint mindig is szeretted volna tudni, hogy ki az vagy miért nem vett részt az életedben. Beszéltél már vele? – kicsit hadarva beszéltem és a döbbenetet most a lelkesedés is felváltotta, de aztán hamar lefagyott az arcomra kiülő mosoly, mert rá kellett ébrednem arra, ha ez jól sült volna el, akkor esélyesen nem lenne ilyen állapotban. – Ő bántott? – hangomban ott rezonál a düh, mert ha igen, akkor még a végén „fenékbe rúgom” azt a fickót is, amiért bántotta a barátomat. Főleg, mivel Bradley nagyszerű srác és szerintem bárki örülne az ügyes-bajos dolgai ellenére is, ha ilyen fia lenne, mint amilyen ő. Csodálatos, okos és életteli teli, aki néha hoz rossz döntéseket, de ki nem? Fiatalok vagyunk és még most kell elkövetnünk a hibákat, nem majd vénségünkre. Nem lehet ennyire seggfej az a másik alak, vagy még is?  – Brad, egyáltalán felkerested, vagy csak emészted magad? – óvatosan csendült a hangom, ahogy egy újabb eshetőség az eszembe ötlött. Megcirógattam az arcát és lassan kezdett olyan érzésem lenni, hogy rosszabbá váltam, mint az időjárás, amilyen hirtelen változik a hangomban megbúvó érzések, vagy a bennem kavargó érzések.

Az ember életében vannak olyan személyek, akikkel könnyedén egymásra tudnak kattanni, akivel hamar megtalálja az ember a közöshangot és alig várja azt, hogy újra beszéljenek, akár szóban, akár írásban. Brad számomra ilyen volt, miután ebbe a városba költözött a családom és ugyanabba a suliba kerültünk. Eleinte utáltam ezt az egész macerát, mármint azt, hogy gimit kellett váltanom, hogy majd újra barátokat kell szereznem, újra be kell bizonyítanom azt, hogy több vagyok egy szőke libánál. Bár tényleg kevés ember véleménye érdekel ilyen téren, néha még direktbe is képes vagyok rájátszani, mintha csak igazat akarnék adni nekik, de mélyen legbelül mindig is sajnáltam az olyan embereket, akik egyetlen pillantás után megítélnek valakit. Az idő jobban bebizonyítja azt, hogy valójában ki milyen is és kire lehet számítani, vagy éppen ki az, aki kedvesnek mutatja magát, aztán egyszerűen ott hagy a szarban, vagy semmibe vesz. Eleinte kicsit féltem attól, hogy így fogok járni és nem jó emberekkel sodor össze az élet, de szerencsére alaptalan volt minden kételyem. Mármint természetesen akadnak olyan emberek, akiket a barátomnak hittem, aztán kiderült, hogy nagyon nem azok, viszont akiket igazán közelengedtem magamhoz, azokban még nem csalódtam. S remélhetőleg soha nem is fogok.
Pontosan emiatt nem is igazán értettem Brad viselkedését, mert ilyen az eddigi ismeretségünk alatt nem igazán fordult elő, vagyis egyszer, amikor elveszítette az édesapját, de akkor is pár nap után beállítottam hozzá és mellette maradtam sokáig. Itt voltam neki támasznak. Meghallgattam őt, vagy csak együtt bámultuk a plafont, ahogy az ágyán feküdtünk, mert néha nincs szükség szavakra, néha annyi is elegendő, hogy tudjuk ott van valaki velünk és nem vagyunk egyedül egy-egy sötétebb pillanatban. Én legalábbis hittem ebben, hogy együtt könnyebb venni az élet akadályait, pofonjait. A barátok pedig mindig ott vannak a másiknak.
