Brad & Mira

Amikor az ember közel húsz évig egy világtól elzárt kis farmon él, ahova a hírek pár nap késéssel jutnak csupán el, akkor meglátni New Yorkot egy ködös szeptemberi reggelen riadalmat okoz a lelkében. Emlékszem a napra, amikor június egy szokatlanul esős csütörtök délutánján Mr Person a postás egy levelet hozott New Yorkból, a Columbia vízjelével a boríték elején, és elől az én nevem díszelgett: Mirabell Villoni. Remegő kezekkel fogtam meg és percekig csak némán forgattam, felbontani sem mertem, még apám sürgető hangját is kizártam, aki egyre azt kérte, hogy nyissam ki, nézzem meg, hogy mi van benne. Álmaimban gyakran elképzeltem, hogy azt válaszolják majd a felvételi lapomra, hogy örömmel várnak, és a kimagasló iskolai eredményemre való tekintettel már egy bérelt hely is vár majd a campusz valamelyik hallgatói házában. Azt még nem tudom, hogy ebben az esetben hogyan mondom el az édesapámnak, hogy nem az állatorvosi szakra adtam be a jelentkezésemet, hanem ahogyan anyámnak egy éjjelen elárultam, az általános orvoslás ami inkább vonzott, így oda jelentkeztem. Ha felvesznek apának el kell majd mondani, csak még azt nem tudom hogyan.
Felvettek. Tízszer, ötvenszer,százszor is elolvastam az értesítő levelet, de a végére már összefolytak a betűk a szemeim előtt, mert szinte el sem mertem hinni amit látok.Sírtam. Örömömben, kétségbeesésemben, hogy el kell hagynom a farmot, boldogságomban, hogy valami olyasmi történik majd velem, amire mindig is vágytam. Anya magához ölelt és nevetve simogatta meg a hajamat. Apa a bádogbögréből kortyolta a húsz éves borókapálinkát, nekitámaszkodva az ajtófélfának, és homlokráncolva csóválta a fejét. Azt akarta, hogy haszonállatokkal foglalkozzam,mert így esélye lett volna, hogy valaha megint hazatérek. De tudta ő is, ahogyan anyám is, hogy valami egészen másra vagyok hivatott. Az álmaim hajtottak, azok amelyeket már nyolc évesen éreztem, amelyet tizenöt évesen sem feledtem, ami miatt éjszakákon ültem kinn a gangon, gyakran éjszakába nyúlóan, és miközben a tücskök akár ezredszer is belekezdtek ugyanabba az összefolyó dallamba, én ezredszer is ugyanazokat a sorokat bújtam. Az egyik legjobbként végeztem az iskolai évfolyamon, és semmi más nem lebegett a szemeim előtt, csak az, hogy felvételt nyerjek a Columbiára. Tulajdonképpen mókásan romantikusnak is nevezhető, hogy miért éppen ide jelentkeztem. A barátnőimmel bementünk egy nap San Diegoba, hogy megnézzünk egy filmet a moziban. Már nem emlékszem a címére, csak arra, hogy a főszereplő lány erre az egyetemre járt. Persze nem gondoltam akkor, hogy ez csupán egy film, hogy talán nem olyan rózsaszín és habos az élet ott amilyennek a filmben látom, de ez engem akkor egy cseppet sem érdekelt. Tizenhat éves lelkem minden rezdülése oda vágyott. A felhőkarcolók alatt elterülő városba, ahol annyiféle ember él, ahol minden más, minden zajos és óriási, és sokkal fényesebb mint itthon...nem értékeltem akkor még a nyugalmat, ami idehaza várt, és amelyet azon az őszön, amikor magam mögött hagytam a szülőföldem, és sok mérfölddel távolabb a keleti partra költöztem értettem meg  mennyire fontos. Már a buszon ülve is tudtam, ahogyan távolodtunk, ahogyan változott körülöttem a táj, hogy valami izgalmas történik most velem, hogy az életem alapjaiban változik majd meg. Egy vidéki kis fruska voltam, aki amikor leszállt a buszról és körbenézett hirtelen vissza akart fordulni. Nem tudtam még mire vállalkozom, és akkor értettem meg, hogy az embernek nem elég csak álmodoznia, tudnia kell mint kezdeni azzal is, ha ezek az álmok valóra válnak.
Az első napon szinte csak utazgattam a buszokon, metrón, taxiban is ültem, bementem boltokba csak azért, hogy érezhessem az új ruhák illatát, magamba szívtam New York minden apró kis rezdülését. Érezni akartam, hogy van itt helyem, hogy egy napon majd otthonomnak érezhetem, ha nem is úgy ahogyan a farmot.A csend hiánya volt a legerősebb egész nap, és még szoktatnom kellett a fülemet ehhez a nyüzsgéshez, az örökös zakatoláshoz, autózúgáshoz, tülköléshez, az emberek kiabálásához.
