A pultra hajtom a fejem, háromszor bele is koppantom a homlokom. Megtanulhattam volna már kimondani a bűvös szót, az egyetlent. A nemet. Persze előbb jár a szám, minthogy belegondoljak az egészbe. Igent mondtam hát, menjünk el, hogyne. Brooklynba valami sulis mosolygálára. Mert Ő szeretné. Ha ezt az egy szót nem illeszti bele, leterelem azzal az ájuldozósan fantasztikus kifogással, hogy dolgoznom kell. Hihető, mindig ezt csinálom. Kezdem masszívan jól bírni az éjszakázásokat. Olyan, mintha az egyetem legalább egy évezrede lett volna, vagy benne lenne a meg nem történt eseteim dobozában. De én igent mondtam, mert szeretné. Még a hangsúly is stimmelt, tökéletesen hozta magával, hogy elképzeltem az arcát, a szemeit, hogy hogyan festene ha előttem állna és úgy mondaná. Akibebaszott...
Úgyhogy itt állok órák óta a sulis társai, szaktársai között és hallgatom a semmitmondó beszélgetéseket. Ahhoz, hogy a száz wattos de üres villanykörte mosolyom megmaradhasson, szisztematikusan döntöm befelé az olcsó bort és válaszolgatok az idióta kérdésekre. Mind oda csoportosul, hogy suli, vizsgák, mikor suli, hova tovább. Kezd felmenni a vérnyomásom, tudom, sőt TUDOM, hogy nem bírom cérnával sokáig. Kínomban már az alternatív zenekarok piaci létjogosultságát tárgyalom valami hippinek kinéző csajjal, aki zenei kritikus akar lenni később. Ahhoz mondjuk nem ártana stílus és hallás, különben megsütheti az írásait.
Kimentem magam, egy cigivel a számban az egyetlen emberhez megyek akinek a létezése egyáltalán foglalkoztat ebben a teremben. Nem tudom mennyire maszk amit visel, nem szoktam senki mimikáit fejtegetni magamban. Annyira kurva régen meg nem ismerjük egymást. Bár az idő relatív egy ismeretség esetében. Megkerülöm, boros-bódult aggyal arcon csókolom, hogy felhívjam a figyelmét ha esetleg kurva mély beszélgetésben lenne. Ártatlan és szép gesztus, a füléhez hajolok.
- Húzzunk már el innen! Kifújt az összes türelmem, jóérzésem. Nem bírom tovább! - szenvedő a hangom, majdnem könyörgőbe húzom, bár nem szoktam. - Nem hittem, hogy ilyen arcokkal lógsz. - ezt már csak megjegyzés rovatba szánom, bár nem érdekel, el akarok menni innen. - Tudok ennél százszor jobb programot. - amúgy nem, de a spontaneitás szakembere vagyok, tehát biztos, hogy kitalálunk valami jobbat. Mert ennél csak jobb lehet. A szájába dugom a cigimet, nehogy komolyabb esélyt kapjon válaszolgatni. - Mérjük percben a távozást. - és még mindig nem nézem meg, hogy amúgy kikkel is beszélget. Vagy miért. Tán kéne, de már zsongok bele a későbbiekbe, szinte érezni vélem minden zsigeremben, hogy végre elhúzunk innen. Szinte..

Valahol, valamelyik általános iskola öltözőjében kezdődött el, aztán pedig soha nem maradt abba, hogy ha van két srác, akin kitört az az általános feszültség, ami az ember agyát nyomja nagyjából az első szál fanszőr kiserkenése után (és aztán örökké), akkor okvetlenül elő kell csapja, hogy aztán egymáshoz viszonyítsa. A faszméregetés társadalmunk mozgatórugója, az ok, amiért Isaac Newton feltalálta a gravitációt, Stephen Hawking pedig a feketelyukakat, ugyanis a nagy mérések színtere, ahogy az idő haladt előre, hát így… változott Változgatott. Jó, ebből most nem feltétlenül valami fizikai párhuzamot akartam felhúzni, bár azt hiszem, nagyon közel járunk ahhoz, hogy inkább emellett kössünk ki. Vagyis, amíg ezt ki nem mondtam, azt hittem, valami fizikai párhuzamot is bele lehet látni. A fenébe is, úgy négy pohár borral ezelőtt még olyan könnyen jött minden! Most már csak hülyeségeket beszélek, ugye?
Izé, nem kezdhetném elölről?
(Miért kérek engedélyt a hangoktól, amiknek életem történéseit részegen narrálom? Ez már pszichiátriai eset vajon?)

Szóval, tulajdonképpen már akkor tudtam, hogy katasztrófa ez az este, amikor előadtam JJ-nek, hogy örülnék, ha eljönne velem. Tudniillik, mikor azt mondtam, hogy örülne, ha eljönne velem, lehet, hogy valójában valami olyasmire gondoltam, hogy örülnék, ha kitalálna valamit, ami után egyikünk sem képes itt megjelenni. Mit tudom én, kitörhette volna a nyakamat, kilökhetett volna egy autó elé, a lehetőségek tárháza végtelen, és mégis – vágókép – itt vagyunk.
Szóval a faszméregetésekkel főleg az a baj, ha tudod, hogy bármit is csinálsz, a végén majd te maradsz alul benne. Már két vizsgámon megbuktam, három beadandóm határidejét lekéstem (és még nekik sem álltam), közben pedig úgy kell tennem, mintha lelkesülnék, ahogy a tag (ha csak a nevére gondolok, marhára ideges leszek, hadd ne kelljen kimondanom) a New York Post-nál való gyakorlatáról mesél. Mármint, érted, mintha legalábbis ne lennél tisztában azzal, hogy az az egész újság egy kupac trágya, de emellé…
…emellé lehet, hogy túl sok bort ittam, és tulajdonképpen nem igazán állok a lábamon, és fogalmam sincs, miről beszélnek körülöttem, már csak reménykedni tudok, hogy majd úgy tudom kanyarítani a témát, hogy meg tudjam szerezni a New York Post-os tag jegyzeteit, még mielőtt egy újabb vizsgámon elbukok.
Szerintem már csak egy centire voltam ettől, mikor JJ a képembe mászott. Lehunytam a szemem (ha nem látom én a többieket, ők sem látnak engem, ugye?), és mielőtt bele tudtam volna kezdeni, hogy csak még egy percet adj, egy cigaretta szűrője a fogaimnak ütközött.
– Jézus – nyögtem, ezzel pedig a cigi ki is esett a számból. – Basszus – lehajoltam érte, legalább ketten nevettek (én, ha lehet, még hülyébben éreztem magam, mint egész este), előbb rajtuk néztem végig, aztán JJ-n, aztán azt mondtam, hogy – Bocs egy kicsit. – mielőtt átkaroltam volna JJ vállát, hogy valami fogalmam sincs, pontosan hogy visszaadható, de valamiféle körpályát magában foglaló lépéssorozattal egy kicsivel odébb kerüljünk tőlük. – Mi—it akarsz? – Részeg vagyok. Bassza meg. Nagyon részeg vagyok. Zavartan slukkoltam egyet.

Akarattal próbálnám bejuttatni a gondolatot, hogy nem kellene műsort csinálni. Ez itt az ő köre, smúzolnia kell. Ez a rendszer. Középiskolában nincs más választásod, mint valahogy átnyargalni azon a 4 osztályon amit előírt neked a Nagy Testvér. Feljebb meg? Azon múlik, mennyire vagy leleményes. Őszintén azt se tudom mennyire érdekli ez Dandyt úgy igazán. Tényleg ezt akarja?
Végignézek az arcokon, az egymásba bújó beszélgetőkön. Vajon tudják, hogy ha netán valaha elvégzik, onnantól egymás ellenségei? Meló kell, jobbnak kell lenni. Egy szaros versenyszféra az egész. Beléd építik, hogy legyél a barátjuk (hogy legyen jegyzeted), aztán meg egymást tapossátok el ugyanazért a melóért. Jahj gyűlölök borozni, mindig kifordít magamból. Ha lenne itt mondjuk vodka vagy bármi egyéb 35% feletti, már nem érdekelne az ilyen részleg. Nem érdekelne a hippi csaj, vagy az elitista spiné abban az idegesítő kosztümjében. (Ami egyébként kurva jól néz ki és visít róla, hogy többe került mint a pecóm egy hónapra, de amúgy bassza meg, csak szimplán.) Nem érdekelnének apucik fiacskái, akiknél formaságból kell a papír, mert amúgy van helyük. És eljutok oda, hogy valójában ez az egész nem érdekel. Szenvedek. A saját helyem azon a nyomorult NYU-n sem érdekel már, de így jár az, aki megígér valamit. Voltaképpen azzal szappanozom a lelkem, hogy csak annyit mondtam, hogy be fogok jutni, azt nem, hogy el is végzem. Talán menne is, ha elzárnának a külvilágtól és nem lennék elbaszott, vagy a világ körülöttem nem lenne elbaszott.
Húzom hát a cérnát, kicsit meg is reszelgetem, hátha hamarabb elszakad. Hagyom kibújni, szárba szökkenni az önzést, magamat teszem a központba. Én unom, Én akarok elmenni, Nekem van elegem. Így felgyorsítom a képzeletbeli óraművet is, nem viselkedem normális barátnőként.
Nem kalkulálok rá, hogy delikvensem is rövid idő alatt döntött magába mosolyogtató bájitalt. Nem teszem, önzőségben szenvedek. Darálom neki mit akarok, elmenni csak innen el és csinálni mást, ezernyi jobbat, vagy csak létezni a bortól nyomott gondolatok felhőjében. Mindegy. Enyhén gúnyos mosollyal nyugtázom, hogy még a cigit is leejti amit a szájába adok. Érzem magunk felett a vészcsengőt sikítozni, eláraszt a lejáratás szaga. Átkarol, megbillent, kapaszkodom a derekába, hogy ne töröljük fel a padlót. Tényleg úgy festünk mint egy mocskosul egymásra gerjedő cuki párocska, a valóság meg éppen ellentét, mint mindig. Egymást támasztjuk, hogy ne dőljünk el mint a kártyavár. Belemászom az aurájába, a borgőzünkbe ami kipárolog. Undorító, de csodálatos. Mit akarok? Mindent, de nem ez a kérdés. Beletúrok a hajamba, mint aki vizsgázni készül, belefeszülök a válaszba, amire még a kérdés is semmirekellő.
- Elhúzni. - nyűglődök, nyűgös vagyok és részeg. És ilyenkor meg mindig felizgat, hogy ő meg tompa, mintha egy nagyon édes és ártatlan lelket terveznék megerőszakolni az oltáron. Bejön, mert torz az egész, ráadásul tudom, hogy semmit nem fogunk egymással csinálni, de a gondolat éket ver az alhasamba. Mi lenne ha, milyen lenne ha. Nullás szívfájdalommal félretolom a kezét és megcsókolom, behunyt szemmel szó szerint szédítő az egész, egyből kalapáccsal zúz le rám az olcsó bor híg fájdalma. - Két perced van vagy... - mit tudom én mivel kéne megfenyegetni, hogy bejusson a rendszeren - tudja fasz, de két perced van. Megkeresem a kabátom. (ami nincs, de keressem csak, a szerk.) - ezzel magára is hagyom, bár nem tudom mit tud megoldani azokkal a suttyókkal két perc alatt. Nem mintha tudnám, hogy mennyi két perc. Visszamegyek a hippi csajhoz, folyik belőlem a faszság és belopok még egy bort, már a savassága köpésre késztetne ha nem tanultam volna meg, hogy úrinő lenyeli. - Eltűnt a kabátom. - hangom olyan szomorú, mintha a vesémet fájlalnám amiért elvágtatott a naplementébe. A csaj összeráncolt szemöldökkel mondja, hogy nem látott rajtam kabátot. Leintem. - Hát mert eltűnt. - akarom, hogy megsajnáljon. Akarom ezt a pillanatnyi szánalmat, részvétet a szemében. Ad egy dohos pulcsit, batikolt mintával. Mintha Kurt és Joplin elbaszott gyereke lennék. Az félig üres műanyag poharam a beszélgetők felé dobom. - Naaaaa! - ez meg gondolom tartalmaz minden instrukciót Dandynek azzal bezárólag, hogy melyik metróhoz menjünk el pontosan.

