♦ They say it's darkest of all before the dawn ♦

**Kaiden N. Dubois**

aurora && kai

Reggel óta stúdióztam a színházasokkal, vagyis hát jobban mondva a két főszereplővel, és az egyik kőmeleg sráccal. Gondolom a tegnapi órájuk elhúzódhatott, mert mind a három elég fáradtnak hangzott elsőre, ezért hagytam nekik egy kis időt, amíg még beénekeltek, rendeltünk közösen valami kaját és miután már mondhatni semmi kínjuk nem volt, újra elkezdtük a felvételeket. Soha nem szerettem túlzottan keverni, a saját számaimat pedig nem ebben a stúdióban vettem fel, hanem kerestem egy barátot – itt még nem igazán találtam senkit – aki elég objektív volt ahhoz, hogy engem is helyre rakjon. Mindenki a saját teljesítményére és szellemi munkájára másképp gondol, éppen ezért a jobb eredmények érdekében fontos az objektivitás, meg még nem tanultam meg az osztódás képességét sem, így nem tudtam egyszerre két helyen lenni.
Én a saját kínai kajámhoz nem nagyon nyúltam, amíg a többiek ettek, mert volt egy csomó emailem, amire nem sikerült válaszolgatnom az utóbbi időben. Ezekkel foglalkoztam, illetve még egyszer átnéztem a stúdió beosztását és az egyéb személyes projektemet. Mivel egyre inkább sürgetnek minket a határidők, igyekeztem mindent tartani lehetőség szerint, de vállaltam pár felkérést is az interjúkkal kapcsolatban. Ezeket még egyszer átpörgettem magam előtt, majd az asztali gépem monitoráról is leszedegettem pár felragasztott cédulát, amik bizonyos időpontokra igyekeztek felhívni a figyelmemet. Úgy éreztem, hogy talán elkezdtem keményen begolyózni, mivel már a hűtőnk és a hálószobámban a szekrény is azokkal az időpontokkal volt tele ragasztva, amiket semmilyen körülmények között nem felejthettem el. Emiatt én is fáradtabb és nyűgösebb voltam, de jelen helyzetben mindez nem nagyon számított semmit.
Amint a kis dalos pacsirtáim elkezdték a felvételeket, minden figyelmemet nekik szenteltem, de mivel éhesen egyre inkább hisztis lettem, én magam is megbontottam a már kihűlt ételemet és melegítés nélkül kezdtem el enni, miközben adtam nekik az instrukciókat.
- Jó lesz, szép munka – történetesen a mai napot a meleg fiú nyerte meg, akinek soha nem leszek képes megjegyezni a nevét – Nem szükséges megvárnod a többieket, menj haza nyugodtan! Jó pihenést.
A srác nyilvánvalóan bólintott és lelépett miután mindenkitől elköszönt, én pedig tovább kínoztam Aurorát és Kiant. A nőn néha egy kicsit tovább elidőzött a pillantásom, mert alapvetően igyekeztem megfejteni, hogy pontosan mi járhat a fejében. Hetekkel ezelőtt történt az a bizonyos incidens vele, így egyáltalán nem volt arra fogható a teljesítménye. Persze lehetett ezernyi más baja, gondolok itt alapvetően megfázásra, vagy éppenséggel fáradtságra. Ugyanakkor nekem is ki volt a faszom azzal, hogy reggel óta bent szopok, mert nem haladunk, mégsem volt ez feltétlenül látható rajtam, végig türelmes voltam velük.
- Kian, rendben leszel a részeiddel, a többit holnap felvesszük – a feléig jutottunk a dologgal, de a srác is pont úgy nézett ki jelen helyzetben, mint egy vízihulla. Nem akartam belegondolni, hogy mindenki kis kedvence mivel tölthette el az éjszakát, mert nem egy tippem lett volna rá. Ha Aurora most nem lenne itt, talán el is kezdeném ugratni a srácot, hogy micsoda orgiára jelentkezhetett be, de egyelőre elengedtem a dolgot, mert ennyire paraszt még én sem vagyok. Amikor a srác tudomásul vette a helyzetet, akkor elkezdett szedelőzködni, és még mielőtt Aurora bármit mondhatott volna, odaléptem mellé, és finoman rákulcsoltam az ujjaimat a csuklójára.
- Te maradsz – a hangom teljesen érzelemmentes volt. Most dolgozunk és ennek a helyzetnek semmi köze nincs ahhoz, ami a múltkor történt – Kian, neked jó pihenést, ne is lássalak holnap kettőig!
Amint becsukódott mögötte az ajtó, én elengedtem a nőt és magam felé fordítottam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az arcát. Ha valamire, akkor arra határozottan nem akartam gondolni, hogy vajon ő mit művel azt éjszaka folyamán.
- Pihenj egy kicsit, aztán folytatjuk – nem volt túl kedves a hangom ahogy ezt kijelentettem, sokkal inkább hatott színtelennek. Ezen a ponton már én is át kellett ropogtatnom a nyakam és baromi unottan kezdtem el felcsavarni a tésztát a pálcikákra, mert rendesen enni sem volt már hangulatom.
- Szólj, ha segíthetek valamiben, vagy szükséged van bármire. Vízre, teára vagy akármi – ezen a ponton talán egy fokkal bizalomgerjesztőbb arckifejezéssel néztem a lányra – Csak haladjunk már, mert nem terveztem bent éjszakázni. Tőled ennél sokkal többet várok és ne magyarázd meg, hogy ez a maximum, amikor annyira ambiciózus vagy, hogy attól már én kapok hányingert, és ez hatalmas szó.

ruha || 684 || ♦ They say it's darkest of all before the dawn ♦ 1261330843

**Aurora Dubois-Cabot**

Kaiden&&Aurora

"We all have things we keep hidden. Sometimes, keeping secrects is how you survive."