Kicsit idegesen fújtattam egyet, a hajamba túrtam és újra kifelé bámultam az ablakon. Hazugság lenne azt állítani, hogy teljesen higgadt voltam az odaúton, de igyekeztem nem engedni azt, hogy a pánik, a félelem vagy éppen az aggódás uralják a tetteimet és a szavaimat, ahogyan a kisebb harag, csalódottság se. Még akkor se, amikor üzenetet írtam neki a közös beszélgetésünkbe. Érdekelt volna, hogy látta-e az üzenetet, vagy nem, de inkább nem is foglalkoztam vele, helyette csak reménykedtem abban, hogy csak rájött valami hülye pasi hiszti és nem másról van szó.
Kisebb habozást követően megnyomtam a csengőt, miután megérkeztem az ismerős házhoz. Amikor nem nyitott ajtót, akkor újra csengettem és kopogtam is, majd végül előhalásztam a telefonomat, hogy írjak neki. Már majdnem hívásra vetemedtem, amikor is meghallottam a közeledő lépteket és hamarosan az ajtó nyílt is. Elegendő volt egyetlen pillantást vetnem a nyúzott arcára, hogy úgy érezzem magam, mint akit leforráztak. Legszívesebben az összes marhát seggbe rúgtam volna. Ha én még mindig nyaralnék, akkor tényleg egyikük se kereste volna fel őt? Senki nem érezte igazán azt, hogy komoly baj lehet?
Mi történt Brad???
Elmémben visszhangzott a kérdés, de még időben sikerült a nyelvemre harapnom. Helyette az aggódalom egyértelműen kiült az arcomra, ahogy a tanácstalanság is, mert legszívesebben egyből az ölelésembe vontam volna, nem érdekelt az se, hogy még vizes, de valahogy jobbnak láttam inkább teret hagyni neki.
- Szia Brad. Hiányoztál. – őszintén csendül a hangom, aztán picit idegességemben az ajkamat kezdem el harapdálni. Rossz szokásom, amit mostanra se sikerült igazán kinőnöm. – Ne aggódj, nem áll szándékomban lebűvölni rólad. – természetesen a törölközőre utaltam ezzel, amikor láttam, hogy miként fog rá a biztonság kedvéért. Barátságosan még el is mosolyodtam, mintha csak azt remélném, hogy ilyen gyér poénnal képes lehetek egy aprócska mosolyt csalni az arcára. Pedig tudom, hogy ez nem így működik.
Miért nem kerestél? Miért nem szóltál, hogy gond van? Pontosan tudod, hogy azonnal jöttem volna! Eléggé nagy százalék az esély arra, hogy még a nyaralást is otthagytam volna, mert egyetlen egy tengerpart se ér annyit, hogy a barátomat ilyen állapotban magára hagyjam. A gondolatok ott cikáztak elmémben, de egyiket se szegeztem neki. Hiába voltam az, aki bátran kimondta a legtöbb dolgot, ami eszébe jutott, most még is úgy éreztem, hogy bölcsebb lehet, ha hallgatok.
Szeretnék humorosan reagálni arra, amit mond, ott is van a nyelvem hegyén, de ahogy a többi dolgot, úgy ezt is lenyelem. Eleinte némán követem a szobája felé, amúgy is ismerem a járást. Elég sokszor megfordultam már náluk.
- Szarul nézel ki, mint valami szökött múmia. Azt hittem, hogy a könyvolvasással nem lehet múmiát megidézni, maximum a filmekben. – tudom, hogy szeret olvasni ő is. Újabb gyenge próbálkozás, de valahogy hirtelen annyira "idegennek" hat ez a helyzet, mint hajdanán is, amikor átjöttem hozzá. Fiatalok vagyunk, nem mindig tudjuk azt, hogy mikor miként is kellene cselekedni vagy mit illik kérdezni, netalán mondani. Egy dolgot kérdeznék, de félek attól, hogy azzal csak még mélyebbre lökném őt, mert fájdalmas emlékeket idéznék fel. Újabb halasztás, aminek köszönhetően ismét hallgatok. Hanyagul neki dőlök az ajtó mellett a falnak, szobán kívül várakozok, amíg öltözik. Nem mintha nem láttuk volna egymást félhomályban már meztelenül. Egyszer volt már olyan, amikor az egyik barátokkal közös nyaralás során meztelenül futottunk a vízbe. Persze kinek az ötlete volt? Az enyém.
