Lucas & Millie • here to relive my darkest moments

**Millie Crawford**

Lucas & Millie

Amikor még mondhatni minden rendben volt az életemben, sziklaszilárd meggyőződéssel állítottam, hogy nem vagyok olyan elbaszott, mint a családom legtöbb tagja. Nekem semmi okom nincs lecsúszni azon a lejtőn, amin már előttem annyian lecsúsztak, hiszen mindenem megvan, amire csak vágyhatok. Stabil munkahely, olyan munka, amit szeretek, anyagi biztonság, és a legfontosabb: egy olyan partner, akire kérdés nélkül rábíznám az életemet a nap bármelyik pillanatában. Brian a maga hibáival tökéletes volt számomra. Minden tekintetben ideális barát, aztán férj vált belőle, nem is kívánhattam volna jobbat. Ő volt a szőke herceg fehér lovon - fehér ló helyett fekete Hondában. Annyira idilli buborékban éltünk, hogy azt hittem, semmi sem zökkenthet ki minket belőle. Nem volt minden nap tökéletes, nem mindig alakult minden úgy, ahogy szerettük volna, de semmi olyan nem jött velünk szemben, amit ne tudtunk volna megoldani együtt. Aztán egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy minden szétcsússzon, én is szétcsússzak, és bebizonyosodjon, hogy de, vagyok olyan elbaszott, mint bárki más a családunkban.

Nem ez az első alkalom, hogy valami pszicho mókussal nézek farkasszemet, de valahogy most a legkellemetlenebb. Először nem volt választásom, Nora egyszerűen elcipelt. Most önszántamból jöttem, de az egyébként is kellemetlen helyzetet tetézi, hogy rohadtul nem az a doki fogad, akiben úgy gondoltam, az elkövetkező pár hétben, hónapban bizalmasra találhatok. Nagy levegőt kell vennem, hogy magamban tartsam bizonyos gondolataimat, amik szalonképesnek nem mondhatóak. Miután tisztázzuk az erőviszonyokat a titulusokat illetően, bosszúsan pillantok a férfia, aki azonnal pszichiáter üzemmódba kapcsol.

- Rajtam ezek nem működnek - húzom el a számat, miután leesik, hogy a válaszom alapján rögtön analizálni kezdene. Majd ha eljutunk odáig, hogy a valós problémákról beszélgessünk, akkor analizálhat. Legalább itt a folyosón hagyja meg ezt a maradék kis nyugalmat nekem.

Sem a hely, sem az ember, sem ez az egész helyzet a váratlan fordulattal nem szimpatikus. Egy belső hang azt súgja, húzzak a fenébe innen, hiszen még megtehetem. Egyszerűen sarkon fordulhatnék, még nincs késő hozzá. De mégsem megyek, mindennek ellenére továbbra is azt fontolgatom, hogy maradok. Mert tudom, hogy szükségem van erre. Segítség nélkül nem fogok tudni megküzdeni ezzel a sok szarral, ami szép lassan nyakig elönt. Mindenre hatással lesz, teljesen maga alá fog temetni. Megint. Amit rohadtul szeretnék elkerülni. És talán még nincs késő, talán még van rá valami halovány kis esély, hogy ne érjen utol megint az apokalipszis.

