those three words

pillangók olyan gyorsan tovaillantak, hogy szinte nem is láttam őket attól az érzéstől, ami hirtelen rám telepedett a szavait hallva. Nem tudom, miféle érzés ez. Fájdalom? Vagy csalódás? Vagy ilyen, amikor megszakad a szívem?
Mintha korábban nem pont emiatt szenvedtem volna neki, vagyis csak akartam, mert sosem tudom normálisan elmondani a dolgokat, de ez is ott bujkált benne, hogy én aztán végképp nem vagyok királylány, és ha vele szeretnék lenni, akkor bizonyosan valahogyan el kellene sajátítanom a szerepkört, de nem tudom, hogyan csináljam. Talán az idő segít, de mennyire tart sokáig vajon? Én nem is vagyok jó királylánynak szerintem, a magamfajták szoktak lenni a társalkodónők, akik ilyen wannabe királylányok.
Vajon most egy hisztis picsának tart? Pedig egyébként nem vagyok az… Szeretném azt hinni, hogy ez csak egy része az összecsiszolódási folyamatnak, amelyen épp keresztül megyünk, és amiről fogalmam sincs, hogy meddig tart.
- Nem kell, hogy így beszélj velem, oké? – pillantok rá, amikor elkáromkodja magát, nagyon utálom, amikor így beszél. - Ilyenkor egy kisnyuszi épp meghal valahol, ha nem tudnád – jelentem ki hogy egy kicsit oldjam a kialakult feszültséget, de amúgy nem nézek rá, csak állok távolabb tőle valahol a kanapé mellett. Ezt az énjét jobban szeretem, ha nem mutatja felém, ilyenkor nem cuki, herceges meg végképp nem. Látom egyébként, hogy fáradt, és biztos vagyok benne, hogy a napja sem volt könnyű, mivel tudom, hogy óriási felelősség nehezedik rá. Szeretnék valamit mondani erre, de semmi használható nem jut eszembe. Szerintem simán kihallatszik a fejemből, hogy kattognak a fogaskerekek; leginkább amiatt, mert nem akarok veszekedni – nem is tudok -, meg a fenébe már, tíz perce mondtuk el, hogy szeretjük egymást és akkor ez van, hát nem hiszem el, hogy ennyire béna legyek… Miért velem történnek ilyen szituk?
- Értem, de ne ezzel poénkodj már, kérlek! Három perccel ezelőtt szenvedtem itt neked, hogy mi a bajom, abból nem vetted észre, hogy tökre nem tartok még ott? –  Rá pillantok, mert bármennyire is akarok más irányba nézni, nem tudok. Lehet, hogy kicsit szikrákat is szórnak a szemeim, de így járt, ha meggyullad tőlük a pulcsija, az ő baja.
Ott lebeg a feje fölött a hatalmas „szeretlek” felirat, olyan, mintha egy rózsaszín lufi lenne, amely sosem pukkad ki, és ki akarja űzni a szürke felhőket, amelyek hirtelen beborították a nappalit. Vajon ő is lát ilyet az én fejem fölött? Elfordulok inkább, próbálom összeszedni a gondolataimat, de nem sikerül. Ajkaim közt kiszalad egy nehéz sóhaj; nem akarom ezt vele, utálom a konfliktust és érezni akarom, hogy szeret, hisz mondta. De tudtam nagyon jól már eddig is, hiszen kellőképp az értésemre adta már jó ideje.
Észreveszem, hogy feláll és arrébb megy. Nos, titkon azért reméltem, hogy odajön hozzám és bocsánatot kér, vagy bármi, de nem. A szavai viszont a szívembe hatolnak. Ezt gondolná? Kell egy kis idő, hogy rendezzem a gondolataimat, neki is dőlök a falnak háttal. Nem is értem, honnan szedi ezt a hatalmas baromságot.
- Rossz fiú? Eléggé el vagy tévedve. Te a herceg vagy, ha nem vetted volna észre eddig – felelem, de fogalmam sincs, hogy ez most olaj a tűzre vagy micsoda, egyszerűen csak ezek voltak az első és utolsó gondolataim is a kérdése kapcsán.
Én is oda akarok menni nézni az esőt. De ha odamegyek, akkor azt hiszi, hogy miatta. Ami talán egy kicsit lehet, hogy így van, de az eső miatt is. Miután ezt nagy nehezen sikerült eldöntenem magamban, odalépkedek mellé, de nem közel, hanem egy picit arrébb. Nem érek hozzá, meg semmi, csak én is nézni akarom az esőt vele együtt úgy, mint amikor hazajött. Nem lehetne visszaállítani azt az állapotot egy gombbal vagy egy időnyerővel visszamenni esetleg, hogy megmásítsam a múltat, hogy Csikócsőr is megmeneküljön meg ez se legyen közöttünk? Egy kicsit oldalra fordítom a fejem és őt nézem, ahogyan a zöld szemeivel bambul ki az esőbe, amelyeket a tökéletes, hosszú szempillák kereteznek, s amikkel már az első pillanatban levett a lábamról.
De most nem hagyom, hogy így legyen, mert én vagyok a kis nyomorult őzike akinek megsérült a lába és szomorú miatta, őt kell megmenteni, ugye?

