Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Elgondolkoztam a válaszán, mígnem végül bólintottam egy barátságos mosoly kíséretében.
- Ahh értem, így már érthető az is, hogy miért vonz. – korábban sose voltam még tükörteremben, így emiatt se tudtam elképzelni azt, hogy miért is vonzotta őt.
Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott és kicsit el is húztam a számat a nem tetszésemet kifejezve ezzel is. Nem is gondoltam volna azt, hogy akár apa is képes lehet ilyen borzalmas dolgokra kényszeríteni másokat, de gondolom másként nem tudnának ennyi férfit fegyelemre kényszeríteni.
- Csodálom, hogy mindennek ellenére is ennyire elhívatott vagy. Még kész szerencse, hogy orvosi pályán semmi ilyen nincs, nem biztos, hogy ilyenek ellenére is kitartanék. – természetesen ott is vannak kevésbé szép dolgot, de ilyen büntetések nincsenek. Igaz, ott összevéreznek, lehánynak, és még sorolni lehetne a végtelenségig a dolgokat, de mindennek ellenére is reméltem azt, hogy egyszer nagyszerű orvos lehetek és sok emberen fogok tudni segíteni.
Láttam a zavarát, mire kérdőn pillantottam rá, hogy ne kéresse magát és árulja el, hogy miről is van szó. Amikor viszont meghallottam, akkor könnyedén törtem ki nevetésben.
- Csak ez? Amúgy meg két dolog. – kezdek bele miközben őt fürkészem a sorban állva. – Nem tudnál eltekinteni attól, hogy kinek is a lánya vagyok? Csak egy lány vagyok a sok közül és nem a parancsnok lánya. – kicsit kérlelően csendül a hangom, mert nem akarom azt se, hogy ez befolyásolja őt. Tekintsen rám úgy, mint bárki másra tekintene, de tényleg. Nem vágyom különleges bánásmódra. – Másodszor pedig jobban hangzott volna, ha azt mondod, hogy netalán egy illetlenül öltözött lány vonta el a figyelmedet a névről, legalábbis szerinted úgy volt öltözve. – játékosan meg is böktem a mellkasát, ugyanakkor a pillantásomból és mosolyomból könnyedén kiolvashatta, hogy csak játszadozom vele és egyáltalán nem gondolom komolyan, hogy én erre vágytam volna. Egyszerűen csak tényleg jobban hangzott volna. -  Bluebell vagyok, örülök a találkozásnak Joe. – kezemet nyújtottam felé, mintha csak most találkoznánk először. Reméltem, hogy elfogadja, tekintve hogy szerettem volna, ha tiszta lappal indulunk és nem úgy tekint rám a továbbiakban, mint a parancsnok lányára.
- Ha lesz még kedved, akkor kipróbálhatjuk. – vetettem fel, mert még én se ültem rajta, de szívesen kipróbáltam volna még azelőtt, hogy evésre vagy ivásra adnám a fejemet.
Kíváncsian pillantottam a barátnőm felé, majd amikor meghallottam a kérdését, akkor megrántottam a vállaimat, de mielőtt válaszolhattam volna máris megfogta a kezemet, amivel eléggé meglepett, viszont mindennek ellenére is követtem és nem ellenkeztem. Kíváncsi voltam, hogy mi is jutott eszébe.
- Azt a nagyot. – böktem a nagy panda felé, ami legalább combközépig ért még nekem is, legalábbis ránézésre ezt tippeltem. Végezetül meglepetten néztem rá. – Komolyan ezt akarod? – nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé, de mosolyom a fülemig ért, ami egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tesz a tettével. Kíváncsian figyeltem, hogy miként is céloz és sorra el is találta azt, ami kellett. Amikor a plüssel elindult felém, akkor még szélesebb lett a mosolyom, majd könnyedén libbentem közelebb hozzá, hogy megöleljem, már amennyire a pandától tudtam.
- Köszönöm, ez igazán kedves volt tőle, de nem kellett volna. Lehet nem tetszett a karót nyelt éned, de értem, hogy miért viselkedtél akkor úgy. – édesen csendült a hangom, majd kapott egy puszit az arcára is, mielőtt elengedtem volna őt és elvettem volna tőle a macit.
- Van még kedved felülni rá, vagy inkább máshova mennél? Akár magunk mögött hagyhatjuk ezt a helyet is, ha ahhoz több kedved lenne. – aprót alsó ajkamba haraptam, miközben a barnáim elvesztek a kékjében. – Vagy ha akarod, megpróbálhatunk elbújni pandával a tükörteremben, hogy legyen mit megtalálnod. – kicsit talán ugrattam őt, de ez inkább játékosság volt a részemről, mintsem más célt szolgált volna, miközben a mosoly egy pillanatra se tűnt el. Egyértelmű volt, hogy kezdem jól érezni magam a társaságában.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Nem szokásom általában ez a viselkedés, most még is úgy éreztem, elő kell vennem azt az énem, mit belém neveltek, s jómodorhoz illően, csak akkor beszélni ha kérdeznek.
Meglehet, ha sikerülne elfelejtenem, hogy a Parancsnok lánya, másként állnék hozzá, s nem egyszerűen csak pár szavas feleleteket tudna kihúzni belőlem.
Hamar belementem a dologba, talán meglehet untam már az ittlétet, s szívesebben vinne másfelé a lábam.
Ez az invitálás pedig üde szinfolt is lehet a napban, tekintve, hogy még mennyi minden várat magára.
-A kihívás miatt. Megkeresed a kiutat, a másikat. Vagy a móka kedvéért.-magyaráztam, miközben rá emeltem tekintetem, s elmosolyodtam egy pillanatra. Mindig is kedveltem a tükörtermeket, s legalább olyan volt, mint egy varázslat.
-Kezdetben fogda...de nagyon kreatívak tudnak lenni. Mehetsz a mosodába, konyhára, de akár takaríthatod is a mosdót egy fogkefével.-elfintorodtam. Ez utóbbit találtam a legborzalmasabbnak mindközül.
Újabb kérdésére, mi aztán átcsapott kijelentésre megdörgöltem tarkómat,s zavart mosoly jelent meg arcomon.
-Általában jó a memóriám. Könnyen megjegyzek neveket, dátumokat...de... Bevallom, mikor bemutatkoztál nem figyeltem. Jobban érdekelt a saját nyomorom, és nyakik piszkosságom, mint sem a Parancsnok lányának a neve.-magyaráztam, s mikor beálltunk a sorba, elcsendesedtem egy pillanatra.
Nem is volt olyan nehéz kimondani, mint ahogy azt én gondoltam első pillanatban.
Végigtekintettem a körülöttünk elhaladó embereken, kik vattacukorral, és egyéb vásári finomságokkal megrakottan suhantak el mellettünk néhány pillanatra, aztán az újabb kérdésre a hullámvasútra mutattam.
-Azt kipróbálnám. Ekkorán még nem ültem.-jegyeztem meg, aztán ráemeltem kékjeim, miközben fejemmel a barátnője felé böktem.
-Sosem szerettem harmadik kerék lenni...Te hogy viseled? Vagy lehet pont ezért lőttél olyan bénán? De tudod mit?!-körbepillantottam, megfogtam a kezét, s magam után húztam.
Visszavezettem arra a helyre, ahol lövöldözni lehetett, s előszedtem egy érmét a zsebemből.
-Melyiket akartad?- közben már ki is fizettem a pénzt, s felvettem a szabad puskát, kicsit jobban benéztem a célkeresztet, s mivel ezeket általában megbabrálják, hogy ne legyen olyan pontos, gondoltam kicsit jobban oda kell tennem magam.
Ha megmutatta melyik plüssöt szeretné, akkor bólintottam, célbavettem, s mivel Fortuna is kegyesnek bizonyult, el is találtam a medvét, mit aztán át is vettem, s mosolyogva nyújtottam át neki.
-Kárpótlás a hogy is fogalmaztál? Karótnyelt viselkedésemért!-mosolyom kitartó volt, még akkor is, hogyha elvette a plüssöt.
Persze ha nem akart velem jönni, és ragaszkodott a barátnője társaságához, akkor ottmaradtunk a körhintánál.
Ha pedig velem jött, hát ott virított nála a medve, mit annyira megakart nyerni.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Mosolyogva pillantottam rá, miközben kicsit oldalra billentettem a fejemet és alig hallhatóan még kuncogtam egyet azon, amit mondott.
- Ha így van, akkor jobb ha felkötöd a gatyádat, mert nem lenne könnyű dolgot abban a pozícióban. – játékosan csendült a hangon, miközben álltam a pillantását. Nem voltam extrán bajkeverő, de azért megvoltak az ügyes-bajos dolgaim. Vagy éppen az, hogy olykor annyira belefeledkeztem egy-egy könyvbe, hogy volt már olyan, amikor majdnem még az úttestre is leléptem, de szerencsére még általában időben kapcsoltam, vagy volt olyan, aki megállított ebben.
Annak köszönhetően, hogy milyen hirtelenséggel hagyott magamra kicsit meglepett és egy pillanatra még végigpillantottam magamon, hogy netalán velem van-e gond, amiért ennyire menekülne a közelemből, de nem láttam különösebb okát. Egy egyszerű atlétát viseltem magasított derekú rövid gatyát és tornacipőt. Semmi extra nem volt az öltözékemben, mondhatni egészen hétköznapi volt, de lehet ő még ezt is a kihívó ruhák közé sorolná.
Miután átvettem a nyereményemet elindultam, hogy megkeressem a többieket, amivel semmi gond se lett volna, ha Clara nem dönt úgy, hogy idővel kerítőnőnek áll. Roppant kínos volt az, hogy miként támadta le a srácot. Tudtam jól, hogy csak jót akar, de olykor igazán bosszantó volt, hogy azt hitte mindenhol ott vannak a szikrák, ahol valójában nem is voltak, de nem tudtam ezért haragudni rá. Túlontúl is romantikus lelkű volt.
Kicsit meglepett azzal, hogy Joe milyen könnyedén belement a dologba és ez ki is ült az arcomra. Valahogy úgy gondoltam, hogy őt innen a világért se lehet elmozdítani.
Clara csak legyintett arra amit mondott és máris magunkra hagyott, hogy a pasijával foglalkozzon.
- Miért pont tükörterem? – törtem meg végül a csendet a percek múlásával, ha már azt mondta, hogy azt se becsülje le a barátnőm. Ők pár lépéssel előttünk sétáltak, miközben egy kisebb távolságot fenntartva Joe mellett haladtam.
Aprót sóhajtottam, amikor újra egészen szófukarrá vált és már éppen szóvá tettem volna, amikor is megjelent a semmiből az egyik barátja. Hagytam, hadd beszéljenek, kicsit távolabbról szemléltem az eseményeket, majd ahogyan a srác elköszönt a másiktól azon egyszerűen jóízűen kuncogtam és mosolyogtam, amit azért igyekeztem leplezni a kezemmel. Amikor visszasétált mellém, akkor újra elindultam a körhinta felé.
- Mi a büntetés, ha elkésel? – kíváncsian csendült a hangom, még ha addig még sok idő is volt, hiszen még csak koradélután volt, még addig van pár óra, hogy egyáltalán a nap a horizont alá akarjon bukni.
- Min töröd ennyire a fejedet? Mármint eléggé úgy tűnsz, mint aki azért nem beszél, mert valamire nagyon rá akar jönni, de szólj ha tévednék és valójában mindig ennyire csendes vagy. – barátságosan csendült a hangom, miközben beálltam a sorba, ami szerencsére nem volt annyira vészesen hosszú. A következő menetbe vagy az utána lévőbe biztosan fel fogunk férni a körhintára.
