Fogalmam sincs, hogy mihez kezdek a hirtelen rám szakadt szabad estémmel. Devon minden bizonnyal még dolgozik, szóval ismét egyedül kell eltöltenem az estét egy pohár bor társaságában. A hétre teljesen be voltam táblázva, de a karmesterünk hirtelen lebetegedése minden programot felborított. Szívesebben vagyok bárhol máshol, mint otthon, mert úgy érzem, hogy lassan már idegen vagyok a saját otthonomban. Szeretném, ha nem így lenne, de fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy ez megváltozzon. Már a próbálkozásba is belefáradtam. Idegesen gurulok még egy kört a hatalmas épület körül, parkolóhely után kutakodva. A szokásos helyem most valami barom elfoglalta egy fehér BMW-vel. Utálom, amikor a dolgok nem a megszokott kerékvágásban haladnak, és mostanában ebből az érzésből túlságosan is sok kijut nekem. A zene maradt az egyetlen stabil pont az életemben, amiben biztos lehetek, hogy mindig ott lesz velem és bármikor fényt áraszt majd nekem a sötét éjszakában. Amikor minden kicsúszni látszik a kezeim közül és az életem romokban hever, a zene akkor is ott marad nekem. Mostanában azt hiszem, hogy csak ez nyújt nekem némi boldogságot, és azok a percek, amikor Devonnal képesek vagyunk egy levegőt szívni és elhitetni magunkkal, hogy minden rendben lesz. Befarolok az egyik üresen maradt helyre, összeszedem a cuccaimat, kihalászom a hátsó ülésről a hangszerem és miután gondosan zárom magam mögött a tűzpiros kicsikém ajtaját elindulok az épület főbejáratának irányába. Nem is tudom, hogy mit szeretnék igazán, azt, hogy a férjem ne legyen itthon vagy éppen ellenkezőleg. Igazából hiányzik. Nagyon is. Be kell látnom, hogy nagyon sok mindenben igaza van, megváltoztunk. Éreztetni szeretném vele, hogy mellette vagyok és támogatom, de olyan félszegnek és érzelmileg nullának látom magam. Selejtnek. Gondolataimba merülve lépkedek végig az épület folyosójának márványozott kőpadlóján. Csak a cipőm koppanása töri meg néha a csendet. Senkivel nem találkozom, senkinek nem kell megjátszanom, hogy minden rendben van, nem kell bárgyún mosolyognom. Megtorpanok a lakásunk bejárata előtt. A bentről kiszűrődő zongorajáték hallatán megtorpanok mielőtt elfordítanám a kulcsot a zárban. Fura érzés, hiszen rajtam kívül senki nem szokta kopolni a billentyűzetet, az első gondolatom az, hogy talán Devon nincs egyedül. Halkan lépem át otthonunk küszöbét, megpróbálok egyáltalán nem zajongani. Cipőmet lerúgom a lábamról, a csellót óvatosan állítom be a sarokba és lábujjhegyen lépkedek a nappali irányába. Arra a látványra, ami odabent fogad viszont egyáltalán nem mindennapi. Karomat összefonom a mellkasom előtt, vállammal a falnak dőlve figyelem ahogy Devon játszik a fekete hangszeren. Azt hiszem soha életemben nem láttam és nem hallottam még ilyen szépet. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen titkokat őrizget magában. Miért nem mondta el soha, hogy tud játszani? Némán hallgatom végig a darabot, még levegőt venni sem merek, hogy nehogy félbeszakítsam őt. Csak akkor szólalok meg, amikor elhallgat a zene.
- Gyönyörű volt. - fülig érő mosollyal lépek közelebb hozzá. - Choi Dae Won, tele vagy meglepetésekkel.

