Nem sokat változott a személyiségem, mióta szakmát váltottam. Néha úgy érzem, három emberöltőnyit is megéltem már az én szűk 36 évem alatt, ez pedig ha bölccsé nem feltétlenül, de mindenképp tapasztaltabbá tett. Ha söpredékkel nevelkedik az ember, és azok között éli az élete javát, akkor megtanulja, hogyan bánjon az emberekkel. Az egyik legfőbb ismérvem, hogy átkozottan realista vagyok, az optimizmust és pesszimizmust pedig a helyzettől függően veszem elő. De még így is inkább csalódok kellemeset, minthogy arccal előre beleszaladjak a pofonba.
Mások szerint szerethető, segítőkész ember vagyok. Hogy az előbbiben mennyi valóságalap van, az relatív, utóbbi viszont határozottan és többszörösen igaz rám. A szocializációs képességeimmel szerintem nincsen baj, bár így is sokszor inkább a farmom nyugalmát választom a zsongó belvárosi élet helyett. Van egy kisebb lakásom még ezen kívül Queensben is, és a jelenlegi hangulatom dönti el elsősorban, hogy hol hajtom álomra a fejem, illetve hogy éppen melyik énemet élem. A visszavonult, csendes farmert, vagy a szellemben még mindig fiatal szoknyapecért.
Nem könnyű az embernek saját jellemrajzát leírnia, így inkább csak annyit tudok mondani, hogy ha kíváncsi vagy a többire, akkor nincs más dolgod, mint egy jófajta barna sörrel, vagy ír whiskyvel megkínálni, minden más pedig hamar a helyére fog állni. Ha nagylelkű vagy és nincs mire verned a pénzed, akkor egy Les Pault is bedobhatsz még a képletbe, és akkor biztos lehetsz benne, hogy a tenyeremen foglak hordozni. Lehet unatkozni fogsz mellettem, lehet nem. Meglátjuk, mennyire látom meg benned a kraftot.

- Hidd már el, hogy ezt csakis a te érdekedben teszem! Itt leszek, figyelni foglak biztos távolból, de ez most a te melód. Neked kell egyedül megbirkóznod vele. Ha valami félresikerül, közbe lépek. Légy észnél, légy nyugodt és emlékezz vissza mindarra, amit tanítottunk neked. Nem lesz baj.
Az öcsém legelső megbízása. Egész könnyed feladatnak ígérkezett, egyáltalán nem olyasmi, amiket az én az ő korában kaptam. A jól bevált szöveg: egy, az ír alvilág számára fél-fontos személyről volt szó, aki túl sok ellenfelet halmozott fel, és az egyikük felkért minket, hogy intézzük el. Néhány emberrel számoltunk csak, legfeljebb egy tucattal. Én voltam a rangidős a testvéreim közül, viszont úgy véltem, ezt Calvagh is el tudja intézni egyedül. Volt bennem félsz, persze, mégiscsak az öcsémről volt szó, illetve teljesen más dolog a fizikai kiképzés, a mentális felkészítés, és az, hogy valóban kiolts egy emberi életet. De bíztam benne, hogy az elhatározása végig fogja segíteni az útján.
Ott voltam a lépteiben az árnyékok között, figyeltem minden mozdulatát, de közbe nem léptem, meg nem nyikkantam. Ő neki kellett megoldania ezt a feladatot, máskülönben nem fog boldogulni a legközelebbi megbízásnál, ha már egyedül lesz. Jól vette az akadályokat, nem hezitált, azt az egy-két húzósabb helyzetet is ügyesen megoldotta. Örültem neki és valamilyen szinten megnyugodtatott.