- Van még olyan, amit mindenképpen kiszeretnél próbálni? – fogalmam sem volt igazából, hogy mit is kellene mondanom, vagy kérdeznem, így egyelőre maradtam ennél. Kicsit zavarban voltam, hiszen megszoktam már azt, hogy általában beszédes egyedek vesznek körül. Tudom, azt is szokták mondani, hogy olykor elegendő egy jó kérdés és a beszélgetés beindul. Reméltem, hogy idővel itt is így lesz.  

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Parancsot teljesíteni teljesen más dolog, mint sem szórakozásból, vagy épp sajnálatból segíteni valakinek. Jó móka volt, s persze tudtam, hogy a többiek is itt vannak valamerre.
Woolf lelépett egy csajjal, én meg egymagamban maradtam a négyes kompánia után.
Persze nem állhattam meg, hogy ne vessem oda a tőle hallott szavakat, s mikor hasonló feleletet kaptam, nem bírtam ki nevetés nélkül, majd nagy komolyan szólaltam meg.
-Meglehet, én vagyok az Őrangyalod!-aztán mosoly suhant át arcomon, ám végül nem maradtam ott sokáig, hisz tudtam, ha elhagyjuk egymást, a tükörterem elöttre beszéltünk meg találkozót, szóval oda indultam el, s némi kitérő után már sorban is álltam.
Készültem volna előszedni cigarettámat, hogy elszívjak egy szálat míg várakozos, s már be is illesztettem szám sarkába, mikor egy lány lépett oda hozzám.
Felvontam szemöldököm, aztán félmosoly suhant át arcomon míg hallgattam, majd mint derült égből villámcsapás ért, hogy milyen nevet is mondott.
Pillantásom rá emeltem, majd újra a másikra, aztán a kőrhinta irányába, aztán fülem mögé tűrtem azt a bizonyos szálat.
-Szívesen!- azt persze megtartottam magamnak, hogy a tükörterem is hangulatos tud lenni.
Laza eleganciával tettem zsebembe kezem, aztán újfent bólintottam, persze az ital gondolata sem volt rossz.
-Ne becsüld alá a tükörtermet sem.-ha megindultak mentem velük tovább, s persze közben nem voltam a legszószátyárabb. Meglehet, nem a legjobb társaság voltam, ami a beszélgetést illette, de legalább arra gondoltam, addig sem egymagamban ácsorgok.
Mondjuk azt sem kellene elfelejtenem, hogy időben érjek vissza, máskülönben csinos büntetésben lesz részem, aminek nem akarnék boldog tulajdonosa lenni.
Útközben Dilan keveredett mellém, karolta át vállamat, s húzott el pár lépéssel.
-Ígérd meg nekem öregem, hogy jófiú leszel, és nem késed le a találkozót ilyen gyönyörű hölgyek miatt!
-Megigérem, hogyha elkések, téged is magammal rántlak!
-A fejed után menj öregem!-ekkor került kezembe a kis plüss, amit aztán mellkasànak nyomtam.
-Na pucolj innen!-nevettem el magam, miközben ő ellépett onnan, megfogta az állatkát, én pedig haladtam tovább.
-Ne feledd! 22:00!
Megfordulva tisztelegtem felé nyelvet öltve, mosolyt villantva, aztán visszatértem a kis társasághoz a Kisasszony mellé, akinek már tudtam a nevét, ám azt kellene még kiderítenem, hol is volt benne az a kék...

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Nem igazán számítottam arra, hogy bárki is a segítségemre siet, ha meg is fordult volna a fejemben, akkor hamarabb hittem volna azt, hogy Clara lesz az, vagy éppen az aktuális lovagja, vagy valaki még a társaságból, akikkel együtt érkeztünk meg, hogy aztán kicsit szétszéledjünk is mindenki megtalálja azt, ami kedvére való ebben a színes és vidám forgatagban.
Szerencsére előbb szólalt meg, mintsem ennyire közel sétált volna hozzám, mert különben hamar kiderült volna, hogy mennyire is jók a reflexei vagy éppen én mennyire is tudom megvédeni magam a kéretlen érintésekkel szemben.
Kicsit feljebb vontam a szemöldökömet, miközben hallgattam a tanácsát, amikor pedig „karjaiba zárt”, hogy beállítsa a kezemet és jól tartsam a fegyvert, akkor meglepettség kiült az arcomra, majd pedig kicsit bolondozva hasonló szavakat intéztem irányába, mint ő tette pár nappal ezelőtt.
Nevetését hallva és mosolyát látva elmosolyodtam én is. Kérdését hallva egy pillanatra úgy tettem, mint aki nagyon eltöpreng a válaszom, majd nemlegesen megráztam a fejemet.
- Nem. – ő is pontosan ezt mondta nekem, viszont a mosolyom esélyen elárulta, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan ezt az egészet. Tényleg nem fordult meg a fejemben, egyszerűen csak bolondoztam vele és úgy tűnt legalább pár pillanat erejéig vevő is rá. Ez már kész haladásnak tűnt a múltkori viselkedéséhez képest.
A sikerélményt követően kicsit magával ragadott a pillanat és még engem is meglepett a tettem. Sietve hátráltam el, mielőtt még félreértené a helyzetet, mint legutóbb is tette a bázison. Megköszörültem a torkomat.
- Kisasszony? Csak nem megint parancsot teljesítesz? – oldalra billentettem a fejemet, miközben őt fürkésztem, de igazán ezt se gondoltam komolyan. Az egyik tippem az lett volna, hogy bosszantani akar, a másik tippem meg az, hogy egyáltalán nem jegyezte meg a nevemet.  Fogalmam sem volt arról, hogy mi is volt az igazság.
Végül meglepetten pislogtam párat annak köszönhetően, hogy amilyen hirtelen feltűnt, olyan sietve is hagyott magamra, mielőtt még azt mondhattam volna, hogy nem zavar. Aprót sóhajtottam, majd odalépve az árushoz rámutattam egy kisebb egyszarvúra, ha már a nagy panda úgy tűnt nem fog összejönni.
Lassú léptekkel haladtam, miközben nézelődtem és ismerős arcok után kutattam, ha már elérték azt, hogy ezt a napsütéses napot ne a könyvek fölött görnyedve töltsem el. Sietve kerültem ki egy gyereket, mielőtt még rám önthette volna az innivalóját, majd amikor meghallottam a nevemet, akkor megtorpantam és kíváncsian pillantottam körbe.
Clara üvöltözte a világvégéről, miközben integetett, hogy arra menjek. Fel se tűnt, hogy Joe mellett is elhaladtam közben, amikor pedig odaértem a barátnőmhöz, akkor egyszerűen belém karolt és máris faggatni kezdett, hiszen látta ő is a jelenetet. Én viszont csak leintettem, mert nem volt miről mesélni a végtelenül romantikus lelkének. Én viszont mosollyal az arcomon hallgattam a történetét, amikor is az egyik sor mellett megtorpant és elmosolyodott. Sietve böködte meg Joe vállát, mielőtt én megállíthattam volna.
- Nincs kedved csatlakozni hozzánk? A körhintához mennék, de sajnos hármas hinta nincs, csak kettes vagy egyes, nekem viszont van párom, így nem tudok Bells támasza lenni közben.  Korábban úgy tűnt, hogy ti ismeritek egymást, vagy tévednék? – édesen csendült a hangja, mire én legszívesebben elsüllyedtem volna és alig észrevehetően belecsíptem a karjába, hogy fejezze már be. Tény, hogy nem rajongtam azért, hogy a magasban egy hintában repkedjek, de azért erős túlzás volt azt állítani, hogy féltem volna vagy egyedül nem ültem volna fel. – Mit szólsz? Cserébe meghívunk utána valami kajára vagy italra. Biztosan jobb lehet a kilátás is, mint egy tükörteremben. – megforgattam a szememet, miközben ő édesen mosolygott, majd a fiúra pillantottam bocsánatkérően. Időközben pedig meg is érkezett Clara pasija, aki noszogatta, hogy menjenek már, de a barátnőm még meg akarta várni a srác válaszát.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Az eltáv mindig kellemesebbnek bizonyult mint a rengeteg gyakorlat, mivel nap mint nap szembe kell néznünk.
Mindenki alig várta, hogy eljöjjön ez a nap.
Én eleinte haza akartam menni, hogy otthon pihenjek egy keveset, ám hála Woolf, és még pár srác rábeszélőképességének, végül maradtam, és inkább az ide érkező vursliba mentünk el.
Pár alkalommal remekül mulattunk, nevetve próbáltuk túllicitálni a másikat, mint egy erőtfitogtatva, majd lassan megakadt a szemük néhány lányon, s igyekeztek a legjobb benyomást tenni rájuk.
Egy idő után, ismerős alakot véltem felfedezni a tömegben az egyik céllövöldénél, s már vagy három szerencsétlen lövést néztem végig, mellettem persze nem maradhatott el Woolf sem, s oldalba bökött nem is egy alkalommal, hogy nyomatékosítsa, ez bizony a Parancsnok lánya.
Egy ideig ellenkeztem, majd meglöködött.
-Maximum kapsz egy maflást… vagy hálacsókot!! - felnevetett, mire szemet forgatva löktem egyet a vállán, hogy aztán közelebb menjek a barna hajzuhataghoz, s talán szerencsémre, elsőre szólaltam meg.
-Túl lentre célzol…így csak a földet találod el... próbáljd meg… - közelebb léptem, megfogtam a fegyver csövét, s fel se tűnt mennyire szemtelenűl közel kerültem, s fogtam át mind két karommal, hogy aztán rendesen célra tartsam a fegyvert.
Mikor megszólalt, halk rövid nevetésem csendült, s széles mosoly suhant át arcomon.
-Elhinnéd ha azt mondanám, nincs ilyen szándékom?- egyszerüen csak maguntam a bénázását, s segítenem kellett abban, hogy végre legyen némi sikerélménye is.
Aztán mikor eltalálta a megfelelő célt, elengedve a fegyvert léptem távolabb, hogy aztán érjen egy meglepetés, mikor is a nyakamba borult, s kaptam egy puszit.
Meglepetésemnek pusztán egy felszaladt szemöldök adott hangot rövid ideig, majd következhetett egy mosoly, mi szavai nyomán suhantak át rajta.
-Bárki megtette volna Kisasszony!-már csak azért is ezt a szót használtam. S magamban jót mulattam. Meg aztán ügyes álca lehet ez arra is, ha valakinek nem emlékszünk pontosan a nevére. Volt benne valami kék...
Körbepillantottam, Woolf után kutatva, ám idő közben eloldalgott pár lány társaságában, s nyilván megint azzal kérkedett, hogy ő a legerősebb a rajban, és mindenben ő a legjobb.
A gondolat mosolyt csalt képemre, ám azért reménykedtem benne, hogy hamarosan visszatalál, és majd együtt szórakozhatunk különböző feladatok, kihívások végrehajtásában.
-Nem zavarok tovább! Jó szórakozást!-azzal elindultam egy másik irányba, majd hamar meg is torpantam, hisz rátaláltam az erőművész uraságra, ki épp egy kalapácsot lendített a feje fölé, hogy lesúlythasson a gombra.
-Mutasd mit tudsz Woolf!-bíztattam a többiek mellett állva, s míg a többiek tapsoltak, addig én messzebb álltam pár lépéssel.
Feltünt a lány, kivel eloldalgott, ki lelkesen bíztatva igyekezett legalább is szerintem elterelni a figyelmét az ugrándozásával.
