don't test my patience

Minden „ellenfelemet” megilleti a tisztelet függetlenül attól, hogy mint jellem, tartom-e az illetőt valamennyire avagy sem. Gallardo az utóbbi csoportba tartozik, mert azt képviseli, amit mindennél jobban gyűlölök: az elherdált tehetséget, amiből kijutott neki bőven, nem kérdés. Ostobának vagy legalábbis vaknak kellene lennie az embernek, hogy ne lássa, elvégre nem azért tart ott ahol, mert megpénzelte a meccseit, hanem mert vérrel, verítékkel és nem kevés törött csonttal dolgozott meg érte. De, ha csak ránézek, azt látom benne, amit sokakban: ha nem lett volna az a rengeteg kisiklása meg a temérdek szarság a háta mögött már régen nem azzal kellene pöcsölnie, hogy újra felragyogtassa az elmúlt hónapokban, években alig pislákoló csillagát. Bárhogy is, a tisztesség és a minimális tisztelet irányába megköveteli azt, hogy viszonozzam az üdvözlését.
Egyfelől, nekem már nem volt szükségem arra, hogy olyan meccsekre vesztegessem az időmet, amikről tényszerűen ki tudtam jelenteni: kisujjból is kiráztam volna, másfelől pedig még én is a nálam nagyobb halakra vadásztam, így egy visszalépésnek… Nem sok értelme lett volna. Aztán az ő pályája más irányokat vett. Aztán történt azaz ominózus giccs-parádé, nagyjából, mint ez, ahol évek küzdelme után, kiharcolta azt, hogy legyen közöttünk egy hivatalos meccs. Ami meg is történt volna, ha nem sokkal előtte késelnek meg, így kénytelen voltam kiszállni a dologból. Aztán meg, azóta nálam is történtek más dolgok, amik nagyobb prioritást élveznek, mint az, hogy kielégítsem a vágyát, hogy megtanulja milyen igazán a földre kerülni.
– Hihetetlen, de az. – Forgatom meg a szemeimet. Az emberek szeretnek pletykálni és még inkább szeretik azt gondolni, hogy esetlegesen megfutamodtam a visszatérés lehetőségétől, de a helyzet egyáltalán nem olyan plátói, mint ahogyan az a fejekben él: lehet, szimplán nem is érdekel már. Ebben a sportágban elértem nagyságrendileg mindent, amire taknyos kis kölyök koromban vágytam és amiért az életem jelentős részét, a magánéletet, kukáztam. Az embereknek, nem kell megértenie. Nem zavart a pletyka, sem az, hogy mit gondoltak – nem szálltam bele, nem foglalkoztam ezekkel.
Mellette felkönyököltem a pultra.
A helyzet az, hogy a múltunk nem is annyira különbözik egymásétól. Mindketten szar közegből jöttünk, így a faszkalap viselkedés az első, amit a mi fajtánk, mint a cirkuszi mutatványos megtanul, hogy a köcsögölő és nagy volumennel tarkított, leereszkedő viselkedés hatékony tud lenni, de csak addig, amíg egy hülye tinédzser vagy. (Azt azért kár lenne tagadni is, hogy az esetek többségében én is hajlamos vagyok erre, még mindig, de a türelmem most még a helyén van. Mondjuk, ha így folytatja…) – Valószínűleg, nagyot szólt volna. – Ezt el kell ismernem. A stílusunk más, de nem kevésbé hatékony. Az ő neve mellett is szép számmal sorakoznak vállalható nevek, így hát nem csoda, ha sajnálja azt, hogy a miénk nem jött össze. Legalább egy érdemleges is felkerült volna a kis listájára. – Még jó, hogy kettőn közül csak te érzed úgy, hogy bizonygatnod kell, hogy tovább bírtad volna. – Elvigyorodom. Az évek alatt megtanultam, hogy a ringben jól néz ki ez a nagypofájúság, de a való életben… Nincsen szükségem arra, hogy bizonygassam azt, hogy kinek nagyobb a fasza. Úgyhogy marad a hideg nyugalom, profizmus, ha úgy tetszik, de nem mondhatom, hogy nem leereszkedő emellé a hangom annyira, hogy irritáló legyen, másoknak.
– Minden adományt örömmel veszünk. – Nem számít, hogy mekkora, mindaddig, amíg befolyik. Persze, azzal tisztában vagyok, hogy a gyerekeknek ettől jobb életük nem lesz, de a kilátástalanságból adhat számukra egy esélyt. Nekem egyetlen ilyen ember volt az életemben, de ő viszont tűzön-vízen átrugdosott, hogy ne csináljak valami idiótaságot, amiért a börtönbe kerülhetek. – Ezzel akarsz cukkolni? Hogy nem tettem le semmit az asztalra? – Röhögök fel. – Ez csak szánalmas, amigo. Ennyire bedurcáztál, hogy nem tudtál általam javítani a jó híreden? – Hozzhatja szép számmal a meccseket, ha azok, olyanok amilyenek. Nem is beszélve arról, hogy ma már a média nagy úr, ha valakit egyszer úgy temetnek, ahogyan őt, kibaszott nehéz visszakapaszkodni.
– Egy pohár vizet, jéggel. – Függetlenül attól, hogy ne kell meccsekre készülnöm, a napjaim menetrendje nem sokat változott.

