Néhány dolog, amit érdemes tudni rólam:
- Imádom a könyveket. Nagyon. Legyen az verseskötet, novelláskötet, vagy regény... Teljesen mindegy, csak könyv legyen, amit olvasni lehet. Nem véletlen vállaltam állást egy könyvesboltban.
- A könyvekkel ellentétben nem szeretem az e-book olvasókat. Egyszer kipróbáltam, de öt perc után kifolyt tőle a szemem.
- Nagyon szeretem az állatokat. Kislánykoromban szerettem volna egy állatkert igazgatója lenni.
- Nem szeretem, ha valaki rám akar erőszakolni valamit. Például a telemarketingesek. Azokat ki nem állhatom.
- Szeretek sütni. Főzni nem, de sütni igen.
- Nagy kedvenceim a mesék. Bármikor meg tudok nézni egy jó mesét.
- Nem szeretem a tömegközlekedést, viszont imádok nagyokat sétálni.
- Néha rengeteget beszélek.
- Általában rendezett vagyok, összeszedett, de nekem is akadnak rossz napjaim.
- Az étkezőasztalomon otthon mindig van friss virág.
- Szeretek emberekkel ismerkedni. Sokan unalmasnak találják a milyen idő van, de szép napunk van stb. témákat, de néha a semmiről is képes vagyok órákig csacsogni.
- Kicsinek hiperaktív voltam.
- Középiskolában modellkedtem egy darabig, de nem jött be az a világ.
- Szinte mindig vigyorgok.
- A gimis legjobb barátnőmmel a mai napig beszélünk hetente többször.
- Néha honvágyam van.
- Bosszant, hogy sokan nem tudják helyesen kimondani a vezetéknevemet. Pedig nem olyan bonyolult.
- Nehezen válok meg a régi kacataimtól. Szinte mindegyikhez fűz egy-egy emlék. Ott van például az első babám. Az volt az első. Aztán ott a második. Az pedig a második volt...
- Hiába hordok órát, mindig a telefonomon nézem meg az időt. Néha egymás után többször is, mert ránézek a képernyőre, csak éppen az időt felejtem el megnézni.
- Imádom a ruhákat. Legszívesebben építenék egy hatalmas gardróbot és abban élnék.
- Van az ágyamon egy hatalmas panda. Egyelőre ő foglalja el a túloldalt, amíg nem jön a szőke herceg.
- Szinte kényszeresen szimmetrikusan rendezem el a dolgaimat otthon.
- Elég határozatlan vagyok.
- Szeretem a történelmet, szinte megszállottja vagyok, de az évszámokkal mindig is bajban voltam.
- A kedvenc színem a kék.
- Apukám holland, ezért egy időben tanultam hollandul, de már megkopott a tudásom.

Néhány dolog, amire nem vagyok túl büszke:
- Az anyám drogos.
- Az apám tényleges életfogytiglant kapott.
- Amikor megszereztem a jogsit, nem engedték vezetni a szüleim a családi autót, de ez engem nem érdekelt. Amikor hazaértem, visszatekertem a kilóméterórát. Nem olyan sokkal később el akarták adni a kocsit, de emiatt nem tudták.
- Túl vagyok egy abortuszon.

2011. április 6.