A kalapács lendült, a súly megugrott, ám nem lendült olyan magasra, mivel elérné a megfelelő nyereményt.
-Sebaj fiatalember! Legközelebb sikerrel jár majd! -bíztatta a fószer, kié a szerkezet volt.
Egy darabig még morfondíroztam, majd zsebre vágott kézzel otthagytam, hogy aztán megálljak a körhinta korlátjánál, nekitámaszkodva figyelve a színes forgatagot, mikor is pillantásom megakadt újfent egy ismerős karcsú alakon, majd a következő pillanatban beálltam egy sorba, mi a tükörterembe vezetett.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Kíváncsian hallgattam azt amit mondott és egy aprót bólintottam is, mert volt abban igazság amit mondott, de teljesen nem is tudtam átérezni az egészet. Persze, otthon is akadtak szabályok amiket be kellett tartani, de attól még apám fele ennyire se volt szigorú velünk, mint amilyennek itt tűnt. Még talán azt is megmerném kockáztatni, hogy kicsit rettegték is a nevét, pedig amúgy hatalmas szíve volt és nagyszerű ember volt, aki mindig is támogatott és nem próbált meg olyan útra terelni, amit nem akartam. Régóta tudom azt, hogy orvos szeretnék lenni, ő pedig mindig is mellettem állt ebben. Így nekem nem kellett olyan csatát megvívnom, mint amit Joe szavai sugalltak.
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene erre az egészre mondani, így csak bólintottam és közben meg is érkeztünk az irodához, ahol kiderült, hogy még az apám nem érkezett vissza. A cipő kényelmetlen volt, mert néha ugyan hordtam ilyen vackokat, de jobb szerettem a kényelmes lábbeliket. Miután megszabadultam a cipőmtől a könyvespolc felé vettem az irányt és mivel ő nem törte meg a csöndet, így én se tettem meg. Helyette elvettem az egyik könyvet és letelepedtem vele az az egyik székbe, hogy belelapozzak. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő is telhetett el, mire apa visszaérkezett, aki persze először elnézést kért, biccentett a férfi felé is. Aztán picit rosszallóan ingatta meg a fejét, amikor meglátta, hogy a lábbelimet kicsit arrébb hagytam.
Hagytam őket beszélgetni, vagy hogy kiadja az újabb utasítást, addig én inkább újra elmerültem a könyvben, ha pedig végeztek, akkor sietve köszöntem el Joe-tól és miután apa elintézte amit még akart addig én visszabújtam a cipőmbe, visszaraktam a könyvet a helyére és elindultam vele kifelé a bázisról, hogy végre együtt töltsünk egy kis időt.



[pár nappal később]

Régóta nem jártam már ilyen helyen és míg eleinte a barátaimmal jártuk be a helyet, addig mostanra már mindenki ment a maga feje után, amivel semmi gond se volt. Majd megtaláljuk egymást és Clara-ra se tudtam haragudni, miután véletlen összefutott a kiszemelt fiúval. Sőt, még biztattam is, hogy menjen, én pedig kisebb lézengést követően kikötöttem az egyik céllövöldénél. Jó, tényleg vonzott az egyik plüss, még így huszonegyévesen is, de annyira cukin nézett ki az a panda, arról nem is beszélve, hogy elég nagy is volt. Nem is tudom, hogy hányadik próbálkozásom volt, de biztos voltam abban, hogy ez lesz az utolsó, mert ha valami nem megy, akkor nem kell erőltetni. Miért nem labdákat kell dobálni? Azzal pontosabban tudnék célozni, mint ezzel a fegyverrel.
Aprót sóhajtottam és próbáltam a lehető legjobban felmérni a helyzetet, miközben a pasas persze biztatott, pedig tutira megvan buherálva ez a fegyver. Ennyire még én se lőhetek mellé, ha a dobásaim mindig pontosak. Bosszankodtam magamban és már majdnem meghúztam a ravaszt, amikor meghallottam egy ismerős hangot, hogy ne így csináljam, mire viszont megfordulhattam volna, addigra már mögöttem állt. Teste szinte enyémhez simult, arca arcom mellé került, ahogy előre hajolt, hogy be tudja állítani a kezemet és a fegyvert is.
Másabb esetben biztosan bemostam volna, ha csak úgy valaki el kezd taperolni, de szerencséje volt, hogy még rémlett valamennyire a hangja, de legfőképpen az a kékszempár maradt meg, amit megpillantottam, amikor az illető arcára siklott a pillantásom. Csak is ennek volt köszönhető, hogy nem találkozott a kezem az arcával, vagy a lábam az ágyékával.
- Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy fel akarsz szedni és azért bújsz ennyire hozzám. – játékosan csendült a hangom és egy pimasz mosolyt is villantottam rá. Aztán persze próbáltam komoly lenni és követni a tanácsát, majd lőni. Francba! Igaza volt, mert most mindegyik lövésem célt ért.
Örömömben sietve ugrottam a nyakába és még egy puszit is nyomtam az arcára, amikor viszont rájöttem, hogy mit is tettem, akkor sietve engedtem el és léptem kicsit távolabb tőle.
- Kösz a segítséget. – zavaromban hirtelen azt se hallottam meg, hogy a tulajdonos hozzánk beszélt, hogy vihetem a plüsst, de ha a nagyot akarom, akkor kell még lőni.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Nem volt bennem aggodalom. Nem gondoltam úgy, hogy  elkövetne ilyesmit, pusztán erre adott következtetést néhány cselekedete, bár lehet megbuktam emberismeretből, és inkább a katonáskodásnál kellene maradnom, ha már a csapda elméletem teljesen megdöntöttnek bizonyosodni látszott.
Magam is bíztam abban, hogy sikerrel járok majd, és nem vallok kudarcot, hisz elég régóta gondoltam úgy, ha teljesen odateszem magam, megmutathatom érek valamit, és nem csak arra vagyok jó, hogy teljesítsem a családom akaratát, és azon az úton járjak, mit elém róttak.
Megköszöntem a kedves szavakat, s közben tovább folyt a diskurzus is, én pedig próbáltam kitalálni, még is hol van ebben az egészben a csapda.
Az ember ismeretemmel lehet akadt némi gond, de túl sokféle személyiséggel, és a hozzá tartozó jegyekkel ellátott emberekkel találkoztam ahhoz, hogy az általánosítás csapdája ne akarjon bekebelezni teljesen, és végérvényesen.
-Ki akarná azt, hogy odahaza is parancsokat vakkantsanak neki? Valahol kell ellent mondani. Valahol ki kell mondani, hogy elég volt, és a saját utadat akarod járni. - vállat vonva pillantottam rá. - És ha a saját utadhoz az engedelmességen át kell haladnod, hát megteszed, mert nem kényszer vezérel, hanem szabad akarat. Itt akarok lenni, ezt akarom csinálni. Jó persze vannak olyan pillanatok, mikor azt érzem, rohadtul nem akarok megtenni valamit...de ha nem akarunk kemény büntetést, véghez kell vinnünk. - közben persze eszembe jutott, hogy nem válaszoltam, vagy inkább csak ignoráltam érdeklődését, vajon miért is kaptuk a büntetésünket, de nem éreztem fontosnak, meg aztán meglehet külső szemlélőnek ilyesfajta kitartás, vállt vállnak vetve való összetartás furcsán hatna, így inkább nem pótoltam a válaszadást, s mivel nem hozta fel újfent a témát, ezért elhallgattam örökre. Woolfe cselekedete titok marad egy ideig. Már ha az apjából nem fogja kiszedni.
Az irodánál aztán türelmesen várakoztam, míg ő kopogtatott, s mivel válasz nem érkezett, ezért mikor benyitott az irodába, én magam tekintetemmel követtem, majd egy olyan helyen, ahol nem tudok semmit sem összekenni megálltam.
-Nem kaptam felsőbb utasítást a távozásra! - jegyeztem meg határozottan, újfent katonás hozzáállással, katonás hangnemben, s pihenő állásba helyezkedve várakoztam, s még csak körbe sem pillantottam odabent.
A távozásommal nem akartam kockáztatni egy kihágást, hogy aztán még később jussak el a kantinba, és még később haraphassak valamit, bár már alapból is lekéstem róla, és belépni kaja időn kívül nem volt lehetséges, szóval marad az, amit még otthonról hoztam. Már ha valamelyikük nem lovasította meg ez idő alatt.
Figyeltem miképp bújt ki a cipőjéből, mi felettébb kényelmetlennek tűnt, révén mennyire megemeli a sarkait, s örültem, hogy nekem nem kell ezt kipróbálnom soha a büdös életben!
A könyvespolcon aztán elkalandozott tekintetem, s végigfuttattam az ott elhelyezett könyveken. Eddig nem sok alkalommal tartózkodtam odabent, de nem is vágytam ilyesfajta megtiszteltetésre.
A magam részéről, ha csak nem akart beszélgetni, csendes várakozással telt az idő, míg az apja megérkezett..

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Szavaira felvontam a szemöldökömet és megforgattam kicsit a szemem, miközben hitetlenkedve fürkésztem őt. Kicsit talán úgy is festhettem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy még a képébe is nevessen a másiknak, vagy az már túlzottan illetlen lenne.
- Nem kell aggódnod, semmi ilyen szándékom nincs. Egyszerűen csak őszinte vagyok és néha hamarabb kimondom azt, amit gondolok, mintsem végiggondolnám mit is ejtek ki a számon. – komolyan csendült a hangom, mert ez volt az igazság. Lehet néha bolondos vagyok, néha meggondolatlanul cselekszem, de tényleg nem azért voltam itt, hogy pasit fogja, vagy azért, hogy az első katonának elcsavarjam a fejét, akivel kicsit több időt töltöttem el. Biztosana akadna ilyen nő, de az nem én voltam.
- Sok sikert és a legjobbakat. Remélem, valóra fogod tudni váltani az álmodat. – őszintén csendült a hangom, mert lehet alig ismertük a másikat, de akkor is így gondoltam. Nem csak azért mondtam, mert netalán ezt szokás, hanem mert hittem abban, hogy annál nincs csodálatosabb érzés, amikor valóra válik az álmunk.
- Akkor még az emberismereted nem a legjobb, mert tényleg egyik se áll szándékomban.– aranyosan megrántottam a vállaimat és tovább fürkésztem a gépet, mintha csak azt kutatnám, hogy valamit kiszúrok-e még amit eddig nem vettem észre. Az pedig, hogy ő elhitte ezt vagy nem, az már nem az én dolgom volt. Én tudtam, hogy ő téved a feltételezésével és csak ennyi számított. Amúgy se tudom befolyásolni azt, hogy egy idegen mit is gondoljon rólam, főleg, mivel a többség szereti pár pillanat után beskatulyázni az embereket az első benyomások alapján, mintsem esélyt adni arra, hogy kibontakozzon a másik és megmutassa azt milyen is valójában.
- Hmm, ezek szerint ez az engedelmes és karónyelt viselkedésed egy szerep lenne, nem pedig az, amilyen lenni akarsz valójában? Csak azért öltöd magadra, hogy itt valamire vihesd? – meglepetten fürkésztem őt, ahogyan a hangom is meglepetten csendült. Tényleg fel kell adnunk magunkat azért, hogy valamire jussunk az életben? Esélyesen igen, de reméltem, hogy én szerencsésebb leszek ilyen téren, ha már majd rezidens leszek és nem kell teljesen másnak mutatnom magam, mint amilyen vagyok.
