Órák óta itt ücsörögtünk, utálom az kórházakat, mert lehangolnak, egyeseknek öröm, sokszor volt, hogy néztem amint az újszülöttek, a gyógyultak, vagy épp a jobb állapotban lévők , így vagy úgy távoznak a kórházból a szeretteik oldalán, akik szintén megkönnyebbültek, hogy az illető, még nagyon sokáig lehet velük. De, mi? Csak ültünk, és vártunk. Egyetlen ember volt, akinek tovább adtam Sharon vágyát, miszerint, másik államba szeretne utazni, az orvosi papírjaival együtt, és eutanáziát kérni magára. Régóta hordoztam magamban ezt a gondolatát, és én se bírok el minden terhet, ezért elmondtam Keira-nak. De ezt a bátyámmal kellene megbeszélnie. Fel-alá járkáltam egy darabig, majd leültem a földre és csak bámultam ki a fejemből. Nem voltam túlságosan éhes, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek a büfébe, és azért eszek, veszek valami pocsék cuccot, meg a bátyámnak is hozok valami szendvicset, vagy teát, kávét, hátha legalább valami folyékonyat magába tölt. Itt egyébként folyamatosan rám jön az edzhetnék, mert utálom azt a feszültséget, ami ilyenkor körbevesz. Szinte ismétlődnek az itt töltött napjaim, és óráim. Tudom, hogy tehetetlen vagyok, képtelen bármit is tenni, ezért idegeskedem, bár a magam módján teszem ezt. Mert hiszen én vagyok az idősebb testvér, nekem kell példát mutatnom Seannek. Bár ilyesmi még sosem történt velem. Mégis. Nehéz néznem, ahogy belelovallja magát a fájdalomba, és az elkeseredésbe, és a tehetetlenségbe. Gyalog megyek le a büfébe és itt legalább szabadon nyújtózkodhatok, nem verek le a karjaimmal senkit, és semmit. Előveszem a zsebemből az egyik pót hajgumim, és felkötöm a fejem tetejére, egy hevenyészett konty félébe; aztán kilépek a földszintre. Körbenézek, hogy nehogy nekimenjek valakinek, vagy épp nekem toljanak egy ágyat. Noha itt sajnos már szinte mindenki ismer. Sokat beszélgettem a dolgozókkal, ha épp rá értek. Ha valaki ide rendeli a vacsoráját, vagy ebédjét, netán a menüjét, hamar megismerik. Pláne azt az embert, akit nem egy gyerek Thor-ozott már le. Volt valahol egy asszisztens is, aki tudott siketekkel beszélgetni, és ha a gyerekek akartak tőlem valamit, akkor jött fordítani, de mások alkalmakkor is szívesen jött. Bírom a srácot. Kivárom a soromat, végül egy krumpli salátánál teszem le a voksomat, meg egy üveg víznél, és Seannek, meg kávét kérek, ezekkel kezdek el egyensúlyozni, amikor kilépnék a folyosóra. De visszalöknek, nem hallom, hogy mi a baj, de nagy a felfordulás, viszont… ahogy eltolják előttem a roham ágyat, a szar is belém fagy, szó szerint. A vállak fölött átnézve látom Fable arcát, szerencsére az orrából, és a szájából nem lógnak ki csövek, azt tudom, hogy nem jó, az rég rosszat jelent. Abban a pillanatban, hogy ott láttam a hordágyon feküdni, nem tudtam azzal törődni, hogy ő is egy lett azok közül, aki átgázolt rajtam, persze megértem. Felnőttek vagyunk már. Mégis én voltam a hülye, aki azt hitte, hogy ha egy két régi emlékeket megtartok, akkor idővel majd újra felbukkan az életemben, és minden folytatódhat ott ahol abbahagytuk, de nem. Hiszen tíz év hosszú idő. Felnőttem, úgy látszik a felnőttéválással az is együtt jár , hogy az emberek nyugodtan közlik