Szeretem azt hinni, hogy amikor a munkámról van szó, engem nem tudnak külső tényezők befolyásolni. El tudom felejteni, hogy min vesztem össze a bátyámmal, hogy apám melyik megjegyzése volt az, ami miatt szeretném őt magát is jól kiosztani. A mentoráltjaimtól is mindig azt kértem, hogy amikor a színházban vagyunk, koncentráljanak arra, ami a feladatuk. A nézőket és kritikusokat nem fogja érdekelni, ha bal lábbal keltek, ha elpusztult a hörcsögük, vagy ha beütötték a könyöküket. Soha senkinek nem kívántam semmi rosszat, egyedül annyit, hogy mindenki találja meg a helyét. Az enyém határozottan abban a szakmában volt, amiben jelenleg is dolgozom és senki kedvéért nem lettem volna hajlandó meggondolni magamat. Ott volt a diplomám és a fordítói végzettségem, aminek köszönhetően bármikor gondolhattam volna a színház mellett arra is, hogy bebetonozom magamat, hogy legyen egyfajta mentőhálóm arra az esetre, ha találnának nálam jobbat, vagy olyasvalakit, aki nálam keményebben próbálkozik.
Nem könnyű velem együtt dolgozni, ezt mindenki tudja. Sosem próbáltam eltitkolni, hogy mit gondolok azokról az emberekről, akikkel egy szakmán osztozom és minél több tapasztalatot szereztem, annál inkább úgy éreztem, hogy jó döntés volt azt a hozzáállást felvenni, amivel rendelkezem. Az én hátamon ne akarjon senki felkapaszkodni és ugyanígy fordítva, én magam sem akarom, hogy pusztán az ismeretségeimnek - pontosabban apám ismeretségeinek - tulajdonítsák a sikereimet. Azokat én magam, a saját erőmből akarom elérni. Nőként nyilvánvalóan ez csak annyit jelentett, hogy kétszer olyan nehéz dolgom van. De ha az kell, hogy szívtelennek nézzenek, amiért huszonnégy évesen nem gyerekekre és esküvőre vágyom, hanem arra, hogy a karrierem sikeresen épüljön, hát vállalom.
Ellenben azt baromira nem én vállaltam, hogy a Dzsungel könyve projektünkbe olyan embert vonjunk be, aki szabályosan rosszabb, mint bármelyik undok rendező, vagy dramaturg, akivel valaha találkoztam. Pedig nem ma akartam színésznő lenni először.
- Kérsz inni? - Meg sem hallom Kian kérdését, csak idegesen lapozgatom a szövegkönyvem. Csak azért pillantok fel rá, mert a szemem sarkából érzékelem, hogy felém fordul.
- Hm?
- Inni... Kérsz inni? - Teszi fel nyilvánvalóan újra a kérdést, én pedig bólintok. Amikor a számhoz emelem az üveget, a minket kínzó Kaiden irányába pillantok és csak remélem, hogy nem kapta el az én pillantásomat, amivel legszívesebben megöltem volna jelenleg. Próbáltam megfogadni a tanácsait, úgy csinálni mindent, ahogyan kérte, de egyszerűen nem akarta elfogadni. Ezen a ponton pedig már nagyon úgy gondoltam, hogy nem bennem van a hiba.
Amikor Kian megkapta a másnapra vonatkozó utasításokat, én magam is hittem benne, hogy ugyanez vonatkozik rám. Talán ezért is lepett meg eléggé, amikor Kai megfogta a csuklómat. Értetlen és egyben ingerült pillantással néztem fel rá, mit sem törődve azzal, hogy mennyire egyértelműek az ellenérzéseim a szituáció miatt. Nem akartam balhézni, amíg más is van a helyiségben ezért befogtam a számat, amikor azonban Kian is távozott, nem kellett már úgy tennem, mintha nem zavarna a dolog. - Miért kell maradnom? - Jobb egyenesnek lenni, mint feleslegesen kerülgetni a forró kását.
- Még csak nem is nekem van a legtöbb részem, miért engem túráztatsz a legtovább? - Sóhajtottam egy nagyot és elfordultam tőle, mert úgy éreztem ez egyébként is költői kérdéssé fog avanzsálódni és nem kapok választ. A homlokomhoz emeltem az egyik kezemet és megnyomogattam azt, hátha a bent feszülő nyomás enged valamennyit.
- Semmi bajom. - Olyan nyersen mondtam ki a szavakat, hogy hiába volt rövid a mondandóm, így is épp elég érzelmet sikerült beleszuszakolnom. A cuccaimhoz sétáltam, ahonnan felkaptam a korábban beszerzett vizemet, hogy beleigyak. Újabb felháborodással vettem azonban tudomásul Kai szavait, és a műanyag palackhoz már-már túlságosan agresszívan tettem le azt. - Nekem sincs túl sok kedvem itt dekkolni, ne fogd rám. Egyszer akarsz valamit, megcsinálom, és mégsem tetszik... - Időközben észre sem veszem, hogy elkezdek mutogatni az egyik kezemmel a levegőben. - Aztán valami mást mondasz és még mindig nem jó. Döntsd el! - Fújok egyet, majd megnedvesítem az ajkaimat, miközben a fülem mögé tűrök néhány rövid tincset.
- Ha valami bajod van velem, ne így próbáld megoldani. - Ezúttal igyekeztem legalább olyan érzelemmentes lenni, mint ő épp nemrég. Talán ha nem személyeskedünk, akkor hamarabb lerendezzük ezt az egészet, mint ahogyan most tűnik.