Úgy tűnt, hogy sok választásom nem lesz, így annak ellenére is, hogy semmi kedvem se volt hozzá csendesen követtem őt a megfelelő irányba, hogy apám irodájához kísérjen. Figyeltem a mellettünk elhaladó embereket, az épületeket, vagy bármit, amit utunkba sodort ez a séta. Amikor megérkeztünk az épülethez, akkor kicsit arrébb megálltam, amíg ő beszélt valakivel, majd miután megkaptuk az engedélyt követtem őt a megfelelő ajtóhoz.
Kopogtam, de nem érkezett válasz. Ismét kopogtam, de továbbra se volt válasz, így végül lenyomtam a kilincset és benyitottam az ajtón. Lopva bepillantottam, de senki se volt bent. Lemondóan sóhajtottam és beljebb sétáltam, majd hátra pillantottam rá.
- Nincs itt, viszont teljesítetted a parancsot. Most már ha akarsz, akkor megszökhetsz és nem kell tovább úgy tenned, mintha bármennyire is kedved lenne a társaságomhoz. – nem volt gúnyos a hangom. Teljesen hétköznapian csendült, hiszen miért is hibáztatnám azért, hogy kényszerből terelgetett, mert esélyesen önként biztosan nem jelentkezett volna azért, hogy a pesztrám legyen. Lassan beljebb sétáltam az irodába és kibújtam a magassarkúból, hogy aztán a szekrényhez érve szemügyre vegyem a könyveket, miközben arra vártam, hogy vajon távozni vagy maradni fog.  

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


A legjobbnak lenni, és mindent elérni, ami csak lehetséges. Az egekig emelkedni, és meg sem állni a csillagok égig, hogy bizonyítsd, egy katona is lehet ugyan olyan tökéletes mint bárki más a világon.
Lehet ugyan olyan megbecsült, mint egy jogász, vagy ügyész, doktor, vagy bármi egyéb.
Minden csupán nézőpont kérdése volt csupán. Nézőpont, mely egyénenként változik, ám a szabad akarat, rendesen tett súlyt mindennek az elképzelésére.
-Meglehet. -bólintottam, s többet nem is fűztem hozzá. Igaz elgondolkodhatnék az egész helyzeten, mit miért is teszek, s miből gondolom azt, hogy ezt valóban magam miatt teszem, és nem azért, mert a nagyapám hajdan annyi történetet mesélt és életben akarom tartani...de az kicsit nyálas elgondolás lenne, így hagytam az egészet elmerülni a semmiben.
Dicsérték már meg pár alkalommal a mosolyom, s egosimogató érzéssel töltött el, még is úgy gondoltam, jobb lenne hivatalos keretek között megmaradni. Egészen addig, míg meg nem szólaltam, újfent mosolyt engedve ajkaimra.
-Ha nem tudnám, hogy nem pasas fogóba jöttél, azt hinném el akarod tekerni a fejem… - zsebemben tartottam kezeim, s lazán sétáltam tovább, ő pedig kérdezősködött, mintha sosem akarna kifogyni belőlük, én meg...szórakoztatni parancsot kapva, úgy gondoltam, az is szórakoztatás, ha válaszolgatok a nekem szánt kérdésekre.
-Jövő héten kezdődik. Már jelentkeztem. Eddig csak külső szemlélők voltunk. Mindegyikünk kíváncsi rá mennyit bír. -megvontam a vállam, kicsit nézelődtem a gép körül.
-Nem! - őszinte és rövid felelet volt, hisz viselkedése nem hatott olyannak, mintha valóban komolyan gondolná ezt a választ. Mintha csak direkt kelletné magát, vagy az egész egy rohadt nagy teszt, hogy mennyire képes az ember fia megmaradni a józan eszénél, és eleget tenni egy parancsnak.
Ha valóban erről van szó, merő aljasság az egész, ám ha nem, akkor pusztán túlgondolom, de meglehet, jobban jár az ember fia, ha tartja magát mindahhoz, ami az elvárt, és nem megy bele semmiféle tudatos, vagy tudattalan játszadozásba.
-Voltam odahaza engedelmes eleget. Lehetek dacos, és mutathatom, hogy mennyire nem akarok engedelmesnek lenni. - elfintorodtam. - Itt meg...itt meg annak kell lenni, hogy juthass valamerre, és nem azért kell annak lenned, mert az Apád ezt várja el. - itt konkrétan a saját apámra gondoltam, s komor arcvonásokkal fürkésztem a padlót egy ideig, aztán megálltam vele szemben, s kellő határozottságot éreztem ahhoz, hogy bizony elvigyem oda, ahol lennie kell. Az apja irodájában, hol talán már várnak is rá.
-Nem. Engedetlenségért fogdát kapnék, és akkor bizony nem lesz hétvégi eltáv. - bólintottam kérdésére. - Tényleg.
Elakartam végezni a feladatomat, hogy aztán zuhanyozzak egyet végre, és elfogyasszam a talán finom kaját, hogy aztán pihenés nélkül folytatódhasson a megszokott kis mókuskerék tovább.
Az út csendes részét nem szakítottam meg. Határozott léptekkel haladtam az irodák felé, hogy aztán az épület ajtajához érve kitárjam neki, majd az ellenőrző asztalnál üldögélő társam előtt megállva szólaljak meg első alkalommal.
- Muray Parancsnok lányát hoztam… - tisztelegtem, hisz felettem volt néhány ranggal, majd mikor megkaptam az engedélyt a belépésre, már emeltem kezem, hogy mutassam merre is kell mennie.
-Erre! Balra a harmadik ajtó! - odaérve megálltam az ajtó mellett, hátam mögött összekulcsolt kezekkel, s várakoztam, hátha megkoppantja az ajtót, hogy aztán kihallatszódjon egy határozott férfi hangja. A parancsnokom hangja.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Kíváncsi pillantást kapott, mert picit nehezen tudtam elhinni azt, hogy akkor nagyon másabb lehetne, de egyszer talán meg tudom vagy nem. Nem is értem, hogy mit érdekel, hiszen nem olyan régóta „ismertem” meg és valljuk be, hogy eddig tényleg eléggé szabálykövetőnek tűnt, ami részben jó, másrészről meg én nem mindig voltam az. A szabályok néha azért vannak, hogy áthágjuk őket, én legalábbis ebben hittem. Ha nem így lett volna, akkor sok jó dologból kimaradtam volna.
- Jogos, viszont nem mindegy, hogy másokért vagy  magunk miatt akarunk a legjobbak lenni. A motiváció nagyon is fontos, mert ha csak mások miatt törekszünk erre, akkor idővel borzalmas teher lehet az egészből. – komolyan csendült a hangom, mert énebben hittem. Én is az egyik legjobb orvos akartam lenni, nem véletlen, hogy annyit tanultam, meg néha edzettem is, hogy majd bírjam azt a sok rohangálást és talpon tudjak maradni, de én magam miatt akartam. Nem azért, hogy a szüleim büszkék legyenek rám. Csak is magam miatt küzdöttem ennyire sokat az elmúlt évek alatt és ez mindig is így lesz, mert magunk boldogsága olykor fontosabb annál, hogy mindig másokat akarjunk azzá tenni.
Mondandójára elmosolyodtam, a pimasz mosolyát látva viszont elnevettem magam és játékosan kicsit meglöktem őt a csípőmmel. De legalább már mosolygot, ezt is vehetjük haladásnak.
- Mondták már, hogy jobban áll a mosoly, mint a komor ábrázat? Olyankor olyan, mintha a szemed is mosolyogna, nem csak a szád. – fogalmam sem volt, hogy ezt miért is mondtam, de már nem tudtam visszaszívni, így inkább körbepillantottam, hogy elkerüljem azt, hogy a végén zavarba jöjjek a saját balgaságom miatt, mert megint hamarabb járt a szám, mintsem végiggondolhattam volna azt, hogy mit is fogok mondani.
- Szóval itt még az is van? Valaha volt már szerencséd megtapasztalni, hogy milyen ott eltölteni egy kis időt, vagy egyelőre még elkerülted? – meglepetten csendült a hangom, mert lehet apám itt parancsnok volt, de attól még nem igazán ismertem ezt a helyet, mivel nem sokszor jártam itt. Amúgy se nagyon lehetett behozni rokonokat, nem is értem, hogy most miként is intézte el. Pedig lehet gyerekként jobban érdekelt volna.
A beszélgetés végül másabb irányba terelődik, míg nem futás lesz belőle, mintha csak el akarnék szökni vagy csak bajt hozni a fejére, pedig utóbbi nem szándékos lenne. Inkább csak a kíváncsiság ránt magával és az, hogy ne kelljen órákat ücsörögnöm egy irodában.
- És vedd hozzá a büntetéseteket is. Mit követtetek el? – kíváncsian vontam fel a szemöldökömet, miközben őt fürkésztem, mert tényleg nem tudtam elképzelni azt, hogy miként is bírja, vagy miként állja meg azt, hogy ne üljön ki arcára az, hogy mennyire is nem kedvére való az, hogy esetleg nem tudott megtisztálkodni. Eléggé piszkos volt, vagy éppen az, hogy mennyire is fáradt lehet.
Figyeltem, hogy milyen csodálattal figyelte a vasmadarat, miként érintette meg és mosoly költözött az arcomra, miközben beavatott az álmába is. Mosoly ült az arcomon, amikor találkozott a pillantásunk. Látszott rajta, hogy tényleg ezt szeretné és reméli, hogy egyszer egy ilyenben repülhet, mintha csak valami madár lenne.
Kérdését hallva édesen elnevettem magam és megingattam a fejemet egy kisebb vállrándítás keretében.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy egyik se. – visszapillantottam rá a vállam felett egy ártatlan mosollyal az arcomon, mert tényleg nem szoktam így viselkedni férfiak társaságában. Ez még nekem is újdonság volt, ahogy az is, hogy még nem jöttem zavarba. Aztán ismét szemügyre vettem a repülőt. Óvatosan érintettem meg, mintha csak attól tartanék, hogy ennyitől bármi baja eshetne, pedig tudtam, hogy nincs így.
Érdeklődve hallgattam őt, amikor pedig előttem bukkant fel, akkor megtorpantam, mielőtt még neki ütköztem volna és mosollyal az arcomon pillantottam fel rá.
- Érdekes, hogy a dac vezérelt el egy olyan helyre, ahol engedelmességet várnak tőled. – kicsit elmerengtem ezen a kettőségen. – És még mindig dac hajt, vagy most már inkább a repülés iránti szerelem? – kicsit felvontam a szemöldökömet és őt fürkésztem, ha tippelnem kellett volna, akkor utóbbira esett volna a választásom, még ha furán is hangozhat az, hogy a repülés iránti vágyait szerelemnek festettem le, de ahogy beszélt róla, annak köszönhetően ezt súgta a megérzésem.
- Biztosan nem lehet egyszerű. Volt már olyan, amikor megfordult a fejedben, hogy inkább hagyod a francba és új álmot keresel? – kíváncsiság kicsendült a hangomból, miközben a pillantásom elveszett az ő fürkésző pillantásában, aztán követtem a pillantását, ahogy végignézte magán. – Ha gondolod, akkor le is zuhanyozhatsz, ígérem, nem fogok addig rosszat tenni és megvárlak az irodában. – közben újra arcára siklott a pillantásom és láthatta, hogy komolyan gondolom és tényleg nem áll szándékomban bajt hozni a fejére.
Lemondóan sóhajtottam és megforgattam a szememet.