don't test my patience

Abban teljesen biztos vagyok, hogy Christie az állandó szervezkedésével egy napon garantáltan a sírba fog vinni, merthogy – nem újfent – de nemcsak elérte, hogy megjelenjek ezen az éves sportgálán, hanem még azt is elintézte, hogy tartsak egy rövidre szabott nyitó beszédet, mint olyan, aki már hosszú évek óta szívügyének tekinti – főként – a bokszot és immáron hónapok óta (régebb óta, ha azt veszem) komoly támogatója a hátrányos helyzetben lévő, feltörekvő tehetségek programnak. Részint, a szokványos dolgok hangzottak el: néhány szóban beszéltem arról, hogy a sport – kivétel nélkül – megköveteli az alázatot és az elhivatottságot meg, hogy a kemény munka megfogja hozni a gyümölcsét. Viszont, ennél kínálkozóbb alkalom nem is jelentkezett volna soha sem (Christie nem véletlenül szervezett be ide), hogy szót ejtsek a kezdeményezésünkről és további sportolók figyelmét hívjuk fel azon fiatalokra, akiknek nem áll módukban megfizetni a drága edzéseket vagy ruhákat, mert kisebb bajuk is nagyobb, mint az, hogy ezt megengedjék maguknak a körülményeik okán. Azok a fiatalok, akik napról napra élnek, nem gondolkoznak a jövőjükön. A sajátjukon semmiképpen sem. Nem tudom, hogy melyik a jobb ez esetben: ha van családod vagy ha nincs. Ha a bandák beszerveznek, ők is veszélybe kerülnek. Ha nem, nem sok az esély a túlélésre csakha találsz egy kiutat. Ez nem élet. Sohasem volt az. A legtöbben a harmincas éveikre többet vannak börtönben, mint odakint. Jó esetben tisztán, rosszabb esetben függőként.
Nem mellőzöm hangsúlyozni, hogy a programnak vannak szabályai, így már az elmúlt hónapokban akadtak olyanok, akik lemorzsolódtak, de lehetőséget ténylegesen csak azoknak tudunk nyújtani, akik élni akarnak vele és valóban komolyan gondolják, nem csak azért járnak be, hogy melegedjenek, hanem tanuljanak is.
Feltéve, hogy minden jól megy néhány éven belül már többen ülnek itt, mint most. Akadnak most is szép számmal, de én is tisztában vagyok azzal, hogy az enyém is kivételes szerencse és cserébe mindent is fel kellett áldoznom, amit lehetett. Amire egy tinédzserfiú vágyhatott. Az én edzőm is meglátta benenem a potenciált, de csak egy véletlen utcai verekedésnek köszönhetően és bár ő nagyobb részt a saját szakállára dolgozott, haszon jutott belőle nekem is bőven, minden meccset követően. Rövidebb pórázon voltam tartva, mint ezeknek a fiataloknak a jelentős része, ezen keretek között. Felettem állt, szinte mindig. Reggel ő volt az első, akivel találkoztam. Este ő volt az utolsó, akivel találkoztam. Mondhatni, most már nekem is van egy ilyen mentoráltam, Jackson személyében. Fiatal még, szinte kölyök, de már most ügyesebb és fegyelmezettebb, mint én valaha is voltam az ő korában. Valószínűleg, hogy egy napon jobbá válik, mint én vagy sokunk, akik jelen vannak. Ez ilyen. Mindig jön egy jobb, egy tehetségesebb.
A bárpult felé veszem az irányt, ahogy letudtam a beszédet. Szükségem van egy kis frissítőre; nem mintha lámpalázam lenne, de nem kijfezetten szeretek beszédeket tartani. Nem vagyok a szavak embere. Ezúttal is tömör és velős voltam. És mihamarabb meg akarok szabadulni a bazári majom szerepétől. Nem bírom.
Ráadásul úgy, hogy ezúttal nem volt mellettem egy díszes Candice vagy Amber, az emberek többsége – főként a gyengébbik nem – ténylegesen is úgy értékelte a helyzetet, hogy nincsen senkim és belehet próbálkozni. Nos, azt hiszem mostanra elkezdett beforrni a fejem lágya és mostanra valami komolyabb kapcsolatot keresek, azt hiszem. Nem álltam le csak úgy hetyegni vagy pazarolni az időmet, amihez – gyanítom – hozzá tartozik az is, hogy Giával évek óta rendeződött a viszonyunk és sikerült valamennyire helyre rakni, amit korábban képtelen voltam. Lezártuk. Rendesen, mint két tisztességes felnőtt. Megbeszéltük és talán ez mindkettőnkön változtatott valamennyit.
– Ahh, nézd csak egy új-régi hullócsillag. – Nem mondanám, hogy a legkedvesebb kezdést eresztettem meg, amikor odalépek a pult mellé, figyelmenkívül hagyva az éppen mellettünk zajló jelenetet.