- Igen, igen, ez már ismerős. - Nem ő az első, akitől végighallgatom ezt a sablon szöveget. Ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de már mástól is hallottam és tökéletesen emlékszem rájuk. Ha valami nem tetszik, úgyis felveszem a nyúlcipőt, aztán arrivederci. Nem csak őt, de a történtek alapján Dr. Abbott ítélőképességét is kicsit megkérdőjelezem, bár ez inkább szól a kellemetlen helyzetnek, mint valóban az öreg dokinak. Habozok, mindent még kétszer átforgatok az agyamban, aztán végül beadom a derekam, és a józan észre hallgatva belépek a szobába. Az ajtó csukódása hatalmas súlyt helyez a mellkasomra, a torkomban hatalmas gombóc nő, a gyomrom viszont borsónyira zsugorodik. Bezárva érzem magam egy olyan helyre, ahonnan nem tudok menekülni a problémáim elől. Pontosan ezért jöttem ide, de mégis félelmetes érzés. Egyik kezem a mellkasomra, félig a nyakamra, a torkomra csúszik, mintha így könnyebb lenne levegőt venni vagy nyelni. A szimpatikus hely jelen esetben a dokitól legtávolabb eső hely. Minél nagyobb köztünk a távolság, annál nagyobb biztonságban érzem magam. A szorongásomat némileg a háttérbe szorítja, amikor a teljes nevemen szólít. Megfeszített állkapoccsal bámulok rá és magamban elszámolok ötig, mielőtt válaszolnék neki.

- Millie - válaszolok némileg figyelmeztető hanglejtéssel. Éppen eléggé kibaszott velem már az élet, ha valaki a teljes nevemen szólít, akkor általában nem állok jót magamért. Egyébként sem a türelmemről vagyok híres, ilyenkor meg pláne gyorsan elveszítem azt. Ezután szerencsére beszél annyit a fiatal doki, hogy legyen időm egy kicsit lenyugodni és összeszedni magam, hogy a kérdéseire tudjak majd válaszolni. Más körülmények között a felesleges, hosszas monológ untatna, most viszont kifejezetten örülök neki.

- Ó, fel fogja írni, higgye el - jegyzem meg halkan az orrom alatt, amikor arról papol, hogy ő nem az a fajta, aki csak úgy felírja a gyógyszert. Az előző is ezt mondta, aztán mégis úgy látta jónak, ha szedem a bogyókat. Most sem hiszem, hogy másként lenne. Mielőtt válaszolnék a kérdésére, veszek egy mély levegőt és az ölemben összefonom az ujjaimat.

- Igen, már jártam - válaszolok a tekintetemet felemelve, de továbbra sem a legbarátságosabb hangnemben. - Nem is keveset - jegyzem meg felhorkanva inkább csak magamnak. Lehajtom a fejem, az ujjaimat bámulom csöndben, miközben azon gondolkodom, mit is mondhatnék. Sok minden kikívánkozik belőlem, de nem tudom, hol kezdjem. Egyszer már végigcsináltam ezt a hercehurcát, csak akkor mindent harapófogóval kellett kiszedni belőlem. Most mondanám én magamtól is, de nem tudom, hol kezdjem. - A bemutatkozás tényleg szükséges? Nem legjobb barátot keresek. Jártam már pszichiáternél, írt fel gyógyszert, jobban lettem. Most nem szedem a gyógyszert, rosszabbul vagyok, tehát… - nyitva hagyom a mondat végét, mert ennyi diplomával biztos ki tudja találni, mire van szükségem.

BEE

**Lucas Duval**

The purpose of psychotherapy is to set people free

Millie & Lucas

A családom elég elbaszott volt, így nagyrészt ők ösztökéltek arra, hogy az általános orvosi szak elvégzését követően pszichiátriára szakosodjak a rezidensi idő alatt. Anyám évek óta súlyos depresszióval küzdött, lépten nyomon nyugtatókkal élt túl. Az apámnak komoly kötődései gondjai voltak, mintha zsigerileg elutasította volna a mély kapcsolatokat, kiváltképp anyámmal szemben. Egyszerűen csoda, hogy genetikailag nem örökítették tovább rám a mentális betegségeiket. Habár újabban egyre több viselkedési sémámban láttam visszaköszönni apámat, ami aggasztott, már csak azért is mert nem voltunk valami felhőtlen viszonyban, és utáltam, hogy azzá válok, amit ő képvisel. Másrészről viszont egyre jobban megértettem a indokokat a tettei mögött, amikért korábban megvetettem, most inkább az elfogadás irányába tendáltam. A szakmám azt mondatta velem, hogy ez a kibaszott egészségtelen mentalitás, mégse törődtem vele. Az üléseken nem az én lelkemnek kellett kitárulkoznia, hanem a pácienseknek, nekem annyi volt a dolgom, hogy figyeljek, alaposan szemügyre vegyem az összes mozzanatot, ideges pótcselegvéseket, lesütött tekinteteket. Ez a fajta koncentráció pedig segített kizárni azokat a hangokat, amik megkérdőjelezték volna a tetteim, ezért is túlóráztam egészségtelenül sokat.

