"One day you will do things for me that you hate. That is what it means to be family."
Már el is fejeltettem, hogy az idő nem csupán felettem száll el szép lassan, de a testvéreim felett peregő homokóra minden apró szemcséje rájuk is változást hoz. Mikor lett Josie egyáltalán egy szépséges kislányból egy kész nő? Már nem azt az ártatlan, játékos tekintetet látom magam előtt, mint régen, hanem egy olyan szempárt, ami mögött megannyi kétely, titok, vágy, félelem, s még sorolhatnám, hány érzés lapul meg. A húgom elkezdett felnőni, s rohamos léptekben közeleg a felnőtt élet kapujához. Sajnos nagyon sok mindenből kimaradtam, amit már nem lehet pótolni, viszont új élményeket annál inkább lehet szerezni, ezért is volt most mindennél fontosabb, hogy megjelenjek ezen a - “jelentéktelen”, ahogy az anyja mondaná - családi napon. - Yvonne mondta ma reggel, úgyhogy lemondtam mára minden programom. Ez sokkal fontosabb, végre részt vehetek az életedben, úgyhogy nem számít semmi más. A munka és egyebek ráérnek. - széles mosollyal vonom meg a vállam, tekintetem közben az osztályterem kialakításán legeltetem. Stílusra teljesen más, mint Párizsban, de igazán vidám és színes. - Legközelebb tessék szólni, ha bármi ilyesmi van. Szívesen jövök. - felelem őszinte lelkesedéssel. Ugyanakkor legbelül érzem, hogy ez az egész helyzet valójában milyen szomorú is, hiszen itt van a nagy családja a városban, mégis ha én nem toppanok be, akkor teljesen egyedül kell képviselnie a Duvalokat. Az anyját nem számolom ide, hiszen ő inkább az elmondások alapján a többi teendőben segédkezik. - Ez rohadt jól hangzik! - csapom össze kezeimet, majd ellököm magam az asztaltól, aztán könnyed léptekkel megindulok az osztály túlsó vége felé. Igazán kellemes napunk van, az aranyló napsugarak vidáman másznak át a díszes ablaküvegeken. - Akkor ez tudod, mit jelent? - fordítom hátra fejem egy sunyi vigyorral. - Hogy majd alaposan kibeszélhetjük a feltűnési viszketegségben szenvedő osztálytársaidat! Legalább megtudom, hogy ki utálhatunk közösen! - na, ha valaki pletykálni akar egy jót, akkor nem kell messze mennie. Én aztán szívesen meghallgatok minden információt, sőt, előszeretettel adom is tovább azt és csámcsogom ki, ha nem olyan nagy lélekgyötrő titokról van szó. - De miért? Nem szoktak itt lenni a többiek? Vagy ciki neked ez a családozás? - ezt teljes mértékben megérteném, hiszen a kamaszoknak nagyon sok minden kellemetlen, s az egyik ilyen bizony a rokonság. Nem vagyunk tökéletesek egyáltalán, a mintacsaládtól nagyon messze állunk, úgyhogy érthető lenne, ha minél távolabb akarna minket tudni innen. Engem mondjuk nem sikerült! - Kerámia? Miféle kerámia? - pillantok magam mögé kérdőn, szememben kíváncsi csillogás bukkan fel. Tudtam ugyan, hogy Josieban is akad művészhaljam, de még nem igazán volt szerencsém ahhoz, hogy ezt alaposabban felfedezzem. - Az egész napom a tiéd. Csak akkor megyek el, ha te azt akarod. - belecsókolok a hajába, mintha csak biztosítanám arról, ha így is lesz, abból egyáltalán nem lesz harag részemről. Sokkal megértőbb vagyok, mint amilyennek néha tűnök, s ez különösen értendő a saját vérem tagjaira. Megindulunk közben kifelé, s a folyosón már egyre többen szállingóznak. Kitekintek az egyik ablakon, a parkoló is kezd megtelni kocsikkal, s egyre többen sétálgatnak már az udvaron. - Most már remekül vagyok, hogy látlak. Amúgy egy nagyon picit álmosan, mert elhúzódott az estém. - próbálok komoly arcot vágni, mintha munkáról lenne szó, de végül elröhögöm magam. - Elkezdtem nézni egy sorozatot Netflixen, és képtelen voltam letenni, úgyhogy mire ránéztem az órára, már két óra volt... Amúgy valamikor nálam aludhatnál, ha akarsz. Szerintem tetszene neked a tetőtéri légkör. - épp, mikor elérkezünk az udvarba nyíló ajtóhoz, újból megjelenik mellettünk az a furcsa tanár, akinek már a nevét is elfelejtettem. - Beszélhetünk egy kicsit, Josie? - már csak az kellett volna, hogy odategye azt, hogy “négyszemközt”. Jelen helyzetben kétlem, hogy létezhet olyan információ, amit én ne hallhatnék, úgyhogy egyelőre némán, homlokráncolva zúgnak szemeim Josie és a tanár között.
