Nem sokat változott a személyiségem, mióta szakmát váltottam. Néha úgy érzem, három emberöltőnyit is megéltem már az én szűk 40 évem alatt, ez pedig ha bölccsé nem is, de mindenképp tapasztaltabbá tett. Ha söpredékkel nevelkedik az ember és azok között éli az élete javát, akkor megtanulja, hogyan bánjon az emberekkel. Az egyik legfőbb ismérvem, hogy átkozottan realista vagyok, keverve egy egészséges mennyiségű optimizmussal és pesszimizmussal. De még így is inkább csalódok kellemeset, minthogy arccal előre beleszaladjak a pofonba.
Mások szerint szerethető, segítőkész ember vagyok. Hogy az előbbiben mennyi valóságalap van, az relatív, utóbbi viszont határozottan és többszörösen igaz rám. A szocializációs képességeimmel nincs baj, bár így is sokszor inkább a farmom nyugalmát választom a zsongó belvárosi élet helyett. Van egy kisebb lakásom még ezen kívül Queensben is és az adott napi hangulatom dönti el, hogy hol hajtom álomra a fejem. Illetve azt, hogy hogy éppen melyik énemet élem: a visszavonult, csendes farmert, vagy a szellemben még mindig fiatal szoknyapecért.
Nem könnyű az embernek saját jellemrajzát leírnia, így inkább csak annyit tudok mondani, hogy ha kíváncsi vagy a többire, akkor nincs más dolgod, mint egy jófajta barna sörrel, vagy ír whiskyvel megkínálni, minden más pedig hamar a helyére fog állni. Ha nagylelkű vagy és nincs mire verned a pénzed, akkor egy Les Pault is bedobhatsz még a képletbe, és akkor biztos lehetsz benne, hogy a tenyeremen foglak hordozni. Lehet unatkozni fogsz mellettem, lehet nem. Meglátjuk, mennyire látom meg benned a kraftot.

- Hidd már el, hogy ezt csakis a te érdekedben teszem! Itt leszek, figyelni foglak biztos távolból, de ez most a te melód. Neked kell egyedül megbirkóznod vele. Ha valami félresikerül, közbe lépek. Légy észnél, légy nyugodt és emlékezz vissza mindarra, amit tanítottunk neked. Nem lesz baj!
Az öcsém legelső megbízása. Egész könnyed feladatnak ígérkezett, egyáltalán nem olyasmi, amiket én az ő korában kaptam. A jól bevált szöveg: egy, az ír alvilág számára félig-fontos személyről volt szó, aki túl sok ellenfelet halmozott fel és az egyikük felkért minket, hogy intézzük el. Néhány emberrel számoltunk csak, legfeljebb egy tucattal. Én voltam a rangidős a testvéreim közül, viszont úgy véltem, ezt Calvagh is el tudja intézni egyedül. Volt bennem félsz, persze, mégiscsak az öcsémről volt szó. Teljesen más a fizikai kiképzés, a mentális felkészítés és az, hogy valóban kiolts egy emberi életet. De bíztam benne, hogy az elhatározása végig fogja segíteni az útján.
Ott voltam a lépteiben az árnyékok között, figyeltem minden mozdulatát, de közbe nem léptem, meg nem nyikkantam. Ő neki kellett megoldania ezt a feladatot, máskülönben nem fog boldogulni a legközelebbi megbízásánál, ha egyedül lesz. Jól vette az akadályokat, nem hezitált, azt az egy-két húzósabb helyzetet is ügyesen megoldotta. Örültem neki és valamilyen szinten megnyugtatott.
Egyre csak közeledtünk a célhoz, én pedig óvatlanul leeresztettem a védelmemet. Láttam az öcsémet, ahogy az egyiknél hezitálni kezd. Mire felfogtam és reagálni tudtam volna, már túl késő volt. Odaértem ugyan, de ekkor már az öcsém gyomrában figyelt a kés, én pedig a sajátommal döftem le a földön fekvő nőt. Minden rendben lesz, rendbe fog jönni - mondogattam, de csak magamat álltattam. A sebét látva egyből tudtam, hogy itt fog meghalni, én viszont szerettem volna, hogyha ott van vele valaki az utolsó pillanataiban. Aki nyugtatja, fogja a kezét. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte. Én viszont nem hagyhattam, hogy az áldozata hiábavaló legyen, így befejeztem a feladatot. Fűtött a düh, a harag, és a fájdalom - én pedig mindezt szakszerűtlenül szabadjára engedtem.
