Miután végeztünk az utolsó óránkkal, páran megbeszéltük, hogy elmegyünk egyet kávézni, kikapcsolódni, szórakozni. Alapvetően nem szoktam ilyesmikkel élni, de néha muszáj, hogy ne tűnjek kihúzónak, vagy túlságosan furcsának. Lett volna sokkal jobb dolgom is, főleg így az esti, vacsora körüli órákban, lehetőségem lett volna figyelni, hátha megint felbukkannak a rejtélyes vacsoravendégek a szomszédságban, de képes voltam elengedni ezt az egészet. Egyelőre. Ha sietek és nem tart fel senki, akkor pontosan megkaphatok mindent, amit csak akarok. 230 Fifth Rooftop Bar. Ezt választottuk, ráadásul nem akartak bezsúfolódni egy taxiba, amit külön értékeltem. Háromnegyed óra gyalog, így körülbelül nyitásra, vagyis ötre oda is értünk. Jószerivel az ilyen helyekre nem egyetemi barátokkal, vagy egyedül jártam, hanem az éppen aktuális pasimmal, de mivel most egy ilyen személy sem volt az életemben sajnos, kénytelen voltam beérni a velem egykorúakkal, és az idegesítő történeteikkel arról, hogy ki hova megy el bulizni és vásárolni a hétvégén. Én minden alkalmat megragadtam, hogy otthon lehessek, ha pedig nem, akkor dolgozhassak. Imádtam a boncteremben, az őrs hullaházként szolgáló részén lenni, megfigyelni a hőmérsékletkülönbségek, a külső behatások, és minden apró, alig észrevehető tényező hatását a testekre. Annyira... -Vivienne! Figyelsz te ránk? -a merengésemből Samantha, az egyik lány hangja térített magamhoz. -Hm? Micsoda? -Megolvad a fagyi a brownie-d tetején... -nevettek egy jót ezen, én pedig lenézve, elhúzott szájjal vettem tudomásul, hogy a csokoládészósz és vaníliafagylalt egy nagy, barnás masszává olvadt a tányéramon. Annyira azért nem zavart, így legalább jobban bele tudom mártogatni a süteményt. Nem véletlenül ezt választottam az étlapról. Belekortyoltam a mellé kért "Boozy hot chocolate" fantázia nevű, forró, alkoholos italba, visszatérve a kevésbé unalmas és sablonos gondolataim közé. Vajon hányan leszünk azok, akik majd tényleg ebben fognak dolgozni, és kik azok, akik csak szülői nyomásra tanulják ezt? Egyáltalán az olyan lányok, mint a túlságosan is jó kislányos külsőjű Samantha, minek vannak itt? Lehet, hogy igazából mind furcsák és zakkantak vagyunk, csak mindenki másképp? Biztosan őt is vonzania kell a halálnak, ha ebben az irányban képzelte el a tanulmányait, az életét...
A Joseph utáni nyomozásaim tovább haladtak és eljutottam oda, hogy megtudjam hol is lakik pontosan és ki is az ő szembe szomszédja. Vivienne Westfield. Vélhetően elég sokat tud róla és nekem most pont az jön kapóra, ha valakitől sok-sok pontos információra tehetek szert és ha szerencsém van, talán még azt is elérhetem, hogy valahogy beprotezsáljon engem Josephez páciensként. Az nagyon jól jönne, mert feltűnés nélkül tudnék Viv és Joseph bizalmába férkőzni. Az elkövetkező napokat arra szántam, hogy megismerjem Vivienne mindennapi rutinjait, hogy pontos képet kapjak arról, hogy telnek a napjai, mivel tölti az idejét, kikkel találkozik, de ezeket a műveleteket nem feltétlen én magam, személyesen végeztem. Én csak néha követtem a távolból, észrevétlen. Főleg Kazuja és egy-két megbízható barátom loholt utána, vagy épp intéztem el egy-két internetes lekérdezést. Az ember a közösségi oldalakon is sokat elárul magáról. Információkat szereztem arról is, hogy mikkel szándékozik tölteni az elkövetkező napjait, így szereztem tudomást arról is, hogy a 230 Fifth Rooftop Bar-ban fog összeülni a barátaival. Számomra eléggé beazonosíthatatlan volt, hogy mi ez a hely, de mikor utána jártam, valami tetőtéri társalgó képét festette le nekem az internet. Étel, ital, zene, társaság, stb. Akkor bizony nekem is ott a helyem, ha Viv ott lesz. Márpedig ott lesz. - Kazuja. Holnap elmegyünk a 230 Fifth Rooftop Barba. Pontosabban elmegyek, de magának kell engem elvinnie. Ott lesz Vivienne is. Végre lehetőségem nyílik rá, hogy a bizalmába férkőzzek és megtudjak valami személyesebbet is a Bábjátékos első számú gyanúsítottjáról, Dr. Brewsterről. - Rendben van. Remélem, hogy sikeres lesz az akció. Igazán elkéne már egy nagyobb sikerélmény ebben a kacifántos ügyben. Meglepetten emeltem meg a kávés csészét és vetettem egy lesújtó pillantást az inasomra. - Miről beszél, Kazuja? Hiszen eddig is megvoltak a magunk sikerei. Én nem érzem azt, hogy túlzottan elmaradottak lennénk a nyomozás sikereit illetően. Sőt. Most fogunk csak igazán feltörni - mosolyogtam és belekortyoltam a kávéba.
Másnap a Rolls Royce leparkolt a helyszíntől nem messze, hogy ne keltsünk feltűnést. Kiszálltam, majd behajolva az ablakon intettem Kazujának. - Ha végeztem, telefonálok. Ne menjen túl messzire - mondtam, majd elsétáltam és felmentem az épület tetőterébe, ahol Vivék is voltak. Enyhén előre görnyedve, előre bukott vállakkal, lomha léptekkel sétáltam a sorok közé. Futólag körbe pillantottam, mindent megnézve, de igazából a célszemély holléte érdekelt. Mikor megpillantottam őket, tovább mentem, hogy kérjek magamnak én is valamit. - Egy presszó kávét kérek három cukorral és két epres csokoládé tortát. És egy almalét. Mikor ezeket megkaptam, kifizettem és a tálcával a kezemben leültem a Viviékkel szembeni asztalhoz, ahol átvetettem lábaim a karosszéken és kényelembe helyeztem magam. Megkevergettem a kávém a cukor miatt, majd markomba fogtam az almalés "tubust" és fogaim közé kapva a kupakot tekergetni kezdtem, hogy leszedjem róla. A kupakot kiejtettem a fogaim közül, majd megszívtam a tubust és nyeltem a léből, közben a villát két ujjam közé fogtam és szeltem egy szeletet a süteményből.
