nnyira sok fellépést mondtam már le az elmúlt időszakban, hogy kezdtem azt érezni, hogy magam alatt vágom a fát, így muszáj volt erőt venni magamon, és újra visszaállni a reflektorfénybe még akkor is, ha semmi kedvem nem volt hozzá. Ez azzal járt, hogy fel kellett hagynom a szánalmas szokásaimmal, mint például a sírás és a folyamatos önpusztítás. Na nem mondom, hogy nincs bűntudatom minden egyes szál cigi után, de azzal eléggé nehezen tudok felhagyni. Félek, hogy a hangom fogja bánni, így ez eléggé jó motivációnak tűnik, hogy abbahagyjam, nem akarom, hogy megváltozzon, így tökéletes, ahogy van. A Lannel történtek óta egy hatalmas űr tátongott a lelkemben. Sosem gondoltam volna, hogy annyi tökéletes év után így elromlik az egész egy rosszul sikerült este miatt. Még mindig ott visszhangzanak a fejemben a szavai, amelyeket távozása előtt mondott nekem és amelyeket akkor hirtelen fel sem fogtam. Annyira szerettem ezt a fiút évek óta, hogy egyszerűen nem tudom kitörölni az életemből, pedig minden erőmmel azon vagyok. Annyi minden emlékeztet rá, hogy gyakorlatilag egy teljesen új életre lenne szükségem, hogy nyomtalanul eltűnjön a mindennapjaimból. Még mindig megvan a Mekis figura a Happy Mealből, amit azon az estén vett nekem, amikor először csókolóztunk… és hasonló vackok, amelyeket kisírt szemmel nézegettem, pakolásztam heteken keresztül mióta hazajöttem a Peak Viewról az utolsó találkozásunk után. De ennek vége. Vége kell, hogy legyen, különben teljesen elveszítem önmagamat. Amikor a ma esti fellépés helyszínére jöttem, újra éreztem azt a jóleső bizsergést, ami mindig volt bennem, mielőtt kiléptem volna a színpadra. Nem rossz ez, sőt. Amint viszont ott állok a színpadon, azonnal elmúlik és akkor megszűnik minden létezni, csak én vagyok és a dal; nem foglalkozom semmi mással olyankor. Csak eddig el kell jutni, és az elmúlt hetekben iszonyatosan nehezen ment minden egyes lépés, amit meg kellett tennem, de érzem, hogy menni fog újra. Mára hoztam néhány új dalt, amelyeket az elmúlt hetekben írtam, nyilvánvaló, hogy mi... vagyis ki idézte elő bennem ezeket a szavakat és dallamokat. Majd egyszer, sok év múlva, amikor újra képes leszek Lannel beszélni, elmondom neki, hogy egy egész albumnyi dalt írtam ebben a néhány hétben arról, hogy mennyire kiborított. Egy széken ülök a színpad közepén, a kezemben a gitárom. Akusztikus este van. Semmi hangos dob vagy basszusgitár, csak az én gitárom és a mikrofon meg a dalaim. Úgy tűnik, hogy a közönségnek tetszenek attól függetlenül, hogy miről szólnak. Igyekeztem azért néhány pozitívabb hangvételűt is előadni, bár kurvára semmi kedvem nem volt hozzájuk. De ez a showbusiness, azt mondják – akkor is csinálni kell, ha nem akarod. Az utolsó dal után felállok és meghajolok a közönség előtt. Őszinte mosoly ül ki az arcomra, boldoggá tesz, hogy tetszik nekik, amit csinálok. Rég éreztem ilyet és annyira hiányzott már. Aztán egyszer csak megpillantok egy ismerős szempárt valahol hátrébb, ahol eddig nem láthattam bizonyára a lámpák miatt. Kurva élet, most mit csináljak? Levonulok a színpadról és az öltözőbe sietek, hogy mielőbb összeszedjem a cuccaimat és dobbantsak innen. Talán még el tudok szökni, mielőtt Lannel találkoznék akárhogyan is. Annyira jól összeszedtem már magam, ezt nem hiszem el. Szaladok kifelé a művészbejáró ajtaja irányába, de amint kinyitom, már tudom, hogy ennyi volt. Túlságosan rutinos. - Mit akarsz?
Nem estem szét, ami azért elég fura. Rosszul éreztem magam és a munkába temetkeztem és ugyanakkor beszéltem anyámékkel, aki sírt. Komolyan mondom ha nem lett volna bennem annyi erő, akkor én is megteszem vele. Tudom mennyire szereti Kie-t de egyszerűen nem tudtam nekik azt mondani, tovább, hogy minden rendben van ha nem. Látták rajtam és így is két hétbe tellett, mire kiszedték belőlem. Apám csak rosszallóan csóválta a fejét, mert ő mondta, hogy mit tegyek, de nem tettem meg. Nem mondtam el nekik, hogy végső soron utána mentem, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Tudtam, hogy milyen nap van ma, egyszerűen a Hawk család olyan család, akik akkor tartanak össze még jobban ha éppen valami szar van, hárman vagyunk, de anyuék beleillenének egy társkereső talkshow szervezőinek is. Állandóan kaptam az üzeneteket, kérdezték miért nem lép fel, el akarnak menni egy előadására, hogy elköszönjenek tőle. Nem tudom miért vették úgy, hogy meg kell szakítani vele minden kapcsolatot, amikor ez nem így volt, sőt. Aztán egy pár napja kaptam egy nagyon vidám telefonhívást, és egy dátumot, címmel, nem kérték, hogy menjek el, csak gondolta anyu szól. Azt hiszem az anyák tudják mindig a legjobban mit kell tenniük, még akkor is ha nem a vérszerinti anyám ő, de nekem ő a legjobb és azt hiszem mélyen legbelül tudtam, hogy ez a sok idp, amit nélküle töltöttem csak annyira volt elég, hogy tudjam mennyire hiányzik. “Nagyon szeretlek Landon, de kérlek ma legalább videózd le nekünk kicsim jó?” - a fejembe mászott azon a napon, amikor elmondtam neki és nem tágított. Az volt a legrosszabb, hogy amint megkaptam a dátumot tudtam, hogy ott leszek és nem volt kérdés, és ezt szava nélkül is tudta. “Mindent fel fogok venni neked.” - válaszoltam neki, és elkezdtem készülődni. Fogalmam sem volt, hogy jó ötlet e, valószínűleg le akar majd koptatni, mert ő boldog lesz. Mindig az ha énekel és én leszek az az este folyamán, aki a fellegekben járását visszarántja a földre, vagy még mélyebbre. A helyre érkezve kértem ki magamnak egy italt, nem alkoholosat, mert józan akartam lenni teljesen, amikor találkozunk. Nem álltam túlságosan előre, hogy ne zavarjam meg menet közben, de hátra se, hogy mindent lássak belőle. Azt hiszem akkor tudtam mit fogok neki mondani, amikor kijött a színpadra is énekelni kezdett. Nem tudtam nem őt nézni végig, és egyetlen egy videót sem csináltam, hanem végig agyaltam. Hogyan tovább? Jó ötlet volt idejönni? Érzem annyira azt a valamit, hogy kimondjam? De a végén ezek mind nem számítottak, mert amikor észrevett sebesen ment le a színpadról és csak a hátát láttam egy pillanatra, vissza sem nézett. A helyet jól ismertem már, korábban is lépett fel itt, tudtam hova kell mennem, de hezitáltam. De a lábam elindított, és a művészbejárónál álltam meg, a falnak dőlve, tudva, hogy most mindent elronthatok még jobban de azt hiszem vállaltam, mert tudtam mit akarok. Aztán amikor megjelent semmit sem tudtam hirtelen. Ott állt előttem, láttam rajta, hogy a háta közepére sem kíván és a sok smink ellenére is borzalmasan festett, érzelmileg minden kiült az arcára, ami csak az láthatott aki tudta milyen is ő valójában. - Fogalmam sincs, egyszerűen amint megtudtam, hogy fellépsz eljöttem. Nem megy ez nekem Kie. - mondom neki a tarkómat vakarva, teljesen tanácstalanul. - Nem megy, hogy nem beszélsz velem és nem megy az élet tudva, hogy egyszerűen gyűlölsz engem. - ez az kiadni azt amit nem akartam, nem a legjobb módszer, de talán ha nem kiabálva, hanem higgadtan beszélünk, akkor segíthet rajtunk.
zt hiszem, hogy a zene mentett meg attól, hogy teljesen becsavarodjak. Igyekeztem kiírni magamból a fájdalmat és minden rosszat, amit Lan miatt éreztem. Egyszerűen képtelenség elfogadnom azt, hogy ő már nem az életem része. A szüleimnek is elmondtam, hogy már nem fogják látni. Letudtam a dolgot annyival, hogy neki barátnője van és én már nem illek a képbe – vagy valami ilyesmi. Habár legutóbb nem volt vele senki, biztos vagyok benne, hogy azóta már pótolta azt a ribancot egy gyönyörű, csinos, tökéletes feleség alapanyag csajjal. Amilyen én végképp nem vagyok. Legalábbis az utóbbi. Ezzel próbálom győzködni magamat, hogy nekünk biztosan nem lenne jó együtt, hiszen még csak főzni sem tudok normálisan – micsoda szerencse, hogy van étterme a családunknak… - meg biztos, hogy nem olyan lány vagyok, aki Lannek megfelelne hosszútávon. Ugyanakkor mégis ott van bennem az, hogy tíz éve mégis elválaszthatatlanok vagyunk és igazából csak egy kicsivel lenne több a következő, vagyis a legfelső lépcső a jelenlegitől. Vagy legalábbis attól, ahol legutóbb voltunk… valamikor, régen, már alig emlékszem rá. Próbálom ezeket a gondolatokat kiiktatni a fejemből, végre visszatértem. A színpad az, ami az életem. Imádom a dögös, sokat mutató flitteres ruhákat, amiket ilyenkor viselek, az eltúlzott, csillogó sminket, mindent, ami ezzel együtt jár. Az izgalmat, ami még véletlen sem rossz érzés, hanem jó, és mindig várom, hogy a közönség mit szól majd a dalaimhoz. Megtapsolnak csak, vagy énekelnek is velem együtt? Az olyan nagyszerű dolog, amikor tudom, hogy vannak, akik hallgatják a dalaimat és még a szöveget is együtt éneklik velem. Ez most kevésbé jellemző, mivel a „Lan-album” egészen új még, így bizonyára most fogják hallani a legtöbben először. De remélem, hogy szeretni fogják. Én is szeretem az utolsó hangjegyig, hiába tudom az agyammal, hogy miért születtek ezek a dalok. De Lan egy szép emlék lesz nekem mindig is, és tudom, hogy a fájdalmat, ami most bennem uralkodik, az idő szelídíteni fogja, csak eléggé türelmesnek kell lennem és nem naponta kérdezni magamtól, hogy ma jobban vagyok már? Túlságosan sokat gondolok rá, bele fogok őrülni. Miért van az, hogy minden második gondolatom ő? És bevonzom, ezt nem hiszem el. Szaltózik egyet a gyomrom, s egyúttal a mosoly is lehervad az arcomról. Amikor észreveszem Lant, hirtelen nem is tudom, hogy mit érzek. Annyira sok érzelem kavarog bennem: gyűlölet, fájdalom, megbánás, hiány és amint megpillantom, egy cseppnyi boldogsággal vegyülnek ezek. Utálom magamat, amiért mindig egy szelíd kismacskává változom mellette, ezen próbálok most úrrá lenni, és megőrizni a hidegvéremet, hogy kimért és távolságtartó legyek. Nem menekülök, tudom. De akarok én menekülni igazán? Én sem tudom, hogy mit akarok, akárcsak ő. - Aha – mondom röviden, gyakorlatilag semmit sem reagálva az elmondottakra. Közben elindulok az ajtótól a metró irányába, ami azért eléggé messze van, de nincs közelebbi megálló, én meg gitárral nem szuszakolom be magamat taxiba. Úgy teszek, mintha ez egy tök átlagos nap lenne, és mennék haza. Gondolom, úgysem tudom lerázni Lant és jönni fog velem. A cipőm sarka ritmusosan kopog a betonon, ez töri meg a kettőnk közt uralkodó csendet folyton, mivel este van és a város zajai jócskán csitultak. Nagyot dobban a szívem szavai hallatán, de próbálom tökéletesen palástolni ezt. Lehunyom a szemeim egy pillanatra és veszek egy mély levegőt, majd kifújom. Én is ugyanígy érzek, nem megy az élet így és hiányzik nagyon, annyira, mint még soha. - Máskor is volt már, hogy sokáig nem beszéltünk – vonom meg a vállamat nemtörődömséget színlelve. Ma nem hagytam otthon a temperamentumomat – figyelmeztetem magam. Megállok inkább, egy nagyot sóhajtok, miközben Lanre emelem a pillantásomat. – Nem te mondtad, hogy nem is bírsz látni? – kérdezem kissé hangosabban a kelleténél. - Hogy nem bírod a hangomat sem hallani? Nem te mondtad, hogy álljunk le? Nem te tartasz egy erkölcstelen csábítónak? – túlzok kissé, majd el is csuklik a hangom. – Kurvára megforgattad bennem a kést Lan – mutatok rá s kapom a szám elé a kezemet, miközben kicsordul az első könnycsepp.