Mindenkit sokkolt Calvagh halála. Az még jobban bökte az emberek csőrét, hogy ez akarva-akaratlanul is az én hibám volt. Én adtam át neki a feladatot. Úgy gondoltam el tudja végezni, de hezitált… elég volt mindössze két másodpercre elkalandozni, és máris megtörtént a baj. A történtek az egész családomat megváltoztatták, hosszú ideig nem voltak képesek se rám nézni, se hozzám szólni. A gyász időszakának elmúlásával enyhültek valamennyire a dolgok, de már semmi sem volt olyan, mint régen. Az anyám megértette a történteket, apám viszont… ő már nehezebb eset volt. Úgy viselkedett, mintha osztaná anyám gondolatait és érzéseit, de legbelül gyűlölt, amiért a felelőtlenségem az egyik fia életébe került.

- Nem! Hibás vagyok Calvagh haláláért, és ezt a keresztet mindig hordozni fogom. De tudta, hogy mire vállalkozik. Mind tudjuk. Amit viszont az apám, a férjed tett, azzal túllépett egy súlyos, egy nagyon súlyos határt. Nem fogom annyiban hagyni. Sajnálom. Szeretlek, de nem állíthatsz meg.
Az anyámmal való hosszas beszélgetés végszavai. Egy idő után mindenki elfogadta és túllépett az öcsémmel történteken. Nekem volt a legnehezebb, de előbb-utóbb én magam is elfogadtam. Az ezt követő években tovább csiszoltam a képességeimet és a nagyok ligájába kerültem. Egy voltam a sok közül, akikre a legnehezebb melókat bízták és ezzel együtt a legtöbb pénzt is. Az ominózus beszélgetés előtti évben azonban úgy döntöttem, kilépek. Megismerkedtem egy lánnyal, aki minden volt, amiről csak álmodni tudtam, és még több. Már-már túl gyorsan szerettem bele, fél évvel később pedig úgy határoztam, ideje magam mögött hagyni ezt a veszélyes életformát.
A kilépésem problémák nélküli volt, elfogadták a döntésemet és páran még segítségüket is felajánlották. Egy nyugodt, boldog élet reménye ott lebegett a szemeim előtt, szinte csak egy karnyújtásnyira volt. Néhány hónapra meg is valósult a leányálom. Aztán jött a haragtartó apám...

Történt ugyanis, hogy meghívott minket egy vacsorára, csak ő, én, illetve a menyasszonyom. Nem gyanakodtam semmire, hiszen legjobb tudomásom szerint rendezett volt a viszonyunk az öreggel. Mekkora balga voltam! Eleinte jót beszélgettünk, nevettünk, iszogattunk. Aztán derült égből villámcsapásként feljött Calvagh. Nem éreztem sosem kényelmetlenül magam, ha az öcsém szóba került, az apám viszont nem csak megemlíteni akarta, hanem beletépni vele a húsomba. Kimondta, ami a szívét nyomta és biztosított róla, hogy nagyon örül ennek a találkozónak, mert így talán átélhetem azt, amit ő neki kellett. Túl lassú voltam. Sejtettem, mire megy ki a játék. A félelmeim pedig hamar tanúbizonyosságot nyertek...
Mire Amy kezét megfogva sarkon fordulhattunk volna, az arcomat kettő három-szekrény széles gorilla az asztalra nyomta és akármennyire is jó fizikumban voltam, nem tudtam szabadulni a fogásukból. Amynek pedig aztán végképp nem volt semmi esélye…
Letérdeltettek minket egymással szemben, az apám pedig lényegre törően vette el az egyik katonájától a bajonettét, amelyet gyakorlott mozdulatokkal szorított a menyasszonyom torkához. Szegény azt sem tudta, miért kell meghalnia, én pedig kétségbeesésemben sírtam, üvöltöttem, kérleltem, bármit, csak kímélje meg őt. De mint halottnak a csók, ennek sem volt semmi haszna. Látni, ahogy kihuny a szeme fénye… valami elemien más volt. Sokat megöltem már, de azok mind megérdemelték valamilyen módon. Vannak elveim, ezért soha nem száradt se civilek, se ártatlanok vére a kezemen, még véletlen folytából sem. Most pedig azt látva, ahogy miattam meghal az a nő, akit tiszta szívemből szerettem, akinek semmi köze nem volt ehhez az egészhez... rá kellett jönnöm, hogy az a férfi, akit korábban apámnak szólítottam, már nem létezik. Beszélt még valamit, de én csak az orrom alatti mormogásomra emlékszem, ahogy szüntelenül kántálom, hogy meg fogom ölni. Látván, hogy nem fogom fel a mondandóját, csak legyintett egyet és magamra hagyott pár verőemberével.