664 || öltözék || ••

**Kaiden N. Dubois**

aurora && kai

Világ életemben próbáltam valamilyen szinten leküzdeni azt az introvertáltságot, amit a munkám során erőltettem magamra. Mivel a saját zeném elsősorban rólam szólt, belőlem fakadt, az én érzéseimet és tapasztalataimat tárta fel a hallgatóknak, igyekeztem minimalizálni azokat a zenei szakembereket, akikkel együtt dolgoztam. Nyilvánvaló nagyképűség lett volna csak saját magamra hallgatni, de igyekeztem nem elnyomni az individuális énemet, ezt pedig azért csináltam, hogy a zeném lelke megmaradhasson. Emiatt minimális volt a csapatom száma, és hiába tűnt szerény döntésnek tőlem az, hogy nem dolgoztam a legnagyobb dalszerzők ezreivel, én egyszerűen csak így láttam jónak mindent.
Emiatt nem volt kérdés az, hogy bármennyire próbáltam minden szituációban rugalmas maradni, nem volt egyszerű dolgom. Szerettem amatőr zenészekkel együtt dolgozni, de a stúdiómban sosem hagytam volna őket egyedül, ráadásul, ha szakmai kérdésekben nem hallgattak rám, hajlamos voltam érzékenyen reagálni. Soha nem volt célom másokat leszólni, vagy támogatni a túlzott professzionalizmust. Egyszerűen csak volt egy szint, ami alá nem akartam adni, ha már egy-egy kreditben meg lesz jelölve a nevem.
Részben ezért is utáltam az egész musical dolgot most. Ebben a fő kredit engem illetett, ha szar lesz a zene, akkor szar minden az pedig egyedül az én felelősségem volt. Emiatt pedig 100%-os felkészültséget vártam el a színészektől, amit ők most cseppet sem voltak képesek hozni. Jelenleg nem érdekelt az, hogy valószínűleg késő estig próbáltak és fáradtak lehetnek, hogy minden bizonnyal a mai stúdiófelvételt a hátuk közepére sem kívánták. Ha nem lesz egy olyan steril munkánk, amit jó alapnak tudunk használni, akkor az életben nem tudjuk meg azt, hogy egyáltalán működőképes-e az egész koncepció, amit én fejben nagyon jól kitaláltam. Ez eléggé megnehezítette a dolgomat, ráadásul pontosan tudtam, hogy nem minden színésszel ápolok olyan viszont, amilyet normál esetben kellett volna.
Jelen helyzetben nem igazán tudtam, hogy pontosan mit kellene kezdeni a főszereplőimmel. Nyilvánvalóan azt akartam, hogy jól menjen a felvétel, ami egyszerűen nem következett be, így a papírjaimat bújva próbáltam meg kitalálni azt, hogy hogyan tovább legyen ez az egész. Tartottam tőle, hogy minden instrukciómat hajlamosak baszogatásnak venni, ugyanakkor jelenleg nem ők döntöttek a saját teljesítményükről, amit talán amúgy is elfogultan láthatnak. Vannak olyan napok, amikor az ember bárhogy próbálkozik, egyszerűen nem megy a munka, velem is gyakran előfordul. Egy színész sem lehet minden pillanatban színész. Értem én a hivatástudatot, ami a munkájuk mögött húzódik, hogy a nézőt sosem az ő lelkiállapotuk érdekli, de jelenleg nem a színpadon vannak, tehát van hibalehetőségük, ez pedig épp elég ok arra, hogy ne olyan teljesítményt hozzanak, amilyet mondjuk normál esetben elvárnék tőlük. Tehetségesek, fiatalok és szépek voltak mind a ketten… De úgy éreztem, hogy a fiúval amúgy is feleslegesen próbálkoznék tovább, a munkát viszont mégsem akartam teljes mértékben felfüggeszteni. Összeráncolt szemöldökkel szemléltem az arcát, majd a pillantásom Aurorára siklott. Furcsa belegondolni abba a ténybe, hogy hármunk közül én lehettem a leginkább kipihent.
- Parancsolsz? – éreztem, ahogyan az arcomon lassan megjelenik egy mosoly. Amint becsukódott az ajtó, elengedtem őt – Azért, mert reménykedek benne, hogy tudok kezdeni veled valamit. Szerintem világosan elmondtam nektek, hogy fontos a mai felvétel és ha ezzel megcsúszunk, onnantól kezdve versenyt futunk az idővel. Hányszor mondtam el nektek, hogy kipihenve jöjjetek? Erre itt vagytok mind a ketten kurva fáradt hanggal és ingerülten.
Nyilvánvaló volt, hogy az utóbbit inkább a nőre értettem, akitől igyekeztem tisztes távolságban maradni. Tartottam tőle, hogy ha túlságosan jártatom a szám, a végén még felpofoz és ténylegesen ott kell hagynom a projektet annak a közepén. Nyilvánvalóan szar érzés lett volna szarban hagyni a színházat, én pedig pontosan ezért akartam őket visszautasítani. Ugyanakkor az is tény volt, hogy Aurorával egyszerűen képtelenség együtt dolgozni… Legalábbis ő meg én nem tudjuk összehangolni a munkát. Egyelőre nem tudtam hova tenni ezt, mivel én magam sem mértem fel eléggé a helyzetet, azt pedig határozottan elutasítottam, hogy ez a természetünk hasonlóságából adódna. Akkor sem volt így a dolog, ha mégis.
- Akkor miért nem hangzol jól, hm? – talán egy kicsit túl nyers és provokatív voltam – Nem arról van szó, hogy ne tudnék kezdeni valamit a felvételekkel. Szimplán nem vagyok hajlandó a ti szinteteken. Egy szar akusztikával bíró teremben úgy énekelsz, mint aki cd-t evett. Akkor most mi a fene történt?
Elég egyértelmű volt, hogy a magam módján segíteni próbálok neki. Ha azt gondolja, hogy csak szopatni akarom őt, akkor eléggé tévúton jár, mivel nekem is van életem, vannak barátaim, meg alapvetően rám férne bőven a pihenés ahelyett, hogy vele szívok a stúdióban. Egyáltalán nem éreztem hibásnak magam jelenleg, mivel egy átlátható menetrendet beszéltem meg velük, tehát tudtak a mai napról is.
- Ha kevésbé dühösen hallgatnád meg a felvételeket, akkor valószínűleg egyetértenél velem – kicsit félrebillentettem a fejem, majd felvontam a szemöldököm – Jelenleg az a dolgom, hogy kötekedjek. Ha bármi történik a színpadon, szükségünk van egy jó minőségű felvételre. Amúgy sem ártana visszahallanod magad, most pedig egyszerűen nem hangzol jól. De ha ettől megnyugszol, akkor hozzáteszem azt is, hogy Kian sem.
Azt a kérdést már inkább fel se tettem, hogy mit csinálhatott a fiú az éjszaka, amiért ennyire vacak volt a mai nap a munkája, mert nem akartam tudni a válaszokat. Egyszerűen voltak olyan helyzetek, amikor jobb volt tudatlannak maradni és abban a hitben létezni tovább, hogy csak sokat gyakorolt. Éppen ezért Aurorától sem vártam konkrét választ, szimplán szembesíteni akartam azzal, amit gondolok.
- Mégis mi bajom lenne veled? – ellöktem magam az asztaltól, ahova eddig támaszkodtam, és közelebb sétáltam hozzá – Kettőnk közül nem én vagyok az, aki pikkel a másikra, oké? Azt gondolom, hogy ettől sokkal jobb vagy, de akkor én kérek elnézést.
Nem igazán tudtam volna, hogy mit kellett volna mondanom, ezért egyszerűen csak a két vállára tettem a kezeim és a székem felé kezdtem el irányítani őt, ahova le is nyomtam.
- Add azt ide – határozottan nyúltam a szövegkönyv felé – A továbbiakban velem fogsz gyakorolni. Pihenj annyit, amennyi időre szükség van, aztán folytatjuk.

ruha || 953 || ♦ They say it's darkest of all before the dawn ♦ 1261330843

**Aurora Dubois-Cabot**

Kaiden&&Aurora

"We all have things we keep hidden. Sometimes, keeping secrects is how you survive."