Kahneman modellje szerint, ha döntéshelyzetben találjuk magunkat, kétféle gondolkodásód mentén haladhatunk. Az I. rendszer automatikusan és gyorsan dolgozik, kevés erőfeszítéssel, sőt, olykor erőfeszítés nélkül is. Ez az úgy nevezett gyors, gondolkodás nélküli gondolkodás. A II. rendszerre a tudatos választás, a koncentrálás, az elemzést követő megfontolt döntéshozás a jellemző. Ez a lassú, racionális gondolkodás.
Opcionális esetben döntéshozás során mindkét rendszert használjuk, de többek között a helyzettől, a döntés jellegétől és a mi személyiségünktől, a tudatosságunk fokától is függ, hogy az I. vagy a II. rendszer szerint járunk-e el.

Néha megpróbálom elhitetni magam, hogy Kahneman szerint inkább az I. rendszerbe tartozok, egyébként nem tudom, hogy minek áltatom magamat, mindenesetre az önmagamról alkotott ilyesféle illúzióimat bármelyik JJ-vel töltött legalább öt másodpercem össze tudja dönteni. Nem az, hogy mellette racionálisnak érezném magamat, inkább csak kevésbé gyorsnak. Spontánnak? Mi a jó szó?
Szóval az idő nagyrészében mégis inkább a II. rendszerbe illek bele, legalábbis a személyiségem ezt diktálná, de a helyzet az, hogy JJ olyannyira inkább az I.-ben van, hogy amellett képtelenség bármivel is tökölni még. A döntés jellege az, hogy tulajdonképpen mind a ketten ugyanazt akarjuk, én viszont megint csak a személyiségem varázsából kiindulva nagyjából a végtelenségig tudok az ellen érvelni, amit igazán szeretnék (de komolyan). A tudatosságunk foka viszont most épp mindkettőnknek valahol… vagy hát az enyém ott van a… annál a… hát, szóval nem itt.

Beletúr a hajába, én rápislogok, és visszaigazítom legalább két tincsét épp olyanná, amilyen előtte volt. Ezen a ponton kéne amúgy indokokat felhoznom arra, hogy miért érdemes itt maradnunk (már azon kívül, hogy bármennyire nem akarok itt lenni, baromira bűntudatom lenne, ha most lelépnék – megvan az az érzés, mikor úgy sétálsz be órára, hogy tudod, hogy nem csináltad meg a házi feladatodat? na, pont olyan lenne), de a következő pillanatban megcsókol, én meg egyből valami elbaszott romantikus regényben érzem magamat, és más esetben letagadnám, hogy egyáltalán tisztában vagyok azzal, hogy ki az a Danielle Steel, most mégis úgy érzem, mintha ő írná az életem. De… bassza meg… muszáj ezt? Nem halhatna Danielle Steel egyszerűen csak meg, hogy aztán egy picit jobb hely legyen a kortárs irodalompiac? Nem, nem erre célzok. Nem. Izé, meg kéne tanulnom kimondani, hogy nem. Gyerünk, biztosan ki tudom mondani JJ-nek, hogy nem!
- Ööö… oké. – Bassza meg!
A vállaira néztem, amin valóban nem volt kabát, és ahogy ő elindult keresni azt, én slukkoltam egyet, ahogy visszafordultam a társasághoz, ami nem tudom, hány főből állt, de legalább három teljesen különböző embernek elmagyaráztam, hogy most okvetlenül le kell innen lépnem.

Egy, akinek a nevét is tudtam (történetesen évek óta ismertem is, néha még barátnak is neveztük egymást), megállított, mielőtt elindulthattam volna.
- Hé, öregem, veled egyébként minden rendben van?
- Igen, csak… azt hiszem, kicsit berúgtam.
- Nem úgy értettem.
Pár pillanatig némán meredt rám, én kissé eltátottam a szám, hogy mondjak valamit, aztán becsuktam, mikor semmi nem jutott az eszembe, aztán kicsit megráztam a fejem, mikor nem ment ráfókuszálnom az arcára. Széttártam a karjaimat, mintha csak meg akarnám ölelni, de végül inkább két oldalról megfogtam a vállát, és kinyögtem valami olyasmit, hogy elnézést, bocsánat, meg hogy mennem kell. Azzal otthagytam.

Valószínűleg utánam indul, ha nem ütközik a lábának egy műanyag pohár. Valószínűleg ment volna az angolos távozás (miután elmagyarázom JJ-nek, hogy nem mehetünk el innen egy üveg borral, hát fejenként két kezünk van, vagy mi a fene), ha azt a műanyag poharat nem JJ dobja. A cigarettából valahol kiesett a parázs, de még mindig az ujjaim között tartogattam. Beleszívtam. Szar volt. Utána kérdeztem tőle, lehet, hogy a kelleténél egy kicsit hangosabban, hogy:
- Te pontosan mi a szart csinálsz?

Tökéletes hatás és ellenhatás tánca érvényesül a fejemben, a teremben egyaránt. Mivel leszarok mindenkit az egy szem érdekesem kivételével, fikarcnyit sem izgat miről folynak a diskurzusok. Mivel a bor kiölte belőlem az érdeklődés leghalványabb sugárkáját is, kezdek egy fókuszos lenni, bár még Dandy radaron van. Látom és tudom, hogy itt van. Tehát nem léphetek le nélküle. Az tré lenne, meg egyébként is a kedvéért átbumliztam Brooklynba is, szóval valahol a lelkem egyik bugyrában egyszerűen elvárom, hogy óvja a seggem még a széltől is. Egyébként ennyire már ismer, hogy nagyon ne tegye, mert az meg nem tetszik egy idő után. Legyél Superman de belül hordd a bugyit. Ennyi.
Ezért hozok én döntést, én unom meg az egészet, tehát miattam megyünk. Kivéve ha előkapja azt a fajta nézését és megint megkér, mert akkor nem lesz más választásom, mint megpróbálni túlélni még legalább egy órát. Viszont a csillagok, a bolygók, az arkangyalok vagy a kannásborok istenei az én malmomra hajtják a vizet, hisz a szentem olyan részeg mint a bot. Ilyenkor bennem tulipán alakúra bomlik az a diktátor, aki amúgy talán voltam is valamelyik előző életemben. Meghozhatom a döntést kettőnk helyett, erre feljogosít az, hogy kevesebbet ittam és nem tudom még mi, nem is fontos. Megyünk. Pont.
Nem tudom miért igazítja a hajam, ezzel némileg megbillenti a szovjet acélból faragott elhatározásomat és belesodródva eme majdnem szívet tépően nihilista gyönyörű pillanatba, erőszakot veszek a száján. Szédítő és szó szerint, a válasz pedig szebben zenél bennem, mint a néhai Thomas Tallis a királynőnek.
- Épp ezt akartam hallani. - amíg meg nem duzzad az összeesküvéselméletem kusza felhője, hogy kurvára ellopták a kabátom. Nem elhagytam, hát miért tenném, ellopták! Bebeszélem magamnak, hogy reszketve fogok fázni egész úton hazafelé, mert hát egy imádott tervemben az szerepel, hogy Dandyvel visszametrózunk Bronxba, ne holnap kelljen mennem egyedül. (Egyébként meg ki sem ejtette a szép száján, hogy aludjak nála, úgyhogy elmeszeltem az erőszakosan odahisztizés ötletét..)
Némi pszichoterror és látványsajnáltatás után már pulcsit is kapok, ótvar szaggal de nem sajnálom. A fázós lelkem már tudja, hogy nem lesz gáz hazafelé, úgyhogy mindentlátóságomat Dandy felé helyezem vissza és nem tetszik, hogy éppen beszélget. Kigyűrűzik belőlem a kicsinyes geciség. Eldobom a poharam mintegy figyelmeztetőleg, amit nem kéne és anyám meg nagyanyám egész nevelési kódexének most kéne beleállnia a fejembe, hogy éppen picsa módra viselkedek, de a bor mindig kifacsarja az agyamat. Mindig. Durcásan rágom a számat, ezért fix, hogy kiengeszteltetem magam, még nem tudom milyen módon, csak tudom, érzem, hogy meg fogom tenni.
- Ellopták a kabátom, te meg cseverészel bazd meg! - forgatom a szemem, elindulok kifelé, részemről már szarok erre az egészre és sőt, azt is eldöntöm, hogy mindenképp a saját matracomon fogok bekómálni ma éjjel. Puffogok, de azért a kezemben lóbált üveg bor nyújt némi sovány-savanyú vigaszt, ha már a pasim inkább bájcseveg, minthogy arra gondoljon amit kértem tőle. Vagy mondtam neki. A fajsúly azon van, hogy mondtam valamit.
- Tudnám miért kell még megállnod életbölcselkedni. - dohogok, egyébként meg is előzöm, ilyenkor fújtatok, pöcs vagyok és hisztizek is. - Ha nem érdekel, hogy lelépek akkor mondjad, hogy maradni akarsz. - sőt ebbe a gondolatba annyira belehevülök, hogy megfordulok és megállok az épület sarkánál, hogy bevárjam. - Szóval? Akarsz maradni a haverjaiddal vagy mi van? - nézek rá nagy szemekkel, voltaképp sakkozva kíváncsian, hogy mégis mit mond? Mihez kezdek ha azt mondja, hogy marad? Ó bazdmeg, de rühellem ha bizonytalan vagyok! Húzgálom is a pulóver ujját, megzavarodott a komfortzónám, esik szét alattam a beton és elárvulok. Mi van ha itt hagy?

Képzeld el, hogy lakáson belül labdázol, értelemszerűen egy üvegajtó mellett. Képzeld el, hogy eldobod a labdát. Képzeld el, hogy látod a dobás ívén, hogy az üvegajtónak fog menni, és hogy az, akivel labdázol, nem fogja elkapni, szóval nem tehetsz semmit, csak nézed, ahogy végbe megy a pusztítás, hogy aztán valamit majd kezdj később a szilánkokkal, kimagyarázd a helyzetet anyádnak, aki még inkább értelemszerűen nem fog megelégedni a válasszal, és nyilván lehetsz bármennyire ártatlan a helyzetben, akkor sem fogod tudni megmagyarázni, hogy miért volt okvetlenül muszáj a házon belül labdáznod.
Nem állítom, hogy ennek a helyzetnek minden pontja megfeleltethető a fentihez, de az érzés, amit maga után hagy, mindenképpen tűpontosnak tűnik. Főleg az a része, hogy tehetetlen szarként állok, bámulok, és látom, ahogy darabjaira hullik minden nagy nehezen összekapargatott reputációm JJ műsorától, csak épp tenni nem tudok ellene. Mármint, tudom, az itt lévő arcok nagyrészének még én sem tudom a nevét, és nagyjából pont le kéne szarnom, hogy mit gondolnak rólam. Sőt, gondolom, ha az az álompasi kategória akarnék lenni, akit továbbra is bele lehetne írni egy Danielle Steel regénybe, most valami olyasmit kéne mondanom, hogy amúgy én is leszarok itt mindenki mást, a hölgyem menni akar, hát induljunk már is! Csakhogy halványan még ott motoszkál bennem, amikor még aránylag jógyerek voltam (úgy értem… aránylag), és csak szánakozóan legyintettem az olyan kábszeres, részeges, semmirevaló söpredéktől, amilyennek érzem magam, meg akik általában a csajuk minden csettintésére ugranak egyet. Ez a jelenség gondolom az úgy nevezett férfibüszkeség, amiről nyilván több fogalmam lenne, ha nem olyan emberek zenéin növök föl, akik eleve lúzernek hirdették magukat (cserébe viszont fejből tudok egy rakás My Chemical Romance számot, hát nem tudom, megérte-e ez a befektetés, vagy egyáltalán befektetésnek számít-e), így viszont fogalmam sincs, hogy amúgy mit kéne tennem. Megdörzsölöm a szememet és baromi hülyén érzem magam, mert mindenki minket bámul.
- Várj már! Nem akarod a kabátod…? – de JJ elviharzik, én pedig pár pillanatig zavartan nézek utána. Aztán eldobom a kihunyt cigarettát, körbenézek, mert olyan közléskényszeres szardarab vagyok, hogy valakinek mindenképpen ki akarom mondani, hogy azt hiszem, most tényleg indulnom kell. De mindenki túl messze állt, és továbbra is mindenki túlságosan engem bámult. Sóhajtottam, mondtam valami olyasmit, hogy bocs (nem tudom, kinek), aztán ahogy megindultam JJ után, még azért megragadtam egy üveg bort a nyakánál (és akkor megint mondtam, hogy bocs, de tényleg nem tudom, hogy kinek), ennél rosszabb már úgyse lehet a helyzet.
- Hé, hé, várj már! – igazából egy szót sem hallottam abból, amit mondott, míg be nem értem. Meg akartam kérdezni, hogy tényleg nem kell-e a kabátja, meg azt is meg akartam kérdezni, hogy az ő bora esetleg nyitva van-e, meg azt is meg akartam kérdezni, hogy tényleg mi a francért csinálta ezt, de ahogy beértem, és nekem szegezte ő a saját kérdését, csak a homlokomat tudtam ráncolni. Hát úgy egy ezredmásodpercig. – Mi ez az egész? Még le sem telt a két percem!