A raktár felgyújtása jelzésértékű volt az apámnak, miszerint: tartom magam a szavamhoz és eljövök érte. Miután megmutattam anyámnak a holttestet és hogy mit tett a szeretett férje, milyen emberré vált, eltemettem Amyt. Próbált győzködni, hogy fújjak visszavonulót, mert ez kész öngyilkosság lenne ellene. Legyek akármennyire is jó, a számbeli fölény akkor is nekik kedvez. Igaza volt, de szerencsére voltak még barátaim, akik a segítségemre siettek, csak kérnem kellet. Miután összeszedtem mindenkit, felszerelkeztünk mi öten és aznap este apámmal együtt mind a harminchét emberével végeztünk.

Ezzel a tettemmel azonban akaratlanul is visszatértem a bérgyilkosok körébe. Egyben tiszteltek, és féltek tőlem. Ez a hírnév kétélű kard volt. Hasznos, mert a legtöbben békén hagytak. Viszont kellemetlen, mivel egyszer-egyszer mindig bepróbálkozott valaki az éppen akkor aktuális vérdíjért. Nem sikerült nekik, de legalább megpróbálták. Az esélytelen nyugalmával vágtak bele - ezt pedig valamilyen szinten még becsültem is.
De el kellett jönnie egy pontnak, mikor úgy döntöttem, megszakítok minden kapcsot és véglegesen visszavonulok ebből az életből. Az édesanyám halálával bezárult a kör, ő volt az utolsó kapocs, ami ehhez az élethez kötött. A helyi hatóságoknál mindig is nyílt titok volt a mi kis szervezetünk, de elővigyázatosságból mindig távol maradtak tőlünk. Míg nem ütöttük egymás orrába a dolgunkat, addig szemet hunytak felettünk. Ha mégis átléptünk egy határt, akkor pedig bizonyítékok hiányában nem tudtak A-ról B-re lépni, tehát egy folyamatos sakk-mattban tartottuk őket. Viszont én ki-, és túl akartam lépni ezen az életen, múljon akármin. Hát megrendeztem a saját halálomat és eltüntettem minden nyomomat. Új személyazonosság, új külső, új hely, új kontinens.

Így kerültem ide. Itt élek Amerika legszélén, közel a tengerhez, csupán egy órányira Queenstől. Van egy elég nagy birtokom, Baiting Hollow-ban, ahol mezőgazdasággal foglalkozom. Magam sem gondoltam volna, hogy ide fog hozni az utam, de nem panaszkodom. Az utat azonban nem egyedül tettem meg. Az egyik legrégebbi barátomnak és mentoromnak, Mason O’Harának nagyon sokat köszönhetek. Segítettük egymást, amiben csak tudtuk, ő viszont sajnos nem élhette meg a felmondásom estéjét. De egy részét tovább őriztem magammal, aki az akkor még tinédzser lánya képében kísért az utamon. Megkért, hogyha bármi történne vele, akkor vegyem a szárnyam alá és vigyázzak rá. Nem értettem, hogy miért festi a falra az Ördögöt, de mint szűk két éve kiderült, megvolt rá az indoka, amit akkor és ott nem osztott meg velem. Ígéretet tettem, bár magam sem tudtam még, hogy mire vállalkozom. Miután O’Harát utolérték a démonjai, a lánya az én védelmem alá került. Nem akart menni, de tudta, hogy nincs már maradása Dublinban, így ha duzzogva is, de beletörődött.