a másikkal, hogy nem érdeklik egymást. Vagyis, a szánlomból adott csókja és a simogatása ez volt. Ez is felért egy ütéssel. Az is teljesen egyértelmű volt, hogy nem költözött senki azóta se abba a lakásba. Nem azért ,mert drága lett volna, meg aztán. Ki a francot érdekel. Ha az öcsém itt lenne most, biztos arrébb ráncigálna, hogy ugyan nem az én dolgom, ő hagyott ott, pont amikor minden újra kezdődhetett volna. De valahogy ez nem tudott érdekelni abban a pillanatban, amikor ő ott feküdt, és láttam a sápadt; kifejezéstelen arcát, és a szemei is csukva voltak! Gondolkodás nélkül indultam a kis csapat után, a legnehezebb az volt, amikor a sürgősségi ajtaja mögött megtorpantam, láttam, ahogy orvosi szavakat vakkantanak egymás közt, nem értettem, hogy mi lehet a gond, a szíve? Rossz a pulzusa? A lengőajtó túloldalán álltam, miközben könnyedén kerülgettek engem az ápolók, meg se kottyant, az ha nekem jöttek. Valaki felém intett, majd behúzták a függönyöket, én pedig még ijedtebben próbáltam valami információhoz jutni. De nem foglalkoztak velem, nem én voltam most a fontos. Bár csak hallanám, hogy mi történik odabent… Bő negyedórával később az ismerős asszisztens érkezett, és ült le mellém a földre. - „Mi a gond?” – érintette meg a vállam. „A nő, aki odabent van…ismerem. Jártunk, régen. Aggódom érte.” – vontam meg a vállam. Nem érdekelt, hogy Sean rám várhat. Neki is megvan az a nő az életében akiért úgy érzi, hogy fontos mellette maradnia, igaz; én nem tudom,hogy hányadán állok Fablevel, mert, hiszen…mégis aggódom érte.Túltettem magam azon, hogy bármi is legyen köztünk, egyértelmű volt az elutasítása. Én pedig, nem fogok könyörögni neki. Utólag rá is jöttem, hogy lehet,hogy ő így érezte jónak, befejezettnek az egész történetünket ha úgy tetszik. Írtam pár új dalt, persze az újra találkozás és eltávolodás ihlette, de írtam. Seannak is tetszik. „Bemegyek, megkérdezem, hogy mi van ott”- ő legalább be mehetett, így biccentettem, és felkeltem a földről, az ajtóval szembe támaszkodtam meg, és a lengő bejáratot néztem, hátha változik odabent valami.
A gyerekkor az, amit egész életünk során próbálunk kiheverni. Valakinek sikerül, valakinek nem. Azt hiszem én, az előzőekhez tartozom. Anyám által okozta sérülések, az éveim előrehaladtával sem évültek el, és ha tehette, inkább rátett még egy lapáttal. De egy valami igaz volt, ahogy betöltöd a nagykorúságot, valahogy a gyerekkorod, inkább egyszemélyes pokolnak hat. Amit magad sem tudod, hogy éltél túl, de valahogy mégis itt vagy. Élsz és virulsz. Már aki. Én jelenleg haldoklom, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló folyamat megy végbe. Az egyik felemnek talán megkönnyebbülés lenne a halál, míg a másik felem harcolna ellene. Ki érti ezt? Én biztos nem. De hol is tartottunk...ja igen. Szóval, azt hiszem két állapot között táncolok. Néha feleszmélek, néha pedig egyedül maradok, a búskomor gondolataimmal. És fogalmam sincs kihez beszélek gondolatban, talán arra várok, hogy Isten meghallgasson, vagy csak így könnyebb elfogadni a tényt, hogy gyakorlatilag lehet, ezek az utolsó pillanataim az életben. Amiket természetesen, egyedül töltök. Magányosan, és megtörten. Mintha ez