A többiek csacsogása, idegesítő alapzaj volt csupán ahhoz, hogy fejben már teljesen máshol járjak. Nem kopoghattam át újabb ostoba kifogással, hogy valamim elfogyott, mivel az rohadt átlátszó, és hamar lebuktam volna, hogy valójában Ő érdekel, pontosabban a házának, az életének titkai. Továbbra is furcsának tartottam, hogy ennyire másmilyen volt a háza többi része a konyhájától. Ráadásul nem csak festmények, illetve különféle szobrok voltak ott, hanem valamiféle vadászati trófeákra hasonlító agancsok is. Vajon csupán gyűjti és vásárolja ezeket, vagy ő maga is készít hasonlót, esetleg vadászik is? Sosem lehet tudni, hogy pontosan mit rejtenek ezek az apró részletek. -Ezt nézzétek meg. Totál zakkant... -felemeltem a fejemet, és a meglehetősen hangosan nyerítő asztaltársaságomat figyeltem, majd a velünk szemben ülő srácon akadt meg a szemem. Eleve kirívó volt a származásával, a fehér ruháival, a furcsa ülési stílusával, azzal, ahogy itta az üdítőt és elkezdte felszelni a süteményét. -Nem akarsz odamenni hozzá, V? Biztos sok közös témátok lenne. Lehet, hogy megvan a következő lelki társad. -fojtott el egy idióta, idegesítő vigyort Samantha, mire félredöntött fejjel figyeltem tovább az ismeretlen, ázsiai srácot. Vajon hogy került ide? Mindig ennyire furcsán viselkedik? Vagy fel akarja hívni valaki figyelmét Lenyűgöző, hogy mennyiféle lehet az emberi természet, a magabiztosság, az önmagunkkal való magára? Esetleg ő csak így önmaga és nem érdekli, mit gondolnak róla a körülötte lévők? konfortos viselkedés. Egy pár percig még rezzenéstelen arccal figyeltem őt, aztán felkeltem. A hátamra dobtam a fekete bőrhátizsákomat, megfogtam az italomat, majd a tányéromat is, hogy átsétálhassak hozzá. -Te meg hova mész? -A lelki társamhoz... -forgattam meg a szemeimet egy bájos mosollyal, majd egy kis sétával már meg is álltam az asztal mellett. Ugyan még hallottam valami rosszindulatú megjegyzést az elmeállapotomra vonatkozóan, de túlságosan lekötött a semmiből előkerülő, ismeretlen, furcsa fiú. -Szia! Leülhetek, vagy vársz valakit? -tettem fel a kérdést, elővéve egy kíváncsi, ártatlan mosolyt.
Nem tudtam, hogy rajtam nevetnek-e vagy sem, bár láttam, hogy figyeltek. Nem túlzottan érdekelt a társaság, sem az, hogy esetleg velem vannak elfoglalva, mivel alapból nem érdekeltek a külső vélemények. Legalábbis akkor nem, ha rólam volt szó. Mert leperegtek rólam a sértések és a kötekedések, hisz megvolt a magam véleménye arról ki vagyok és milyen ember vagyok és tudtam azt is, amit mások nem tudtak rólam és ez így is van rendjén. Ha tudnák ki vagyok és mit tettem már le az asztalra eddig, sokan más szemmel néznének rám. Megvan a magam stílusa, viselkedése, de nem érdekelt, ha ez valakinek nem tetszett, vagy szórakoztatta őket. Nem másoknak kell megfelelnem, hanem magamnak és úgy akarom élni az életemet, hogy az nekem jól essen és ennyi. A szemem sarkából pillantottam néha feléjük, épp csak annyira, hogy én lássak valamicskét belőlük, de ők ne vehessék észre, hogy nézem őket. Így szúrt szemet két falat sütemény között a közeledő Viv is, így nem is éreztem szükségét a továbbiakban még annak a minimális megfigyelésnek sem. Hamarosan az én asztalomnál fog kikötni. - Az én asztalom a te asztalod is - intettem, hogy nyugodtan üljön csak le. - Sonny Hirata - mutatkoztam be, majd ha már így leült mellém, akkor tisztességesen fel is ültem a széken. Na nem azért, mert tiszteletet akartam tanúsítani, hanem mert velem szemben ült és sokkal kényelmesebb volt szemben vele, mintsem fél oldalasan, noha kevésbé kényelmes az ülés szempontjából. Az előző póz kényelmes volt a lábaknak és a hátnak, de így legalább szemtől szemben vagyok azzal a valakivel, aki előre lendítheti a nyomozásomat. Keresztbe dobtam a lábaimat, majd megejtettem felé egy kis mosolyt. - Minek köszönhetem a bájos társaságot? - kérdeztem és magam elé emeltem a csészémet. - A hozzád hasonló lányok nem feltétlen a magam fajta srácok társaságát keresik. Vagy rosszul tudom? - tettem fel a kérdést, mert bár bizonyára beleestem a "cuki ázsiai fiú" kategóriába, mégis elég különc srácnak tűnhettem az emberek szemében. Belekortyoltam a kávéba, majd letettem a csészét és kényelmesen nekidőltem a támlának. - Azt hinném egy ilyen amerikai szépség nem közösködik egy asztallal a furcsa külföldi sráccal - húztam mosolyra a szám. - De örülök, hogy megcáfoltál engem a sztereotípiákban. Ezek szerint csak a filmek túloznak. Remélem kellemes társaságnak fogok bizonyulni, hogy itt maradj az asztalomnál. Még a süteményemet is megosztanám veled érte - ajánlottam fel nagylelkűen, bár láttam, neki is volt mit nassolnia.
-Wow. Klassz. -címeztem is neki ezért egy hálás mosolyt, alaposan elraktározva a nevét magamban. Nem egy túl mindennapi név, még úgy sem, hogy japán az illető. Legalábbis a neve alaőpján annak tippeltem volna. Már csak az a kérdés, hogy egyébként itt született, vagy mondjuk úgy költözött ide. Még sosem láttam itt, pedig párszor már jártunk erre. Viszont egy ennyire feltűnő emberre, akiről azonnal lerí, hogy nem átlagos, biztosan emlékeztem volna. -Vivienne Westfield. -mutatkoztam be végül én is, figyelve azt, ahogy megváltoztatta a testtartását, az ülési pozíciót, és megjelent az arcán egy apró mosoly. Érdekes jelenség volt úgy egyben, volt valami furcsa, valami megmagyarázhatatlan a kisugárzásában, amitől az ember úgy érzi, hogy azonnal tudni akarja, ki ő, mit csinál itt, vagy úgy általánosságban véve. Nem tudtam volna behatárolni a korát, de nagyon maximum velem egy idősnek saccolnám őt. Mindenféle előítélet nélkül, de számomra az ázsiai származásúak mind-mind ugyanúgy néznek ki, így elég érdekes, amikor találok közöttük valakit, aki megjegyezhető, és nem a hajfestése, vagy a túl sok fülbevalója miatt. -Hát ezek a sztereotípiák nem igazán vonzanak. Igazság szerint már távolról sokkal érdekesebbnek és jobb társaságnak tűntél, mint az, amelyikkel ide jöttem. De... csak a kíváncsiság kedvéért. Miféle lány vagyok én, és miféle srác vagy te? -döntöttem oldalra a fejemet, egy őszintének ható, kíváncsi, kedves mosollyal figyelve őt. Persze nyilvánvaló, hogy a külsőm olyan, ami mindenféle átlagosságot feltételez. Még akkor is, ha a szőke haj és barna szem kombinációja elég ritkának számít. De egyébként pont olyan vagyok, mint bármelyik korombeli lány a szomszédodból. -Lehet, hogy a furcsa külföldi srácok a gyengéim. -vontam meg a vállamat. Igazság szerint ez pont nem volt igaz, de tény, hogy ő elég különleges ahhoz, hogy itt maradjak vele, és ne akarjak máris hazamenni. Jobban vonzanak az idősebb, érettebb férfiak, akiknek már van egy bizonyos egzisztenciája, érettsége, tapasztalata. Szeretem, amikor valaki alkalmas arra, hogy irányítson és könnyebbé tegye mindkettőnk életét. Sonny pedig elég... fiatalnak tűnt, és furcsának, egyesek szerint biztosan gyerekesnek is a szokásai miatt, de ezek az emberek azt felejtik el, hogy a nagyon okos embereknek is voltak furcsaságaik. A külsőségek sokszor olyan belsőt takarnak, amikről nem is gondolnánk. Elvégre a gyilkosok, az erőszaktevők is ugyanúgy néznek ki, mint bárki más. A gondolatmenetem alatt végig a tányéromat figyeltem, aztán az ő epres süteményét. -Ha kapok egy epret, akkor szívesen adok a fagyis brownie-ból. Cserekereskedelem? -vontam fel a szemöldököm egy játékos mosollyal. -Na és Sonny... azt mondtad, hogy "külföldi srác" vagy. Munka, vagy tanulás miatt költöztél ide?