outfit | theme song | theme song 2.0

Tyra & Caesar

those three words

ényleg hiányzott. Ha tehetném, akkor egész nap vele akarnék lenni, de mivel élnünk kell az életünket, mint minden ember, nem lehetünk együtt folyton. Ez olyan dolog, amit próbálok tudatosítani magamban és végül csak így a tudtára hozom, nem lógok a nyakán, bármennyire is szeretnék. Én vajon hiányoztam neki? – merül fel bennem a kérdés, majd néhány pillanat leforgása alatt meggyőzöm magamat, hogy biztosan, akkor nem lenne most itt, nem sietett volna haza az ebéddel s nem magasodna most fölém és csókolna úgy, hogy teljesen elolvadok tőle. Nincs mit szépíteni a dolgon: teljesen rabul ejtett, még soha senkivel nem éreztem így. Még soha senkinek nem mertem mondani, hogy szeretem, de vele annyira könnyen ment mindig minden, hogy igazából nem is lepődöm meg, hogy itt tartunk.
A felesleges ruhadarabok szépen lassan kerülnek le rólunk, csak egy-két nagyobb akadály van, de azok is könnyedén megoldódnak, csak én bénázok a nadrágjával. Nem kell ezen meglepődni, nyilván bénázok, nem is én lennék… Persze nem segít a dolgon, hogy kapkodok, meg az sem, hogy fekvő pozícióban vagyok, de valahogy csak megoldom.
Amikor végre kioldom az övet, majd próbálom végre kihámozni őt teljes egészében, de nem sikerül, ezért pedig a segítségét kérem, erre egy kissé furcsán hat a válasza számomra. Homlokom közepéig szaladnak a szemöldökeim, s hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Látom, hogy folytatja, amit én elkezdtem, azonban míg a nadrágjával szenved, felkönyökölök, és megszólalok. – Tessék? Én nem követeltem semmit… hercegnőnek meg végképp nem érzem magam - pislogok rá hatalmas szemmel, és nem is tudom, értelmes szavak hagyják-e el a szám, mert csak próbálom nagy hirtelen összeszedni a gondolataimat, de úgy érzem, hogy nem sikerül. Nem is emlékszem már pontosan, hogy mit mondott; de pont, hogy ezekkel a dolgokkal szenvedek, hogy végre ne lógjak ki a sorból és én is olyan legyek, mint ő és akikkel ő egy körben mozog, mert igen, én vagyok a fura csaj, aki farmert és tornacipőt húz inkább ahelyett, hogy tűsarkút venne fel. Aztán inkább jobbnak látom, ha felülök, majd felszedem a földön heverő felsőmet és magamra húzom. – Bocs, most elszálltak a pillangók – jelentem ki, majd felállok és arrébb megyek. Tisztára remegek belülről, még nem volt semmilyen konfliktusom vele és én nem is akarok, nem akarok veszekedni, nem akarom elveszíteni őt, és most nem tudom mi a fene van. Talán csak túl alacsonyan van az ingerküszöböm és poénkodni akart, csak én teljesen másképp fordítottam le magamban a dolgot? Lehet, hogy túl szép volt minden, hogy igaz legyen és ahogyan lassan szétoszlik a rózsaszín köd, rájön, hogy én tényleg nem vagyok ide való mert nem vagyok hercegnő?
Összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt, majd elsétálok mellőle. Nem tudom, most mi lenne a jó megoldás. Maradjak és beszéljük meg, vagy menjek haza inkább? A torkomban dobog a szívem és nem azért, mert a csókjaival feltüzelt az imént, az az érzés már tova is illant a pillanat töredéke alatt, amint az agyamig eljutottak a szavai. Most ideges vagyok és végképp nem tudom, hogy mit csináljak, vagy mondjak. Persze, túl szép is lenne, ha megúsznánk konfliktus nélkül… én nagyon nem vagyok ügyes ilyenben, viszont vannak dolgok, amiket nem tűrök el és ez a beszólás pont egy ilyen volt.

