Sadie & Jonatan

- Most kajakra nem jössz velünk?
- Kurva gáz vagy Lauder.
- Ha lediplomáztok helyettem, megyek. - Röhögve legyintettem meg Dominic nyakát, aki visszakézből gyomorszájon vágott, amit csak azért nem tudtam kivédeni, mert a kezemben tartottam a gördeszkámat, amit talán be sem szabadott volna hoznom az épület ezen részébe, de ha kell, három szekussal is hajlandó vagyok egyszerre verekedni, ha el akarják venni tőlem. Sok mindenre jó egy deszka, de hogy nem fogom pajzsként használni a hülye haverjaim előtt, az is biztos. Pat szerint le kellene már cserélnem és abban egyetértünk, hogy sok dolgon keresztül mentem már ezzel a darabbal, de korainak érzem megválni tőle. Nem azért, mert olyan nagy élmény kapcsolódna hozzá, szimplán csak kiismertem már minden apróságát és aki rendszeresen deszkázik, az tudja, hogy minden deszka különböző, csak úgy, mint mi emberek is.
Például vannak, akik normálisan tudják teljesíteni az órai feladataikat és vannak azok, akik ilyen-olyan okból elszarják az idejüket és hátrányban vannak az összes féléves anyagukkal, aminek a határideje nyilván egyre inkább közeledik... Legszívesebben én is a folyosó végén távolodó barátaimmal tartottam volna, hogy együtt lógjunk egészen estig, amíg valaki ki nem találja, hogy aktuálisan melyik helyet illene meglátogatnunk egy-két (sok) ital erejéig. De közben azzal is tisztában voltam, hogy ha ilyen könnyen lebeszélem magamat a kötelező feladataimról, akkor talán jobb, ha fel is adom ezt az egész diploma dolgot és hivatalosan hülye maradok egész életemre. Ha elengedtem volna az egész egyetem dolgot, apám valószínűleg még annyira sem lenne büszke rám, mint most. Elvégre egy alapszakkal már megküzdöttem.
Nem akartam megnevezni az elmúlt időszak terméketlenségét, holott könnyedén rábökhettem volna egy konkrét dologra az életemben, ami kimerített belőlem minden olyan jellegű kreativitást, amit egyébként a saját kraftomba öltem volna. Van abban valami, hogy ha kényszerítik az embert, akkor nem lesz ugyanolyan jó élmény és a végtermék minősége sem, de ki vagyok én, hogy felülírjam a város egyik legjobb egyetemének a képzési struktúráját? Szívesen megmondtam volna az oktatóknak - és egyeseknél meg is tettem -, hogy a szakterületüket figyelembe véve ők is igazán emlékezhetnének azokra a napokra, amikor hiába ül az ember a vászon előtt, vagy egy egész hegynyi agyag előtt, egyszerűen nem tud ezzel mit kezdeni. Aztán meg persze vannak azok a napok, amikor rászájuk magunkat, hogy ma alkotunk valami nagyot és amikor belépünk az ehhez megfelelő műhely termébe, ott találunk valaki mást is.
- Helló - úgy köszöntem rá a lányra, mintha az enyém lenne a hely, legalábbis a terembe való becsörtetésem és a tény, hogy letettem a megfelelő asztalra az eddig a vállamon lógó táskámat, engem erre engedett volna következtetni. - Le volt foglalva a terem? Nem mentem fel a titkárságra, hogy ellenőrizzem, bocs. Általában ilyenkor már nem szokott itt lenni senki. - Kicsit jobban is szemügyre vettem a lányt, akire emlékeznem kellett volna, ha heti több órát együtt töltöttünk volna ebben a teremben, ezért némileg elgondolkodva méregettem őt tovább, mielőtt feltettem volna a nagy kérdést. - Te nem ide jársz, ugye? Nem láttalak még korábban. - Ez persze rengeteg olyan kérdést felvetett volna, ami egyes embereket érdekelt - és érdekelhetett - volna, de én nem voltam ezen emberek egyike. Ha el akarja mesélni, hogy mit keres egy olyan helyen, ahol kilószámra lophatná mások szellemi termékeit, akkor elmondja, ha nem, akkor nem fogom erőltetni. Az a tapasztalatom, hogy a kicsi és vékony lányok mindig erősebbek, mint amilyennek tartja őket az ember. Nekem pedig nem volt kedvem eltörni - betöretni - az orromat úgy, mint nyolc éves koromban, valljuk be kifejezetten kétes körülmények között. Mondhatjuk, hogy mindig is vonzott a veszély. Meg az idegen emberek. Lehet, hogy ez a lány csak azért van most itt a műhelyben, mert engem már rég arra ítéltek, hogy mindig elterelje valami a figyelmemet a feladataimról és soha ne fejezzem be a félévben teljesítendő munkáimat. - Én Natan vagyok.