would you like to be my sidekick?

Az ágy szélén ücsörögve éppen annyira fordulok hátra, hogy sötét szemeimet Candice irányába lebegtessem, aki a korai óra okán még bőven az igazak álmát alussza a kimerítő estét követen és úgy összegömbölyödve, mint egy elégedett macska a napon. Nem áll szándékomban felkelteni, több okból sem. Az első: az elmúlt hónapokban, amióta – kis túlzással – bonyolódott a kapcsolatunk már megtapasztaltam, hogy az esetében hiábavaló kísérlet lenne az, hogy ébredésre bírjam, mert olyan mélyen aludt – mindig – hogy egy ágyú eldördülésére sem riadna fel vagy nem lenne hajlandó. Így, mindez eredményezi is a második indokot is: kialakult egyfajta „rutinunk”, ami arra vonatkozott, hogyha nem vagyok itt vagy már nem vagyok itt akkor szépen lefürdik, összeszedi magát és, ha kedve tartja egy reggeli után szó nélkül távozik. A vele való kapcsolat… könnyű, mert nincsen súlya és nincsen semmilyen tétje, leszámítva a kölcsönös jót. Kedvelem éppen annyira, hogy egy-egy estét kibírjak vele vagy meginvitáljam egy kis stresszlevezetésre, mert mindössze a kémia működött közöttünk, nem több. Ezt ő is belátta és legjobb tudomásom szerint, tartja is magát ehhez. Ha változik a helyzet, bármelyikünk részéről is, megszakítjuk a kapcsolatot. Én nem keresek senkit, ő nem akar senkit. Nem számoltam azzal, hogy egy életen át fog ez tartani, de neki sem én vagyok az egyetlen, akivel kavar. Ez így jó. Semmi kötöttség. Semmi elvárás. A megnyugtató egyszerűség. Miért fosztanám meg magamat ettől?
A kora reggeli kelések – még kint is alig pislákolt a nap fénye a horizont peremén – az elmúlt tizenöt évben a mindennapjaim szerves és meghatározó részévé váltak ennél fogva számomra az elképzelhetetlennek és lehetetlennek tűnt, hogy délig lustálkodjak az ágyban ahelyett, hogy ténylegesen hasznos dologba kezdenék. Túlnyomó többségben az úszás mellett teszem le a voksomat, viszont ma úgy érzem, hogy a fejemet a futás jobban kitisztítaná. Az utóbbi időkben a benti padot választottam szívesebben, viszont a mai nap – mondjuk azt – hogy vevő vagyok az „újdonságra”, hogy lemenjek a közeli parkba kocogni. Úgyhogy felkelek és egy gyors átöltözést kísérve lerohanok a lépcsőn, hogy a szokásos – van, ami nem változik – reggeli vaníliás fehérje turmixot megigyam és tovább induljak egy rövid nyújtást és átmozgatást követően, elvégre nem áll szándékomban lesérülni két hónappal egy fontos mérkőzés előtt. Markus pedig különösen ügyelt a fizikai állapotomra, hogy ezt elkerülje, így nem volt rest a legjobb gyógy-és sportmasszőrt alkalmazni az izmok lelazításában és kellő átnyújtásában, mint ahogyan a jégfürdők is mostanra napiszintűvé váltak a keményebb napok után, hogy az izmok gyorsabban tudjanak regenerálódni. Kezdetben gyűlöltem. Rosszabb napokon most is, de a nap végén mégis segít koncentráltabbá tenni, kiüríteni az elmémet és megerősíteni az eltökéltségemet, hogy nem hiába csinálom.
Alig három évvel ezelőtt találkoztam először az akkor még huszonegy éves Wade Swansonnal, aki ifjú kora ellenére kiváló tehetségnek bizonyult és azon kevesek egyike közé tartozik – márpedig ez a szám nem volt túl magas –, akik képesek voltak az utolsó menetben a földre küldeni az utolsó másodpercekben borda töréssel és léprepedéssel. Akkor nem éreztem magam szerencsésnek, kifejezetten dühös voltam, de ha csak néhány ütéssel tovább tart a menet, akkor a legkisebb bajom ez a kettő probléma lett volna. Rövid, rutinszerű műtét volt, több hetes lábadozási idővel és, ha akartam sem tudtam volna megmozdulni, amikor még az is fájt, ha nevettem Christie übergagyi viccein. Viszont, itt volt az idő, hogy megkapjam a revansomat – és ő csak egyike volt azoknak a sorában, akiket a célkeresztbe vettem, ugyanis az elkövetkezendő fél év-évet viszonylag sűrűre terveztem azzal, hogy a maradék hármat is elkapom és a döntetlent is a földre küldöm.  Úgyhogy el is várom Markustól, hogy az edzések olyan kíméletlenek legyenek, amennyire csak muszáj.