Akaratlanul is indokokat keres az ember arra, hogy miért nem tesz meg valamit amitől igazából csak fél. Ezt teszem én is és eltaszítom ezáltal vele azt a lányt, aki igazán fontos volt nekem, már évek óta- De korábban is megcsókoltam már, egyszer ugyan és bennem maradt az emléke, de ilyen dolgot nem hozott felszínre. Az tény, hogy mindketten rosszul reagáltuk le, neki nem kellett volna ennyire makacsan Katy ellen mennie, és nekem nem kellett volna úgy beszélnem vele ahogy. A szavaknak súlya van és a tetteknek is, amikből bőven adtunk egymásnak, helytelenül, szerintem. Talán akarok azt a még egy esélyt, a hogyant nem tudom még megmagyarázni, mert nem értem mi folyik köztünk, ő egyértelműen készen állna többre, talán én is, talán az is ott lenne a pakliban, hogy működne is, de garancia nincs rá. Egy valami nyugtat meg, amikor belépek a helyre, hogy ennél rosszabb nem lehet. Hallgatom a dalokat és egy idő után realizálom, hogy a számok, a fájdalom, ami benne van rólam és róla szólnak. Nem mondom, hogy nem érzem magam mocskosul, és ne esne jól valami erős, de kocsival jöttem és józanul szeretnéke lé állni, elmondani neki valamit, ami most a fejemben van, de ismerve magam és őt addigra szerte fog foszlani a remek ötlet. Köszönés helyett kérdéssel támad amire utána eredve felelek is, nem fogom hagyni, hogy csak úgy lelépjen, nem azért szedtem össze magam, hogy most egyszerűen elsétáljon. Meg akarom állítani de csak mellé megyek, miközben beszél, olyan flegma, annyira nem Kie amikor velem beszél, de lehet ezt kell megszoknom már, ez lesz az új felállás, csak el kell fogadnom és könnyebb lesz. Talán csak be kell látni, hogy a mi barátságunk ennyi volt és nem több. De tudom, hogy nekem ez nem fog menni, akármennyire is olyan velem, amilyen akkor sem tágítok és ma beszélni fogunk, ha akar ha nem, mert egyszer az életben nem leszek olyan rendes vele sem, hogy hagyom azt tenni amit akar, hanem kiállok az én akaratomért is, ha kell önző leszek, de meg fog hallgatni. - Ne hasonlítsd össze azokat a mostanival, te is tudod, hogy ez most más. - közlöm vele, amikor megáll és végre képes ránézni. - Nem fogom ezeket letagadni, de akkor és ott ez tűnt helyesnek, de szerinted komolyan itt lennék ha most is így gondolnám. Miért hiszed azt, hogy csak neked nehéz ez, ne csinálj úgy, mint egy áldozat Kie. Mert nem vagy az. Egyikünk sem az, csak hülyék vagyunk és képtelenek kezelni valamit, ami nyilvánvalóan működne. - már nem akarok kedves lenni vele, az nem vált be, egyszerűen ki kell mondanom mindent ami bennem van, tudom, hogy ha valaki egyszer ezeket megérti az Ő lesz, és csak remélni tudom, hogy nem kell várnom azzal évekig. - Nem akartalak látni, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, és te sem, nem akartalak hallani, mert nagy volt a kísértés, de nem akarom, hogy egy kísértés egy hirtelen ötletből vezérelt döntés tegyen tönkre mindent. Remélem nem gondoltad egy percig sem, hogy az a nap volt az utolsó, amikor szembe kellett nézned az érzéseiddel? - magamtól vagy tőle kérdezem, talán mindkettőnktől, mert lehetett volna olyan érzés, mintha az utilsó ilyen beszélgetésünk lett volna az, akár lezárhattuk volna. De ez pont nekünk nem fog menni, mindegy mit mond, ha nem ért velem egyet az is valami, akkor el kell fogadnom, amit tettem, és el is fogom, csak nehezen, és akkor hagyom őt élni az életét, és mindenki megy a maga útjára.
eg sem fordult a fejemben, hogy híre megy annak, hogy visszatérek. Én nem igazán osztottam meg semmit sehol – eléggé antiszocban nyomom -, de Keith bizonyára kiplakátolta a fél világot azzal, hogy újra színpadra lépek. Vagy nem tudom, hogy honnan szerezhetett Lan tudomást erről, hiszen eddig mindig én küldem el neki, hogy hol leszek. Mindegy is, biztosra veszem, hogy nem úszom meg a találkozót. A múltkori után nem hittem volna, hogy még látom valaha. Vagyis, azért idővel biztosan valahogyan visszaadtam volna neki a cuccait meg a sajátjaimat is elkértem volna bizonyára, de azon még nem gondolkoztam, hogy ezt mikor kellene megejteni, kellőképp hitványul voltam ahhoz, hogy ilyesmi egyáltalán felmerüljön bennem. Amikor meglátom odakint, csak futólag pillantok rá, még véletlen sem akarom jobban megnézni magamnak, nem bírom. Vajon így értette a múltkor, hogy látni sem bír? Lant sosem láttam igazán nyúzottnak, nem tudom, hogyan csinálja. De igazából arról sem volt kifejezett tudomásom, ha szakítottak a csajaival, de ezekről inkább nem is akartam tudni, feleslegesen bosszankodtam volna mindig, hogy már megint egy picsával kezdett… Átlát a szitán, tudom, hiába is próbálom terelni a dolgot. Tudom, hogy ez most más szitu, de inkább nem is mondok erre semmit. Imádom, hogy annyira racionális, ugyanakkor felettébb idegesítő is sokszor, például most. Meg olyankor, amikor ész érvekkel győz, én meg alulmaradok, mert nem jut eszembe semmi értelmes dolog, mivel általában az érzelmeim vezérelnek. Csak nem hagy békén és jön velem a metró felé, ahogyan azt sejtettem is. - Miért, mit gondolsz akkor? Mondd el! – pillantok rá végre, de olyan nehéz, hogy azt érzem, hogy mindjárt kirohanok a világból. – Leszarom, hogy ki az áldozat, meg ki nem, az egész el lett baszva úgy, ahogy volt – sziszegem. Közben rádöbbenek, hogy soha nem beszéltem még így vele, csak mióta összegabalyodtunk, viszont azóta egy jó szavam sem volt hozzá és ez rohadtul fáj, mert mi nem ilyenek voltunk előtte. – Igen? Működne? Mire is gondolsz pontosan? - Azt akarom, hogy kimondja ezeket a szavakat. Nem akarok a sorok között olvasni, elegem van abból, hogy valamit a fejébe vesz és ő valamilyennek gondolja – többnyire helytelennek -, és akkor valamit mond, amit én meg teljesen félreértek. Szükségem van arra, hogy kimondja, ami a fejében jár én pedig érteni akarom és nem akarok még több konfliktust. Utálom, hogy így vagyok vele. Utálom azt is, hogy kismacskává változom már megint. Bármennyire is küzdök ellene, nem tudok ellenállni. - Én sem akarom – pillantok a földre, mintha valami irtó érdekeset látnék ott hirtelen. Letörlöm egyik kezemmel a könnyeket – esélyesen a sminkemnek is lőttek, pedig eléggé sok munkám volt abban, hogy fenntartsam a látszatot. – De, én arra gondoltam, hogy nem találkozunk többet. Hogy ennyi volt. Arra gondoltam, hogy majd elmúlik és az idő begyógyítja, amit okoztál, de tökre nem úgy tűnik, hogy be akarná, úgyhogy valami más megoldást kell találnom… - vonom meg a vállamat szomorúan. Talán a fellépés okozta adrenalin nem engedi, hogy felhúzzam magam, vagy nem tudom, mindenesetre sokkal jobban kezelem a jelenlegi helyzetet, mint a múltkor, legalábbis azt hiszem. Ott visszhangzanak a fejemben a szavai. Még sosem gondoltam arra, hogy ő másképp akarná megközelíteni a dolgokat, de most, ha lefordítom a magam nyelvére, úgy tűnik, hogy ezt jelenti. - És szerinted mihez kezdjünk ezzel most? – kérdezem és ismét ránézek. Még mindig fáj, de talán ahogyan elmondja ezeket a dolgokat, egy kicsit elviselhetőbb a jelenléte.
Miért nem mondhatjuk ki egyszerűen ami bennünk van, főleg mi? Olyan jóban voltunk, semmi titkunk nem volt egymás előtt, még arra is képesek voltunk, hogy egy szál semmiben, na jó azért valamiben mászkáljunk egymás lakásán. Soha egyikünket sem zavart, a barátnőimet talán, de nem volt benne több, mint testvéri érzés. Aztán mégis itt vagyunk, egyszerűen kilép azon a francos ajtón és még csak rám sem akar nézni, ráadásul azonnal faképnél hagy. A múlt szavai ott csengenek az én fülemben is, attól függetlenül, hogy akkor jónak éreztem, végiggondolva és megélve a hiányát azt hiszem hülyeség volt ezeket kimondani. Nem volt igaz, egy szó sem. Akarom hallani a hangját és elnézegetném bármeddig, még akkor is ha láthatólag, a smink alatt most az arca fáradt és szomorú, ami miattam olyan, amilyen. Nem tudom képes leszek e változtatni bármin, főleg, hogy a tanácstalanságom ma sem múlt el, sőt talán még nagyobb, egy valamiben vagyok biztos, hogy ma nélküle nem megyek haza. - Mondjuk nem itt az utcán kellene megbeszélni. - veszek egy mély levegőt, amikor rám néz, de nem kérdezem meg, hogy hazavigyem e,olyan célirányosan megy a tömegközlekedés felé, és én meg vele tartok, de nem fogunk felszállni semmire. - Jó, Kie, állj meg és figyelj rám kérlek egy pillanatra. - fogom meg a karját óvatosan, de el is eresztem azonnal, ha rám tud figyelni a nagy rohanás közepette. - Nem tudom jó? Mármint, hogy mit akarok, egy valamit biztosan nem akarok és az az, hogy elveszítselek. Igen basszameg én is érztem azt azon az estén, azóta is érzem és ha őszinte akarok lenni, sosem éreztem ezt még egy lánnyal sem. De ez azzal jár, hogy megijeszt.Tudod mennyire félek attól, hogy ez befolyással lesz mindenre, amit eddig ismertünk? - most már mindegy mit mondok el neki, és mit nem, látom a szemeiben, hogy mennyire megvet, nem akar velem lenni és ha tisztázzuk a dolgokat ami bennem dúlt és azután sem gondolja másként, akkor elmegyek, egyedül. Ez lenne a helyes döntés igazából, már akkor is ennek kellett volna lennie, amikor józanok voltunk és ketten, de ehelyett csak a sérelem volt bennünk, mintsem a logikus gondolkodás. Nem tudtam mit mondjak, egyik szavam ütötte a másikat, mert olyannak éreztem magam, mint egy kamasz, akit szarban hagytak és nem tud mit kezdeni az újonnan kialakult érzelmeivel. - Az nem megoldás nekünk, hogy nem találkozunk, mert a fél életünket majdnem együtt éltük le eddig, és azért ez egy olyan változás lenne, amit egyikünk sem tud csak úgy meglépni. - lépek egyet hátra, legszívesebben az álla alá nyúlnék, hogy elérjem, rám nézzen, de lehet nem ez lenne a legjobb lépés. Annyira nem tudom mit kellene tennem, melyik lépés után mi jön, nem tudom ez mi ami bennünk tombol, mert a barátságnál több, de ez lenne a szerelem előszobája? Akkor mi még csak nagyon elején járunk és a folyosó olyan hosszú, hogy ki tudja mikor érünk oda, ami majd valami megnyugvást ad. - Nem tudom, de mit szólsz ahhoz, ha kitaláljuk? - mert tényleg fogalmam sincs, nem tudom neki azt mondani, hogy mindent megoldunk, mert lehet, hogy eddig így volt de ebben az esetben nem tudom, hogyan lesz, mégis készen vagyok megpróbálni bármit, ami a korábbi heteket eltörli, vagy csak könnyebbé teszi és a jövőt színesíti. - Mit szólsz ahhoz, hogy most hazaviszlek, azzal a nagy gitárral együtt? Aztán a kocsiban kitaláljuk. - mintha egy hazaút erre elég lenne, de kezdetnek nem rossz.
ég mindig nem vagyok jó a lelkizős beszélgetésekben, így inkább menekülnék előle meg úgy minden elől, viszont legbelül tudom, hogy ha nem beszéljük meg most, akkor soha nem fogjuk és el fog halványulni az egész egy egyre kevésbé fájó időszakot követően. Csakhogy én azt nem akarom, úgyhogy erőt kell vennem magamon és együttműködni. Kerülöm Lan pillantását, bármennyire is az ellenkezőjét akarom. - Leszarom hol vagyunk, nekem itt is megfelel – mondom duzzogva. Ha nem itt és nem most, akkor soha. Egyetlen lehetőséged van Lan. Kérésére úgy döntök, hogy megállok, extrán jó fej vagyok most, nem is értem, pedig nem ittam egy korty alkoholt sem és nem is füveztem. Magamtól lennék ennyire rendes? Megdöbbentő. Tekintete rabul ejti az enyémet, bármennyire is fáj, de valahogyan kibírom. Nem mondok semmit, csak állok és őt nézem, várok arra, hogy meggyőzzön. Hallgatom a magyarázatát vagy bármi legyen is az a kismonológ, amit mond. Meglepően részletesen elmondja a dolgokat, de pont erre van szükségem, mivel ha olyan megfoghatatlan szöveggel rukkol elő, mint legutóbb is, fogalmam sem lenne róla, hogy hányadán állunk. Így most azt hiszem, hogy van sejtésem róla, és talán neki is ugyanazt jelentette az az este, mint amit nekem, azzal a különbséggel, hogy extrán bénán reagálta le. - De Lan, mitől félsz? Én még mindig én vagyok… Más lesz néhány dolog ja, de attól meg te meg én vagyunk és… - keresem a szavakat, hogy ugyan mit mondhatnék még ehhez, de igazából semmit. – És ennyi – tárom szét a karjaimat. A mi esetünk a legegyszerűbb talán, ami létezik, de az is lehet, hogy a legbonyolultabb – nézőpont kérdése. Nekünk csak egy lépcsőfokkal kell fentebb lépni, viszont fenekestől felfordul minden. Ugyanakkor nem gondolnám, hogy a nulláról kezdeni valakivel könnyebb lenne. Mi már ismerjük egymást, mindent tudunk a másikról talán, ami csak elképzelhető. Annyira nem tudom meghatározni, hogy milyen érzelmek dolgoznak bennem, egy biztos: össze vagyok zavarodva teljesen. Továbbá: teljes szívemből akarom azt, hogy vége legyen ennek a konfliktusnak, mert egyszerűen elviselhetetlen, meg elegem is van már abból, hogy lassan tönkre megyek tőle, pedig már kezdtem jobban lenni, ezért vállaltam a fellépést is. - Azt hiszem, hogy én eléggé világosan a tudomásodra akartam hozni a dolgokat, én nem féltem tőle. De az, hogy ellöktél magadtól, és konkrétan a másik csaj védelmére keltél, meg aztán később, a szüleidnél sem mondtál semmi értelmes dolgot, azt jelentette számomra, hogy neked nem jön be ez az egész – hiába vont magához szorosan és csókolt vissza olyan szenvedéllyel, amire nem is számítottam. Annyira boldog voltam abban a néhány percben, mint még soha, aztán meg jött a pofáraesés. - Mit akarsz ezen kitalálni? Nem értem… - értetlenkedek, de tényleg, most nem játszom a szőkét. – Így szoktad a csajaiddal is? Ez most olyan, mintha még az életben nem álltál volna lány előtt… - ingatom meg a fejemet hitetlenkedve. – Jó. Hazavihetsz – egyeztek bele végül. – De az autóban nem akarok kitalálni semmit, jó eséllyel aludni fogok, mert fáradt vagyok és nem hinném, hogy jobb hely megbeszélni ilyesmit, mint bárhol máshol – letörlöm az utolsó könnycseppet is az arcomról és most úgy érzem, hogy nem lesz többre szükség. Az ujjamon ott virít a fekete szemfesték, inkább bele sem akarok gondolni, hogyan nézhetek ki. Remélem, hogy nem bízom el magamat nagyon, nem akarok megint csalódni, túlságosan is össze van törve már a szívem, többet már aligha bírna ki. - Hol álltál meg? – kérdezem továbbra is távolságtartón, de nagyon nehezemre esik ilyennek lenni, főleg vele. Viszont megérdemli, úgyhogy dolgozzon csak meg szépen a kegyeimért, nem adom könnyen magamat.
