Venus a vak.
Tedd a szívedre a kezed és mondd azt, hogy ha megismered Venus Heighelt, aki az egész eddigi életét sötétségben kényszerült leélni, nem a sajnálat az első, ami eszedbe jut róla? De miért? Hiszen a látásán kívül neki mindene megvolt. Gazdagság, felhőtlen gyerekkor, tele barátokkal, akik valószínűleg csak az apja neve miatt fogadták őt el - de legalább voltak -, tehetség, hiszen kiskora óta csodálatos érzéke van a zenéhez, több hegedű versenyt is megnyert, tud játzsani orgonán és, még a hangja is irigylésre méltó. Aztán egy csodálatos férje is lett, aki olyannak fogadta el, amilyen, és a luxus, amibe egyébként is bele született, nem volt más dolga, mint élveznie mindazt. Ugye, hogy ha jobban bele gondolsz, akkor nincs is rákényszerűlve senki sajnálatára? És ezt nem is várta el soha, sőt egyenesen utálta, ha valaki megjegyzést tett arra, hogy mennyire szegény, hiszen még a férjét sem tudja bámulni, pedig azt beszélik, hogy igazán jóképű férfi. Ő valahogy másképpen fogta fel mégis a vakságot. Elfogadta, és még annak ellenére is, hogy nem látott mást a folyamatos sötétségen kívül, boldognak érezte magát. Talán az is volt. Mindig mosolygott, tisztelettel beszélt az emberekkel, és mindig igyekezett kihozni magából a maximumot is. Talán furcsán hangzik egy vakról ilyent hallani, de nagyonis maximalista volt mindig, voltak álmai és bár nem látott soha életében semmit, de mégis ahogyan a szülei körül írtak neki néhány tárgyat, képes volt azt maga elé képzelni. Ilyenkor mindig örült és úgy érezte, minta az a tárgy előtte lenne és látna. Még a rengeteg sikertelen műtét sem ábrándította őt ki semmiből, bár egy idő után bele törődött a sorsába és abba, hogy soha nem lesz olyan élete, mint másoknak. Annak ellenére pedig újra meg újra sikerült hálát adni mindazért, amilyen van, és rájött, hogy talán nem is az a legfontosabb az életben, hogy lásson, hanem inkább az, hogy érezzen. Ő pedig nagyon is tele volt érzelmekkel és annak ellenére is képes volt bárkit szeretni és elfogadni, hogy nem látott maga körül semmit. Érzékenységét sosem sikerült azonban elrejtenie, és néha még akkor is elő jött belőle az, amikor oka sem volt a könnyeire. Sokkal intenzívebben képes átélni mindenféle érzést. Nem csak a szeretet, de a gyűlöletet is.

Venus a látó.
Csodaként tekint arra, hogy az utolsó műtétje sikerült, és harmincöt éves korára végre eltűnt előle a sötétség. Olyanná vált, mint egy kisgyerek, aki most ismerkedik a világgal éppen. Imádja a színeket, az embereket, a tájakat, a ruhákat és még a kocsik sem tűnnek olyan zajosnak, mint addig, amíg nem látta azokat. A szülei rengeteget segítenek abban, hogy mindent megismerjen, ugyanakkor szeret egyedül is bolyongani mindenfelé. Mégis, mintha a boldogsága eltűnt volna a vakságával együtt. Úgy érzi, hogy sokkal egyszerűbb volt minden, amig nem látott és nem tudta, hogy semmi sem olyan tökéletes  körülötte, mint ahogyan elképzelte. A férje sem olyan ember, mint amilyennek hitte. Furcsa emberek veszik körül, titkos üzeneteket vált valakikkel és úgy nézi a monitorban a mindenféle nőcskék képét, mintha a felesége nem is ülne a hátában szótlanul. Még mindig vakként kezeli, de nem csak a férfi, hanem szinte mindenki más is. Venus pedig egyre gyanakvóbb, és ezt utálja. Mégis eltöpreng azon, hogy talán csak a hamarosan rájuk hagyott örökség lehetett mindig is a férfi célja, és egyáltalán nincsenek érzései felé. Szeretne ő is részese lenni annak a cégnek, amiért az apja egy életen át küzködött, de senki sem hisz abban, hogy képes lenne irányítani azt. Ez nem csoda. Hiszen még az írást és olvasást is mindig tanulja, bár már egyre ügyesebben megy neki. Szerencsére van elég magabiztos és eltökélt ahhoz, hogy bármit elérjen, amit akar. A valósággal azonban nem biztos, hogy egyedül meg tud bírkózni, hiszen tudja, hogy fájni fog. A férje ugyanis minden bizonnyal hűtlen hozzá, sőt, talán mindig is az volt. Nem csak kihasználni akarja, de mintha még a stílusa is más lenne. Durvábban szól hozzá, nem érinti meg, mintha haragudna, hogy a felesége végre lát. Képtelen arra, hogy vele együtt örüljön, Venus pedig még sosem érezte magát ennyire magányosnak.