Már nem is emlékszem pontosan, hogy hány éves voltam, amikor legelőször rápillantottam egy hangszerre. Azt hiszem én ebbe tényleg beleszülettem, olyan természetes, hogy az életem része, mint más embernél a víz. A zene nélkül el sem tudnám képzelni az életem, üresnek és fájdalmasan egyedül érezném magam. Mindegy milyen formában, de minden nap meg kell kapnom a szükséges adagomat, különben elvonási tünetek jelentkeznek rajtam, és úgy érzem magam, mint egy hosszú ideje drogproblémákkal küzdő egyén, akit elvonóra küldenek. A különbség annyi, hogy a zene gyógyítja a lelket, erőt ad és feltölt energiával. Minden alkalommal, amikor egyedül érzem magam a hangszereim segítenek abban, hogy újra és újra talpra álljak. A veszekedéseink után, rendszerint a csellómnak vagy éppen a zongorának köszönhetően tudok tovább lépni, megoldást keresni minden nyűgömre. Másoknak talán unalmas lehet ez a fajta szenvedély, én viszont azt hiszem csak fél ember lennék nélküle. Iszonyatosan nagy szerencsém van azzal, hogy Devont megismertem és velem együtt a zenébe is szerelembe esett. Terveim között szerepelt, hogy az elmaradt próba pótlásaként itthon játszom majd magamnak, újra és újra elismétlem a darabokat, amíg már fájnak az ujjaim. Akkor megállok, megiszom egy pohár bort és ha megpihentem elölről kezdem az egészet. Nem számítottam arra, hogy Dae Won itthon lesz, megszoktam már, hogy az estéim nagy százalékát egyedül kell eltöltenem, arra pedig végképp nem számítottam, ami a nappaliba érve fogadott. Összezavarodva, de tehetségétől teljesen lenyűgözve hallgatom zongorajátékát. Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen titkokat őrizget magában, ami azért valahol elég szomorú, hiszen nyolc év kapcsolat van mögöttünk, számtalanszor lett volna lehetősége arra, hogy megemlítse: zongorázik. Azonban semmilyen sértettség nem uralkodik most bennem, azt mondanám, hogy lenyűgözött amit láttam és hallottam. Találkoztam kiemelkedő tehetségekkel, igazán nagy művészekkel sőt még példaképekkel is, de egyikük sem volt rám akkora hatással, mint ez a néhány perc. Hogy miért? Mert az életem egyik legfontosabb főszereplője olyan szenvedéllyel püföli a billentyűket és olyan gyönyörűen énekel neki a zongora, hogy öröm nézni és hallgatni. Még az értetlenségen és meglepettségen túl is megtelik a lelkem boldogsággal és szerelemmel. Látom rajta, hogy legalább annyira meglepte őt a hirtelen felbukkanásom, mint engem a zongorajátéka.
- Devon... szólok utána, amikor látom távolodni alakját. Nem értem, hogy miért van most ennyire zavarban, mintha...egy másik nővel kaptam volna rajta.
- A próbám elmaradt, de ez most nem érdekes. követem őt árnyékként a konyhába és hátammal a konyhapultnak támaszkodva figyelem őt, alig néhány lépésnyi távolságról.
- Miért nem beszéltél erről soha nekem? Egyáltalán...mióta zongorázol? hangomban nincs szemrehányás sem harag, egyszerűen a puszta kíváncsiság vezérli szavaimat.

Az én életemben is vannak titkok, amikről nem beszéltem neki és valószínűleg soha nem is fogok. Olyan aprócska, lényegtelen dolgok, amik pillanatnyilag változást hoztak az életembe, de hosszútávon már csak az emlékeimben élnek. Az azonban amire most fény derült nem egy aprócska titok. Valami olyasmi, ami meghatározza őt, egy aprócska darab belőle és nekem erről egyáltalán nem volt tudomásom. Azt hiszem egy kicsit rosszul esik, hogy nyolc év alatt nem talált lehetőséget arra, hogy elmondja nekem. Mintha attól bármi is változott volna, mintha kevésbé szeretném miatta. Most viszont egyáltalán nem áll szándékomban számon kérni, vagy veszekedést indítani, egyszerűen csak kellemes meglepetés jár át, és bár valószínűleg soha nem fogom megérteni, hogy miért tartotta titokban előlem nem akarok emiatt is veszekedésbe bonyolódni. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak állok, figyelem távolodó alakját és próbálom összeszedni gondolataimat. Úgy érzem, hogy most kifogytam a szavakból, csak kérdések sorakoznak a fejemben, amikre szeretnék választ kapni, de ugyanakkor fogalmam sincs, hogy hogyan fogalmazzam meg őket. Mostanában olyan ez a kapcsolat, mintha folyamatosan penge élen sétálnánk mindketten és csak idő kérdése, hogy az éles tárgy mikor mar bele a húsunkba, üvöltésre késztetve minket. Még mindig az előbbi „előadás” hatása alatt vagyok, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Devon ujjai alatt ilyen csodálatos módon keltek életre a billentyűk. Egyszerre vagyok lenyűgözött, döbbent és zavart. Mindenféle gondolatok és kérdések váltakoznak elmémben. Huszonnyolc éve. Olyan lazán közli velem a számot, mintha csak az mondaná: süt a nap. Igaz most láttam, illetve hallottam először zongorázni, de az nyilvánvalóvá vált, hogy szereti csinálni. Csak az képes ilyen gyönyörűen megszólaltatni bármilyen hangszert, aki igazán szereti.