Egyre csak közeledtünk a célhoz, én pedig óvatlanul leeresztettem a védelmemet. Láttam az öcsémet, ahogy az egyik embernél hezitálni kezd. Mire felfogtam a történéseket, és reagálni tudtam, már túl késő volt. Odaértem ugyan, de ekkor már az öcsém gyomrában figyelt a kés, én pedig a sajátomat használva döftem le a földön fekvő nőt. Próbáltam azt mondogatni neki, hogy minden rendben lesz, rendbe fog jönni, de csak magamat álltattam. A sebét látva egyből tudtam, hogy itt fog meghalni, én viszont szerettem volna, hogyha ott van vele valaki, mikor eltávozik. Aki nyugtatja, fogja a kezét. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte. Én viszont nem hagyhattam, hogy az áldozata hiábavaló legyen, így befejeztem a feladatot. Nem is akármilyen módon… fűtött a düh, a harag, és a fájdalom, én pedig szakszerűtlenül szabadjára engedtem mindezt.
Senki nem örült annak, hogy Calvagh meghalt. Az pláne nem tetszett sokaknak, hogy ez akarva-akaratlanul is az én hibámnak köszönhető. Én adtam át neki a feladatot, amelyet úgy hittem, el fog tudni végezni. De hezitált… Elég volt két másodpercre leengednünk a védelmünket és megtörtént a baj. A történtek az egész családomat megváltoztatták, hosszú ideig nem voltak képesek se rám nézni, se hozzám szólni. A gyász időszakának elmúlásával enyhültek valamennyire a dolgok, de már semmi sem volt olyan, mint régen. Az anyám megértette a történteket, apám viszont… ő már nehezebb eset volt. Úgy viselkedett, mintha osztaná anyám gondolatait, érzéseit, de legbelül gyűlölt, amiért a felelőtlenségem az egyik fia életébe került.

- Nem… Ami sok, az sok, anya. Hibás vagyok én is Calvagh haláláért, de tudta, hogy mire vállalkozik. Mind tudjuk. Amit viszont az apám, a férjed tett, azzal túllépett egy súlyos, egy súlyos határt. Nem fogom tudni annyiban hagyni. Sajnálom. Szeretlek, de nem állíthatsz meg.
Az anyámmal való hosszas beszélgetés végszavai. Egy idő után mindenki elfogadta és túllépett az öcsémmel történteken. Nekem volt a legnehezebb, de előbb-utóbb én magam is megbékéltem vele. Az ezt követő években továbbfejlesztettem a képességeimet, és a nagyok ligájába kerültem. Egy voltam a sok közül, akikre a legnehezebb melókat bízták, és ezzel együtt a legtöbb pénzt is. Az ominózus beszélgetés előtti évben azonban úgy döntöttem, kilépek. Megismerkedtem egy lánnyal, aki minden volt, amiről csak álmodni tudtam. Már-már túl gyorsan szerettem bele, fél évre rá pedig úgy határoztam, hogy ideje magam mögött hagyni ezt a veszélyes életformát.
A kilépésem problémák nélküli volt, az emberek elfogadták a döntésemet, és páran még segítségüket is felajánlották. Egy nyugodt, boldog élet reménye ott lebegett a szemeim előtt, szinte csak egy karnyújtásnyira volt. Néhány hónapra meg is valósult a leányálom. Aztán jött a haragtartó apám...
Történt ugyanis, hogy meghívott minket egy vacsorára, csak ő, én, illetve a menyasszonyom. Nem gyanakodtam semmire, hiszen legjobb tudomásom szerint rendezett volt a viszonyunk az öreggel. Ó, ha tudtam volna, mekkorát tévedek… Eleinte minden jól ment, jót beszélgettünk, nevettünk, iszogattunk. Aztán feljött Calvagh. Nem éreztem sosem kényelmetlenül magam, ha az öcsém szóba került, az apám viszont felidézte a régi sérelmeit. Kimondta, ami a szívét nyomta és biztosított róla, hogy nagyon örül ennek a találkozónak, mert így talán átélhetem azt, amit ő neki kellett. Nem voltam hülye, csak túl lassú és figyelmetlen. Sejtettem, mire megy ki a játék és hamar be is igazolódtak a félelmeim.