- Bejöhetek? – ha megkaptam az engedélyt, akkor beléptem és még éppen elkaptam azt, ahogy a mobiljára siklott a pillantása. – Az egyik zaklatód én voltam, de látod, ha nem reagálsz, akkor megjelenek, mint valami démon, akit még megidézni se kell. – kedvesen csendül a hangom, lassan közelebb lépek hozzá és kitárom a karomat, hogy az ölelésembe vonjam, ha hagyta. Hosszan ölelem, főleg, ha úgy éreztem, hogy szüksége van rá és ő se akart véget vetni neki. Végül kicsit eltoltam magamtól, hogy a kezem az arcára tegyem és alaposabban szemügyre vegyem.
- Mi történt Brad? Miért nem szóltál, hogy gond van? Tudod jól, hogy egyből jöttem volna. – komolyan csendül a hangom, kicsit megrovóan is, amiért ennyire makacs volt megint. Lassan az ágyhoz vezetem, ha tudom és leültetem rá, én pedig mellé telepszem. – Apukádról van szó? – óvatosan, egészen halkan csendült a hangom, mint aki csak attól fél, hogy ezzel a kérdéssel tényleg ezernyi sebet fog feltépni, vagy csak ront a helyzeten. – Vagy más történt? Nekem elmondhatod. – gyengéden, törődően csendült a hangom, miközben továbbra is őt fürkészem. Egyik kezemmel megcirógatom az arcát, miközben nem rohantam le a szokásos puszi áradattal se. A másik kezemmel pedig a kezéért nyúltam és gyengéden megszorítottam. Ha nem tudtam az ágyhoz vezetni, akkor állva maradtunk és ugyanúgy neki szegeztem a szavaimat, kezem ugyanúgy arcára siklott, hogy gyengéden, szeretettel vezérelve megsimogassam, miközben a pillantásommal továbbra is arcának a rezdüléseit kutattam.
 

A telefonom reggel óta folyamatosan rezgett és pityegett, mintha egyiküknek se akadt volna fontosabb dolga, mint az, hogy folyamatosan érdeklődjenek, vagy tovább folytassák a találgatásokat, aminek köszönhetően kénytelen voltam teljesen lenémítani a készüléket. Pontosan tudták, hogy ma fogom felkeresni Bradleyt és megpróbálok rájönni arra, hogy mi ütött belé, amiért mostanában nem jön velünk bulizni, bár ez lett volna még a kisebb gond. Az már inkább aggasztott, hogy az elmúlt időben eléggé ritkán reagált bármire is. Ilyen csak egyszer fordult elő, de az teljesen érthető élethelyzet volt. A fiúkkal hívtuk játszani, megígértem azt is, hogy még a streamet se lövöm fel, de így is csak szórványosan értünk célt, pedig régebben ő is imádott közösen játszani.
A visszatértem után a tudomásomra jutott az is, hogy nem olyan régen rendezett egy bulit. Nem lett jó vége, de legalább a többségünk ott volt, még ha én nem is és nem is tudtam róla, de a városban se voltam, igazából az országban se. Éppen a családommal nyaraltam, talán emiatt se szólt. Igaz, ez is szokatlanul hatott, hiszen az elmúlt évek alatt nem igazán akadt olyan buli, ahova ne együtt mentünk volna, mert mindig is vigyáztunk a másikra, hogy nehogy olyan helyzet alakuljon ki, aminek nagyon nem lenne jó a vége.
Mi ütött megint belé? Esetleg arról van szó, ami tavaly történt?