- Ezernyi lehetőség lett volna arra, hogy elmondd, ha akarod. Amikor együtt mentünk zongorát nézni, vagy amikor órákon keresztül hallgattad ahogyan játszom rajta. Mondjuk azt, hogy tulajdonképpen bármikor elmondhattad volna. egyáltalán nincs bennem szemrehányás vagy harag, csak olyan nehezen tudom megérteni, hogy miért titkolta előlem. Pont előlem.
- Nem már, Devon... sóhajtva lépek hozzá közelebb, óvatosan érintem meg arcának vonásait.
- Ha szeretnéd...akkor eljátszhatom, hogy nem tudok semmit, de miért tenném? érdeklődő pillantással keresem tekintetét. - Nem tudom, hogy miért kellene eljátszanunk, hogy mindez nem történt meg? sejtem, hogy van valami a háttérben, amiről talán nem akar beszélni, nehéz elképzelni, hogy mi történhetett, ami gátolja őt abban, hogy arról beszéljen, ami nyilvánvaló: a zene iránti szeretetéről. Ha valaki, akkor Dae Won mindig az az ember volt, aki nyíltan beszélt az érzéseiről, legyen szó bármiről. Most viszont úgy csinál, mintha mi sem történt volna, mintha nem lenne miről beszéljünk, pedig szerintem bőven akad.
-.Ebben a néhány röpke percben, amíg hallgattalak ismét levettél a lábamról. Miért nem hiszed el végre magadról, hogy milyen nagyszerű, tehetséges és lenyűgöző ember vagy? mosolygok rá. - Miért nem szeretnél beszélni róla? nem akarok túlságosan rámenős lenni, de most, hogy egy olyan énje mutatkozott meg előttem amiről fogalmam sem volt, nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

A mi kapcsolatunk már egy ideje belülről rohad és már ott tartunk, hogy a külső, tökéletes vonásokat is elcsúfítja a rohadás barnás színe. Jelen pillanatban nem érzi azt, hogy ez az állapot visszafordíthatatlan, talán bármennyire próbálkozom egyszerűen el kell fogadnom, hogy vége, csak...nem tudom elengedni.
- Rendben, ha nem akarsz hát ne beszéljünk róla. elhátrálok tőle. Látom, érzékelem, hogy most egyáltalán nem vágyik a társaságomra és ezt valahol meg tudom érteni. Az elmúlt időszakra minden jellemző, csak a békesség nem, értem ha én nem kívánt ember lettem a társaságában. A hűtőhöz sétálok, hogy elővegyem az utolsó üveg bort, amit tegnap este tettem be lehűlni. Lábujjhegyre csimpaszkodom és leveszek a szekrényből két poharat.
- Kérsz? pillantok rá, majd válaszától függően töltök a borból. Imádom a félédes borokat, azt hiszem mostanában talán túlságosan is, de ha ez nem lenne szerintem már a bolondok házában csellózgatnék a semmin. Gyomrom görcsbe rándul, a  szívem legalább ezer helyről vérzik, lelkem utolsó részecskéi is apró darabokra törnek szavait hallva. Hát ennyire rossz feleség voltam? Tényleg teljesen az én hibám, hogy itt tartunk most? Túlságosan elhanyagoltam? Nem voltam ott amikor szüksége lett volna rám? Belekortyolok a vörös italba, hogy elfojtsam a sóhajt, ami olyan erővel szeretne feltörni belőlem akár egy vulkán.