A rohanása nem fog segíteni azon, hogy tisztázzuk, jobbnak látom ha megállítom, pedig nem akarom magamra erőszakolni a figyelmét, mégis azt érzem, hogy ha nem teszem meg akkor sosem fogom tudni elmondani neki mi van bennem. És most erre van szükségünk, akkor is ha fáj. Kérdésére felnevetek, de nem gúnyosan, inkább tele kérdéssel, mert én sem tudom igazából miből fakad ez az érzés, csak tartok attól, hogy minden más lesz, de az az igazság, hogy tudom, hogy neki van igaza. - Tudom, hogy te vagy és én is én, és nem is lehetne ennél jobb felállás, mert ismerlek és ismerem minden rezdülésed, minden nyűgöd, és pont ezért is olyan ijesztő, hogy sokkal közelebb nem tudlak engedni már. Mi lesz ha te jössz rá, hogy nem vagyok olyan érdekes ebben a formában? Nem szeretném elveszíteni ezt. - mutatok magunkra, de ennél hülyébb magyarázatom nem is lehetne arra, hiszen többet akar, és az miért lenne rossz. Kezdem látni magam a szemében, érezni, amit érez, és nem tetszik. Olyan vagyok, mint egy gyerek, aki nem tudja mit kezdjen az új érzéseivel, pedig az feltűnően mindenki szerint jót tenne neki. Anyám is majdnem belehalt szerintem amikor megtudta, hogy már nem vagyunk olyan jóban, sírt is, és apám meg majdnem hogy közölte velem, hogy mire várok már. Mire is? Nem tudom miért de rettentően fájnak a szavai, azok a szavak, amik a korábbi viselkedésemet írják le, ellöktem igaz és nem álltam ki mellette, de akkor nem volt tiszta fejem. Nem tudtam, hogy mennyire jól működne, most csak igyekszem ebben hinni, még ha tudom, hogy ez nem is ennyire egyszerű. Talán most elég lenne visszanyerni a barátságát, és utána meglátjuk van e ebben tényleg több. A csókunk egészen biztos több volt, mint barátság, az, hogy nem megy ki a fejemből a gondolat egészen biztosan azt jelzi, hogy ez több, de nem kell ebbe beleugrani. - Nem jön be? Te ezt szűrted le a csókunkból, hogy nem jön be? A szavak azok csak szavak, ismerhetnél annyira, hogy tudd, mennyire nem szoktam olyan helyzetbe kerülni, mint akkor. Egyszerűen csak szarul kezeltem és leléptél, nem mentség, hogy hülye voltam, de azt nem mondhatod, hogy úgy érezted nem jön be. - érezhette, hogy mennyire ott voltam fejben, mennyire akartam és ha nincs Katy, akkor már régen túl lennénk azon, ami talán jobb, hogy nem aznap történt meg. Tudom, hogy minden felelősség az enyém, ami miatt ennyire szar most minden, komolyan nehezemre esett vele beszélni anyu szülinapján, de azt kellett volna, hogy akkor elmondom neki azt amit most. De nem gondoltam bele akkor, pedig hiányzott, ugyanúgy, mint most. - A legjobb barátom, mégis mit vártál, kezeljek máshogy azonnal? Hogy menjen úgy, mintha egy lány lennék a sok közül? - jogos kérdés, ha azt teszem, mint mindenki mással, akkor az lenne neki a rossz. Nyilván össze van zavarodva, de egyre jobban kezd zavarni a viselkedése, de lenyelem és közlöm vele, hogy hazaviszem, talán ha nincsen senki körülöttünk tisztább lesz az agyunk vagy sem. ELindulok a kocsi felé, de amikor flegmán megint hozzám vág egy kérdést megállok, komolyan elgondolkozok azon, hogy ugyanazok el a szándékaink. Ő ahelyett, hogy rajta lenne a megoldáson, vagy csak elfogadná, hogy igyekszem egyre jobban taszít el, minden egyes ilyen megnyilvánulásával. - Ha ezt csinálod nem fog menni, Kie. Csak egy kicsit próbálj megérteni, mert amióta itt vagyok mást sem kaptam csak leszólást. Értem én elbasztam, de komolyan mit gondolsz ha ezt csinálod majd ki fogok tartani emellett? - mutatok megint magunkra, de nem várom meg a választ, csak a kocsi felé mutatok a kérdésére felelve és megint elindulok, hogy végre hazamehessünk. Talán korai volt ez a mai, nem kellett volna idejönnöm, lehet nem is ismerem őt igazán, nem szokott ő ilyen lenni, velem nem, és a közelemben mással sem. Olyan odlala van most előtérben, ami nem biztos, hogy tetszik, de nem szeretném feladni ilyen könnyen, csak barátkoznom kell az új helyzettel és nekünk is újra össze kell kovácsolódni, ki tudja milyen formában.
zt érzem, hogy nem tudom, mit érzek, és ilyen eléggé ritkán fordul elő velem. Azt tudom, hogy Lan annyira hiányzott, mint még soha, és legszívesebben a nyakába ugranék, de legbelül ott van bennem az, hogy olyan kibaszottul összetörte a szívemet és egyedül hagyott, hogy nem tudom, valaha meg tudom-e bocsátani neki. Lehet, hogy csak az idő lesz az, ami begyógyítja a sebeimet? Ijesztő ez az egész vele, tényleg. Bele sem gondoltam még, hogy mennyire közel állunk egymáshoz, mégis van, amit nem tudtuk, hogyan kezeljük. Én azt gondoltam, hogy mindketten ugyanúgy fogjuk és ugyanazt is akarjuk, de nem ez történt. - Ajj Lan, ezt te sem gondolhatod komolyan… - nézek rá értetlenül. – Mármint, nyilván én sem akarom elveszíteni magunkat, bár jelenleg azt érzem, hogy már késő, te nem így látod? – kérdezem a könnyeimmel küszködve. Vajon mennyi ideig agyalhatott ezeken a mondatokon? Szeretném megérteni, hogy mi jár a fejében… lehet, hogy túlságosan rámenős voltam, és az hirtelen sok volt neki? Talán kicsi lépésekben kellett volna haladnom? De ismerhet már annyira, hogy tudja, én nem köntörfalazok, én betöröm az ajtót. Igazából, sosem beszéltünk ilyen dolgokról, úgyhogy lehet, hogy nem feltételezte rólam… - Menthető még szerinted? – kérdezem kisvártatva megtörve a csendet és rápillantok. A csókkal kapcsolatban nem tudom, mit gondoljak, mert igen, a jelek szerint igen is akarta, de valahogy mégsem igazán. – Nem tudom Lan, mert sosem beszéltünk ilyesmiről, fogalmam sincs, hogy mit szoktál a barátnőiddel… meg ilyenek – pislogok magam elé kissé zavartan, ahogyan keresem a szavakat, mivel hirtelen nem is tudom, hogyan öntsem szavakba ezeket a gondolatokat, hogy ne legyen annyira zavarbaejtő sem pedig gáz. – Nem ismertem még ezt az oldalad – teszem hozzá. Lehet, hogy nem is fogom soha igazán... Eszembe jut az a néhány pillanat, a csókja még mindig itt ég az ajkaimon, és jóleső borzongás fut végig rajtam, amikor felidézem az érintéseit és hogy eddig még soha nem voltunk annyira közel egymáshoz és hogy az mennyire jó volt. Nyelek egy nagyot. - Nem tudom – felelem csendesen, s rázom meg a fejemet tanácstalanul. Fogalmam sincs… sosem voltam még ilyen helyzetben, és nem is gondoltam, hogy leszek. Nem tudom, mi az optimális megoldás… Úgy érzem most magamat, mint egy kiskutya, akit leszidtak, mert szétrágott valami értékes dolgot. Utálom, hogy ilyen hatással van rám, hogy képes letörni a szarvamat még akkor is, ha tombol bennem a harag és a fájdalom, amit ő okozott. Elfogadom a fuvart hazáig, ez nem tudom hirtelen, hogy jó döntés-e, de ám legyen. Igazából, vélhetően nem fogok aludni, mert hiába vagyok fáradt, ez a néhány perc olyan szinten felébresztette az agyamat, hogy képtelen leszek kikapcsolni. Oké, nem gáz, majd csevegünk valami semmitmondó dologról, mint az időjárás, vagy hallgatjuk a zenét a rádióból, ahogyan szoktuk máskor is. - Oké. Ha bocsánatot kérsz, akkor én is bocsánatot kérek. Áll az alku? – nyújtom felé a jobb kezemet és a szemébe nézek. Igazából eléggé megerőltető az a viselkedés, amit tanúsítok, mivel sosem voltam egy jégkirálynő – sőt, pont ellenkezőleg. Ugyanakkor a szívem még mindig iszonyatosan össze van törve, és nem tudom, mikor lesz ép újra – Nem akarom ezt csinálni. Azt akarom, hogy Lan meg Kie legyünk, mint régen – teszem hozzá. Eléggé örülnék annak, ha megölelne, de félek bármi ilyesmit kérni most. Majd talán később magától fogja akarni – vagy nem. Kicsit olyan érzésem van, hogy én vagyok a szörnyeteg, ő pedig a félénk őzike. Az elmondottak alapján végül is van benne valami… Lehet, hogy az a baj, hogy túlságosan is szeretem őt?
Olyan borúlátó, pedig itt vagyok és ő sem akart eszeveszetten rohanni előlem, ami azt jelenti, hogy ő is hajlik a javulás felé. Mert ezt veszni hagyni nagyon nagy hiba lenne és ezt ő is látja, de mégis rákérdez, amire csek értetlen arcot vágok, hiszen ha késő lenne, most sem tudnánk már így beszélgetni. - Szerinted ilyen, ami már késő? - kérdezem tőle, de nem várok választ, csak azt akarom, hogy érezze, amit én, hogy ameddig mi nem adjuk fel addig senki nem állhat közénk, csak a mi magunk kis dilije, amit egyelőre nagyon szarul kezelünk, de talán jobb lehet a helyzet. Én bízom benne, csak vissza akarom kapni a barátomat. - Már miért ne lenne az, ismersz, hogy nem vagyok egy könnyen feladós típus, pedig most eléggé kétségbe vagyok esve, hogy hogyan tovább, de nem látom akadályát annak, hogy ha egy kicsit felnőttesebben fogjuk fel a dolgokat és nem a kamasz énünk jön elő állandóan, akkor meg tudjuk beszélni. - eddig viaskodott egymással a gyerekkori énem és a felnőttkori, de ideje belátni, hogy nem vagyunk tinik már, és a felfogásunk is tudunk változtatni, persze ez nem feledteti el velem, hogy mennyire más volt őt, úgy érezni magamon, megcsókolni és érezni amit akkor éreztem. De ezek érzelmek, amik határozottan nem ott lobbantak fel, csak ott éreztük őket igazán a mienknek és ebből ahelyett, hogy valami jót hoztunk ki, elrontottuk egy felesleges husztivel, mert képtelenek vagyunk kezelni. Az érzelmes barát oldalamat nem ismeri, mert ez a pillanat nem adatott meg nekünk sosem, de a feltételezés, hogy akkor annál a csóknál nem jött be a pillanat fáj. Mert minden mozdulatom arról árulkodott, hogy kell nekem ez a lány, de rá kellett jönnöm, hogy nem így vagy csak rossz időben történt mindez. Ha szingli lettem volna, talán nem itt tartanánk, de mégis nem érzem, hogy az jobb lett volna. Egy gyors menet az ágyban és másnap mi lett volna. Kell, hogy tudjunk róla beszélni mielőtt belemegyünk, ha egyáltalán tényleg ezt akarjuk, én azt hiszem igen, de előbb vissza kell nyernem a barátomat. - Nem számon kérni akarlak, csak tudnod kell, hogy ez nekem mennyire fontos és nem számít kivel milyen múltam volt, ezek mi vagyunk és ebbe nem számít senki kívülálló. - látom, hogy zavarban van, kicsit azt érzem, hogy most ki tudok teljesedni a szavaimmal, nem fogja vissza a gondolataimat, és lehet szemét dolog, hogy kihasználom a pillanatnyi szótlanságát, de mustáj, hogy meghallgasson. Nehezen kezelem ezt az oldalát, ezért is teszem szóvá, hogy mennyire nem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen ha ezt folytatja, nem fogjuk tudni megoldani, csak a beszólások és semmi megértés, pedig ugyanolyan szarul érzem magam, mint ő, és ezt együtt kellene megoldanunk, de azt érzem, hogy csak én vagyok rajta az ügyön. - Bocsánatot kérjek? Jó legyen, sajnálom, hogy nem akartam azonnal belevágni valamibe, ami ismeretlen, sajnálom, hogy hülye voltam és rosszul kezeltem, túl tudnánk lépni a kellemetlen részeken és úgy beszélni, mint régen? - komolyan változást akarok, vagyis a hirtelen jött semmilyen kapcsolatunkat visszacsinálni, pont ahogy ő mondja. Megrázom a kezét, de nem engedem el, hanem magamhoz húzom, hogy megöleljem. Szerintem ez kell nekünk, nem a beszéd, nem az ellentétes szavak, amiket nehéz kimondani, mert legbelül más van, hanem az ami őszinte és ez nekem egy ölelés formájában öltött testet. Magamhoz szorítom, majd mivel már a kocsihoz értünk engedem el és nyitom ki neki az ajtót, hogy be tudjon ülni és elveszem tőle a hangszerét, hogy a hátsó ülésre rakjam. - Ha aludni akarsz legyen, de én éhes vagyok, bemegyek enni. - indítom el a kocsit, mert nem áll szándékomban most azonnal hazavinni, meg kell ejtenünk egy mekizést, mint a legutóbbi csókunk előtt, csak most egy kicsit más a felállás és még mindig nem tudom, hogy mi lesz a vége, de mindenesetre érzem, hogy könnyebb a lelkem, hogy mellettem ül, bár kicsit még durcásan, de már jó irányban vagyunk.