– Héj kislány, kihívást keresel? – Fordulok hátra felé továbbra sem véve vissza a kocogó tempóból. Ugyan egy ideje már érzékeltem, hogy valaki a nyomomba szegődött, de nem feltétlenül terveztem vele foglalkozni, viszont elég kitartónak bizonyult abban, hogy valamennyire tartsa velem a lépést.

would you like to be my sidekick?

A gondolataim minden pontját teljes mértékben leköti a közelgő megmérettetés gondolata és az utolsóként felelevenedő emlék Wade Swansonról, aki az utolsó menetben küldött végül padlóra, s míg ezen elmélkedéseket járom körbe addig a körülöttem megébredő város lassan elkezd mocorogni. A legtöbben fáradtan hunyorogva sétálnak keresztül a parkon lerövidítve útjukat a munkahelyen, míg az otthonokban egyre több helyen kapcsolódnak fel a villanyok, miközben a beszállítók egy része megérkezik az aznapi áruval a kávézók és pékségek számára, hogy azok nyitás után friss croissanttal és a fekete folyadék változatos kínálatával csábítsa be az éhező gyomrú népséget. Ezen másodlagos – harmadlagos – szűrőn keresztül érzékelem a nyomomba szegődő kislányt, akire egy jó ideig fel sem figyelek annyira saját világomba meredve folyamatos kontroll alatt tartva ritmikus futásomat és egyenletes lélegzetvételeimet.
Általában sem vágyom a társaságra, de – ha már saját magamat engettem ki saját „börtönömből” – akkor miért ne tehetnék vele kivételt és kezdeményezek egyfajta… társalgást? Elvégre, néha üdítő változást okoz az, hogy megismerek egy-két új arcot azok mellett, akikkel nap napután találkozom. (A lista megrendítően csekély, hiszen Christie-t foglalja magában, illetve az edzőmet.)
– Azt még meglátjuk, Lu…! – Leheletnyit lassítok csupán, hogy könnyebben utolérje a tempómat és ezután is mindössze egy minimálissal emelem meg, tekintettel arra, hogy a nap hátra lévő részét közel ugyanezzel a tevékenységgel fogom tölteni, az itt „kieső” időt később be tudom pótolni, főleg hogy Markus egyébként is jobban örül annak, ha nem hajtom túl magamat már reggel. – Kösd fel a gatyádat, mert fárasztó reggeled lesz! – Úgy tűnik, hogy valamiért nem zavar a jelenléte, de az még számomra is kérdéses, hogy mindössze a kellemes kisugárzása tehet róla vagy a jellemzően latinás kinézete első blikkre. A környék elhelyezkedése alapján, nagy valószínűséggel, nem tartozik a csórók közé, de egyelőre ahhoz túlzottan fiatalnak tűnt, hogy azt mondjam, hogy a saját lábán áll – legfeljebb apucinak köszönhetően. – Egyébként, Tyler! – Nem húztam tovább a bemutatkozást ezúttal sem.
Féloldalasan elmosolyodtam.
– Ó, kislány! Eszembe sem jutna arrébb pakolni, ha rám akaszkodnál. – Az ilyesfajta könnyed flörtök mindig is a kedvteléseim egyike voltak függetlenül attól, hogy van-e vagy sem barátnőm; ezeknek többnyire semmilyen következménye nincsen, csak megoldják a beszélgetés hangulatát – feltéve, hogy egyáltalán a másik vevő rá, de azok a csajok általában akik körbe vesznek előszeretettel élnek a lehetőségükkel.
Az alaphangulatom, ma egészen jó és ilyenkor mondhatni nem, olyan nehéz velem társalogni sem – legalábbis egyes megítélések szerint, de hozzá tartozik az igazsághoz az, hogy egyelőre még senkinek sem volt esélye elrontani. … mivel még mindig elég korán van. Candice-szel jó volt az este és mire visszaérek a lakásra, valószínűleg már nem lesz ott vagy el fogjuk kerülni egymást.