Az eredeti társasága felé fordultam, akikkel idejött, majd vissza felé és elgondolkodtam a nekem feltett kérdésen. Miféle lány ő és milyen srác vagyok én? Bizony ez egy remek kérdés. - Egy nagyon is vonzó, már-már modell szépségű lány, kevesebb, mint harminc éves, jó érzékkel a mindennapi megjelenéshez. Társasági forma (bár csak látszatra társasági), intelligenciát sugárzó tekintettel. Talán még sportolsz is, vagy csak genetikailag vagy ilyen jó formában? - mosolyogtam. - Azt gondolnám minden férfi odáig van érted és a lányok szeretnek minden hová magukkal vinni, hogy feldob a társaságukat. Üde színfolt lehetsz az emberek életében - mondtam és persze ez részben még igazi is volt. Igaz, csak a felületes leírást adtam meg róla, amit az ember a külső megjelenés alapján le tud olvasni róla, hiszen, ha ennél többet mondtam volna, azzal elárultam volna, hogy már korábban utána jártam neki ki is ő, vagy éppen azt, hogy a kelleténél jobban képes vagyok olvasni az emberekből. Nem kockáztathattam meg, hogy megtudja, milyen képességek birtokában vagyok. Most pedig akkor térjünk ki rám. Bár jobb szerettem volna személyesen az ő szájából hallani, hogy mit is gondol rólam és nem saját magam alkotni magamról egy jellemrajzot neki. De vajon Ő mit várhat tőlem? Vajon milyen jellemrajzot képzelt el? Mit gondolhat, mit fog hallani tőlem? - A srác, aki még normálisan ülni sem tud a székén - viccelődtem, bár ennek a viccnek megvolt az igazság alapja és ezt minden itteni vendég láthatta is. Megcsavargattam egy tincsem az ujjaim körül és visszafogottan nevettem egyet. - Lehet az a fajta srác vagyok, aki mellett kínos lehet eltölteni egy napot? - kérdeztem félre döntött fejjel. - Még a végén nagyon ciki lehet a társaságom. De hidd el, több van bennem, mint, amit elsőre hinne az ember. Diplomás vagyok - mondtam, noha ez ma már nem olyan nagy dolog. Diplomát bárki szerezhet, aki elég szorgalmas. Ettem két villányit a süteményből, majd ismét rászegeztem a tekintetem. - Tudok én normálisan is viselkedni, de szeretem a kényelmet. Nevezz önzőnek, vagy épp bunkónak, de te is tudod, hogy egy életünk van. Akkor miért ne lehetne jogom ebben az egy és megismételhetetlen életemben úgy élni és viselkedni, ahogy az nekem jó, nem igaz? Végtére is, nem ártok senkinek azzal, ha elterpeszkedek egy széken, nem? - vetetem át egyik lábam a szék karfáján. majd felkönyököltem az asztalra. - Bár bűntényt még a boldogságom érdekében sem követnék el. A rácsok mögött már nem lenne úri dolgom - viccelődtem ismét, de az igazság tartalma meg volt. A börtön nem a kényelemről szólt. - Akkor nagyon szerencsés lehetek, hogy pont az én utamat keresztezted - mosolyogtam. - Kár, hogy az én szívem már foglalt - bigyesztettem le ajkaim egy lemondó sóhaj kíséretében. Bizony az én szívem már foglalt és nem is egy ember számára. Nem, ezek nem szerelmek, hanem elítélésre váró bűnözők, akiket még nem sikerült kézre kerítenem. De rajta vagyok az ügyön. Most is ezen fáradozom. Ittam egy kortyot a kávémból. - Rendben. Áll az alku - toltam felé mutató ujjammal a tányéromat, hogy vegyen el egy epret, majd pakoljon rá a brownieból és tolja vissza nekem a tányért, ahogy azt illik. - Az egyetem miatt költöztem ideiglenesen New Yorkba, az államokba. A New York University matematika szakán tanulok. Az egyetem idejére jöttem csak Amerikába - mondtam, bár ez nem volt igaz. Már az állampolgárságomat is megkaptam az itt eltöltött két évem alatt. Tartósan itt terveztem maradni és dolgozni is, mert itt számtalan kihívást jelentő nyomozással is szembe tudom találni magam. A japán esetek nem feltétlen jelentettek kihívást nekem, ellenben az itteni esetek már jobban megdolgoztatták a képességeimet és az itteni egyetemek sem rosszak. - Na és te Vivienne? Tanulsz, vagy már dolgozol? Vagy mind a kettő? Van valami jó kis hobbid, amihez meg tudnád hozni az én kedvemet is?
Egy hitetlen mosollyal fürkésztem az asztaltársaságom arcát, ahogy beszélni kezdett rólam. Ugyan ezek olyan információk, amiket ránézésre megállapíthatsz, hisz tényleg nem nézek ki harmincnak, sokszor a koromnak is éppen hogy, a testalkatom látványos, a társasági életem pedig abból következtethető, hogy most itt vagyok vele, nem pedig a hangos és meglehetősen unalmas többiekkel. Ebben nem volt semmi érdekes, a megfogalmazása már annál figyelemfelkeltőbb volt. -Hát… még sosem kaptam idegentől ennyire… kedves összefoglalót? –néztem rá némi zavart pislogással. -De a helyzet az, hogy a pasik azon része akar tőlem valamit, akiktől a falnak megyek, a lányok pedig borzalmasan idegesítőek és felszínesek. –ráztam meg a fejemet egy kelletlen sóhajjal. Az egyetemi szaktársaim nekem túlságosan komolytalan, habár már mind fiatal felnőttek vagyunk. Szeretek szórakozni járni, élvezem, ha táncolhatok, ha bulizhatok, de nem vagyok egy szétesős, berúgós parti lány, akiben nincs semmi több. Sokkal mélyebbnek tartom magam, mint amit mutathatok magamból. Talán épen annyira érdekes számomra Sonny, holott most láttam először. Bejött, és úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Ha én mutatnám meg az igazi arcomat, a dolgokat, amik érdekelnek, akkor biztosan állíthatom, hogy ő sem ülne velem itt szívesen, hanem kifejezetten elborzadna. Pedig a halál, a nyugodt pillanatok csodálatosak, és annyira szépen lehet őket megörökíteni. Mintha mindig is erre az egy pillanatra készültek volna azok, akikből az adott kép készült. Békében, nyugodtságban, már fájdalom nélkül pihennek. Nem riadnak fel, hogy rémálmuk volt, hogy aztán az ébrenlét, az élet is kínozza őket tovább. Ők már… Jót nevettem azon, ahogy kiselőadást tartott az egyetlen életünkről, aztán átvetette a lábát a karfán és felkönyökölt az asztalra. Az egyik kezemet a szám elé téve nyugtattam le magam, hogy abbahagyjam a vigyorgást, majd megráztam a fejemet. -Eddig nem találtam benned semmi cikit, vagy… furát. Kellemetlen furát. Elismerem, hogy nem vagy hétköznapi jelenség, de azt hiszem, hogy ha az lennél, nem ülnék itt veled. A szürke, a hétköznapi annyira kiábrándító, és ritka, amikor valaki ennyire… komfortos önmagával és azzal, ahogy a világot látja. És miből van diplomád? –néztem végig rajta, majd elgondolkozva meredtem magam elé. -A boldogságod érdekében sem? Akkor sem, ha valaki korlátozná a szabadságod, megkárosítana, fenyegetné az életed, ilyesmik? –emeltem aztán ismét rá a kérdő, kíváncsi tekintetemet. -Igazán? Nagyon szerencsés ember lehet az, aki felkeltette az