Mire Amy kezét megfogva sarkon fordulhattunk volna, az arcomat két darab háromszekrény széles gorilla az asztalra nyomta és akármennyire is jó fizikumban voltam, nem tudtam szabadulni az ő fogásukból. Amynek pedig aztán végképp nem volt semmi esélye…
Letérdeltettek minket egymással szemben, az apám pedig lényegre törően vette el az egyik katonájától a bajonettét, amelyet gyakorlott mozdulatokkal szorított a menyasszonyom torkához. Szegény azt sem tudta, miért kell meghalnia, én pedig kétségbeesésemben sírtam, üvöltöttem, kérleltem, bármit, csak kímélje meg őt. De mint halottnak a csók, ennek sem volt semmi haszna. Látni, ahogy kihuny a szeme fénye… sokat megöltem már, de azok mind megérdemelték valamilyen módon. Akárhogy is hangozzék, vannak elveim, ezért se civilek, se ártatlanok vére nem szárad a lelkemen, még véletlenből sem. Most pedig azt látva, ahogy miattam meghal az a nő, akit tiszta szívemből szerettem, akinek semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Rá kellett jönnöm, hogy az a férfi, akit korábban apámnak szólítottam már nem létezik. Beszélt hozzám még valamit, de én csak az orrom alatti mormogásomra emlékszem, ahogy szüntelenül kántálom, hogy meg fogom ölni. Látván, hogy nem fogom fel a mondandóját, csak legyintett egyet és magamra hagyott pár verőemberével.
A raktár felgyújtása jelzésértékű volt az apámnak, hogy tartom magam a szavamhoz és eljövök érte. Miután megmutattam anyámnak a holttestét, és hogy mit tett a szeretett férje, milyen emberré vált, eltemettem Amyt. Próbált győzködni, hogy fújjak visszavonulót, mert ez kész öngyilkosság az ő emberei ellen. Legyek akármennyire is jó, a számbeli fölény akkor is nekik kedvez. Igaza volt, és szerencsére voltak még barátaim, akik a segítségemre siettek. Miután összeszedtem mindenkit, felszerelkeztünk mi öten, és aznap este apámmal együtt mind a harminchét emberével végeztünk.

Ezzel a tettemmel azonban akaratlanul is visszatértem a bérgyilkosok körébe. Egyben tiszteltek, és féltek tőlem az emberek. Ez a hírnév kétélű kard volt. Hasznos volt, mert a legtöbben békén hagytak. Viszont kellemetlen is, mivel egyszer-egyszer mindig bepróbálkozott valaki az éppen akkor aktuális vérdíjért. Nem sikerült nekik, de legalább megpróbálták, és az esélytelen nyugalmával vágtak bele - ezt valamilyen szinten még becsültem is.
Olyan… 8-10 éve, hogy úgy döntöttem, megszakítok minden kapcsot és véglegesen visszavonulok. Édesanyám halálával bezárult a kör, ő volt az utolsó kapocs, ami ehhez az élethez kötött. A helyi hatóságoknál mindig is nyílt titok volt a mi kis szervezetünk, de elővigyázatosságból addig távol maradtak tőlünk. Míg nem ütöttük egymás orrába a dolgunkat, addig szemet hunytak felettünk. Ha mégis átléptünk egy határt, akkor pedig bizonyítékok hiányában nem tudtak A-ról B-re lépni, tehát egy folyamatos sakk-mattban tartottuk a rendőrséget. Viszont én ki-, és túl akartam lépni ezen az életen. Hát megrendeztem a saját halálomat és eltüntettem minden nyomomat. Új személyazonosság, új külső, új hely, új kontinens.
Így kerültem ide. Itt élek Amerika legszélén, közel a tengerhez, csupán egy órányira Queenstől. Van egy elég nagy birtokom, Baiting Hollow-ban, ahol mezőgazdasággal foglalkozom. Magam sem gondoltam volna, hogy ide fog hozni az utam, de az elmúlt 10 évben már megszoktam és ami azt illeti, meg is szerettem. A múltat nem olyan könnyű magunk mögött hagyni, főleg ha olyan lenyomattal rendelkezik valaki, mint amivel én. De úgy érzem, én a szerencsések közé tartozom, mert ahogy az elmúlt tíz év is mutatja, nekem sikerült. Csak el ne szóljam magam…