outfit | theme song | theme song 2.0

Tyra & Caesar

those three words

gy, hogy végre elmondtuk egymásnak azt, ami tökéletesen nyilvánvaló volt már eddig is, s talán csak nem mertük betűkből szavakká formálni, olyan érzés, mintha minden fal leomlott volna és csak ő meg én vagyunk ezután mindenféle akadály nélkül.
Talán túlságosan szentimentális gondolatok ezek. Azt mondják, hogy azért mondjuk úgy, hogy „szerelembe esünk”, mert az egy olyan történés, mint az, amikor lezuhanunk valahonnan; akaratunk ellenére történik és csak esünk le valahová egy gödör aljára, ahonnan aztán képtelenség kimászni. De amíg ő velem van, én nem is akarok onnan kijönni.
- Úgy tűnik, az idősebb pasikra bukom – állapítom meg a nyilvánvalót nagy bölcsen.
Talán lehetséges, hogy egy kicsit igazat adok neki, hogy itt most én voltam az izé, azonban ezt nyilván nem fogom beismerni csak vigyorgok rá sokat sejtetően. De nem tehetek róla, hogy ha a közelemben van, akkor egy pillanat törtrésze alatt képes vagyok elveszíteni önmagamat és semmi mást nem akarok, csak őt. Egy ártatlannak tűnő csók is lehet olaj a tűzre, amelyet aztán képtelenség eloltani, mindössze csillapítani tudjuk, ha erre megfelelőek a körülmények; azonban, ha ez nem így van, akkor kínzó perceket, órákat kell elviselnünk. Legszívesebben egész nap a karjaiban lennék, ha nem kellene élni az életünket úgy, mint minden ember.
A nyakamra adott csókok tökéletesen elegendőek ahhoz, hogy a légzésem hirtelen szaporábbá váljon, egyre jobban érzem, hogy a vér egyik pillanatról a másikra felforrósodik az ereimben. Annyira kevés kell ahhoz, hogy feltüzeljen, hogy magam sem hiszem el, hogy ezt képes kiváltani belőlem, korábban sosem volt így velem.
Az érintése nyomán libabőr pettyek jelennek meg rajtam, s jóleső zsibbadások sora fut végig az egész testemben onnantól kezdve, amikor csókjaink egyre hevesebbé válnak.
A segítségével levesszük a felsőjét, s ezáltal visszavonhatatlanul elindulunk a lejtőn, de én ezt egy pillanatig sem bánom, mert én mindig is vele akarok lenni.
Lágyan megérintem őt és futnak felfelé az ujjaim óvatosan a hasától indulva a mellkasán át, miközben tökéletesen érzem, hogyan reagál a teste az érintéseimre. Megőrülök attól, amikor az ajkába harap. Vágyakozón nézek fel rá, s rántom tovább magunkat a lejtőn.
- Nem is – súgom mosolyogva az ajkára, miközben gyengéd csókot váltunk. Rövid ideig kénytelenek vagyunk megszakítani, amíg a segítségével kibújok a felsőmből, majd hamarosan vissza is kapom őt és ismét vízszintesbe kerülünk, de nem olyan sokáig tart ez, mivel ajkai először az állkapcsom ívére tévednek és azt halmozza el apró csókokkal, majd pedig az extrán érzékeny pontokra a nyakamon. Egy kicsit oldalra is fordítom a fejemet, hogy jobban hozzáférjen. – Nagyon… - sóhajtom, mikor az ajkaim szabaddá válnak – …hiányzol. - Próbálok értelmesen beszélni, de egyre inkább elönti az agyamat az érzés, és aligha futja többre. Ez is tökre úgy hangzik, mintha egy éve nem láttam volna, pedig mindössze néhány óra telt el azóta, hogy legutóbb a karjaiban tartott. A szabad kezemmel gyengéden cirógatom az arcát, majd az ujjaim a göndör tincsek közé siklanak. Lehunyt szemekkel adom át magam az érzésnek, amelyet ébreszt bennem; ajkaim résnyire nyílnak, nem is veszem észre, hogy olykor már a számon át lélegzem.
Próbálok úgy helyezkedni, hogy könnyedén ki tudja kapcsolni a melltartót, és mivel már eléggé gyakorlott benne, ez játszi könnyedséggel megy is néhány pillanat leforgása alatt. Amint ezzel megvagyunk, kibújok belőle és ez a ruhadarab is a földön landol a többi mellett, de még mindig kevés az, ami ott van.
- Rajtad még túl sok ruha van szerintem – állapítom meg vigyorogva az egyik, viszonylag józannak tűnő pillanatomban, majd egy kis helyezkedést követően óvatosan a nadrágjához vándorol a jobb kezem. Ajkaim kíméletlenül az övéit akarják, s még mielőtt nekiesnék az övnek és a gombnak, gyengéden végigsimítok az egyre forrósodó ölén.
Egy kisebb szenvedés árán sikerül is kioldanom az öv csatját és kigombolnom a nadrágot, lerángatni viszont így nem tudom róla, hogy félig-meddig alatta vagyok. – Segíts, légyszi – csókolom az ajkára a szavakat kissé türelmetlenül, mert már nagyon akarom azt, amit a nadrágja rejt.