– Még egy órát minimum tervezek futni, úgyhogy addig tudjuk élvezni egymás társaságát. – Oldalra nézve cinkosan pillantok rá. – Aztán már túl sok embert és kutyát kell kerülgetni. – Az emberek nagyjából ekkorra térnek magukhoz vagy ébrednek meg annyira, hogy úgy döntsenek, ideje elkezdeni a napot. Mivel, a kocogás csak egyfajta stressz és feszültség levezetés volt a számomra, amolyan gondolatelterelő, ha egyre többen lesznek, pont az ellenkező hatást váltja ki. – Te mi járatban? – Nem tűnt olyan vészesnek az alapvető fizikai állapota függetlenül attól, hogy a futás és a beszélgetés nem kifejezetten nagy barátok, úgyhogy a szükségesnél többet nem is kommunikálok vele – ha ezért jött le és kompetenciát keresett, legfeljebb időnként emlékeztetem, hogy figyeljen oda a lélegzésére, a saját maga érdekében.
– Mit szólnál egy levezetéshez, ha kellőképpen kifulladtál? – Döntöm oldalra a fejemet, lassítva a lépteimet, miközben már széles karkörzéseket végezve mozgatom át felsővégtagjaimat. – Utána pedig véletlenül egy helyen reggeliznénk? – A kezemen lévő órára pillantottam, hogy lássam mennyi időm van még Markus érkezéséig. Egy reggeli bőven belefér, ha pedig hamarabb érkezne – ami egyébként sem túl gyakori – legfeljebb hívna, hogy hol vagyok.

would you like to be my sidekick?

Felületes hümmögésbe formált és fojtott, hangtalan nevetéssel méltatom enyhén szólva nagyot mondását. (Meg nem mellékesen magamban kommentálom egy na persze, meglátjuk! kijelentéssel.) Mindezeket leszámítva, nem vonok le rögvest nagyívű következtetéseket a fizikumát illetően azon túl, hogy persze formás és jó alakja van, de a komolyan vett mozgást – feltehetően és az említése alapján – már jó ideje hanyagolhatja. Viszont, a lelkesedését nem áll szándékomban letörni, úgyhogy kissé visszább veszem az egyébként feszes tempót, inkább az övéhez igazítva a sajátomat valamivel azelőtt, hogy végképp megfulladna két levegővétel között rá is szólok: – Orron be, szájon ki, Lu! – Egyáltalán nem a rossz szándék vezérel, inkább az évek alatt megszokott mantra mondatja velem. Futásnál és úszásnál – meg kábé az összes sportnál – ez az egyik legfontosabb alappillér, a légzés. Amennyire egyszerű, annyira bonyolult.
(…) Mindenesetre – és, ha jobban belegondolok – most még nem tűnik akkora problémának az, hogy mellém szegődött, mert ezzel megkímél attól, hogy még az előtt túlhajtsam magamat mielőtt felkelne a nap és amit Marcus nem mindig szokott jó szemmel nézni. Az sem mellékes, hogy így nem a megszokott sémát űzöm. A reggeli napindító mozgás már csak rutin, egy napi feladat, amit mindig teljesítenem kell, mert ezt várom el magamtól, viszont így egy kicsit belerondított. (Jó értelemben.) Időnként nekem is szükségem van arra, hogy a megszokott „mókuskerékből” kiszakadjak és adjak esélyt új dolgoknak, új személyeknek.
– Huh, nagyon megrázkódtató élmény lehetett, ha úgy döntöttél lejössz futni! – A legtöbben addig húzzák-halasztják, míg végül – az egyszerűség kedvéért – úgy döntenek, hogy inkább nem csinálnak semmit sem, mondván: jó az úgy, ahogy van vagy majd később, ha lesz időm, foglalkozom vele. Ezek a bevett válaszok. A halogatással egyetlen probléma van: sohasem lesz belőle semmi. Most kell elkezdeni, mert ennél alkalmasabb pillanat sohasem lesz. – Szerintem is szép a kilátás. – Értek egyet vele körbe mutatva, de végül az ujjam hegye éppen rajta állapodik meg alig észrevehető cinkos mosollyal. Laza, már-már elcsépelt flörtölés, de a legjobb benne, hogy véletlenül sem az a fajta, amit túlontúl komolyan kellene venni – legfeljebb a mögöttes tartalmat, ami igaz is. – Jól tetted, hogy lejössz. Máskülönben sose vennéd rá magad, ha a tárgyalásra kerülne a sor magaddal.– Térek vissza eredeti gondolatmenetemhez.