- Most tényleg? Nem jobb itt lenni? – azzal kicsit hátrébb léptem és széttártam a karomat. Rajtunk kívül senki nem volt itt és ahogy beszélt a repülőről, azzal tényleg képes volt még engem is magával rántani kicsit, pedig engem különösebben nem érdekeltek az ilyen dolgok.  – Legyen, ha ennyire ezt akarod. – lemondóan sóhajtottam és szomorúan pillantottam körbe. Ha tényleg menni akart, akkor egy ideig biztosan csak némán sétáltam mellette, ha csak ő nem törte meg valamivel a csendet.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Kérdését ignoráltam, s vágtam egy apró fintort is mellé, hisz úgy gondoltam, ez olyan dolog, amire nem kell válaszolnom, hisz vagy nem tudnék értelmes választ adni rá, vagy egyszerüen direkt elbagatelizálnám az egészet. Szóval inkább maradt a fintor, és a rohadtul nem érdekel mit gondolsz rólam kategória.
-Vannak olyan helyek, és alkalmak, mikor követni kell a parancsokat. A szabad akarat meg megmarad eltávokra. - megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, hisz olyankor sokkal szabadabban viselkedtem. Valahogy minden másképpen zajlott.
Persze közben szó esett másról is, hisz elég kérdezősködős kedvében volt a kicsike, hol ott én ellettem volna egy hallgatagabb időtöltéssel is, ha már egyszer úgy alakult, hogy pesztrát kell játszanom.
-Ki ne szeretne a legjobb lenni? - egy pillanatra meglehet meg is torpantam, s karjaimat is széttártam. Igaz sosem akartam tökéletes, és hibátlannak lenni, de a megfelelési vágy, ott égett, mintha csak nem vallhatnék kudarcot. Kudarcot, amit nem csak magamnak, de a családomnak is okoznék. A családomnak, kikben mindig nagy volt az elvárás másokkal szemben.
Kioktató szavaira körbeforgattam szemeim, s mikor épp nem figyelt grimaszoltam egyet, s beletúrtam hajamba.
Nagyon akartam egy zuhanyt, még akkor is, hogy tudtam, biztosan hideg lesz a víz mi megmaradt a számomra. Benedvesítettem alsó ajkam, felvontam szemöldököm, miközben haladtam utána, s igyekeztem nem kimondani, azt amire gondoltam.
-Be. Hogy aztán rád zárjam az ajtót. - pimasz mosoly suhant át arcomon, miközben zsebembe ejtettem kezeim, s kicsit lazábban bandukoltam utána, egészen addig, míg nem kezdett el érdeklődni a többi katona után.
-Meglehet. - közben arrafelé pillantottam, amerre a többiek elhaladtak.-  Első utam a fogdába vezetne. - következő megjegyzésére pedig csak elfintorodtam, melyet egy grimasz, és egy szemforgatás követett, aztán inkább teljesen más dolgot kérdeztem, mire meg is érkezett az eddigiekhez mérten hasonló stílusú válasz is.
Aztán persze nem bírtam tovább, és kiadtam magamból a ruhájával kapcsolatos megjegyzésemet, s mivel nem voltam vak, feltűnt mennyire jól mutat benne, ám voltak bizonyos íratlan szabályok, miket be kellett tartani, s mivel eddig parancskövető voltam, így meg is akartam maradni abban a státuszban, hisz feljebb akartam lépni, nem pedig örökre megmaradni a legalsó szinten.
Idő közben elrohant előlem, én pedig utána, persze fusson akinek hat anyja van, ma már rohangáltam eleget teljes menetfelszerelésben.
-Kezet csókolok annak, aki a hajnal óta tartó erőltetett menet után még lefut bárkit is! - valóban képes lennék megtenni. Kezet csókolni, s fejet hajtani az illető előtt. Jó, persze éles helyzetben, biztos oda kell tennie magát az embernek, és eleget tenni a kívánalmaknak, a helyzetnek.
Odabent aztán megcsodáltam a vasmadarat, finoman simítva végig szárnyán, s kiadtam magamból, azt, mit eddig még senki másnak nem súgtam el, majd hirtelen tértem észhez.
Mielőtt még reagálhattam, odalépett, lepillantottam mellkasom koppantó kezére, majd felvont szemöldökkel emeltem rá tekintetem.
Mikor aztán fülembe suttogta kérdését, újfent pimasz mosoly jelent meg arcomon, miközben kezeim zsebeimbe ejtettem, s egy cseppet lazítottam tartásomon.
-Minden pasas ilyen hatással van rád, vagy csak a fülig mocskos egyenruhásokkal vagy így? - hagytam had lépjen el mellettem, s én magam a gép másik oldala felé kezdtem el haladni, hogy aztán kicsit jobban megszemlélhessem.
-Mert gyors...mert kicsi korom óta az a kedvencem. - megvontam a vállam, miután átbújtam a szárny alatt, s vele szemben emelkedtem fel. - Lázadásból...dacból.  
Lázadásnak indult. Lázadjunk a szülői elnyomás ellen. Lázadjunk, hogy ne az legyen amit ők akarnak! Lázadjunk, hogy a dolgok tökéletesen aszerint alakuljanak, ahogy azt mi akarjuk.
-Járunk kiképzésekre. Bírni kell a nyomást. Megfelelő fizikum, erőnlét, és egészség. Bár... Jelenleg, viszont egy lajhár is lehagyna… - húztam el a számat, miközben végignéztem a magam piszkosságán, s portól mocskos ruhadarabjaimon.
-Az Irodába kell mennünk.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- Ki szerint? – meglepetten csendült a hangom, de tényleg érdekelt, hogy a családja elvárását teljesíti, a katonaságét, vagy ő akar ennyire karót nyelt lenni. Nem mindegy, meg érdekelt volna az is, ha nem itt találkozunk, akkor is ilyen lenne vagy nem.
- Szóval te mindig azt teszed, amit parancsba adnak? És hol marad a fantázia, vagy a szabadakarat, vagy az, amit a rád bízott védenc szeretne? – kicsit még az ajkaimat is lebiggyesztettem, még ha tudtam nála ezzel semmit se fogok elérni, viszont apámmal szemben általában nagyon is működött. Igaz, erről már évekkel ezelőtt leszoktam, de amikor kisebb voltam csodákra voltam képes ilyen apró trükkökkel.
Lassan haladtam, talán direkt lassabban a kelleténél, mert nem állt szándékomban a következő időre egy irodában gubbasztani, főleg, ha még mellette karót nyelt uraságot is el kell viselnem. El tudtam volna képzelni jobban is ezt a napot, de tényleg. Miért nem alakulhat valami úgy, ahogy el van tervezve? Vagy legalább annyira jól, mint várta az ember, mert jelenleg nem igazán éreztem úgy, hogy megérte eljönnöm ide azon kívül, hogy olykor elveszthettem egy igazán ritka kékségben, ami olykor engem fürkészett.
- Ez igazán dicséretes. Te akarsz lenni a legjobb, vagy más cél vezérel? – továbbra is érdeklődve csendült a hangom, mert lehet idegenek voltunk egymásnak, de attól még nagyon is érdekelt. Főleg, hogy legalább közlékeny volt ilyen téren és nem kellett némán ballagnunk. Na jó, akkor lehet inkább magára hagyom és távoztam volna, ha teljesen egy besavanyodott férfihoz lenne szerencsém.  
- Tévedés, mert apám azt is mondta „Nyugodtan mutasd be neki ezt a zord vidéket,” – felidéztem apám szavait, és ha visszaemlékezett, akkor rájöhetett arra is, hogy igazat mondtam. Felvontam kicsit a szemöldökömet és én megmondtam arckifejezéssel néztem rá. – De ezek szerint te inkább bedugnál egy irodába és kettesben maradnál velem. Kezdjek netalán aggódni, hogy valami hátsószándék vezérel? – hangom teljesen hétköznapian csendült, mint akinek tényleg ez megfordult a fejében, majd a poén kedvéért kicsit még aggódva is sandítottam rá, mint aki azt méregeti, hogy vajon mennyire is tisztességes az, akinek a gondjaira bízták. A reakciójától függött az is, hogy végül elmosolyodtam, vagy netalán jót kuncogtam az egészen, amiért elhitte, hogy tényleg megfordult ilyen a fejemben.
- Mert ha elveszítesz, akkor bajba keveredhetsz, nem? – ártatlanul megrándítottam a vállaimat, majd végisimítottam a ruhámon, hogy aztán lassan elinduljak és folytassam a sétánkat. – De ha nem zavar, akkor megmondhatnád, hogy kik is voltak és merre találom őket. – tettem még hozzá pár lépést követően és úgy sandítottam a hátam mögé, mint aki tényleg inkább abba az irányba vágyakozna, de valójában nem így volt. Azt hiszem, hogy csak játszadozni akartam vele, látni azt, hogy meddig tudja tartani magát, vagy netalán mikor veszíti el a türelmét eme apró és idétlen játékok miatt, amit művelek.
Kérdését hallva kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, majd elnevettem magam.
- Milyen édes, ahogy puhatolózni próbálsz. – kicsit még a pilláimat is megrebegtettem, bár ezt már nem igazán bírtam ki kuncogás nélkül. Ennyire még én se voltam profi ebben. – Ki tudja, lehet csak az egyik miatt, lehet mind a kettő miatt jöttem. – kicsit még a karomat is széttártam, de valójában apámhoz jöttem. Meg se fordult a fejemben, hogy pont itt akarnék pasit fogni, de ezt jelenleg nem állt szándékomban az orrára kötni. Ugyan már.
Kíváncsian hallgattam amit mondott pimasz mosollyal az arcomon, majd kicsit oldalra billentettem a fejemet.
- Legalább nem olyan vagyok, mint mások, és ha ezzel feldobom pár ember napját, akkor az miért is fájna bárkinek is? Amiről nem tudunk, az nem is fájhat. Boldog tudatlanság. – megrántottam a vállaimat, mert továbbra se éreztem azt, hogy annyira kirívó lenne a ruhám. Jó, lehet egy kicsit kivágott volt, meg vékony pántja volt és kb. csak combközépig ért, vagyis még a térdemet se fedte, de hát nyár volt… - Viszont ezek szerint, ha már a kapun kívül lennék, akkor nem találnád már annyira rövidnek? – kihívóan emeltem rá a barnáimat, mintha csak megleltem volna a kiskaput a szavaiban, amivel kicsit esetleg meg tudom őt fogni.
Talán még se lesz annyira unalmas az itt eltöltött időm, viszont arról még mindig fogalmam sem volt, hogy honnan is nyertem bátorságot ama játékhoz, amit vele játszottam. Ez még számomra is szokatlan volt. Hamarosan pedig egyszerűen sietős léptekre váltottam az ellenkező irányba menve, mígnem futásnak eredtem a kiszemelt hangárhoz. Megingattam picit a fejemet, amikor elértem a célomat.
- Lehet tényleg nem ártana eljutnod arra az erőlétre, ha még egy magassarkús nő is lehagy. – játékosan elmosolyodtam, hogy aztán a gépet vegyem szemügyre és kérdésekkel tereljem el arról a figyelmét, hogy amúgy hova is tartottunk.
Csendesen hallgattam a válaszait és elmosolyodtam, amikor azt említette, hogy mi is szeretne lenni. A szeme is egy kicsit felcsillant abban a pillanatban és ahogy kiejtette azokat a szavakat, az valahogy másabb volt. Tényleg úgy tűnt, hogy az az álma. Amikor viszont újra átváltott arra, hogy nem kellene itt lennünk és kisasszonynak hívott, akkor megforgattam a szememet és már majdnem eleget is tettem annak, amire célzott, amikor is újabb pimaszság kezdett ébredezni a felszín alatt.