- Tényleg így érzed? pillantok rá, még mindig kezemben szorongatva a poharat.
- Tudod....azt hiszem igazad van. Megértem, hogy nem kívánsz a társaságomban lenni. Sajnálom. talán a sajnálkozáshoz már túl késő, talán már mindenhez túl késő, talán egyszerűen csak mennie kellene, mert nélkülem csak jobb lehet neki. Úgy sétálok el mellette, hogy rá sem pillantok, nem akarom, hogy lássa tekintetemben a megtörtséget. A zongorához sétálok, kiiszom a pohár tartalmát és az üres talpast a hangszer melletti kis asztalra helyezem. Felnyitom a tetejét, néhány másodpercig csak bámulom a fekete és fehér billentyűket, majd leütöm az első hangot. Ujjaim elegánsan és otthonosan mozognak a billentyűkön. Imádom, hogy egy dal mennyire ki tudja fejezni mindazt ami bennem kavarog. A zene mindig megnyugvás megfáradt lelkem, mindig új reményt arra, hogy talán még nem késő, talán van válasz a megannyi kérdésre, ami megfogalmazódik bennem.

Lázasan kutakodom elmémben, hogy felidézzem azt a pillanatot, amikor minden, amit hosszú évek alatt felépítettünk összedőlt. Keresem, de azt hiszem, hogy nincs egyetlen pillanat, amit kiemelhetnék, hogy az az a pont, amikor atomjaira hullt az életünk. Tégláról, téglára, folyamatosan tüntettünk mindent, ami két ember közötti kapcsolatot házassággá avanzsál. A téglákból pedig hatalmas falat emeltünk magunk közé, ami sajnos erősebbnek bizonyult a szerelmünknél is. Ami egykor összekötött minket, az most szétválaszt, amit szerettünk egymásban most felidegesít. Egyáltalán nem állt szándékomban, hogy ma este is a szokásos veszekedésen menjünk végig újra és újra teljesen eredménytelenül. Eszemben sem volt felidegesíteni őt azzal, hogy kérdéseket teszek fel, nem akartam, hogy úgy érezze számon kérem, hogy el kell számolnia azzal, hogy miért nem avatott be eddig a titkába. Joga van ahhoz, hogy saját titkai legyenek és én ezt nem akarom elvenni tőle, egyszerűen csak annyira meglepett amit láttam és hallottam, nem tudtam magamban tartani a kikívánkozó kérdéseket, pedig talán jobb lett volna. Úgy kellett volna csinálnom, mintha nem vettem volna észre semmit, eljátszani a süketet némát és akkor most nem itt tartanánk. Azt hiszem ez az egész kapcsolatunkra jellemző, többször kellett volna befognom a számat...
jellemzően én azonban erre képtelen vagyok. Most is inkább csak azért hallgatok, csakis amiatt foglalom gondolataimat és ujjaimat a zongora billentyűivel, mert egyáltalán nincs kedve veszekedni vele.
- Eldöntenéd végre, hogy mit akarsz Devon? úgy beszélek hozzá, hogy közben még mindig a fekete-fehér billentyűket bámulom. - Nem veszekedni jöttem haza vagy azért, hogy egymást sértegessük, abból bőven kijutott az elmúlt időszakban. Csak szerettem volna egy nyugodt estét. fordulok szembe vele a mondandóm végén, tekintetemmel rövid ideg az arcvonásait fürkészve. Felsóhajtok.
