Én olyan igazi szomszéd lány típusnak tartom magam, de nem mondanám azt, hogy minden szembejövővel összebarátkozom. Annyira nem szeretek a központban lenni, de ha olyanokkal vagyok, akiket jól ismerek, akkor előfordul.
Van egy kissé grafomán énem, aki szereti leírni a dolgokat. Régen naplót vezettem, de aztán blogolni kezdtem a neten, mert az tök menő, meg eléggé bírom az instát is. Imádom a kutyákat, néha szoktam pénzért kutyákat sétáltatni, egyszer már előfordult, hogy tízet is vittem egyszerre, de ez eléggé ritkán fordul elő, a suli és a munka mellett erre nincs mindig idő. Nagyon szeretem a Starbucks-os (mily meglepő, mi?) pumpkin spice lattét, és ősszel annyira jó ezt kortyolgatva a Central parkban ücsörögni a fűben és bámulni, ahogyan hullanak le a falevelek. Persze, csak akkor, ha idegesítő gyerekek nem rohangálnak éppen arra. Imádom még a Reese’s csokit, a mézeskalács illatot, a pb&j-t. Amit viszont nagy betűkkel IMÁDOK, az a tornádó és minden ehhez hasonló természeti jelenség, mint például a földrengések, vulkánok stb.
Nem bírom az epres csokit, a khaki színű ruhákat, a rovarokat, ha mazsola van a sütiben meg a helyesírási hibák is eléggé zavarnak. Lehet, hogy kicsit maximalista vagyok, ami végül is lehet jó és rossz is. Nem tudok veszíteni, éppen ezért elég rossz velem bármilyen társasjátékot játszani, mert kiidegel, ha nem tudok nyerni, én meg kiidegelek másokat azzal, ahogyan viselkedem olyankor. Nem tehetek róla, ez van.
Olykor kissé ügyetlen vagyok, meg olyan helyzetekbe keveredek, ami full ciki de valahogy bevonzom ezeket, és általában akkor van ez, ha valakivel vagyok, mondjuk egy helyes sráccal, vagy a boltban a pénztárnál, amikor mögöttem meg állnak ötszázan a sorban.
Egyszer nagyon szeretnék eljutni Londonba és Rómába. Azt hiszem, hogy ha majd nem a tandíjamra fog elmenni az összes pénzünk, akkor ez össze is jöhet akár.

#story #aboutme

Anyával ketten lakunk egy Brooklyn-i kis lakásban, meg hát van még egy kutyánk is, Haley, tehát voltaképp hárman vagyunk. Apát nem ismertem soha, anya mindig is egyedül nevelt, olykor meg a nagyiék is segítettek neki, de ahogy egyre nagyobb lettem, már kevesebb gond is volt velem ugyebár. De amúgy sem voltam soha olyan gyerek, aki kereste volna a bajt, nem vagyok az a fajta, inkább segítettem anyának mindenben, amiben csak tudtam. Nem élünk fényűző életet, Brooklyn amúgy sem az a városrész, ahol a gazdagok élnek, de végül is annyira nem lepukkant, rosszabb is van ettől…
Anya állatorvosként dolgozik, úgyhogy hallottam otthon elég sok sztorit, kellőképp el is vette a kedvem attól, hogy bármilyen orvosi szakmát válasszak magamnak. A földrajz meg bármi, ami azzal kapcsolatos, fényévekkel jobban érdekel, így hát most azt tanulok a Columbián. Nem titkolt vágyam, hogy egyszer viharvadász legyek, bár ahhoz végképp nem itt kellene élnem, hanem valahol Texasban, bár manapság repülővel pikkpakk át lehet utazni az egész országot néhány óra alatt. Anya nem lelkesedik túlzottan ezért a viharvadász-dologért, de azt úgyis csak hobbiként csinálnám, abból nem lehet megélni. Ott az izgalom a lényeg meg a félelem. Ott is akarok lenni is meg nem is. Rettegek is meg nem is. Ha belegondolok, hogy milyen érzés egy közelben levő, hatalmas hurrikán tölcsér mellett lenni, kellemes borzongás fut végig rajtam. Nem vagyok normális, ugye? Vannak ezek a helyzetek, amikor az emberben az adrenalin olyan mértékben dolgozik, hogy teljesen elveszti a józan eszét. Ettől azért egy kicsit félek, mivel az élet nem játék, felelősségteljesen kell ezt csinálni. És én úgy is fogom... azt hiszem. Anya ki fog akadni tőlem, ebben biztos vagyok, de majd megszokja – remélem.
Szóval, kicsit őrült vagyok, de csak akkor, ha ilyen téma kerül elő. Amúgy szerintem egész normális, átlagos csajnak tűnök.
Sikerült bejutnom a Columbiára a gimi után, hát, anya mosolya nem volt túl őszinte, mikor meglátta, hogy mennyi lesz a tandíj, de semmiképp nem akarta azt, hogy a pénz legyen az oka annak, hogy ne tanulhassak itt. Ekkor döntöttem el, hogy elmegyek dolgozni, aminek persze anya nem kifejezetten örült, de elfogadta, mivel az ő fizetése sajnos nem lenne elegendő mindenre. A Starbucks amúgy egészen jól fizet, meg ott vagyok közel a sulihoz, a Central parkhoz, tök jó az egész környék. Kár, hogy messze lakunk innen, de végül is a metróhálózat annyira jó, hogy irtó könnyen hazajutok bármikor.
A sulit amúgy imádom, annyira jó olyannal foglalkozni, ami egyébként érdekel is. Egyetlenegy dologból vagyok egy kicsit gyenge: fizikából. Nem mondom, hogy bukásra állok, de előfordul, hogy az ügyesebbek segítségét kérem, ha zh előtt vagyunk és fel kell készülni rá. Amúgy, egész jó fejek, akikkel egy évfolyamra járok, egy kicsit aggódtam, hogy majd mindenki sznob meg gazdag lesz és a magamfajta „egyszerű” emberek meg kisebbségben lesznek, de szerencsére tévedtem.

