- Tudod, megértem akkor is, ha egyszer mondod el – sóhajtottam fáradtan, a vállammal nyomva a fülemhez a telefont, miközben mind a két kezemmel a táskámban matattam. Nem először jártam már végig ezt az utat, de így is folyamatosan körbe kellett néznem pár lépésenként, hogy hol is vagyok.
- Rendben, megvárlak. Eszembe se jutna őrizet nélkül kilépni az utcára – forgattam a szemeimet, majd egy halk és alig érthetően elmormogott sziát még a mondat végére szúrtam, mielőtt kinyomtam volna a hívást.
A történtek óta anya elkönyvelt bűnözőnek, és a szobafogság intézménye ezúttal amolyan bentlakásos börtönné változott. Nem engedett el sehova sem egyedül, ő vitt és hozott mindenhonnan, nehogy hülyeséget csináljak megint. Apa tartva magát a korábbi ”ígéretéhez”, nem falazott nekem többé semmiben. Sőt, talán néhány korábbit be is vallott anyának, ezért van az, hogy még úgy sem tehette be a lábát hozzánk Nicole a múltkor, hogy ezúttal tényleg tanulni akartunk.
- Bocsi, csak … átmennék  szabadkoztam, ahogy a tekintetem kissé lesütve furakodtam át az ajtó előtt álló bagázson, akiknek a tekintetét még most is ott éreztem a tarkómon, pedig a múltkori alkalmakor azt hittem, hogy már eléggé kibámulták magukat. Bármennyire is próbáltam nem feltűnő jelenség lenni, esélyem sem volt. A teremben akadt, akinek velem egyidős gyereke volt. Mondhatni, a kocka el volt vetve.
Kissé hezitálva indultam meg végül jobbra, nagyjából középtájékon szemelve ki magamnak egy helyet, aminek a környéke üres volt. Azaz, majdnem üres. Talán barátkoznom kellett volna, de nem láttam sok értelmét. Mire én idekerülök – ha egyáltalán – ők már rég végeztek. Ráadásul, így is elég nehéz volt ki könyörögnöm anyánál, hogy ide eljárhassak. Apa még korábban intézte el, hogy látogathassak pár órát, anya azonban ezt is elvette volna tőlem. Több napnyi, órákon át tartó fáradhatatlan unszolásomnak az eredménye volt az, hogy végül belement némi engedménybe. Így két-három hetente egyszer eljöhettem a Columbia egyetemre.
- Szia! – köszöntem rá a szőke lányra, aki pont mögöttem ült. – Öhm, bocsi, hogy zavarlak, én … Bailey vagyok, és itt ugye …   gyorsan a telefonomra pillantottam. – Pönológia lesz? – ahogy ezt megkérdeztem, hirtelen abban is elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán jó órát írtam fel. – Már, ha létezik ilyen – tettem hozzá mosolyogva, inkább a bennem lévő feszültséget próbálva oldani. – Én még nem járok ide, jó is lenne, de… az apám előszokott itt adni és elintézte, hogy bejöhessek pár előadásra. Biztos viccesnek találta, hogy pont a … pönológiára jöhessek be – vakartam a fejem búbját tanácstalanságomban. Abban sem voltam biztos, hogy apa nem felejtette-e el. Az utóbbi időben nem igazán beszélünk egymással. A legutóbb is csak mondott néhány napot és időpontot, amikor bejárhatok, de ezen kívül semmit. Ebben az időpontban pedig most vagyok itt először.
- Ugye ez a hely itt nem foglalt? – fordultam megint a lány felé, mielőtt ledobtam volna magam a székre. A legutóbb nagyjából ötször kellett átülnöm, mert mint kiderült, itt valamiért mindenkinek oda van írva a neve a székére, csak én nem látom azt. Erősködés helyett pedig jobbnak láttam inkább együttműködni. Nem volna valami szerencsés kezdet, ha már évekkel az első napom előtt megutálnak.