érdeklődésedet. Add át neki a gratulációmat. –habár túlságosan fiatal, és nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet a magánéletében, de legalább első ránézésre nem egy a tömegből, egy unalmas, tipikus pasas, aki csak arra megy, hogy megszerezzen, megfektessen, hitegessen, aztán eldobjon. Persze ettől még lehet ilyen, az ártatlan külső csalhat. Lehet egy elmebeteg őrült, aki igazából nagyon is bűnöző és akár még öl is a boldogságáért. Vagy lehet csak egy zakkant fiú, aki épp most érkezett az USA-ba, ezért nem láttam még. Diplomás. El is vettem a tányérjáról egy epret, cserébe vágtam neki egy elég tisztességes darabot a sütimből, hogy aztán visszatolhassam neki a sajátját. -Azta, nem semmi. Nagyon okos lehetsz, ha matekot tanulsz. –pislogtam rá elismerően. Beleittam a forró csokoládémba, aztán a villámra tűzve az epret forgattam meg a fagylaltban, végül az italomra rakott tejszínhabban, hogy megehessem. -A John Jay-re járok, ahol törvényszéki patológiát hallgatok. Tudom, hogy ez elég… morbid, de majd szeretnék halottkémként dolgozni, így a gyakorlatomat az NYPD-nél töltöm. Szóval lényegében valahol mind a kettőt csinálom. –a munkát és a tanulást is. -Hobbit? Hmmm… hát… általában egyszemélyes tevékenységeket folytatok. Rajzolok, olvasok, zenét hallgatok, fényképezem. Nagyon szeretem, mert kikapcsol, és imádom, ahogy az adott pillanat megmarad egy képen. Ezen kívül sportolni szoktam. Futok, vagy görkorizom. Nemrég az egyik új szomszédom ajánlására beszereztem egy biciklit is. Oh, és imádok sütni és főzni! Illetve… kaliforniai lány vagyok, szóval a szörfözés sem áll távol tőlem. –válaszoltam meg a kérdését elgondolkozva.
Nem tudatos volt a kedves összefoglaló. Egyszerű összefoglaló akart lenni, nem tudatos hízelgés, vagy ilyesmi. Az már csak a véletlen műve, hogy ezek a tények úgy jöttek egymás után, hogy kedveskedésnek tűnjenek. Ezt láttam, ezt kellett mondanom. Ha ezeknek az ellentéte lett volna, bizonyára akkor is kimondtam volna a látott tényeket, nem törődve azzal, hogy megbánthatom. Mindkettőnk nagy szerencséje volt, hogy egy amerikai szépséget láthattunk benne. - Igen csak kellemetlen lehet, hogy nem a hozzád illő társaságot vonzod be magadnak. Lehet van valami a kisugárzásodban, ami a kellemetlenkedőket csalogatja be. Különös lehet - csavargattam egy tincsem és azon kezdtem gondolkodni melyik személyiségjegye lehet az, ami előidézheti ezt. A bántalmazó férfiakat, nőket, a nárcisztikusokat és a pszichopatákat általában a kodependens személyek vonzzák be, hiszen a társfüggők azok, akik a legkönnyebben bánthatóak, manipulálhatóak és alakítható ki velük egy traumakötés. Ilyen a borderline is. Valószínűleg Vivi túlzottan éreztetheti az emberekkel a függetlenségét, vagy a függetlennek, elérhetetlennek tűnő személyiségét, a nagyvilági életmódot, az önállóságot, komolyságot, vélhetően stabil egzisztenciát, mindazt, ami a kodependensek és a bordik teljes ellentéte, éppen ezért azok a személyek cuppanhatnak rá, akiket ez vonzz. Azok, akik egy esetleges anyafigurát láthatnak benne. Erre vajon ő még miért nem jött rá? Tán nem ismeri magát eléggé? Ezt nem én fogom neki elmondani. Nem akarom magam leleplezni, nem akarom tudtára adni a képességeimet, mert azzal könnyen alááshatnám a felszínes megítélésem okozta téves következtetéseket. Hadd higgyen csak egy átlagos huszonéves fura figurának. Egyelőre még nem tudtam megítélni őt annyira, hogy el tudjam dönteni mennyire igaz, amit a jellemzésemről gondol és mennyi lehet ebből pusztán csak a felszínes báj, de volt benne valami, ami elég őszintén hatott. Úgy éreztem hihetek neki. De ez csak megérzés volt, nem tény. - Diplomám szerint informatikus vagyok - feleltem a kérdésére. Az más kérdés, hogy nem dolgozom informatikai területen, ellenben nagyon jó hekker és programozó vagyok, amiket saját céljaimra szoktam használni. A másik kérdése már sokkal érdekesebb volt és úgy éreztem arra kíváncsi, hogy mit gondolok a törvény és a személyi korlátozások közötti kapcsolatról. Érdekes kérdés volt és jó kis morális, jogi téma lehet, amiről hosszasan is lehetne beszélgetni, ellenben nem akarnám magam ily módon leleplezni. Egyszerű, rövid, hétköznapi választ kell rá adni, ha fenn akarok tartani egy látszatot. - Erre vannak a jogi, rendvédelmi és más igazságszolgáltatási személyek, szervezetek. Nem vehetem kezembe az intézkedést, hanem a megfelelő szakemberhez kell fordulnom, hogy segítsen. Vannak esetek, amikor ezt nem tehetjük meg, akkor viszont elég egyszerűen álcsúcson rúgni a gazembert, hogy átértékelje kivel van dolga - nevettem. Valóban. Egészen addig nagyon szerencsések, amíg rács mögé nem csukom őket. Nem minden bűnözőnek adatik meg, hogy én nyomozzak utána, leplezzem le és zárassam rács mögé, vagy küldjem halálsorra. Visszatolta a tányért, én pedig megkóstoltam a kapott süteményt. - Igazán finom. Jó ízlésed van - mosolyogtam. - Bizonyára a férfiak terén is ilyen kifinomult lehetsz - bókoltam most teljesen tudatosan. Szemeimmel diszkréten követtem az eper útját az elfogyasztásig, hogy utána meghallgathassam a történetét és minden információt elraktározhassak. Törvényszéki patológia. Ha a megérzésem nem csal, akkor Vivi tökéletes célpontja lehetne Josephnek. Na nem, mint áldozat, hanem, mint manipulált báb. Vivienne-nek meglehetnek a rendőrségi kapcsolatai és ha állást kapna az NYPD-nél, vagy külsősként dolgozna nekik, akkor remek beépített ember, kapcsolat lehet neki. Akár még nyomok eltussolására is alkalmas lehet, hiszen ha a halottvizsgálat során nem derülnek ki fontos tények, akkor akár egy egész bűncselekmény sorozatot is meg lehet úszni. Nem lennék meglepve, ha Joseph megpróbálná őt manipulálni, megnyerni és kimosni az agyát, hogy kihasználhassa. - Morbid, de a világnak az ilyen emberekre is szükség van. Sebésznek lenni is morbid. Gondoljunk csak bele, milyen ocsmány is lehet egy autóbalesetben összeroncsolt férfit műteni, hogy megmentsük az életét, de valakinek meg kell tennie. Ha nem lenne senki, aki a hullákat vizsgálja, minden gyilkos szabadon rohangálna a világban. Kellenek a morbid emberek, a morbid állások a világra, hogy jól tudjon funkcionálni egy civilizált, modern társadalom. Egyszemélyes tevékenységek. Ezek szerint jó volt a megérzésem, hogy csak látszatra társasági ember. Most vállon veregethetném magam. Elvégre érezhető volt, hogy Vivi nem érezte jól magát a társaságban, amit otthagyott és ő maga is elszólta magát, hogy a női társasága