Mindig is utáltam azt, amikor arra kérnek, hogy meséljek magamról és mutatkozzak be, pedig mindenhol ezzel indítanak, legyen szó suliról, egy tanfolyamról, vagy munkahelyről, hiszen fennáll annak az eshetősége is, hogy amit te gondolsz magadról, az nem is teljesen igaz, vagy éppen amit te fontosnak tartasz megemlíteni, az a másiknak teljesen lényegtelen információ és másabb tulajdonságokra, gondolatokra kíváncsi. Arról nem is beszélve, hogy a tettek beszédesebbek tudnak lenni ezernyi szónál is, vagy az, hogy miként is reagálsz egy-egy szituációban, mintsem az, hogy milyennek írtad le magadat.  Szóval megpróbálhatod lehazudni a csillagokat is az égboltról, miközben fényezed magad, de idővel úgyis megmutatkozik, hogy milyen vagy valójában. Főleg, ha nem futóismeretségről van szó. S az se elhanyagolható tény, hogy minden velünk történő esemény befolyásol és formál minket, ahogyan minden kapcsolat is. Akadnak olyanok, akik jó hatással vannak ránk, de természetesen akadnak olyanok is, akik nagyon nem és vannak olyanok is, akikről azt gondoljuk semmilyen hatással nem voltak ránk, de szerintem ilyen nem létezik.
Soha nem az a típus voltam, aki megbírna ülni a fenekén, vagy aki elkerülné a veszélyt és a kalandokat. Mindig is kíváncsi természetem volt, gyerekként is sokat kérdeztem és nem féltem attól se, hogy bajom eshet. Szeretek új dolgokat kipróbálni és bővíteni a tudásomat, kíváncsi vagyok a világra, az eltérő kultúrákra és emberekre is. Igyekszem nyitott szemmel járni és mindenben meglátni a jót. Igen, inkább az a típus vagyok, akinek a pohár félig tele van, nem pedig üres, de ez nem jelenti azt, hogy olykor nem gurult már végig pár könnycsepp az arcomon, mert szoktam sírni és szomorú is lenni, mint mindenki.
A barátaim szerint kicsit adrenalinfüggő vagyok, amiben esélyesen lappang igazság, de ezen még nem igazán rágódtam és általában csak megrántom a vállaimat, ha ezt mondják rám. Inkább úgy gondolok erre, hogy a bátorságot választom, mintsem hagyjam azt, hogy a félelmeim irányítsanak, megbénítsanak és emiatt kimaradjak szuper dolgokból, vagy éppen ne élvezzem az életet.
Talpraesett, határozott és makacs vagyok, nehéz eltántorítani, ha a valamit a fejembe veszek és képes vagyok a végsőkig küzdeni, ha valamit nagyon szeretnék. Eléggé maximalista tudok lenni, ami néha hátrány, mert a kudarcokat emiatt nem mindig viselem túlzottan jól.
Ami a szívemen az a számom, mármint az esetek többségében, azért akad olyan is, amikor sikerül a nyelvemre harapnom és ezzel elkerülni egy-egy kínos szitut vagy veszekedést. Az őszinteséget fontosnak tartom és utálom az hazugságot. Nem szeretem azt, ha valaki azt mondja, hogy "valamit megcsinál", "most már lesz", aztán közben meg nem. Ne mond, ha nincs úgy. Persze, megértem, ha néha közbejön valami, mivel az élet eléggé kiszámíthatatlan tud lenni, de az a gond, hogy általában nem erről van szó és emiatt kissé üressé válnak az ilyen fajta ígéretek.
Általában életvidám vagyok, tele energiával és gyakran ránt magával a pillanat heve, aminek köszönhetően eléggé random dolgokat tudok felvetni a barátitársaságban, hogy éppen mit csináljunk, vagy hova menjünk. Emiatt néha előfordul, hogy kiakadnak rám, vagy azt mondják, hogy vegyek vissza, de egyszer élünk, én pedig szeretném a lehető legtöbbet kihozni belőle, amíg csak lehet.
Pontosan tudom, hogy sokan a külsőm alapján ítélnek meg, hiszen ilyen világban élünk. Szeretünk mindenkit az első pillanatban beskatulyázni, miközben egyetlen szót se váltottunk az illetővel, de az ilyenek sose érdekeltek. Kevés olyan ember van, akinek igazán adok a véleményére, egyébként is, aki a hátam mögött dumál rólam, az pont annyit is ér.