Elképzelem, hogy nem vagyok picsa hangulatban. Elképzelem, hogy nem ittuk ki kurva rövid idő alatt a szeszkészlet túl nagy ránk eső részét. Elképzelem, hogy ő nyugodtan körbe tudja smúzolni az itt lévő összes barmot én meg kulturáltan elcsevegek a többi hülyével. A képzelet meg darabokra törik, mert hát ilyen vagyok, mértéktelen. Mindig a rossz kapcsolót nyomom meg. Nem volt jogom ahhoz, hogy ezt csináljam vele, vagy ha már itt tartunk bárkivel. Mert hát nincs nekem bajom vele, hogy sulizik. Tök büszke vagyok rá, hogy még próbálja, meg akarja, vagy az akarásnak legalább a kis bimbókáját nem hagyja meghalni. Emlékeztet rá ezzel mindig, hogy ha nem lennék elcseszve akkor én is valami hasonló módon állítanám pályára az agyam. Csak nekem bejön az egyszerűsített élet, a gyakorlatias, nem az elméletek terében való bolyongás, aminek a fele amúgy is arról szól, hogy mindenki iszik meg szív a koliba, összehányja a másik szobáját és idegen suttyókkal kefél, akiket aztán valami homályos álom fog majd legközelebb megint visszahívni az elméjébe legfeljebb.
Szóval mint mindenben, hozok egy gyors döntést, ami majdnem biztos, hogy szar és majd ha lesz 3 józan percnyi időm, akkor elgondolkodom az egészen és kifejezem a sajnálatomat egy bazmegolás formájában és akkor majd kiengesztelem Dandyt, hogy a csaja egyébként nem egy pszichopata picsa. Így kellene lennie. Azonban ha nem hozza fel, én sem fogom felhozni. Ő azért mert nem akar veszekedni én meg elismerni, hogy egy fasz vagyok és leégettem az évfolyama előtt. Mindegy édes, hát nem ezért vagy velem?
- Leszarom a kabátom! - mondja a gonosz én és ki is megy az ajtón és tökre belepörgök ebbe az egészbe, hogy tuti ott akar maradni és én itt fogok maradni egyedül a kurva Brooklynban és egyedül szenvedhetem magam haza a metrón és bánatomban be fogok menni valami bárba. Ott meg belebánatozom magam egy zenegépbe és még több piába és majd hajnalba küldök egy okádék üzenetet valakinek, hogy vigyen haza. És ebbe most teljesen beleburkolózok, mint a hippi csaj mustárszínű szar pulóverének dohos melegébe és már fordulok is, hogy minden jövőbeli elképzelt bűnét az arcába szórjam a roppant kitartó pasimnak, de leforráz azzal a kurvára egyszerű és ártatlan kérdéssel, na meg infóval, hogy én adtam időt, ami le sem telt, vagy talán letelt ötször és én nem tudom, mert fogalmam sincs hány óra lehet. Lehajtom a fejem és röhögni kezdek, végeláthatatlanul röhögni kezdek. És el is kapom a kabátjának a gallérját, hogy közelebb rántsam és érezzem a cigi meg a szesszag sportszerűen egyforma kipárolgását, belenyomva a hippi csaj dohos pulcsijának szagát. És már a nyakába nevetek tovább. Rájövök, hogy megölelném de nálam van a bor és nála is van egy, hogy ez is mennyire ránk jellemző faszság. - Baszd meg. - próbálok mély levegőt venni, de még mindig nevetek. A szabad kezem a tarkójára csúsztatom, mintha végig bírnám vinni a mozdulatot, de nem tudom mert ez kurvára két kezet igényelne és a bort hát mégse dobhatom le, az túl filmes. Kap tőlem egy újabb csókot, ami tán nem annyira meglepő eset, ellenben a kissé skizoid jegyeket hordozó viselkedésemmel. - Semmi, nincs semmi. - rázom a fejem. - Menjünk a parkba. Berúgni és hülyéskedni. - már ha a berúgási szintet még lehet emelni. - Jó? Vagy mihez van kedved? - el se hiszem, hogy felteszem ezt az annyira egyszerű, mégis rettenet fajsúlyos kérdést. Mert ugye általában kész tények előtt szoktunk állni. Ha most azt mondja egy réten szeretne teheneken lovagolni, mehetünk. Bár nem tudom hol van rét, de megoldjuk. Azt hiszem kvázi ezzel kérem a bocsánatát is.

És abban, abban a szent másodpercben – mármint pontosan egy másodpercre – kristálytisztán láttam a jövőmet, hogy ha most a lábai elé borulok, és a megbocsátásáért kezdek esedezni, akkor az olyan szinten predesztinálja majd a jövőmet, hogy minden bizonnyal olyan férjjé leszek, aki lakótelepi alkoholistaként elviseli, hogy veri a neje, miközben csak csendes, vidéki életre vágyok, de a legközelebb akkor leszek csak ahhoz, ha a Dallas ismétléseit nézem a tévében. (Egyébként nehéz elképzelni, hogy ide húsz-harminc évre ne legyenek Dallas ismétlések a tévében, vagy ez, vagy valóban összeomlik a civilizáció. Csak képzeld el, hogy egyszer leveszik a műsorról, és nem kerül többé vissza rá, ez körülbelül annyira fájó pont lenne az életben, mint amikor anyád egy ponton lerakott a földre, hogy sétálj most már magadtól, és utána soha többé nem emelt fel. Mármint nem is éppen az adott pillanatban fáj, mert fel sem fogod, hogy mit veszítesz, és… és… és nem tudom, amúgy egész életemben félrésznyi Dallas-t láttam, és azt is megbántam, de ad valami biztonságérzetet a létemhez, hogy a műsoron van, mint ahogy van valami biztonságérzetem attól is, hogy vannak repülőjáratok Európába. Valószínűleg soha nem fogok egyre sem felszállni, de kicsit bezárva érezném magamat, ha hallanám, hogy többé már nincsenek.) (Most biztos nézel, hogy az előbbi zárójeles kitekintés pontosan mit is adott hozzá történetünkhöz: hát, tulajdonképpen semmit, felejtsd is el inkább!)
Mármint, visszakanyarodva Kahneman döntésmodelljeihez, azt hiszem, ahhoz is alapos megfontolás kell nekem, hogy elhatározzam, hogy ezen a ponton meg kell-e valóban sértődnöm. Jó, mondta, hogy nem akar jönni. Jó, én sem adtam látható jelét annak, hogy valóban ott akarok lenni. És akkor eljöttünk, tiszta sor. Más esetben még hálás is lehetnék azért, hogy kimentett onnan, de nem akarok húsz-harminc év múlva lakótelepi alkoholista lenni, akit ver a neje és még Dallas-t is néz (de azért tényleg remélem, hogy adásban lesz azidőtájt!), azt meg nem tudom, hogy miért kéne jópofát vágnom ahhoz, hogy bánt. Mármint, bassza meg, tudod mit? Azt hiszem, ez mégis csak bánt!
Mielőtt azonban ezt értésére adhatnám, még ki is nevet, meg magához ránt, mire kifejezéstelen arccal meredtem rá (vagyis azt hiszem, sokkal inkább részeges arcot vágtam, amikor bármit csinálsz, hülyén festesz, pedig kívülről nézve minimum James Dean-nek érzed magad). Le kellett volna hámoznom magamról a kezeit, meg őt magát, de mondom, túl sokat ittam, ennyi idő éppen csak arra volt elég, hogy elhatározzam, hogy megsértődök.
Aztán nem tudom, hogy próbáltál-e már haragudni valakire, aki épp megcsókol. Sajnos a férfiember az közelebbről megvizsgálva egészen egyszerű lény, mármint, Jézusom, már láttál már csak egy olyat is, aki nem mosolyodik el már azon is, ha csak valahová a falra valaki felírja, hogy CSÖCSÖK? Szóval végül is nagyon rá kellett koncentrálnom, hogy miért is akarok haragudni rá, hogy aztán végül valahol a második csók után megragadjam a karját és visszatoljam felé.
- Asszem leginkább hazamennék.