osem volt az erősségem az ilyen lelkizés, de úgy tűnik, hogy nem úszom meg. A múltkor is eléggé szarul ment, meg is lett az eredménye… bár itt lehet, hogy nemcsak nekem megy rosszul, hanem mindkettőnknek, mivel eddig sosem volt benne részünk, legalábbis együtt. - Fogalmam sincs, sosem próbáltam, sőt, sosem kellett ilyesmiről beszélgetnem senkivel… általában könnyedén túl szoktam lépni azon, ha valakivel elválnak az útjaink, de ez veled most más… - próbálom visszanyelni a könnyeimet, de nagyon nehéz. Nem is vagyok egy kifejezetten sírós típus, pasik miatt meg aztán végképp nem hullajtok könnyeket. – Meg ezután már mindig ott lesz az a fura valami közöttünk… ettől nem félsz? – nyilván nem fogom tudni kitörölni a fejemből azt a néhány percet, még akkor sem, ha veszettül piás voltam. Annyira magamnál voltam azért, hogy az emlék megmaradjon a fejemben. - Nekem is fontos, elhiheted – felelem röviden, mert igen, most az van, hogy nem jönnek a számra a szavak. Csak a cipőm orrát bámulom és próbálok valami értelmeset megfogalmazni, de nem tudok. Amit biztosan tudok az, hogy legszívesebben odabújnék hozzá egy ölelésre, mert annyira hiányzik, hogy el sem tudom mondani. Egy hirtelen gondolattól vezérelve békejobbot nyújtok felé, mivel más ötletem már végképp nincs. A bocsánatkérés talán az első lépés egy problémás helyzet megoldásánál. Nagyon, de nagyon nehezen megy nekem az ilyesmi, de valamikor el kell kezdeni a gyakorlást. - Oké, akkor én is sajnálom – mondom nagy nehezen, nagyon nem az erősségem, de kettőnkért megteszem, és azért valahol a szívem mélyén tényleg így is érzek, mivel én kezdtem el az egészet, amitől végül összedőlt a kártyavár. Na azt azért nem mondom, hogy meg is bántam a tettemet, mert távol álljon tőlem, de most már legalább tudom, hogy mi a hosszútávú célom. Vagy legalábbis sejtem… Megfogjuk egymás kezét majd magához húz egy ölelésre. Annyira akartam már ezt, hogy nyilván nem ellenkezem egy pillanatra sem, hanem csak hagyom, hogy eltűnjek a karjai között és belefúrjam az arcomat valahová az ingébe. Egy ölelés többet mond ezer szónál, ez mindig is így volt velünk, bár ilyen szituációban még nem alkalmaztuk eddig, de úgy tűnik, hogy most is erre van szükség. Odaadom neki a gitáromat, hogy betehesse az autóba. - És ha alszom, akkor nem kapok kaját? – kérdezem, mikor már mellette ülök az autóban. Bizonyára nem fogok tudni elaludni, mivel az elmúlt néhány percnek köszönhetően olyan éber lettem, mint még soha. Lenyitom a napellenzőt, hogy megnézzem magam a tükörben, mennyire vészes a helyzet. – Jó ég, nem is szóltál, hogy így nézek ki?! – dorgálom meg Lant, amikor megpillantom magamat a tükörben a tökéletesen szétkent sminkkel. Akár egy emo zenekarba is beillenék most. Ennyit a vízálló make-upról. – De azért remélem, ha metróval mentem volna haza, utánam kiabáltál volna, hogy nézzek már tükörbe – sandítok rá egy pillanatig, majd előkeresek egy papírzsepit, és a lehetőségekhez mérten egy kicsit megpróbálom menteni a helyzetet. Talán egy kicsit jobban érzem magam.
Egyáltalán nem szoktam meg, hogy miattam ennyire szomorú, hogy a könnyeivel küzd, csupán azért mert itt vagyok előtte és nem hagyom elmenni. Nem könnyű a mi helyzetünk, de nem megoldhatatlan és én igyekszem kemény maradni, hogy legalább ezzel ne nehezítsem meg a dolgunkat, max az enyémet. - Az a fura valami eddig is ott volt, nem először történt hasonló dolog, csak az akkori agyunk nem fogadta be, ezért nem kerítettünk neki ekkora feneket. Most sem kellene. Tudom, hogy több az érzelem, legalábbis a magam oldaláról beszélhetek erről, és ezért sokkal bonyolultabb minden, de ha minden szaron fennakadunk, ami elénk esik, akkor megáll az élet Kie. - mint valami nagy okos úgy beszélek, de ezek a fejemben már régen fészket raktak és ki kellett mondanom őket, hogy ne akarjanak kiszakadni idő előtt. Talán a bocsánatkérés majd segít nekünk, de a kézrázás nekünk annyira idegen, mégis odaadom neki és elmondom, hogy sajnálom, mert én hibáztam, sok mindenben, de ez kettőnkön állt és ha én nem tettem volna semmit akkor talán ő igen, ezt már sosem tudjuk meg. Azért örülök is, hogy így alakult egy kicsit, mert lehet mindig barátok maradtunk volna egy olyan érzéssel a fejükben, hogy mi lett volna ha, és ezt azt érzést nem szeretem. A kezénél fogva húzom magamhoz mégis ahelyett, hogy csak ennyiben hagynám, mert az ölelés kell nekem, nem tudtam, hogy ennyire hiányzik, de hiányzott nagyon. Hogy hozzáérjek, hogy átkaroljam, régebben olyan megszokott volt, most meg azt érzem, hogy mindennél jobban kellett ez nekem, mint egy gyereknek a várva várt cukorka. Jó érzéssel tölt el, és ezt nem akarom csak úgy eldobni, nem is fogom engedni. Ahogy beülünk a kocsiba érzem, hogy jobb, minden sokkal jobbnak ha, de nem tökéletes. Hagyom hadd aludjon, de persze elejtek egy megjegyzést, amire azonnal reagál, talán tudtam, hogy ez fog következni és ezért is mondtam ki. - Ha alszol nem, úgy sem akartál kitalálni semmit csak, hogy vigyelek haza és aludni a kocsiban. - nézek rá mosolyogva, tudva, hogy ettől akkor is megenyhül ha éppen most nagyon ki van bukva. - Nem mentél volna metróval ezt te is tudod, hogy ha kell akkor a vállamon cipeltelek volna el a kocsiig. Én mondtam neked már párszor, hogy felesleges a sok kence magadon, anélkül is szép vagy. - azt érzem visszanyerem szépen lassan eredeti énemet, olyan tudok lenni mellette, aki nem azon feszeng mi lesz majd, hanem a mának él, bár most csak egy pillanatra voltam ilyen, mégis jól eső érzés tölt el az autós étteremig menve. Lehúzott ablaknál gyorsan leadom a rendelést, tudom mit kér, ha nem tudnám tuti, hogy kijavítana, és amint nálam van a kaja az ölébe rakom és félreállok. - Van kedved itt menegenni vagy tényleg vigyelek haza és nem is akarsz velem beszélni? - komolyan hazavinném, d jobban esnek még csak csendben is de mellette megenni ezt a nem igen hétköznapi kaját számomra, mégis annyi nosztalgikus érzésem van, hogy szüksége van rá a szervezetemnek.
aját magam érdekében kénytelen vagyok engedni, különben folyton azon agyalnék, hogy miért kellett mindent elszúrni, és miért nem lehetett megbeszélni. Bár én már eléggé régóta nyitott lettem volna arra, hogy megbeszéljük, de Lan akkor lehet, hogy még nem látta át a dolgokat, vagy nem is tudom. De most úgy tűnik, hogy eléggé határozott, legalábbis észrevettem, hogy sokkal összeszedettebb, mint legutóbb. De nem kellene meglepődnöm ilyesmin, ő mindig is ilyen volt, hogy kellett neki idő, hogy jobban átgondolja a helyzetet. Csak az a baj, hogy nem minden alkalommal lehetséges ez, és ha nem történik valami, akkor még nagyobb lehet a baj… és tessék, meg is történt velünk. Az elmúlt tíz év során soha nem veszekedtünk még ennyit, mint ebben a néhány hétben… az a legrosszabb az egészben, hogy ha olyan érzelmek kerülnek a felszínre, amiket eddig elrejtettünk, akkor ez történik. De én nem akarom ezt, veszekedés nélkül akarom… nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ne menne anélkül. - Értem, hogy mit mondasz, de nekem akkor is ott van az az izé és nem tudom, hogyan fogom tudni elnyomni, de… megpróbálhatjuk – egyezek bele végül. Lehet, hogy ez a világ legelbaszottabb ötlete, de oké, próbáljuk meg, miért is ne? Nem akarok én lenni az, aki ellenzi a dolgot, igyekszem nyitottan hozzáállni, hiszen én a parton is meg akartam beszélni, meg korábban is, de akkor semmire sem jutottunk egymással. De igazából most sem beszélünk meg semmit, csak megegyezünk abban, hogy visszatérünk ahhoz az állapothoz, ami a bizonyos este előtt volt. Én elfogadom a kihívást, kérdés, hogy meddig bírjuk ezt így… igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és igen, menni fog ez. Csak ne lenne összetörve a szívem, amit ráadásul Lan okozott… még talán elkezdtek begyógyulni a sebek, erre most felbukkant… erős vagyok, kibírok mindent. Nehezebbet is kibírtam már, ez is menni fog. Az ölelés segít. Lehet, hogy összekenem a felsőjét a lesírt szemfestékkel, de nem érdekel. Annyira hiányzott az ölelése, hogy szinte már el is felejtettem, hogy milyen. Nem számítottam arra, hogy vele fogok ma hazamenni, de talán tényleg valamire jutunk majd és tudunk beszélni. Mindenesetre még egy veszekedést vele nem fogok kibírni, az biztos. - Ez igaz – mosolygok rá. Aludni szoktam sokszor, de annyira megbízom benne, hogy ez már tök természetes dolog, ha mellette ülök. Valamiért elnyom az autó monoton zaja és a rádióból szóló zene. - Na persze… - felelem. Nyilván elmentem volna metróval haza, nem is kérdés. De azért azt megnéztem volna, hogy utánam jön és felkap, hogy hazavigyen. Annyira imádom, hogy ilyen, annyira hiányzott. – És most azonnal befejezheted a bókolást, mert megint rossz vége lesz és az előbb kötöttünk békét– intem óva s egy szúrós pillantást vetek rá. Valamennyire sikerül egészen emberi kinézetet varázsolni a leázott smink ellenére, vállalható vagyok talán. A szokásos étteremhez megyünk közben, majd a kiszolgálást követően Lan bedobja a kérdést, hogy tényleg vigyen-e haza egyből, vagy beszéljünk. Nem tudom… - Van. Játékot is kaptunk, ugye? – pillantok bele a csomagba és ááááhh benne van egy Kung-fu panda figura, pont erre van most szükségem. Erőt sugároz meg minden. Túlságosan szentimentális vagyok ezen az estén, azt hiszem. – Bocsi, ha lekajálom a drága kárpitot… vagy bőrt, vagy mit – teszem hozzá, miközben mindenkinek kiosztom a kaját. Néhány pillanat eltelik teljes csöndben, de meglepő módon nem annyira súlyos, mint azt korábban gondoltam. Olyan, mintha a régi mi lennénk, csak az az izé azért mégis ott van… - Lan, figyelj... - vezetem fel a dolgot, majd iszom néhány korty kólát, nem is tudom, talán egy kicsit húzom az időt, mielőtt kimondom, amit akarok - ... én járok valakivel – töröm meg a köztünk uralkodó csendet egy meglepő kijelentéssel. Azt hiszem, még soha nem mondtam neki ilyet.