"I used to think i was introverted, because I really liked being alone, but it turns out that I just like being at peace, and I am very extroverted around people who bring me peace.”
Nem tudom. Nem vagyok egy szabályszegő, iskolakerülő lány, de jelen helyzetben már éppen azon morfondírozok, hogy valahogy le kellene innen lépni. Nem akarom, hogy ez az ember hozzámérjen vagy hogy egyáltalán rám nézzen, tulajdonképpen mindentől elmegy a kedvem, ahol ő egyáltalán jelen van. Könyörgöm, könyörgöm... Valaki jöjjön már erre! A folyosó hangjai kezdenek elmosódni és egyre távolabbról jönni, én pedig kezdem magam úgy érezni, mint egy lesből elkapott madár, akit kalitkába zártak. Az istenért... A kézfejem az asztal szélére szorít és pár pillanatig nem is hallom tisztán, hogy mit beszél Anders, mikor aztán a hátam mögül egy harsány, ismerős hang hallatszik, amibe nyomban bele is kapaszkodom, mint a remény utolsó sugarába. - Pierre – kapom fel a fejem és alig láthatóan, halkan fújom ki a levegőt, amit eddig szinte visszatartottam. Nem kezdem el kérdőre vonni, hogy mit keres itt, ugyanis jelenleg csak eluralkodik rajtam a megkönnyebbülés és a hála és ez elképzelhető, hogy az arcomra is kiül. Figyelem, ahogy kezet fog a tanárral, amire zavartan el is fordulok onnan, mert szinte végig is söpör rajtam a hányinger, majd mikor Andersnek hirtelen valami dolga akad, most már odafordulok a bátyám felé. - Hát... – habogok a kérdésére, mielőtt megingatom a fejem. – Nem tudom, gondoltam, hogy neked is dolgod van. – Mint mindenkinek. Ez a megszokott nálunk. – Honnan tudtad meg? – biccentem oldalra a fejem érdeklődve. Pierre számomra egy kicsit érdekes jelenség, jobban mondva sosem gondoltam, hogy majd ennyire beköltözik a szívembe, hogy végre valakin látom majd Loryn kívül is, hogy komolyan érdeklem. Pierre tud meglepetést okozni, ez egyszer biztos, már nem ez az első alkalom, mikor olyan helyen jelenik meg, ahol abszolút nem vártam senkit a családból, de most... – Egyáltalán nem bánom – hadarom el talán kicsit talán gyorsan is a kérdésére. A legjobbkor jött. Soha jobbkor. Most tényleg tökéletesen időzített és én ezért elmondhatatlanul hálás vagyok, hiszen ha nem jön, ki tudja, talán ismét egy lépéssel közelebb kerülök ehhez az undorító emberhez az akaratomon kívül. - Minden – bólintok a kérdésére, bár nem tudom, mennyire sikerül ezt hihetően átadnom, ugyanis a bátyám valahogy ezalatt a kis idő alatt is kiismert annyira, hogy azt kell mondjam, lassan jobban ismer, mint a tulajdon anyám. Hazudni sem igazán tudok -és nem is szeretek-, de ez esetben kénytelen vagyok, ugyanis nem szeretném, ha bárki