Este volt már mire a kollégiumi szobámat elfoglaltam. Beth. Így hívták a szobatársam, aki egy igazi, hamisítatlan kalifornia lány volt, tarka ruhákkal, finom édes cukorkaillattal, hátközépig érő aranyszőke hajjal és kedves mosollyal.Tökéletes ellentétei voltunk egymásnak, mert ő szeretett beszélni, én szerettem hallgatni, így kiegészítettük egymást. Nehezen oldódtam, az első este még sírtam is azt hiszem, mert hiányzott a szobám, az ágyam, hiányzott a ház előtti vadalma fa, ami ilyenkor ezerszínben pompázva dobálja el a leveleit. Hiányzott anyám dúdolása, ahogyan a gangon még a nyikorgó hintaágyban az est beköszöntével ruhákat varr. Apám pipadohánya, amit a lépcsőn ülve még elpöfékel, és amelynek kesernyés illatát mindig felfújja a szobám nyitott ablakán át az éjjeli szellő.
Egy hét múlva azonban már minden más volt. Kezdtem megszokni a környezetet, kezdem megszokni a kollégiumot, a szobatársamat, az egész világot ami körülvett. Gyakran lehetett engem megtalálni az egyetem parkjában, ahol útikönyvekkel vettem körbe magam, hogy szabadidőmben minél többet megtudjak a városról, ahol az elkövetkezendő öt évet még töltenem kell. Volt pár ismerősöm már a csoporttársak közül. Anatómiáról Rodrigez, aki híres plasztikai sebésznek készült, ott volt Adam, akit a pszichológia vonzott, vagy Jenna aki a fejébe vette, hogy az első lehetőségnél szakosodni fog szív és érsebészetre, mert olyan észbontóak a főorvosok az összes gyakornoki kórházban. Persze ezen mindenki jót derült, én is. Aztán megkérdezték, hogy én mire akarok majd szakosodni, és valahogyan gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy gyermekorvostan és újszülött sebészet. Furcsán néztek rám, bár már megszokták, hogy alapvetően is különbözöm tőlük. Mindegyikük vagy new yorki volt, vagy valamelyik nagyvárosból érkezett. Én voltam a vidéki lány, a cowgirl, amin nem haragudtam meg, hiszen befogadtak, és hamar megtanultam, hogy az efféle piszkálódások városban nem halálos sértésnek minősülnek mint nálunk odahaza a Woodberry-ben, ahol az italtól megrészegült srácok gyakorta ölre mentek egy-egy apróság miatt is. De hát az otthon van, az itt meg itt van.
Kaptam jó sok elintézni valót, beíratkozni valót, és számtalan kérdőívet, tanulmányi papírt, amit a megfelelő helyeken le kellett adnom. Útbaigazítást azonban egyikhez sem kaptam, csak annyit, hogy melyik épületben találom, és kit kell pontosan keresni. Így történt meg, hogy most szinte elveszetten bolyongom a K21-es épületben ahol elméletileg egy Susan Merryman nevű nőt kell keresnem.Az ő jóvoltából leszek jogosult a vidékieket megillető kollégiumi kedvezmény megigénylésére. A kék szinű mappát magamhoz szorítva már ezredszer jártam át az épületet, néztem meg az irodák mellett táblákat, de egyszerűen képtelen voltam kiigazodni rajtuk. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg már más foglalkozik ezekkel az igénylésekkel, esetleg megváltozott a hölgy neve...én következetesen azt az egy nevet kerestem ami a papíromon szerepelt.Kétségbeesve jöttem le megint a másodikról a lépcsőn, és forgolódtam a földszinten. Páran elsiettek mellettem és némelyiküket megkíséreltem megszólítani, hátha segíteni tudnának, de a legtöbbje egy “ne haragudj de sietek” felszólalással hagyott magamra. A portnál nem ült senki, hogy onnan segítséget reméljek. Elveszettnek éreztem megint magam, de nem akartam úgy elmenni, hogy ne próbáltam volna megoldani a helyzetet. Mindig is konok és kitartó voltam. Amikor aztán egyszercsak hirtelen fordultam meg, nekiütköztem a bejárati ajtón éppen belépő szőke hajú sráccal. Zavartan ugrottam hátra, próbálva megtartani az egyensúlyom, ezzel egy időben azonban sikeresen kiütöttem a kezéből a nagy könyvet amit éppen szorongatott. Szinte tökéletesen egyszerre guggoltunk le érte, ezzel szerencsésen koccoltuk össze a homlokunkat.
- Ne haragudj, ez ma nem az én napom!- nevettem el magam jóízűen, miközben egy futó pillantást vetettem a könyv gerincén díszelgő ezüsttel kihúzott feliratra.
- Irányítástechnika. Hm...informatikát tanulsz?- nem is tudom miért kérdeztem, ahogyan azt sem, hogy miért sikerült olyan gyorsan és a semmiből belezuhannom azokba az igézően mély és vizslató íriszekbe. Megköszörültem a torkom és felállva megigazgattam a felsőm és a hajamat is. Pótcselekvés. Zavaromban.
- Én….egy irodát keresek….Susan Merryman irodáját. Ha már így sikeresen elsodortalak tudnál segíteni? Eddig mindenki csak rohant...és ahogyan látom te sem nagyon érsz rá, de már egy fél órája itt bolyongok, és le kellene adnom az igénylésem még négy előtt. De egyszerűen nem találom a hölgy névtábláját. Egyébként Mirabell vagyok. Mirabell Villoni, első éves az orvosin.-nyújtottam a kezem felé, hátha sikerül maradásra bírnom legalább addig amíg segít nekem.  

