Flornak van valami olyan kisugárzása, ami miatt most már így ennyi mindenről való beszélgetést követően, meg merek bízni benne, sőt szinte már izgatottságot is érzek a közös programunkat illetően. Bár még csak most tanulmányozom a világot, az embereket, néha a kelleténél többet is időzök el azon, hogy az arcokat fürkészve próbáljam kielemezni egy adott személy jellemvonásait, nem is mindig vagyok jó benne, de az újdonsül barátőmben (?) szinte már nem is kételkedek. A telefonjáról időként rá nézek, lelkesen mosolyogva és hálálkodva amiért megismerhettem, és valamiért olyan érzésem van, hogy már Ő is jóval több mindent élt át, mint egy átlagos életet élő ember. Talán majd lesz annyira szoros a kapcsolatunk, hogy beszélhetünk is egymásnak a gondjainkról, de én egyenlőre semmiképp sem szeretnék a sajátjaimról beszélni. Először is azért, mert nem szeretném ezt a meghitt pillanatot azzal elrontani, másodszor pedig jól esik egy kicsit átlagosnak mutatni magam, és nem látni a beszélgető partnerem tekintetében a sajnálatot, amit mindenki másén látok, aki ismeri a múltamat. Nem akarok az a Venus lenni, aki szánalomra méltó, mert az egész életét vakként élte le. Csak egyszerűn olyan akarok lenni, mint bárki más. A mosolyom még szélesebbre húzódik, amint sikerül leszögeznünk a megfelelő időpontot, ami mindkettőnkenk jó, és mint valami kisgyerek, már most kezdem számolni a még távolinak tűnő napokat. Aztán a mosolyom hamar lehervad és egy kínos "félre értettem" arckifejezéssé formálódik át, amint megtudom, hogy a Tio nem is egy név,főleg nem a párja, hanem maga a nagybátyja.
- Oh, sajnálom. - csak ennyit sikerül mondanom zavaromban, és végül elnevetem magam amiért ennyire félre értettem valami egyértelműt. Illetve, ha tudnék sapnyolul, talán magától érthetődő is lett volna mindez. Mindegy, örülök, hogy nem kezd valami nevetséges hiztériába, amiért valami mást értelmeztem, mint amit mondott, és helyette még mindig azzal a megértéssel közelít felém, amilyennel azóta teszi, hogy először szóba álltunk. Úgy tűnik, hogy valóban léteznek normális emberek, és olyanok, akik ítélkezés helyett csak próbálnak megértőek maradni. Így jobban bele gondolva, nem is tudnám elképzelni Flort másmilyennek. Olyannak semmiképp, akinek a kedves szavai mögött lenne bármiféle hátsó szándék is. Bár néha teljesen akaratomon kívül ejtek el olyan elszólásokat, amik belülről emésztenek, de szerencsémre minden témában megtaláljuk a közös hangot, így valahogy olyan természetesen hat ki a beszélgetésünk. Olyan, mintha nem is egy röpke másfél órája ismernénk egymást, hanem már hosszú évek óta. Mégis kicsit elszőrnyedek azon a történeten, amit mesél, és általa rá jövök, hogy minden ellenére még mindig mennyire hálás lehetek azért, mert ilyen az életem, amilyen. A férjemmel persze vannak gondjaink, leginkább a hűtlensége és a hozzám viszonyuló viselkedése, ami néha kiborító, de még nem érzem annyira elesettnek magam, hogy bármiféle kárt is tennék benne, önmagamban, vagy bárki másban. Igazából, még egy légynek is nehezemre esne ártani.
- Hiszen ez szörnyű. Az, hogy valakit a környezete őrjít meg ennyire, elviselhetetlen lehet. - bár jelenleg úgy érzem, hogy tartom magam, de mégis elgondolkodok azon, hogy mi lesz, ha egy idő után én is becsavarodok? Ezért pedig csak még biztosabb leszek abban, hogy változtatnom kell mindazon, amiben vagyok. Flor annak ellenére ad egész jó tanácsokat, hogy tudatában lenne annak. - Ha minden ember ilyen lenne, mint Te vagy, akkor kevesebb szenvedő lélek létezne. De sajnos nem cipelheted a válladon mindenki terhét. Én mindenesetre örülök, hogy megismertelek. -  ismét egy hálás mosolyt küldök felé, komolyan gondolva a szavaimat. Ha ma semmi mást nem nyertem, csak a barátságát, már attól igazán elégedettnek érezhetem magam. Hírtelen az engem felemésztő problémák olyan semmisnek is tűnnek. Tényleg jól esik, hogy az akaratán kívül is segített jobbnak látni a világomat. A kezemben lévő lufinak pedig még mindig úgy örülök, mintha valami kincsre bukkantam volna rá. Azzal, hogy végre látok, megtanultam értékelni az olyan apróságokat is, ami mások szemében semmiségnek tűnhetnek. Számomra viszont semmi sem unalmas a világban, és egyre jobban kezdek hinni abban, hogy még számtalan lehetőségem lesz felfedezni minden apró örömet. Mert bízok abban, hogy sikerülni fog legyőznöm azt a sötétséget is, amiben jelenleg vagyok.
- A fényt valóban csak akkor tudod igazán értékelni, ha voltál már sötétben. De úgy igazán. Olyanban, amikor a csillagokat sem láthattad, csak elképzelted. - értek egyet vele, még mindig vidáman, miközben a lábaim már vezetnek is a közelgő taximegálló felé. Hiszen lassan haza kell mennem a saját valóságomba, bármennyire is maradni szeretnék inkább.
- Köszönöm a társaságodat és azt, hogy ilyen megértő voltál velem. Remélem tényleg lesz még alkalmunk találkozni. - szólalok meg megtorpanva kicsit, és hírtelen, ösztönszerűen még meg is ölelem mielőtt el válnának az útjaink.