is tudomást szerezne erről az egészről, ami az iskolában velem zajlik. Képes vagyok egyedül megoldani, nincs arra szükség, hogy kiderüljön, aztán még szégyenemben el is süllyedjek. Ajkaim széles mosolyra húzódnak, amint átnyújtja a baguettet és a virágot. - Köszönöm! Megeszem később – mutatom fel a baguettet, mert jelenleg nem sok étvágyam van, ami azt illeti. – Sok minden van, ami nem jellemző egy átlagos tinire, de rám igen, ez pont ilyen – szagolom meg a virágot, de akkor veszem csak észre, hogy tiszta csillámpor és érzem is, hogy az orromra is ragadt néhány szemcse, így felhúzva azt, meg is dörzsölöm, hogy leszedjem róla, amit le lehet, aztán természetesen viszonzom az ölelését. Kicsit talán jobban is megszorítom, mint kellene, mert nem tudok most szavakkal elég hálás lenni neki azért, amiért itt van. - Lesz süti- és kézműves vásár, fotósarok, mindenféle nevetséges jelmezzel... Valami akadálypályás dolog is lesz, tug of war, ilyesmik – vázolom fel azokat a programokat, amik eszembe jutnak hirtelen, de egész biztos, hogy akad még olyan, ami most nekem sincs az agyamban. – Ja, meg lesz valamilyen előadás osztályonként, de hála az égnek azt mindig bevállalják azok a diákok, akiknek feltűnési viszketegségük van – mosolyodom el egy bájos vigyorral. Én persze roppant mód értékelem, hogy nem kell ott ugrabugrálnom a színpadon, ugyanis mindennemű szereplést offolok, ha lehet, ahol rám irányulhat a figyelem, kivéve a zongorát, abba egészen bele tudok feledkezni és nem érdekel, ha többen is figyelnek közben. - Igazából ez a program minden évben olyan nekem, hogy csak túl kell élni. Mondjuk most a kézműves vásárba felajánlottam három kerámiám, hogy azért valamivel mégiscsak hozzájáruljak az eseményhez – vonok vállat. Azért tényleg nem akarom mindenből kivonni magam, na meg persze azt sem szeretném, ha szó érné a ház elejét bármelyik tanártól is és netalántán elkezdene rám pikkelni. - Nem kell sokáig itt maradni. Tulajdonképp értékelem, hogy eljöttél, tényleg nagyon jó, hogy itt vagy... de nem akarom az idődet rabolni – mondom őszintén, majd kifelé biccentek, hogy menjünk ki a teremből, jobb kint, tágasabb, és talán elkerülhetem Anderst is. – Hogy vagy? – fordulok oldalra Pierre felé egy halvány mosollyal. Szinte már látom magam előtt, hogy holnap majd szállingóznak felém a kérdések több diáktársamtól is, hogy ki volt velem az a jóképű srác, mert sokak még mindig nem tudnak róla, és így, hogy a virág is a kezemben van, még az is lehet, hogy hírbe hoznak vele. Mekkorát fogok én azon nevetni!
"One day you will do things for me that you hate. That is what it means to be family."