Ha eleve azzal a feltételezéssel éltem volna az életemet, hogy körülöttem mindenki minden pillanatban a legjobbat akarja kihozni magából, akkor elég hamar és rendszeresen ért volna csalódás, amikor a valóság egyszerűen arcon csap. Nem mindenki éli ugyanis úgy az életét, hogy mindenki felé a legjobbat akarja hozni és büszkévé akarja tenni nem csak saját magát, hanem a közeli ismerőseit is, akik törődnek vele. Persze, butaság lenne azt állítani, hogy képesek vagyunk mindig száztíz százalékon pörögni, amikor ez egyáltalán nincs így. Mind emberek vagyunk, akik nem csak hogy követnek el hibákat - még ha akaratlanul is -, de mi is elfáradunk, vannak rossz napjaink. A mentoráltamnak mindig azt mondtam, hogy színészként képesnek kell lennie kizárni ezeket a napokat, vagy a magánéletünkben történteket. Akárki akármit gondolhat, de azt nem, hogy a legjobbnál akár csak egy kicsivel is kevesebbet nyújtunk. Ebből a szempontból nem valami emberbarát a munkánk. Hiszen egy nézőt nem fog érdekelni, hogy kinek a hörcsöge halt meg, vagy épp milyen eredményekkel jöttünk ki a kórházból. Nem csak hogy saját magunkat kell a legjobb formánkban előadnunk, hanem így kell valaki teljesen másnak a bőrébe bújnunk.
Ez pedig a színpadon talán ment volna ma is, de azután, hogy Kaiden már hosszú órák óta - legalábbis már nagyon hosszúnak tűnt ez a studiózás - kínoz bennünket, egyszerűen elszakadt az a bizonyos cérna és talán nem voltam annyira topon, mint amennyire szerettem volna lenni. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy a férfi valami pikkel rám és ez a megérzés most még inkább megszilárdulni látszott.
- Jól hallottad. - Nem az a típus vagyok, aki szereti ismételni magát, ez pedig a hangsúlyomból is egészen nyilvánvaló volt. Egyébként meg Kai egyébként is rendelkezhetett rólam egyfajta véleménnyel, amit kicsit sem akartam elkezdeni kiegyengetni, csak hogy úgy tűnjön, mennyire jóban vagyunk. Az felesleges pletykákat indított volna el és mindketten kellemetlen helyzetbe kerültünk volna a színházban. Egyszerűbb volt megpróbálni professzionálisnak maradni, még ha egyébként éreztem is feszültséget kettőnk között.
- De már órák óta próbálkozunk. - Az ajkamba haraptam, mert hirtelen azon kaptam magamat, hogy képes lettem volna tovább fűzni és magyarázkodni. De az, hogy arra fogjam az egészet, hogy késő van és fáradtak vagyunk, nem rám vall. - Hidd el, hogy mi sem szeretnénk ezzel tovább vesződni, mint ameddig kötelező. - Kaiden, én, de még a színházigazgató is valószínűleg azt szerette volna, ha minden simán és időben történik meg és a darab úgy kerül színpadra, ahogyan eredetileg is ki lett tűzve.
- Ki szerint nem jó? Mert ha csak te mondod azt... - Mélyen szívtam be a levegőt, ami bár segíthetett volna abban, hogy ne húzzam fel magamat jobban, most nem tette. - Akkor miért csak én maradok, ha Kian is rossz volt ma? Komolyan, csak engem akarsz szívatni? Nélküle nincs értelme az én részeimet csinálni. - Egészen hitetlenkedve néztem rá, habár a Kaira szegeződő pillantásomat megtörte pár zavart pislogás, amikor felfogtam, hogy mit gondol a hangomról. - Elhallottad. Mutasd meg... - Egyértelműen úgy intek a felszerelés felé, mint aki azt sem tudja, hogy pontosan mit kell rajta megnyomni és mikor. De jobb is volt így, mert aki nem tud több ezer dolláros felszereléseket használni, az ne szórakozzon velük. Azért van itt Kai, hogy értsen hozzá.
- Egyáltalán nem vagyok dühös. - Túl hamar vágom rá, hogy igaz legyen. Erről a tényről viszont nem vagyok hajlandó tudomást venni, ugyanolyan morcosan pislogok a szempilláim alól, mint korábban.
- Semmi nem fog történni a színpadon, és ha azt mondtad, hogy tudsz már valamit kezdeni a felvételekkel, akkor az azt is jelenti, hogy használhatóak. Használjuk ezeket. - Kimondtam ugyan, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, hiszen Kaiden így vagy úgy, de megkapja a pénzét, valahol legbelül mégis az motoszkált bennem, hogy többet tudok és azt meg is kell mutatnom, még ha avatatlan füleknek nem is jelentene ez semmit. - Akkor csináljuk máskor. - Ezt totálisan fair megoldásnak tartottam. Most nem húzzuk feleslegesen egymás idejét, de később mindketten megkapjuk, amit akarunk.
- Elég egyértelmű, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. - Hülyeség lett volna tagadni és az ellenkezőjét állítani. A pillantásomat nem vettem el róla, ellenben egy kicsit kihúztam magamat, mintha csak azt akarnám bizonyítani, hogy akár még közelebb is jöhet, de nem fogok tőle félni. - Most mondtam el, hogy mi bajod velem. Ha nem így lenne, akkor nem csak én maradok itt. Soha nem mondod mások előtt, hogy jó voltam, csak annyit hogy megfelelt és haladjunk tovább. - A mi fajtánk pedig, függetlenül a mögöttünk lévő évektől és tapasztalattól, igenis szereti hallani, ha jó volt. Ezt Kaiden érthetné meg a leginkább.
Már éppen újra fel akartam háborodni, amikor lenyomott a székébe, de úgy vette ki a kezemben a szövegkönyvet, mintha minimum a következő pillanatban a fejemre akarna csapni vele, ha ellenkezem. A szemeimet forgatva helyezkedtem pár másodpercig a széken, mintha azzal fölényesebb helyzetbe kerülnek, a kezeimet pedig összefontam a mellkasom előtt. - Annak semmi értelme nem lesz. - Egészen határozottan jelentettem ezt ki. Viszont mivel láttam, hogy a taktikám nem válik be, egyszerűen változtattam rajta és sóhajtva engedtem a testtartásomból.
- Kai.. - Egészen finoman ejtettem ki a nevét. - Nekem ez már nem fog menni ma. Nem csinálhatnánk máskor? - Kérdő, nyílt pillantással fordultam felé, hátha a határozottsággal szemben a női elesettség lágyít valamennyit a szívén. Mit mondhatnék? Színésznő vagyok - kár, hogy ezzel ő is tisztában van.