Azt érzem minden elkezd javulni, habár nagyon lassan, mert benne ott tombol valami aminek hangot is ad, és nem tudja elnyomni, és talán sosem fogja. Nem tudom, hogy én ebben segítség leszek e neki vagy hátráltatni fogom. Ott leszek mellette és vagyok, de én vagyok az a pont, ami miatt olyan szarul érzi magát és fogalmam sincs hogyan tudok más lenni a szemében. Akarom őt, hülye lennék ha nem akarnám, de nem tudok belevágni valami ismeretlenbe, ameddig a már jól ismert út nem található meg. Persze mindig tudom mivel lehet mosolyt csalni az arcára, amit meg is teszek elég hamar, bár a mosolya egy pillanatra őszinte, érzem a fájdalmat is benne, ami az én szívemet is elég erősen nyomja. Tudja, hogy úgysem engedtem volna el egyedül, nem most, amikor ilyen állapotban volt és nem most, amikor a legnagyobb szükségünk van egymásra, még akkor is ha ezt mi magunk nem látjuk. Ha csak csendben ülünk egymás mellett akkor azért, ha beszélünk azért, még a veszekedés is jobb, mint a nem találkozás. - Nem bókolok Kie, már régen is ezt hangoztattam, csak ismétlem magam. - kacsintok rá mielőtt az étteremhez érünk, mert nem akarom, hogy azt higgye meg akarok változni, hogy minden könnyebb legyen. Akkor már nem is kellene folytatnunk, ha nem tudunk őszintén egymás mellett a régiek lenni nem? - Alap, anélkül nincsen ilyen kaja. - mondom neki és végignézem miközben kiveszi a dobozból a macit és boldogan végigméri. Annyira szeretem benne, hogy megmaradt gyereknek lenni az ilyen pillanatokban és vele én is azzá tudok válni a nehezebb időkben is, amikor sok a munka, nagy a zavar a fejemben. Nem tudnék ettől megválni és attól sem, hogy pofátlanul benyögi, hogy le fogja enni a kocsimat, amikor tudja, hogy mennyire szeretem ezeket a gépeket. - Leeheted, de aztán takarítanod kell. - tömök közbe a számba pár krumplit, mert észre sem vettem, hogy ennyire éhes voltam egész nap. A csöndet ő töri meg, tele szájjal fordulok felé amikor a nevemet mondja, mintha valami fontosat akana mondani. Az arca megváltozik, nem a kaja mámortól úszik egy pillanatra, ezért egy nagy nyeléssel csúsztatom le a számban lévő kaját és felé fordulok. Szavait hallva belémfagy a hang, nem tudok megszólalni, csak őt nézem és igyekszem nem indulatokat kifejezni felé. Lassan egy apró mosolyt erőltetek az arcomra, és azon drukkolok, hogy meg tudjak szólalni, és ne azt mondjam ki ami a fejemben van, hanem amit egy barátnak erre mondani kell. A szívem zer felé törik, de tudom, hogy ez most nem rólam szól, én voltam képtelen odelépni elé és megmondani, hogy mit érzek, neki tovább kellett képeni, hiszen ez az élet rejdne, és neki is jár a boldogság. - Komolya a dolog? - kérdezem minden erőmet összeszedve, hogy szavaim biztatóan hassanak és ne kérdőre vonóan. - Kie azt hiszem, ha te ezt szeretnéd akkor én örülök neki. Még nem hallottam tőled sosem ezt, és ha így ki tudod mondani, akkor biztos komoly. - meg sem várva a válaszát folytattam a mondandóm. A szendvicsemet visszacsomagolva indítom el a kocsit. - Hazaviszlek. - mondom neki és nyomok egy puszit az arcára közelebb hajolva hozzá. Össze kell szednem magam, hogy ez működjön, ő tud boldog lenni azzal a valakivel, akinek a kilétét nem akarom egyelőre tudni, még kell egy kis idő, hogy megemésszem, és nem tudom, hogy menni fog e egyáltalán. Elfordulok tőle, hogy kezeimet a kormányra tegyem, de hezitálok mielőtt elindulnék, most kell erősnek lennem, támogatnom és nem összeomlanom, mi nem így vagyunk egymásnak rendelve, hanem barátként, amit el kell fogadjak és nekem is tovább kell lépnem, ezek szerint.
uszáj engednem, mivel látom, hogy Lan igenis erőfeszítéseket tett azért, hogy visszaszerezzük magunkat, vagy legalábbis valami hasonlót, ami voltunk azelőtt a bizonyos este előtt. Nehéz lenne az eredeti állapotot visszaállítani és szerintem azt soha nem is fogjuk tudni már. Hová sodródunk akkor ezek után? Abban az egy dologban biztos vagyok, hogy szükségem van erre a fiúra az életemben. Megértem, hogy fél, hogy mi lesz velünk, én is félek, de azt hiszem, tudnánk működni hiszen az csak egyetlen lépcsőfok felfelé… ha más lányokkal megy, akkor velem vajon miért nem megy neki? Inkább el is hessegetem ezeket a gondolatokat, végre úgy tűnik, hogy sikerül nagyjából rendezni a dolgokat, vagyis inkább a szőnyeg alá seperni. De ha így, akkor így. Tényleg mondta korábban is már, hogy szép vagyok, de valahogy sosem tudatosult bennem, hogy azt mondja. Nem kezdek el agyalni ezen inkább, hogy vajon miért mondhatta, nem is lényeg már. Amíg az étteremhez érünk, minden olyan, mint régen, annyira természetes volt mindig, hogy vele vagyok. Ha a Mekibe mentünk, mindig is tudta, hogy mi az, amit szeretnék és ez most is így van, nem kérdez rá. Imádom, hogy tudja ezeket a dolgokat rólam és imádom, hogy én is tudok olyan dolgokat róla, amiket senki más. - Nagyon helyes – bólogatok egyetértőn. Kislányos bájjal kezdem el a dobozban keresni a figurát és rövidesen rá is lelek, kiemelem, hogy alaposan megnézzem magamnak. Elégedetten vigyorgok és Lan felé mutatom a szuper pandámat. - Bikiniben takarítsak, vagy mit szeretnél? – csúszik ki a számon meggondolatlanul a kérdés. Most valahogy az ilyen viccek nem illenek a képbe, csak néhány pillanatig elfelejtettem, hogy éppen milyen szitu közepén ülünk. Megköszörülöm a torkomat zavaromban. – Vagyis… persze, oké. Aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve benyögöm a hírt. Sejtettem, hogy nem üdvrivalgás fogja fogadni a bejelentésemet. Ugyanakkor úgy éreztem, muszáj elmondanom… Muszáj tudnia azt, hogy eleget vártam és már nem bírom tovább. Tudom jól, hogy ez a várakozás csak olyan valami, ami az én fejemben létezett már egy ideje, főleg onnan gondolom, hogy csak nálam volt úgy igazán, mivel nem Lan az, akire azt mondhatom jelenleg, hogy vele járok. Most pont fordított helyzetben vagyunk, mint eddig. Azért eléggé nyomorultul érzem magam így, hogy látom az arcára kiülő érzelmeket. Fáj, eléggé fáj. Nekem is így fájt minden egyes alkalommal, csak korábban nem voltak ennyire erősek az érzelmeim, mint az utóbbi időben, így talán kicsit kevésbé éltem meg rosszul a bejelentéseket, a találkozókat. El tudtam néha felejteni olykor, hogy van az életében egy másik lány is, nemcsak én, ám az állandó mindig is én voltam és az egy kicsit jó érzéssel töltött el, ha erre emlékeztettem magamat. - Nem tudom… - felelem röviddel a kérdése után. Nem gondolkodtam még el eddig ezen, de biztos vagyok benne, hogy nem házasság lesz ennek a vége, az tuti ki van zárva. Nagyokat pislogok rá, miután folytatja a mondandóját. Lehet mondani, hogy erre nem tudok frappáns választ, talán valami olyasmi lenne, hogy: „kurvára téged szeretnélek nem pedig mást, de ha neked egyszerűen nem kellek, akkor hiába szenvedek és muszáj kezdenem az életemmel valamit, mert nem várhatok rád örökké, te idióta”. – Meglátjuk – felelem végül némi bizonytalansággal a hangomban, de nem nézek rá. Talán segít begyógyítani a sebeket. Sőt, már egészen jól haladok az úton, azt hiszem. - Nem akarok hazamenni még – pillantok rá, amikor látom, hogy a kormányra teszi a kezét, de nem tudja, hogy mi legyen. – Veled akarok maradni – hajolok felé egy kicsit, hogy lássam az arcát. Miért érzem úgy, hogy megint megszakad a szívem? – Persze, ha nincs kedved, akkor nem muszáj… - teszem hozzá végül. Nem akarom ráerőltetni magamat egyáltalán.
Azt reméltem, hogy a kocsiban egy kicsit könnyebb lesz, az ölelés után, ami megnyugvást hozott egy percre, a csönd, ami betelepszik a kocsiba akár még jó is lehetne. De mi nem szoktunk ennyire csendben ülni, mindig jár a szája vagy az enyém, vagy a rádió, de most egy pillanat is sok a zajok nélkül, pedig azt hittem ez majd megoldás lesz valamire. A kajálás öröme ebben az étteremben, mindig egy dologból fakad és az a játék, amit még ennyi idősen is olyan örömmel bont ki és talál meg, mint ha egy kisgyerek lenne. Szép is a gyermeki én előidézése, és azt szeretném ha mindig ennyire vidám lenne, mint most, amikor a kezébe kapja a medvét, de nyilván ez nem ennyire egyszerű. - Már pont kérni akartam. - nevetem el magam a szavain, amiket gyorsan ki akar javítani, és mégis teszi, de olyan sután, hogy arra is csak nevetni tudok. - Kár volt leokéznod a dolgot, még sosem álltál neki kisikálni a kajafoltot egy kocsimból sem, és most sem kérném meg, csak szívatlak. - mint már annyiszor megtettem ebben a témában,d e sosem vett komlyan, mégis a szavai végén elkomorult az utolsó, ami emegint vissza emlékeztet arra, hogy hányadán is állunk. Vagyis, hogy még mi sem tudjuk, hogy hányadán állunk. Evés közben ott uralkodik a csönd, ami megtör egy olyan hírrel, amire a legmegfelelőbb reakcióra gyűjtöm az erős és azt hiszem jól teljesítek. A szavaim olyanok, amiket egy barát maximális támogatással mondhat, de a fejemben nem éppen ezek a mondatok szólalnak meg. Persze, hogy kétségbe vagyok esve ezt hallva, de tudom, hogy ha elmondta, ebben a helyzetben nekem, akkor ott nem egy egyszerű valami van a háttérben és nekem el kell fogadnom. Hiába mondanám, hogy ne tegye, mert én itt vagyok neki, azt hiszem akarom ezt az egészet és egyre biztosabb leszek benne, de nem érzem feljogosulva magam, hogy ezeket hangosan is kimondjam, így támogatásom fejezem ki. Mégis hallva a bizonytalanságát egy önző láng lobban fel bennem, ami megnyugtat és ezzel egy igazi szemétnek is mutat, mert örülök, hogy nem tudja, hogy komoly e. Nem fejezem ki felé ezeket az érzelmeimet, csak bólogatok. - Fiatal vagy, van időd még ezen agyalni, és örülök, hogy van valaki melletted. - sablon szöveg, amiből rá fog jönni mindenre, de ennyi telik tőlem, mert nem tudom elmondani, hogy milyen okból, de nem esik jól, amit mond, pedig azt mutatja, hogy ő ezt jónak gondolja és ki vagyok én, hogy az ő boldogságát és vágyait akarjam leszólni. El szeretnék menni haza, mert nem érzem, hogy innentől tudnék olyan felhőtlenül beszélni vele, mint eddig, de nem visz rá a lélek, hogy elinduljak és ezt észre is vesz. Ahogy megállít és közelebb hajol azt érzem felgyorsul a pulzusom, de azért igyekszem megemberelni magam és kedvesen rámosolyogni. - Mihez lenne kedved? - kérdezem végül, de azonnal megbánom, hogy nem engedem e a kezét mára, mert nem tudom meddig fogok tudni ennyire könnyen beszélni vele tudva, hogy talán már régen másé a szíve. Próbálom felszívni magam és őszintén mosolyogni rá, végigmérni az arcát, elidőzök a száján, de figyelmeztetem magam, hogy ez most nem az a alkalom, ami legutóbb volt, neki nem fogok olyan érzést adni egy megfontolatlan döntésem miatt, ami nekem volt, amikor volt valakim. Tiszteletben kell tartanom és így is fogok tenni. - Van kedvem Kie, tudod, hogy mennyire szeretek veled lenni, túl sok időt pazaroltunk el azzal, hogy nem beszéltünk, és nem azt várom, hogy pótolni tudjuk, csak fogalmam sincs mit szeretnék elvárni ettől az egésztől. - válaszolom neki leeresztve a tekintetem róla és ledobom a kezem az ölembe és hátravetem a fejem az ülésben. - Nálam alszol vagy már azt sem játszik már? - félve kérdezem meg ugyan, hiszen van külön szoba, ahol olykor alszik, de nem ez a megszokott, de a közös ágy talán most nem annyira opció, nekem egész biztos nem.