- Mrs. Crawford - javítottam ki magam egy biccentéssel. Láthatólag fontos volt neki a házasság, mint titulus, aminek lenyomatát a nevében hordozta. Éppenséggel én se resteltem dr. előjellel bemutatkozni. Ezek az apró címek, habár alig néhány betűből álltak, sok mindent elárulhattak egy adott illetőről, főleg ha az adott illető kikéri a feleségeknek járó elnevezést, és nem hord jegygyűrűt.
A diplomám megkérdőjelezésére, habár talán viccnek szánta, én annyira nem nevettem, csak közömbös arccal szemléltem, ahogyan fizikálisan is elzárkózik a nyitott beszélgetéstől. Az első alkalmak szépsége egy pácienssel, épp olyan meghatározó, mint egy tinédzser életében az első csók vagy szex. Tekintetemmel egy pillanatra a rendelő steril beltere felé pillantottam, mintha csak elgondolkodtatott volna a mondandója.
- Mondhatna néhány példát, ami eszébe jut, kíváncsi vagyok. Mi az első három dolog, ami bevillan? - nekem rögtön a francia ételkülönlegességek, a gyógyszerek és hűtő, amik megjelentek az internetes vásárlással kapcsolatban az agyamban. Vagy gyakran vagy nemrég vásárolt termékek, de egymás mellé sorolva különös ívet mutatnak. Kíváncsi voltam az ő agya, hogyan működik, milyen dolgokra asszociál.