Magamra terítek egy pokrócot miközben le ülök a kertben lévő hintámra, ami gyerekkorom óta ugyanezen a helyen van, csak annyi változott az évek során, hogy az én növekedésemmel az is nagyobb lett, mostanra pedig bőven elfér rajta három ember is. Én mégis mindig egyedül ücsörgök rajta, fe-fel pillantva az égre, bár most annyiban más az érzés, hogy a csillagokat, amelyekről ezidáig csak elképzelésem volt, valóban látom is. Kezemet felemelve rajzolok végig a csillagokat követve a levegőben és állapítom meg, hogy az bizony a göncölszekér lehet. Legalábbis nagyon hasonlít ahhoz, amelyet anyu annyiszor rajzoltatott le velem éppen így, amíg sötétségben éltem. Hátra dőltöm a fejem, de egy percig sem csukom be szemeimet, mert amióta végre látok, egyszerűen rettegek az alvástól. Mindig attól félek, hogy reggelre, mire kinyílnak fáradt szemeim, ismét elborít az a feketeség, amiben eddig éltem. Mindenki kész csodának tartja azt, hogy a sokadik műtéttel végre eredményt értek el nálam. A szüleim megkönnyebbültek, mintha egy hatalmas teher hullott volna le a vállukról, és úgy döntöttek, hogy külön költöznek tőlünk egy sokkal kisebb házba, hiszen szerintük már nincs szükségem rájuk. Nem is várok már el semmit tőlük, hiszen az életüket arra áldozták, hogy segítsenek érvényesülni a világban a vaknak született lányukon. A férjemmel ketten maradtunk ebben az üres, és hatalmas házban, és bár most kéne a legboldogabbnak lennünk, de mintha Őt nem is igazán érdekelné az, hogy vissza tért a látásom. Éppen úgy éli az életét ahogyan szeretné, és nem is különösebben zavarja az, hogy látok. Még sokkal többet is, mint szeretnék.
- Hát itt vagy. - Rick hangja ébreszt fel a gondolataimból, mire kiegyenesedek egy kicsit és arrébb ülök, hogy csatlakozhasson ő is. Tekintetem végig rajta tartom miközben helyet foglal. A férjem valóban jóképű, magas és épp olyan, akiért talán minden másik nő is bármilyét oda adná. Bár nekem önmagában minden ember szép. Imádom felfedezni mindenki vonásait a pillantásommal, korábban csak érintéssel tudtam megállapítani például azt, hogy mennyire szabályos épp az előttem lévő orra. - A szüleid nagyon jól döntöttek, hogy félre vonulnak. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de egy kicsit régi vágásúak. Szerintem ideje lenne valami modernebb ékszereket is gyártani. Jó kezekben lesz nálam a cégük. - és amint kimondja szavait, közelebb hajol hozzám, átöleli a derekam és egy puszit ad a homlokamra. Régen imádtam, mikor a közelembe jött. De akkor nem láttam azt a rázsfoltot, amit most is látok a gallérján. Sóhajtva húzódok el tőle, mire vissza húzza a kezét a derekamról és hátra dől.
- Szeretném én is ki venni a részemet az apám cégéből. - szólalok meg végül halkan, de nem nézek rá. Apa rengeteg munkát fektetett bele az ékszergyártó cégébe, ami egyre jobban szárnyal, és a férjem nevetése egyértelműen a tudtomra is adja azt, hogy alkalmatlannak tartana ahhoz, hogy mindent az irányításom alát vehessek. Most még talán valóban az lehetek, hiszen ismerkedek a világgal és a benne lévő csodákkal, viszont akkor is szeretném én irányítani azt, amit az apám épített fel. Nem akarom, hogy egy olyan férj oldalán legyek, aki csakis érdekből van mellettem.