sok sok, majd megnézem hány szó <3 || öltözék || ••

**Kaiden N. Dubois**

aurora && kai

Tisztában vagyok vele, hogy képes vagyok emberekkel úgy viselkedni, mint egy igaz farok. Ennek ellenére egyáltalán nem próbáltam megválogatni a szavaimat sokszor, hiszen a szórakoztatóipar egy elég erős szakma. Nem is értem, hogy egyáltalán hogyan tudjuk mindezt tudatmódosító szerek nélkül űzni. Mindez a nőkre halmozottan lehet igaz, összességében az a véleményem, hogy talán nem volt annyira hülyeség annak idején az, amit az ókori görögök kitaláltak. Az emberek szórakoztatása – véleményem szerint – valószínűleg a prostitúcióból szakadhatott le és emelkedhetett kulturális szintre. Emiatt van az, hogy a zene és a filmipar is gyakran kihangsúlyozza azt, hogy mindenki, aki ennek a részese az csak egy darab hús. Lassan már ott tartunk, hogy egy attraktív külső többet számít a tehetségnél, ami valahol érthető, valahol szomorú volt.
Az emberek nagy része valószínűleg nem gondolná, hogy egy olyan apró nő, mint Aurora egyáltalán hogyan él túl egy ilyen környezetben. Én azért voltam ezzel tisztában, mert már jó ideje együtt dolgoztunk és láttam, hogy mennyire szívós a nő. re egy elég jó tulajdonságnak számít, viszont ugyanakkor az is igaz volt rá, hogy a nehéz jelleme miatt a közös munka sem túl gördülékeny. Úgy, hogy most én ülök a produceri székben, nekem áll jogomban utasításokat osztani. Az, hogy neki ezt színészként nem mindig könnyű betartani egyszerre árazza be őt jó és rossz irányba is. Fontos a rendezői utasítások követése, ugyanakkor a színészek ötleteinek is teret kell adni. Ez a stúdióban nem így működik. Talán tudnék utómunkát alkalmazni annak érdekében, hogy Aurora ne hangozzon ennyire fáradtnak, de nem vagyok benne biztos, hogy az ő egoja ezt elbírná. Másrészt pedig egyszer az életben meg kell tapasztalnia azt is, ha nem minden az ő kedve szerint történik csak azért, mert kapott egy főszerepet. Engem teljesen hidegen hagy az ő presztízse a szakmában, ha pedig ezt nem kezeli professzionálisan, akkor itt a nagy lehetőség, hogy a jövőben megtanulja.
- Én inkább úgy gondolom, hogy nem hallottam jól – nyilvánvaló volt, hogy nem tart bizonyos következményektől, ami egyszerre volt érthető és egy kicsit idegesítő is. Ha csak rólam lett volna szó, akkor valójában bármikor itt hagyhatnám ezt az egész darabot még akkor is, ha nem vetne rá zeneszerzőként jó fényt. Más kérdés, hogy előadóként ez egy baromi logikus és jó lépés lenne, mivel tök jó marketing az albumomnak, de ettől függetlenül nem hagyhattam egy teljes társulatot cserben. Én és a rohadt nagy lelkiismeretem ugyebár.
- És még órákig itt fogunk maradni – nem kérdeztem, nem kijelentettem, csupán egy tényt közöltem. Ha az kell, hogy valamire jussunk, hogy bezárjam az ajtót, és lenyeljem a kulcsot, akkor képes lettem volna rá – Nekem is lenne dolgom, vagy más kellemesebb időtöltés, amit nélküled megcsinálhatok.
Nem feltétlenül azon volt a hangsúly, hogy mennyire jól éreztem magam egyedül – vagy a haverjaimmal, de leginkább nélküle – viszont, ha már ő megengedett velem szemben egy bizonyos stílust, akkor én is az udvariasság határain belül lehettem vele határozott. Úgy gondolom, hogy ő nem az a fajta nő, aki élvezné, ha nebáncsvirágként bánnának vele. Ha valami nagyon is pozitív volt benne az az, hogy nem pick me. Legalábbis én utáltam a könnyen kapható csajokat, akik játszották azt, hogy olyan nehéz lenne megszerezni őket. Mintha két felnőttnek szexelni manapság bűn lenne.
- Ha a stúdiózást gyorsan le akarod zavarni, akkor élőben sosem fogsz jól hangzani, ugye tudod? – én sem tagadom le, hogy egy színházban aktív, zenész színművész, másféle rutinnal rendelkezik, mint a legtöbb énekesnő, de ettől függetlenül szükség volt arra, hogy ha már valamit másféle hangzással adunk elő, akkor ne a gyökerekhez nyúljunk vissza, hanem új felvételeket is készítsünk. Mivel ebben a műfajban én otthon voltam, talán lett volna pár olyan javaslatom, amivel jobbá tehetjük az előadást.
- Én vagyok a producer, szerintem elég sokat számít az, hogy ha valami szerintem nem jó – ennek ellenére nagyon is unottan közöltem vele mindezt – Úgy viselkedsz, mintha egy olyan emberrel kellene együtt dolgoznod, akit az utcáról hívtak be. Vagy talán kétségbe vonod a szakmai tapasztalatom?