– Mondanám, hogy akár holnap is összefuthatunk, de szerintem nem akarsz majd felkelni. – Valószínűleg délutánra már megjelennek az izomláz első jelei, amikor igencsak szidni fogja magát vagy azért, hogy ennyire elhanyagolta magát vagy azért, hogy ez volt élete leghülyébb ötlete. – Csütörtökön, ugyanekkor? – Bár megszoktam, hogy a teremben edzek, hogy elkerüljem az embereket és a fölösleges nyilvánosságot, de most még mindig annyira korán van, hogy a legtöbben táskás szemekkel, szinte vakon a saját világukba zombulva jönnek-mennek, viszont őt szándékomban áll arra ösztönözni, hogy jöjjön le, mozogjon és induljon frissebben a reggel.
– Muszáj lenyújtanod, különben holnap reggel nagyon nyűgös leszel. – Tudom, hogy szar, de sajnos ez egy vele járó rossz. Talán vaskalapos vagyok, de inkább csak úgyszintén a megszokás beszél belőlem. – És, ha csütörtökön nem jössz le, akkor nagyon-nagyon el fogok szomorodni. – Viszonylag jókedvűen fordulok vele szemben, újabban kicsit kocogva. – Vagy ennyire puha vagy? – Vonom fel kihívóan a szemöldökömet, vigyorogva; keresem azokat a pontokat, amivel hatni lehet rá. A pad felé veszem az irányt, hogy a lábaimat kényelmesen le tudjam nyújtani. Ha követ, követ, ha nem akkor még neki is javulhat a reggele.
– Igen, van egy jó hely errefelé. – Bólintok, ahogy befejezem az utolsó mozdulatokat. – Na, arra befizetek! – Egyébként sem terveztem, hogy ne lenne a vendébem már csak azért is, mert jóformán egyetlen rossz szó nélkül kibírta a kicsit több, mint egy órát.
– Bokszoló vagyok, hivatalosan is. – Teszem hozzá mindössze azért, hogy jelezzem ez számomra nem csak a hobbim, hanem a konkrét megélhetésem. – Meg enyém a TBB ruha és sportmárka. – Teszem hozzá, inkább csak kiegészítés képpen. – És te, Lu? Tanulsz, dolgozol? Hogyhogy hanyagoltad eddig a mozgást? – Nem állítom egyáltalán, hogy a legjobb társalgó lennék. Valahogy… sosem voltam ehhez eléggé nyitott vagy az a beszédes fajta, amit hajlandó is vagyok elismerni, mint hiányosság. Irigylem az olyan embereket, mint Ő, akik feltöltődnek mások társaságában és jók a csevegésben.
Ezúttal ténylegesen is felnevetek.
– Hát… Kislány, emiatt ne aggódj! Voltam már ennél furcsább szituációban is! De megnyugodhatsz, legrosszabb esetben, ha úgy érzem, hogy zaklatsz, elfutok. – Bár ennek bekövetkeztére vajmi kevés esélyt látok.
Időközben folyamatosan terelgetem a jó irányba, míg nem érkezünk meg az említett reggeliző helyre; a pultos lány beléptünkkor még meglehetősen nyúzottnak és álmosnak tűnik, de a legtöbb szendvics már készen várnak arra, hogy elvigyék őket, mint ahogyan a tömény kávé illata is betölti a helyet. Előbb kérem ki a saját részemet, minthogy felajánlanám neki, hogy válasszon, mert úgy gondolom, hogy célszerűbb, ha első sorban szét néz, én meg addig – a megszokások rabjaként – a szokásos croissantot kérem, amiben tojás, spenót, paradicsomy, sajt és bacon van, meg egy fekete kávét és vizet. – Meghívlak, úgyhogy hajrá nyugodtan fald fel a boltot. – Támaszkodom neki a pultnak féloldalasan felé fordulva. Megvárom, amíg választ magának, aztán fizetek. – Kint, bent? – A belső tér kicsi, többnyire magasított asztalokkal és bárszékekkel, kint pedig úgyszintén kis tér, de sima fa székekkel.

would you like to be my sidekick?

Szépfiú, hah?