outfit | theme song | theme song 2.0

Tyra & Caesar

those three words

Caesar & Ty

ól sejtettem, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, kész csoda, hogy így tolerálja azt a rengeteg baromságot, amiket néha össze tudok hordani. Olykor már azt érzem, hogy én sem vagyok magammal eléggé türelmes, olyankor vágnám magam pofán egy lapáttal s ezt most is megtenném szemrebbenés nélkül. De ő eltűri és imádom érte.
Azt hiszem, megkapom a választ, amit akartam. Miközben a magyarázatát hallgatom, a pulcsijának a gallérjával szórakozom. Leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy mindenképp hozzáérjek valahogyan.
- Hát jó – fogadom el az indoklását végül s pillantok rá kissé bűnbánó fejjel, amiből egy másodperc alatt tökéletesen kizökkent a csiklandozással, amit végképp nem tudok elviselni, így jobb híján inkább menekülőre fognám, de ebben is meggátol és egyszer csak már a vállán utazom valamerre. – Na mindegy, ha előbb tudom, hogy van kaja, akkor később hozom fel a témát – bosszankodom, miközben a távolodó ebédet nézem, ami esélyesen hideg lesz, mire legközelebb találkozunk.
A kanapéig cipel, ahová letesz, majd mellém helyezkedik, hogy elmondja nekem azt, amire igazából szükségem van. A vallomása kicsit meg is lep, de annyira mégsem, mert azért azt hiszem, hogy éreztem már, és lehetséges, hogy nem volt eléggé bátor, hogy elmondja nekem; most viszont én vagyok a legboldogabb a világon és hezitálás nélkül viszonzom is neki, mert én sem voltam eléggé merész egy ilyen lépést megtenni. Azt hiszem, ettől több nem is kell ahhoz, hogy tudjam: csak rám van szüksége.
Meg is bánom azonnal az iménti baromságot, mikor előhozakodtam Kimyvel meg a lányokkal kapcsolatban, de egyszerűen úgy éreztem, hogy szükségem van a megerősítésre, amit meg is kaptam, többszörösen is. Olyan érzés, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, ami majdnem ki akar már ugrani a helyéről, nagyjából mióta Caesar hazaérkezett.
- Épp te mondtad az előbb, hogy öreg vagy… csak szólok – jegyzem meg, amikor kiakad. Gondolom, már eléggé máshol járhat fejben, vélhetően azóta, hogy elcsattant az a kicsit szenvedélyesebbre sikerült csók, miután hazajött. – Olyan izé vagy… - dorgálom meg játékosan, hogy a beszélgetés helyett inkább mást választana. Egyelőre abbahagyom, és nem húzom tovább az agyát a kérdéseimmel, mert igazából én is inkább mást szeretnék. Nem is kell nagyon noszogatni, mivel egyik pillanatról a másikra képes vagyok teret engedni a bennem rejtőző érzéseknek, mikor ajkai a nyakamat kezdik cirógatni s kezével gyengéden simít végig a lábamon.
Habár tettekkel már jócskán tudtomra adta, hogy mik a szándékai, szavakkal is nyomatékosítja azokat. – Itt vagyok – sóhajtom bele az egyre hevesebbé váló csókokba. Kezem a tarkójához simul, így vonom őt közelebb magamhoz, de hamar kevéssé válik mindez és még többet akarok. Amíg még nem veszítem el a józan eszemet, hirtelen gondolok egyet és óvatosan megpróbálok felkönyökölni, majd valamennyire ülő pozícióba kerülni már amennyire erre lehetőségem van. Ajkaim továbbra is az övéit követelik, miközben kezeim türelmetlenül keresik a derekánál a pulcsiját, hogy minél előbb megszabadulhassunk tőle. Amint megtalálom, segítek neki kibújni belőle, megszakítva addig a csókot, és magam sem tudom hová, de valahová a földre dobom a felsőjét. Vágytól csillogó szemekkel pillantok rá, miközben a szám szegletében is egy huncut mosoly bújkál. Kezeim gyengéden simítják végig a derekától indulva felfelé a mellkasát, majd fonódnak a nyaka köré, hogy újfent magamhoz húzhassam egy szenvedélyes csók reményében.