Tökre eszembe jutnak a béna névre elkeresztelt kolibulik, amiket azért könnyebb végigszenvedni minden másnál, mert ott vannak az életteredben, ráadásul hacsak nem állsz őrt az ajtód mellett egészen másnap reggelig, valaki előbb vagy utóbb úgyis telehányja az ágyadat, vagy azon fog dugni, vagy történetesen te jutsz oda, hogy összehányod vagy dugsz rajta mert hát az élet ilyen.
Teljesen kiváló ahhoz, hogy megtanulj alkalmazkodni, vagy esetemben inkább létezni a káoszban. Ha tudom, hogy mivel jár a kollégiumi lét, hát inkább kijártam volna a lehető leglegleg...szürkébb szobatársakat, hogy még véletlen se érjen semmilyen impulzus, mert hát esetemben sokszor ez okozza a problémát. Mert ott van és hát miért ne, meg lehet jó lesz, lehet minden lesz. Totálisan nem jó. A legjobb valami pecó lett volna, de hát nem volt ez akkoriban opció. Most meg? Itt a lakás, erre jön a seregnyi más impulzus amikre meg kell felelnem. Viszont az elbaszott személyiség egyik fokmérője az, hogy mi van akkor, ha alanyunkat elzárjuk minden, őt érdeklő impulzustól. Hölgyek-urak, hát kísérletre fel mert miért ne. Adott a példány, lejegyezzük szokásait, személyiségjegyeit. Dobjuk be idegen környezetbe, kapjon csupán egy pontot ami stabil számára. Nincs impulzus, tehát a kísérletnek a normális viselkedést és az érzéketlen hozzáállást kellene mutatni, hisz komfortzónán kívül helyeztük. Erre mit tesz a delikvens? Tessék káosz elmélet. Legyártja magának az impulzust, keres pontokat, amelyek kielégítővé válnak számára, adekvát tárgy és eszközhasználat pedig szintén megfigyelhető. Kalkuláltunk ezen elemekre, nem? Ezért helyeztük ki őket. Alanyunk a kiszámíthatósági skálán belül mozog, kilengésekkel. Arra nem számolunk, hogy a látens kielégítendő igények száma megnövekszik, mert megadtuk az általánosakra a szükségeseket. Most pedig íme az eredmény, itt áll a hozzáadott fix ponttal szemben és nem esz sugárzik az egészből. Hölgyek-urak, dobjuk ki a picsába az egész kísérletet és menjen mindenki haza a családjához! Köszönjük a figyelmet! Kapcsoljuk a stúdiót!
A nevetés most jó, mert gyógyír, mert olyan kurva banálisnak érzem magam a generált problémáimmal. Választhattam volna éppen, hogy ott maradok az egyik széken és akkor a telefonomon irkálok üzeneteket, vagy játszok vagy tudja a szent tehén, hogy mit csinálok, de leülhettem volna. Nem kötelező nekem beszélgetni. Nem lenne, csak ha már eldöntöm, hogy hasznosítom a számat a közjó érdekében, akkor teszem is. Sosem számolom bele az egészbe magamat, hogy tetszik-e vagy sem. A pultban megvan a hatalmam ahhoz, hogy egyszerűen leszarhassam ha valaki ostoba. Most is inkább ezt kellett volna befantáziálni.
Nevetek magamon, az egész helyzeten, mert hát nekem már ez kínos nevetés, hisz a maga teljesen részeg-ártatlan módján rávilágított, hogy amúgy egy kretén is vagyok úgy mindemellett. Mégis valahogy le akarom simogatni az egésznek az élét, könnyen borulok egyik végletből a másikba, ez mindig is jellemzett, kivéve ha elég fű avagy hasis lelhető fel a 30 centis környezetemben, mert hát az lenyugtat és varázsol belém általános jó kedvet. Most ez nincs.
Visszacsókol ami nekem visszacsatolás, mert ha nem tenné hát súlyosabb problémát gördítenénk a saját hibám elé a sorban, mert én maradjak csak a végére és nyugodtan keressünk más hibást, mert mindig van rá lehetőség, hogy találjunk egy ilyet. Nyitottan sajnálkozom, a bűvös szót nem mondom ki, de hát ismer, választási lehetőséget kínálok, azaz dönthet most és itt. És meg is teszi, mert eltolja a kezem, az agyamban meg vészvillogó kapcsol rögtön. Csak meredten nézem, csak így, pislogás nélkül és azt az egy darab bazári bizsu gyűrűmet kezdem el basztatni a kezemen, a másikban meg tehetetlenül lóg a bor. A részeg agyam levonja a következtetést: haza akar menni, de oda ahová engem nem hívott meg. Felszegem az állam, és frankón lüktetni kezd az ideg. Hát kurvára haza akar menni. És most kellene könyörögni, kicsit puncsolni és törleszkedni, hogy hát ne már, ne tegye ezt velem, velünk. De a parancs felülíródik és a hangom hideg, meg érzelemtelen. Sértett hideg. Talán sikerül pislantanom is már egyet, hogy kimásszak ebből a szenvtelen és hideg nihilből amibe beletolt.
- Akkor menj haza. - most nem túrázok azon, hogy kierőltessek mosolyt, lévén nem megy, a totális brain freeze állapotában állok előtte. Vicc, de azt se tudom ő hol lakik úgy innen, de majdnem biztos, hogy legalább fél nappal hamarabb haza fog érni mint én. Hátrébb lépek és lerakom a boromat, van egy kis megbillenés benne, de ki nézi azt? A csaj förmedvény mustárpulóverét valahova magunk mellé dobom. Nem rohadok meg a dohszagban. - Na szia!
Fölényes faszként én hagyom el először a tett helyszínét, bár kurvára nem ismerem fel az épületeket meg semmit se, de ez New York, előbb vagy utóbb mindenki hazajuthat. Rá viszont haragszom, de ez nem az ordítozós harag aminek a jó szex a vége. Ez hideg és szar és ráadásul mindegy mit gondolok, mert az agyam ezt már eldöntötte helyettem. Kibontom ezt a vackot, mert annyira lőre, hogy még rendes dugó sincs benne és megpróbálom magamévá tenni a táblasorral együtt, hogy hol a gecibe van a legközelebbi metróállomás.

Szcenárió 1: Most tényleg hazamegyek. Hátra se nézek, csak bedugom a fülesem és szomorú punk dalokat hallgatva azt képzelem, hogy egy videóklipben vagyok, miközben rohadtul megharagszom rá a ma estéért, ő pedig rohadtul meg fog haragudni rám, hogy valóban itt hagytam. Másnap pedig (vagy ma, csak kicsit később?) versenyzünk abban, hogy ki haragszik tovább a másikra, és nagyon sértetten majd nem fogunk egymásnak üzeneteket küldeni. (Most éppen megvan a telefonom! Persze legfeljebb két hetet adok neki.) Aztán végül is megtörök – mert biztosra veheted, hogy én fogok megtörni előbb –, azt mondom, hogy az egészet sajnálom, a végén pedig majd megtanulom, hogy ő tényleg azt csinálhat, amit akar, nekem pedig az elsődleges feladatom, hogy ehhez vég nélkül asszisztáljak.

Szcenárió 2: Nem csak hazagyalogolok, de útközben elhagyom a telefonomat, szóval az önmagamban való csalódásom okán megiszom a bort is, amit elloptam, és mikor a nagyon részegnél is részegebb leszek, és legfeljebb négyutcányival távolabb leszek innen, majd elüt egy tejes kocsi, ami már csak azért is abszurd, mert nem hiszem, hogy valóban léteznek még ma is tejeskocsik. (Most gondolj bele, észre sem vettük, és elvesztettük őket. És ennél sokkal rosszabb lesz, mikor a Dallas-szal járunk így!)

Szcenárió 3: Hazamegyek. Kurvára hazamegyek. De mielőtt még hazamegyek, utána futok, megragadom a karját, és a képébe ordítom, hogy bassza meg. És miután a képébe ordítottam, hogy bassza meg, megkérdezem, hogy neki tetszik-e, ha én rendezek teljesen feleslegesen jeleneteket. És megmondom neki, hogy egy hülye picsa. És azt is megmondom, hogy úgy viselkedett, mint egy idióta, és hát nem tudom, vajon beledöglene-e, ha egyszer, csak egyetlen egyszer megpróbálna úgy viselkedni, mint egy normális ember – még akkor is, ha amúgy messzebb már nem is állhatna a normális embertől. Aztán valahonnan előkapartam volna még egy-két hozzávágható gorombaságot, mielőtt elviharzottam volna onnan, amitől annyira megharagudna rám, hogy az életben nem szólna többé magától hozzám, én pedig később annyira szarul érezném magamat emiatt, hogy nem is mernék többé hozzá szólni. Szóval egy-két hét után az egész valószínűleg annyira frusztrálna, hogy bocsánat kérés helyett egyszerűen felkötöm magamat. Ami pech, mert mindig is azt hittem, hogy legalább a huszonnégyet meg fogom élni, mint Ian Curtis – csak én, mondjuk, vele szemben nem viszem semmire.

Szcenárió 4: Újragondolom az egész helyzetet, ha egyszer eddig csak olyan megoldások jutottak eszembe, ahol vagy bocsánatot kérek, vagy pedig meghalok. Utána futok, megragadom a karját, megcsókolom, aztán azt mondom, hogy sajnálom, miközben igazából nem is tudom, hogy mit sajnálok. Ő pedig kiröhögne – megint – mert ez egy félelmetesen mesterkélt húzás lenne, és igazából egyikünk sem érezné igazán jól magát attól, ha így hülyét csinálnék magamból. A végén mégis elmennénk valami parkba inni, lehúznánk mindkét üveg bort. Őt később megerőszakolják és detoxba kerül, engem megkéselnek, és csak talán halok bele ebbe.

Szcenárió 5: Hagyom az egészet a faszba, és visszamegyek a partiba. Bárki, aki egy szót is szól JJ-ről, annak beverem a képét. Kihívják rám a zsarukat. Szingliként és rabosítva kelek.

Szcenárió 6: Hagyom az egészet a faszba, és szerzek inkább egy macskát. Keplernek hívnám, lennének csíkjai, megtanítanám metrózni és boldogok lennénk. Babe-nek küldenék egy hosszú levelet, amiben elmagyarázom, hogy attól még, hogy JJ-vel szakítottam, az nem jelenti azt, hogy vele is szakítani akarok.

Szcenárió 7: Utána megyek, megragadom a karját, és megpróbálnám elmagyarázni neki, hogy legalább annyira hülye ő is, mint én. És elmondanám azt is, hogy nem akarok hazamenni, egyáltalán nem akarok hazamenni, csak sajnos egy kretén vagyok, és komolyan azt kívánom, hogy bár inkább nekem jutott volna előbb eszembe lelépni onnan, és egyébként nem is értem, miért hittem, hogyha itt majd bedobom magam, az majd valahogy helyrehozza a tanulmányaimat. Mármint, bejárhattam volna órákra is, vagy mit tudom én, ez az este csak egy kurva nagy önámítás volt, és oké, elbasztam, hogy így bedőltem magamnak, de tőle akkor is faszság volt, hogy ezt csinálta, és rosszul esett, és igazából haragszom rá (rá is, de magamra is), a baj viszont az, hogy egyáltalán nem akarok haragudni rá. És azt is mondanám, hogy ezt inkább ne csináljuk, mert ha most nem mondok semmit, akkor gyűlölni fog, de ha meg azt mondom, amit mondani akarok, akkor vagy még inkább gyűlölni fog, vagy pedig én gyűlölném magamat, meg az is simán lehet, hogy ha ma este itt hagyjuk egymást, abba egyszerűen csak belehalok. És ezután hagynám, hogy megcsókoljon vagy kiröhögjön.

Szcenárió 8: Utána megyek, megragadom a karját, és megpróbálnám végigvinni a hetes szcenáriót, de valahol belezavarodnék, és az egészet arra hoznám ki, hogy megkérdezem tőle, hogy ő látott-e egyáltalán valaha a saját szemével tejeskocsit.

Szcenárió 9: Elsírom magam. Itt helyben. Miért ne?

- Várj, hé – kiáltottam utána, és csak reménykedni tudtam, hogy megáll és megfordul. – Nem akarsz velem jönni?
Ez meg a szcenárió 10 volt, ami, lássuk be, egyedül sokkal rosszabb, mint a kettes, a hármas és a Babe-bel való szakítás együttvéve.