Brad & Mira

Bár megvolt a nehézsége, főleg a beilleszkedésnél, és időnként olyan érzésem volt, mintha egy másik nyelvet beszélnék, mert nem értettem amit nekem mondtak, lassan megszerettem New Yorkot. Noha még mindig képes voltam számtalanszor eltévedni, és gyakorta hajnal volt már mire a kollégiumba visszakeveredtem, feltalálva magam megkérdeztem az embereket mit merre találok, azért elmondható, hogy a hetek alatt már egyre kevesebbszer kellett elővennem az utikönyvet. Vagy Beth ajándék jegyzetfüzetét, amibe gyakran beleirkált nekem fontos információkat. Néha rágóval beleragasztott valami csokipapírt, vagy szamárfület hajtott, és alá idétlen vigyorgó fejeket rajzolt, alájuk írva a gyöngybetűivel, hogy mondjuk “Legyen szép napod!” vagy “Ha lehet, ma jó megállónál szállj le a metróról!” Beth gyakran tartott élménybeszámolókat arról, hogy éppen merre járt, milyen egyetemi buliban vett részt, milyen fiúkkal ismerkedett meg. Ami nekem furcsa volt, mert többnyire kétnaponta más fiú nevet hallottam tőle, és amikor ezt szóvá tettem neki, csak nagyokat nevetett és naívnak nevezett. Azt mondta, hogy az első szemeszter végére másképpen fogom majd látni a dolgokat, csak még szükségem van arra, hogy asszimilálódjak. Azt mondta, hogy a mi közös kis kollégiumi szobánk úgy működik mint a keszon kamra.Persze ezen csak mosolyogtam, mert nem akartam elmagyarázni ennek a betegségnek a pontos tüneteit, így inkább ráhagytam. Kedves lány, azt leszámítva, hogy tényleg rettentően sokat tud beszélni, és néha bevallom töredelmesen, hogy elveszítem a fonalat a történetei közepette.
Ha megkértem volna, biztosan segít a papírokban is. Tulajdonképp segített is, ha azt vesszük, mert már maguknak a kérdőíveknek, hivatalos nyomtatványoknak a beszerzése is kész rémálom volt, ahogyan annak a megtalálása, hogy kinél kell őket leadni. A kis noteszbe Beth szépen felvezetett mindent, különféle filctollakkal még be is karikázta, hogy melyiket hol kell majd leadnom és melyik épületben. Azt gondoltam, hogy ez már alapvetően is nagyobb segítség mint amit remélni mertem, így nem szerettem volna még tovább értetlenkedni, és hevesen bólogatva biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz, szépen le fogom adni az összeset. Nagyjából tizenkettő nyomtatvány volt a kis dossziémban, és egy össze-színesfilctollazott oldal a jegyzetfüzetembe, amiben szorgalmasan kihúztam azokat, amiket sikerült leadnom. Könyvtári beiratkozás, a jegyzetekre járó kreditkedvezmények igénylőkönyve, a kollégiumi mosás megrendelés, a menza beiratkozás. A mama azt mondta, ha kedvem támad nyugodtan üljek be hetente egy alkalommal valami étterembe, ismerkedjem a nagyvárosnak ezzel a lehetőségével, de tisztában voltam vele, hogy mennyi ideig spóroltak a taníttatásomra, nem akartam, hogy felesleges luxus kiadásokkal csapoljam meg a számlájukat. Kaptam egy új bankkártyát is, amelyről kifizethettem ami szükséges, noha inkább a készpénzt választottam ahol csak lehetett. Pedig Beth szerint jobb ha rászokok, mert ebben lesz a jövő. Mármint a kártyában. Én még nem nagyon találtam meg az összhangot ezzel a holmival. Levelet írtam a mamának, amit Beth elvitt a postára. Ebben azt kértem, hogy karácsonykor hazamehessek, és végre otthon töltsem az ünnepeket. Nekem még szokatlan lesz a hó, a hirtelen meleg telek után. Pedig gyönyörű új kabátot is kaptam, hogy jobban bírjam a nagyvárosi fagyokat. Az a különös, hogy még sosem láttam élőben havat...nálunk San Diegoban sosem esett...egyetlen egyszer sem mióta az eszemet tudom. Talán majd elmesélhetem a mamának, ha hazamegyek, hogy milyen. Nekem milyen érzés. Egyébként titokban a párnám alá csempésztem még egy papírcetlit, mint gyerekkoromban, és arra írtam fel még egy kívánságot: az egyetem egyik szórólapja szerint december közepén a Carnegie Hall-ban ad nagyszabású koncertet Whitney Huston. Ha már itt vagyok New York-ban, akkor jó lenne elmenni. Persze elnézve az irodában kiakasztott jegyárakat nem sok esélyem van….talán ha spórolok kicsit...meglátjuk. Mindenesetre a kívánságlistámon szerepelt, mint az elérni vágyott célok egyike. A belső szervi anatómia szigorlat megszerzése mellett.
Most azonban úgy tűnik, hogy a szigorlat lesz a legkevesebb gondom, mert egy sima papírral nem boldogulok, hogy megtaláljam az ajtót ami mögött megtalálom azt akinek le kell adnom, helyette szépen elsodortam egy szőke hajú….valakit. A homlokunk koccanására összeszorítottam a szemeimet, amikor becsuktam, aztán nagy nehezen pislogva néztem bele ilyen közelről a srác szemeibe. Nincs is ilyen lehetetlenül mélykék szem. Csak nézem, kicsit talán hosszabban a kelleténél, kicsit talán hosszabban fogva a kezét, és mintha távolról jutnának el hozzám a szavai, vagy némiképp fáziskéséssel. Ráncolom a homlokom kicsit értetlenül, amikor magyaráz, végül elnevetem magam.