- Ne haragudj! Nem akartam átlépni a határt a kíváncsiságommal. ha tudtam volna egyáltalán, hogy itthon van, azt hiszem haza sem jöttem volna éjfél előtt, amikor már biztosan alszik, vagy legalábbis kevesebb az esélye annak, hogy egymás torkának essünk. - Nem kell beszélned arról, amit láttam, megértem, ha...nem akarsz mondani semmit. Ígérem nem teszek fel ezzel kapcsolatban több kérdést. már, ha egyáltalán jelent még neki valamit az én szavam. Sok mindent el lehet rám mondani, de azt, hogy nem lennék szava tartó ember, nem. Legalábbis az életem számottevő részében próbáltam betartani mindent, amit mondtam. Kevesebb, több sikerrel.
- Annyit még szeretnék megjegyezni, hogy tényleg fantasztikus volt. valami vékony, mosoly félére húzódik a szám. - Sajnálom, ha nyolc év alatt nem voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztettem veled, hogy mennyire büszke vagyok rád.

- Azt akarod sugallni, hogy csakis egyedül én vagyok felelős azért, hogy idáig jutottunk? Beismerem, talán sokszor teljesen fölöslegesen vezettem le rajta a feszültséget, nem állítom egy másodpercig sem, hogy ártatlan vagyok abban, hogy most képtelen vagyunk normális körülmények között meglenni egymás mellett, de azt is túlzásnak érzem, hogy mindenért én lennék az egyedüli felelős. Nem akarom tisztára mosni magam, hiszen rengeteg hibám van és nagyon sokszor viselkedtem úgy vele, ahogyan azt nem érdemelte volna meg, de úgy érzem, hogy ez fordítva is igaz. Maradjunk annyiban, hogy két ember kellett ahhoz, hogy eljussunk idáig. Felállok a zongora mellől, hogy a kiürült poharam újra tölthessem az első osztályú vörös itallal, majd helyet foglalok a kanapén, úgy, hogy tökéletesem lássam őt. Tekintetem azonban nem tudom rajta tartani, lesütöm a pillantásom, így talán neki sem tűnik fel az arcomon megjelenő érzések gyors váltakozása. Fogalmam sincs, hogy képesek leszünk-e valaha úgy beszélni egymással, hogy ne rójuk fel a sérelmeinket, hogy normálisan, két felnőtt módjára tovább tudjunk lépni. Nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, hogy egyáltalán van-e jó megoldás, de azt tudom, hogy ez az állapot egyikünknek sem jó, így nem lehet közös életet élni.
- Nem szerettem volna, hogy kényszerét érezd annak, hogy márpedig neked erről beszélned kell. Egyszerűen csak meglepett amit láttam és hallottam és természetesen tiszteletben tartom, ha nem akarsz beszélni róla, ne haragudj, ha túlságosan  rámenős voltam. őszinte szavak hagyják el ajkaimat, elég sokszor előfordul, hogy a váratlan helyzetekben hülyén reagálok, de valóban nem az volt a szándékom, hogy ezzel felidegesítsem vagy nyomás alá helyezzem. Ha nem akar beszélni róla, akkor ne beszéljen.
- Semmi szükségszerű nem volt a szavaim mögött Devon, tényleg úgy gondolom ahogyan mondtam. Tényleg ennyire elrontottam volna? Ahogyan közelebb sétál hozzám, pillantásommal végig őt követem, figyelmesen hallgatok. Látom rajta, hogy mennyire megviselt és milyen csalódott, ettől pedig görcsbe rándul a gyomrom. Nekem az lenne a feladatom, hogy teljes vállszélességgel mellette álljak, nem szabadna azt éreznie, hogy nem fontos nekem.
- Én... veszek egy mély levegőt mielőtt folytatom, lecsukom szemeimet és bezárom a könnyeimet. - Beismerem, hogy nem voltam mindig ott melletted amikor kellett volna, hogy nem éreztettem azt, hogy szeretlek. Nem akarom tisztára mosni a nevem, nem keresek kibúvót, de azt soha nem akartam érzékeltetni veled, hogy rossz ember vagy Dae Won. Tudom, hogy talán most már késő mondani bármit is, de én tényleg szerettelek. Sokszor, nagyon sokszor volt alkalom, amikor inkább hallgatnom kellett volna, de nem tettem. Tudom, hogy elszúrtam és az egészben az fáj a legjobban, hogy ezek szerint már az elején sem voltál boldog mellettem. kerülöm a tekintetét, inkább a kezemben tartott poharat bámulom. - Nyolc év alatt soha, nem érezted mellettem azt, hogy fontos vagy nekem?