Vele együtt építettem fel a farmot. Az első évek tinédzseri kitörései rendesen megnehezítették az életemet, de úgy reméltem, majd kinövi a dacolás korszakát. És így is lett. Miután én sem csupán egy gyerekként tekintettem rá, hanem felnőtt nőként, jelentősen megváltozott a hozzáállása. De igazából nekem is. A kapcsolatunk is hasonló sorsra jutott.
Fontossá vált nekem, Cali, és akármennyire is szerettem volna neki megadni azt, amire vágyott, nem tudtam. A felhúzott falaim nem engedték. Nem tudom, kit akartam óvni a sérüléstől, őt, vagy saját magamat – de vélhetően mindkettőnket. Kiegyeztünk abban, hogy amíg az érzelmeknek gátat tud szabni, addig folytathatjuk azt, ami egy váratlan karácsonyi estén kezdődött köztünk. Szerettem volna, ha éli az életét, és nem ragad le egy olyan ember miatt, aki valószínűleg soha nem fogja tudni viszonozni az érzéseit. Tisztáztuk a dolgokat, és így éltünk több, mint 10 évig.
Én pedig sokáig úgy éreztem, a szerencsések közé tartozom. A farm az elmúlt szűk 3 évben exponenciálisan gyors növekedésbe kezdett, egyre több projekt kivitelezését indítottam el, melyek többsége sikeresen is zárult. Sok segítségem volt benne olyanok által, akik egész gyerekkorukat farmokon töltötték, és tudták, mibe és hogyan érdemes befektetni. Akik jól ismerték, milyen földre, milyen tájolásra, mit érdemes telepíteni. Volt nekem is rálátásom ugyan, de badarság lett volna azzal áltatni magamat, hogy jobban értek hozzá annál, aki 40-50 éve ebben él.
A látásmódomban rengeteg változáson ment keresztül. Míg hosszú éveken át vehemensen ellenkeztem mindennel kapcsolatban, ami a bensőséges, mély érzelmek témakörét fedi, mostanra már teljesen másik embernek mondhatom magam. Rá kellett ébrednem, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy örökké hordozzam a múltam keresztjeit. A legváratlanabb helyen, a legváratlanabb időben érkezett a változás szele, ami után szinte dominóként dőltek le a falak. Nem akartam, mégis megtörtént. Mire úgy éreztem, készen állok kiélvezni ezt az újdonsült érzelmi szabadságot, derült égből jött a szarvihar, ami kishíján mindent elmosott. Akkor és ott nehéz döntés elé kerültem, de nem azért, mert nem lett volna egyértelmű, hogy mit fogok csinálni, hanem mert nem tudtam, mit mondjak el az igazságból annak a nőnek, akinek ilyen sok mindent köszönhettem ilyen rövid idő alatt. Nem váltunk el rossz szívvel egymástól. Ami azt illeti, egészen meghitt utolsó napokat töltöttünk együtt, mielőtt ő visszautazott New Yorkba, én pedig maradtam Dublinban. Azaz… rövidesen Buenos Airesben.
Calinak szüksége volt a segítségemre, én pedig ígéretet tettem egykor az édesapjának, amit nem voltam hajlandó megszegni semmilyen indokért sem. A szó szoros értelmében véve kellett élet és halál közötti döntéseket hoznom, de sikerült kiszabadítanom a fogvatartói markából a leányzót, akinél csak ez után döbbentem rá igazán, hogy mennyire sokat is jelent nekem. Tudtam én korábban is, de a felhúzott falak nem engedték, hogy teljes belátásom nyíljon az érzelmeimre. Egy hónapig nyalogattuk a sebeinket, gyógyultunk fizikálisan és mentálisan, mire úgy döntöttünk, ideje tovább állni. Csak addig, míg leülepednek a dolgok.