felszínesek, ami zavarja őt. Több sem kellett a tökéletes következtetésekhez és annak beigazolásához. Vivienne magányos típus, szeret egyedül lenni, nem szereti a kelletlen társaságokat és nem találja a maga helyét, a maga közösségét, viszont fenn akarja tartani a látszatot és eljár egy számára kellemetlen társasággal is, hogy ne tűnjön aszociálisnak az emberek szemében. Látszat kapcsolatokat tart fenn. Szóval kaliforniai. Ezt is sejtettem. Kaliforniában él a legtöbb fitneszőrült. Márpedig Vivi alkata tipikus fitnesz alkat, túlzóan barátságos, noha felszínes ember, ez a társalgó pedig tükrözi a mediterrán hangulatot és a tengerparti stílust. Ezek a szépen kidolgozott fa berendezések, a napernyők és az épület tetőterének szegélyét körülvevő növényzet tipikus mediterrán, strand hatás. Akár a Malibui házak terasza... - Sütni-főzni? Nem akarsz az én szomszédom is lenni? Mindig lenne friss süteményem - mosolyogtam. Persze az most is van. Kazuja gondoskodik róla nekem. De sose árt egy kis kedveskedés, egy-két aranyos, jó szó, hogy mások bizalmába férkőzhessünk. - Én rejtvényezni szeretek. Keresztrejtvény, sudoku, szókereső, puzzle, számpiramis, stb. De szeretek legózni is és informatikai dolgokkal is foglalkozni. Meg mindent szeretek, ami a matematikával kapcsolatos. Szeretem karbantartani az elmém és szeretek tanulni is. És mondd csak, ez az új szomszéd valami sportoló, hogy így odafigyel rád? - nevettem. - Kerékpárt ajánlott neked? Ilyet se hallottam még. Ha nekem új szomszédom lenne, én fánkot vinnék neki üdvözlő ajándéknak. Biztos nem hétköznapi ember.
-Még sosem gondoltam erre így. Mármint… van, hogy remekül működik a bevonzás, máskor pedig elég silány ez a „képességem.” A mondhatni, talán legjobb barátnőmet is elég szépen bevonzottam. –habár semmiféle közös vonásunk nincs a munka iránti elhivatottságon és a testalkatbeli hasonlóságokon túl. Emmalynn racionalista, igyekszik mindent megmagyarázni és megcáfolni, sokkal logikusabban látja a világot, mint én, de ettől vagyunk egymásnak érdekesek. Emma szektás dolgai, az elvont dolgok iránti érdeklődése baromira inspiráló, nem mellesleg segíthetünk egymásnak bizonyos ügyekben, ami megint csak előnyös tud lenni. Összességében egyikünk sem egy túl átlagos, tipikus nő, a legnagyobb különbség viszont abban van, hogy míg nekem rendszerint van valakim, és elég kevés megszakítás van egy-egy párkapcsolatom között, ő vár, és nem enged magához közel senkit sem. -Az informatika tök klassz irány! –szerintem legalábbis mindenképp. Egyébként is ezé lesz majd a jövő, annak van mákja, aki kitanulja és penge is lesz benne. Meg aztán elég sok területen hasznosítható, főleg, ha az ember a bűnüldözéshez kapcsolódik. Legyél akár bűnöző, akinek a nyomait kell eltüntenie, de lehetsz az is, aki el akarja kapni a bűnelkövetőket. Mindkét félnek hasznos lehet a saját, vagy mások által használt és megszerzett ilyen irányú szaktudás. De akkor ezek alapján, és a szóhasználataiból kiindulva Sonny eléggé reál beállítottságú lehet a saját furcsaságai ellenére. -Nehéz ügy, mert nem tudhatod, kit tenne helyre egy álcsúcson rúgás, és ki az, akit leginkább az, ha elásnád jó mélyre. –legyintettem is a dologra valamiféle zavart mosollyal. Az igazságszolgáltatás egy elég szánalmas dolog manapság, és azok, akiknek kellene, simán megússzák a bűntetteiket. Nem vagyok egy túl erőszakos típus, de vannak, akiket csak simán le kellene lőni, mert a világ jobb hely lenne nélkülük. de akadnak olyan álszent emberek, akik ezeket a véleményeket nem szeretik, így nem akartam volna hangosan is kifejteni. Talán épp ez lenne a pillanat, ami elidegenítené az asztaltársaságomat, ami kár lenne. Érdekes srác, érdekes meglátásokkal. Nem gondoltam volna, hogy ez a kellemes, de szörnyen átlagos hely egy ennyire egyedi embert fog az utamba sodorni. Sem külsőleg, sem belsőleg nem lehet a szürke, unalmas, átlagos kategóriába sorolni. -Attól függ, kit kérdezel erről. –legyintettem rá a dologra a férfiakkal kapcsolatban. Még mindig nehezen tudtam feldolgozni, hogy Brian ekkora szemét volt, szóval inkább nem is szerettem volna ezt fejtegetni. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy az, ha minden éjjel kimaradsz, a munkára fogod, hogy nem vagy otthon, vagy annyira ostoba, hogy nem dobod el a számlákat, akkor sajnos rossz hírem van. A párod rá fog jönni, hogy másokkal töltöd az idődet helyette. Aztán meg belegázolsz a lelkébe azzal, hogy fojtogató, nem figyel rád, csak a maga dolgát hajtja és ráadásul még olyan is, mint egy pióca. Pedig, ha nem dobod ki a zsebedből a szemetet, azt mosás előtt meg fogja találni a másik. Mindent feladtam azért, hogy együtt éljünk, és végül alig maradt valamim. Új környék, új élet, ezt kellett választanom, miután kihasznált és apró darabkáimra tört… -Igen, ezt én is így gondolom, de a legtöbben kiakadnak, ha megtudják, hogy mivel foglalkozom. Pedig semmivel sem rosszabb, mint mondjuk mások mocskát takarítani, sőt. Ezt szívesebben csinálom, mint azt. –ráztam meg a fejemet egy enyhe fintorral, lejjebb húzva a pulcsim ujját, finoman játszva a puha, rózsaszín-fekete anyaggal. -Még van kiadó lakás ott, ahol élek, szóval akár még az is lehetne. De szólok, hogy képes vagyok éjszaka is átcsöngetni, hogy kell valami a sütijeimhez. –ráztam meg a fejemet egy mosollyal. Dr. Brewster tudna mesélni erről. Biztosan váratlan voltam az ajtóban, de örültem, hogy beinvitált. Ha nem tette volna, kénytelen lettem volna drasztikusabb megoldásokhoz folyamodni, és elérni, hogy behívjon magához. -A sudoku-t én is nagyon szeretem. Kikapcsol. –jó dolog rájönni, hogy melyik szám hova való, míg végül minden hézag eltűnik és nem marad más, csak a teljesen készen lévő, tökéletes mezők sokasága. -Nem csak úgy magától jött elő vele, hogy „hé te, fura lány, szerezz be egy bicót.” –ráztam meg a fejemet mosolyogva. Habár tény, hogy nem számítottam az ajánlására, mégis úgy gondolom, hogy egyébként nem volt ostobaság a részéről. Tényleg megkönnyíti a közlekedést. -Nincs autóm, tömegközlekedéssel és gyalog pedig fél, vagy háromnegyed óra az egyetem a lakástól, így azt mondta, hogy esetleg beszerezhetnék egy biciklit, amivel könnyebben járkálnék, ráadásul egészséges is, plusz hamarosan jobb idők lesznek. Még abban is segített, hogy honnan tudnék beszerezni egyet, szóval végül is jól jártam. De… Dr. Brewster tényleg nem mindennapi ember. Okos, érdekes, intelligens, karizmatikus… mondjuk kell is neki. Pszichiáterként dolgozik.