Éppen ideje lett volna Abbott praxisának a weblapját frissíteni, mert a nevem ugyan valahol szerepelt, de szinte alig megtalálhatóan egy almenüben, és még rezidenséként hivatkozott rám. Azonban egy ideje már valahol félúton voltam a kisegítés és a főállás között, így már csak a páciensek megtévesztése miatt se volt jó ötlet mindezt hagyni elévülni. Jól mondta, az ő döntése kellett volna legyen az orvos, én pedig minden egyes alkalommal magyarázkodhattam, mint egy idióta.
- Ami azt illeti a titkárnőnek, akinél időpontot foglalt, kellett volna tájékoztatnia, ugyhogy elnézést a kellemetlenségért - egyszerűen gyűlöltem bocsánatot kérni, főleg más hibájából ne égjen már az én pofám. - De hadd vetítsem kicsit előre az alkalmat. Minden betegnek el szoktam mondani az első ülés elején, hogy az orvos választás az ő döntésük, attól, hogy most egy órát beszél velem, ez nem örökre szól. Egy, kettő vagy akár három alkalom után is dönthet úgy, hogy másik orvost keres. Nem veszem rossz néven - sok mindent megkérdőjeleztem, de ezt sosem. Minden dokinak megvolt a saját stílusa, tempója, aminek passzolni kellett a beteg igényeihez, mert különben nem tudott előre haladni a gyógyulási folyamat. Közben a kezemmel beinvitáltam remélve, hogy hajlandó lesz betenni a lábát a rendelőbe. Egy pillanatig bizonytalan voltam, hogy meggyőztem, de végül úgy tűnt rászánja magát a terápiára, és behozza a problémáit a rendelő falai közé.
- A doktor úr ítélőképességével minden rendben van, ne aggódjon - miközben befejeztem a mondatot bezártam magam mögött az ajtót, és a termetes dohányzóasztalról felvettem a bőrkötéses noteszt, valamint a tollamat, amivel jegyzetelni szándékoztam.
- Válasszon egy szimpatikus helyet - mutattam körbe, megadva neki a lehetőséget, hogy a két fotel vagy a kanapé közül választva helyet foglaljon a számára legkényelmesebbnek tűnőben. Én magam az egyik fotel mellett döntöttem, de szigorúan csak azután, hogy ő kényelembe helyezte magát.
- Szóval Mrs. Crawford… Vagy esetleg hívhatom Mildrednek? Melyiket preferálja? - a noteszemet az ölemben kinyitottam az előző beteghez csatolt jegyzetek utáni első szabad oldalon, és kissé csúnyának tűnhető betűkkel felvéstem a lap bal felső sarkába a nő nevét. Egy új beteg, új lap. - Pár szót mondanék a foglalkozásokról, valamint magamról, aztán megkérném önt is, hogy meséljen magáról, konkrétan milyen problémával érkezett - a füzetből felemeltem a tekintetem, és egyenesen Mrs. Crawford szemeit kerestem íriszeimmel.
- Ahogy említettem, Lucas Duval vagyok, általában itt Dr. Duval-ként vagy Lucasként szólítanak. Hívjon nyugodtan úgy, ahogy komfortosabb az ön számára. Egy éve szereztem meg a diplomám az Ohio-i egyetemen majd a NYU-n záróvizsgáztam, teljes rezidensi gyakorlatom egy pszichiátriai osztályon töltöttem, valamint egy részét itt, Dr. Abbott mellett - fontos volt a kölcsönös bizalom, ha nem tudott bízni bennem, mert túl fiatal voltam, akkor neki nem rám volt szüksége. Esszenciálisnak tartottam, hogy nyitott lapokkal játszunk, és az elején szögezzük a földhöz az alapokat - Általában az üléseken igyekszünk a fő probléma megoldására koncentrálni, de mindig lesz rá lehetősége, hogy az aktuális, napi gondolatokat, helyzeteket átbeszéljük. Ha szükséges, van lehetőség gyógyszeres kezelésre, de mindenek előtt ennek az indokoltságát pár alkalommal felmérném. Sajnos nem az az orvos vagyok, aki kérésre minden fajta tablettákat felír - csak azt, és úgy voltam hajlandó felírni, aminek láttam hasznát. Ezek az idegrendszert és a hormonokat megzavaró pirulák erősen illuminatívak tudtak lenni, így ha szükségtelen, nem mérgeztem volna vele senki testét. - Röviden ennyi, de ha bármi kérdése van, bátran tegye fel, valamint mutatkozzon be. Járt-e már korábban pszichológusnál vagy pszichiáternél? - szinte, mint a verset tudtam volna visszaidézni ezeket a sorokat, ugyanis minden első páciensnek el szoktam hadarni ezeket a gondolatokat. Meghatározó jelentőségű volt a kezdés, ígyt kíváncsian vártam az ő szavait, a tollam is készenlétben volt, hogy le ne maradjon egy fontos részletről sem.

▲

**Millie Crawford**

Lucas & Millie

Természetesen sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy hogy lettem ilyen elbaszott. Konkrét választ viszont sosem találtam, akármennyi időt rászántam erre a mélyen önismereti jellegű kérdésre. A családom a maga módján furcsa, mindenkinek van valami stiklije, ami miatt a normális az utolsó szó, amit rá lehetne aggatni. Kivételt képez talán az unokanővérem, akinek az élete egy olyan hullámvasútra hasonlít, amit ép ésszel elkerülnék, de Nora ennek ellenére mégis mindig etalonnak számított. Idővel megtanultam nem hasonlítani magam hozzá, de a kérdés még ezután is ott lebegett sokáig. Egészen addig, amíg egy rózsaszín buborék el nem takarta, én pedig naivan azt hittem, ezzel megszűntek a problémák. Normálisnak éreztem magam végre, és piszkosul élveztem ezt az érzést. Talán pont ezért vagyok most is itt, mert abba az érzésbe kapaszkodom, ami néhány héttel ezelőttig a mindennapok része volt. Egy részem azt érzi, képes lenne bármit megtenni azért, hogy minden maradjon a normális kerékvágásban, a másik viszont foggal-körömmel ellenkezik az egész cirkusz ellen. Mert ennek érzem részben, egy cirkusznak, ahol én vagyok a nevetség tárgya. Szerencsére a józanabbik felem kerekedett felül, amikor el kellett indulnom otthonról, hogy ideérjek.

