Annyira sok minden történt az elmúlt időszakban, hogy nem is tudtam, hova kapjam a fejem. Minden annyira gyorsan történt, hogy kevés voltam ahhoz, követni tudjam a dolgok lecsengését. Már legalább két napja csendesek voltak a lakás falai. Nem duruzsolt az bájosan csengő „Anya, anya!” felkiáltás, ami megtöltötte a hideg levegőt. Magam voltam, ami még inkább elviselhetetlenné tette a mindennapokat. Még beszívni az oxigént a tüdőmbe is fájdalmas volt, minta megint darabjaira törtek volna a bordáim, és a pici szilánkok beékelődtek volna a tüdőm hártya vékony falába. Lassan uralkodott el rajtam a vágy ismét, hogy vessek véget ennek az egésznek, az egész értelmetlen emberi létnek. És hogy mi változtatta meg a véleményem, mi parázslott fel gyengén a távolban, ami jelzőfényé virágozva kiutat mutatott a lelkem legzordabb sziklái közül? Egyszerű, vagy mondhatni egy személy, aki nem más volt, mint Scott Payne. Meglehet, hogy ő még nem tudott erről, és meglehet, hogy én se tudtam, hogyan prezentáljam neki ezt az egész felfordulást, amit egyesek életnek mernek nevezni. Szégyelltem, de segítség kellett, kiút a magányból, több pirula a fiokomba, és egy apró kis lélek, aki egy karnyújtásnyira tőlem hajtja állomra a fejét. Úgy éreztem, hogy mind ezt csak ő tudja garantálni, senki másban nem bíztam, ő volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy valaha foglalkozott velem. Habár az agyam leghátuljában az öntudatom bukfencet hányt a haragtól, a bosszúvágytól csak a neve hallatán is. Mert igen, annak ellenére, hogy Scott Payne talán örökre a szívem egy darabja marad, ő azt a darabot agresszíven kitépte, és magával vitte. Gyűlöltem érte, hogy eltűnt, hogy sose keresett. Úgy tűnt, hogy nem voltam elég jó neki, vagy csak szimplán sose érdekeltem. Miért is érdekeltem volna? Én soha senkit nem kötöttem le annyira, hogy hosszú ideig megvessék a lábukat mellettem, és eközül a sok ember közül, akik valaha cserbenhagytak, mégis rá esett a választásom. Ő pedig azzal tudott kitűnni a tömegből, hogy nem csak a személyével tudott hozzájárulni a lelki gyógyulásomhoz, hanem az összes gyógyszerrel, amit birtokolt.
Ő még nem tudott rólam, úgy tűnt, hogy tudni se akar. Hiszen már legalább másfél hónapja történt, hogy az utcán elcsípve egy beszélgetést tudtam meg, hogy Scott él, sőt arra is fényderült, hogy hol dolgozik. Persze elsőre nem lehettem biztos benne, hogy az a srác-e, aki évekkel ezelőtt naivan biztosított a szerelméről, hiszen sokan élhetnek ezzel a névvel. Szóval kénytelen voltam újra és újra ellátogatni a szórakozóhelyre, amivel kapcsolatban felsejlett a neve. Vele ellentétben én őt szinte azonnal felismertem, a vonásai hasonlítottak korábbi, még gyermeki arcára, de a lényeg ugyan az maradt felnőtten is. A felejthetetlen éjfekete tekintet szinte a lelkemig hatolt, ahol jól felkavarta a régi idők emlékeit. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy él, és ezt nélkülem teszi. Ezért jártam olyan sűrűn vissza a helyre, ahol elnyelt a sűrű tömeg, és a fekete teremben villódzó fények se törték meg az álcám. Először csak távolról figyeltem, csendben egy-egy ital társaságában ügyelve arra, hogy a pillantásaim ne legyenek túl indiszkrétek és feltűnőek, majd lassan közelebb és közelebb jutottam hozzá. Az is hamar kiderült, hogy szereket árul, így egyre vonzóbbá vált számomra a közelsége, főleg mikor a gyógyszeres fiókom pangott az ürességtől. És habár most is szükségem lett volna pár pirulára, ami megment saját magamtól, most inkább még egy lépéssel engedtem, hogy közelebb jusson hozzám. Már annyira közel, hogy érezze a friss virágos, természetes illat jegyekkel kevert parfümöm, ami ugyan csak egy nagy márka hamisítványa volt, de szerettem pár cseppet a nyakamra fújni reggelente, mintha megengedhettem volna magamnak egy ilyen drága szokást. Ahogy táncoltam szánt szándékkal, mégis véletlennek álcázva, újra és újra neki ütköztem, végül pedig már leplezetlenül simítottam végig a mellkasán, a combján, és lehelet finom csókot nyomtam a nyakára, az ajkaira…
És most pedig épp a házuk felé tartunk a Queens-i éjszakában. Nem épp ahogyan képzeltem, de részleteimben csak sikerül elérnem a célom. Még a klubban Camille-ként mutatkoztam be, azóta várom a pillanatot, hogy leessen neki a tantusz, de úgy tűnik kicsit lassan forognak a kerekei.   Minden esetre nem hazudtam a nevemről, csak úgy gondolom a Lauren túl nyilvánvaló lett volna. Akarom látni az arcán a felismerést, ahogyan relizálja, hogy én vagyok. Bár benne van a pakliban, hogy nem emlékszik rám, azt se tudja ki vagyok. Hiszen hosszú percek óta sétálunk csak ketten, és semmi jelét nem mutatja a felismerésnek. Viszont az simogatja a lelkem, ahogy velem foglalkozik, én pedig megállás nélkül vigyorgok, idejét se tudom mikor volt utoljára ilyen. Aztán egyszer csak megállunk egy családi ház előtt, amit tetőtől talpig végig mérek a tekintetemmel. Ki gondolta volna, hogy ilyen messze jutott. Családi ház? Én álmodni se mernék róla.
