Vic & Aidan

Ma nagyon nem volt kedvem kocsmázni menni. Az egyik barátomnak azonban kis lelki segélyre volt szüksége, hát belementem, hogy akkor üljünk le és dumáljunk egy ital felett. Nekem azonban bőven elég volt a mentes víz, mert úgy éreztem, hogy valószínűleg én leszek az, aki majd hazafuvarozza a szívetörött fiatalt. Leparkoltam hát az autómmal a kocsmától párszáz méterre és beleástam magam az éjszakába.
Eltelt egy, eltelt kettő, és már a harmadik órában jártunk, mikor megtörtént a baj. A „barátom” úgy döntött, hogy előhozza az elvetemült énjét és a mosdóból kifele jövet elkezdett arcoskodni az egyik törzsvendéggel. Vagy fordítva volt? Nem igazán láttam a távolból, csak azt, hogy nagyon mondják egymásnak a magukét. Más esetben nem foglalkoznék vele, de elvileg a barátomról van szó, hát megittam a maradék vizemet, majd odaballagtam a két verébhez.
Egyik dolog követte a másikat, alig fél óra múlva pedig már az autómban ültem, bal alkarom bekötve, az ingem sérült ujja és melli részén kisebb-nagyobb vércseppek, én pedig szitkozódva haladok az éjszakában. A korábbi munkámban is szükség volt egy bizonyos szintű elsősegélynyújtási készségre, de megvoltak a magunk orvosai, akik a bevetések után szakszerűen is ellátták a sérüléseinket. Amennyire csak lehet, el akarom kerülni az esetleges fertőzéseket, így a kocsimban található elsősegély-dobozból, amennyire lehetett, lefertőtlenítettem, és bekötöttem a sebet, de nem nyúlkáltam a szilánkokhoz. Még az a szerencse, hogy a bal karom sérült, mert a jobb kezem a domináns, azzal könnyebben el tudtam látni magam. Nem mintha a másikat sokkal rosszabbul használnám, de inkább az erősebbikre hagyatkozom legtöbbször.
A srácot kirakták, tőlem még megkérdezték, hogy hívjanak-e mentőt, amit illedelmesen – és kicsit idegesen – elutasítottam, aztán kisvártatva már a kocsimban is ültem, egy negyed órával később pedig a kórház sürgősségi ügyeletére fordulok be. Keresek magamnak egy parkolóhelyet – ami szerencsére van így éjnek évadján -, majd befelé vezet az utam.
Az adminisztrátorhoz sétálok, akinek elmondom, hogy balesetem történt és igénybe szeretném venni az egészségügyi ellátást, majd a karomat is megmutatom. Csak ekkor látom meg, hogy kicsit átvérzett a kötés, de még nem túlságosan. Elmondom még, amit kell, majd helyet foglalok szépen az egyik széken és türelmesen várok az ügyeletesre. Hátrahajtom a fejem és lehunyva a szemeimet kicsit pihentetem őket, míg az ellátóm megérkezik.