Tisztában voltam vele, hogy hasonlóan negatív élményként fogom megélni az ittlétet, mint évekkel ezelőtt az első alkalmat. Elkezdeni a legnehezebb. Az első lépéseket megtenni óriási kihívás volt. MEgalázva éreztem magam, mert olyan belsőséges dolgokról kellett beszélnem, amiket egészen addig hangosan is nehezemre esett kimondani. Ijesztő volt, sebezhetőnek éreztem magam, és félig gyógyult sebeket tépett fel. Nem várok sokkal jobbat a mai alkalomtól sem. A negatív gondolatok viszont egy kicsit a háttérbe szorulnak minden félelmemmel és szorongásommal karöltve, amikor a magát doktorként bemutató férfi jelenik meg velem szemben, nem pedig az öreg fickó, akire számítottam. A felém nyújtott kézre csak egy röpke pillantást vetek, de a továbbiakban figyelmen kívül hagyom.

- Mrs… Crawford - javítom ki dacból, csak azért, hogy beleköthessek. Évek óta senki nem szólított meg így, most viszont gondolkodás nélkül pontosítok, amivel csak magamnak ártok. A házasságom jó emlékeit beárnyékolja minden, ami kiderült a férjemről a halála után, és pont ez a sok szemét, a titkok, a hazugságok voltak azok, amik abba a gödörbe taszítottak, amiből olyan nehezen másztam ki. Öngól, de nem engedem, hogy ebből bármit is lásson rajtam, nehogy azt higgye, ő nyert.

- Diploma, óóó… Már ilyet is árulnak az interneten? - kérdezem színlelt csodálkozással a hangomban, a kezeimet magam előtt összefonva. Erősen megkérdőjelezem, hogy alkalmas lenne ilyen fiatalon erre a munkára, de az is lehet, ha nem leendő páciensként állnék vele szemben, nem lenne ilyen ellenérzésem - Elképesztő, mi mindent meg lehet már találni ott, nem?

Természetesen érdekel, hol van Dr. Abbott, és történetesen miért nem ő vele beszélgetek jelenleg, ha már egyszer hozzá akartam jönni. Ha végre egyszer rászánom magam erre, akkor jár nekem némi magyarázat a doki hollétéről. A betegsége valid ok, de sehol nem láttam olyan apróbetűs részt, hogy a műsorváltozás jogát fenntartják. Az egészségi állapotát illető megjegyzésre bólintok, az utolsó mondat mellett viszont nem tudok elmenni. - Úgy tudtam, a páciens szempontjából sokkal fontosabb, hogy maga a páciens bízzon meg az orvosban. - Dr. Abbott talán megbízik ebben a kisfiúban, én viszont ösztönösen még magasabbra húzom a magam köré épített falat. Semmit nem tudok erről a kis friss diplomásról, aki itt büszkén sorolja az eredményeit. - Ráadásul, ha Dr. Abbott egészségügyi gondokkal küszködik, akkor az ítélőképessége sincs feltétlen a legjobb állapotban - vonom meg a vállam mintegy mellékesen. Mielőtt azonban beadnám a derekam, színpadiasan körbenézek a váróban, csak ezután lépek oda az ajtóba. Először csak behajolok, bekukucskálok a szobába, mintha bármi olyat keresnék, ami önmagában veszélyt jelent. Különösebben nem tetszik. Olyan, mint bármilyen másik magánrendelő. Kihúzom magam, néhány pillanatig a férfi szemébe nézek mélyen, aztán minden további nélkül lépek be a világos helyiségbe.