- Ebből úgy azt hiszem a krém maradt meg….krém, mint krémes fánk. Almás. Az volt ma a menzán. Kivételesen nem volt száraz. Bár a mama otthon finomabban készíti. Albert Camus?- hirtelen szalad meg a hangom, bár vidám és érződik belőle, hogy vele együtt süppedek bele a kis tréfába, ha már voltam olyan ügyes és sikeresen kétszer is nekicsapódtam.
- Ah, nagyon kedves tőled. Köszönöm. Már féltem attól, hogy felveszed azt a nagyon súlyos könyvet és tovább vonszolod magaddal. Mármint, hogy esetleg….mindenesetre köszönöm.- zavarodott hebegés, és szeretném azt mondani, hogy nem vagyok zavarban, elvégre csak a segítségét kértem, de abban vagyok. Miért vagyok zavarban pontosan? Szeretném megérteni, de jelen pillanatban nem nagyon működnek logikusan a dolgok a fejemben.
- Akkor te már gyakorlott vagy errefelé Bradley Wagner. És ha jól sejtem igazi nagyvárosi vagy. A beszéded alapján legalábbis.- biccentek köszönetképpen amikor kinyitja nekem az ajtót és követem amerre vezet.Ahogyan belépek az ajtón, meghallva a kérdését hirtelen pördülök meg, majdnem sikeresen megint elsodorva ahogyan egy billenést követően nekiütközöm. Nevetve támaszkodom meg egy pillanatra a mellkasán majd engedem le a kezem.
- Bocsi. Azt hiszem kezdek veszélyes lenni ma rád nézve. Még két ilyen alkalom és letarollak, vigyázz!- ingatom meg a mutatóujjam viccesen, végül nagyjából összerendezem magam és válaszolok is a kérdésre ami elhangzott még az előtt, hogy immáron harmadszorra megint majdnem leborítottam őt a lábáról.
- Gyerekgyógyászat. Azon belül is gyermekorvos és újszülött sebészet ami érdekel. Bárkinek is mondtam eddig, azt mondták bolond vagyok, hogy nem a sikeres ágat választom az én ambíciómmal és tudásvágyammal...de hát mit csináljak, ez érdekel, ezzel akarok foglalkozni.- vontam meg a vállaim, kicsit sem szabadkozva. Mert egyébként ez így volt. Bárkinek is beszéltem a szakosodási terveimről, vagy arról milyen irányban képzelem el a tanulmányaimat, furcsán néztek rám.
- Ahha, megvan, már csak ez az amit le ke….úúú jézusom!- próbáltam szépen kivenni a mappából azt, amit itt kell leadni, de a papír összeakadt egy másik papír gemkapcsával, amitől az egész kupac billent a kezemben, és a földön kötött ki minden, szanaszét szóródva. Leguggolva kezdtem összeszedni a papírokat, miközben az egyik, ami a kezembe akadt végre valahára az volt, amit idehoztam. Brad felé nyújtottam minimálisan diadalittas mosollyal.
- Itt is van. A vidékiek kollégiumi elhelyezésének kedvezményére jogosító igénylőlap. Szép neve van igaz? Na és a szobatársam, Beth ideírta nekem, hogy Susan Merryman az a K21-es épületben aki ezekkel az igénylésekkel foglalkozik.- magyaráztam miközben az emlegetett kissé már rojtos, leginkább lassan egy emlékkönyvnek is beillő spirálfüzetecskét kinyitottam, és megint leellenőriztem amit Beth odaírt.
- Tessék, látod? Itt ahol egy fűzöldfilctollal bekarikázta nekem. Vagy lehet, hogy ő sem tudja jól?- elbizonytalanodtam. De tényleg. Mert mi van akkor ha Beth tudja rosszul. És nem ebben az épületben van ez a nő, vagy nem is így hívják, vagy….a csuda tudja, hogy éppen mit is kell keresnem pontosan. Felegyenesedtem, megigazítottam a vállamon a táskát, majd az előttem magasodó srácra sandítottam.
- Elég elveszett kislánynak tűnök, igaz? Nem véletlen. Életemben nem jártam még a saját városomnál távolabb. És jelen pillanatban már az is nagy dolog nekem, hogy itt hideg van, és annyi de annyi féle jármű van, és olyan ez a város, mintha sosem állna meg. Mintha mindig mozgásban lenne, csak éppen én nem tudom hogyan alkalmazkodjak hozzá. Bocsi, lelkizek itt neked!- legyintettem nevetve, majd vettem egy nagy levegőt és a lábamujjára álltam, majd visszaereszkedtem a sarkamra, újra és újra megismételve ezt a mozdulatsort. Hintáztam.
- Szóval, ha végre sikerül leadni ezt nagyjából négy papírt, akkor végre visszamenekülhetek a keszon kamrába.- jelentettem ki derülten, bár azért meg kell hagyni, nem bánnám ha picit még keringenénk itt az épületben...mert mondom én, hogy lehetetlenül kék szemei vannak ennek a srácnak. Azt hiszem ma este nekem is lesz miről mesélnem Bethnek.