- Ne beszélj már butaságokat, Venus! Mégis mihez kezdenél te egy ilyen céggel? Én már évek óta... - kezemet felemelem, hogy belé folytsam a szót, mert pontosan tudom mit akar mondani. Már hosszú évek óta az apám mellett van, rengeteg tapasztalattal rendelkezik. De viszont én is gyorsan tanulok. Meg hát zavar az ingén lévő vörös folt is.
- Rúzsfoltos maradt az inged. - a hangom még mindig nagyon halk, Ő pedig látszólag egyre feszültebb. Oldalra billenti a fejét, és kezével úgy kezdi törölni belőle a foltot, mintha az ennyitől ki jönne. Csak még inkább sikerül szét kennie. Sóhajtok és ismét a csillagok felé emelem tekintetem.
- Ez nem rúzsfolt. Rosszul látod. - a hangja csúfandáros, és idegesen szökik is fel mellőlem, magamra hagyva engem ismét a gondolataimmal. Azt hiszi mindenki, hogy hülye vagyok. Pedig nagyon is tudom, hogy mi az, ami körülöttem zajlik. A férjem hűtlen, már nem is olyan kedves, mint korábban volt, és egyértelműen csak az örökségre fáj a foga. Ezt csak az nem láthatja, aki vak. Én valóban nem is sejtettem. Most viszont, úgy érzem, hogy valamit tennem kell. Apa nagyon szereti Ricket, bízik benne, és sajnos bennem már kevésbé. Egy egész életét vakon leélő nő, mihez is kezdhetne egy olyan komoly feladattal? Az én dolgom csak annyi kéne legyen, hogy itthon, tétlenkedve várjam, amíg a férjem kihasználva a családunk jóhírét és pénzét, mindenféle nőcskékkel szórakozik, és adjak hálát azért is, mert mindenem megvan. Most már tényleg. Még látásom is van. Egy újabb sóhaj kíséretében állok fel végül a hintáról, és indulok meg a ház felé, ami olyan kezd lenni számomra, mint valami arany kalitka. Rick még a mai napig elő veszi a ruhákat is, amiket hordanom kell, pedig már látok én is. Nem ilyesfajta segítségre lenne szükségem. Az ajtóban azonban megtorpanok, mert meghallom a férjem hangját. Valakivel telefonon keresztül beszélget, sbár nem szokásom hallgatózni, most mégis azt teszem. De csak azért, mert a nevem is elhangzik.
- Valahogy meg kell szabadulnom Venustól, mielőtt mindent tönkre nem tesz. - megtámaszkodok a falba egyik kezemmel, másikat meg a szám elé rakom, hogy véletlenül se hallja meg, hogy itt vagyok. Néma csend következik, amiből feltételezem, hogy az beszél épp, aki a vonal túloldalán van. - Nem tudom. Ha szükséges akkor megölöm. - és ennyi számomra elég is, hogy a tökéletes világom még inkább romokba dőljön. Csendben, könnyeimmel küszködve lépek ki ismét az ajtón, behajtva magam mögött azt és vissza ülök a hintámra, ami a leginkább emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen sokkal boldogabb voltam addig, amíg nem láttam, hogy mennyire csúnyais az a világ, ami körülvesz.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Különösen nehéz utat tudhatsz a magadénak ez kétségtelen, hiszen a múltad nehézségei igazán sok kihívást állítottak eléd. Hamis barátok, érdek ismerősök és kapcsolatok szegélyezik az utat amin jársz, mégis emelt fővel haladtál harcolva minden nap a magad boldogságáért.  
Minden körülmény adott lehetne, hogy TÉNYLEG mindened meglegyen, mégis pont emiatt a csoda miatt, hogy megkaptad a látásod kell fény derüljön arra, hogy az út amin jársz meredek lejtő felé közelít, tele árkokkal és olyan emberekkel akik mást sem akarnak csak a bukásodat. Minden erődre szükséged lesz, ehhez nem fér kétség.
Remélem, hogy készen állsz életed következő harcára, én szurkolok. Az egész lapod nagyon tetszett, így nem is tartalak fel tovább!  

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!