Oldalra billentettem kicsit a fejemet és ártatlanul édesen elmosolyodtam, miközben barnáimmal álltam a pillantását. Őt fürkésztem, majd kicsit közelebb léptem és magam sem értettem, hogy honnan is jött ez a pimaszság, vagy bátorság, hogy így tegyek, de az ujjaim mellkasára siklottak és játékosan koppintottam párat, majd kicsit arrébb vándoroltak a mellkasán.
- Azt mondják, hogy tilosban járni jó, te nem így gondolod, Joe? – édesen csendült a hangom, miközben kicsit lábujjhegyen állva közelebb hajoltam hozzá és fülébe suttogtam, hiszen magasabb volt nálam még így magassarkúban is. Életemben nem játszottam még így senkivel se, nem igazán értettem, hogy mi ütött belém, de azt meg még inkább nem, hogy miként is tudtam megőrizni a hidegvéremet. Ha nem akadályozott meg benne, akkor egyszerűen elléptem mellette, hogy újra szemügyre vegyem a gépet. Megérintettem a szárnyát.
- Miért pont vadászpilóta akarsz lenni? És miért pont a tengerészetnél? – cipőm kopogása törte meg csak a beállócsendet, ahogyan lassan lépkedtem a gép körül, amit kíváncsian vettem szemügyre. – Valaha repültél már, vagy ha eljutsz odáig, akkor fog kiderülni az, hogy bírod-e, vagy nem? – ráemeltem barnáimat és érdeklődve figyeltem őt, miközben neki dőltem a gépnek.    

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Pont olyan, amilyennek lennem kell. - nem sértődtem meg, és nem is érintettek rosszúl szavai, hisz csak egy lány volt, és nem valaki olyan, akit gyakrabban látnék, vagy aki felett örködnöm kellene az idő végezetéig.
Egyszerűen csak úgy éreztem, gyerekes viselkedésével pusztán az állóvizet akarja megpiszkálni, hogy vihart kavarhasson rajta.
Egy unatkozó kislány, aki… no de nem ítélkezhetek, hisz ismeretségünk nem tart olyan régóta, hogy nagyobb következtetéseket vonhassak le, ám még is affelé kezdtem el kanyarodni, még sem adtam jelét.
-Ha azt várná el, hogy szórakoztassanak, akkor azt mondja, és nem azt, hogy vigyázzak...rád. - kevés választott el attól, hogy ismét valami illemtől csöpögő megszólítást akartam ráaggatni, ám az utolsó pillanatban sikerült csomót kötnöm a nyelvemre.
Az ember hiába próbálkozik leplezni neveltetését, származását, bizony megesik olykor, hogy hasztalan minden cselekedete.
Nyugodt tempóban haladtam mellette s csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy leadhassam a csomagomat, s végre legalább annyival könnyebb legyen ez a forró nap.
-Nem az a célom, hogy imponáljak bárkinek is. Magam miatt teszem. Azért, mert ezt akarom. - csendesen maradtam egy pillanatra, végiggondolva mi is lenne a megfelelő lépés, s valóban le kellett győznöm a saját akaratomat, hogy ne engedelmeskedjek, annak a szoknyába bújt ördögnek, ki arra próbál sarkallni, hogy ellen szegüljek a kapott parancsnak.
-Nem. A parancs az volt, hogy vigyelek az irodába, és nem az, hogy nézessek végig veled egy izzasztó hegymenetet, és a többit. - körbeforgattam szemeim, aztán a holmim leadása után, és a srácok füttyszója után akaratlanul is közelebb léptem hozzá, mintegy védelmezőn. Feladatom volt, aminek eleget akartam tenni.
Kirívó viselkedésével annyit ért el csupán, hogy felvontam szemöldököm, s cseppet gyorsabban léptem néhányat.
-Miért kellene érdekelnie? - karba font karokkal pillantottam rá, miközben megpördült, s szoknyája majdhogynem önálló életre kelt ismét, ám nem fordítottam felé jelentősebb figyelmet.
Kérdésére újfent végigpillantottam a ruháján, a magas sarkúba bújtatott lábán, mi lehet túlságosan figyelemfelkeltő volt ezzel a kombinációval.
-Pasit fogni jöttél, vagy az apádhoz? - tettem fel a lehető legszemtelenebb kérdést, s talán a legmeggondolatlanabbat, mit valaha is kimondhatott bárki is. Úgy éreztem, ennek majd még meglehet a bőjtje, főleg, hogyha cseppet másként adná elő szavaimat.
-Lássuk...őszinteség… egy ilyen helyre túl rövid. Máskor is jönnek nők a támaszpontra, de általában ceruzaszoknyában, katonai zubbonyban, vagy nadrágban.
Hozzá tehettem volna azt is, hogy nem egy ilyen falat akármiben, mi sokkal több fantáziálásra ad okot a katona embernek, mint amire szüksége lenne bárkinek is, hisz mikor jó hogyha az ember szobatársa… de inkább gyorsan elhessegettem a nem helyénvaló gondolatokat, meg az összes oda nem illő gondolatot, s megjegyeztem, bizony hová is kell vinnem.
-Én sem akartam, még is kell!! - épp befejeztem a mondatot, mikor meggyorsította lépteit, s futásnak eredt.
Elfojtottam egy káromkodást, majd utána eredtem, hogy aztán a hangárnál álljunk meg, s tekintetem a gépre szegezzem.
-Igen… tudom...de még nem. -megingattam a fejem.- Még nem repültem. - közelebb mentem a géphez, végigsimítottam a szárny alsó felén, majd felpillantottam rá. A rotorra, az ívelt oldalára, futóműire, s azt kívántam, bár már ott tartanék. - Vadászpilóta akarok lenni a Tengerészetnél.- magam sem tudom miért mondtam, hisz eddig még senkinek sem mondtam el. Szakosodnom kell, hogy a megfelelő képzést kaphassam, ám az alapokon végig kell menni.
Ráemeltem kékjeim, hisz közben rá kellett jönnöm, hogy ez alatt a röpke idő alatt nem figyeltem rá.
-Nem szabadna itt lennem, ahogy Önnek sem Kisasszony… - hangom határozottan csendült, miközben távolabb léptem a géptől, a lányra emeltem tekintetem, s hátam mögött összekulcsoltam karjaim, egyfajta pihenő állásban.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Kérdőn pillantottam rá és egy édes mosollyal fürkésztem őt, mintha csak így akarnám lekenyerezni őt. Ilyen fiatalon még azt hisszük, hogy egy édes pillantás, egy aranyos mosoly sok mindenre jó lehet, nem? Be kell vallanom azt, hogy olykor tényleg képes voltam elérni a céljaimat ilyen aprócska és gyenge trükkökkel, de úgy tűnt, hogy ő ennél keményebb dió lesz.
- Karót nyelt és túlzottan hivatalos. – kertelés nélkül buktak ki a szavak, hiszen ő kérdezett, én pedig megadtam számára a kívánt információt. Kicsit még a vállaimat is megrántottam, miközben olyan pillantást kapott, hogy te kérdezted, nem az én hibám.
Aprót sóhajtottam arra, amit mondott és lepillantottam a cipőmre. Haboztam, de végül is az előbb is őszinteséget várt, akkor gondolom ez érvényes a beszélgetésünk további részére is, nem? Bár az is lehet tévedek.
- Igaz, de arra nem, hogy ennyire hivatalosan kell beszélned velem. Mármint apám felsorolása arra engedett következtetni, hogy azt várja el, hogy jól érezzem magam, amíg ő nem tud visszatérni arról a hivatalos programjáról, vagy rosszul gondolnám? – hangom kicsit elmélkedően csendült, mint aki tényleg fontolóra veszi azt, hogy mi is bújhatott meg apám szavai mögött.  Ezzel pedig újra mintha csak arra akarnám rávenni, hogy kicsit lazítson, nem fogja senki se megtudni, de tényleg nem árulnám el.
Csak bólintással feleltem arra, hogy leadná a felszerelését. Felőlem nyugodtan, hiszen én vetettem fel, ugyanakkor kapott egy lemondó sóhajt is arra, hogy még mindig nem tegeződik. Arra pedig, hogy bocsánatot kért, csak legyintettem, mintha nem is számítana, mert valahogy így éreztem. Ne kérj olyan miatt bocsánatot, ami miatt a következő pillanatban is kérhetnél. Sejtettem, hogy továbbra is meg fog maradni ennél a tiszteletet parancsoló viselkedés mellett.
- Ez dicséretes. Gondolom a feletteseid szemében ez jópontnak számít. Mennyi ideig tartana és pontosan hogyan zajlik? – fogalmam sem volt arról, hogy pontosan hogyan is zajlik egy ilyen terhelés vagy mennyi ideig is tarthat, viszont könnyedén leolvashatta az arcomról, hogy tényleg érdekel és nem csak úgy kérdezem tőle. Míg ő a felszerelést leadta, addig én kint várakoztam és kíváncsian fürkésztem az elhaladó katonákat mosollyal az arcomon. Amikor visszaért mellém, akkor lassú léptekkel csatlakoztam hozzá, hol az egyenruhába bújt embereket, hol pedig az épületeket fürkésztem. – Mi lenne, ha elkísérnélek rá? Én nem unatkoznék, sőt, talán még el is vonhatnám a figyelmedet a próbatételről. – komolyan gondoltam-e, vagy csak szórakoztam vele, azt esélyesen még ő se igazán tudta volna megmondani hála az arcomra kiülő mimikának, vagy a hanglejtésemnek. Talán mind a kettő igaz volt.
Kíváncsian vettem szemügyre a pályát, ami mellett elhaladtunk. Nem is értettem, hogy miért vágyik valaki arra, hogy ilyen próbatételek elé állítsák őt. Mármint igazán szép dolog a hazát szolgálni, de én inkább az agyamat tornásztattam, mintsem a testemet.
Elmosolyodtam, amikor meghallottam a füttyöt és ajkamba haraptam, hogy a kuncogásomat elfojtsam, amikor ő közelebb lépett. Barnáimat rá emeltem egy hamiskás mosoly kíséretében.
- Vigyázz, még a végén megszököm – és közben picit megpördültem a tengelyem körül, mire a ruhám alja is kicsit feljebb libbent, majd a katonák után pillantottam. – Talán ők lazábbak és lehet nem ennyire hivatalos csevegés pártiak, mint te. – ártatlanul csendült a hangom, majd játékosan tettem egy lépést abba az irányba, amerre elmentek, mintha tényleg meg akarnék szökni. Ha esetleg utánam lépett, netalán hozzám ért, hogy megállítson, akkor elnevettem magam és mosollyal az arcomon pillantottam rá. Egyértelmű volt, hogy csak játszadozom vele. Ha nem tett semmi ilyet se, akkor pár lépés után megálltam és megszólaltam. – Talán tényleg elillanok a következőkkel, ha ennyire nem érdekel. – kicsit megrántottam a vállaimat, majd hajamat kisimítottam az arcomból, miközben ebben az esetben visszasétáltam mellé.
Amikor a ruhámra tett megjegyzést, akkor végigpillantottam magamon és kicsit tanácstalanul néztem rá. Aztán játékosan megpördültem, mire a ruhám alja ismét fellibbent, amikor pedig még a szél is jobban belekapott volna, akkor sietve nyúltam oda a kezemmel, hogy nehogy túl sokat villantsak.