Ahogy átlépjük a küszöböt a kinti dermesztő hideg után megcsap a forró benti levegő, a hidegtől kicsípett arcom pedig szinte azonnal átmelegszik. Még a kabátom se fejtem le magamról, szinte azonnal ismét a nyakában termek, mint egy jól funkcionáló pióca, hogy ajkaim szorosan az övéhez tapasszam. Meg kell hagyni, meglehetősen élvezem a helyzetet minden haragom ellenére, és azért némi vágy is kering az ereimben. Azonban alig néhány másodperc múlva valaki megjelenik a perifériámban, és nem tudok eltekinteni mellette, ahogy köszön. Egy lépést hátrálok Scottól, és a fiú felé pillantok, aki minket figyel. Kissé zavarba jövök, nehezen látom át ezt a szituációt.
- Szia – köszönök vissza, de csak értetlenkedve pillantok Scott felé, hogy ki ő. Sőt, hangot is adok ennek a gondolatnak. – Ő mégis kicsoda? – suttogom egészen halkan, de még szinte biztosan a srác is hallhatja.
Habár egyébként annyira túlzottan nem izgat a dolog, csak a fürkésző tekinteteket sose tudtam elhelyezni. Utálom, ha bámulnak, sőt, kiráz tőle a hideg. Megköszörülöm a torkom menekülve a helyzetből.
- A mosdót merre találom? – és amennyiben megkapom az útbaigazítást, megindulok abba az irányba.  Azonban szinte kényszeresen nézem végig részletesen a folyosó összes zugát. Az összes polcot, az azokon lévő könyveket, még a tapéta bordázata is érdekesnek hat. És végül mégsem a mosdó ajtaján fordulok be, hanem ahogyan megpillantok egy szobát, csak lekanyarodok. Hanyagul levetem a kabátom, és elterülök az ágyon a plafont bámulva. Valami furcsa elégedettség érzés járja át a testem, mintha minden tökéletesen haladna. Megdöbbentő, és egyszerre csodálatos érzés.

Igyekszem kiélvezni az összes érintést, pillantást és csókot, mint egy soha vissza nem térő alkalmat. Mert pontosan úgy élem meg az egész helyzetet, mint mikor megtalálod a rég elveszett kulcscsomódat a kanapé mögött, ami helyett már rég csináltattál másikat, de mégis csak ez az eredeti, és végig itt volt, csak nem tűnt fel. És emiatt nem tudod, hogy dühöt érezz vagy örülj, ezért csak egy jót nevetsz az egész szituáción. És ennek a jóízű kacajnak a megélése nekem most épp abban teljesül ki, hogy a hátam neki feszítem az ajtónak, miközben a nyelvem az övével táncol, és az ujjaim utat találnak az inge alatt, és szinte bele marok a hátába, ahogyan magamhoz szorítom. Azonban ez a hangulat hamar elillan, ahogyan feltűnik a srác, és felnevet, Scott pedig reflexszerűen hátrál el. Én még egy pár másodpercig gyorsabban kapkodom a levegőt, a mellkasom pedig fel-alá jár, végül sikerül feltennem a kérdést, hogy ő mégis ki. Egy pillanatig átfut az agyamon a gondolat, hogy talán Scott két kapura játszik, és valami furcsa hármasnak a részese leszek perceken belül. Azonban a srác hangneme teljesen más, mint amit egy ilyen helyzetben várna az ember.
És még az se tud meglepni, hogy Cody elkapja a kezem, miközben elmondja a nevét. Ha az ember hosszú hónapokat tölt egy pszichiátrán, már semmi se tudja meglepni. Az a közeg, az ottani emberek megtanítottak kezelni a különös szituációkat, úgyhogy még csak el se húznám a karom, ha Scott nem lép közbe.  A testi érintések sose zavartak annyira, mint a fürkésző tekintetek, amik kitépik az ember lelkét, és darabokra marcangolják. A dolgok egészen gyorsan történnek, nem is igazán tudom hova tenni ezt az egész közjátékot, és ami azt illeti, nem is akarok a része lenni. Így gyorsan kibúvót keresek rá, hogy kilépjek a helyzetből. Scott azonban csak késve reagál, addig én pedig feszülten ácsorgok, amit csak a kezem morzsolgatásából lehet észrevenni.