Brad & Mira

Zavarban voltam ehhez kétség sem férhetett, és magam előtt már láttam Beth arcát, amint éppen kinevetni készül két puncsfagylalt bekanalazása mellett. Nem először beszélek egy vadidegen fiúval, hiszen az ideérkezésem óta az egész hely idegen nekem, és benne az emberek is. Mégis azt hiszem először történik meg ittlétem óta, hogy valakinek sikeresen úgy elveszek a szemeiben, ahogyan itt az épületben tévedtem el korábban a papírjaimmal együtt. Ha látnám magam kívülről valószínű én is kinevetném azt akit látok. Nem tudom, hogy a menzát miért említem, ahogyan azt sem, hogy az almás fánk honnan jön. Kellemes asszociációk, anya otthoni süteményei...otthon. Bár már egészen megszoktam itt, és egészen jól éreztem magam az új barátaim között, azért mindig visszatértek a gondolataim a farmra. Hiába megyünk messze, hiába vozó hirtelen ez az élet, hiába a szabadság hívogató érzése, valahogyan a távolság rádöbbent, hogy szabadok mindig is igazán otthon leszünk.
Látom rajta, hogy hozzám hasonlóan még ő sem nagyon dolgozta fel ezt az összerohanást, bár azt hiszem nálam már régen nem erről van szó. Nála vajon?
- Brad.- bólintok mosolyogva és ejtem ki a nevét ahogyan ő kéri. Még ízlelgetem a nevet, még barátkozom vele….nem ismertem soha senkit akit így hívtak így aztán ő az első arc akit hozzá társítok. El is nevetem  magam a mókás akcentuson ami leginkább azokra a háborús, régi filmekre hasonlít amiket apa szokott nézni a tévében. Anya persze mindig haragszik érte, mert nem szereti a házban hallgatni a fegyverropogást és nem szereti, ha nem érti, hogy milyen nyelven beszélnek a szereplők. A helyzet talán azért mókás kicsit mert anya sosem szereti nézni a tévét, kivéve persze este, amikor el is alszik rajta, tulajdonképpen teljesen mindegy mi megy benne.
Szívesen megkérdezném tőle, hogy hol lakik, hogy milyen itt a nagyvárosban felnőni, hogy vajon miért éppen a Columbiát választotta, vagy éppen miért azt a szakot, mi érdekli a legjobban, hogy melyik egyetemi klubba szokott járni, és vajon van barátnője? Hopp….ez utóbbit azt hiszem csak nagyon gondolatban kérdezem meg, hangosan a világ minden kincséért sem mondanám ki. Helyette én beszélek, ami tőlem szokatlan, mert alapvetően elég hallgatag lány vagyok. Remélem nem gondolja rólam, hogy mindig ilyen sokat beszélek….de miért is érdekel ennyire, hogy mit gondol rólam?
Mikor hirtelen perdülök meg majdnem elsodortam megint, pedig esküszöm mindenre, hogy nem direkt csinálom.Ahogyan átkarolja a derekam nehogy elessek, én nyitott tenyérrel támaszkodom meg a mellkasán, és valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva (vagy nagyon is megmagyarázható, de én szeretem az ilyesmit még magamnak sem beismerni) nem szívesen törném meg ezt a másodpercet. Csak nézem innen nagyon közelről és azt hiszem a fülem hegyéig sikerül elpirulnom, kivált a kijelentésemre adott válaszra. Kinyitom a számat, hogy valami magyarázatfélét fabrikáljak jelen pillanatban elég szegényessé váló szókincsemből, de nem nagyon sikerül épkézláb mondatot összeszednem. Csak nézem innen nagyon közelről a szemeit, és beleszédülök. Hirtelen és nagyon mélyen. Mi az ami ilyen színű? Talán a sarki fény éjszaka...annak van ilyen kékes zöld színjátéka. Vagy a tó jege, amit egy zöld színű üvegen át néz az ember szikrázó napsütésben….vagy éppen ilyen kék az ég, amikor tavasszal délután végigheveredek a sárga-kék kockás pokrócon a kis kertben a szerszámos kamra és a ház között. Vagy a hintaágynak a gangon amit apa készített mikor két éves voltam. Imádom. És imádnám még nézni ezeket a lehetetlenül vonzó íriszeket, amíg aztán a józanság alaposan fejbe nem kólint, hogy szedjem végre össze magam. A papír! Majdnem el is felejtem miért vagyok itt… azt hiszem ő is ekkor kap észbe és enged el, én is lépek egyetlen lépést hátra. Nem akarom, hogy azt érezze zavarba hozott, pedig de. Nem tudom mit kellene mondani, így aztán a papírok rendezgetésével vagyok elfoglalva, meg azzal, hogy ezredszer is megnézzem ugyanazt az ajtót, amit már előzőleg is megnéztem. Mindegy, csak kerüljem a tekintetét, mert nehéz tőle elszakadni. Pedig nemsokára el fogok, elvégre tényleg csak a segítségét kértem, hogy le tudjak adni egy számomra fontos iratot.Amit persze megint a legváratlanabb pillanatban sikerül kiejtenem a kezemből, így minden papír összekeveredve hullik szét mint a hófehér pernye.