Amúgy, a srácokkal eddig nem igazán volt szerencsém, valószínűleg én vagyok a béna, vagy nem is tudom, lehet, hogy csak túlságosan éretleneket fogtam ki.
- Szakítottunk Steve-vel – közlöm Jamie-vel csüggedten, miközben a földet bámulom. Ő a legjobb barátnőm, voltaképp az egyetlen, akivel ilyesmiket meg tudok beszélni. Túlságosan sokszor nem került elő ez a téma az én részemről, az ő oldaláról annál inkább.  
- Ne már! – mondja Jamie meglepetten. Igazából egész jól alakultak a dolgok, nem is számítottam arra, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Nyilván, nem gondoltam, hogy hozzá megyek feleségül, de akkor is…
- Annyira hülyén viselkedett… - kezdek bele a mesélésbe. Kicsit jobb érzés, ha elmondhatom a bajomat. – Tökre befordult és nem mondta el, hogy mi a gondja. Én próbáltam felvidítani meg minden, de a végén én lettem az oka mindennek… - folytatom, és még mindig nem hiszem el, hogy így történt. Olyan szürreális helyzetben még életemben nem voltam, mint akkor.  – A mai napig nem tudom, mit követtem el… vagy mit nem követtem el – vonom meg a vállam és szomorú tekintettel a lányra nézek. Nem sírok, már sikerült meggyőznöm magam, hogy nem érdemes.
- Nem érdemelt meg téged. Nem ő volt a herceged és kész – közli Jamie a maga tárgyilagos módján. Jó, hogy ő ilyen, nem is szokott sírni egyetlen fiú után sem. Bárcsak olyan lehetnék én is, mint ő!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A húszas éveiben mindenkinek igent kellene mondania olyan dolgokra, amiktől az idősebbek megijednek. Fogadok egyszer mindenki akart űrhajós, kaszkadőr, vagy épp viharvadász lenni, szimplán csak annyiszor mondják, hogy azok mennyire veszélyes és nehéz szakmák, hogy az emberek többsége lemond róla. Nagyon tetszett, hogy téged ilyesmi nem tántoríthat el, mert mégis belevágtál egy olyan szakba, amelyik a Te álmod elérését segíti. Még ha vannak is olyan tárgyak, amelyek nehezebben sikerülnek és több belefektetett energiát igényelnek, de ez mind nem elég ahhoz, hogy Te más hivatást válassz. Remélem, hogy sikerül megvalósítanod mindazt, amit megálmodtál magadnak és ahelyett, hogy valami veszélyesként tekintenél a viharvadászatra, élvezni fogod azt. Szerintem sokakra ráférne egy kis adrenalin, hogy igazán megtanuljanak élni.
A történeted hangulata teljes mértékben visszaadta mindazt, amiért mindannyian szeretjük New Yorkot, hiszen ez a város egy igazi fogalom, egy adott hangulat, ami leutánozhatatlan és megismételhetetlen. Ott kell lenni, hogy az ember tudja milyen. A Central Park, Brooklyn, vagy épp a Columbia Egyetem mind olyan ikonikus helyszínek, amelyek meghatározó részei az életednek, egyszerűen újra meg újra meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy itt éljen, nem igaz?
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!