Megint egy döntés, pedig már éreztem azt a fajta mellékízét az egésznek, hogy el fogunk menni egy parkba és faszságokat csinálunk, csak úgy. Utána úgyis megmondom, hogy menjünk át Bronxba, menjünk hozzám. Miért? Mert és csak. A házam a váram, meg az én szabályaim, én tudom eldönteni, az én wc-m, az én szarjaim. És már ismeri a többieket, szóval semmi gond nem lett volna vele, ha elmegyünk a parkba és kikötünk nálam. Mert vele aludni határozottan szeretek, megnyugtatóan édes álmában. Csendben van, nem túr le, meleget ad és megszoktam már na. Noha meglepő a ténymegállapítás mert rühellem magamat elemezgetni, ahogy egyébként utálok ragaszkodni is. Talán ez is a labrador énem egyik vonása, hogy mindig dörgölőznék egy kézhez ami hazudik nekem némi szeretet foszlányt. Mert talán én is ezt kergetem, talán csak hiszem, hogy olyan kurva különleges világképben élek, de semmivel sem különbözöm mondjuk a manhattani libától, hogy is hívják? Josie-tól.
Az ő lakása viszont, vagy lakhelye eddig kívül esett azon a zónán amit meghúztam, vagy meghúztunk. Nem kérdeztem, ő nem mondta, hát elhanyagoltuk a sztorit mert hát minek is firtassuk ha hozzám lehet jönni, nem? Még az is lehet, feltételezi az agyam, hogy kettős életet él és nem tudom van egy másik csaja engem meg itt szépen átbasz. Vagy őt bassza át. Elgondolkodva nézem. Vajon átbasz? Sose akartam nagy szavakat hallgatni, mert a legtöbbször mind csak egy üres frázis amit ki kell mondanod, hogy a másik bekussoljon végre és ne rágja a füled a faszságokkal. Ő se kérte tőlem, hogy öntsem szavakba mi van velünk. Azt hiszem ennyire már ismer. Pedig ha tudná amit én tudok, hogy az első részeg és esetlen szex is azért volt meg, mert éppen elfogyott a söröm ő meg ott volt és bírtam, hogy semmi értelmesről nem beszélünk és mégis tökre passzolt minden a bolygókkal és pont leszartam a szobatársam ott létét és takaró alatt csináltuk. De nem tudja, hogy a kiváltó ok amúgy ez volt.
Most meg itt állunk fasz tudja, talán 7 hónappal később és éppen én köcsög vagyok ő meg tehetetlen, amin én megsértődök mert hát nőként mindig jogomban áll egyébként megsértődni, de most tényleg, mert azzal, hogy haza akar menni, kábé leszarja, hogy mit mondtam előtte. Persze én adtam neki gyeplőt, én toltam az ujját a gomb felé, hogy nyomja meg amelyik szín szimpatikus, erre meg a tizedikről estem pofára.
És ez a hideg ami ilyenkor felébred bennem, borzasztó. Kiül az arcomra, átsimogatja a gondolataimat, egyszerűen ural. Mint amikor lekapcsolják a villanyt a szovjet állomáson, te meg állsz a sötétben és rád fagy a cipőd is. Menj akkor, menj nélkülem. A pislogási képesség birtokában már el tudok tőle köszönni is, persze semmi majd hívlak, meg majd írjál frázis. Egyébként is legtöbbször elfelejtem ha ígérek valami ilyet. Szóval engedjük el nyugodtan, megyek a dolgomra, a nem létező Brooklyn térképpel a fejemben, de azt hiszem működik a gps rajta, már ha nem vertem el faszságokra a havi adatforgalmam. Ami majdnem biztos, hogy megtörtént már.
Nem fordulok meg, hát remélem akkor ment a dolgára, ha már annyira haza akart menni. Aljas svábbogárként azért zavaróan szaladgál bennem a gondolat,hogy tán ha kiejtettem volna, hogy sajnálom amiért hülye picsaként viselkedtem, akkor talán nem mondja, hogy ő meg hazamenne. A számba tornászom a cigit, a bor szaga meg totál az orromba kúszik, majdnem hányok is és nagy nehezen meggyújtom mire meghallom a hangját. Felvont szemöldökkel fordulok meg, hát remélem most még útba is igazít és akkor biztos, hogy szarban leszünk mindketten. Hallom a kérdést és hagyok neki némi időt, míg leér bennem, bejut a megfelelő pályákra. Oldalra biccentem a fejem és noha kicsit már az élei homályba csúsznak, meg hát szar a világítás is némileg ezen az utcán (továbbá így nem látja a labrador tekintetem..a szerk.) kifújom a füstöt is. - Miért? - mert szeretné, mert így érzi helyesnek, mert tényleg akarja, mert velem akar Farm ahol élünk maratont nézni, mert éppen este van, vagy a fasz tudja. Adjon egy indokot, amire tudok válaszolni. Csak egyet. Egy fél mondatnyit. Nem tudom hol él, kivel él, nem buzeráltam szét az életének azt a felét, amiben nem veszek részt. Nem járok elé a sulihoz, mint egy ballonkabátos perverz - nem mintha lenne ballonkabátom - és nem adok neki nyalókát tanítás után. Húztam egy vasfüggönyt és kapott útlevelet, diplomatát. Jöhet bármikor, de én, a kém? Remeg bennem a válasz, hogy mit válaszolnék szívesen, mégis inkább a bor savanyúságába nyomom a szavakat, halkan. - Mondd, miért? - teszem fel ugyanazt a kérdést lényegében, nem tudom minek. Egy regényben ezt a másodikat már kihúzná az író, de én meghagyom. Halljuk többször. Ha vállat ránt meg nem tudom mit csinálok vele.

Másodpercenként újabb hulláma tört rám a fáradtságnak és a részegségnek, mint valami fura trópusi vihar ismeretlen vizeken, ahol olyan áramlatok is utolérhetnek, amiket korábban el sem tudtál képzelni. Bámulok rá, ha nagyon fókuszálok, akkor is legalább kettőt látok belőle – már amikor odafigyelek, hogy vajon kettőt látok-e belőle – és arra a pontra már bőven elemeztem annyit a helyzetet, hogy úgy tűnjön, mintha ez most valami nagyon drámai, nagyon végzetes és nagyon… hát, szóval ilyen „nagyon” szituáció legyen, amikor tényleg komoly dolgok dőlnek el, közben meg, tudja fene, nagyon valószínű, hogyha bárki másnak előadjuk ezt a történetet, élből azt mondja rá, hogy az egész egy hatalmas faszság.
Egyébként, hogy őszinte legyek, nem szívesen hívtam meg magamhoz. Jó, igen, tudom, hogy ez hogy hangzik, szóval hadd tegyem máris hozzá, hogy véletlenül sem ő az oka annak, hogy nem szívesen hívtam meg magamhoz. Sohasem került igazán szóba, hogy pontosan hogyan is élek, egy pontig azt hittem, őt nem érdekli, de mára sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak menekülök a kérdés elől. Már majdnem két éve annak, hogy anyám egyszer csak kisétált az ajtón, és többé nem jött haza. Később a zsaruk keresték nálunk, nem egészen tisztázták, mibe folyt bele, de időről időre azért felcsöngetnek, nem jelentkezett-e nálunk. A válasz minden esetben nem. Korábban amúgy rajongtam a bűnözőkről szóló történetekért, azzal együtt néha igazán úgy vagyok vele, hogy anya tehetett volna egy szívességet, hogy egyszerűen csak meghal, vagy nem tudom, ha már úgyse látom többet, talán valami jobb lenne, ha legalább nem baszogatnának folyamatosan miatta. Mindegy, a baj nem ő, véletlenül sem ő – már abban, hogy miért tartok távol mindenkit, akit csak lehet a helytől, ahol élek –, hanem az apám, aki szemmel láthatólag maga sem tudja, hogyan kéne viseltetnie a helyzet felől. Néha berúg a konyhaasztalnál és elbőgi magát, mint egy friss özvegyember, néha só helyett a reggeli pirítós mellé a fejemhez vágja, hogy az anyám egy kibaszott kurva, és hogy bánja, hogy valaha is szóba állt vele, néha idegen nők fordulnak meg a házban (bármilyen korosztályban, a legfiatalabb nálam alig három évvel volt idősebb), néha megesküszik, hogy innentől csak ketten leszünk és bármiben számíthatok rá, ha már így egymásnak maradtunk, megint máskor csak kidob a házból, főleg, ha rajta kap, hogy épp füveztem. Ez meg persze, szomorú, ha azt vesszük. Mármint, gondolom, majd tíz év múlva rengeteg könnyes szemet hagyok magam után, ha kielemzem, hogy milyen egy fos gyerekkorom volt, de addig meg nagyon jól elvagyok a demarkációs vonalaim mögött. Már az apámmal szemben felállítottak mögött. Ha nem iszik, amúgy egész jó arc, és hát tudja is, hogy egy barom, és ha csak egyszer látnád őt a konyhában bőgni, már te sem tudnál haragudni rá. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a demarkációs vonalaim mögül bárkit odaengednék a közelébe, hogy aztán kiszipolyozza őket, és megmételyezze a másokkal való kapcsolataimat a puszta létével, és tudom, hogy úgy hangzik, mikor erről beszélek róla, mintha túlreagálnám, de a franc essen bele, ezért nem szoktam beszélni róla!
És ezek után meg kéne indokolnom, hogy miért akarom, hogy ő…
Hát, fáradt vagyok, részeg és legfeljebb hat háztömbre lakok innen, oda pedig egyszerűbb eljutni mint Bronxba. Meg hát…
- Annyira rossz nem lehet ott, mint az előbbi. Apám vagy alszik, vagy otthon sincs, mindegy is, tulajdonképpen miénk a lakás. – Röviden megdörzsöltem a bal szemem. – Meg szerintem belehalnál, ha most visszamennél Bronxba. Vagy hát én belehalnék – már ugye HA NEKEM KÉNE MENNI, abba halnék bele, de illik kijavítani, ha ilyet mondasz egy lánynak?

Olyan ez mintha állnánk tudod egy gázlóban egy elvétett ugrás után és becéloznánk a követ amit meg kell fogni. Csak az a szitu, hogy mindig több van és el kéne dönteni, hogy melyik legyen az a bizonyos. Ráadásul most, jelenlegi állapotomban faszán nem tudom, hogy mi most akkor ugyanott állunk vagy sem. Elbasztam neki a ma estét ezt még a ködön keresztül is érzem, mert hideg ujjakként fonódik a felismerés szörnye a bokám köré. Ő haza akar menni, nem velem akar jönni, ráadásul még ha haragszik is rám, nem mutatja. Ami tré mert ha legalább megmondaná, hogy úgy viselkedek mint egy fasz és most is ezt csinálom, legalább joggal válthatnék eggyel magasabb fokozatba. De nem teszi meg, kárhozik bennem a felgyülemlett részeg energia amit valahol le akarok vezetni, jelen tényállás szerint meg ezt majd hazafelé leszek kénytelen megtenni, ha már a pasim inkább hazamenne. Nélkülem. Fasza. És ez most tökre idegesít, mert hát az elmúlt hónapokban ilyenre nem igazán volt példa. Ha én akartam hazamenni, ő mindig jöhetett velem, vagy egyszerűen már eleve nem volt ott amikor én lazítás címszóval a világ csillámló darabkáit próbáltam valahol összeillesztgetni.
Szóval megyek, nem tudok ezzel mit kezdeni most, jelen állapotomban meg nem vagyok képes kezdeményezni komolyabb beszélgetést avagy vitát, ami a részeg énemnek kifejezetten nagy sajátja. Csak egyre zakatol bennem az is, hogy fogalmam sincs, hogy egyáltalán hol a fenében lakik, vagy hol él. Gyanítom persze, hogy nem valami fura angol lord ivadéka aki csak ténfereg itt a nagy jólétben, mert az ilyen sztorik filmekbe valók és nem a valóságba. De akkor meg miért nem? Kicsit kutatgatok a fejemben, hogy oda-vissza kb. fél éve vagyunk mi együtt, igaz nem járunk vacsorázni meg csónakázni valami romantikus tóhoz meg ilyenek, de vagyunk vagy mi. Az angyal a hajamban azt mondja, hogy én se citáltam anyám elé, nem vittem el vasárnapi ebédre a nagyanyámhoz, de hát sose mondta meg ilyenek, a család frankón ki volt eddig tolva a képből. Jó most sem mondta, hogy én miért nem, mert hát a lakásba ahol lakom meg jön és jöhet is amikor kedve van. Nem tudom mi bajom van, de megszakít az utálat mocsarában és csak visszakérdezésre telik, másra nem. Mintha épp térdelne valami hatalmas brillgyűrűvel amit nem tudok feldolgozni. Mármint ne térdeljen le jézusom, csak olyan. Mármint gondolom, hogy olyan.
- Apád? - jó ez, az iq szintem csak úgy szalad a beszélgetés vonata után, nem én, mármint nem gondoltam, hogy az apjával lakik. És megannyi szar barátnős címkés kérdés kopogtat az agyvelőmben, hogy mi van az anyjával? Van-e testvére? Mekkora a családja? Ezt mindet faszán már tudnom kéne, legalább hallomásból vagy körülírásból. De nem kérdeztem. Soha. Ő nem mondta. Szóval megint a nullán állunk. Hát mi a faszt csináltunk akkor az elmúlt fél évben ha meg sem ismertük egymás életét? Majd a bor választ ad, lévén meghúzom, hogy a saját ingoványos szarom elől meneküljek vele. Menjek, most menjek hozzá. Így álljak az apja elé vele együtt. Hát az elbaszottság édes illata most totál körül zár mindkettőnket és kovácsol valami egésszé. Ja, hát ezt csináltuk fél évig.
- Lehet belehalnék. - vonok vállat a gyér lámpafényben, mint valami modern westernhős aki az ellenfelével készül párbajt vívni. Nem kérdezem, hogy abba halna-e bele ha én mennék, vagy abba ha ő, mert a végén olyan válasz születne ami miatt még egy hétig itt állnánk. Jár az agyam lassan, hogy most vajon túlmisztifikálom-e ezt az otthon kérdéskört vagy sem.Szintlépésnek nevezzük-e ezt a voltaképpeni meghívást vagy csak egy szükséges és nagyon kézenfekvő megoldásnak? - Én.. - egy gyökér vagyok, ne hallgass rám és jobb lenne ha egyedül mennél haza, mert tudod, hogy reggelente egy nyűgös szar vagyok meg szét fogok nézni és a kiskori képeidben akarok turkálni, látni az élettered mert kíváncsi kreténként ez a legnagyobb hobbim, tehát nem jó ötlet, menj haza és majd valamikor beszélünk, jó? - oké. - ezigen. - Menjünk. - még egy mosoly is feléd libben, kicsit félszeg, mert amilyen erőszakos állat tudok lenni, az ilyenekkel röpke 3 perc alatt lehet visszalökni valahová 9 éves korom környékére, a nyálszagú nagynénik és szekrény szagú mamák világába, ahol félszegen mertem elvenni a csokit is. Mert féltem és idegesít ha félek. Tudod, most megijesztesz, nagyon. Kínomban a borba csókolom a faszságaimat, komolyan mintha szűz lennék és veled elkerülhetetlen lesz egy kamerákkal felvett első éjjel. - Utat is mutatsz? - billentem oldalra a fejem és kíváncsi tekintetekkel szuggerállak. És még azt se kérdeztem meg, hogy hát apád mit fog szólni a szagunkhoz és borunkhoz? Ennél azért magabiztosabb szoktam lenni egy bármilyen helyzetben. Most meg? Állok mint egy fasz és olyan kétségbeesve nézek rád mintha kérlelnélek, hogy mondd ki: ez egy vicc. - Valami amit kéne tudnom a lakásotokról? - végre egy értelmes kérdés, csak nem vagyok menthetetlen.