Kezeimet tördelve nézek végig a nem túl magas épületen. Hófehér az egész, az ablakok keretei világosbarnák, az ajtó hasonló színű. A falak tiszták, mintha frissen lenne festve, pedig amióta az eszemet tudom, azóta ilyen. Sosem láttam, hogy felújították volna. Azt hiszem, csak vigyáznak rá. Kicsit ijesztő, hogy mennyire tökéletes ez az épület. Tökéletes, de egyben rideg is. Nincs rajta semmi barátságos. Nem véletlen leszek libabőrös, ahogy tudatosítom magamban: be kell mennem. Mélyet sóhajtok, tekintetemet a méretes ajtóra fordítom. Figyelem, amint emberek szállingóznak befelé. Nem sokan. Vannak velem egykorúak, idősebbek és egy-két fiatalabb is. Összesen tízet számolok. Körbenézek, hátha jön még valaki. Bő két perc elteltével senki nem nyitja ki az ajtót. Én vagyok az utolsó. A karórámra pillantva látom, hogy majdnem egész van. Bizonyára már nem jön senki. Az első néhány lépés megtétele után a szívem erősebben kalapál, egész testemet forróság önti el. Leizzadok. Elbizonytalanodom. Nem akarok bemenni. Félek. Rettegek. Nem akarok azokkal az emberekkel találkozni. A homlokomról letörölve egy izzadtságcseppet erőt veszek végül magamon. Megteszem a hiányzó néhány métert az ajtóig. A küszöböt átlépve egy nagy előtér fogad. Úgy nézek körbe, mintha még sosem jártam volna itt. Most viszont mégis másnak tűnik a hely. Ellenségesnek. Mintha ellenem lenne. Túl világos. Túl tágas. Túl kevés bútor van itt. Túl csöndes. Túl nyomasztó. Nagyot nyelek és elindulok a robosztus lépcső felé. Lefelé veszem az irányt, az egyetlen alagsori terem felé. A terem közvetlen a lépcsővel szemben van. Látok bent néhány embert: azokat, akik hozzám hasonlóan, valószínűleg kétségek és félelmek közepette átlépték a küszöböt, körbenéztek az előcsarnokban és megtették a lépcsőfokokat. Mindenki némán ücsörög. Az egyik nő – negyven körüli lehet – a körmét rágja. Egy fiatal lány a plafont nézi. Egy fiú, aki nálam is fiatalabb lehet a lábával dobol, a mellette ülő lány szuggerálva nézi. Idegesíti a dobolás. Egyetlen egy nő mosolyog: ő az, aki állítólag próbál minket megérteni. Annyira más, mint a többiek: jól öltözött, a haja tökéletesen áll, a rúzsa kifogástalan. Magassarkúja látszólag töri a lábát, annyira új lehet. Blézerét igazgatva járkál fel s alá a teremben. Senki nem mondta neki, hogy ettől még ellenségesebbnek fog tűnni? Az utolsó lépcsőfokról lelépve ismét egy küszöb előtt állok. Ezt már könnyebben lépem át, mint a korábbit. Köszönés és szemkontaktust mellőzve, lehajtott fejjel lépek oda a kinézett székhez. Körben vannak elrendezve az ülőalkalmatosságok. A körmét rágó nő a balomon ül, a plafont bámuló lány a jobbomon. A blézeres nő az órájára néz, becsukja az ajtót és leül az egyetlen üresen maradt székre.
- Üdvözlök mindenkit az első találkozónkon! A nevem Charisma Lenox, én fogok Önöknek segíteni abban, hogy megértsék a problémáikat, elfogadjákk azt, szembe tudjanak nézni vele. Mindenkinek megvan a saját története, a saját tragédiája – és csak mondja, és mondja, és mondja. A figyelmemet sokkal jobban leköti már nekem is a plafon. A terem végig fa borítású falaival ellentétben a plafon hófehér. Néhol látni az egyenetlenséget a falban, máshol pedig az ecset hagyott nyomott a festékben, emiatt helyenként érdes a felülete. Az egyik sarokban van egy kis repedés. Nem nagy, de észrevehető. Zavaró, hogy a teremben nincsen ablak. Nem jön be természetes fény, csak a plafonról lelógó hatalmas lámpa fénye világít be mindent. A lámpabúra poros. Eredetileg fehér, de a portól már egészen szürkésnek látszik. Biztos alacsonyak a takarítók és létráról sem érik el.
- Miss Van der Waal... – a nő hangja néma zajként üti meg a fülemet. Nem figyelek rá, jobban leköt a plafon. Ismét a nevemen szólít, de még mindig nem fordulok felé. – Sadie! – szól hozzám kicsit erélyesebben. Nagyot sóhajtok, tekintetemet pedig elkapom a plafonról végül. Kékjeimmel a nő arcát vizslatom. Irritál az erőltetett műmosoly, a rúzsa, a loknijai, a fél kiló vakolat rajta és a hosszú fülbevalói. – Sadie, kérem, álljon fel, mutatkozzon be és mondjon egy pár szót magáról. Miért van itt ma? –a hangja sokkal kedvesebben cseng már, de nekem még mindig mű. Nem őszinte. Felállok.
- Sziasztok, a nevem Sadie.
- Szia, Sadie! – szólal meg egyszerre mindenki körülöttem. Egy pillanatra megfagy az ereimben a vér. Filmekben már láttam, hogy ez így megy, de nem gondoltam volna, hogy a való életben is.
- Két hete vagyok túl egy abortuszon – bököm ki végül. – Egy átmultatott éjszaka alkalmával történt… De igazából én nem akartam eljönni ide, a szüleim frenetikus ötlete volt ez...
- Miért nem akartál eljönni? – kérdezi Charisma Lenox. Hirtelen magam sem tudok válaszolni a kérdésére.
- Mert hülyeségnek gondoltam.
- Miért gondoltad hülyeségnek?
- Miért segítene nekem feldolgozni, ha beszélek róla?
- Nekem is segített – közli a nő, mitha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Néhány hosszú pillanatig csak nézek rá. Már nem annak a sznob, beképzelt picsának gondolom, mint pár perccel ezelőtt.