BEE

**Lucas Duval**

The purpose of psychotherapy is to set people free

Millie & Lucas

Szerettem a munkám minden percét, érdekes volt látni, hogy különböző személyeknek milyen módon tudja deformálni a személyiséget egy mentális betegség, amiről vagy tehetett, vagy a genetika lemoshatatlan bélyege irányította a tetteit. Az intézet és a magánpraxis között a fő különbség az volt, hogy a pszichiátriai klinikára általában akaratukon kívül utalták be az embereket, súlyos esetek fordultak meg a jól zárt épület falai között. A betegeknek gyakran bűntény fűződött a nevükhöz, de a beszámíthatatlan pszichés állapotuk miatt nem a rács mögé dugták őket évekre, hanem egy sötét, szobának aligha nevezhető helyen némi gyógyszerrel eltompították a túl aktív elméjüket, és csendben vegetáltak, az énjük egy olyan síkját úsztatva felszínre, amiről lehet maguk se tudtak. Mindeközben a magánpraxisban azok páciensek fordultak meg, akiknek szándékuk volt a gyógyulás, akik külső vagy belső ingerek hatására úgy döntöttek, hogy a pszichés problémáik kezelését egy képzett szakorvosra bízzák. Ez a légkör sokkal barátibb volt. A falak patyolat fehérek voltak, kivéve az ablak felölit, amit tenger kékre festettek, ugyani kutatásokkal is alátámasztható volt, hogy ez a szín nyugtató hatást gyakorol az elmére. A bútorok is natúrak voltak a maguk világos szürke és bézs árnyalatával, ezen kívül csak néhány, az életéért küzdő szobanövény és absztrakt falikép díszítette a szobát, meg természetesen a falióra, ami az én segítségemre volt, hogy ne csússzak ki az alkalom jól megszabott ötven percéből. A tekintetem a mutatókra téved, miközben még mindig hallgattam Miss Vais beszámolóját a demofóbiájával kapcsolatos elárasztásos terápián szerzett élményeiről. Nyugtalan volt, láthatóan felzaklatták a tapasztalatok, amiket szerzett, pedig reménykedtem benne, hogy ezúttal áttörést érhetünk el. Már hónapok óta stagnált, egyszerűen megrekedt a tudata egy olyan gödrében, ami nem hagyta szabadulni, pedig legalább százféleképpen próbáltam kimozdítani. Halványan bólintottam, hogy értem a problémát, azonban az idő már sürgetett, a következő páciens órájából pedig nem szerettem volna lecsípni.

- Sajnos lassan az alkalom végére érünk, kérem foglalj össze öt percben, hogy mit visz haza a mai ülésünkről. Valamint házit is adnák, a következő alkalomra újabb öt olyan dolgot gyűjtsön össze, ami megnyugtatja, ha tömegbe kell mennie - szummáztam az ülést, majd a bőrkötetes noteszembe a lány neve alá lejegyeztem, hogy hol fejeztük be aznap. Miután összefoglalta a közösen eltöltött ötven percünkből levont tanulságot, zavartan állt fel, és földre sütött tekintettel igyekezett az ajtó felé. Pedig közel se voltam annyira ijesztő, legalábbis a rendelőben sosem. Magam is követtem, miután a tér közepén lévő dohányzóasztalra tettem a noteszem. Megfogtam az ajtót, hogy véletlen se csapódjon be, és még egy bíztató mosollyal Miss Vais után köszöntem.
- Kellemes hétvégét, hétfőn akkor a szokásos időben találkozunk - a szabad kezemmel halványan intettem, majd a tekintetem átsiklott a váróban álló nőre. Egyedül volt, így nem is volt kérdés, hogy ő lesz a következő delikvens, akit Abbott ügyeit intéző titkárnő hozzám írt be. Az öreg dokinak nem sok időpontja volt, az egészségének megtartása lekötötte a munka- és szabadidejét egyaránt, így az új páciensek kivétel nélkül az én nevem alá kerültek.