íváncsi kislánnyá változom ilyenkor néhány pillanatig, amikor kézbe kapom a kajás dobozomat és alig várom, hogy kinyissam és lássam, mit kaptam. Szerintem ezt sosem fogom kinőni. De egyébként magamtól nem jutna eszembe ilyesmit venni, de ha Lannel jövök, akkor mindig ezt szoktam kérni. Meg sem kérdezi, hogy mit szeretnék, mindig tudja. A bikinis poén meggondolatlanul csúszik ki a számon, máskor nem is lenne ebből semmi, nevetnénk egyet, vagy Lan felelne valami flörtölős választ, amit én nem vennék fel úgy igazán, mivel tudnám, hogy úgysem úgy érti. Most valahogy még olyan furának érzem, de Lan válaszára mégis elmosolyodom. Amúgy nyilván felvenném neki a bikinit, nem is kérdés. Mindig is imádtam, ha a pasik a szemüket legeltették rajtam, nincsen ez másképp vele sem, sőt. - Sosem késő elkezdeni – sandítok rá. Basszus, nem akarok flörtölni vele, vissza kell fognom magamat, hiszen egyértelműen a tudtomra adta, hogy vele ne. De hamar elillan a varázs, mert ráborítom a dolgokat. Vagyis, mondok valamit, ami hirtelen eszembe jut és először nem is értem, hogy miért pont így mondom. Félig így van, félig meg nem, de inkább igen, mint nem. Vagyis… én sem tudom, de az biztos, hogy van mellettem valaki, aki vigyáz rám, és jó vele nagyon, de azt nem tudom igazából, hogy tényleg járunk-e. De akkor mondjuk most azt, hogy igen. Bizonyára, ha felmerülne a kérdés, egyből rávágnám, hogy igen, mi együtt járunk. Elmentünk a múlt héten tejet venni, mert épp elfogyott és anélkül nem voltam hajlandó meginni a kávét. Akkor erre igazán lehet azt mondani szerintem. Jó ég, mennyit agyalok egy ilyen baromságon. Lan arcán látom, hogy nem számított tőlem ilyesmire, na igen, még soha nem hagyta el a számat ilyesmi, bezzeg az övét meg sem tudom számolni, hogy hányszor. Az én arcom is olyan szokott vajon lenni, amikor elmondja nekem a legújabb Katyt vagy Mandyt vagy akárkit? - Télleg? – csúszik ki a számon. Talán kicsit nyersnek hat a hangvétel. - Full olyan, mintha a nagymamám mondta volna – nevetek kicsit keserűen és az ölemben pihenő kezeimet nézem néhány pillanatig inkább. Értem, tehát nem örül ennek. Olyan ez, mint amikor én megtudom, hogy van egy újabb Katy az életében. Valami olyan érzés lesz úrrá rajtam olyankor, mintha egy az egyben kitépnék a szívemet és egy hatalmas űr tátongana a mellkasomban. Ez az űr mindig begyógyul… rövidebb-hosszabb idő kell neki, de mindig begyógyul, vagy csak megszokom. Mondják is, hogy az idő begyógyítja a sebeket… - Nem tudom… - biggyesztem le az ajkaimat tanácstalanul. – Neked? – pillantok rá kérdőn, ahogy felé hajolok. – Hmm, elmehetnénk a partra egy kicsit, mit szólsz hozzá? – Bár a Peak view-n a legutóbb eléggé rossz élményben volt részünk, nem lenne rossz ezen változtatni, hogy ismét a miénk lehessen. Igazából, meglep, hogy mégis hajlandó együtt lógni velem azok után, hogy mi volt köztünk és hogy mit zúdítottam rá az imént. Talán tényleg nem jelentett számára annyit az a múltkori botlás, és túl tudott lépni rajta, és én vagyok az, aki bebeszél magának nemlétező dolgokat. - Nem kell elvárni semmit… csak… sodródjunk – mondom végül s egy halvány, bizonytalan mosolyra húzódnak az ajkaim. A legutóbbi sodródás nem sikerült valami jól, pontosabban túlságosan is jól sikerült, talán ez jobb kifejezés arra, hogy hogyan is éreztük magunkat akkor. De az más volt, mivel mindketten ittunk és nem is voltunk önmagunk… most nem lehet baj ebből, én úgy gondolom legalábbis. - Ezt még kitaláljuk később, oké? – felelem az alvásra vonatkozóan. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jó ötlet, de mégis nagyon szeretném. Beleharapok a már majdnem kihűlt sajtburgerbe. Így nem az igazi, de mivel veszettül éhes vagyok, jó ez így is. - Azt hiszem, igen a válasz - mondom bele a csöndbe. - Ilyen lehet, amikor te elmondtad nekem Katyt – felelem egy hetekkel ezelőtt feltett kérdésre, amikor a kanapén egymás mellett ültünk és megkérdezte tőlem, hogy olyan érzés-e, amikor Katy szóba kerül. Nem nézek rá inkább, hanem az összenyomódott sajtburgerre szegezem a tekintetemet, majd még egyet harapok belőle, hogy addig se kelljen beszélni inkább.
Minden feszengés ellenére, azért megvannak bennünk a berögzött laza mozdulatok, a szavak, még akkor is ha igyekszünk elrejteni, mert azt érezzük, hogy nem okés, ami köztünk van. Persze, hogy nem, mert olyannyira erőteljesen lökjük el egymást a másiktól, hogy az már fáj és visszatérni oda ahonnan indultunk lehet rém egyszerű lenne, és ezt a belső énünk érzi is. Nem csoda, hogy vannak olyan elszólások, amik akaratunkon kívül kicsúsznak és jól esnek, és hallani is nem csak kimondani, bár még ha csak a fejemben forul meg az is nagyon jó érzés. Nem értem miért mondja el, amit elmond, de valamilyen téren jó érzés, hogy egy ilyen kaliberű dolgot el tud mondani ilyenkor és én igyekszem ennek megfelelően reagálni. Komolyan igyekszem összeszedni magam, olyan barát lenni, amilyen mindig is voltam, örülni annak, hogy boldog és valakit talált maga mellé, aki nem annyira bizonytalan, mint én. Meg persze akivel működik, ha működik, de valamiért nem biztos, hogy annyira akarom, hogy működjön, és ez elég szemét érzés, de nem mondom ki. - A nagymamád is egészen biztos azt akarná, hogy boldog legyél nem? - menteném a menthetőt, és igyekszem nem elnevetni magam, hogy a nagyijához hasonlított, de talán annyiban egyezünk, hogy mindketten jót akarunk Kienek, hogy ő igazán úgy érezze magát, ahogy megérdemli. Menni akarok minél messzebb tőle, miközben vele lenni, ami az őrületbe fog kergetni, ki akarom feszegetni a határaimat, ami vele bírok, és akarok lenni vele, sokat, de nem tudom meddig mehetünk, hogy ez okés legyen. Amikor közelebb hajol, minden erőmet összeszedem, hogy az a Lan legyek, aki mindig is voltam. - Akkor megyünk a partra, kellenek a jó emlékek. - mert a legutóbbi nagyon nem volt jó, de el lehet felejteni ha valami felülírja, és remélem, most jó lesz, hiszen annak kellene lennie. Azt hiszem ez a sodródás nehezen fog menni, de csak rábólintok és elindítom a kocsit, mert ha így ülünk egymással szemben akkor lehet elvesztem ezt az oldalam és nem akarom. Pontosan ilyen akarok lenni mellette, ilyen nyugodt, boldog és nem azon agyalni, mennyi minden lehetne még, hiszen azt hiszem ha nem is annyira fix, de valami jó felé hajt, lehet, hogy nem velem, és ha nem jön össze itt leszek neki, de nem leszek az aki miatt nem fog neki összejönni. - Persze, lehet hülye kérdés volt. - nem nézek rá, az utat figyelem, nem kellett volna ezt kérdeznem, de mindig jó volt, amikor reggel felkeltem és kint volt a kanapén, vagy a konyhában, mindig jó érzéssel töltött el, de most ez is annyira fura. Nem nézek rá, csak az utat figyelem, miközben hallom, hogy eszik, pedig már régen nem az ő gusztusának megfelelő hőérzete van a kajának, de az éhség nagyúr és ilyen hülyeségeken kattog az agyam, hogy ne kelljen máson agyalnom mellette. A szavai meglepnek, hirtelen emelem rá a tekintetem és ugyanolyan hirtelen veszem el onnan, hogy ne nézzem őt. Nagyot nyelek és ha nem vezetnék, hogy lehunynám a szemem, hogy egy mély levegővel űzzem ki, amit ez a válasz előidézett bennem, de csak a levegő csúszik ki. - Sajnálom, tudod, hogy ha tudtam volna akkor nem teszem. - mármint mit is? Fogalmam sincs, de tudom, hogy nem akartam sose, hogy ennyire szarul érezze magát, és ő is mindig olyan képet vágott hozzá, ami olyannak hatott, mintha nem érdekelné, pedig érdekelte, de még mennyire érdekelte. - Kérném, hogy kezdjünk tiszta lappal, de nekünk más egy könyvünk van, amit nehéz kiradirozni, szóval azt tudom elképzelni, hogy új fejezetet nyitunk. Tuti, hogy nem lesz könnyű, de anyám egészen biztos oda lenne ha hétvégén eljönnél a grillezésre, csak páran leszünk. Nem lesz semmi olyan, ami miatt ne jöhetnél el, nem lesz kellemetlen szituáció, esküszöm. - metész húzás, és egyiket dobom be neki a másik után de ha erre is nemet mond, vagy bizonytalan lesz benne, azt hiszem ideje a lakása felé kanyarodnom és akkor fellépni ismét az életében ha ő keres, mert lehet neki még több idő kell.
ehetséges, hogy nem voltam teljesen felkészülve arra, hogy hosszútávon ilyen kicsi térben össze legyünk zárva. Valahogy itt a csend is sokkal nehezebbnek hat, mintha kint lennénk az utcán vagy bárhol, ami nyílt terep, főleg ahogy hirtelen közlékenyebb lettem a szerelmi életemre vonatkozóan, vagy magam sem tudom, hogy minek nevezzem igazából. Persze, a nagymamám is biztosan azt akarná, hogy boldog legyek, nem is kérdés. Bólogatok végül a kérdésére, de már máshol járok fejben, magam sem tudom, pontosan merre. A kaja már kezd kihűlni a kezemben, de mivel éhes vagyok, tök mindegy alapon megeszem meg a hozzá járó szottyadó sült krumplit is. Azt mondom, hogy csináljunk valamit együtt, mert igen, valóban azt akarom, hogy működjön ez közöttünk, nem akarok eldobni semmit azért, mert volt egy botlás és úgy érzem, mostanra már Lan is eljutott odáig, hogy belássa: nekünk szükségünk van egymásra – akárhogyan is. - Egyetértek – teszem hozzá mosolyogva. A legutóbbi alkalommal, ami a parton történt azt végképp nem lehet szavakba önteni, meg inkább próbálom is magam mögött hagyni, azt hiszem, Lan is. Valami majd csak alakul köztünk, gondolom. Azóta már egy kicsit jobban sínen van az életem, akkor eléggé magam alatt voltam. Nyilván, Lan azóta is túlságosan gyakran jutott eszembe, nem tudtam túltenni magam az elvesztésén, talán azért, mert nem is akartam elhinni, hogy elveszítem őt. Valahol legbelül azért reméltem, hogy valahogyan egymásra találunk majd újra. Nem tudom még, hogy mi lesz később, az biztos, hogy ha ott alszom nála, akkor az most fura lesz. Nem is vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez a világ legjobb ötlete ma, de elvetni sem szeretném teljesen a dolgot… talán majd megtudom a választ, ha látom, hogyan alakul az este azt megelőző része. Fogunk-e veszekedni, mennyire lesz nehéz… nem vagyok még teljesen optimista, de nagyon igyekszem. - Nem, dehogyis! Nincs ellenemre, de most még nem tudom azt mondani, hogy oké… - néhány perccel ezelőtt még miatta sírtam, hogy miket vágott a fejemhez. Annyira nem vagyok könnyű eset, hogy azonnal túl tudjak lépni mindenen, viszont ha látom, hogy tényleg igyekszik, átgondolom majd a dolgot, bár egy kicsit félek, hogy hová vezethet. - Micsodát? Nem mutatod be őket? – kérdezek vissza. – Nem tudhattad, mivel sosem élted át, hogy milyen… - sosem vittem bemutatni senkit, ezeket a dolgaimat mindig külön kezeltem, olyan srác meg sosem volt az életemben, akit a barátomként tudtam volna bemutatni neki. Néha rá-rápillantok, ahogyan vezet. Mindig szerettem nézni, ahogyan az útra koncentrál, de most látom, hogy máshol jár fejben, amin mondjuk nem is vagyok meglepődve igazából. - Igen, benne vagyok, hogy nyissunk új fejezetet – egyezek bele a javaslatába és a szüleit is szívesen meglátogatom igazából, de az biztos, hogy először irtó szar lesz az egész, hiszen a legutóbbi ottani emlékem szintén eléggé rémes. – Oké, szívesen elmegyek, de te is tudod, hogy gáz lesz először… nekem legalábbis – teszem hozzá. Mivel imádom a szüleit, nyilván nem fogom kihagyni, ha már elhívott, majd valahogy csak megoldjuk, muszáj megtalálni ismét a helyes irányvonalat. – Hiányoznak már a szüleid, rég láttam őket. - Csak abban bízom, hogy nem akarnak majd újfent összeboronálni bennünket. Néhány perccel később oda is érünk a partra. Meglepően jó volt a forgalom, pedig eléggé messziről jöttünk. Amint Lan leparkol, kipattanok az autóból és elindulok a víz irányába. Most nincs senki a mólón, aminek kifejezetten örülök. Hátra fordulok, hogy megnézzem jön-e már, és így hátrálva intézem hozzá a szavaimat. - Amúgy, hogy találtál meg? – kérdezem tőle, mert ha jól emlékszem, még nem mondta, egyszer csak ott volt. Vagy ha mondta is, kicsit el volt borulva az agyam az első néhány percben, amikor megpillantottam, így nem lennék meglepődve, ha nem emlékeznék. Jól esik a hűvös esti szellő, amely a tenger irányából fúj, mintha kifújná belőlem a rossz érzéseket, hogy helyettük újakat éljek meg. Keserű a legutóbbi itteni emlékem, soha nem éreztem még olyan hitványul magamat, mint aznap este, görcsbe is rándul a gyomrom hirtelen, hiszen akkor is ugyanúgy ketten voltunk itt, és ugyanúgy nem tudtuk, hogy merre tovább.