Van, hogy az ember lánya csak úgy megérzi, hogy ki az, akit először lökne egy felé rohanó zombi elé, hogy menekülhessen. A szőke lány unott és kissé lesajnáló arckifejezése elég volt, hogy számomra ő legyen ez az ember. Kínos csend állt be a ”beszélgetésbe”, miután nem tudott, vagy csak  nem akart válaszolni nekem.
Ellenben a mögülem megszólaló lánnyal, aki még a nevemet is tudta. Szerencsére az értetlen arckifejezésem eltűnt, mire felé fordultam, mikor rájöttem, hogy épp az előbb mutatkoztam be Ms. Semmi Sem Érdekel Az Instagramon kívül-nek. – Oh hát… köszi – mosolyodtam el, majd a táskámat megigazítva a vállamon indultam el felé, a nem túl segítőkész lány felé csak egy egy ”kösz a semmit”-et morogtam búcsú gyanánt, de kétlem, hogy hallott volna belőle bármit is. Már azelőtt elmerült újra a telefonjába, hogy válaszoltam volna az előtte ülő hallgatónak.
- Kedves tőled, hogy társalgásnak hívod – jegyeztem meg vigyorogva, ahogy odaértem mellé. – Van egy olyan érzésem, hogy nem neki van itt a legtöbb barátja – tettem hozzá, ahogy hátrapillantottam a lány felé. Volt a fejemben valami … főleg filmekből és sorozatokból táplálkozó hierarchia kép az egyetemi közösségeket illetően. Könnyen lehet, hogy egy hatalmas baromság az egész, de épp ezért vagyok itt, felkészülni. – A tantárgy leírását is fárasztó volt olvasni, hazudnék, ha azt mondanám, hogy akár azt sikerült teljesen megértenem – vallom be kissé zavartan, a fülem mögé tűrve a hajam, mielőtt helyet foglaltam volna és lepakoltam a cuccaimat.
- Igen, hát az tényleg mázli – bólintottam, nem olyan őszintén mosolyogva, mint az előbb, de próbálkoztam. Ami azt illeti, most épp nem úgy gondoltam apámra, mint a „jófej apára”. Bemártott anyánál és Gabe-bel is úgy viselkedett, mintha … na jó, ez így nem teljesen fair, mert Gabe is egy seggfej volt. De elméletben apa volt kettőjük között az idősebb seggfej, szóval neki kellett volna érettebben kezelnie a dolgot. Tudom, az apádat leseggfejezni nem túl elegáns, de … ha egyszer az volt. Plusz, a nagyi ennél sokkal cifrább dolgokat szokott mondani rá. Nem, mintha ez zöld utat kéne jelentsen, de … én még hozzá képest még mindig szépen beszélek róla.
- Huh, ami azt illeti… fogalmam sincs – és ez most épp úgy meglep engem, ahogy valószínűleg őt is. – Vagyis, nem tudom pontosan a tárgy nevét, de … ő nyomozó, és sztorizgatni szokott azt hiszem. Azaz, ügyeket elemezni és kiértékelni? – kérdezem, vagy mondom, ahogy anya mondaná. Mondom, azt hiszem. Fogalmam sincsen, hogy mi lehet ennek az órának a neve, vicces, de pont apának egyetlen előadásán se voltam. Lehet, hogy direkt intézte így, kinézném belőle. – Igen, ügyeket elemezni és kiértékelni. Sorozatgyilkosokról meg … ilyenek – nem vagyok túl határozott, de csak azért, mert most realizálódik bennem, hogy mennyire keveset tudok apa oktatói tevékenységéről. Nem, mintha a rendőri munkájára nagyobb rálátásom lenne. A múltkor engedett hozzá a legközelebb, mikor bevittem neki a számítógépbe az adatokat a jegyzeteiből.