- Dr. Lucas Duval - nyújtottam felé a kezemet, ekőször nem is reagálva a fiatal koromra tett megjegyzésére, amit egyébként abszolút bóknak fogtam fel. - Ön pedig Ms. Crawford? Már ha nem tévedek - még mindig az ajtóban álltam, és habár beinvitáltam volna, nagyon úgy tűnt még a kézfogásra se hajlandó, így végül kissé kellemetlenül inkább leengedtem a karom magam mellé. Készen álltam sorra magyarázattal szolgálni a kérdéseire, amik kicsit se leptek meg, nem ő szegezte először nekem ezeket, bár a stílus új volt, kellemesen meglepő.
-Hadd segítsek, a diploma a szó, amit keres, és igen rendelkezem vele. Summa cum laude, ha már így felmerült a “hókuszpókusz” minősítésem - sose resteltem kiemelni, hogy kiváló értékeléssel végeztem az egyetemen, ha szóba került. A büszkeség most is ott lapult a szemem sarkában meghúzódó ráncok közt, amit a visszafojtott mosolyom lenyomataként szökött az arcomra. Már ránézésre is más jelenség volt a nő, mint amihez a rendelőben megfordulóktól szokhattam.
- Dr. Abbott-nak sajnos sok problémája adódott az utóbbi időben az egészségével, most is lábadozik. Remélem nem okoz problémát, ha velem kell beszélgetni az ülések alkalmával. A doktor úr teljesen megbízik a szakmai véleményemben - igyekeztem a legteljeskörűbb és kielégítőbb választ adni, ami többnyire megnyugtatta az embereket. A kulcs mindig abban volt, hogy a Abbott bízik bennem, azzal kilóra meg lehetett venni őket. Senki nem kérdőjelezte meg egy hetven éves doki szakmai döntését, aki az egyetemi tanulmányai óta húzta az igát, nemdebár? Kezemmel a szoba beltere irányába mutattam remélve, ezúttal elfogadja az invitálást.
- Esetleg befárad, vagy a folyosó komfortosabb? - vontam fel a szemöldököm érdeklődve. Az se lett volna baj, ha a váróban kell beszélgetnünk, ő volt az utolsó beteg aznapra, így semmi akadálya. A kis környezetváltozást még akár az én unalomig ismételt rutinomba is kellemes varianciát hozhatott volna.

▲

**Millie Crawford**

Lucas & Millie

A falióra kattogása idegesítő ütemet ver, a másodpercmutató folytonos menetelése jelzi, hogy egyre közelebb az időpont, amikor nyílik a masszív faajtó. A kilincs egyelőre mozdulatlanul pihen, ez viszont nem mondható el a jobb lábamról, ami gyors, szabálytalan ütemet ver a padlón. Tudatosan próbálom saját magamat lenyugtatni pár mély levegővel, de néhány sikertelen kísérlet után feladom az egészet és elfogadom, hogy ezt a pár percet már nem fogom tudni nyugton kivárni. Abban sem vagyok biztos, hogy nyugtalanul tudok-e várni még ennyit, de a józanabbik felem a váróban tart. Tudom, hogy szükségem van erre, mert már tapasztaltam, mi lesz, ha csak megyek a saját fejem után. Egyszer már elveszítettem majdnem mindent, ellöktem magamtól majdnem mindenkit. Most végre egyenesbe jöttem, a mindennapjaimban ismét a maga furcsa módján ott a stabilitás, és ehhez ragaszkodom. A büszkeségemet félre kell tennem, ha egyben szeretném tartani az életemet, és be kell mennem abba a szobába, ha végre rám kerül a sor.