Tyra & Caesar

those three words

Caesar & Ty

osszútávon biztosan nem fog menni, hogy figyelmen kívül hagyjam őt, meg azokat a dolgokat, amiket művel; mert igen, műveli azokat, olyan aljas módon, hogy az már egyenesen felháborító. Egy épkézláb mondatot nem tudok kinyögni miatta, mert teljesen elvisz másfelé a csókjaival, pedig én nagyon igyekszem, hogy ellenálljak, de elképesztően nehezen megy.
Legszívesebben hagynám, hogy folytassa, amit már elkezdett, egy gyenge pillanatot meg is engedek magamnak, amíg lehunyt szemmel csak rá koncentrálok, és az érzésre, amit kivált belőlem. Aztán újra eszembe jut, hogy valami hülyeség befészkelte magát a fejembe és nem hagy nyugodni, majd sikeresen ez a pillanat törtrésze alatt vissza is rángat a valóságba.
- Nem – erősítem meg újfent az állítást, hogy nem illek a képbe. Egy mosoly jelenik meg az arcomon, amikor vizsgálgatni kezd, annyira komolytalan, legszívesebben megharapnám az orrát. - Naaa, ez egy komoly beszélgetés, ha nem tűnt volna fel – forgatom meg a szemeimet, mikor épp csekkolja, hogy lázas vagyok-e és továbbra is mosolygok. Imádom benne, hogy ilyen. Ebből még akár egy orvos-nővérke szerepjáték is lehetne, de most nem fogok előhozakodni ezzel, mert egy komoly témát akarok végre tisztázni és meg akarok szabadulni attól a gondolattól a fejemben, ami nyomaszt. Egyébként, ez is csak egy túlgondolás eredménye, tudom jól. De nem tehetek róla, hogy bizonytalan vagyok néhány dologban. Annyira új ez az élet vele, annyira más, mint az eddigi. Hozzászokom, csak merülnek fel bennem kérdések, amelyekre választ kell kapnom.
A barátnős szöveg nem is tudom, honnan a fenéből jött a számra, így hát legegyszerűbb arra fogni, hogy miatta nem működik az agyam megfelelően és őrültségeket mondok. Csakis ez lehet a magyarázat, semmi más. Vigyorogva ingatom meg a fejemet az eltúlzott reakciójára, de inkább nem is fűzöm tovább, mert végre a választ akarom. Amit talán meg is kapok… nem tudom biztosan.
- Ennyi? – kérdezek vissza nagyokat pislogva. Amúgy, gőzöm sincs, hogy milyen választ várok. – És mi van, ha jön egy ilyen… lány – kissé jobban megnyomom a szót -, és majd rád akar mászni, de én nem tudok róla, mert épp suliban vagyok vagy bárhol máshol? – Csak nem bírom lezárni a témát. Csak is én lehetek az, aki ilyesmivel előhozakodik. – Amúgy, kellőképp felbosszantottalak már ezzel az izével? – Tudom, hogy úgyis azt fogja mondani, hogy nem. Vagy azt, hogy egy kicsit.
Vagy egyszerűen inkább más eszközhöz folyamodik, én pedig nem állom a sarat és elveszítem a harcot, hiába próbálom védeni magam; megtalálja rajtam a csiklandós pontokat és csak nevetek. Ezáltal el is felejtem, hogy mire keresem a választ, mert most csak egy dolog számít: hogy ő itt van és ki akar zökkenteni, tudom.
Magam mögött akarom hagyni az iménti beszélgetést, és nagy drámaian neki is indulok, ám kudarcba fullad a tervem mert elkap és a következő pillanatban már a vállán átvetve utazom valamerre.
- Naaaa – elégedetlenkedek, de igazából úgysem tudok tenni ellene semmit, így hát hagyom, hadd cipeljen oda, ahová szeretne. Még sosem cipelt senki, főleg nem így. Awww egy újabb első! – Óóóó! Szia ebéd! – pillantom meg a csomagot, de úgy tűnik, hogy még egy kicsit várnia kell ránk.
Egyszer csak a párnák között landolok a kanapén és hamarosan ő is csatlakozik hozzám. Csillogó szemekkel figyelem minden egyes mozdulatát, és amikor elhelyezkedik mellettem, a szabadabbik kezemmel az arcát simítom végig gyengéden, cirógatva.
Most nem akarok reagálni az elmondottakra, egyszerűen csak sodródom, viszonzom a gyengéd csókját, s először nem esik le a dolog, hogy mit mond. Hirtelen fel sem fogom. Illetve de, csak… jó ég!!! Komolyan?!?! Olyan gyorsan kezd verni a szívem, hogy megkockáztatom: ki fog ugrani a helyéről idővel, ha ilyen dolgok történnek velem, mint most. Meglepő módon tökéletesen tudom, hogy mit akarok mondani, azonnal. Ennél biztosabb még soha életemben nem voltam semmiben.
- Én is szeretlek – suttogom a csókba hezitálás nélkül. Érzem már egy ideje, de nem mertem előhozakodni vele, mert egy kicsit féltem, hogy mi lesz, mivel még soha életemben nem mondtam senkinek. Nem tudom, hogy mikor jó. – Nagyon. Őrülten. Visszavonhatatlanul – részletezem tovább, és ekkor kénytelen vagyok egy kicsit elhúzódni tőle, hogy elmondhassam ezeket. Tényleg így is van. Teljesen elvette az eszemet, ez a legjobb kifejezés talán. Tekintetemmel a zöld íriszeket keresem.
- Tehát tizenketten vannak még rajtam kívül? – térek vissza az előző témára. – Mesélsz róluk? És miért is vagyok ilyen sokan? Jó fejek? Hagyjalak végre békén és csináljunk valami izgit? – vigyorgok rá és újfent az arcát kezdem finoman cirógatni. Az egyik ujjammal gyengéden végigrajzolom a szemöldöke vonalát, majd az orrán húzom végig óvatosan, az ajkain is szelíden körbefut, végül pedig az arcán állapodik meg és azt becézgeti halványan érintve.