- Talán csak változó a kisugárzásod - állapítottam meg. Azt már nem tettem hozzá, hogy ez azokra az emberekre a jellemző, akik gyakran játszanak szerepeket. A szerepek játszása, hitelességtél függően nagyban befolyásolja azt, hogy milyen társaság vesz minket körbe. Erre ő is igazán gondolhatna. Amikor önmagát adja, akkor bevonz egy adott embertípust, amikor pedig szerepet játszik, nem önmagát adja, akkor megint egy másik ember típust vonzz be. Ez teljesen evidens. Ezzel gyakorlatilag önkéntelenül is a tudtomra adta, hogy sűrűn megjátssza magát, gyakori, hogy nem önmagát adja az emberek előtt. Egy színésznő. Vajon most mennyire önmaga? Úgy érzem elég jól átlátok rajta és folyamatosan árulja el önmagát, mert még nem tudja ki vagyok. Most teljes nyugalommal nyílik meg előttem és leplezi le a világát előttem, nekem pedig ezt illik kihasználni, mert nem biztos, hogy lesz még egy ennyire könnyű és kínálkozó lehetőségem. Belekortyoltam a kávémba. - Ha elég erős az a rúgás, talán magától beleesik egy megásott gödörbe - tettem hozzá a gondolatmenethez. Bár az már gyilkosság lenne. A gondatlanságból elkövetett emberölés is büntethető. Nem kéne ilyen mélyre süllyedni. A hamarosan elejtett megjegyzése arra engedett következtetni, hogy szerencsétlenül jár a férfiakkal. De csak részben. Attól függ kit kérdezek? Vagyis Vivi elégedetlen azokkal a férfiakkal, akiket bevonz az életébe, viszont az őt körülvevő társaságtól sokszor hallotta már, hogy szerencsés az éppen aktuális férfival. Ez azért lehet így, mert vagy Vivi elégedetlen a férfiakkal, akikre a barátnői pozitív szemmel tekintenek, vagy azért, mert soha nem beszél nekik a személyes kudarcairól. Ráfarag, de nem meséli el a fájdalmait, csalódásait, ezért mások gyakran értetlenül állnak azelőtt, hogy miért szakított a párjával. Érdemi, valós indokot nem kapnak rá. Mi lehet az igazság? Vivi? Tán ennyire másként nézel a férfiakra, mint a barátnőid, vagy elrejted a fájdalmas igazságot? Ez is egy olyan kérdés, amire választ fogok találni. Annyit már tudok, hogy te biztosan nem lennél képes traumakötésben élni. Túlságosan határozott és független vagy, erős jellem. Te kihátrálsz a bántalmazásokból, időben észre veszed, ha valami nem stimmel, nagyon teret sem engedsz neki. Talán szimplán csak a megjátszott arcod okozza a sikertelenségeidet. - Ha választani kéne, én is inkább boncolnék, mintsem koszos WC-ket sikálnék - feleltem neki őszintén. - Megértem, hogy így gondolkodsz. Van még kiadó lakás?! Talán nem lenne ostobaság a szomszédságukba költöznöm, miután beszéltem Josephel is. Az bizony egy elég fontos lépés lenne. Ha itt végeztem, le is foglalózok egy lakást és a közelükben maradhatok. Szemmel tarthatnám Vivit és Josephet is. Talán sikerülne valami reakciót kicsalnom a jó öreg doktorból. - Ennyire rossz alvó vagy, hogy este főzicskélsz? - kérdeztem vissza nem említve neki, hogy insomniás vagyok, tehát van, hogy 0-24-ben ébren vagyok és semmit sem alszom. Olybá tűnt vannak közös vonásaink is. Ezt kellemes volt hallani. Legalább alkalom adtán meg fogom tudni találni vele a közös hangot és közös programlehetőségeket is, ha szükséges lesz vele időt töltenem. A kérdésemet szándékosan tettem fel úgy, hogy Vivien csak egy buta gyerek kérdését lássa benne és elkezdjen kiigazítani. Valahogy lépre kellett csalnom, hogy önként kezdjen el beszélni a Josephről. El akartam kerülni, hogy nyíltan rákérdezzek nála és a tervem be is vállt. Sajnálatos módon Vivien elég szépen leírta magát nálam, bár ezt nem mutattam ki neki. Komolyan valakinek fel kellett hívnia rá a figyelmét, hogy a bicikli egy jó közlekedési megoldás lehetne számára? Tényleg ennyire gyenge képességei lennének? Érdekes. Vajon ennek mennyi az igazságtartalma? Nincs autója. Vajon jogosítványa van? "Okos, érdekes, intelligens, karizmatikus". Pont illik is a profilba. Pont, ahogy sejtettem. Nagyon jó lesz végre élőben is szemtől-szemben megismerni őt. Joseph! Nemsokára megismerhetsz engem és én is téged. És leleplezlek téged. Villamosszékbe küldelek. Már csak azt kell elérnem, hogy Vivienne felajánlja nekem, hogy beprotezsál Josephez. Valahogy fel kell hívnom a figyelmét egy olyan problémámra, amire pszichiátert ajánl majd nekem. Josephet. Akkor pedig kicsit tudok puhatolózni is a férfiról tőle, de eddig úgy néz ki stimmel az általam felépített profil. Egy a fontos: Nem adhatom tudtára, hogy a dolgok a terveim szerint alakulnak, hogy részben célt értem. Nem foghat gyanút, hogy végig erre játszottam és már az elejétől fogva csak manipulálom ezt a beszélgetést, hogy én irányítok most is. Hétköznapin kell viselkednem. - Nocsak mennyire segítőkész egy ember. Ritka egy ennyire gondoskodó, törődő szomszéd. Üde kivétel egy ellenséges, harcias világban - mosolyogtam. - De ha még szomszédok is lennénk, nem zavarna az éjszakai zavarás. Nem tudok aludni. Rengeteg az álmatlan éjszakám. Nem tudom mi lehet velem, de hosszú ideje már csak virrasztók és altatókat kell szednem, hogy aludni tudjak, de már a háziorvos sem írja fel nekem szívesen. Szóval bátran zargass éjszakai is, ha oda kerül a sor. Nagy valószínűséggel ébren találsz... - csóváltam a fejem.