Az estek többségében szeretek másokra, ilyen vagy ehhez hasonló jellegű neveket, beceneveket vagy akár csúnyább nevükön „címkéket” használni egész egyszerűen azért, mert akaratom ellenére több embert ismerek, mint amit fejben tudnék vagy akarnék tartani. (A példának okáért van egy fickó – egy befektető a konkrétság kedvéért – akit csak „lamamenként” emlegetünk Christievel egymás között, mert az egyik találkozónk alkalmával annyira benne volt a magyarázásban, hogy egyszerűen elfelejtett nyelni és végül a szavakkal együtt jött más kevésbé gusztusos is. Innentől kezdve pedig tudom, hogyha Christie azt mondja, hogy „találkozónk lesz a lamamennel”, akkor tudom, hogy a ruhamárka egyik befektetőjével fogunk összefutni. Ilyen „egyszerű” , főleg annál, ha az embernek pocsék a név és arcmemóriája is, mint nekem.) Én meg, úgy vagyok vele: nem zavar a becézgetés pláne egy ilyen szituációban.
Elégedett pillantással és rövid, de elismerő bólintással nyugtázom, hogy csak-csak sikerült rávennie magát arra, hogy valamennyire leutánozza a mozdulataimat a nyújtás kapcsán – mégha kevésbé is lelkes meg bizonyos szempontból megtörtebb, mint az egy órával ezelőtti érkezésekor. Helyes, hogy képes erőt venni magán azért, hogy holnap csak egy kicsit kelljen hálába foglalja a nevemet, amikor le fog tudni ülni a mosdóra és nem tíz-tizenöt perc fog neki kelleni ahhoz, hogy rávegye magát arra, hogy nekiinduljon a napnak. Rosszabb lenne, ha még ennyit sem tenne meg.
– Kislány…! – Hangomban a nevetés ellenére valamiféle játékos rosszallás fellelhető, de aztán hirtelen teljesen elkomolyodom, mint egy buggyant filmbe, amikor a főgonosz hirtelen úgy dönt, hogy a terve már készen is van és annyira előrehaladott státuszban áll, hogy bármi is történik, már nem megmásítható. – Ha azt hiszed, hogy most megfingattalak, akkor a csütörtökre már most kezdj el felkészülni, mert azt nem engedhetem meg, hogy azt gondold egy kenyérre kenhető… Hogy is mondtad?! Ah, igen, szépfiú vagyok. – Mivel pedig biztosra megyek hagyom újra a féloldalas mosolyt az arcomra telepedni. Véletlenül sem áll szándékomban brutális módon megszívatni, de tény: most elnéző voltam vele, mert csak úgy idecsapódott, de ha velem akar edzeni, nem tűröm a lazsálást, sem a pihegést. – Mit szólnál, ha nem csak kocognánk, hanem erősítenénk is? – Vetem fel az ötletet. Valószínűnek tartom, hogy hosszú távon a futás – a kis flörtölgetése ellenére – hosszútávon nem szórakoztatná nagyon kiváltképpen, ha ilyen maxra pörgetett életet él, hogy a mozgás effektíve nem fér bele a napirendjébe, így akkor már inkább választom az egyfajta kellemeset a hasznossal elvet. – De, ha van kedved akkor belekóstolhatunk másba is. – Ugyan, ha ilyesmi kis könnyed tréfálkozás még nekem is belefér. Ráadásul, a húgom és a nővérem mellett megtanultam, hogy a saját motivációnk mellett nem árt, ha megvan a bátorítás és sokszor ehhez elég, ha valaki csak azt mondja, hogy „jól csinálod” vagy „csináljuk együtt”. Nem vagyok egy önzetlen fickó, de a segítőkéz nyújtása sem feltétlenül áll távol tőlem, bár ez nagyobb részt most attól függ, hogy mennyire gondolná komolyan. Olyanba nem fektetek bele én sem, amibe már jó előre látom, hogy kár. Heccből sem, mert szarakodni sem kedvem, sem időm.
– Hát, arról azért én nem tudok véleményt formálni, hogy más pasik milyenek a ringben, így csak magamról tudom azt mondani, hogy 10/10. – De tükörbe azért nézek és ilyen szempontból nem igazán van mit szégyellnem; úgy tűnik, hogy kifejezetten jó géneket örököltem, legalábbis külső szemre biztosan és nem is vagyok elég szerény ahhoz, hogy esetlegesen ne tagadjam le. A magam részéről a többi bokszolót a tévében azért nézzem, hogy megismerjem a mozgáskultúrájukat, hogy milyen mozdulatokkal nyomják végig a meccset és mire kell figyelnem azért, hogy elkerüljem a KO-t.