- Köszi. Na igen, nem szilveszter van, hogy konfettit dobáljon az ember. Egyszer láttam a tévében, hogy itt New York-ban az emberek a házak ablakából színes papírokat szórnak, és kiabálnak, meg pezsgőt locsolnak és nagyon nevetnek közben. Gondolom mert már többet ittak mint szegény Hardy bácsi, akit már délelőtt tízkor sem szolgál ki a csapos a Melinában, mert részegebb már nem is lehetne. Ki sem józanodott előző nap óta.- nevetem el magam jókedvűen, aztán észbe kapok, hogy valószínű nem tudja miről is beszélek, így csak megvonom a vállam és vidáman biggyed le az alsó ajkam. Picit be is harapom zavaromban.
- Tessék, nem csak a papírokat szórom hanem a felesleges butaságokat is.- sikeresen, együttes erővel ismét összerendezzük a papírokat, és remélhetőleg immáron sikerül a jó ajtó felé tartani. Végre nem én beszélek, hanem ő is elárul magáról valamit, noha nem teljes számomra az információ.
- Kint a rokonoknál? Mármint úgy érted európai rokonaid vannak? A kiejtésed alapján németre gondolnék, de csak azért, mert apa rengeteg háborús filmet szokott nézni, a mama legnagyobb örömére.- forgattam meg a szemeimet éppen úgy ahogyan az édesanyám, még keresztet is szokott vetni, hithű katolikusként, ezt én most inkább kihagytam. A szüleim legnagyobb bánatára a vallás sosem volt vonzó és hihető a számomra. Szkeptikus tudós voltam világ életemben és most is az vagyok.
- És hát ott szoktak mindig így beszélni. Én egy szót sem értek belőle. Igaz csak olaszul beszélek pár mondatot, amit a papától tanultam. Vannak nekünk is rokonaink Genovában, az édesapám onnan származik, de sosem jártam még Európában sem. Tulajdonképpen azzal, hogy egyetemre jöttem megejtettem életem első hivatalos kiruccanását.- nevettem el magam, mert hiszen ez így is volt. San Diegoban jártam középiskolába, ami alig húsz perc volt autóval a farmtól, de ettől messzebb még nem jártam. Valahogyan kimaradt eddig életem tizenkilenc évéből.
Megállunk az ajtó előtt és visszanézek rá, amikor felajánlja, hogy megvár. Kezem már a kilincsen, és tudom, hogy ha most udvarias és jól nevelt lennék, akkor azt mondanám, hogy nem kell megvárni, hiszen már így is éppen elég ideig éltem vissza a kedvességével.De az igazság az, hogy jelen pillanatban ezen a módon nem vágyom jólneveltnek lenni.És annyira de annyira szépek a szemei, és az az ölelés az előbb….na jó, csak egy kicsit még. Csak amíg végzek és kiérünk az épületből.
- Ha éppen ráérsz és nem sietsz sehova, akkor megköszönöm….tényleg csak azért, hogy el ne tévedjek megint!- mosolygom sokat sejtetően, és mindketten tudjunk, hogy ez utóbbi csak kifogás. Jól esik a társasága.Ő felajánlotta, mert szerette volna én elfogadtam, mert én is szerettem volna.
Negyed óra volt nagyjából mire végeztem és az összes papírt leadtam amit csak kellett. Így immáron az üres mappával, mosolyogva nyitottam ki, és amikor megpillantottam őt az ablakpárkánynak támaszkodva lazán, és lezseren, amint rám vár nagyot dobbant a szívem. Tulajdonképpen el is mehetett volna, mondhatta volna, hogy sürgős dolga van, nagy az egyetem, lehet sosem futnánk össze újra, hogy magyarázkodni kelljen, de itt volt.
- Hálás vagyok, hogy megvártál. A magam részéről kész is vagyok. Innen már visszaindulok a kollégiumba. A Négyes szektorban lakom, a 88-as épületben. De ne aggódj, ha kijutok ebből a labirintusból oda már visszatalálok. Rengetegszer jártam át az egyetemi parkot. Szinte az összes fát ismerem, és remek beszélőviszonyt alakítottam ki velük. - nevetgélek vidáman és jó kedvűen, a csuda tudná megmagyarázni mi okozza.
- De ha épp nincs semmi dolgod akkor…- el sem hiszem,hogy ezt én mondtam. Hiszen arról volt szó, hogy csak az épület bejáratáig. Igen, arról. De nem lehetne, hogy még a kollégiumig is?Telhetetlen vagyok.
-Vagy...vagy... tényleg most már menned kell...tankör, esetleg vizsgára tanulás, barátnő….- azt hiszem ez volt az egyetlen és legburkoltabb módja annak, hogy megtudjam egyáltalán valaki éppen fontos szerepet játszik e az életében. És még mindig érthetetlen, hogy mégis hogyan tudok így viselkedni. Már nem zavarban vagyok. Már érdeklődöm. Iránta. Ha már így alakult, hogy szó szerint egymásba botlottunk.