Azt hittem, hogy már jobban van, persze egy olyan tragédia után nehéz jól lenni és talán sose lehet igazán az ember jól, de nincs egyedül. Itt vagyok én is, meg a többiek is. Hosszú ideig ott voltam vele, igyekeztem segíteni neki, hogy talpon tudjon maradni és ne rántsa túlzottan mélyre a gyász, de lehet hibáztam és még engem is tökéletesen át tudott verni azzal, hogy elhitette velem azt, hogy már kicsit jobban van? Színjáték lett volna az egész?
Sietve fordítottam el a fejemet az ablaktól, hogy a táskámból előhalásszam a mobilomat. Nem foglalkoztam a rengeteg olvasatlan üzenettel, mert most nagyon nem érdekelt a barátaink újabb agymenése. Kikerestem a közös beszélgetésünket, de pár pillanatig haboztam, hiszen a tegnapi üzenetet is látta, de nem válaszolt. Pedig érdeklődtem, hogy jönni fog-e, vagy nem. Nyaralás alatt néha beszélgettünk, küldtem neki képet a tengerpartról, a szállásról és magamról is, de ez megszokott volt közöttünk. Ritka volt az olyan, amikor nem váltottunk pár szót naponta, de pár napnál tovább sose húzódott a rádiócsend közöttünk. A csajoknak is küldtem képet, még ha nem is teljesen ugyanazokat. Lemondóan sóhajtottam egyet, miközben rányomtam végül a küldés gombra:



Újra kipillantottam az ablakon, figyeltem az elsuhanó házakat, embereket, az ismerős utcákat, majd a pillantásom visszavándorolt a kijelzőre és újabb üzenetet írtam.



Ha őszinte akarok lenni, akkor magam sem tudtam azt, hogy melyik eshetőségnek drukkolok inkább. Mind a kettőnek megvolt a maga árnyoldala, és mivel fontos számomra, az egyik legjobb barátom, így érthető, hogy nem akartam azt, hogy megint valami gond legyen vele, ugyanakkor azt se, hogy most élje a seggfej korszakát. Arra ott lett volna a tinédzser korszaka, vagy ha nála ez most jött el, akkor legalább arra vehette volna a fáradtságot, hogy elküld melegebb éghajlatra. Azt legalább valamennyire értettem volna, de ezt a beálló némaságot nem igazán tudtam dekódolni.



Láttam, hogy elolvasta őket, de nem vártam meg, hogy most válaszra méltat-e vagy nem, egyszerűen lezártam a készüléket és az út hátralévő részében elvesztem a gondolataimban. Próbáltam magyarázatot találni arra, hogy mi történhetett, de egyszerűen halványlila gőzöm se volt, hiszen nem változott meg semmi se. Az én viselkedésem se, a többieké se. Mind ugyanúgy viselkedtünk, mármint maximum kisebb változások elkerülhetetlenek, de senki se fordult ki önmagából. Másrészről nem értettem azt se, ha nem csak én aggódom érte, akkor vajon más miért nem vette a fáradtságot ahhoz, hogy eljöjjön ide? Miért tőlem várják a megoldást? Fáradtan megdörzsöltem a hasogató halántékomat, mert még éreztem az éjszakai kilengésem utóhatását. Rohadt életbe, lehet inkább csak holnap kellett volna eljönnöm ide.
Mikor megérkeztünk a megadott címre, kifizettem a taxist, megköszöntem neki a fuvart, majd lassú léptekkel elindultam az ismerős ház felé. Elég jól ismertem már, hogy mi merre van, hiszen nem először jártam itt, sőt, egy időben eléggé gyakori vendég voltam itt, míg próbáltam őt a felszínen tartani.
Mély levegőt vettem, lenyomtam a csengőt és türelmesen vártam. Ha pár percen belül nem jelent meg, akkor újra csengettem, majd pedig írtam neki újra, hogy nem fogok elmenni addig, amíg nem beszéltünk.