- Semmi különleges, csak egy egyszerű családi nap, minden évben megrendezik. - Yvonne érdektelenül vonja meg vállát, s egy ásítást elnyomva kever bele a reggeli kávéjába. - Egy “egyszerű” családi nap? - pillantok felé meglepetten a bögrém takarásából. Az “egyszerű” szót célzón nyomom meg, erősen utalva arra, hogy egy családi nap számomra sosem ilyen jelentéktelen, mint ahogy jelenleg Yvonne lefesti azt előttem. - És nekem miért nem szólt senki? Kedvesem, ugye tudod, hogy egy ilyen eseménynek eléggé nagy a jelentősége? - a kiégésnek számtalan fázisa van, amiket Lucas, Mallory és Josie anyján nem most tapasztalok először. Pedig olyan értékes és értelmes nőszemély! Nem vagyok itt régóta, de egyre szomorúbb látni, hogy egy ígéretes család napról napra egyre nagyobb darabokra hullik. Talán ezt Yvonne is látja, de már nem igazán érdekli. Nem küzd azért, hogy a morál jó legyen, s nem látja át, mit képes okozni azzal, ha az ilyen “egyszerű” eseményeknek ennyire nem tulajdonít semmi jelentőséget. Ahogy kilépek az ajtón, egyből a kezembe kerül a telefonom, s lemondom a mai napra tervezett összes programomat gond nélkül. Akad köztük megnyitó, oktatás, s hasonló jelentéktelen dolgok, amiknél számomra sokkal fontosabb az, hogy Josie érezze, hogy van családja, s van, aki bizony ott áll mellette. Bár a gyerekkorának nagy részéből sajnos kimaradtam, hiszen egy kontinens választott el minket, de ez most bizony meg fog változni. A bátyja vagyok, még ha csak félig is, s ott akarok lenni az életében, ha már más nem igazán van jelen. Egy apró előkészületre azért szükségem van, hiszen Yvonne elmondása alapján a diákokat már eléggé korán berendelték, mivel ők felelősek azért, hogy egy remek kis helyet varázsoljanak az iskolából. Josie szerintem biztosan nem reggelizett, úgyhogy mielőtt megjelennék, gyorsan befutok az egyik különleges, francia ízvilágokat nyújtó pékségbe, s veszek neki egy ínycsiklandó, eredeti francia baguettet. S hogy némi meglepetéssel is szolgáljak a megjelenésemen kívül, az iskolától nem messze levő virágboltba is befutok, s egyetlen szálat veszek a kedvenc virágából, melyet könnyed aranyporral hintettek be, hogy szebben tündököljön. Innentől pedig már senki és semmi nem állíthat meg! - Josie Duvalt nem láttátok? - ezt már a suli folyosóján lépkedve kérdezem az egyik kisebb társaságtól, akik egy halom széket cipelnek az utolsó simításokhoz. Pár szülőt láttam már lézengeni, hamarosan megkezdődik végre a családi nap. A kis társaság a termek felé küld engem, hiszen egyetlen perce még az egyikbe látták bemenni a húgomat. Az első kettőnél nem ő néz vissza rám, ám a harmadiknál... - Meglepetééés! - kiáltom el magam hatalmas lelkesedéssel, mikor megpillantom Josie alakját. Egyetlen fokkal közelebb egy tanárához, mint az elvárt lenne, de biztosan csak a véletlen műve... Lelkesen lépek közelebb, karom alatt tartva a baguettes dobozt és a virágot, majd szabad kezemmel átölelem a húgomat. - Milyen szépen megcsináltátok az iskolát, elismerésem! - azúrjaim ekkor megtelepednek a férfin, akin mintha némi zavar uralkodna el. - Üdvözlöm, Jean-Pierre Duval vagyok, Josie testvére! - nyújtom kezem az illető felé, akinek egy gyors bemutatkozás után hirtelen sürgős dolga akad, így magunkra hagy minket. - Drágaságom, miért mástól kellett megtudnom, hogy ma családi nap van? - egyáltalán nem szemrehányásként közlöm, hiszen arcomon végig mosoly terül el. - Remélem, nem bánod, hogy én azért eljöttem. - megsimogatom a vállát. - Minden rendben amúgy? - utalok a tanár zavartságára, közben azonban a kezébe nyomom a papírdobozt és a kis csillogó virágot. - Hoztam neked egy mocskosul finom baguettet reggelire! Remélem, éhes vagy! Ez a virág pedig... Gondoltam, megleplek vele, bár így belegondolva egy tini nem biztos, hogy értékeli a virágokat. - elnevetem magam, s újra megölelem őt. Imádom egyszerűen ezt a lányt, nem is tagadhatnám. - Mik a mai programok amúgy? - érdeklődöm tőle, s hátsómat nekidöntöm az asztalnak.
"I used to think i was introverted, because I really liked being alone, but it turns out that I just like being at peace, and I am very extroverted around people who bring me peace.”