- Csak aztán engem se felejts el lefektetni – felelem egy kaján pillantással, és mielőtt elsétálhatnék a kezem végig simítom a karján. De ez egy olyan simítás, ami inkább tudat alatt születik meg, és megy végbe az emberben. Ez nem egy olyan érintés, amit meg mernék engedni holmi idegenekkel szemben. Emiatt pedig utólag kicsit meg is borzongok. Próbálom emlékeztetni magam, hogy nem szabad kizökkenem a választott szerepemből, mert most nem otthon vagyok, ahol megengedhetek magamnak akármit.
A szobában aztán hosszú percek telnek el magányosan. A tekintetem végi futtatom minden egyes pontján a helyiségnek. Még a sarokból a pókot is kinézem, annyira kíváncsi vagyok az összes apró részletre. Újabb óráknak tűnő percek telnek el, én pedig képtelen vagyok tovább így várakozni, mert kezdek szédülni a saját gondolataimtól. Felmerülnek bennem a kérdések, hogy mi van, ha tudja ki vagyok, csak annyira gyűlöl, hogy inkább megjátssza az ellenkezőjét? Ha perceken belül kitesz a küszöb hidegebb oldalára? A mellkasom elnehezedik, mintha egy fél tégla nyomná. Próbálom kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből, de képtelen vagyok. Általában képtelen vagyok. A kezemmel próbálom kitapogatni a félre dobott kabátom zsebéből egy fájdalomcsillapítót, amit éppen Payne-től vettem az utolsó dollárjaimból így a hónap közepén. Ha választani kellett, evés helyett minden esetben a pirulákat választottam. Az evés nem volt elég örömforrás ahhoz, hogy túl tudjam élni a midennapokat. Kellettek a gyógyszerek, hogy egyáltalán gátlástalanul lélegezni tudjak. Amint megtapintom a zacskót, előveszek egy bogyót, és beteszem a számba. De nem nyelem le, csak hagyom, hogy szépen lassan elolvadjon. Ugyan kesernyés az íze, de számomra egészen édesnek hat. A maradék gyógyszereket igyekszem visszatuszkolni a kabát zsebébe, nehogy itt hagyjam. Már csak az kéne, hogy az utolsó fizikális reményeim is elvesszenek.
Miközben várom, hogy a szer lassan beépüljön a sejtjeimbe, visszatérek a plafon és a csillár csodálásához. Meg se hallom Scott lépteit, fel se tűnne a jelenléte, ha egyik pillanatról a másikra nem tornyosulna felém, és ki nem takarná az eddigi látványt. Meg kell hagyni, a fekete szembogara jobban leköti a figyelmem, mint holmi foltos plafon. A kezem végig futtatom a combján, a derekén, a hátán míg a nyakáig el nem érek. Lehunyom a szemem, és kissé hátra döntve a fejem, hagyom, hogy finom csókokkal kényeztessen. Én nem sietek sehova, így a válasszal is megvárakoztatom. Jól esik húzni az agyát minden szempontból, teljes elégedettséggel tölt el. Így hosszasan babrálok az inge gombjával is, de nem gombolom ki. Ráfogok a nyakkendőjére, és annál fogva húzom még közelebb talán kicsit több erőszakkal, mint azt illik.
- Ha ilyen kíváncsi vagy, van egy ötletem számodra – közlöm egészen finom hangon, majd megnyalom körbe az ajkam. De mivel annyira közel húztam magamhoz, hogy szinte már az ő tüdejét megjárt levegőt nyeltem vissza, így a nyelvem éppen éri az ő ajkát is. Aztán hirtelen elengedem a nyakkendőjét, és ismét visszatérek a cselekvés nélküli gomb matatáshoz.
- Én kérdezek, és minden helyes válasznál levehetsz rólam egy ruhadarabot, de ha helytelenül válaszolsz neked kell vetkőzni. Ha elfogytak a ruhadarabok, akkor pedig büntetés jár – fél oldalas mosolyt villantok. Közben pedig a gyógyszer is teljesen elolvad a számban. Viszont a hülye szabályaim ellenére, azonnali vágyat érzek rá, hogy megízleljem a testét. Viszont így mégiscsak szórakoztatóbb lesz, és hamar fényderül az igazságra is. Hogy valóban ennyire elfelejtett, ostoba vagy csak szimplán rám se mer nézni.
- Elsőre egy könnyű kérdés. Hogy találkoztunk először? – hogy könnyítsek a dolgán szépen lassan most mér tényleg elkezdem kigombolni az igét, számítva rá, hogy fogalma se lesz a válaszról. Miért is lenne? – Még fél perc gondolkodási idő – lehelem a nyakába, majd finoman beleharapok a vékony bőrbe éppen a nyaki artériája felett. Kellemes illata van, ami egészen magával ragad, és nyugalmat áraszt.