Azonban Oszakában sem állt meg az élet. Felvettem a régi informátoraimmal a kapcsolatokat, hogy kiderítsem az igazságot, mi állhat Cali elrablásának hátterében. Illetve kik. Szerettem volna biztonságban tudni őt, és ez egy utolsó nagy feladatnak tűnt, amit le kellett győznöm, mielőtt kényelmesen hátradőlhetnék a hintaszékemben ott Baiting Hollowban. Ápoltam Cali lelkét, miközben elszántan kerestem az igazságot. Mikor épp információkat vártam vissza, addig azt tervezgettem, hogy mégis miként tudnánk visszatérni Baiting Hollow-ba. Ha ezt a problémát meg is tudom oldani külhonban, szükségem volt biztonsági intézkedésekre az otthonomban. Megtettem mindent érte, de ez sem volt elég. Bevallotta, hogy csak úgy gyógyulhat meg igazán, ha otthon van, a közös otthonunkban. Inkább érje a vég pár hét után odahaza, minthogy bujkálnia kelljen. Valamilyen szinten tudta, hogy mit beszél, de nem látta át a helyzet teljes valóságát. Én azonban engedtem. Kértem még tőle egy kis időt, de biztosítottam róla, hogy haza fogunk térni.
És így is lett. A kiszabadításától számítva 3 hónap telt el, mire újra Baiting Hollow gyepét taposhattuk. Sok mindent kiderítettem ekkorra. O’Hara nem véletlen kérte, hogy védjem meg a lányát. Meg akarta velem osztani a miértjét, csak már elfogyott az ideje. A neheztelés szerencsére nem nyúlt túl mélyre, a Buenos Aires-i zsoldosok csupán arra vártak, hogy megérkezzen a megfelelő ember és átadhassák nekik Calit. Amint ez kudarcba fulladt, saját kezükbe vették az irányítást. Hagytam nekik morzsákat, amikre egészen addig nem akartak rákapni, míg szóba nem kerültem én magam. Az, akit halottnak hitt már mindenki tizen-akárhány éve. Egy szükséges rossz volt ez, de meg kellett hoznom. Rákaptak a horogra, és végre eljött az elszámolás napja. Annak ellenére, hogy nem szokásom lebecsülni az ellenfeleimet, nem voltam teljes mértékben felkészülve arra, ami ránk várt.
Hosszú és nehéz küzdelem volt, távol Baiting Hollowtól. Én akármennyire is ellenkeztem azzal kapcsolatban, hogy Cali velem jöjjön, ő hajthatatlan volt. Megengedtem végül neki, de ez egy nagyon rossz döntésnek bizonyult. Nem elég, hogy nagyon sok barátom odaveszett aznap és azon éjszaka, még kishíján én is erre a sorsra jutottam. Cali pedig életveszélyes állapotba került. Ha nem lett volna velem a régi barátom, Dr. Halál, aki anno Buenos Airesben is összekaparta a lányt, akkor valószínűleg rövidesen a temetését szervezhettem volna. Vérszemet kaptam, ami miatt megfontolatlan, vakmerő dolgokat tettem annak érdekében, hogy a vezetőket térdre kényszeríthessem. Sikerült. És Calliope O’Hara pedig halott volt mindenki szemében, aki valaha is ismerte őt. Mindaz aki jót, és mindaz, aki rosszat akart neki. Minden régi ellensége, minden régi barátja. Tettem róla, hogy híre keljen mindennek, és a leggyengébb láncszemeket életben hagyva a legnagyobb kutyákkal végeztem csak.
Hosszú napokba telt, mire Cali állapota stabilizálódott. Az pedig még hosszabb hetekbe, mire sikerült megértetnem vele, hogy ez így nem mehet tovább. Nem hagyhattam, hogy még egyszer ilyen helyzetbe kerüljön, hogy ilyen vehemensen kelljen küzdeni az életéért. Amíg velem van, az csak rossz ómen a számára. Fiatal még, élnie kell az életét. Új névvel, új személyazonossággal. Cali O’Hara halott volt, ezzel meg kellett békélnie, ha nem akarta minden napját úgy leélni, hogy bármikor az utolsó lehet. És akármennyire is szeretett volna maradni, belátta, hogy igazam van. Egy ilyen halálközeli állapot sok mindent meg tud változtatni az ember szemléletében. Minden embernek a legalapvetőbb tulajdonsága az élni akarás. Én pedig azt akartam Calitól, hogy éljen. Biztonságban, boldogságban. Még ha ez azzal is jár, hogy el kell engednünk egymást.
A kapcsolataim és a húgom segített megszervezni mindent. Nem akartam tudni a leendő személyazonosságát, hogy hova megy, vagy hogy kivel – mindkettőnk érdekében. Egyedül a testvérem tudott róla, és ezt meg is akartam így hagyni. Ha szükségünk vagy egymásra, ő általa elérhetjük a másikat, addig viszont igyekezzünk mind a ketten élni a saját életünket.