Nem akartam arra kitérni, hogy Aurora pont azokat a negatív tapasztalatokat kívánja erősíteni, amiket a színművészekkel volt szerencsém átélni. Nyilvánvalóan nem azért dolgozunk mi ketten együtt, hogy lenyűgözzük a másikat és valószínűleg soha többet nem fogunk szóba állni, ha végzünk. A sors iróniája lenne, ha mi ketten magánemberként nagyon jól megértenénk egymást. Bár voltak már erre utaló jelek, mégis beárnyékolta a nem túl kellemes munkakapcsolat ezt.
- Kian elfogadható volt, veled még egy kicsit dolgoznék. Amúgy miért kell megkérdőjelezni a döntéseimet, amikor én ülök itt és te stúdiózol? – nem volt agresszió benne, amikor feltettem neki a kérdést, tényleg csak érdekelt, hogy mi az oka annak, hogy annyira lekicsinyli a teljesítményemet. Tudnék flexelni azzal, hogy én is láttam már hangszereket és tudok énekelni, ami miatt van is hallásom a zenéhez.
- Ha nem bízol bennem, akkor én sem fogok benned – elég komoly, mégis nyugodt hangon szólaltam meg – És akkor tényleg abbahagyhatjuk, de akkor duplán rángatlak be innentől kezdve mindennap. Kell ez neked?
Mivel a stúdióban a saját szabályaim uralkodtak, tőlem aztán árulkodhatott volna Garynek. Talán szívességet tett volna azzal, ha kirakat a projektből, pont emiatt hittem benne, hogy hasonló véletlenül sem fog megtörténni. Aurorának nem érdekel, hogy nekem jó legyen, meglepő módon én pedig rosszat nem akarok neki. Mondjuk ezt tuti nem hitte volna el nekem.
- Nagyon jól tudom, hogy milyen vagy dühösen – talán jobban, mint ő gondolná azt. Mivel én látom ilyenkor kívülről, vele ellentétben. Egyszer talán felveszem neki, hogy pontosan mire gondolok, bár nem sok kompromittáló dolog van a viselkedésében még ilyenkor sem.
- Ja, gondolom azt már leszarod, hogy én mennyit alszom az éjszaka, vagy nem. Hol a fene nagy maximalizmusod ilyenkor? – ami tanulságot le tudtam vonni ebből a helyzetből az határozottan az, hogy mindig az első döntés a legjobb. Meg, hogy soha többé nem akarok színdarabokon dolgozni senkivel, semmikor – Ha ki akarjátok adatni a dalokat, akkor nem éreznéd gáznak, hogy a stúdiómunkán múlt az, hogy jól hangozzatok?
Ha sikeres lesz az előadás, akkor tényleg várható volt a kiadatás, pont ezért nem tudtam felfogni azt, hogy mi baja van Aurorának és miért nem képes kihozni magából azt, ami benne ott van. Nagyon idegesített, hogy így áll az egészhez, holott, ha a színházban van, akkor tényleg komolyan veszi a munkát. Ezek szerint házon kívül már más szabályok azok, amik érvényesek.
- Nem tudom, hogy feltűnt-e – ezen a ponton már felálltam – De nem otthon, vagy a színházban vagy, hogy te döntsd el azt, hogy mi hogyan fog történni. Vagy legközelebb a lakásomra jössz és elküldesz mosogatni?
Nem tűnt annyira lehetetlennek a szituáció, mivel róla volt szó. Ugyanakkor tényleg röhejesnek találtam, hogy idáig süllyedtünk, mivel valósággal nevetséges volt a feltételezés is. Nem igazán láttam, hogy hogyan fogunk ma mi együtt dolgozni, de ennek fényében már azért se akartam elengedni.
- És miért kell elmondanod, hogy mi a bajom veled? Ha meghallgatnál, akkor talán megtudnád a valóságot ahelyett, hogy konteókat gyártasz a fejedben – nyilván egy intelligens nőről van szó, aki talán könnyen kiismerheti az embereket, de ez nem jelenti attól még azt, hogy tökéletesen átlát mindenkin. Én pedig kifejezetten nehéz eset voltam, ha arra gondoltunk, hogy mennyi falat húztam fel másokkal szemben.
- Szükséged van arra, hogy elmondjam, hogy mennyire vagy jó? – csak oldalra billentettem a fejem, miközben rápillantottam – Mert szerintem tudod te azt magadtól is. Nincs szükséged magabiztosságra ahhoz, hogy jól énekelj. Valami másra lenne, de azt meg nem nekem kellene elmondani.
Jöhetnék azzal, hogy a szülők dolga a tiszteletre nevelés, de a sajátjaim sem voltak mintapéldák. Ha a nő elég olyan élethelyzettel találkozott volna, amik erre rákényszerítik, akkor engem se nézne le ennyire. Ha pedig nem ez a helyzet, akkor baromi szarul fejezi ki magát.
- Ez Garynél beválik? – annak ellenére elmosolyodtam, hogy az előbb még frusztrált voltam miatta – Aurora, színésznő vagy. Ha elkezdenél velem flörtölni, akkor sem hinném el, hogy komolyan mondod azt, amit. Ha itt maradsz és elmondod, hogy mire van szükséged, akkor megpróbálom teljesíteni és meglátjuk, hogy mi lesz. Ha nem fog menni ezek után se, akkor elmehetsz, de egyszer még meg kellene próbálni.