De most tényleg, tényleg nem szabad már olyasmiket mondani, hogy én amúgy személy szerint túl fáradt vagyok ehhez az egészhez? Nem megy egyenesen állni, a gondolataim amúgy is csak addig visznek, hogy fejben végigpörgessem az ezerszer végigjárt utat hazáig, otthon némi víz, az ágy nyugtató kényelme (kényelme a faszt, szerintem azóta könyörgök egy új matracért, hogy ésszel felfogom, hogy matracokat lehet venni is, nem csak úgy vannak, mint mondjuk… hát technikailag bármi, aminek a társaságában ez ember nevelkedik – mint dohányzóasztal, kanapé, meg alapvetően dolgok, amik egy háztartás részét képezik, és egy életben csak egyszer kell megvenni őket, meg rendszerint már megvannak, mire az ember gyereket vállal: szóval igen, matracok, kanapék meg ilyesmik, és ennek most nem tudom, van-e értelme, de én értem), és ez az este… ez az este pontosan olyan lenne, mint azok a filmek, amiket otthon elalvás előtt az ember lestoppol valahol a felénél, hogy akkor majd holnap folytatja, aztán pedig az esetek túlnyomó részében soha nem indítja el újra persze. Mármint, a fenébe is, leszarom azt a nyomorult találkozót. Leszarom azokat a seggfejeket, akiket otthagytunk. Leszarom azt is, hogy az ő szemszögükből mostanra alighanem mi magunk vagyunk a seggfejek. Leszarom – ezt ki szabad mondanom? – JJ kibaszott hisztériáját. Sőt, tudod mit? Sőt! Leszarom azt is, hogy én mit szarok le. Késő van, elegem van, fáradt vagyok. Annál pedig tényleg jobban haza akarok menni, minthogy érveket soroljak fel amellett, hogy miért érné meg haza menni. Már az sem zavarna, ha útközben tényleg elgázolna egy tejes kocsi – bár ezt valójában biztos nem így gondolom, de a bor sok olyan dolgot mondat az emberrel, amit egyébként nem is gondol úgy – és az sem zavarna, ha ezek után már tényleg nem beszélnénk többé – de mondom, az sem kizárt, hogy a bor pont az ellenkezőjét mondatja veled, mint amit gondolsz.
Közben meg kitárom a karjaimat, jó szélesre, mintha csak meg akarnám ölelni, vagy pedig egyezményes jelét mutatnám annak, hogy fogalmam sincs (de tényleg, fogalmam sincs, kisasszony, már arról sem, hogy éppen miről is beszéltünk, vagy miről nincs fogalmam).
- Nem mindenkinek van nagybátyja üres lakással – más esetben meg biztos hozzátenném, hogy a legújabb szociológiai kutatások szerint huszonnégy éves korig tart a tinédzser kor, meg tulajdonképpen hálaimát mondhat minden szülő, akinek harminc alatt már elköltözik a kölyke otthonról, szóval annyira talán mégsem gáz a helyzet.
(Oké, oké, oké, mi nem gáz ebben a helyzetben? Pedig mennyivel jobb volt… hát, legfeljebb tíz perccel ezelőtt például!)
Megdörzsöltem a bal szemem, végiggondoltam, mivel járna, ha innék még egy kis bort, arra jutottam, valószínűleg elhánynám magam, azért ittam még egy kis bort (nem hánytam el magam), közben pedig hevesen gesztikulálni kezdtem, hogy legalább az út túlfelére el kéne jussunk, ha akkor most ebbe tényleg belevágunk. (Abban nem vagyok biztos, hogy az ilyesféle gesztikulációk bárki számára érthetők lennének.)
- Mit akarsz tudni róla? Hogy ott tartom-e a szexrabszolgáimat? Vagy egy híd alatt van-e? – Hát figyelj, egy másik helyen, valaki más szájából ezek elég vagány mondatok lettek volna, én szerintem a mássalhangzók felét nem jól ejtettem. Megráztam a fejem. – Nem, fogalmam sincs, hogy mire vagy kíváncsi.

Nem tudom valamiért belegörcsölök az egészbe, csak úgy, mert túl hirtelen és ez olyan, mintha holnap lebombáznánk Kubát, mert most már lehet meg minden mert a kommunista éra hálója nem fogja ránk rögtön visszahajítani, mert mára már szegények és csak a turizmus van, semmi más. De nem tudom, hogy a faszba jutott eszembe Kuba, de tökre elmennék oda egyszer, csak úgy. Már ha lenne az a pénzösszeg amit képes lennék megtakarítás címen legalább egy perselybe beleszórni, de akkor jönne Dí vagy Fabi vagy valaki és még azt is letarhálná, de legalább lenne egy esti bulink, nekem meg Kuba megmarad a Hasta siempre commandante szintjén. Még rendes szivart sem szívtam onnan sose, mert nem is tudom hogyan kell rendesen szivarozni.
Közben visszakúszok a jelenbe és New Yorkba, valahová Brooklynba egy gyéren bevilágított utcára. Vajon ha most képen törlöm, hogy miért csinálja ezt velem akkor az hiszti? De utána adnék neki egy csókot, feltehetőleg. Legalább annyira nem értené mint amennyire én nem értem, hogy ezt miért most kellett, miért ilyenkor, amikor már amúgy is átestem a másik végletbe és ilyenkor valószínűleg még neki is az agyára megyek, aki a hangját se emeli fel rám. Pedig a helyében már tettem volna vagy tízezerszer, de az esetek többségében nem is vagyunk eszünknél. És most meg hazahív. Magukhoz. Ha legalább lenne otthon fagyim amit elmondtam volna neki, akkor most rákenhetném, hogy ki akarja hagyni az általam hőn preferált előjátékot (shohh) és bedobja az otthon kártyát, amivel leforráz mint az ünnepi kopasztáson szokás. Nézem és keresek valami egyetemes jelet, hogy éppen gondolatolvas bennem, de hát erre nem képes én meg kimondani és félszeg hülyévé avanzsálok aki mindjárt sajnálja, hogy nem klassz cipő meg csini ruha feszül az egyébként stop tábla alkatán. AJJH!
- Amúgy.. - annyira volt életem része az a nagybácsi, mint Hitlernek a leopárdszőrmés csizma, tehát semennyire - valamiben lehet szerencsém. - kissé beviszem a sértett hangszínt, mert hát az én fülemnek az, pedig hát nem úgy szántam az iméntit, de igazából részeg vagyok, hogy ezt kifejthessem, szóval legyintek. Mindegy, nem fontos. Nem ez most a probléma lényege, amúgy meg mondtam szerintem, hogy költözzön oda, vagy hát lehet nem ezt a kifejezést használtam, mert az olyan éljünk együtt előre egy matracon/szobában dolog és ekkora szinteket nem szokásom semmin emelgetni. Ő meg helyette iszik és mutogat, egyik kézzel a másik oldal felé, szóval remélem nem értelmezem totál félre a dolgot úgyhogy elindulok, kicsit ingoványos a járda, de végeredményben mindegy is, mert elnyelni nem fog.
- Ja pont ezeket. - mormogom, mert elbagatelizálja és persze nem ért, mert ez nagy dolog valahol. Én se cipeltem haza vasárnapi ebédekre, nem mintha járnék mostanában, de járhatnék! És elképzeltem őt vagy ezerszer anyámmal, hogy nem tudom, mi van ha megkedveli és mindig őt fogja keresni rajtam? - Aj, persze, hogy nem. Nem is akarsz. - csóválom a fejem, hát minden pasi lemarad kettővel az eszmefuttatások mögött? Mindegyik, ja. Múltkor Fabi nem értette miért gáz, hogy felver a faszságaival hajnalban, most meg ő nem ért. Hát komolyan. Ez a karma?! - Házi szabályok, tudod. Mindenhol vannak. - indulok el, vélhetően ő sokkalta jobban tudja hova tartunk, mint én. Kicsit instabilan megyek, de hát nőből vagyok, kemény vagyok és ugyan vihetne a hátán lovagiasságból, nem kárhoztatom a szerepkörre. Aztán rájön, hogy nagy a seggem. - De ha nincs, nincs. A szexrabszolga meg a híd is megteszi. - elmosolyodom, amúgy még az is egy érdekes tárlatvezetés lenne. - Csak mondd, hogy valami busz vagy egyéb megy oda, netán a szomszédban van. - mert amúgy én akartam Bronxba menni, csak épp egy lusta fasz vagyok még erre is, meg sőt még programot terveztem be meg minden és most jövök rá, hogy még létezni is részeg vagyok már. De már megint, tessék, nyugtasson meg ő, holott ő tette a meghívást. - Egy kibírhatatlan fasz vagyok, ugye? - kérdezem sóhajtva, most kimondhatja, nem lesz gáz. Ebben a pillanatban, fél óra múlva mondjuk már lehet mást fogok gondolni.