Közvetlen és barátságos teremtés vagyok, viszont ez nem jelenti azt, hogy meg is bízom benned. Bizalom számomra a világ egyik legnagyobb kincse, ha eljátszod azt, akkor nem biztos, hogy megbocsájtok neked vagy újra bízni fogok benned. Pontosan emiatt kevés olyan ember van, akit igazán közel engedek magamhoz, de értük tűzbe tenném a kezemet is és remélem, hogy sose fogom elveszíteni őket. A számomra fontos emberekkel nagyon gondoskodó és oltalmazó tudok lenni. Mindig minden körülmények között számíthatnak rám.

- Letti, állj meg! – Effy rémült hangja törte meg a csendet, mire eleget tettem a kérésének és ráemeltem a pillantásomat. Elmosolyodtam, megadóan széttártam a kezemet, de aztán újra ott volt az ismerős mosoly. Kinyújtotta a kezét, miközben óvatosan lépett egyet felém, mire én hátráltam egyet és megingattam nemlegesen a fejemet, hogy aztán egyszerűen megforduljak. A felsőm és a nadrágom egymás után hullott a földre.
- Mondj már valamit te is! Rád biztosan hallgatni fog! – Kalilah hangja féltőn és kicsit rémülten csendült, miközben egyre közelebb sétáltam a sziklaperemhez. Felpillantottam az égre, majd az alattunk elterülő végtelen kékségre. Verőfényes napunk volt, úgy volt strandolunk, de végül az egyik szikla tetején kötöttünk ki, mert itt nem zavartak mások és nyugodtan tudtunk beszélgetni, játszani, viszont nem ittunk. Nem voltunk felelőtlenek, meg amúgy is úgy terveztük, hogy este ellátogatunk az egyik bárba vagy szórakozóhelyre.   
- Még is mit kellene? Pontosan tudod, ha valamit a fejébe vesz, akkor nincs az, aki megállíthatná. Főleg ilyenkor. – Bradley hangja a többiekéhez képest nyugodtan csendült, de attól még az arcára kiült az aggódás és féltés. Ismert már jó pár éve, régóta meg volt a kis bandánk. Mindannyian kicsit másabbak voltunk, de még is remekül kijöttünk a másikkal. Nem jártunk mind egy suliba, valakivel egy házibuliban találkoztunk, míg a csapatunk másik tagjával egy koncerten és még akadt olyan is, akivel az online térben egy játék közben. Aztán az elmúlt évek alatt szép lassan összekovácsolódtunk és szinte elválaszthatatlanokká váltunk.
Hátrapillantottam a vállam fölött és elmosolyodtam. Játékosan még puszit is dobtam feléjük, aztán egyszerűen leugrottam, mint ahogyan mások is tették kicsit távolabb. Természetesen az előző napokban, amikor mi is meg mártóztunk a vízben, akkor valamennyire szemügyre vettem ezt a helyet, mert elkaptam pár helyi srác beszélgetését a boltban, amikor arról beszélgettek, hogy innen szoktak vízbe ugrálni. Igen, megszólítottam őket, érdeklődtem, de azt is tudtam, hogy ez nem garancia semmire se, még is egyszerűen a habok közé vetettem magam. Hajtott a vérem. Zuhanás közben hallottam a csajok sikolyák és a srácok káromkodását, de amint a víz elnyelt minden csendessé és békéssé vált. A szívem hevesen zakatolt, a boldogság átjárt. Kicsit hosszabb ideig időztem el a víz alatt, hogy még inkább a szívbajt hozzám rájuk, aztán kellő idő elteltével mosolyogva és nevetve bukkanjak fel.
- Nagyon jó a víz! Nem jöttök? – kiáltottam feléjük, jókedvűen arrébb úsztam, miközben mintha Effy vagy Lilah azt mondta volna, hogy „Hibbant tyúk!”, de nem voltam biztos benne, viszont afelől kétségem se volt, hogy alig hogy partot ér a lábam máris fejmosásban fognak részesíteni.
Parton várakoztak rám. Brad mosollyal az arcán felém nyújtotta a ruháimat, kisimította arcomra tapadt hajamat, majd végigmért, mint aki tényleg csak biztosra akar menni, hogy most se esett bajom.