Tyra & Caesar

those three words

Caesar & Ty

zavakba sem tudom önteni, hogy mennyire gáz már, hogy nem emlékszem arra, hogy Kimy minek jött. Vajon ő látta rajtam, hogy lefagytam? Valamit muszáj lenne kezdenem magammal, hogy felzárkózzak, annyira kilógok a sorból… lehet az a baj, hogy csak egyfajta balzsamot használok nem pedig háromfélét és amiatt nem csillog úgy a hajam? Meg nem lenne rossz, ha tudnék magassarkúban járni rendesen, nemcsak úgy, mint egy nyomi. Valaki igazán kikupálhatna, mint Sandra Bullockot a Beépített szépségben. Nagyon helyre kellene tennem ezeket a dolgokat a fejemben, de az csak akkor fog menni, ha kimondom őket.
- Jó, hát lyukas az agyam – szabadkozom. Talán épp a ruháját bambultam, hogy milyen jól állt rajta. – De amúgy meg úgy mondod ezt, mintha annyira öreg lennél, hagyjuk már – nevetek, bár a fejemben ott kavarog a rengeteg kimondatlan szó, amelyeket mondattá akarnék formálni, de nem tudom, hogyan. Az meg milyen már, hogy azt kérdezem, hogy: miért én?
A csók néhány pillanatig elfeledteti velem ezeket a gondolatokat, és annyira könnyen veszítem el a fejemet meg egyáltalán önmagamat, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen hatással lehet rám valaki. Ilyen még soha nem történt velem azelőtt, hogy megismertem volna Caesart.
- Te is engem… de gondolom, észrevetted – mondom ki a nyilvánvalót, miközben őt nézem, nem tudok betelni vele. Pedig nem direkt volt ám az iménti, hanem csak úgy jött az érzés a semmiből. Ja nem is, már azzal megérkezett, amikor leült mögém és szorosan magához vont. Azóta teljesen el vagyok veszve.
Persze nem hagy békén ezt követően sem, amit igazából egyáltalán nem bánok, de mivel tényleg szeretném elmondani neki a bajomat, így végképp nem tudok koncentrálni és teljesen összefüggéstelen dolgokat mondok. Lehunyom a szemem egy pillanatra, amikor a vállamat borítja a csókjaival, talán észreveszi, hogy egy kicsit libabőrös is leszek tőle. A testem azonnal válaszol neki, még ha az agyammal épp más irányba szeretném terelni a dolgokat, úgyhogy le is szidom egy kicsit, mert így sosem jutok a végére ennek az egésznek, és ha már belekezdtem, túl akarok lenni rajta.
Nyelek egy nagyot, aztán végre sikerül összeszednem magam annyira, hogy mondatokká formáljam a szavakat, de jó nagy káosz lesz az egészből, legalábbis Caesar arcáról ezt olvasom le. – Nem viccelek… csak már egy ideje ez így benne van a fejemben és el akartam mondani, mert nem tudom, hogy… nem tudok semmit – nézek rá, mintha valami kölyökkutya lennék, aki rossz fát tett a tűzre.  – Hát öhm… nem tudom? – pislogok rá. - Más vagyok? Vagyis… igen, ezt én is látom, hogy más vagyok, tökre nem illek a képbe – jó ég, ezt tényleg kimondtam?
Azon egy kicsit meglepődöm, hogy csak egy barátnője volt előttem. Ezek szerint egyikőnk sem nagy mestere a párkapcsolatoknak, vagy lehet, hogy ő csak nem akart elköteleződni. Nem beszéltünk még ilyesmiről eddig, úgyhogy eléggé fura is, de nem akarom, hogy a fejemben maradjon ez az egész, inkább meg akarom beszélni.
- Hű, aha, igazából nekem sem, na mindegy… - mit is akarok mondani? – Ja mármint nem barátnőm… - valaki lecsapna egy lapáttal, légyszi?  - Jó, de biztosan voltak… lányok… - fogalmazom meg nagy rejtélyesen a dolgot. -… akik olyanok, mint akikre gondolok. Akik nem olyanok, mint én.
És végre sikerült, azt hiszem.
Aztán hirtelen nem is tudom, mi történik, mert elkezd mondani valamit, de közben meg bökdös és alig tudok figyelni arra, amint mond. A karjaimmal próbálom védeni magam, hogy még véletlen se találjon rá a csiklandós pontokra, de persze nem sikerül és az lesz a vége, hogy csak becsukott szemmel nevetek felszabadultan. Csak a „lányokkal járni” meg az OKÉ van meg, fogalmam sincs, mit mondott.
- Aha – vigyorgok rá. – Szóval lányokkal akarsz járni, jól értettem? Többel is? Én nem is vagyok elég? – kérdezem hozzá hasonlóan megjátszott felháborodással. – Na szép, megyek is inkább… - majd megpróbálok feltápászkodni a földről, hogy jól otthagyjam, de igazából legszívesebben azt szeretném, ha hozzábújhatnék.