-Igen, simán lehet, hogy így van. –vontam meg a vállamat. Bár nem hiszem. Vagyis… nyilván más vagyok, amikor otthon vagyok, vagy például amikor Emma-val, de alapvetően az idegenek felé mindig ugyanazt az arcomat mutatom. Az egyetemista szomszédlányt. Viszont ezzel elérhetem, hogy az emberek ne kezeljenek másképp, ne ítélkezzenek, hanem annak lássanak, aminek a világ látni akar. Átlagos lánynak, átlagos dolgokkal. De nekem nem okoz örömet beülni egy kávézóba és a fiúkról csacsogni, vagy arról, hogy mit vettem aznap a plázában. Jobban szeretek ügyeket kibeszélni egy pohár bor mellett, eltervezni, hogyan fogok tudni legközelebb művészien, a természet által beállított képeket készíteni. Persze ebben nagy segítségem a már említett barátnőm. Kölcsönösen segítsük egymást, ez egy tökéletes alap ahhoz, hogy jóban legyünk egymással. Minden más csak a kellemes plusz. Jót nevettem azon, hogy ha elég erősen megrúgunk valakit, talán magától beleesik a gödörbe. Kétségtelen, hogy egyeseknél működik ez a technika. -Hát igen, de az morális kérdéseket vet fel, amivel megint lehetne napestig vitatkozni. –engem nem zavarna az, ha valaki a saját jóléte érdekében megölne valakit. Legalábbis akkor nem, ha az a jólét nem anyagi értelemben van, hanem szellemiben. Ha korlátoznak, elnyomnak, nem hagynak kibontakozni. Ezért nem bántam soha, ami az anyámmal történt. Így volt a legjobb mindenkinek. Legalábbis ezt gondoltam, hogy így lesz a legjobb, de az a nő még halálában is kihatással volt a kettőnk viszonyára. Az apámnak sohasem lehettem elég jó, mert túlságosan is hasonlítottam anyára. Pedig minden tőlem telhetőt megtettem érte. Habár… azt elértem, hogy egyszer köszönetet mondjon nekem, így azért ez már egy fél sikernek könyvelhető el. A párkapcsolatok, a férfiak témája nem lett boncolva, így én is annyiban hagytam. Egyébként sem szerettem kifejezetten ezt a témát, legalábbis amikor mások felhozták nekem, hogy éppen kikkel vagyok aktuálisan együtt, és szerintük ez kész agyrém. Szerintem pedig az agyrém, hogy egyesek nem tudnak a maguk dolgával törődni. Brian kapcsán Emmalynn-nak talán igaza volt, de lehet, hogy tényleg csak én reagáltam túl az egészet. Ő ezt mondta… -Végre valaki. –kapott is érte egy apró, hálás mosolyt, miközben újabb kortyot vettem magamhoz az alkoholos forró csokoládémból. -Így is mondhatjuk. Későn fekszem és korán kelek. Szeretem a nap legnagyobb részét produktívan tölteni, és eléggé képes vagyok belefeledkezni a gondolataimba. Észre sem veszem, és már órák óta csak jár az agyam valamin. Biztosan szakmai ártalom. Megszaporodtak a furcsa, sorozatgyilkosos vagy misztikus esetek mostanság, így sajnos, vagy nem sajnos, de rengeteg dolgunk van mostanság. –nem hagynak unatkozni, ez egyszer biztos. Érdeklődve figyeltem őt, a vonásait, ahogy egy rövid időre hallgatásba burkolózott. Dr. Brewster tényleg elég érdekes személy, de ha nem az lenne, nem figyeltem volna fel rá. A vacsoravendégei, a berendezési tárgyai, a stílusa mind-mind egyedi, megnyerő és egyébként valamiért vonzó is. Érett, felnőtt férfi, intelligens hozzáállással, érdekes, karizmatikus kisugárzással. Kíváncsi lennék, hogy a nő a képeken az instagram oldalán, kicsoda. A nevét már tudtam, mivel utána néztem, de talán egyszer majd személyesen is találkoznom kellene vele. Felmérhetném, ki ő és pontosan milyen viszonyban vannak egymással, egyáltalán említi-e nekem, vagy ha valahogy én megemlítem, milyen reakciókat kaphatok tőle. Szeretnék mindent és még annál is többet tudni a férfiról azokon túl is, amiket külsősként láthatok belőle. Engem nem csak a felszíne érdekel, hanem az is, hogy pontosan mi rejtőzik a hétköznapi, jól szituált férfi álarca mögött. -Nem tudsz aludni? Lehet, hogy a túl sok matematikai képlet miatt. Vagy… a sok cukor. –sosem lehet tudni. -De ha a háziorvos nem akarja kiadni, lehet, hogy kellene keresned egy másik szakembert, aki viszont igen. Úgy tudom, hogy első körben nem szokás pszichiáterhez menni és pszichológusi szakvélemény kell, hogy fogadjanak és gyógyszert írjanak fel, de ha szeretnéd, meg tudom kérdezni Dr. Brewster-t, hogy nem tudna-e kivételt tenni egy ismerősömmel. –címeztem neki egy kedves mosolyt. Vajon véletlen, hogy említette az insomniát, vagy azért tette, mert említettem, hogy a szembe szomszédom orvos? Vajon ez volt a célja? Ő tényleg egy diák, vagy valami sokkal több annál? Bárhogy is… ha a közelünkben lenne, akkor őt is szemmel tudnám tartani, és rájöhetnék, hogy ez puszta véletlenség, vagy nagyon is szándékos dolog. Ki vagy te, Sonny Hirata?
Igen, ismerős érzés. Én magam is hajlamos vagyok belefeledkezni a munkába, a nyomozásba, vagy épp különböző tudományos, matematikai kérdésekbe, informatikai feladatokba, folyamatokba. Mindig le tudtam magam kötni, el tudtam ütni az időt, bár az insomnia miatt muszáj is volt, hiszen csak altatókkal voltam képes aludni, így az ébren töltött órákat muszáj volt valamivel kitöltenem. De igen, azt én magam is megfigyeltem, hogy elég sok furcsa gyilkosság történik mostanában. Elég sok érdekes gyilkos bukkan fel, amik gyakran az én érdeklődésemet is felkeltik, de nem mindig kellek az elfogásukhoz. - Ugyan - nevettem. - Akkor inkább meghalok álmatlanságban, de mást képtelen vagyok megenni. Ha hiszed, ha nem, csak az édességeket vagyok képes megenni. A szüleim hülyét kapnak tőlem, de nem tudok rendes ételt enni. Nem megy le a torkomon - sóhajtottam, bár engem nem zavart. Szerettem az életemet, amit élek és ahogy élem, szóval cseppet sem szomorkodtam sem az alváshiány, sem az édességevés miatt. De jó, ha ő azt hiszi ezek számomra olyan gondok, amikkel szeretnék szembe nézni, egészségtelenek, vagy éppen hátrányosan hatnak a mindennapjaimra. Higgye csak azt, hogy segítségre szorulok és akkor ő is jobban fog ajánlkozni, hogy beprotezsál a Josephez. A számításaim úgy tűnik egyenlőre bejönnek. Nem mondom azt, hogy minden tökéletes, mert érzem, hogy Vivivel szemben valami nem stimmel és folyamatosan megkérdőjelezem az igazságalapját a mondandóinak. Vajon mennyire láttam át rajta jól eddig? Mennyire tudott megvezetni? Bár a céljaimat elérni látom, azért van itt még bőven kérdés a háttérben, amikre választ akarok kapni. Hazamegyek, minden átgondolok és átértelmezek és a következő találkozásunk alkalmával már okosabb leszek. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nekem a szomszédjában lesz a helyem, de minimum kelleni fog nekünk egy második körös ismerkedés is. - Nem tudom mit akarok - csóváltam a fejem látszólag kissé idegesen. - Azért aggódom. Nem ismerem azt az embert és a pszichiátereknek azért meg kell nyílni. Anyám is szeretett volna már orvoshoz küldeni engem, de ilyenkor mindig félek, hogy az életemben akarnak vájkálni. Nehezen bízok meg idegenekben... félek, hogy visszaélnek majd a helyzetemmel... - mondtam kissé lemondóan, megjátszott, minimális szomorúsággal, remélve, hogy most elkezd nekem beszélni Dr. Brewsterről, hogy eladja őt nekem, hogy miért érdemes bíznom benne. Rákérdezni nem akartam, mert úgy gondoltam, ha nyíltan rákérdeznék mennyire ismeri, mit tud róla, még gyanút fogna, így inkább alig észrevehetően elkezdem magam sajnáltatni és utalni neki rá, hogy biztatásra szorulok. Ha van is benne némi gyanakvás, talán ezzel el tudom altatni benne. Megettem a tőle kapott kis browniet, majd az egyik sütim maradékát is és már a kávémnak a fele is elfogyott. - Oh, de sajnálom. Nem akartam ide jutni. Én buta, nem is tudom miért beszélek neked ilyenekről. Csak elrontom a jókedvünket a bajaimmal. Nem kellett volna...