- Nyár van és szerintem másoknak tetszik a választásom. – kicsit még szét is tártam a karomat, aztán ismét sóhajtottam egyet. – Neked mi nem tetszik benne? – kíváncsian pillantottam rá és nagyon is érdekelt az, hogy kifejtse a véleményét, mert ha megteszi, akkor azt is jelenti, hogy talán a kelleténél jobban szemügyre vett. Ártatlan kérdés, de ugyanakkor volt benne egy kisebb csapda is, hiszen ha a parancsnoka fülébe jutna, akkor ő lehet nem annyira díjazná. Nem mintha be akartam volna köpni, de talán végre valamivel rá tudnám venni, hogy ne legyen ennyire hivatalos.
Sietve torpantam meg és megráztam a fejemet.
- Nem akarok oda menni! – hangom határozottan csendült és körbepillantottam. Amikor megláttam közelünkben egy hangárt, akkor sietve indultam el arra. Ha ő is sietősre vette a lépteit, akkor futni kezdtem és idővel még talán nevetésben törtem ki, mintha mások nem lennének a közelünkbe, ha sikerült elérni a hangárhoz és volt bent egy repülő, akkor megtorpant és kíváncsian vettem szemügyre .
- Fogadjunk, hogy te pontosan tudod mi ez. – természetesen a hivatalos nevére értettem. – Vezettél is már ilyet? – kíváncsian pillantottam hol rá, hol a vasmadárra. Ha hagyta, akkor kicsit közelebb is léptem a repülőhöz.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Nem kisasszony! - rápillantottam kis időre, hisz annyira tiszteletlen magam sem voltam, hogy aképpen nevezném meg, meg aztán jól tudná a Parancsnok, hogy kinek a szájából származik az a szitok szó, így aztán jobbnak hatott megmaradni a megfelelő keretek között, és tisztelettel bánni a lányával.
Azt persze nem értettem mi baja a viselkedésemmel, hisz ez volt a megszokott, no meg persze nem a haverokkal voltam, hogy elengedjem magam, és mehessen a lazaság. Feladatot kaptam, és mint feladat, a lehető legkomolyabban kellett bánnom vele.
-Kisasszony? - megtorpanva emeltem rá tekintetem, aztán végül még is bólintottam, beadva a derekam a tegeződés részére, bár valahogy nem voltam benne biztos, hogy meg is fogom tenni. Nem egy akárki családtagja volt, Woolf anyja, akivel lehetett egy cseppet lazábban viselkedni, vagy nem az asszonyom, kinek már a  derekán lenne karom, hogy közelebb vonjam magamhoz.
-Mi baj a viselkedésemmel? - egyszerű kérdés volt, melyre egyszerű választ vártam. Meglehet túl szigorúan tartottam magam a feladathoz, s túlságosan ragaszkodtam ahhoz, amit meg kellett tennem.
A lazítás nem volt megengedett, ahogy az ellenkezés sem. Főleg nem addig, míg szem előtt voltam.
-Parancsot kaptam, hogy vigyáznom kell Önre! - olyan szívesen tettem volna megjegyzést lenge öltözetére, és arra, hogy a cipője sem épp erre a terepre volt való, de még is inkább megtartottam magamnak, s nem pásztázott rajta látványosan szemem.
-Útba esik a felszerelés raktár. Engedelmével leadnám, és kísérném tovább Kisasszony!
Olybá is hathatott, hogy nem hallottam meg a tegeződésre való kérését, ám egyszerűen csak nem állt rá a szám olyan gyorsan mint ahogy az általában szokott.
-Bocsánat! - tovább nem mentegetőztem, csak még mielőtt letorkollna, bocsánatot kértem, s úgy haladtam tovább.
-Álló képesség terhelésre jelentkeztem. Nem áll szándékomban a végletekig zöldfülűnek maradni. - közben persze mutattam az utat, merre is kellene mennünk,hogy aztán odaérve a felszerelés raktárhoz, leadjam a fegyverem, a zsákomat pedig otthagytam megőrzésre, ami nyilván nem a két szép szememért fog végbemenni, s majd odatehetem magam rendesen, hogy törlesszem a szívességet.
Elhaladtunk a gyakorlópálya egy szakasza mellett, mi magában foglalt egy széles vizesárkot, mely felett csimpaszkodva kellett áthaladnunk, majd fel a toronyba, a lehető leggyorsabb tempóban, felkúszva egy kötélen, hogy aztán a toronyba mászhassunk, honnan kötéllel kellett leereszkedni.
Első alkalommal persze szenvedés volt, és még akad közöttünk bőven olyan, ki nem volt képes végigcsinálni. Én nem akartam azok közé tartozni. Mindent el akartam érni, amit csak lehet, hisz bizonyítani akartam.
Elsétált mellettünk pár másik srác, kik a lány után fordultak, füttyentettek, s azzal egyetemben léptem kicsit közelebb hozzá.
-Nem  igazán megfontolt a választás, ami a ruhát illeti. - végül csak megszólaltam, s kibukott belőlem a megjegyzés, mit lehet el kellene hallgatnom örökre, hisz nem gondoltam, hogy kíváncsi lenne a véleményemre.
-A Parancsnok irodája felé megyünk természetesen. - az igazat megvallva, nem gondoltam, hogy esetleg érdekelhetné egy lőtér, vagy épp egy akadálypálya, ahol ilyen ruhában végig se tudna menni tisztességesen, s meglehet a hangár felé el sem vihetném, szóval megmaradtam ennél az útiránynál.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Ennyit arról, hogy a mai napot apámmal fogom tölteni, mert vélhetően ismerve a megbeszéléseit vagy a találkozóit valahogy mindig az sül ki belőle, hogy mindenhonnan elkésik, vagy lemondja a programjait, mert elhúzódik az egész hivatalos ügy. Lemondóan sóhajtottam, amikor most is pontosan ez került kilátásba. Jó lett volna egy kis időt együtt eltölteni és beszélgetni arról, hogy kivel mi is van, vagy éppen mi a terv nyárra. Tudom, hogy a munkája nagyon is fontos számára, és én igazán nem róhatóm fel neki, mert én meg a tanulást helyeztem minden elé, ha pedig egyszer orvos leszek, akkor valószínűleg ugyanúgy a munkám fog első helyen állni és utána jöhet minden más.
Hallottam azt, ahogyan a férfi tiltakozni próbált, de apám könnyedén folytotta bele a szót, mire elmosolyodtam. Mármint nem azon, hogy szerencsétlen fickó miattam fog szívni, hanem egyszerűen csak mulattató volt látni azt, hogy menyire másabb itt és otthon apa. Otthon ő volt a világ legédesebb apukája, akit akár kényére is lehetett volna kenni, míg itt… itt biztosan nem nagyon szerethették őt, ha mindig ekkora szigorral fogta a rábízott kadétokat. Mintha nem is ugyanarról az emberről lett volna szó, hiszen még számomra is teljesen idegen volt ez a vasszigor, amit az elmúlt néhány percben tapasztaltam tőle.
Végül figyeltem távolodó alakját, hogy aztán annak szenteljem a figyelmemet, akire rábízott apám.
Elmosolyodtam azon, ahogyan hívott.
- Jó hogy nem sárkányka lettem, elnézve hogy apám miként is bánik veletek. – persze csak ugrattam, ugyanakkor tényleg elég fura volt számomra, hogy kisasszonynak hívott. Még szerencse, hogy nem vénlánynak tűnők, még a végén simán úgy is hívott volna. Megráztam a kezét, majd amikor újra megszólalt, akkor már tényleg elnevettem magam és megingattam a fejemet.
- Biztos vagyok abban, hogy apám remekül beléd nevelte ezt a nagyon tiszteletteljes viselkedést, de esetleg nem válthatnánk át hétköznapi csevejre? Tegeződésre? – kérdőn fürkésztem őt, miközben hangom barátságosan csendült és mosollyal az arcomon pillantottam rá. – Bells, vagy Bella, esetleg Blue. És örülnék, ha a kisasszony szót mára elfelednéd, meg ezt a nagyon katonás viselkedést is. Nem az apám vagyok és nem harapok… nagyot. – játékosan és bolondosan csendült a végére a hangom, láthatta, hogy csak kicsit oldani próbálom ezt a helyzetet, ami esélyesen mind a kettőnk számára fura, netalán kicsit bosszantó is lehetett.
- Pontosan most hova is megyünk? – fogalmam sem volt, hogy apám felsorolása közül mit is vett a fejébe, de nagyon reméltem, hogy nem azt, hogy az irodába fog kísérni, mert semmi kedvem se volt hozzá. Szívesebben néztem volna körül. A lépteim lassúak voltak, a pillantásom pedig fürkésző. Hol ott, hol pedig a többieket, vagy az épületeket figyeltem.
- Sajnálom, hogy miattam maradsz le valamiről. Nagyon fontos dologról lett volna szó? – barátságosan és érdeklődve pillantottam felé, mert tényleg sajnáltam, majd a cuccára pillantottam. – Ha gondolod, akkor azt akár le is rakhatod, könnyebb lenne nélküle sétálnod, én meg addig megvárlak valahol. – nem köpném be emiatt és ezt reméltem, hogy ő is sejti, de ha már együtt ragadtunk ebben a fura helyzetben, akkor ennyit igazán megtehetek.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Mindenkivel megeshetett már, hogy egy napon arra ébredjen, hogy üvöltenek a feje felett. Ébresztő! Ki az ágyból! Nos egy ilyen ébresztő után gyorsan magadra kapkodni a ruháidat, csakhogy gyakorlatozz, és még büntetést is kapj valaki más miatt, akit nem mártottatok be, nos nem nevezném felemelő érzésnek, de mégis sokkal mókásabbnak találtam, minthogy az apám nyomdokaiba lépjek, akinek kilétét igyekeztem minél jobban eltitkolni, s tagadni kinek a kije vagyok.
No nem azért, mert szégyenleném, vagy épp nem lennék büszke arra, hogy az apám fia vagyok, egyszerűen csak nem akartam más bánásmódot. Nem akartam, hogy úgy kezeljenek, és azáltal kerüljek egyre feljebb, és feljebb, aki ő volt.
Így esett, hogy nem kíméltek, nem lettem arra kárhoztatva, hogy a többiek laposra verjenek a kivételezés miatt.
Épp a port söpörtem ki a hajamból, s készültem, hogy hozzávágom Woolf-hoz a zubbonyom, mikor mint valami mennydörgés, törte meg a nyüzsgést a parancsnok hangja, így aztán leengedtem kabátom, hagytam eloldalogni azt a marhát, s futólépésben termettem mellette, hogy ő a vállamra tegye kezét.
-De Uram...húsz perc múlva…
-Ne ellenkezzen fiam! Ma úgy se mehetnek sehova! - hangja szigorúan csengett, aztán elengedett, én pedig megálltam mellette, pihenő állásban hátam mögött összekulcsolt karokkal, várva az utasítást.
Húsz perc múlva pedig nyilván elfogok késni, és nem lehet megtartani a terhelést, amire jelentkeztem. Nem akartam elmenni a srácokkal inni, az az esti program lett volna erre a pihenő napra, pusztán jobban akartam haladni.
-Igen is uram! - vigyázzba vágva magam tisztelegtem, s vettem tudomásul a parancsot, s magamban persze morogtam, hogy miért is nekem kell pesztrát játszanom, holott van sokkal rátermettebb alak is a feladatra nálam.
Magam elé tekintve vártam meg, míg ő távozott, s csak aztán pillantottam a lány felé, de katonás tartásom megtartottam, hisz még is csak a parancsnok lányáról volt szó, hol ott azt gondoltuk, ilyen modorral nyilván csak egy sárkány várhatja otthon.