- Bellamy West-nek hívják egyébként, én pedig Bailey West vagyok – mutatkoztam be ezúttal hivatalosan is, a kezemet nyújtva felé. Végre valami, amiben egészen biztos vagyok. Az ember neve végül is fontos dolog. – Ismeri a tanszékvezetőt, gondolom tartozott neki egy-két szívességgel. Az anyám ügyvéd, ő nincs odáig azért, hogy itt vagyok, retteg tőle, hogy majd belőlem is rendőr lesz – nevettem fel, ami miatt úgy hangozhatott, mintha erre nulla százalék esélyem volna. Aligha van ez így, csak … kicsit nehezemre esik elképzelni magamat fegyverrel. Még akkor is, ha egyébként apát is alig láttam fegyverrel, pedig régóta rendőr. – De apa azt hiszem örül neki. Vagy legalábbis örült – vonom meg a vállamat, fészkelődve kicsit a székben. Nem igazán beszélek vele mostanában, hogy tudjam miként is áll hozzám meg… ehhez az egészhez.
- Na és amúgy… ti kedvelitek? Mármint, apá… West professzort? Nem is, tanár úr? Hogy hívjátok? – pillantottam rá kíváncsian. A professzor meglehetősen vicces lenne, de azt hiszem ez a megszólítás nem jár a vendégelőadóknak. Fura úgy gondolni apára, hogy van, aki mondjuk Tanár úrnak hívja. Az apán kívül a leggyakoribb, amit hallottam rá azok a kollégái által elejtett nem éppen túl kedves jelzők. Na meg a nagyitól származó még kevésbé kedves jelzők. Apa ért hozzá, hogy miként szerezze újabb és újabb beceneveket.

- Akkor majdnem olyan, mint a gimi – vonom meg a vállam mosolyogva. Habár, az enyém nem épp egy elit suli, szóval nem terrorizálnak senkit sem a szenátorok fiai és lányai, de akad azért néhány jól elkülöníthető klikk, akik érezhető alá-fölé rendeltségben vannak a többi csoporttal. Fogalmam sincs, hogy hol is, melyikben lennék, ha szinte rögtön az első napomon nem botlok bele Nicole-ba. Lényegében ő az oka annak, hogy meghívnak majdnem mindenhova, és ha nem is vagyok túl népszerű, de ahhoz épp eléggé, hogy ne kelljen amiatt aggódnom, hogy ki és miért pikkel rám. Aki pedig mégis, a hátam mögött teszi, messze tőlem, ahol nem hallom és nem kell vele foglalkozni.
- Szép név, mintha egy regény főhőse lennél – mosolyogtam, kezet rázva vele. Vannak emberek, akiknek már csak a nevük előrevetíti azt, hogy ismertek lesznek, sikeresek vagy akármi egyéb nagy dolognak a részesei. A Riley Jackson határozottan ilyennek tűnt.
- Nem, ő azt szeretné, ha lenne egy szép nagy irodám, vagy akármi más, ahol távol lehetek mindentől, ami kicsit is veszélyes – vontam meg a vállamat. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akit a szülei féltenek. Főként, ha az egyik szülőnek jelvénye és fegyvere van. Azt hiszem, hogy ez normális. Amennyire anyját ez zavarja, apa annyira örül neki. Bár nem tudom, hogy mennyire örülne, ha én is a rendőrségnél kötnék ki. – Hát öhm… nem vagyunk most olyan jóban. Hülyeséget csináltam, veszekedtünk és… beárult az anyámnak, azt hiszem – még nem kiáltom ki apát spiclinek, de nem lepne meg, ha anya nem csak úgy rájött volna pár korábbi dologra, amiben apa falazott nekem. – Kicsit bonyolult – ráztam meg a fejemet. Nem akartam untatni, és igazából olyan dolgokat se akartam mondani, amiket apa aligha reklámoz magáról. Az, hogy elvált, talán nem olyan nehéz kitalálni, de a többi problémájáról … én nem vagyok spicli.