Minden egyes alkalommal meddő vitába torkolnak a veszekedéseink. Ő a saját igazát fújja, én pedig talán túlságosan is kiállok a vélt igazam mellett. Kölcsönös sértéseket bánunk egymás fejéhez, amin aztán megsértődünk, nem szólunk egymáshoz és minden kezdődök elölről. Ördögi kör ez, aminek talán soha nem lesz vége. Nem vagyok az emberi kapcsolatok szakértője – ez a házasságom milyenségén is tükröződik – de abban biztos vagyok, hogy nem jó módszerrel közelítünk egymáshoz. Nem is tudom, hogy mit kellene csinálni vagy mondani, hogy legalább egy kicsit javuljon a helyzet. Egyáltalán van még esély arra, hogy rendbe hozzuk a dolgokat magunk körül? Őszintén, én ebben már nem tudok száz százalékig hinni. Talán mindvégig azoknak volt igazuk, akik elejétől fogva azt harsogták, hogy hiba összeházasodnunk, hogy nem passzolunk egymás mellé és ennek csak szenvedés lesz a vége. Tudom, hogy részben igaz, amit mondd, amikor dühös vagyok nagyon sokszor beszélek vagy éppen cselekszek meggondolatlanul.
- Nézd, én tudom, hogy hibáztam, az elmúlt veszekedések alatt olyan dolgokat vágtam hozzád, amit soha nem lett volna szabad. Tisztában vagyok azzal, hogy az én szerencsétlenségem is közreműködött ahhoz, hogy most itt tartunk. A legnagyobb gond, hogy egyikünk sem képes már tiszta fejjel gondolkodni és...bármennyire szomorú belátnom, de azt hiszem, hogy ő már nem is akar próbálkozni. Azt sem tudom igazán, hogy én mit akarok. Az érzéseimmel sem vagyok tisztában. Ha valaki megkérdezné, hogy szeretem-e a férjem, azt válaszolnám, hogy igen, de ha megkérdeznék, hogy szerelmes vagyok-e belé, nos...arra nem tudnék egyértelmű választ adni. Már nem. Egy évvel ezelőtt még sikerült volna, mostanra viszont, már semmiben nem vagyok biztos. Ismételten kiürítem a poharam tartalmát, ha ebben a tempóban folytatom a bor fogyasztását, akkor hamarosan ennek a beszélgetésnek az lesz a vége, hogy beájulok az ágyba. Viszont most mindennél nagyobb szükségem van az alkohol nyújtotta biztonságra, arra, hogy kellően elzsibbadjon az agyam, és ne kell gondolkodnom, ne fájjon úgy, ha rá kell néznem, hogy ne akarjon kiugrani a szívem a helyéről minden egyes alkalommal, ha ráébredek, azt a fájdalmat ami megcsillan a tekintetében én okoztam. Szükségem van a bor émelyítő hatására, hogy ne érezzek semmit.
- Én pedig nem mentem volna hozzád, ha nem éreztem volna ugyanezt. Azon a napon, amikor egymás mellett álltunk az oltár előtt, úgy éreztem, hogy képes lennék hegyeket is megmozgatni, mert te ott vagy mellettem. az üres poharat a kis asztalra pakolom. Felállok, hogy közelebb sétáljak hozzá, de néhány mozdulat után inkább visszaülök a saját helyemre. Nem hiszem, hogy most rám van szüksége, talán már az érintésem is haraggal vegyes undort vált. Bármennyire szeretném megölelni, nem teszem, inkább összefonom ujjaimat és az ölembe ejtem a kezem.
- Úgy is volt. Én...belátom, hogy hibáztam, nem mondtam elégszer, hogy büszke vagyok rád és nem biztosítottalak afelől, hogy jó ember vagy. Tudom, hogy már nincs semmi súlya a bocsánat kérésnek, de kérlek, hidd el, hogy jó ember vagy, és büszke lehetsz magadra.