Minden évben a kedvencem ez a hülye családi nap a suliban... Lory mondjuk rá szokott érni, de most tudom, hogy van valami más dolga, így fel sem dobtam neki ezt a fantasztikus programot. Nem mintha nekem olyan sok kedvem lenne részt venni rajta, de ahhoz el kellett jönnöm, hogy ne legyen mulasztott órám -mert idén még ezt is kitalálták, hogy aki nem jelenik meg, annak ez egy igazolatlan órának számít majd-. Milyen fantasztikus ötlet! És aki család nélkül van jelen, azzal mi a helyzet? Iszonyatosan élvezetes lesz ezt egyedül végig tolni. Már most alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek, hazamenjek és begubózzak az ágyba egy sorozattal az ölemben. Az anyám valahol jelen van, de ő jelenleg inkább tanárként segédkezik a programokban, mintsem anyaként... No, nem mintha egyébként annyira kapálózna a lehetőségért, hogy bármilyen minőségi időt töltsön el velem együtt, szóval szinte mindegy is. Az apám... Hát, ő meg egyértelműen dolgozik, meg egyébként sem gondolnám, hogy szívesen jönne és csinálna mindenféle feladatot, amiben megmutathatjuk, mennyire összeszokott kis csapat vagyunk. Luke messze van és egyébként sem mennék vele sokra, mert szerintem Pierre-rel is jobban megismertük már egymást három hónap alatt, mint vele valaha. Pierre-t persze csaknem hívhattam el, nem akarom ráerőltetni magam semmilyen szempontból, mellesleg biztos sok dolga van még, nem rég van itt, ilyenkor gondolom sok az elintéznivaló, ha az ember egy másik kontinensre költözik át. Szóval úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy veszek egy nagyon mély levegőt és majd megpróbálok valahogy levegőnek tűnni, hogy jelen legyek, de mégse irányuljon rám figyelem, hogy mennyire gáz vagyok, hogy egyedül próbálkozom itt. Szívesen segítek az egyik tanár intésére harmadmagammal pár széket kihozni az egyik teremből, addig is legalább telik az idő és elfoglalom magam. Kétszer fordulok, majd mivel az előbb láttam, hogy maradt még egy szék, így csak intek a másik két lánynak, hogy majd én visszamegyek az utolsóért és intézem is. Nagy lendülettel megyek be a terembe és mikor már bent vagyok, csak akkor veszem észre az asztalon pakolászó Andersont. Ó, hogy rohadna meg, mint egy árnyék, úgy tud mozogni ez a fószer! - Nahát, Miss Duval! A tavalyit kihagyták, nem? Most itt az egész család? – érdeklődik, de igazából szerintem nem igazán tartja fontosnak, csak szóval akar tartani. Vagyis elképzelhető, hogy amiatt érdekli, hogy mennyire közeledhetne. Nyilván nem akar összetűzésbe keveredni a családommal, akik nyilván semmit nem vennének észre ebből az egészből, ami itt zajlik az iskola falai között. Az anyám itt dolgozik, mégsem látja... Mondjuk egy pillanatig sem csodálkozom ezen, az az igazság. - Igen – vágom rá gondolkodás nélkül, hátha az majd eltántorítja attól, hogy egyáltalán felém legeltesse a pillantását. Aztán ha később összefutok vele, majd valahogy megmagyarázom, hogy hová lett a család. Ha úgy adódik, de minden erőmmel azon leszek, hogy kerüljem. Egyszerűen a gyomrom is felfordul tőle. Sietve el is megyek a székért, ami természetesen az ő irányába van, pont a tanári asztal mellett, de nem szeretnék egy pillanatig sem tétlenkedni vagy megadni az esélyt bárminek, így már fordulnék is, miután megragadtam a széket. - Azt ne vigye – kapja el a karomat és lassan simítja végig a karom a csuklómig. – El van törve a lába – tekintetét undorítóan gátlástalanul vezeti végig rajtam, miután elengedi a kézfejemet, én pedig ismét csak állok itt, mint egy darab fa, totálisan lefagyva. - Viszont kellene nekem egy kis segítség itt az egyik feladat előkészítésében – mondja, én pedig elengedem a széket és nagyot nyelek. Csak betér ide valaki, meg ha így nyitva van az ajtó, azért mégsem tesz majd talán olyat, ami túlontúl kellemetlen szituációba hozna engem. A szívem a fülemben kezd vadul dörömbölni és az egész lényemben úgy érzem, hogy itt nyomban megsemmisülök...
Kezdőlap