Brad & Mira

Az egyetem előtt anya a maga módján megpróbált felkészíteni arra, hogy a nagyvárosban egészen mások a fiúk mint otthon. A farmkörnyéki szomszédságokban abban mérik egy család férfitagjainak erejét, hogy mennyire bírja az idénymunkát, hogy mennyire szorgalmas, hogy mennyire tenne meg mindent a választottjáért, hogy milyen otthont képes neki teremteni. A lányok ezzel szemben pedig mennyire mozognak otthonosan a konyhában, mennyire visszafogottak, mennyire jól tudnak hallgatni, és milyen nagy a szoknyájuk ahhoz, hogy az esetleges problémákat elrejtsék. Már kora kislány koromban éreztem, hogy velem valami baj lehet, mert én egészen más életre vágytam. Bár apa, kivált akkor amikor San Diego-ba mentem középiskolába a nemtetszését fejezte ki, de lassan belenyugodott.Tudta, hogy a konokságomat és a vasakaratomat éppen tőle örököltem. Boldogtalan lennék, ha olyan életre kényszerítene, amit én sosem akartam. Úgy nem ahogyan a többi lány. Mire én az egyetemre jöttem, a régi barátnőim, egy-két kivételtől eltekintve már mind férjhez mentek, vagy eljegyezték magukat valakivel. Egy ideig, talán az egyetem előtti nyár első pár hetéig még beszéd téma volt, hogy az öreg Villoni egy szem lánya hívságosabb életre vágyik, semmint amit a farmok és annak lakói biztosítani tudnának neki, de aztán elcsendesedtek a pletykák, vagy éppen a szóbeszéd. Már talán Matt sem neheztel rám azért mert kikosaraztam a kukoricaszemező bálon, és talán már Timothy sem, aki később ugyanígy járt. Mindketten jóravaló és kedves fiúk voltak, csak éppen hiányzott az a szikra, az a furcsa bizsergés amit éreznem kellett volna a közelükben. És amely váratlanul, minden előzmény nélkül ért el, ennek az idegen fiúnak a közelében, alig pár perccel ezelőtt, immáron másodszorra is. Anya mondta, hogy a nagyvárosban mások a fiúk, csak éppen azt nem mondta, hogy ennyire mások. Még San Diego-tól is másabbak. Szeretném azt gondolni, hogy a véletlen, ami az útjába sodort, nem lesz kegyetlen, és nem vet véget olyan hirtelen ennek az egésznek ahogyan született, de persze ezt nem tudhatom, csak remélhetem. Végtelen zavaromat úgy igyekszem oldani, hogy ostobaságokat fecsegek, rám abszolút nem jellemző módon. Legbelül még mindig zihálok amikor elenged, és szeretnék ránézni megint, csak éppen attól félek, hogy a jelenleginél is jobban elpirulok. Vajon észrevette korábban, hogy hatással volt rám a hirtelen közelség? Finom volt az illata, kellemes volt ahogyan olyan közel hajolt hozzám, jó volt elveszni a szemeiben, a kezemet a mellkasára simítani, és egy időre olyan jó lett volna valamiféle különös erővel rendelkezni, hogy az időt megállítsam.Mit tudtam volna kezdeni a pillanattal nem tudom. Talán egyszerűen csak élveztem volna.
- Sech...Schell...Scessel...Schles...wig.- ismétlem utána többszöri nekifutásra az abszolút mértékben nyelvtörőnek is beillő nevet, és amikor végül ha két részletben is sikerül kimondani, a végén elmosolyodom. Különösnek hat ez a német szócska egy alapvetően délies kiejtésű angollal, de dallamos olassz ízzel rendelkező lány szájából, mint amilyen én is vagyok.
- Még egyszer nem kísérlem meg kimondani, mert elsőre is majdnem beletört a nyelvem, de amúgy merre van ez a furcsa nevű hely?- őszinte az érdeklődésem, bár magam sem tudom miért megyek bele ilyen részletességgel a beszélgetésünkbe...illetve talán egy picit tudom. Mert az alatt az idő alatt amíg megtaláljuk hol kell leadnom a papíromat, addig is beszélgethetek vele. Érdekesnek találtam...izgalmasnak a jelenlétét, és nem csupán azért mert valóban más volt mint az otthoni fiúk. Hanem mert alapvetően más volt mint az itteni egyetemisták többsége.
- Igen, szeretnék.- vágom rá a kérdésére ragyogó szemekkel, és minden gondolkodás nélkül.
- Egész Itáliát be akarom barangolni. Mint azok a hippik, tudod. Egy hátizsákkal, minél több helyre eljutni, és minél több emberrel találkozni. És nem csak oda, hanem nagyon sok helyre el akarok még menni. Szeretnék egyszer elmenni Indiába, és a Fülöp-szigetekre, és Japánba….és szeretnék elmenni Dél-Amerikába, és annyi de annyi helyre, ahol eddig csak gondolatban jártam. Már utánajártam, hogy az egyetem szervez különféle tanulmányutakat, ahol kedvezményesen részt lehet venni. Talán egyszer összespórolok annyit az egyetem melletti munkából, hogy befizethetek egyre.- vallom be kicsit talán bátortalanul de annál nagyobb lelkesedéssel. Az utazás olyasmi, ami azt hiszem most válik majd igazán fontossá az életemben. Most, hogy elérhető közelségbe kerül a lehetőség.
- De a legnagyobb álmom sokkal közelebb van, mint mondjuk elmenni a föld másik pontjára. Minden évben márciusban van Washingtonban a cseresznyevirág fesztivál. Amikor virágba borulnak a nyolcvan esztendős fák. Eddig csak tévében láttam, de már akkor tudtam, hogy egyszer nekem el kell mennem oda. Olyan mintha egy élő szereplője lennél egy mesekönyvnek.- magyarázom úgy, mintha újra az a kiskamasz lennék, aki először látott erről egy ismeretterjesztő filmet  a televízióban és szinte szájtátva figyelte, mintha tényleg életre kelt volna valamelyik fantáziakönyve.