- Hát, ő eléggé az. Mármint … nem rossz ember, vagy ilyesmi. Szülőnek is jó, csak … tudod, időnként seggfej tud lenni. Mások szerint, én nem ebben nem foglalok állást inkább – javítom ki magamat gyorsan mosolyogva. Nem akarok hálátlan lenni, mert tudom, hogy próbálkozik és sokat segített az elmúlt időben, hogy ne kelljen otthon remete életet éljek, de … mindenki tud seggfej lenni. Ő pedig gyakran meg se erőlteti magát. Lehet, hogy benne vagyok ebben én is, de … ezt könnyebb elfelejteni, mint azt, ahogy viselkedett.
- Kicsit kényelmetlen – vallom be, de igazából ez nem olyan meglepő. Kétlem, hogy a kényelem lenne az elsődleges szempont, plusz a gimiben már ilyen rövid idő alatt is hozzászoktam a tanintézményi székekhez. - De az tetszik, hogy nincs ilyen padtárs dolog, az kicsit fárasztó tud lenni. És, hogy nem ellenőriznek titeket, jöttök-mentek… olyan szabadnak tűnik az egész. Nekünk van belépőkártyánk, ami nélkül ki se mehetünk a biztonsági kapun. Csak egy út van kifelé és befelé is – csóváltam meg a fejemet, ahogy végig néztem a hatalmas termen. Milyen lehet, ha tele van? – Ti pedig… szinte azt csináltok, amit akartok. Ráadásul dolgoztok is, nem? Mármint, gyakornokoskodtok, az biztos izgalmas tud lenni. Te hol dolgozol? – kérdeztem kíváncsian. Nem túl személyes, de ha valamiért annak is találná, azt hiszem így lennénk egálban. Kíváncsi vagyok, hogy hol tudnak egyáltalán gyakornokként dolgozni. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem olyan, mint a filmekben, mikor tetthelyekre viszik őket, de … a remény lángját életben kell tartani. – Beszélhetnél akár apával … vagyis, Mr. Westtel is. Néha látok fiatalokat, mikor bemegyek hozzá, hátha van még helyük – vontam meg a vállamat. Hogy mit és hogyan csinálna ott, na arról fogalmam sincsen, de ha apa egyébként is ide jár tanítani, akkor … miért is ne? Biztos izgalmasabb lenne egy rendőrségen, mint valami központban bűnözési statisztikát készíteni.

- Vagy filmben. Minden regényből készül egy film is – vontam meg a vállam mosolyogva. Kis túlzás, de … King könyveiből nagyjából évente öt film készül. A milyenségük más kérdés, de biztos sokat keresnek velük. Merj nagyot álmodni, az igazgatónk szavaival élve. Szinten folyton beleszővi ezt a három szót minden beszédébe.
- Mintha tükörképei lennének a családjaink egymásnak – pillantottam felé vidáman. Bár, azért remélem, hogy nem. Még akkor is, ha egyébként ritkán voltak álmatlan éjszakáim amiatt, hogy a szüleim nincsenek együtt. Kicsiként nehéz volt megélni, de idősebb fejjel azt hiszem megértettem, hogy miért jobb így. – Két év. A szüleim nagyon akarják, hogy egyetemre menjek. Azt mondják, hogy nem, de … látom rajtuk – persze, szeretni fognak és büszkék is lennének rám, de … valahogy azt látom rajtuk, hogy mégiscsak ott lenne bennük emiatt egy tüske. Nem, mintha ne akarnék egyetemre menni. Csak kissé ijesztő, hogy két év múlva kéne döntsek az elkövetkezendő sok-sok évről. – Áh, nem ismered anyát. Ráadásul mostanában eléggé … feszült a viszonyunk – bólogatok, miután megtaláltam a legkevésbé obszcén szót, ami kikívánkozott volna belőlem. Ráadásul a jelekből ítélve nem hinném, hogy majd mostanában kezdene el enyhülni az a fagyos idő, ami közöttünk van, ha egy helyiségben tartózkodunk. – És nem is aggódik? Úgy értem, folyton aggódnak, nem? – ez a kérdés már az ő anyjára vonatkozott, nem az enyémre. Sokáig azt hittem, hogy a szüleim közül apa nem is igazán tud aggódni. Hogy egyszerűen gyárilag képtelen rá. Hát, kiderült, hogy tévedtem. Hálásnak kéne lennem miatta, de … inkább csak dühös vagyok.