a két érzés, kéz a kézben járt volna. Talán az elmúlt napok bizonyítják a legjobban, hogy akármit is teszek, az csak rosszul sülhet el. Mindig is én fogok lenni, az a lány, akit lehet hibáztatni. Akit hamar eldobnak. Így belegondolva, hogy gyakorlatilag mindenki lehúzott a süllyesztőbe, meggondolandó az is, hogy egyáltalán élni akarok még. Magam sem tudtam, csak azt, hogy minden bizonnyal egy sokkal könnyebb út lenne a számomra. Ami lég kecsegtető, hisz amióta az eszemet tudom, minden lépésem maga volt a pokol. Nem panaszkodok, félreértés ne essék. Voltak jó pillanataim is, de volt ami folyamatosan ott loholt mögöttem, és figyelmeztet, hogy a felhőtlen boldogság számomra, csak egy illúzió. Én pedig nem voltam hajlandó, tovább illúziókat kergetni, egyszerűen meg akartam állni, és befejezni. Nem vártam már el semmit, csak sodródtam valamivel együtt, amiről már én sem igazán tudtam behatárolni, hogy mi ez. Könnyebb volt, mint a következő lépésemen gondolkodni, hogy merre tovább, hisz a lehetőségeim száma, meglehetősen megcsappant. Így választások híján, hagytam, hogy az irányítás más kezébe kerüljön, jó ötlet volt? Jó kérdés, hisz a céljaival, és a miértekkel nem voltam tisztában, így nagyon az iránnyal sem, amerre haladtunk. Gondolataim menetében, egy valami akaszt meg, egy hosszú, és éles sípolás..mi a....
- Húszas évei közepén járó nő, hirtelen szívleállással.- hadarja el a férfi a legfontosabb információkat. - Még mindig nagyon gyenge a pulzusa.- állapítja meg az idősebb férfi.- Hányszor élesztették újra?- teszi fel a kérdést - Kétszer. - defibrillátort!- kiáltja el magát a férfi, a nőt pedig harmadszorra is kiütik.
Ütemes sípolás, komolyan mondom, valaki kapcsolja már ezt le. Nagyon irritáló. Óvatosan próbálok megmozdulni, de túl erőtlennek érzem magamat. Mint akiből kiszívták az életet, így a szememre hagyatkozom, és óvatosan kinyitom a szemeimet. - Csak óvatosan kedvesem.- ki ez a nő? Nézek zavarodottan a nőre. Hol vagyok egyáltalán? - Kórházba szállítottak, de jó kezekben vagy.- mi? Miért? Nem akarom, engedjenek ki innen. - A szíved..- kezd bele a magyarázatba, de igazság szerint, a zavarodottságtól, vagy ettől a monoton sípolástól, egyre tompábban hallom amit mondd. Összeszorítom pár pillanatra a szemeimet, majd újra kinyitom. Nem, nem álom. Még mindig iszonyúan pocsékul vagyok. Te jó ég, inkább hagytak volna meghalni. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha csak a gyógyszerekre támaszkodom, igaz az a gyógyszer mennyiség, amit mostanában megettem, az talán már inkább gyógyszer-függőségbe hajlik át. Na, erre mondják azt, hogy anyja-lánya. Erre a gondolatra összerázkódom, ez volt az egyik dolog, amit a legjobban el akartam kerülni. - Van valaki, akit esetleg felhívhatok? Hozzátartozó? Barát?- teszi fel a kérdést, én pedig csak keserűen elmosolyodom. -Nem, nincs senki. De meg leszek egyedül is.-ugyan kit hívna? Anyám nem veszi fel soha, felőle akár meg is halhatnék, szerintem még örülne is neki. Erőtlenül sóhajtok egyet, és próbálom mérlegelni a helyzetemet, ami jelenleg nem túl fényes.
My mind feels like a foreign land Silence ringing inside my head Please, carry me, carry me, carry me home
Kezdőlap