Azt hiszem mielőtt teljesen bolondot csinálnék magamból, jól is jön, hogy épp elérjük az ajtót, ahol le kell adnom a papírokat és addig csak reménykedem benne, hogy tényleg megvár. Kicsit talán el is varázsolódom közben, és a félelem is bennem van, hogy mi van ha mégsem, ha esetleg meggondolta magát. Sietve nyitom az ajtót, majdnem sikerül megint egymásnak ütköznünk.Elnevetem magam miközben arra gondolok, hogy talán nem tűnök tolakodónak, hogy szeretném ha a kollégiumig velem jöjjön, hogy elkísérjen...vagy esetleg várja valaki. Annyi kérdés van bennem, amit nem csupán a jólneveltségem okán nem teszek fel, hanem mert nem szeretném ha valami törtető és túlságosan érdeklődő buta libának gondolna.
- Hát...ha tényleg nem sietsz akkor jól esne ha elkísérnél.- vallom be végül alsó ajkam beharapva, kicsit talán hadarva is a mondaton, hogy mihamarabb túllegyek rajta, kevésbé érezzem újfent ma már sokadszorra zavarban magam a közelében.
Elindulunk, újra kicsit beleveszve az útvesztőbe, kinyitja előttem az ajtókat, előzékenyen átenged én pedig mosolyogva köszönöm meg.Odakint már hűvösebb az idő mint az épületben, és a távolban a park fái között végigfut a feltámadó szél. A délután szokatlanul hűvösnek ígérkezik, és Beth szerint ma talán már havazni is fog.
- A szobatársam azt mondja, hogy ha ilyen marad az idő akkor pár napon belül már lesz hó is. Alig várom! Teljesen biztos vagyok benne, hogy az első dolgom lesz, hogy kiszaladok, és hagyom, hogy rám hulljon. Beth azt mondja, olyan mint az eső, csak sokkal hidegebb és gyorsan elolvad.- magyaráztam neki, miközben az épületből kivezető, hatalmas gesztenyefák katonás sora közötti murvás ösvényen elindultunk vissza a kollégium felé. Ha sietek, nekem többnyire fél óra szokott lenni az út átérni erre a részre, de a legtöbbször ráérősen közlekedem. Most, hogy ő itt van velem, pedig még inkább ráérősen.
- Te amúgy merre laksz a városban? Említetted, hogy new york-i vagy.Szóval gondolom akkor nem a kollégiumok valamelyikében vagy. Nem sokszor jártam még odakint, bár egyszer végigmetróztam Manhattant. Alaposan el is tévedtem, de végül a térképem, meg a szobatársam kis jegyzetei alapján visszataláltam.- kérdezek, beszélgetünk, próbálok róla minél több dolgot megtudni, noha abban sem vagyok biztos, hogy a mai nap után valaha még találkozunk, főleg mert teljesen más szakra járunk.
A távolból hirtelen egy lila kabátos alak kezd el integetni, és sietős, szaladva megtett léptekkel közeledik felénk. Monty az, a kis vörös hajú, fogszabályzós fiú, aki többnyire a kardiológiai ismeretek jegyzeteit osztja meg velem, cserébe csak annyit kér, hogy juttassam el a leveleti Tiffany-nak, aki persze figyelmet sem fordít rá. Szegény fiú, őszintén sajnálom. Odavan az amúgy beképzelt, de tehetséges szemésznek készülő másodévesért.
- Hello Mira. Üdv. Monty vagyok.- nyújt kezet Brad-nek amikor mellénk ér, és ezzel megállít bennünket egy pillanatra.
-Odaadtad neki a legutóbbi levelem?- bólintok, és bár szeretném azt mondani, hogy az egyikre majd biztosan válaszolni fog az a lány, de nem akarom álltatni.
-És válasz gondolom most sincs…- nem válaszolok hangosan, csak a fejem rázom. Elhúzza a száját, majd elköszönve tőlünk odább áll. Én még figyelem a hátát ahogyan távolodik tőlem, aztán felpillantok Brad-re és ott ragadok a kíváncsi, kérdő tekintetében. Egy ideig némán nézem őt,szinte megbabonázva, félrenézni sem tudok, nem is akarok, nem is megy.
- Dráma….- mutogatok a szabad kezemmel Monty után, de még mindig Bradley-t nézem...miért nem tudok elindulni, miért nem tudok elszakadni a szemeitől? Megrázom a fejem, ha nehezen is de sikerül. Mégsem lesz jobb, sőt hiányérzet marad utána.
- Monty szeret valakit, aki ügyet sem vet rá, és én vagyok a villámhárító. Mármint a postás, aki viszi a leveleket, de válasz nincs rájuk...sajnálom szegényt, de sajnos nem tudok segíteni. Igaz Beth azt is mondta, hogy nem mindenki problémáját kell magaménak éreznem mert ez nem a farm, itt sokkal több ember van, és mindenki gondját ha a nyakamba akarnám venni….hajjaj! - forgattam meg a szemeimet, és haladva tovább mellette néha oldalról felsandítottam rá.
- És amúgy….neked már vannak terveid az egyetem mellett vagy utána? Mihez akarsz majd kezdeni magaddal?- tettem fel egy újabb kérdést, ami érdekel.Rövid az út a kollégiumig, de addig is minél többet meg akartam tudni róla.