- Örülök, hogy épségben vagy. – Elmosolyodtam és hagytam, hogy az ölelésébe vonjon, aminek Effy vetett végett, hogy először ő is szorosan magához öleljen, aztán pedig lecsaphasson, mint Zeusz a villámjaival. Pedig ennyi idő alatt már megszokhatta volna az őrültségeimet.



- Nem, ez nem lehet igaz! Mond, hogy ez valami tévedés! – hangom megremegett, megbicsaklott és majdnem kiejtettem a mobiltelefonomat a kezemből, amikor eljutott hozzám a hír, hogy Bradley elveszítette az apját. Lefagytam, összecsuklottam és a földre rogytam, hiszen miért ilyen kegyetlen az élet? Hosszú órákon át ültem a földön és bámultam ki a fejemből. Soha nem éreztem még magam annyira elveszettnek, mint azokban az órákban, mert nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Egyik pillanatban írni akartam neki, a következőeben pedig hívni, de valahogy minden szó helytelennek hatot, vagy csak képtelen voltam lenyomni a hívásgombot, mert nem akartam még én is netalán a terhére lenni azzal, hogy keresem.  Még is mit nyújthatnék neki, amikor nem ismerem ezt a fajta fájdalmat? Olykor megesik, hogy megfordul az ember fejében, hogy mi lenne akkor, ha egy számára fontos személyt elveszítene, de a valóság sose olyan, mint a képzeletünkben megszületett elképzelések. Néha jobbak, máskor pedig sokkal rosszabbak, de szinte sose ugyanolyanok. Természetesen végül üzenetet írtam, de továbbra is ott motoszkált egy érzés, amit a napok múlásával se tudtam elcsendesíteni. Morajlott, mint egy háborgó tenger, mert fontos volt számomra és mindig is az lesz.  
A napok egymást váltották, miközben egyre inkább haboztam, de azt az érzést nem tudtam elhessegetni, így végül azt tettem, amit legelejétől kezdve a szívem diktált, vagyis felkerestem őt. Tudnom kellett, hogy miként van az egyik legjobb barátom és lehet önző seggfej voltam, amiért azt gondoltam, hogy akkor se fogok tágítani, ha el akar küldeni, mert magányra vágyik. Sose jó, ha a fájdalommal egyedül maradunk, én pedig támasza akartam lenni, szerettem volna, ha tudja, hogy nem kell egyedül megküzdeni azzal, amint át megy, még ha a fájdalmát nem is fogom tudni elvenni, vagy azt mondani, hogy tudom mit érez, mert nem tudom. Soha nem kerültem még hasonló helyzetbe, mint ő.
Fogalmam sem volt arról, hogy miként lehetek a támasza, miként fogok tudni neki segíteni, hiszen annyira fiatalok vagyunk, nem lenne szabad ilyen tragédiát megélnünk. A barátom és a barátok vigyáznak egymásra, mi legalábbis mindig ezt tettük. Hiába gondolták a kisebb játszadozásaink, egymás agyának a húzása miatt a barátaink azt, hogy többek vagyunk szimpla barátoknál, mert nem volt igazuk. Egyszerűen csak jött magától a játék, ami szép lassan az életünk részévé vált, most viszont minden bolondozás, minden apró tett vagy szó annyira távolinak tűnt, ahogy ott álltam a házuk előtt. Végül bátorságot merítve becsöngettem és hamarosan a karjaimba zártam őt. Néha ezernyi szóval se lehet elmondani azt, amit egy egyszerű tett könnyedén el tud mesélni és abban a pillanatban én ezt éreztem. Hosszan öleltem és sokáig mellette maradtam. Nem számított, hogy egyetlen szót se mondtuk és csak némán feküdtünk egymás mellett, vagy ha éppen mesélni szeretett volna, akkor meghallgattam őt. Beszélgettem vele és reménykedtem abban, hogy kicsit legalább tudok neki segíteni, tudom enyhíteni a fájdalmát ezekben a nehéz pillanatokban. Vigyázni akartam rá és nem hagyni azt, hogy a fájdalom miatt netalán túlzottan mélyre zuhanjon.