A pozitív élmények úgy kellenek nekünk most, mint a levegővétel és a lényeg, hogy együtt éljük meg őket, mert máshogy nem fog menni. Piszok nehéznek hat ismerve őt, a vérmérsékletét és hogy mennyire nehéz eset tud lenni ha szar kedve van, de eddig nem volt olyan, hogy miattam érzett volna így, most meg én okoztam neki minden fájdalmat és miatta volt könnyes a szeme és az én hülyeségem miatt tartunk ott ahol. Ha hamarabb gondolkodok is itt tartanánk, mert a ha már nem segít nekünk, mert már régen a mi lenne ha után vagyunk. Azért is jó, hogy ha a partra megyünk jó ötlet valami rosszat jobbá tenni, bár tudom, hogy elfelejteni úgysem fogjuk tudni a történteket, főleg nem most, hiszen még csak mostanában történt. De igyekezni szabad, csak úgy kell viselkednünk, mint eddig életünkben, teljesen normálisan. Az ottalvás annyira rutinszerű volt nekünk, most meg még azt sem tudom, hogy volt e értelme megkérdezni, vagy szabad e már ilyet. Kicsit elbasztuk, minden értelemben és ez nagyon is nagy nyomot hagy rajtunk, főleg, hogy minden olyan egyszerű volt köztünk, az olyan bonyolult lett most. - Értem, lassítok. - magam miatt is kell, nem akarom, hogy kellemetlen legyen ez az egész márpedig most az és ennek nem így kellene lennie, és az elrontott éjszakánk emléke még mindig itt lebeg előttünk. Az érzéseiről szólva, nem tudtam, hogy ennyire nehezen viselte, amikor volt valakim és bemutattam neki olyan boldogan, ahogyan én éreztem magam amellett, akit vigyorogva mutattam be neki. - Olyan természetesnek hatott, hogy bemutatom őket. Sosem hittem, hogy ilyen érzés lehet. - nem tudom visszacsinálni, de ha nem mondja mit érez talán jogosan nem kellene magam hibáztatni, sőt egyikünket sem. Nem volt tisztában vele lehet, hogy miért érezte azt amit én meg nem tudtam mi van benne, mert nem beszélt róla. Ez egy rettenetes körforgás, amit most végre elhagyhatunk, de helyette mindig jön valami másik rosszal, mivel meg kell birkózni. Igyekszem az útra figyelni és nagyokat nyelek, nem akarom elrontani, jó kedvet akarok csinálni magunknak, mert szükségünk van rá, érzem. Ezért is akarom annyira akaratosan, hogy legyen valami, lépjünk előre, és ne csak bezséljünk, vagy veszekedjünk, kellenek a tettek és a szüleim hétvégi partija talán megfelelő lesz vagy nem. Várom, hogy mit mond, akarom azt az új fejezetet, mert biztos vagyok benne, hogy nem rontanánk el, már nem. Nagyon akarjuk mindketten, hogy jól legyünk, de ehhez hosszú utat kell bejárnunk és lehetőleg együtt, mert külön csekély esélyem lenne rá. Amikor igent mond megkönnyebbülök, hülye lennék ha azt hinném, hogy könnyű lesz, mert egy percig sem hiszem, hogy olyan lesz minden rögtön, mint régen, de igyekezni lehet és fogunk is. - Te is nekik, túl sokat beszéltek nekem rólad manapság, még akkor is ha tudták mennyire szarul érzem magam. Talán így akartak rám hatni, mert hiányzott nekik a csacsogós lány, aki mindig feldobta a családi programjainkat. - a szüleim nem a biológiai szüleim, de ez sosem volt kérdés, hogy mindennél jobb szülők és nem akarnak nekem fájdalmat okozni, vagy szenvedni látni, mégis tudták, hogy a legrosszabb időkben sem szabad hagyniuk beleveszni a gondjaimban, sokkal inkább hozták azokat felszínre, mindig felemlegetve Kiet. Elég gyorsan érünk a célállomásra, ami akaratlanul sem a jó emlékete hozza fel, pedig igyekszem a jóra koncentrálni, mégis amikor meglátom kipattani megdobban a szívem, és nem jó értelemben. Utána megyek, bezárom a kocsit és elmosolyodom, amikor felteszi a kérdést, amire szerintem ő is nagyon jól tudja a választ, vagy csak sejti. - Anyuék már egy ideje mondták, hogy fel fogsz lépni, mindent követtek, ami veled kapcsolatos, és nyaggattak én meg beadtam a derekam, amit már régen meg kellett volna tennem, csak eddig gyáva voltam hozz. - vallom be neki mindenféle szégyenérzet nélkül. Tudom, hogy korábban is elmehettem volna hozzá, de nem tudtam és most ez egészen jól kezd alakulni, hogy ne bánjam, nem léptem korábban. A víz felé fordulok, és igyekszem beszívni a jó levegőt ami talán jobb, mint az utakon, de nem az igazi. - Akarsz beszélgetni arról mi van benned? Mert kellene, csak fogalmam sincs hogy kezdjek bele. Mindig rossz lesz róla beszélni, de jobb ha addig beszéljük ki ameddig friss. - sosem voltam az az igazi lelkizős típus, nem az én stílusom, de most én is érzem, hogy kellene, nagyon is, csak fogalmam sincs ennél jobban hogyan lehetne elkezdeni.
legutóbb történtek eléggé sok mindent felülírtak bennem, és nem tudok ugyanaz lenni, aki előtte voltam, bármennyire is próbálok. Persze a kismacskává szelídülést végképp nem tudom elhagyni, ez azt jelenti, hogy Lannel még mindig más vagyok, mint az összes többi emberrel a világon, ez biztosan nem változott. De mi az, ami más? Miért érzek közöttünk szakadékot, amit bármennyire is szeretnék, képtelen vagyok átugrani? Legalábbis jelenleg. Én teljes mértékben nyitott vagyok arra, hogy hozzuk helyre ezt az elbaszódott kapcsolatot, mert soha az életben nem volt még ennyire rossz. Valahol legbelül próbálom győzködni magamat, hogy ketten juttattuk ide magunkat, így ketten is kell, hogy megoldjuk ezt, de vajon tényleg így van? Olyan jól sikerült már talpra állnom, de Lan felbukkanásával úgy érzem, hogy egy kicsit visszazuhantam oda, ahol voltam hetekkel ezelőtt. De egyszer muszáj túlesni a találkozón, ha rendbe akarjuk hozni a dolgokat, úgyhogy kénytelen vagyok elfogadni ezt a tényt, hogy ez a dolgok velejárója. Az ottalvás témát még jobbnak látom hanyagolni, persze idővel akár ismét visszatérhetünk majd hozzá, ha rendeztük ezt a káoszt, amiben éppen vagyunk. De abban majdnem biztos vagyok, hogy erre a mai estére nemet kell mondanom, nem tartom jó ötletnek egyelőre, hogy egy fedél alatt aludjunk. Az új fejezet ötlete jól hangzik, csak menjen a kivitelezés is. De ha mindketten akarjuk, akkor működnie kell… most már tudjuk, hogy mit tegyünk és ne tegyünk, így csak nem történik olyasmi, ami gáz lenne – legalábbis ezzel álltatom magamat. - Cukik – felelem szelíd mosollyal a családjára vonatkozóan. – Nagyon szeretem őket. – Megkockáztatom, hogy néha még jobban is, mint a sajátjaimat. – Legutóbb a csacsogós lány szerep kicsit nem jött össze – nevetek fel, talán egy kissé keserűn. Az is eléggé rossz emlék… - Jó, hogy ők vannak neked – teszem hozzá, és megszorítanám a kezét, ha nem vezetne éppen. A partra megyünk, ahol nagyjából életem legszarabb emlékeit szereztem néhány héttel ezelőtt. Nem is bírtam eljönni ide azóta, mert ha csak rágondoltam, hogy mi zajlott itt, a sírás fojtogatta a torkomat, és az elviselhetetlen érzés volt. Meg különben is, kellőképp hitványul éreztem magam, minek tetéztem volna azzal, hogy még ide is eljövök? Épp elég volt otthon az önmarcangolásból. Befelé sétálva iszonyatos déja vu érzés fog el, de próbálom leküzdeni, mert tudom, hogy most ez más. - Ja meg sem kéne lepődnöm – nevetek fel. Nyilván a szülei, akik minden közösségi média platformon ott vannak a lelkes követőim között. – Keith mindenfelé kiplakátolta, hogy feltámadtam a hamvaimból – fú de szar poén, de tényleg így volt. – Aztán ez a mai volt az első… huh, jó sokat lemondtam, nem vagyok normális – ingatom meg a fejemet közben. Lehet, hogy már sokkal hamarabb is ment volna, de nem hittem magamban… meg a dalokat készre akartam, hogy fel tudjak mutatni valami újat. – És miért voltál gyáva? – kérdezem visszakanyarodva a korábbi témához. – Mitől féltél? – teszem hozzá. A korlátra támaszkodom és a vizet figyelem, ahogyan újra és újra végigfutnak rajta a hullámok, amelyek sorozata sosem ér véget. Akár örökké itt állhatnék és nézhetném. - Beszélgessünk arról, hogy mi van bennünk? – kérdezek vissza kissé meglepődve, a szemöldökeim is kissé magasabbra szaladnak, mikor oldalra fordítom a fejemet, hogy rápillantsak. – Én mindent elmondtam a dalaimmal, bizonyára hallottad őket… írtam néhányat, míg otthon szenvedtem és egész jól sikerült némelyik, így azokat adtam ma elő a többi, régebbi mellett… - magyarázom. Nem tudom ugyan, hogy már kezdésre ott volt-e, de nem az elején zúztam le ezeket, hanem inkább a játékidő második felében. – De itt vagyok, mondd el, ha úgy érzed, eltudod… - bíztatom. – Mindig is kurva szarul mentek ezek a dolgok nekünk, szóval most tényleg jól kéne csinálni – mosolyodok el erre a megállapításra. A telefonom némán rezeg a zsebemben, egy pillanatra előveszem, hogy megnézzem, mi az, Egy üzenet vár valakitől, egy lehetséges ma esti programmal kapcsolatban. Átvillan az agyamon, hogy hol vagyok most és mi történik és hogy nem tudom, meddig tart, úgyhogy csak visszapötyögöm a választ, hogy egyelőre nem tudom, de később megbeszéljük.
Ha csak én lennék aki megmondja, hogyan érezzük magunkat, akkor elfeledtetnék mindent, ami eddig történt és barátok lennék, úgy, mint régen. De a kocsiban és a partra érkezve is érzem, hogy ez nem ennyire fekete és fehér. Küzdeni kellene, de félek attól, hogy feladja, még ha látom is rajta az igyekezetet, ami talán csak a látszat, mert már magam sem merek bízni a megérzéseimben és ez teszi ezt az egészet még nehezebbé. Görcsösen akarom vissza a régi énünket, de úgy érzem folyton falakba ütközök és az ötleteim egyenlőek a semmivel. De nem voltam ilyen helyzetben és ez szolgálhatna mentségként, de nem fog, nem kérek felmentést a bénázásomért, amiért olyan akarok lenni vele, mint régen, hogy azt akarom, hogy velem legyen este, együtt aludjunk el valami gagyi sorozaton vagy énekeljen valamit enyhén ittasan, amikor én full józan vagyok. Fáj a mellkasom, amikor ezekre gondolok, hogy sosem lesz olyan, mint régen, sosem lesznek meg ezek a pillanatok újra és az emlékeimben már alig él, de igyekszem csak a jóra fókuszálni, de miért ennyire nehéz? Amikor megérkezünk kiszállunk a kocsiból, a paranoiám, ami eddig nem is létezett azt súgja, hogy előlem menekült ki olyan gyorsan illan el mellőlem, de miért is maradnénk a kocsi közelében. - Hát tényleg nem vagy normális, túl jó vagy ahhoz, hogy a lelki békéd miatt elengedd. - megint valami rohadt nagy hülyeség jön ki a számon, a régi természetes beszélgetéseink után ez szinte szíven üt. Nehezen mondok bármi értelmest, félek megbántom, félek olyat mondok, amit nem kellene, közben ott motoszkál a fejemben, hogy van valakije, aki miatt most vissza kell folytanom azt ami bennem szinte tombol. Nem tudom mennyire akarom Őt, a nagyon az enyhe kifejezés, a barátomat szeretném vissza, de képtelen vagyok a normális kommunikációra, mint egy kamasz vagy egy elrontott tini, aki a lázadás helyett a szerencsétlenkedést képviseli. Kérdésére először suhan át az arcomon valami ami már hiányzott, hogy szimplán őszinte legyek, minden takargatás nélkül. - Mert nem tudtam mit fogok mondani, látod, hogy most is olyan bénán megy minden, ami eddig olyan könnyű volt. Kie remélem tudod, hogy szeretlek és annyira furdal minden legbelül, hogy talán az én legnagyobb hibám, hogy erősebb volt a gyávaságom, minthogy ezt elmondjam neked. - nem most mondom neki először, tudja mennyire sokat jelent nekem. Neki mondtam el először, hogy örökbefogadtak, ő tud rólam mindent, amit másoknak nem mondtam el és ez sokat jelent nekem. Most mégis minden annyira kusza, hogy nem tudom összerakni magamban. Igen hallottam a dalait, mindent ér éreztem is a gyomromban a jelentésüket, de tőle akartam hallani, amikor kettesben vagyunk, de tudom, hogy nagy kérés ez így, önző kérés, és igaza van ezek szarul mentek nekünk mindig, de ez a helyzet más, most tényleg jól kéne csinálni. - El tudom mondani, de nem biztos, hogy el kell, sok minden van a fejemben, aminek kellene ülepednie, hogy kimondjam. Fontos vagy nekem, szeretném a barátságunkat visszakapni, még akkor is ha ez az egész mindent megváltoztatott. Bennem is, sok minden más bennem, amikor rád nézek és nem rossz értelemben, egyszerűen csak nem értem, és nem hinném, hogy itt van az ideje, hogy megértsem. - utalok arra, hogy van valakije, aki miatt nem tudom megérteni ami bennem van, nem tudjuk kipróbálni, de talán ez jobb is így. Legyünk a régi énünk legalább egy kicsit, és utána ha minden jó, vagy csak olyan, mintha jó lenne, akkor érdemes ezen tovább agyalni. Ha ő is akarja és azt érzi menni fog, mert ebben engednem kell neki, sokat és ő is engedni fog nekem, ismerem annyira, hogy egyszer ha nem leszünk ennyire görcsösek, akik egymás helyett inkább a víz fodrait nézik, akkor engedni fogunk.