Megható, fájdalmas, mégis örömteli utolsó heteket töltöttünk együtt, miután lábra állt. Az utolsó napig szinte teljes mértékben megfeledkeztünk arról, hogy lehet nem is látjuk többet egymást. Az utazása előtti nap egyben szólt szomorkodásról, nosztalgiáról, tervekről, az érzéseinkről, és a „mi lett volna, ha” kérdésről. Életem egyik legfájdalmasabb, mégis legszebb napja volt. De elérkezett a holnap, és miután a repülőtéren elköszöntünk egymástól, egyszerűen… vége lett.

Vélhetően nem csak én voltam annyira magamon kívül, hogy mire igazán észhez tértem, addigra már vagy két hónap eltelt. Teljes sötétség, hogy abban a két hónapban mi történhetett. Mintha lekapcsolták volna a villanyt aznap, és csak 70 nappal később tért volna vissza az áram.
Az azóta eltelt idő alatt egyre kevesebbszer jut eszembe Cali. Nem fogom tudni kitörölni az emlékezetből és a szívemből sem, de már egyre kevesebbszer tör rám szorító szívfájdalom a döntésem miatt. A szívem nem, az eszem viszont tudja, hogy ez volt a megfelelő út mindenki számára.
A farm magányos volt eleinte, de azóta már vagy 3 kóborkutyát is befogadtam New York utcáiról, akik mai napig hű társaimként vannak az oldalamon. Segítettek túllendülni a kezdeti nehézségeken, és körülbelül… másfél hónappal ezelőttre éreztem először, hogy végre ki tudom mondani: meggyógyultam. Összeforrtak a sebeim, és végre ténylegesen elfogadtam, hogy innen már nincs visszaút és csakis a jelenben kell élnem, illetve a jövőbe tekintenem. Nem szabad azzal töltenem az időmet, hogy hátrafelé nézek. Nem arra tartok.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy gyönyörűen kidolgozott előtörténetet hoztál nekünk, amelyből tökéletesen meg lehetett ismerni a karaktered életét, valamint boldog és kevésbé boldog pillanatait is. Egyszerűen imádtam a soraidat
Sajnos az embernek nem sok beleszólása van abba, hogy hová és milyen családba szülessen, azt csak úgy kapjuk, ha akarjuk, ha nem, de mindenképp el kell fogadnunk, hiszen a vér vízzé nem válik, ezt pedig te be is bizonyítottad. Nagyon sajnálom, hogy ilyen kegyetlen árakkal kellett fizetned azért, mert rossz helyre születtél, senki sem érdemel ennyi kegyetlenséget, mint amennyi neked jutott ki.    Elképzelni sem tudom, hogy hogyan sikerült túl tenned magadat az öcséd és menyasszonyod halálán, mert az oké, hogy sikerült bosszút állnod mindkettejükért, de azért a szívedből azt a darabka részt, amelyet az elvesztésük üressé tett, szerintem nem ilyen egyszerű újra betölteni. Úgy sejtem, hogy egy olyan ember vagy, aki a szeretteiért, szó szerint bármire képes, ez látszik abból is, hogy mire végre ismét fontossá vált valaki, hosszú és gyötrelmes évek után, tudtad, hogy el kell engedned az Ő biztonsága érdekében. Ez igazán nemes dolog a részedről, hisz a legtöbb ember önző, ha a szeretteiről van szó, és csak kevesek tudnának ekkora áldozatot hozni. Te képes voltál a magányt választani és ismét lemondani a boldogságodról, valaki más miatt, akinek az életét úgy hiszem, hogy sokkal fontosabbnak tartod a sajátodnál.    Én mégis szívből remélem, hogy majd egyszer a sors újra össze hoz azzal a lánnyal, akit olyan régóta védesz, és sikerül mégis együtt egy olyan boldog életet teremtenetek, amilyenben eddig sajnos nem volt részetek. Vagy legalábbis remélem, hogy békére tudsz lelni, és magad mögött fogod tudni végleg hagyni azt a sok fájdalmat, amit megéltél.     A halott szeretteid szerintem mindenképp azt szeretnék, hogy boldog legyél.  
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd jól magad! Köszönöm, hogy olvashattalak!  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!