-Azta, komolyan?! Ilyen van? Nem is tudtam!!! Biztos ez minden kisgyerek álma, de azért elég nagy szívás lehet. Sajnálom, ezt nem tudtam. –pillantottam rá teljesen hiteles bocsánatkéréssel. érdekes, még sosem hallottam erről az állapotról. Azt gondolnám, hogy ez csak valami kitalált dolog, vagy ha nem, akkor muszáj lesz utána olvasnom. Érdekes, hogy mennyire sokféle lehet az emberi szervezet, egy apró elváltozás hatalmas dolgokat okozhat benne, így miért ne lehetne ez? Sonny talán tényleg csak egy szenvedő alanya annak, hogy cukros dolgokat tud csak enni. De ahhoz képest, hogy csupa ilyesmit eszik, egészen jól fest. Nem pattanásos, nincsenek külső jegyei ennek. Tiszta arca van, és nagyon szép bőre. Mint a márvány. Bár lehet, hogy ez a származása miatt van. Különös… az ázsiaiak mind olyan szépek ilyen tekintetben, talán egyszer lesz alkalmam egyet lefotózni valamiféle különleges beállításban… Félredöntött fejjel vizsgálgattam a vonásait, hallgattam, azokat, amik elhagyták a száját. Továbbra is volt ebben a srácban valami nagyon furcsa, túlságosan mesterkéltnek tűnt, de épp ettől volt számomra érdekes. Ha Dr. Brewster-hez küldeném, akkor biztosan felbukkanna még arrafelé, így talán többször is lehetne vele szóváltásom, arról nem is beszélve, ha valóban a szomszédommá válna. Nem tűnik egy hangos típusnak, így pedig nem zavarna, ha ott lakna, sőt. Talán még előnyömre is válna, hisz ő olyan részeit ismerhetné meg a doktornak, amilyeneket én nem, hisz nekem nincs szükségem sem látszólag, sem megjátssza semmiféle pszichoterápiára. Sonny lehet az, akivel talán könnyebben kitalálhatom, milyen ember is valójában a szembe szomszédom. -Nem ismerem őt annyira, mert nem olyan rég költöztem be én is, de tényleg normálisnak tűnik. Ugyan én nem ilyen szándékkal mentem hozzá, de kellemesen elbeszélgettem vele, és azt hiszem, mondhatom, hogy valamiféle új barátra tettem szert. Ami fontos, hisz Manhattan eddig számomra csak az egyetemet jelentette, nemrég költöztem ide egy teljesen másik városrészből. Ő pedig normális volt velem, és azt mondta, hogy talán később neki is szüksége lehet az én segítségemre, ahogy nekem volt a sütés kapcsán. Nem tűnik szörnyűnek. Egy kérdést megér, nem? Maximum nem mész el, vagy egy alkalom után úgy döntesz, hogy nem neked való a pasas. Mit mondasz? –emeltem fel a számhoz a bögrémet, elrejtve vele egy aprócska, győztes mosolyt, miközben kérdőn figyeltem a reakcióját és beleittam a forró csokoládém maradékába. -És nem rontottál el semmit. Örülök, hogy végre valaki nem csak a műsort tolja mások arcába, hanem a problémás oldalát is a dolgokban. –tettem le végül a kiürült bögrét egy lágy mosolyt varázsolva az ajkaimra.
Vivi megjegyzése nevetésre sarkallt. Nem gondoltam volna, hogy ezt szó szerint fogja venni. A kis buta. - Jaj, dehogy, nem úgy értettem. Egyszerűen csak nem szeretem a sima ételeket, csak az édességeket. Természetesen nem lenne semmi bajom, ha megennék egy sushit, vagy egy Yakitori, de nem szeretem ezeket az ételeket. Én a süteményeket és más édességeket, nasikat szeretem. Ezeket szeretem enni. De gondolom neked is megvannak a magad kedves étkezési szokásai. Minden embernél megvan, hogy mit szeret. Nem igaz? - mosolyogtam. Láttam, nagyon igyekezett megfejteni engem, vizsgálni engem, de ez nem zavart. Lelke rajta. Vajmi keveset fog tudni rólam megállapítani. De próbálkozni lehet. Mind a ketten kóstolgattuk a másikat, mind a ketten próbáltuk megfejteni a másikat, gondolkodni, elméleteket gyártani. Ez volt a dolgok szépsége. A szavai elgondolkodtattak, de a döntést hamar meghoztam, ám igyekeztem eljátszani, hogy tényleg nagy dilemmáim vannak, mintha valóban elképesztő nehézséget jelentene számomra döntést hozni. - Ez egy nagyon szép történet - mosolyogtam. - Végülis... nincs semmi okod, hogy belerángass engem valami rossz dologba. Mármint... nincs okod ártani nekem. Rendben. Én elhiszem neked. Bizonyára tényleg ennyire jó ember lehet, tényleg ennyire kellemes társaság. Akkor nekem sem lehet sok kivetni valóm benne. Megbízom benned és adok egy esélyt neki. Beszélj vele - bólintottam, majd a szalvétára leírtam neki a telefonszámom. - Ezen a számon elérsz, ha sikerült időpontot szerezned nekem. És köszönöm - mosolyogtam. Még kicsit ott voltam és beszélgettem vele, majd miután a sütim elfogyott és a kávém, almalevem is, akkor úgy döntöttem ideje távoznom. Felálltam és Vivi felé fordultam. - Én megyek, még rengeteg dolgom van. De mi még biztosan találkozunk. Köszönök mindent. Nagyon jó volt veled beszélgetni kicsit. Még meg fogjuk ismételni - ejtettem meg a mai utolsó, szolid kis mosolyomat, majd zsebre dugott kezekkel, enyhén görnyedten, előre bukott fejjel távoztam is a helyszínről. Megkerestem Kazuját, majd beültem a kocsiba és elhagytuk a helyszínt. - Minden a terv szerint ment. Ez egy eredményes nap volt. - Sikerült előre lépést elérni a nyomozásban? - kérdezte az inasom. - Igen. Egy lépéssel közelebb kerültem a Bábjátékoshoz. Nemsokára lakást vásárolunk, Kazuja. - Tessék? - kérdezte meglepetten és majdnem a fékbe is taposott. - Költözünk? - Csak ideiglenesen. Megmarad a házunk, de a nyomozás idejére beköltözünk Vivienne és Joseph szomszédságába is. Remélem apa szívesen ad pénzt rá, nem szeretném sokéig győzködni.
Kezdőlap