- Kis adagban biztosan – vigyorogtam rá. Nem, mintha apa olyan borzasztó lenne, ha nagyobb dózist kap belőle az ember, de … ami azt illeti, sose kaptam belőle annyit, mint mondjuk anyából. Simán lehet, hogy még inkább az agyamra menne, ha ő is ott élne velünk. Fura egy dolog elvált szülők gyerekének lenni.
- Ha már szívás, igaz, hogy … tudod, gyakran 4:20 van? – pillantok rá kíváncsian. Nem azt mondom, hogy mindenhol füveznek, de … a gimimben is akad, aki igen, szóval eltudnám képzelni, hogy az egyetemen ezt folytatják. – Én nem szoktam, csak kíváncsi vagyok. Biztos sok egyetemi buli is van – ebben viszont szinte biztos vagyok. Mikor még elmehettem Nicole-lal és nem kellett attól félnem, hogy apa beméri a telefonomat valamelyik kollégája segítségével, nagyon sok egyetemista korú fiatalt láttunk az utcákon és szórakozóhelyeken. – Ugyan. Én múlt nyáron hotdogot árultam egy vidámparkban. Még olyan baromi hülye színes egyenruhám is volt. Te legalább a kávénak biztos jó hasznát veszed – és valószínűleg kedvezményesen is kapja. Én csak úgy kávézhatok, ha anya nincsen ott. Utána is legalább egy csomag rágót kell elfogyasszak, mert a kávét is képes kiszagolni, ha szóra nyitom a szám. – Hát, ha gondolod, puhatolózhatok nála. Nem ígérhetek semmit, de … hátha – vonom meg a vállam, felajánlva a segítségem. Bár, kétlem, hogy kéne neki. Nem is feltétlen venné jól ki magát, ha valaki a lányán keresztül akarna apa közelébe jutni. – Ha adhatok egy kéretlen tanácsot … próbáld egyszerűen. Mármint, ne most menj oda hozzá, hanem … amikor mondjuk nem dolgozik. Vagy, ha dolgozik. Bár úgy nem tudom hogyan lehetne – húzom el a szám tanácstalanul. Ez végül is nem volt olyan jó tanács, mint gondoltam, hogy lesz.
- Nem is tudom. Lehet, hogy nem mennék át a teszteken. Főleg a fizikai teszteken. Elég alacsony is vagyok, nincs valami… magasság határ? – néztem felé, hátha ő tud erről valamit. Habár, kétlem. Mintha láttam volna már velem egy magas egyenruhás nőt. – Érdekel, de … nem is tudom. Főleg annyit tudok róla, amit a filmekben látok, plusz apa mesél. Anya nem értékeli, ha a munkájáról beszél nekünk, szóval… szót fogad – mosolyodom el. Vicces. Apa nem papucs, inkább… szandál. Nagyon is fontos neki az, hogy anya mit gondol róla, és szinte mindig anya tudja jobban, szerinte is. Ami azt hiszem elég ritka, és a tökéletes pasi alapanyaga kéne talán legyen, mégse élnek együtt. Csupa irónia mindenütt.
- De igen, azt hiszem ott van a lehetőségek között. Hercegnő már sajnos nem leszek, szóval muszáj keresni pár alternatívát – pillantok felé vigyorogva. – Állítólag sok ember csak tudja, hogy mit akar. Nem tudom, hogy ez mikor jön el, de … remélem hamarosan – ennek némileg ellentmond az, hogy apa például csak azért lett rendőr, mert kocsilopásban meglehetősen béna volt és elkapták. Kell hozzá szerencse is, egy jó nagy adag szerencse és azt hiszem abból én épp kifogytam. Mostanában minden vagyok, csak szerencsés nem.