ruha || 1 312 || ♦ They say it's darkest of all before the dawn ♦ 1261330843

**Aurora Dubois-Cabot**

Kaiden&&Aurora

"We all have things we keep hidden. Sometimes, keeping secrects is how you survive."

Talán le kellett volna ülnöm egy szabad órámban és elgondolkodni azon, hogy mi folyik közöttem és Kaiden között. Személy szerint nem akartam nagyobb feneket keríteni ennek, mint hogy mindkettőnknek megvolt a magunk természete - akárki akármit mond, Kai nem egy tündérbogár a nap minden percében, akármennyire jó fej tud lenni, szóval nem csak engem kell a sarokba ültetni a viselkedésemért! -, ami társult egy jó adag magabiztossággal is (vagy nevezzük egonak, nekem mindegy). Az én meglátásom szerint tehát nem volt itt semmi egyéb, csak a tény, hogy ránk sokkal kevésbé lehetett az igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Épp ellenkezőleg, mi valószínűleg túl hasonlóak vagyunk és ezért vagyunk ennyire kihegyezve egymás viselkedésére. Tekintve, hogy a randizási történetem nem különösebben érdekes, vagy hosszú, a bátyám biztosan azt mondaná, hogy az én véleményem egyáltalán nem számít és egyébként sincs igazam. Szerintem ő imádná Kaident, amiért öt perc alatt képes az idegeimre menni. Ezért most meg is fogadom magamnak, hogy nem szabad hagynom, hogy ők ketten találkozzanak és Philipet nem hívhatom meg a darab premierjére. Még a végén összefognának ellenem.
- Szerintem meg ha másokat mind szó nélkül hazaküldesz, akkor megérdemlek legalább annyit, hogy elmondd én miért maradok. És ha ebben nem vagy kooperatív, akkor én sem leszek az. - Ez persze teljes mértékben ellent mondott annak, hogy én is haza szeretnék menni és semmi kedvem megpróbálni teljesíteni, amikor láthatóan Kai egyre kevésbé tart jónak, emiatt pedig lényegében két dolgot éreztem. Hogy direkt csinálja ezt, és szimplán csak minél inkább ellenkezni fogok, annál inkább azt fogja hajtogatni, hogy nem voltam elég jó. Vagy hogy egyszerűen tényleg le kell ülnöm és pihennem egyet, hátha az ér valamit még a mai napon.
- És szerinted az működik? Nem hangzom jól, ezért... erőltessük tovább? - Nem véltem felfedezni ebben semmiféle logikát, ezért is néztem Kaira kifejezetten gyanakodva. Lehet, hogy itt nem is nekem van szükségem pihenésre, hanem neki kellene kikapcsolnia kicsit. - Nem vár rád senki otthon? - Nem azért kérdeztem rá, mert tudni akartam, hogy épp van-e valakije. Ha nagyon akartam volna, valószínűleg ki tudtam volna deríteni a pletykalapokból, de volt némi - egyébként alaptalan - félelmem azzal kapcsolatban, hogy valamiért Kai rájön, hogy rákeresek a nevére és onnantól kezdve nem hagy békén ezzel a ténnyel.
- Csináljuk máskor. Neked is van jobb dolgod és nekem is, és különben sem sürget minket semmilyen szoros határidő. - Ez persze abban az értelemben egyáltalán nem igaz, hogy a premier dátuma már ki volt tűzve, és pontosan tudtuk, hogy mennyi időnk volt felvenni ezeket a dalokat.
- Itt nem arról van szó, hogy el akarom sietni. - Már a nyelvem hegyén volt, hogy megmondom neki, hogy sokkal inkább az a baj, hogy fáradt vagyok és nyűgös, hogy túl késő van, hogy túlságosan frusztrál, hogy mit fog erről az egészről gondolni apám, hogy szünetre van szükségem. De ezt nem mondhattam meg épp Kaidennek. Valószínűleg azt mondta volna, hogy szedjem össze magamat, vagy keressek másik hivatást. És igaza lett volna. Mindig tisztában voltam vele, hogy mit vállaltam és nem azért tettem, mert azt vártam, hogy mások a vállamat veregessék és úgy bókoljanak nekem, hogy valójában teljesen mást gondolnak. - Különben meg nekem ne gyere azzal, hogy ki hangzik jól élőben és ki nem. - Annál azért többre tartottam magamat, mint hogy az autotune-os pophercegnőkhöz legyek hasonlítva, akik annyit sem tettek meg a közönségükért, hogy olykor élőben énekeljenek.
- Szerinted nekem nincs fülem hozzá? Ezer éve ezt csinálom, szerintem tudom, hogy mikor hangzom jól vagy rosszul. - Más kérdés, hogy hajlandó vagyok-e beismerni az utóbbit. Amennyire Kaident ismertem, mi most valószínűleg épp ezt fogjuk elkezdeni feszegetni, ha még hajlandó válaszolni nekem. - Nem vontalak kétségbe. - Felpaprikázott, hogy ezt csinálja velem, ezért fújtam egyet, kis híján meglendítve a homlokomba hulló tincseimet. - Kiforgatod a szavaimat, tudod, hogy utálom, ha ezt csinálod. - Leginkább mert rosszabb embernek éreztem magamat tőle, mint amilyen voltam.
- Azért, mert szerintem csak velem vagy ennyire szigorú, és ez igazságtalan. - Tessék, kimondtam. Talán nem a legokosabb döntés megvádolni őt valamivel, amit most biztosan tagadni fog és ami valószínűleg egyébként is csak a fejemben létezik. Amikor először találkoztunk, mondhatjuk, hogy kifejezetten kedves voltam vele, mert személyesen vezettem oda Gary irodájához, az a könnyedség azonban mostanra már eltűnt közülünk és valami egészen mássá vált, amire nehéz lett volna rátennem a kezemet és megmondani, hogy pontosan mi is.
- Á... Azt te sem mondhatod komolyan, hogy dupla annyi időt töltenél velem, mint amennyit már most kötelező - úgy nevettem fel, mintha ezzel a meglátásommal éppen megnyertem volna a kettőnk között kialakult kis vitát. Nem tehetek róla, hogy a személyiségem ilyen. Amikor alkalmam van lecsapni egy magas labdát, nem fogom csak azért kihagyni a lehetőséget, mert esetlegesen magamat is kritizálnom kell a kijelentéssel. Szerintem minden értelmes embernek van egy kis belátása és tudja, hogy ugyanúgy vannak hibáink, mint mindenkinek körülöttünk.
- Hah... Igazán? - Valamiért nem akartam elhinni neki, hogy eléggé ismer ahhoz, hogy ilyen kijelentéseket tegyen. Másrészt meg tény és való, hogy hónapok teltek el közös munkával, hol intenzívebb, hol kevésbé találkozásokat igénylő időszakokon át. Mégis, kicsit elgondolkodtatott, hogy vajon milyen lehet a Kaiden fejében kialakult kép rólam, ha azt állítja, tudja milyen vagyok mérgesen.