Nos, tehát alapvetően senkit nem szoktam felvinni magamhoz, mert csak szétaggódom a dolgot, hogy mit szólnának ők apámhoz. És oké, az, hogy senkit nem szoktam felvinni magamhoz, az tulajdonképpen hülyeség, szerintem páran már eljutottak legalább az előszobáig, vagy a konyhában egy tejeskávéra, végül is két év az hosszú idő, én pedig bármennyire is gyűlölöm néha, olykor-olykor rákényszerülök a szocializációra, bár most ezt úgy mondom, mintha ez alatt a szocializáció alatt nem azokra a pillanatokra gondolnék, amikor az unokatesóimat rángattam fel magamhoz, vagy valamelyik gimis osztálytársamat, hogy akkor írjunk együtt matekleckét – valahol máshol, csak ugye fel kell ugrani még ezért meg azért hozzám hirtelen, és persze, gyere csak fel, de ne szólj senkihez, ne nézz semmire, ne----
Az egészben amúgy az szánalmas, hogy apám az esetek kilencven százalékában nem is akkora faszfej, hogy így távol kéne tartanom tőle mindent, amit a világon szeretek, a maradék tíz százalékról viszont sohasem tudni, hogy mikor csap le. Tudom, hogy nem szabadna ilyet mondanom, de néha fájdalmasan irigylem JJ-t, hogy neki nem kell az apjával is megbirkóznia. Ellennék egyedül, betéphetnék a kanapén, miközben az MTV Rocks-t bámulom, és agyvérzést kapnék az idegességtől, valahányszor egy újabb Black Keys dalt játszanak (tudom-tudom, már rég túl messze kerültünk a tárgytól, de hát abból a zenekarból tényleg nincs mindenkinek elege?).
Na mindegy, izé, az is lehet, hogy erre a pontra már főleg csak az zavar, hogy apám is észrevette, hogy mindenkit igyekszek távoltartani tőle, és néha órákon át rágja a fülemet, hogy találkozni akar a barátaimmal, máskor meg hosszú lelkifröccsöket tart arról, hogy mennyire aggódik, hogy így magamban tartom, mi van velem, és amúgy is hová tűntem már megint éjszaka, és rendben, nem vagyok gyerek (amúgy ez biztos?), de akkor sem tudja nem észrevenni, hogy---

És ebbe akarom most belerángatni JJ-t. Átgondoltam? Nyilván nem. Nyilván most már nehéz lenne valahogy kitáncolnom magamat ebből, és még inkább nyilván az egész után három másodperccel valami furcsa, szorongásszerű érzés lett úrrá rajtam, ami biztos már csak akkor fog elmúlni, ha végre az ágyamban fekszünk, és majd valami olyan hülyeségen vitatkozunk, hogy melyikünktől volt nagyobb hülyeség, hogy kihagyta az esti zuhanyt. Vagy ha elmegy tőlem, és eltelik három hét, anélkül, hogy apám ezt bármikor is szóvá tegye nekem, nem mintha problémája lenne ezzel, inkább csak attól kapok gyomorgörcsöt, ha azzal jön, hogy milyen jó, hogy végre megismerhette---, vagy… ha mondjuk szóvá teszi, hogy az azért zavarja, hogy nem tudtak rendesen szót váltani, vagy mit tudom én, bármi olyat mond, amit a normális emberek is mondani szoktak. Jézusom, itt azt hiszem, végül is csak nekem vannak problémáim!
De arra mondjuk, van bor.

A rohadt életbe, a végén tényleg el fogom hányni magam.
- Hát, klassz lakás az – mondtam, valószínűleg kínosan hosszú hatásszünet után, már én sem tudom, mennyi idő, amíg összeszedem a gondolataimat. – Mármint, tökre örülök, hogy van neked meg minden. – Ilyet szoktak az emberek mondani? Egyszerűbb lenne inkább csak feladnom, hogy megpróbáljak beszélni, úgyse egészen fog menni. Ittam még egy kis bort, a nyomán savanyú és folyékony lett a nyálam. Köptem egyet, vágtam valami grimaszt (ez inkább a nyálam ízének szólt, mint a világon bármi másnak), aztán hasonlóan elkínzott arccal JJ-re meredtem, röviden átgondolva a helyzetet pedig arra jutottam, hogy jobb, ha ráhagyom, mit hisz arról, hogy mennyire akarom megérteni. Rögtön utána meg az jutott eszembe, hogy ez minden bizonnyal hiba volt, de túl késő volt tenni ellene. – Ugh – nyögtem, mielőtt köptem volna még egyet. – Nem olyan nagy cucc, ami érték volt benne, azt a rendőrség már lefoglalta, szóval még lopni sem nagyon lehet belőle. De van pár király könyvem, majd meglátod – mondtam, miközben a kézfejemmel törölgettem a nyálamat az államról, és ahogy ránéztem, legalább hármat láttam belőle, és akkor és ott ugyanolyan képtelenségnek tűnt, hogy valóban hazaérünk valaha, minthogy egyáltalán hozzám indultunk haza. – Nincs messze – sóhajtottam. – Lehet, hogy inkább picsát mondtam volna. Na, inkább csak gyere már! – Mintha legalábbis nem neki lett volna több lépésnyi előnye velem szemben.

Meleg a bor, feleim ezt muszáj vagyok megállapítani. Épp, mint nagyapám limonádéja, amiről ő csak hitte egyébként, hogy hideg viszont a hűtője sosem működött megfelelően hozzá, meg hát egyébként is a Parkinson nem a legjobb barátja senkinek, tehát feszengő látogatások sorára emlékszem csupán. Azt hiszem engem bírt a maga hideg módján, már ha a 2 mondat amit hozzám szólt ennek tekinthető. Ja, a fél gyerekkorom penészes csendben telt nála. Lusta nyarak megspékelve egy csomó dohos és régi cucc átturkálásával a padláson amikről nem tudtam micsodák. Fényképek amiken egy rakás gyönyörű ember volt valamikor a hippi mozgalom közepén, a papa katonai ruhában Vietnám idején, a mama félmeztelenül a woodstocki fesztiválon (ezt nem akartam soha látni), és mindenki így frankón boldog ami nekem meg tök fura, mert ebből nem sokat láttam. De a mama jófejnek tűnik a képeken, szóval értem már miért nem hasalt be a témán, hogy anyám a semmiből megjelent terhesen.
- Ja, végül is már kezd az lenni. - elmosolyodom egy fokkal enyhülve, mert hát ellentétben mondjuk vele meg Fabival én nem ebben a városban nőttem fel, csak bejártam és itt ragadtam végül. Mert hát hiába a duma, hogy a világ a tiéd, ez igaz mondjuk úgy egy 70km-es szakaszig ahol is az út átvált dollárokra és ha nem vagy megtömve akkor csöves leszel egy leszakadt kisvárosban ahol a Tommy Hewitt (nem, őt nem tartom gonosznak) családjához hasonló örök lokálpatrióták élnek és frankón feldolgoznak konzervnek vagy a rabszolgájukként fognak tartani a kukoricás mellett, tehát nem kösz, marad nekem is ez a kör. És Stephen bácsi (itt megjegyezném, hogy miatta lett a második nevem kiszedve egy Aerosmith dalból) léha segg életmódja mondhatni tökéletes. A pecót röhej, de kártyán nyerte mikor még pultosként funkcionált valami lepukkant kricsmiben. Viszont szerintem pont ezért nem is értékeli és csak hagyta lerohadni mert ő úgyis mindig valami aktuál nőnél lakik. Egy táskányi cucca van, a többit meg adja-veszi ahogy puffan. Zseniális hozzáállás, de rajta kívül senki nem tudja érteni a folyamatábrát, hogy mit miért vagy mit miután. Nekem meg mindegy, amíg a pecó az enyém, addig voltaképpen boldog lehetek. - Valahol jó is, ja. Nincs főbérlőhöz kötöttség és azokkal élek akik igent mondtak rá. - nem köhintek, nem célzás, hogy mert ő nem akart mert hát ha együtt élnénk az elég problémás lenne szerintem, mert ilyenkor tökre érzem, hogy nem is lennék rá képes. Nem csak vele, senkivel.
Most is nézem őt, hobbiból kifejezetten szeretem nézni anélkül amúgy, hogy hozzáérnék vagy szólnék, mintha frankón lenne köztünk egy üvegfal vagy valami hasonló, pedig itt van és teljesen megérinthető közelségben, de hát éppen köpköd szóval ez a gondolat el is hal, mint Göringben a józanság iránti vágy.
- Könyv? Elképesztesz Hunt. - nevetve mondom de amúgy tudom, hogy nem hülye srác, sőt kifejezetten nem az, bár ezt előszeretettel nem mutatja, mert mikorra az éles megjegyzései megérkeznek, már csak tompa szottyadt paradicsom szerű elmékbe hatol be, akkor meg már nem olyan az élmény sem. Szóval duh, ráadásul még mindig bukom az intelligenciára, szerintem szexi, bár azt hiszem ezt nem jelen bort nyáladzó pillanatában kellene vele közölnöm. Persze ha Batmanes kifestőket mutogatna, jelenleg az is szórakoztatna már szerintem. - Lefoglalták? - ezen mondjuk azért másodlagosan fennakadok egy kicsit, mert hát egy újabb kiütközési pontja annak, hogy fogalmam sincs hogyan él. Vagy hát már tudom, hogy az apjával és ha most józan lennék valószínűleg több kérdésem lenne, de már ott tartok, hogy csak jussunk be abba a lakásba és majd minden helyre áll bennem is meg minden. Boldogan felsóhajtok, bár a nincs messze jelenthet vagy 7 utcányi távot is, teljesen relatív, főleg mert lassan megyünk. - Nyújts be valami petíciót, hogy a legközelebbi ilyen smúzolós partin valami olyan pia legyen ami nem tompít le mindenkit totálisan. - sóhajtok megint, mintha amúgy az ő hibája lenne, pedig nem az. Felnevetek. - A picsa helytálló, de te siethetnél, le vagy maradva. - szólok hátra pedig pont én nem tudom amúgy, hogy merre kell menni de azért megyek rendületlenül és kelletlenül sóhajtva, mert már nincs is kedvem gyalogolni sem, a taxizáshoz viszont spúr vagyok és feltehetőleg be sem engedne minket épeszű sofőr a kocsijába. Elhaladunk valami alacsony kerítéses parkrész mellett (ki tervez ilyet?) és meglátva a bokrokat, válaszul bennem összerándul valami. - Pisilnem kell. - ezt hároméves korom óta mindig bejelentem mindenkinek, nem tudom miért. Rögzült szokás vagy mi. Szóval megállok a kerítésnél és eltökélem, hogy átlendülök rajta. Odáig jól megy, hogy felrakom az egyik lábam. - Tolj meg. - vagy emeljen, vagy mindegy. - Nem, nem bírom ki hazáig. - ezt hozzá kell fűznöm, mert mindig megkapom kérdésbe,hogy nem bírom? Nem bírom. - Árt a vesének. - vagy csak a beteg agyamnak árt, magam sem tudom. Ha segít, ha nem, akkor átlendülök, félig esve a bozótosba. Most az összes félelmem elszáll, hogy pók és kullancs meg anakonda és parki rém, becsörtetek, nem mintha ő nem látta volna már a részeimet, de azért nem nyújtanék premiert az utcának. - Jajmár, nyomoorult gomb! - mert hát sötétben és részegen kész mutatvány amúgy egy farmert levarázsolnia magáról az embernek. - Segííts már légyszii! - fogom könyörgőre, mert ha nem segít akkor kajak bepisilek és az meg milyen szánalmas már.

Mintha amúgy valami fura körpályára kerültünk volna azzal a témával, hogy hol, illetve még inkább, hogy kikkel él. Nem ma, de úgy általánosságban értve. Mármint, egy ponton túl valahogy mindig kilyukadunk itt – és erre egy pillanattal ezelőtt valami nagyon elmésnek hitt analógiát fel akartam húzni, de az az igazság, hogy mégis csak egy kibaszott idióta vagyok. Mármint, ha az időnk nagyrészében nála lógunk, meg a lakótársaival, akik amolyan barátféleségeink, vagy mi (jó, oké, persze, az életünket adnánk Babe-ért, de muszáj hűvösnek és érzéketlennek tűnni, hogy az ember menőnek érezhesse magát, 2019 van és az emberek nem szerethetnek többé, sajnálom, nem én írom a szabályokat, és igen, IGEN, persze, hogy csak viccelek most, már egészen az eleje óta viccelek, a fenébe is, tudom, hogy szar poén, könyörgöm, valaki segítsen már egy kicsit, hogy fogok tudni ebből jól kijönni?), akkor teljesen logikus, hogy ez valamilyen szinten beszéd téma. (A fenébe, még mindig nem tudom, mire akarok kilyukadni. Ez is az alkohol miatt van, nem? Az utolsó korty bor most üt be igazán, és ezért már kénytelen vagyok bármilyen gondolatnak a végére érni, és csak egy nyáladzó idiótaként fogok állni az úton, mindaddig, amíg…)