arag, szomorúság és csalódottság egyszerre dolgoztak bennem az elmúlt hetekben, de ahogyan az idő múlt, egyre kevésbé voltak dominánsak és úgy tűnt, hogy el akarnak halványulni. Lan felbukkanásával mintha újra kiélesedtek volna és felszínre akarnának törni, de az velem a legnagyobb probléma, hogy képtelen vagyok hosszútávon ezeket iránta érezni. Amit tett – vagyis inkább nem tett -, az egyszerűen elviselhetetlen volt, sosem hittem, hogy pont ő fog ilyet tenni velem, de azt hiszem, lehetséges, hogy sikerült megértenem, hogy miért tette – de az is lehet, hogy csak álltatom magam valami orbitális nagy faszsággal. Ha más pasiról lenne szó, egyszerűen csak magam mögött hagynám a múltat, de Lan az életem része már évek óta, nem tudom csak úgy meg nem történtté tenni a közös emlékeket így ez meglehetősen nehéz nekem… Nem is tudom igazán, hogyan érezzek. A sírás tudom, hogy nem segít, mégis talán egy kicsit megkönnyebbülök tőle, de azt hiszem azon már a kezdeti megrázkódtatás után, hogy megláttam, túlvagyok. Mit érzek akkor? A friss levegőre vágyom abban vagyok a legbiztosabb ebben a pillanatban, így amint megérkezünk, ki is pattanok az autóból villámgyorsan, hogy minél előbb segítsen kitisztítani a fejemet. - Ha nem vagyok önmagam, nem tudok énekelni – jelentem ki csendesen. – Otthon heteken át csak a szakítós meg tök depis dalokhoz volt kedvem… - mondom, s közben magam elé nézek a földre. Most igazából annyira jól esne egy ölelés, vagy igazából magam sem tudom, mire vágyom tőle; arra biztosan, hogy továbbra is az életem része legyen. – Meg írtam még azokat, amiket ma énekeltem. Levi azt mondta, hogy tök jók lettek, pedig ő eléggé kritikus, aztán adott pár ötletet és végül csak összehoztam belőlük egy fellépésre való mennyiséget – ezt nem is tudom, hogy minek mondom… számomra evidens, hogy Lev segített, de Lannek furán hangozhat. De végül is hallotta már a nevét, nem újdonság, gondolom. – Na de nem ezekből akarnék majd aranylemezt, az biztos. Jó lenne új dalokat írni normális témában – teszem hozzá végül. Lannel olyan ritkán beszélgetek a zenéről, pedig általában ott szokott lenni, ha fellépek, de nem tudom, valahogy vele ilyen mélységben eléggé ritkán került elő eddig ez a téma. Aztán a könnyed zenei témát ismét felváltja más, amiben irtó bénák vagyunk és csak szenvedünk miatta, de valamire jutni akarunk mindketten. Ellököm magam a korláttól és felé fordulok. - Tudom, Lan, én még mindig ugyanaz vagyok… és én is szeretlek, már többször is mondtam, és ezeket mindenképp tudnod kell, oké? – Őt figyelem, miközben beszélek. A „szeretem”-re viszont nem tudom, azt megválaszolni, hogy hogyan? Bárcsak meg tudnám… Nyilván nagyban hozzájárul a bizonytalanságomhoz, hogy magam sem tudom, merre vagyok arccal. Legalább már valamennyire sínen vagyok újra. Levinak életem végéig hálás leszek, hogy kihúzott a gödörből, amelybe lezuhantnam, nélküle biztosan nem tartanék itt, ahol most tartok. - Én is szeretném visszakapni magunkat. – Megfogom a kezét. Annyira természetes mozdulat ez, mintha mindennap ezt tenném. – Oké, nem kell elmondanod, ha úgy érzed, nem menne, vagy nincs rá szükség… De amúgy csak néhány csók volt… - Nagyon próbálom győzködni magunkat most, hogy nem is olyan vészes, ami történt. Annyiszor eszembe jutott az elmúlt hetekben és az is, hogy vajon megtenném-e újra és erre a kérdésre sem tudtam válaszolni magamnak egyszer sem, most sem. – Abban biztos lehetsz, hogy nem fogok még egyszer rád mászni, ettől nem kell félned – mondom ezt úgy, mintha egy gaz csábító lennék, de végül is szegről-végről belefér, de esetemben nem győzelem volt a végkimenetel. - Azt hiszem, hogy túl sokat ittam és rosszul értelmeztem a jeleket tőled… bár, meg kell hagyni, hogy nem igazán ellenkeztél, szóval eléggé kétértelmű jelek voltak, már amennyire emlékszem – nevetek kicsit zavaromban, és a fülem mögé rakok egy kósza hajtincset közben. – Amúgy ha most nem lenne senkim, meg akarnád próbálni újra? Meg akarnál csókolni úgy, mint akkor? – bököm ki a kérdéseket minden gondolkodás nélkül és én is kicsit meglepődöm, hogy kicsúsztak a számon, szegény Lanre meg tutira rá fogom hozni a frászt még jobban, egyszerűen csak kíváncsi vagyok.
A dalai jók voltak, mindet hallottam, amit énekelt az este, és éreztem benne azt a fajta fájdalmat, amit Ő is, de valahogy nem tudtam összerakni Őt és a depressziós számokat, annyira életvidám volt mindig és teljesen megtör engem is, hogy sikerült, pont nekem ezt kihozni belőle. Talán volt más pasi is, aki ezt váltotta ki, de egy barátnak, fpleg egy legjobb barátnak nem szabadott volna ezt tenni vele. Pont védenem kellett volna, mindenféle ilyen érzstől, hiszen ez a barátság, mi nekünk volt olyan ritka, hogy meg kell tartani, erre mit teszek, eldobom, mert nem értem mi zajlik bennem és azt sem mi köztünk. talán semmi, hiszen van valakije, nem is lehet semmi és ezt tiszteletben kell tartanom, ha fejleszteni akarok azon ami kettőnk között van, mert a jelenlegi helyzet annyira kilátástalan és kettőnkben ezt nem szeretem, nagyon nem. - Remek dalok lettek jó munkát végeztetek. - mosolygok, miközben érzem, hogy szépen markol rá a szívemre és a kezdeti lelkesedésem, hogy valamit javítani kell rajtunk megbicsaklik. Hagyni akarom, mert az, hogy van valakije olyan érzést kelt bennem, amit nem ismertem eddig, de rá kell jönnöm, hogy Ő fontosabb, mint egy hülye érzés, ami elmúlik de a barátságunkat nem akarom elengedni, nem ilyen könnyen. - Ezekből lesz a platina. Azt olvastam egyszer, hogy azok a dalok, amik a szívből íródnak, sokkal nagyobb hatással vannak az emberekre, többet hallgatják azonosulnak vele, és lyan hallgatottságot tudnak elérni, amit egy sima egyszerű költői zenész nem tudna produkálni. - vonom meg a vállam, mintha annyira értenék hozzá, pedig nem. Csak mindig itt voltam neki, amikor elment egy olyan fellépésre, ahol még az ő szíve is jobban dobbant az izgalomtól, mint általában és ugyanannyira az enyém is. Mindig mellette voltam,d e tény és való, hogy ezek nem olyan dolgok, amiket gyakran megvitatunk és mindg van ezer dolog, ami a szánkon van és nem tudjuk befejezni a beszédet, most mégis olyan nehéz szóra bírni magam. - Szerintem egyszer menni fog, mármint biztos vagyok benne, hogy eljön az a pont valamikor, amikor mi megint mi leszünk, bár nem tudom mikor és hogyan de megoldjuk. - bíztató mosolyom a kezeinkre siklik, olyan jó érzés hozzáérni, mint mindig, megnyugtat és otthon érzem magam, amikor mellettem van, biztonságot ad a jelenléte és pont ez a baj, hogy a kényelem volt már nekünk ez az egész és nem gondolkodtunk, ez hozott ide minket, de most már nem szabad ennyire alapvetőnek venni egymást, dolgoznunk kell azon, hogy ilyen többet ne legyen, mert nem élném túl ha tényleg elveszíteném Őt. - Igen csak néhány csók volt annak aki kívülről személte. - kacagok fel a szavaira, hiszen igen csak pár csók volt, de belül tényleg csak ennyit ért, tényleg nem volt ott több? Mert nyilvánvalóan de, hiszen összevesztünk rajta, ami mélyről fakad és ezt ha akarjuk ha nem nem tudjuk tagadni. - Szerinted ettől én tartok, sosem tettél ilyet és azok a jelek lehet nem is voltak annyira félre érthetőek csak tudod, hogy ezeket mennyire furán tudom kezelni. - vakarom meg a tarkóm idegesen, nem tetszik, amilyen most vagyok előtte és amilyen most ő előttem, a lazaság a védjegyünk volt ha együtt voltunk, most meg mint egy kínos első randi. Kérdésén akaratomon kívül meglepődök, elkerekedik a szemem és a közeli korlátnak támaszkodok egyik kezemmel, mintha ennyire letepert volna a kérdésével. Nem számítottam rá ez való igaz, de a választ tisztán tudom, de nem vágom rá. Ha igent mondok, akkor nem leszek több, mint egy pasi aki a szavaival és azzal, ami a hátunk mögött van lehet, hogy elszakít egy lányt attól, akivel lehet, hogy boldog lenne. Viszont ha hazudok neki, akkor rájön és nem biztos, hogy az építeni tudná a kapcsolatunkat. - Ha nem lenne senkid megtenném, miután elmondtam neked, hogy mennyire fontos vagy nekem és szeretném ha mellettem lennél. Megkérdezném, hogy eljönnél e velem randira, olyan igazi nyálas randira, valami puccos helyre, amit utálnál, de legalább lenne min nevetni a hazaúton. Nem hoznék virágot, amiért te hálás lennél, mert szerintem tuti kinyírnád és végül a fine dining után elmennék egy happy mealt betolni, hogy jól lakjunk, amíg hazaérünk, aztán megcsókolnálak. - minden igaz volt, amit elmondtam neki, nincs több hazugság, ami bennem van azt elmondom neki, ha ezzel eldob magától, akkor tiszta lesz a lelkiismeretem, fájni fog, de tudom, hogy akkor úgy kell lennie, hogy boldog legyen.
z énekléssel tudom leginkább kifejezni magamat. Ha padlón vagyok, akkor is van olyan dal, amelyik lelket tud önteni belém, meg olyan is, amelyikkel el tudom mondani, ha bánt valami. Ha nincs ilyen, akkor írok egyet. Így tettem az elmúlt hetekben is. Nem vagyok biztos benne, hogy el tudtam volna mondani mindent neki így szemtől szembe, de versbe foglalni és dallamot köríteni mellé sokkal könnyebbnek tűnt. - Köszi – pillantok rá. Akkor hallotta őket. Helyes, ugyanis neki írtam az összeset, az utolsó hangjegyig pedig baromira nem érdemli meg… Miért vagyok ennyire hullámzó? Végeztetek. Igen, nem kerüli el a figyelmemet, de tény, hogy ez az igazság, hiszen segített benne Lev. Fura, mert Lannek nem szoktam ezekről a dolgokról beszélni, Leviról sem, vagyis őt már említettem neki ugye azon a bizonyos estén, amikor elindult a lavina, pedig akkor a világon semmi közünk nem volt egymáshoz. Végül is, Taylor Swiftnek is bejött az élet, hiszen a színpadon adja elő az összes szakításának a történetét… Neki is könnyebb úgy feldolgozni mindent is, hogy dalba foglalja az érzéseit. De esetemben ez nem is szakítás volt… fogalmam sincs, hogy mi volt, vagy mi nem, nem tudom, mi az, ami közöttünk van, hogyan definiáljam a kapcsolatunkat. Egy biztos, hogy kurva szarul éltem meg, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabkát. – Ahh, cuki vagy, hogy így gondolod – mosolygok Lanre. – Fura veled zenéről beszélgetni, sosem szoktunk… - jegyzem meg úgy mellékesen. Nem tudom, miért nem tettük eddig, pedig ő már akkor is a rajongóm volt, amikor még csak a hajkefébe énekeltem. – Mármint, nem rosszul fura, csak szokatlan. Miért nem szoktunk? Az automatikus mozdulat egy kicsit megijeszt, de annyira természetes, hogy észre sem veszem magam, hogy mit teszek és már a kezét fogom. – Szeretném, ha megoldanánk. Én sem tudom, hogyan… - sóhajtok egy nagyot, irtóra tanácstalan vagyok ebben a kérdésben. Ha tudnám rá a választ, már lehet, hogy rég nem itt tartanánk. A csókok tettek tönkre mindent persze, jó lenne mindent visszacsinálni, ám nem teljesen tudom, hogy akarnám-e. Nagyot nyelek, amikor eszembe jutnak azok a bizonyos csókok… képtelen vagyok kiverni a fejemből őket. Nagyon jól tudom, hogy nemcsak én akartam azokat, de egy jó ideje már a Lannel közös emlékeim közé zártam és külön lelakatoltam őket, hogy ne akarjak gondolni rájuk. - Hm, na igen, eléggé meglepő módon kezelted – mosolyodom el immáron s bólogatok, mikor megállapítjuk a nyilvánvalót. – Jól lepattintottál. - Ha nem a saját szememmel látom és élem át az egészet, el sem hinném, hogy egy férfi lepattintott engem, pedig ez a csúnya igazság. Kurva szarul esett a büszkeségemnek, meg úgy az egész lelkemnek, mivel nem számítottam erre a kimenetelre – sosem utasítottak még vissza. De majd az idő meggyógyít… gondolom… A kérdésem láthatóan meglepi, engem is meglepett volna végül is. Néha olyan dolgok jutnak eszembe és mondom is ki azokat, hogy egyszerűen megdöbbentő. De sosem köntörfalaztam, ami érdekelt, megkérdeztem, én ilyen vagyok, Lan pedig ezt tudja nagyon jól. Az arcát figyelem, a pillantását keresem, miközben beszél hozzám. Szavai szívbemarkolóak, leír egy tökéletlenül tökéletes álomrandit, ami a miénk lehetett volna, ha nem romlik el minden és mindketten időben felnövünk a feladathoz. Meglep, hogy ilyen részletekbe menően elmeséli, hogy mik lennének a tervei. De miért csak mostanra jött rá ezekre? Miért nem hónapokkal korábban, amikor még lett volt esély arra, hogy át is éljük mindezt? „Megcsókolnálak”. Nagyot nyelek az utolsó szó hallatán, ott visszhangzik a fejemben néhány pillanat erejéig. Hirtelen nem tudom, hogy mit is válaszolhatnék ezekre a szavakra. Persze, lenne néhány nyers válaszra ötletem, ami igaz is lenne, de inkább kihagyom, így is épp elbaszott már a mi helyzetünk. Ehelyett inkább odabújok hozzá, hogy megöleljem. Többet nem tudok nyújtani jelenleg, de azt, hogy mellette legyek, amennyire csak tudok, azt igen. - Ez tök jól hangzik! – felelem némi gondolkodás után. – Valamikor kipróbálhatjuk, de nem tudom megmondani, hogy mikor. Viszont más csajjal nem lőheted el, megtiltom.
Kezdőlap