- Sokkal jobb, hogy most aztán egyikünk sem alszik... - Ezt inkább az orrom alatt morogtam csak, nem kifejezetten neki céloztam, hiába voltam nagyon is tudatában annak, hogy meg fogja hallani. - Épp ellenkezőleg, itt arról van szó, hogy megbízom a képességeidben és tudom, hogy ezekkel a felvételekkel is tudsz kezdeni valamit. - Most már késő lett volna bevallani, hogy éppen egy olyan gyenge pontomra talált rá, ami nem hagy majd nyugodni és amiről tudja, hogy ha tovább piszkálja, a végén úgyis neki lesz igaza és újra fogjuk venni a részeimet. De ahhoz előbb valami olyasmit kellett volna tennie, ami miatt megenyhül bennem az a konstans feszültség, amivel már a karrierem kezdete óta együtt élek és amit képtelen vagyok elengedni minden újabb projekttel.
- Most épp te parancsolgatsz nekem. Én csak egy javaslatot mondtam. - Úgy éreztem megfelelően bújtam ki a vádaskodása alól, a pillantásomat pedig le sem vettem róla, egyszerűen csak meg kellett billentenem a fejemet, hogy fel tudjak rá nézni. Most, hogy felállt a helyéről, olyan közel voltunk egymáshoz, hogy akár meg is érinthettem volna őt, ha csak egy kicsit előre nyújtom a kezemet. A gondolatot azonban hamar elhessegettem, hiszen miért kellene megérintenem a produceremet, aki éppen a rabszolgájává akar tenni, teljesen alaptalanul?
- Hát tessék. Akkor mondd el mit gondolsz rólam. Hajrá. - Várakozóan néztem a szemeibe, tényleg csak egy egészen kicsi pillanatig tévedt a tekintetem a szájára, aminek a felismerése villámcsapásként szaladt át rajtam. Mi köze ehhez a beszélgetéshez Kaiden szájának és annak, hogy ha megcsókolnám, történetesen el tudnám hallgattatni őt? Azt hiszem ez a nap már teljesen el lett átkozva, vagy valami hiba csúszott az egyenletbe, mert nem szabadna ilyesmiken gondolkodnom, amikor tényleg nagyon jól tudom, hogy ő nem kedvel engem. Akár én gyártottam ezt a véleményt, akár nem.
- Igen! - Ezt megint kellemetlenül hamar vágtam rá, ami egy frusztrált sóhajt is kicsalt belőlem. - Művészek vagyunk. Te is és én is, és szükségünk van a visszajelzésre. Honnan tudnám, hogy mit gondolsz a munkámról, amikor soha nem mondasz rá többet annál, hogy oké, menjünk tovább... - Tanácstalanul legyintettem a kezemmel a levegőben. Hiába kötöttem bele Kai viselkedésébe, az túlságosan nyilvánvaló volt, hogy nem csak vele van bajom. Az egész életem egy ember véleménye körül forgott, aki soha nem mondott nekem eleget ahhoz, hogy megálljak egy pillanatra és büszke legyek mindarra, amit színésznőként elértem. És ez volt minden frusztrációm alapja. Apám.
Összeszorult a torkom és éreztem, hogy ha nem acélozom meg magamat azonnal, a végén még elérzékenyülök, amit senki előtt nem engedhettem meg magamnak. Hiszen nem mások sajnálatából akarok élni, hanem abból, ahogyan a színpadon képes vagyok előadni, vagy ahogyan egy dalt énekelek. De láthatóan már ez sem volt elég, legalábbis ha hiszek Kai véleményének. Más taktikát akartam alkalmazni, amivel ha lehet, le akartam Kaident ütni a képzeletbeli nyeregből, amin ült ezzel a szituációval kapcsolatban. Egyre egyértelműbb volt, hogy maradni fogunk és újra próbálkozunk.
- Nem, már ő sem hisz nekem - nevettem fel szárazon, miközben hátra léptem egy fél lépést, hogy ne érezzem azt a bizsergető feszültséget, ami ott volt kettőnk között. - Szóval csak azért, mert színésznő vagyok, nem gondolod, hogy valaha őszinte lehetek? - Érdekes meglátás. S persze aki nem színészkedett soha, annak kézenfekvő magyarázat. Amit az ilyen emberek elfelejtenek az az, hogy minden ember színészkedik. Mások is rendszeresen mondják azt, hogy jól vannak, amikor valójában nem is. Mások is mosolyognak, amikor valójában nincs kedvük hozzá, csak mert nem akarnak valakit megbántani. Ilyen minden alkalom, amikor karácsonykor olyan ajándékot nyomnak a kezedbe, ami nem tetszik igazán, mégis megköszönöd. Mind színészkedünk, van aki tényleg egész életében és van, aki a színpadon, amiért fizetnek is.
- Azt hittem nem akarsz minket jobban megismerni, mert neked ez csak egy átmeneti munka, mi pedig csak idegesítő színjátszós kölykök vagyunk. - Mint a középsuliban, amikor még menő volt a klikkesedés. Pontosabban mindenki csinálta. Végül talán épp a saját szavaim voltak azok, amik arra motiváltak, hogy ha csak egy pillanatig is, de őszinte akarjak lenni Kaidennel. Elvégre ő el fog menni. Ez csak egy munka számára a többi között, valószínűleg rendesen megszedi magát vele, aztán tovább egyengeti a saját karrierjét a darab farvizén. Nincs ezen semmi elítélendő, én is pontosan ugyanezt tenném, ha a helyében lennék. Neki nem ez a darab, vagyunk a velünk való munka a fontos. Még csak nem is Kian vagy én. Néhány hónap és el fogja felejteni miket mondtam neki. - Apám kritikus. Mozgókép és előadóművészet. - Úgy pillantottam rá, mintha ennek valamit mondania kellene számára is. - Szerinte soha nem volt még olyan szerepem, ami igazán hihető volt tőlem. Valószínűleg azt gondolja, hogy nem is vagyok elég jó ide és hogy csak azért csinálom, mert neki az a munkája, ami. - Emlékszem, amikor gyerekkoromban még együtt néztünk filmeket és elvitt az első színházi előadásomra. Néha azt szeretném, ha ugyanaz a támogató apa lenne, aki megismertette és megszerettette velem ezt a világot. - Ezért olyan fontos, hogy elmondják, hogy jó vagyok. - Ezen a ponton egyenesen Kai szemébe néztem. - Mert apám soha nem volt képes erre.

1674 szó || öltözék || ••

Ajánlott tartalom

» Why when do our darkest deeds do we tell? (4 years ago. Maybe...)
» that's the beginning of the darkest hours ▪▫ Nate & Aida
» Lucas & Millie • here to relive my darkest moments
» it will never be easy? - Dawn & Adriano
» Dawn && Hazel - lányiskola