Eszem ágában sem volt visszamenni a régi terapeutámhoz, akit teljes szívemből gyűlöltem és megvetettem. A javulást nem is az ő számlájára írom, inkább a gyógyszereknek és a környezetváltozásnak köszönöm, nem annak a gőgös, arrogáns, magát felsőbbrendűnek képzelő picsának. Nehezemre esett keresni valakit, akinek beszélhetek a problémáimról. A hozzám közel állóknak sem egyszerű megnyílnom, egy kívülállónak pedig pláne. De ha mérlegelem a lehetőségeimet, történetesen, hogy beszélek, vagy búcsút intek a kapcsolataimnak, a családomnak, a munkámnak ismét, akkor inkább választom az öreg, őszes, ránézésre nem is túl egészséges fickót PhD-vel, mint a másik lehetőséget.

Az óra már majdnem egészet üt, amikor képtelen vagyok tovább ücsörögni egy helyben. Fel s alá kezdek járkálni a váróban. Hol a padlót nézem, hol a cipőm orrát, hol a plafonra emelem a tekintetem, hol úgy nézek körbe, mintha valami egészen konkrét dolgot keresnék. Végül néhány végtelennek tűnő perc után - szinte pontosan akkor, amikor egészet üt az óra - lassan, egy ponton kicsit nyikorogva nyílik az ajtó. Először csak a benti fényeket látom meg, aztán egy fiatal, talán még nálam is fiatalabb nőt. Lassan jön ki a szobából, a válla felett még visszanéz, aztán inkább csak halkan tátogva köszön el. A fejét lehajtva, a kezeit maga előtt összefonva, halk léptekkel, szinte osonva hagyja el a várót is. Nehéz lenne megmondani róla, hogy ekkora hatással volt rá a doki, vagy ilyen súlyos a helyzet nála. És ahogy nézem őt kisétálni, úgy fordul meg a fejemben, hogy követnem kéne. Szeretném azzal áltatni magam, hogy most még meggondolhatom magam, még nincs késő sarkon fordulni, magam mögött hagyni ezt a tébolyt, és visszakúszni a saját kis kényelmes zugomba, de a szemem sarkából látom a férfit, aki feltehetően arra vár, hogy végre megmozduljak. Veszek egy mély levegőt, aztán a kezeimet tördelve fordulok felé. Az idegességem, a terápia iránt táplált minden ellenszenvem abban a pillanatban szorul háttérbe, amikor szembesülök vele, hogy ez rohadtul nem Dr. Abbott. Egyrészt ez még egy ok a menekülésre, másrészt kíváncsivá tesz. Az ellentétes érzelmek belém fojtják a szót, ami ritka pillanatban minősül. Mélyeket pislogok és igyekszem pár pillanat alatt rendezni a gondolataimat.

- Benjamin Button? Vagy csak ilyen jó a plasztikai sebésze? Ha utóbbi, akkor megadhatná a számát - próbálom leplezni a helyzet szülte zavarodottságom. Továbbra sem adom semmi jelét annak, hogy hajlandó lennék belépni a szobába, helyette lecövekelve állok a folyosón. Bizalmatlanul mérem végig a férfit. Nem rá számítottam. Így is elég nehéz volt rávennem magam, hogy eljöjjek ide, ez a nem várt változás pedig sikeresen kizökkent a bizonyosságom maradékából is. - Elég idős egyáltalán ehhez a hókuszpókuszhoz? - kérdezem az ajtó felé bökve, aminek a túloldalán csinálja azt, amihez elvileg ért. - Hol van Dr. Abbott? - kérdezem végül, amire remélhetőleg tud magyarázattal szolgálni, ha már ezek ketten ilyen helyzetbe hoztak.

BEE

Ajánlott tartalom

» ♦ They say it's darkest of all before the dawn ♦
» Why when do our darkest deeds do we tell? (4 years ago. Maybe...)
» that's the beginning of the darkest hours ▪▫ Nate & Aida
» Awkward moments
» French moments