Tyra & Caesar

those three words

Caesar & Ty

kétlaki élet először eléggé nehezen ment, főleg azért, mert anyát egyedül hagyni otthon furcsa volt. Mindig is együtt voltunk, mióta megszületettem, és igazából nemcsak anya-lánya kapcsolat a miénk, hanem barátnők is vagyunk. Nem véletlen hát, hogy mondhatni jobban izgult az első Caesarrel közös randim előtt, mint én, pedig azért én is tudok ám stresszelni.
Mióta együtt vagyunk kénytelen voltam rájönni, hogy ennek az időnek is el kellett jönnie. Bár nem költöztem ide hozzá, mégis nagyon sokat vagyok itt és ez mindkettőnk számára sokkal könnyebbé teszi a dolgokat, mintha mindig Brooklynban lennék. Anyához is hazamegyek olykor, de otthon sokkal nyüzsgőbb az élet, mint itt Caesarnél, mivel itt csak mi ketten vagyunk.
Vannak dolgok, amiken időnként elgondolkodom, aztán rájövök, hogy tuti hülyeség és végül benne maradnak a fejemben. Ez is olyan, amit érzek egy ideje, de nem beszéltem még róla senkinek, mivel nem tudom, hogyan lehetne elmondani. Lehet, hogy tényleg vannak gondok a fejemben… Csak azt tudom, hogy akkor jó, amikor Caesarrel vagyok, olyankor felébrednek bennem a pillangók, mint most is, ahogy idesettenkedett mögém és megölelt.
Annyira szeretem, hogy tolerálja az ilyen hülyeségeimet, hogy ülök a földön és nézek ki az ablakon, sőt néha még ő is csatlakozik hozzám. Együtt olyan jó ezeket a dolgokat csinálni még akkor is, ha nem szólunk egymáshoz egy szót sem.
- Nem tudom… - Fú, lehet, hogy mondta, de épp azzal voltam elfoglalva, hogy milyen szép, mindig egy kicsit lefagyok, ha meglátom azt a lányt, aki nagyjából annyi idős lehet, mint én, na jó talán egy kicsit biztosan idősebb, nem is ez a lényeg… - Nem emlékszem – erre majdnem felnevetek, mert ennyire nyomi tényleg nem lehetek, de mégis. Emlékszem, hogy beszélt hozzám, de az agyam semmilyen információt nem fogadott be.
Nézem az ablakban a tükörképünket és annyira tökéletesnek látszik minden.
Aztán amint a pillantásom találkozik az övével, s a kezével az arcomat simítja, gondolkodás nélkül egy gyengéd csókot nyomok az ajkaira, ami végül egy kicsit vehemensebbre sikerül, mint terveztem. Úgy érzem ekkor, hogy ezernyi pillangó száll ki a mellkasomból.
De még mielőtt itt jobban belemennénk a dolgokba, elhúzódom levegő után kapkodva, végül még egy puszit adok az orrára levezetésképp, vagy nem is tudom miért, csak úgy… mert aranyos.
- Bocsi, csak… kicsit hiányoztál – szabadkozom mosolyogva, pedig nem kéne ezt mondanom, bár lehet, hogy kicsit mégis, mivel bizonyára benne lett volna a folytatásban. – Ja… nem zavar, vagyis hát, ez a te lakásod, nekem… - annyira frappánsan fogalmazok, hogy az egyszerűen megdöbbentő. – Én nem tudom… - apró bizsergés fut végig rajtam, amikor a vállamat csókolja. – Eltereled a figyelmemet, na – szidom le játékosan, de mosolygok közben.
Fogalmam sincs, hogy mit akarok mondani, de azt tudom, hogy valahogyan el akarom. Még mindig félig felé fordulva nézek rá és megpróbálom szavakba önteni ami a fejemben van.
- Szóval, hát ő olyan szép lány, tudod – ha eddig nem tudta, akkor most már biztosan rádöbbentettem, na szuper jó vagyok. – És sokszor látom, hogy ott vannak ilyen lányok körülötted, és én meg olyan más vagyok, nem vagyok olyan, mint ők… - bököm ki végül a dolgot kissé bánatosnak tűnő hangon. Nem is tudom, az vagyok-e igazából, de tény, hogy az a kontraszt, ami köztem és a többi lány között van, az óriási és eléggé lelomboz. – Aztán gondolom, nem ilyen magamfajta barátnőid voltak előttem… - ezt aztán jól megcsűrtem-csavartam. Vajon érteni fogja, hogy mire akarok kilyukadni?