-Kisasszony! - biccentettem a bemutatkozásra, aztán ráemeltem tekintetem a kezére, majd a saját mocskos mancsomat töröltem bele az amúgy is piszkos gyakorlómba, s úgy fogadtam el a felém nyújtott kezet.
-Joseph Weaver szolgálatára kisasszony! - tisztelegve mutatkoztam be, majd engedtem le karom, majd léptem vissza a cuccaimért, mitől kivételesen nem szabadítottak meg.
Hosszabb ideig lesz nálam a felszerelés, hosszabb ideig leszek mocskos, és mire visszaérek, a meleg víz is elfogy majd, s meg kell vallanom, olyankor egy cseppet azért szokott hiányozni az otthonom. A lakás, a meleg víz, a puha ágy… de rá kellett jönnöm, semmiért nem adnám ezt.
-Jöjjön! - azzal megindultam, szigorúan mellette haladva, megtartva a két lépés távolságot, komolyan véve a feladatomat. - Erre! - szabad kezemmel intettem a megfelelő irányba, s bevártam míg utolér, bár ez a tempó merőben másabb volt, mint amihez szoktam, ám még is hálás voltam egy cseppet a lassabb haladásért.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Hosszú idő óta most először lett volna lehetőségem kicsit tovább ágyban maradni, mert nem vártak a vizsgák, ahogy az egyetem se. Első napom lehetett volna anélkül, hogy könyvvel a kezemben próbáljam meg túlélni az utat az egyetemre, hiszen imádtam tanulni és minden pillanatot megragadtam arra, hogy képezzem magam. A legjobb orvos akartam lenni, ha már összejött, hogy ösztöndíjjal felvettek az egyetemre. Nem kockáztathattam meg azt, hogy a lustaságom miatt elveszítsek mindent, amiért annyira küzdöttem a gimiben is és saját ostobaságom miatt csússzon ki a kezeim közül az álmom.
Álmosan és egy ásítás kíséretében vetettem még egy utolsó pillantást a tükörre, miközben ruhámon simítottam végig és átkoztam kicsit magam, amiért annyira könnyelmű voltam, hogy pont mára ígértem meg apának, hogy benézek hozzá. Tudom, hogy mondott valami konkrét okot is, hogy miért szeretne pont ma találkozni, de ha őszinte akarok lenni, akkor egyáltalán nem rémlett már. Valószínűleg pont akkor avatott be, amikor valamelyik tankönyvet bújtam, aminek köszönhetően  felét meg se hallottam annak, amit mondott, de az legalább rémlett, hogy tényleg igent mondtam, de bárcsak tudnám, hogy mire.
Sietve libbentem ki a nappaliba, hogy belebújjak a magas sarkúba, ami tökéletesen illett a kiválasztott ruhához és mielőtt még kijuthattam volna a lakásból meghallottam édesanyám nem tetszését kifejező ciccegését. Lassan fordultam meg és ártatlanul néztem rá.
- Te tényleg ebben akarod meglátogatni apádat? – kérdőn mért végig, mire én is sietve pillantottam végig magamon, mert én nem találtam semmi kifogásolni valót a választott ruhában. Lehet kicsit rövidebb volt a megszokottnál, de kint tombolt a hőség.  
- Igen, nem értem, hogy mi a gond. – nem gondoltam volna azt, hogy annyira kihívóra sikeredett az öltözékem, de anyám újra csak megforgattam a szemét és az arcára volt írva, hogy miért is van kiakadva kicsit. – Ugyan már, van jobb dolguk is, mint majd engem nézni. Egyébként  is csak apával találkozom és nem vagyok már gyerek se. – hiszen pár hónappal korábban már betöltöttem a huszonegyet, nem mintha ez sokat nyomott volna a latban, de mielőtt még válaszolhatott volna csak felkaptam a táskámat és sietve nyomtam egy puszit az arcára, hogy aztán magára hagyjam és elérjem még a kinézet tömegközlekedési eszközt, hogy nehogy elkéssek a megbeszélt találkozóról.
Mosollyal az arcomon indultam meg apa felé, amikor megpillantottam őt. Figyeltem a katonákat, akiket éppen kínzott, mire kicsit megingattam a fejemet, mert elképzelni se tudtam, hogy mit is tehettek már megint, hiszen olykor otthon is mesélt történeteket, amiken általában jókat nevettem, mert eléggé találékonyak tudtak lenni a katonanövendékek, ha úgy tartotta a kedvük. Miután odaértem hozzá megpusziltam és viszonoztam az ölelést, aztán pár lépést arrébb léptem, hogy tovább osztogassa a parancsokat. Kíváncsian fürkésztem az éppen felálló katonákat és azt a fegyelmet, amivel tűrték azt, hogy apám a kedvére kínozza őket feltehetőleg azért, mert megint valami olyat tettek, amit nem lett volna szabad. A pillantásom könnyedén siklott végig az arcokon, amikor is egy pillanatra megakadt egy tengerkék szempáron, de azért nem időztem el túlzottan feltűnően, egyszerűen csak kitűnt a tömegből. Ritkán lát az ember ennyire kéklő íriszit, mint az övé volt.
- Sajnálom kincsem, de még van egy váratlan találkozom, amiről én is ma értesültem. – kezdett bele apám miután elengedte őket, mire kicsit lebiggyesztetem az ajkamat, hiszen mostanában ritkán tudtunk együtt eltölteni egy kis időt, pedig régebben tipikusan apuci kicsi hercegnője voltam és imádtam a meséit, történeteit hallgatni, de aztán én is felnőttem és ő is feljebb lépegetett a ranglétrán, így kicsit elsodrottunk egymás mellől. Mielőtt pedig felelhettem volna ellépett mellettem és úgy hasított a levegőbe a hangja, mintha csak éppen Zeusz villámot szórt volna.
- Weaver! – ellentmondást nem tűrően csendült a hangja, ha pedig a férfi megállt és rápillantott, akkor magához intette. A keze meglapogatta az illető vállát, majd felém terelte és nagyban magyarázott neked valamit. - Ígérem, hogy hamarosan találkozunk! – felém intézte a szavait amikor odaértek hozzám, majd a férfi felé fordult. -  Addig is rád bízom a lányomat, védd meg őt a sok csapodár suhancoktól! Nyugodtan mutasd be neki ezt a zord vidéket, vagy csak kísérd el az irodámba, hogy ott megvárjatok. – aztán közelebb lépve hozzám puszit nyomott az arcomra, hogy utána sietős léptekkel magunkra hagyjon. Kíváncsian mértem végig a férfit és igyekeztem a zavaromat leplezni.
Aww remek, máris pesztrát kapok, de legalább az igéző kékszempár tulajdonosát. Talán még se lesz annyira rossz az itt eltöltött idő.
- Bluebell Muray vagyok. – kisebb csendet követően végül megszólaltam és édes mosolyt varázsoltam az arcomra, mert fogalmam sem volt arról, hogy apám elárulta-e neki a nevemet vagy nem, de az biztos, hogy a hangos bemutatás az nagyon elmaradt a részéről. – Örülök a találkozásnak… – kérdőn pillantottam rá, miközben a kezemet nyújtottam felé, hiszen az ő nevét még nem tudtam.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Meglehet, túl fiatal, és túl büszke vagyok ahhoz, hogy beismerjem, ha tévedek, és ha valamit nem úgy sikerült végrehajtanom, ahogy azt más elképzelte. Bele is lehetne az egészbe rokkanni, ha mindig csak azt hajtanánk, hogy tökéletesen megfeleljünk az elénk kitűzött célnak, és pontosan azt tegyük, mit elvárnak tőlünk.
Meglehet, egy minimális szófogadással, egy minimális engedelmességgel, másképpen alakulnának a dolgok, és nem kellene teljes menetfelszerelésben rohangálni a bázison, csak azért, mert egyikünk sem mártotta be a másikat.
Csak azért, mert hűek voltunk ahhoz, hogy nem leszünk egymás árulói, még akkor sem, ha azaz illető volt az, aki bemázolt egyet, és elrontotta a fizimiskánkat, vagy akit épp rajta kaptak, hogy a Parancsnoki autót firkálja össze.
Sosincs szemtanú.
Helyette marad a teljes menetfelszerelés, a fegyverek a kézbe, és a rohasztó hőség ellenére is futólépésben kell megtenni a kijelölt távot, hogy aztán a végén a porban, málhával a hátadon nyomj le 50 fekvőtámaszt, majd ugrándozz, miközben fejed fölé emeled a kezed.
Olyankor nem létezik pihenő nap. Nem létezik megállás, csak a büntetés.
A büntetés, mit jogosnak gondolnak, s keménysége ellenére is vigyorogva gondolunk vissza arra, milyen képet vágott az, akit épp megleckéztettünk, vagy épp kiálltunk a kárt okozó társunk mellett.
Egy kiadós fekvőtámasz, és ugrándozás után, még alakzatba álltunk, s jöhetett egy újabb kör futás, közben a már lassan megszokott dalt harsogva megtenni vissza a maradék távolságot.
Lerohad a láb, a kar, és biztos akad pár vízhólyag is, s lehet 23 évesen az ember nem erre vágyna, ám én még is élveztem.
Mikor végre visszaértünk a főépület elé, vigyázz állásba csaptuk magunkat, majd parancsra pihenőállásba helyezkedve igyekeztünk komolyak maradni, ám mivel ennyi megtorlás nem volt elég, így ismét a földre vetettük magunkat, s miközben számoltak a fejünk felett, magunkban bizony átkoztuk Woolf-ot, amiért nem bírt nyugton maradni.
Épp a huszadik fekvőtámasznál tartottunk, mikor nem épp oda illő lábak suhantak el orrunk előtt. Női topánkába bújtatva, ám az a luxus nem adatott meg, hogy utána fordulhassunk, vagy épp felpillantsunk rá.
Tisztában voltunk sorsunkkal, s alig vártuk a pillanatot, mikor mehetünk zuhanyozni végre, és a kantinban elkölteni egy jónak aligha nevezhető ebédet.
Állóképesség… ám hogy mindennek mi köze van egy gép vezetéséhez, és a levegőben tartásához, arra nem kaptunk konkrét választ, bár az is igaz, sosem kérdeztük.
Végezve, azért túlzás lenne azt mondani, hogy az elvakkantott parancsra újfent felpattantunk, és vigyázzba vágtuk magunkat, de még is megtettük.
-TISZTEEEELEEEEGJ!! - és már lendült a kar, bár egyetlen feljebbvalónkat sem láttuk a környéken, pusztán szemügyre vehettük pár pillanatra a cipellők barna tulajdonosát, s mi még is némán álltunk, kimelegedve, piszkosan, elátkozva az egész nyomorult felszerelést. - SZAKAAASZ OOOSZOLJ!!
Fáradtan dobtuk le szinte egyszerre a táskát a hátunkról, majd csaptuk újfent vállunkra, hogy letegyük a gyűjtőhelyre, hogy aztán megszabaduljunk a kabáttól, mi lassan teljesen ránk rohadt már.
-Lesz értelme mosni! - jegyezte meg Woolf, ki a héten ügyeletes volt a mosodában, s vigyorogva csapkodta le lábairól a rárakódott port, s a többiek morgolódása mellett, s a megeröltető hajnali büntetés ellenére is vigyorgott, akár egy bohóc.
-Lesz, hogy rohadjál meg! -morogtam, miközben beletúrva hajamba ráztam ki belőle a port.