Ööö, annyi biztos, hogy ittam még, mert ki akartam öblíteni a nyálam ízét a szájamból. Aztán pedig hümmögtem valamit, mert rendszerint mindig csak hümmögni kezdek, mikor már túl sokáig vagyunk benne ebben a témában (még akkor is, ha egyébként sikerült összeraknom, hogy végül is teljesen indokolt ezt ilyen gyakran felhozni). Vagy… vagy, izé. Nem biztos, hogy készen álltam arra, hogy helyeslően bólogassak az ingatlanpiacon elfoglalt szerepére. Nem biztos, hogy a nagybátyjától befoglalt lakás valóban szerepet biztosít számára az ingatlanpiacon. Nem biztos semmi, csak hogy az a lakás minél többet dumálunk róla, annál távolabb van, én meg már tényleg csak haza akarok menni, lassan nem is annyira aludni, hanem VÍZÉRT. Egyszerű srác vagyok, na. Egyszerű, és egy kibaszott idióta is. Aki még ugye nyáladzik is olykor.
- Vannak képes könyvek is – tettem hozzá, de ettől a választól nagyjából úgy éreztem magamat, mint akinek az élete múlik azon, hogy mennyire tud jól kitölteni egy keresztrejtvényt, de közben meg az egészről már lemondott, és csak sorra olvassa a kockákat, és ahhoz az egy-kettőhöz beírja a jónak írt válaszokat, amiket ép ésszel még felfog. Más dolgot meg talán jobb elhallgatni, minthogy például van egy nagyon szép képes lexikonom a világűrről, egy másik pedig Ausztráliáról és Új-Zélandról, és ha az ember be van állva, és mondjuk nincs valamiért internete, vagy legalább egy számítógépe, tök jó annak a képeit bámulni, egészen más hullámokon lesz jóérzés tőle az agyban, mint amikor csak egy vicces videót bámulsz egy spangli után. De komolyan, még be is könyvjelzőztem azokat a szarokat a kedvenc képeimnél! Ne legyenek illúzióink, egy más világban kiselőadást is tartanék belőle. Nem csak a képekről, de mondjuk a Messier 78 reflexiós ködről az Orion csillagképben. Egyrészt mert a csillagászat király. Másrészt kiváló témaelterelés, ha mondjuk a B-beszélgetés téma főként a családodban történt rendőrségi ügyekhez köthető. – Öhm, nem fontos – mondtam gyorsan a kérdésére, meg hozzátettem azt is, hogy –, majd máskor elmesélem. – Eközben fejben, ha még követni tudtam volna a saját gondolataimat, valószínűleg valami olyasmin agyaltam volna, hogy előbb fogok elköltözni Kalkuttába, minthogy erre valaha is sor kerüljön, de a kurva életbe is, mind tudjuk, hogy ez nem igaz, és én tudom, hogy arra a pontra mennyire be voltam rúgva, azt is tudom, hogy tényleg hánynom kellett volna ahelyett, hogy összefüggéstelenül nyelem a nyálamat, és azt is tudom, hogy innentől tényleg nehézkes volt helyén kezelve követni az eseményeket. – Hát, azért majd szólok nekik, hogy nézzenek majd körbe a kabátodért – dünnyögtem. Azzal együtt autopilótával mondjuk bármikor hazatalálok, de… muszáj közben beszélni? Helyekre sietni? Másik helyeken megállni?

- Ott a kapu, miért nem mész be azon? – kérdeztem, de már csak akkor, mikor átesett a kerítésen. Leraktam a bort, úgy döntöttem, hogy örökre ott is hagyom, és a kerítés előtt megállva bámultam őt. – Sajnálom, de túl részeg vagyok ehhez. Az csak egy gomb, hiszek benne, hogy menni fog.

A magvas gondolatokat megzavarja, hogy lépnem is kell. Igazán feltalálhatnák már a lebegést, vagy lebegő saját buszüléseket. Azokra is lehetne bérletezni, meg tökre bliccelhetnél a másén, csak legfeljebb térdből lehorzsolnád mindened, de ennyit megérne a dolog. Mert hát ha pisilned kell, akkor tökre zavaró, hogy mindenbe beleütközik a hólyaggondolat, amiről még csodálom, hogy valami zseniális költő nem alkotott legalább 3 haikut. Nem kell róla eposz, elég egy haiku. Csak egy. Vagy majd írok én és megjelentetem a Times-ban. Szóval már a felénél tökre nem tudom hol járunk témailag. A lakásnál talán, de én már megszerettem a helyet meg nem is érdekel az egész. Az a gondolat is kezd elszállni valamerre, hogy éppen hozzájuk tartunk, mintha nem is tudom én aggódnék azon, hogy a szexrabszolgája leszek a híd alatt. Nem mintha így lenne, nem mintha ilyenen aggódnék csak na. Ha most lennék 15, nem érdekelne, komolyan. Akkor hozzá voltam szokva, hogy mindenkihez átmegyek. Ezt viszont eddig faszán kirekesztettem a kis világképemből. Vagy ilyesmi. Pisilnem kell.
És beszél könyvekről amiket megmutatna, de ahogy elnézem őt meg magamat lehet el is aludnánk mindegyiken a fenébe.
- Dandy, ne ne. - nem kell képeskönyv jézusom, a végén még rájövök, hogy amúgy tök értelmes. Persze tudom, hogy az, csak mit tudom én. Ilyenkor legalább normálisnak kéne lenni és akkor együtt csinálni végig valamit, de ezt is félreékeli a hólyaggondolat. Tényleg be fogok pisilni. - Vagyis de de. - helyesbítek, hát komolyan mutasson meg bármit, csak érjünk oda. Még kártyázni is leülök vele, legfeljebb arccal fejelem le az asztalt, csak mondja, hogy itt megyünk el az épület mellett meg minden. - Mindegy. - legyintek, mert közben feljön itt a lefoglalás dolog ami egyébként megfogja a fejem, mert eddig ezt sem említette. Tök hosszú már a lista amikről amúgy nem beszélünk, úgy értem sose. És ez tré valahol, mert most vagy az van, hogy mindketten elbaszottak vagyunk, vagy együtt vagyunk azok. Mert nem arról szól, hogy most ne lenne kedvem amúgy tökre produktívan csinálni valamit. Mert lenne csak valahogy...nem úgy jön ki meg minden. Sose úgy jön ki. - Nem erőszak amúgy. - ezt azért hozzá kell tennem, mert ha nem akar a családi szarokról beszélni akkor nem fogom kényszeríteni rá. Sem így, sem józanul.
Lefoglal a bokrok sziluettje és megint hólyaggondolat van, de azt hiszem itt a vége. Nem hangzott el a bűvös, na hát itt vagyunk dolog szóval itt a megállj. Persze nem segít áttolni magam a kerítésen, helyette jön itt holmi kapuval, hát kínlódik a faszom még x métert azért, hogy ezt elérjem. - Kapja be a kapu! - nyögök és ez szánalmas de már másra nem tudok gondolni csak arra, hogy mi a fasznak vettem nadrágot amikor dög meleg volt ma is és mennyivel egyszerűbb elrendezni a mosdózós dolgokat is. Inog velem még a föld is szerintem, vagy csak megint egyenetlen a talaj. És most komolyan szükségem lenne a segítségére, de ő csak néz és rám néz és a kerítésen túl van, most nem szaladgál be a kapuján amit nekem annyira emlegetett az előbb. - Ó baszd meg, ne már! - hát már mindjárt könyörgök is, de akkor kapja be nyugodtan és addig bénáskodok amíg szét nem jön az a nyomorult gomb, hogy túl legyek a hólyaggondolaton. Örömömben fel is nyögök, valahogy ilyenkor nem vizionálok be se pókot se kullancsot se semmit.
Felállok de ott rohadjon meg a nadrágom amit felrángatok de nem gombolok be. Én aztán nem fogok kínlódni. Viszont már a kapun megyek ki, egy fokkal könnyedebben, sőt mosolyogva, de nem felejtem el neki, hogy geci volt és baszott segíteni. - Hát ha rajtad múlik be is pisilhettem volna baszki. - morogva dugok cigit a számba, de most már tudok legalább sétálni. Nem mondom, hogy egyenesen de tudok, tehát minden adott, hogy Magellán végre elvezessen a lakásukig. Küldök egy roppant tádzsik üzenetet arra vonatkozóan - ha már írtak ugye - hogy persze, holnap mindenképpen ott leszek a semmirekellő egyetemi bulin, ahová nincs is kedvem elmenni de mindegy. Elmegyek, mert csakazértis. Neki meg nem szólok, mert ha ő nem segítőkész én meg nem vagyok rendes. Kilocsolom ezt a szart ami az üvegben lötyög. - Hát már nem adja. - de bandukolok előre - még jó, hogy mellettem a kerítés és valamikor, végtelen sok idő múlva megállok. - Halloood hát azt mondtad, hogy közel van és nincs is. - mióta is sétálunk? Fogalmam sincs, de már biztos messzire eljöttünk. Igazából fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Vélhetően majd holnap leszek ennyivel is okosabb. Ma már nincs erőm gondolkodni. Szóval mielőtt kimondja, hogy még vagy 15 utca jobbra-balra, addig inkább rágyújtok és eladnám a lelkem egy üveg jó hideg üdítőért.

Gondolom, más helyzetben amúgy segítettem volna neki, mert hát a lelkem sekélyesebb részein azért igyekszem ízig-vérig úriemberként viselkedni, és feleim, mikor a hölgyek épp részegen könnyítenének magukon valahol a városnak egy olyan részén, ami soha nem is látott még szebb napokat, éjjel és bokrok között, akkor ott jó, ha van azért a közelben egy úriember is, hogy ezt az egész helyzetet valahogy ellensúlyozza. Én viszont csak addig jutottam, hogy miután leraktam a bort a földre egyrészt felvegyem még egy utolsó búcsú kortyra, majd miután ismét leraktam, amolyan elbaszott próbálkozásféleségeket tegyek annak érdekében, hogy megtámaszkodjak valahogy azon a kerítésen. Csakhogy egyrészt tényleg nagyon alacsony volt – az ilyesmire nem lehet csak úgy, kényelmesen rátehénkedni – másrészt… nem, nincs egyéb pont, hogy is mondjam, az emiatt való bosszankodás tényleg lefedte minden cselekvésemet. Hümmögtem minden szavára, amit mondott a folyamat közben, de igazából nem is tudom, hogy mikről beszélt arra a pontra, mindenesetre maradtam a fegyelmezett, feszes egyetértésnél. (- Kapja be a kapu! – Igazad van.; - óbaszdmegnemár. – Ühüm. Persze.; - Hát ha rajtad múlik be is pisilhettem volna baszki. – Mmm, gondolom.) Elgondolkodtam, hogy vajon nekem is pisilnem kell-e (a válasz igen, de ennyiben hagytam a dolgot, egyrészt leszarom a veséimet, másrészt végigmérve őt, ez mindenképp túl komplikált kihívásnak tűnt ahhoz, hogy én is bele merjek vágni), és az, határozottan az volt az utolsó gondolat, amit meg tudtam ragadni az estéből. Utána kezdetét vette a szokásos filmszakadás – azaz az a fajta részegség, amit általában igyekszek elkerülni, azzal együtt tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire visszás hatása van, ha egy tizennyolc éves hülyegyerek arról beszél, hogy SZOKÁSA valamilyen részegségi típust elkerülni, mármint Jézusom, mikor lettem az a fajta sztereotípia, amit tízből kilenc jóérzésű ember lendületből csak pofán vágna? (Hú, jó érzésű emberek, kérlek, azért ne vágjatok pofán!) Amit pedig a töredékekből még felfogtam az a dohányfüst szaga volt, meg az íze is, azt hiszem, én is rágyújtottam. Elvakított egy utcalámpa, megégettem a kezemet (a francért dohányzik az ilyen, mi?), éreztem a bor szagát, amit JJ a földre öntött, elkapott a hányinger (és tudtam, hogy ettől a következő huszonnégy órában már nem szabadulok, de azt nem tudtam, hogy a következő huszonnégy órát túl fogom-e élni), és mikor sikerült végül utolérjem, akkor átkaroltam a derekát, és valami olyasmit motyogtam, hogy inkább ebbea-zirányba jöjjön.
Ebbea-zirányba pedig még három percen át győzködtem, hogy már nem kell sokáig gyalogolni, aztán vagy öt percen át baszakodtam a kulccsal a zárban, miközben arról győzködtem, hogy mindjárt bent vagyunk.
És hamarosan benn is voltunk.