Valószínűleg várnom kellett volna még egy napot, amikor én is kipihentebb leszek és jobban tudom majd uralni a szavaimat, a tetteimet, mert pár óránál többet biztosan nem aludtam. Nem kellett volna hagynom azt, hogy Effy és Kalilah elrángassanak arra a bulira, még ha nagyon is jól alakult és volt olyan személy, aki kicsit elterelte a gondolataimat arról, amiről a többiek folyamatosan szövegeltek. Úgy viselkednek, mintha én nem lennék tisztában azzal, hogy valami megint megváltozott, csak az okát én se értem, így hiába várták tőlem a választ.  
Mi volt az első tippük? Természetesen az, hogy a mi románcunk futott zátonyra. Amióta egyszer láttak minket csókolózni, azóta meg pláne nem lehet a buksijukba verni, hogy nincs köztünk semmi, csak barátok vagyunk.  Sokat ittunk és a pillanat heve magával rántott, akkor tényleg erről volt szó.
A telefonom reggel óta folyamatosan pityegett, mintha egyiküknek se akadt volna fontosabb dolga, mint az, hogy folyamatosan érdeklődjenek, vagy tovább folytassák a találgatásokat, aminek köszönhetően kénytelen voltam teljesen lenémítani a készüléket, mert félő volt, ha rezgésen hagyom, akkor előbb vagy utóbb öngyilkos lesz, mivel a mélybe veti magát. Pontosan tudták, hogy ma fogom felkeresni Bradleyt és megpróbálok rájönni arra, hogy mi ütött belé, amiért mostanában nem jön velünk bulizni, bár ez lett volna még a kisebb gond. Az már inkább aggasztott, hogy az elmúlt időben eléggé ritkán reagált bármire is. Ilyen csak egyszer fordult elő, de az teljesen érthető szituáció volt. A fiúkkal hívtuk játszani, megígértem azt is, hogy még a streamet se lövöm fel, de így is csak szórványosan értünk célt, pedig régebben ő is imádott közösen játszani. Az elmúlt napokban pedig tudomásomra jutott az is, hogy nem olyan régen rendezett egy bulit. Nem lett jó vége, de legalább a többségünk ott volt, még ha én nem is és nem is tudtam róla, de a városban se voltam, igazából az országban se. Éppen a családommal nyaraltam, talán emiatt se szólt. Ez is picit szokatlan volt, hiszen az elmúlt évek alatt nem igazán akadt olyan buli, ahova ne együtt mentünk volna, mert mindig is vigyáztunk a másikra, hogy nehogy olyan helyzet alakuljon ki, aminek nagyon nem lenne jó a vége.
Mi ütött megint belé? Francba.
Sietve halásztam elő a telefonomat, de nem foglalkoztam a rengeteg olvasatlan üzenettel. Kikerestem a közös beszélgetésünket és írtam neki. Reméltem, hogy otthon találom őt, nem pedig megint a hotelben dolgozik. Tényleg jó lenne beszélni, mert lassan az őrületbe kergetnek a többiek. Arról nem is beszélve, hogy én is aggódom érte és alapból is felkerestem volna őt, még ha lehet pár nappal később, hogy kicsit visszarázódjak az itteni kerékvágásba a nyaralást követően.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Joy. Nagyon megakadt a tekintetem ezen a néven még az előtt, hogy elkezdtem volna olvasni a történetedet. Aztán ahogy ténylegesen olvasni kezdtem, egyre jobban és jobban rá is tudom akasztani ezt a nevet és egyben jelzőt a karakterre, a karakterlapodra, ami ténylegesen nagyon örömteli és egyszerűen imádtam!
Letti egy csodálatos lánynak tűnik, aki még tele van élettel és életerővel, ugyanakkor nagyon kedves és szemmel láthatóan odafigyel másokra. Érdekli, hogy mi van a barátaival, tesz is értük, amit szerintem nagyon dicséretes. Hamar megkedveltem a jellemét, még annak ellenére is, hogy bizony őszinte a kis hölgy, az őszinteség pedig néha fáj. Ám én mindig azt mondom, hogy inkább az őszinteség fájjon, mint a tőr a hátad közepén.
Igazán tetszett a karakterlapod, egy rossz szót nem tudok rá mondani, legfeljebb azt, hogy lehetett volna hosszabb is, hogy tudjak még olvasni. Ugyanakkor ami késik nem múlik... kíváncsi leszek, hogy mit sikerül kezdened Bradley fiúval, aztán jók legyetek nekem!  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!