A korábbihoz hasonló elismerő kifejezés és némi meglepődés ül ki a vonásaimra.
– Most egálban vagyunk, mert nem gondoltam volna rólad, hogy erre irányul az érdeklődésed. Hogy kerültél kapcsolatba az IT világgal? Ne vedd magadra, de nem tűnsz olyannak, aki egy számítógép felett ül egész nap. – Annyira tuskó azért nem vagyok, hogy azt mondjam, hogy a bomba testű nőből ki se nézném, mert egyrészt eszem ágában sincs aláértékelni őt, másfelől meg mindkét testvérem eg olyan környezetben dolgoik, ahol jelentős férfi elnyomás van és ezért sokszor nem is feltétlenül veszik számba őket; ma már talán egyre kevésbé érezhető, de még jó néhány generáció el fog telni, mire ez teljesen vagy még ennyire sem lesz érezhető. – Tökös vagy. – A húgomat előszeretettel szeretik félre söpörni egy-egy tárgyalás során, mint a szószólóm. Ezt meglehetősen gyakran látom is, de már megtanultam, hogy ne avatkozzam közbe kizárólag akkor, ha nagyon elfajulna a helyzet. (Szerencsére, ilyen jellegű szerepcsere nincs túl gyakran.) – Mióta a tiéd a klub? Mi a hely neve, amúgy? – Nem látok rá sok esélyt, hogy jártam már a megnevezendő helyen, de hallomásból azért még ismerhetem, viszont ha kifejezetten táncos hely, talán még az is esélytelen.
A mondanivalója fejtegetése közben érünk el a kis üzletbe, viszonylag eldugott helyen van, viszont abban biztos vagyok, hogy ez a környéken az egyik legjobb. Előbbre állok, hogy kikérjem a magam részét, neki meg legyen egy kis ideje nézelődni és ez idő alatt jelzem is a kasszás hölgy számára, hogy egybe fizetem majd a kettőnk rendelését. Örültem, hogy nem kell győzködnöm, hogy én fizetek, mert bár nincs ezzel bajom – és nem is ezen múlik a férfi egom – de mondhatni bizonyos szempontból régimódi vagyok. Amint pedig minden elénk kerül, kint foglalunk helyet.
– Néhány éves kisvállalkozásról van szó, úgyhogy egyelőre a széleskörű piacon nem annyira vagyunk ismertek; de a hosszútávú terv az lenne, hogy olyan családok is meg tudják engedni maguknak, akik nem feltétlenül tehetősek, de ha egyszer megveszik akkor az strapabíró legyen. Szóval, nem azoknak szól, akik a Nike vagy Addisas termékeket veszik. – Ettől függetlenül, mint minden márka, nyitva áll mindenki előtt, mert ez nem azt jelenti, hogy gyenge minőségű lenne. Próbálunk haladni a trendekkel és főként arra építkezni, hogy jelenleg a legdivatosabb holmi az újrahasznosított, ezért is nehéz egy egységes arculatot kialakítani. – Valamelyik nap a jövőhéten lesz egy fotózásunk, ha gondolod akár nézőként vagy akár alanyként is csatlakozhatnál. – Én nekem nincs ahhoz szemem, hogy megmondjam-e, hogy fotogén vagy sem, viszont ettől függetlenül látni látok és határozottan tudom azt mondani, hogy jól nézne ki valamelyik sportruhánkban.
– Mondd csak. – Készségesen állok a rendelkezésére bármilyen kérdésben, amire tudok válaszolni, miközben a szendvicsről leveszem azt a darab papírt, ami összetartja az egészet. Aztán csak elmosolyodom. – Nem vagyok annyira hiú, mint amennyire elsőnek tűnik, de nem-nem félek. Ez benne van. A lényeg az, hogy ne te legyél az, akit jobban megvernek. – Lényegében ennél nagyobb boszorkányság nem rejlik a boxban, minthogy hamarabb rendezd le a másikat, minthogy téged lerendeznének. – Tört már el orrom, de a sebész, aki helyre pattintotta nagyon profi. Repedt már meg porc a fülembe és a bordám is bánta, de mindezek olyan dolgok, hogy… ha ott vagy, tudod, hogy erre is vállalkozol vagy akár arra, hogy rossz helyen találnak el és egy életre lebénulsz. – A legtöbb sport nem veszélytelen, a kontakt sportok pedig… minden kétséget kizáróan életveszélyesek is lehetnek.