Tyra & Caesar

those three words

Caesar & Ty

éha még magam is alig hiszem el, hogy velem történik ez az egész, olyan, mint a mesében. De már az első találkozás után is mikor elváltak útjaink, azért le kellett ülnöm egy padra néhány pillanatig, hogy elhiggyem: tényleg velem történik.
Aztán azóta csak sodródom az árral és egészen egymás életének részeivé váltunk, de annyira, hogy egyre inkább azt érzem, hogy nem bírok létezni nélküle. Ezt még sosem mertem elmondani neki, nehogy azt gondolja, hogy valami pszicho csaj vagyok, aki rá van kattanva, meg nem is nagyon tudnám szavakba önteni, azt hiszem… Nem az erősségem az ilyesmi még akkor sem, ha mellette már teljesen önmagam tudok lenni. Nem mondom, hogy nem jövök zavarba néha, amikor éppen valami olyat mond, mert simán képes ilyesmire, de a kezdeti bénázások szépen lassan kikoptak, és talán valamennyire összecsiszolódtunk.
Ugyanakkor még mindig vannak dolgok, amik nem férnek a fejembe, nem is tudom, hogy miként hozakodjak elő azokkal, vagy egyáltalán érdemes-e felhánytorgatni azokat, csak attól félek, hogy egyszer úgyis minden a felszínre kerül és az talán rosszabb, ha magamban tartom és folyamatosan túlgondolom, mint most is. Azért fejlődőképes vagyok szerintem, mert felismertem a problémát, hogy túlgondolok.
Ilyen fantasztikus gondolataim vannak, miközben az esőcseppek táncát figyelem az erkélyen. Akár bele is tudnék aludni abba, hogy nézem az esőt, olyan, mint egy ASMR video.
Kivártatva zajt hallok, és ja fel kellene állnom és megint mosolyogni. Majd visszajön, aki most bármit is akar, nincs kedvem senkihez. Vagyis de, egyvalakihez. Lopva hátrapillantok és akkor látom meg őt. Nagyot dobban a szívem, mert ezt a pillanatot vártam egész nap majd utána az összes többit, amit vele töltök.
Amikor mögém helyezkedik, halványan elmosolyodom, de nem pillantok rá, pedig legszívesebben a nyakába ugranék minden egyes alkalommal. Miért csinálom ezt? – kérdezhetném magamtól.
- Szia  – köszöntöm én is, de többre képtelen vagyok egyelőre, mert tisztára lezsibbaszt a puszijaival meg az ölelésével.  – Aha, azt hiszem  – felelem, de nem tudom, ez-e a helyes válasz. – Mhm, mozizunk együtt?  – kérdezem, s ekkor rápillantok.
Egy kicsit nincs most kedvem semmi máshoz, csak vele akarok lenni, ezért nulla másodpercnyi hezitálás után inkább úgy döntök, hogy egy kicsit felé fordulok és óvatosan megcsókolom, ahelyett, hogy felelnék a kérdésére. Aztán ugye minek is fogjam vissza magamat, egy kicsit jobban belelendülök. Olyan, mintha ő lenne a drogom, akire szükségem van ahhoz, hogy éljek. Nagyon gázul hangzik, el sem merném ezt mondani neki, de ettől jobban aligha tudnám megfogalmazni, hogy mit érzek.
- Járt itt Kimy – felelem végül a kérdésére, a csók után kissé levegő után kapkodva.

Tyra & Caesar

those three words

Caesar & Ty

ok dolog megváltozott, mióta megismertem Caesart. Például nem otthon alszom minden nap, hanem olykor nála is a penthouse-ban, melynek ablakait évek óta láttam minden egyes reggelen, amikor a Parkban róttam a köröket a kutyákkal, és sosem gondoltam volna, hogy egyszer az a nap is eljön, hogy én fogok azokon az ablakokon kinézni és bambulni a tájat, ahogyan azt most is teszem, ahelyett, hogy vizsgára tanulnék.
Mondanám, hogy itt nem vonja el a figyelmemet semmi, de az nem lenne igaz, viszont az tény, hogy sokkal jobban tudok tanulni valamiért, kevesebb dolog tereli el a gondolataimat. Vagyis ez sem teljesen igaz, mivel Caesar ezer százalékosan képes erre, ha jelen van. De milyen szerencse – nem, nem az -, hogy ma tárgyalni van, vagy nem is tudom épp merre jár, mert folyton száz felé kell szakadnia; nem is értem, hogyan bírja.
Az imént libbent be hozzám Kimy, aki szintén őt kereste, majd sietősen távozott is, amikor realizálta, hogy csak a nyomi csaj van itt, akinek ráadásul gőze sem volt arról, hol van Caesar. Persze tök cuki meg minden, de látom, hogy nem rám kíváncsi, én meg látom, hogy milyen dögös, aztán nagyjából két szót tudok neki makogni érdemben, és el is köszönünk egymástól.
Felvont szemöldökkel állok néhány pillanatig a zárt ajtót nézve, ahol eltűnt a lány, majd az ablakhoz sétálok és leülök a földre. Megpillantom az ablakban a tükörképemet és újra rájövök, hogy tényleg én vagyok a nyomi csaj. Egyáltalán miért jutnak ilyenek eszembe? Meg miért ilyenkor?
Figyelem, ahogyan az első esőcseppek elkezdenek kopogni az ablakon. Ez tényleg annyira jó, hogy itt lehet ilyet is csinálni, hogy csak vagyok és nézem az esőt. Most nem én ázom odakint a kutyákkal, hanem valaki más, aki átvett tőlem jó néhányat már, mert egyszerűen annyira sok lett minden, hogy nem győztem egy idő után.
Egyszer csak lépteket hallok az ajtó irányából. Nagyon remélem, hogy nem megint valami modell csaj tipeg be ide, nincs kedvem hozzá.